Az árvaház az egyik legszomorúbb, mégis legszebb hely a világon.

Szomorú, mert ezeknek a gyerekeknek nincsenek szüleik, gondoskodó családjuk, egy ház, amit otthonuknak mondhatnak és mégis szép, mert itt legalább barátaik, testvéreik lehetnek, játszhatnak és van fedél a fejük fölött. Gyakran ez olyannak sem adatik meg, akinek családja van.

Ezek a gyerekek nagyon fontosak nekem, már-már az életem részei és most ez is széthullni látszik. A pár éve elnyert támogatás elfogyott és ennek híján az árvaház nem tudja eltartani ezt a rengeteg gyereket. Egyszerûen nincs rá pénzük, ezért hamarosan bezárják, az árvákat pedig szétszórják a városi árvaházak között. Tudom mennyire fájna nekik, sokuk már csecsemõkoruk óta együtt vannak és most szétválasztják majd õket. Az igazgatónõ már többször is beszélt nekem errõl, õ is borzasztóan a szívén viseli az intézmény sorsát, de semmi esély nincs egy újabb támogatás megszerzésére. A pályázatok fõként az egyházi intézmények kapják a sok támogató révén és ha sikerülne is megszerezni, az is több hónapba telne, addigra pedig már elfogynának a tartalékok. Sajnos nincs mit tenni.

Azzal, hogy bezárják nekem is nehézséget okoznak, mert elvesztem az egyik állásomat. Ha a három közül az egyik megszûnik… így is éppen hogy elég a lakás bérleti díjára, a havi gyógyszeradagomra és az ennivalóra. Sürgõsen el kell kezdenem új állás után nézni...

- Hé vigyázzon!

Feleszmélve a gondolataimból pillantok körbe, a kezemben tartott pórázok megtekeredtek, az egyik kutyus majdnem egy biciklis elé futott.

Fenébe… ügyeskedem kicsit a hámokkal és a láncokkal mire mind a hat kutya szabadon mozoghat végre. Mindjárt a sétánk végére érünk és akkor mehetnek szépen vissza a gazdájukhoz. Az idõs hölgy él-hal a csivavákért, úgy tartja õket, mintha a gyerekei lennének. Minden kutyus más-más ruhában, más színû nyakörvvel, más mintájú medállal … igazi szín-kavalkád ha rájuk nézek. Imádnivalók, míg ugatni nem kezdenek a vékonyka, éles hangjukon.

Mosolyogva viszem õket vissza a nagy kertes házhoz, a hölgy már odakint várakozik a kertben, a kezében egy csésze teával, amit azonnal le is tesz, amint belépünk a kapun.

- Ááá itt vannak az én drágáim! – biceg közelebb, ropogó térdekkel leguggol a kutyák pedig az ölébe ugrándoznak.

- Bevigyem õket Mrs.Peterson?

- Igen kedvesem, vidd csak. Binny már biztos éhes… a kis telhetetlen. – mondja ráncos mosollyal.

Mindig elmondja ugyanazt, kicsit feledékeny, de nagyon kedves hölgy.

Beviszem a kutyákat a hátsó ajtón, a küszöbön guggolva leszedem róluk a hámot és már azonnal szaladnak is befelé, nyilván a tányérjuk felé.

- Akkor viszlát holnap Mrs. Peterson, és ne felejtse el az állatorvost! – emlékeztetem az esedékes oltásokra.

- Persze, persze. Kiragasztottam a hûtõszekrényre, ne aggódj.

Elköszönök tõle és elindulok. Hazafelé még bemegyek egy boltba, mert elfogyott a kenyér, majd otthon gyorsan eszem valamit mielõtt mennék. A farmer anyagú válltáskámba bepakolom az elengedhetetlen „túlélõ készletet”: sebtapaszt, hûsítõ kenõcs, géz és egy adag savanyú gumicukor giliszta. Magamnak egy szendvics és egy flakon víz, hogy legyen ebédem.

Még van egy kis idõm indulásig, addig fogom a söprût és kicsit rendbe szedem a lakást, már amennyire ez lehetséges, de sosem szerettem a koszt. Az hogy valami régi és elég leharcolt, nem jelenti azt hogy koszosnak is kell lennie. Ki kell hozni ebbõl a lakásból a maximumot és nem is tûnk olyan vészesnek.

***

- Ethan bácsi! – visítanak édesen, mikor meglátnak belépni a kovácsoltvas kapun.

Azonnal jó kedvem lesz és leguggolok a földre, hogy ne lökjenek fel, mikor nekem csapódnak. Fel inkább nem emelem õket, mert ha pont akkor szédülök meg, félõ, hogy baj lenne a vége.

- Sziasztok! Már éppen kezdtetek hiányozni! – megölelem Emily-t, aki öt éves, és férfimódjára kezet fogok Harry-vel, aki már nyolc éves és nagyfiú, aztán itt van még Lucy, a morcos kis tündérke, aki kézcsókot érdemel, mert õ egy kis hercegnõ.

- Képzeld, Peter talált egy sünit! – mosolyog Emily, a fák felé mutogatva.

- De ugye nem fogta meg? A süni nagyon szúrós ám.

- Nem tudom, nem engedte, hogy megnézzük, de Mrs. Mason a sarokba küldte õt, mert irigy volt, a sünit pedig betettük egy dobozba. Gyere, megmutatom! – apró kezét az enyém köré fonja, majd húzni kezd, én pedig mosolyogva követem, közben odaköszönve Mrs. Mason-nek, aki ezt az intézményt vezeti.

Nagyon kedves hölgy, de nem értem, hogy miért ilyen boldog most. Tegnap még nagyon szomorú volt amiatt, hogy bezárják az árvaházat, majdnem sírt is mikor elmesélte a hírt, hiszen majdnem huszonöt éve õ itt az igazgató, ez az élete.

- Állj, Ethan bácsi! Majdnem ráléptél egy pillangóra! – Lucy rosszalló barna szemei nagyon aranyosak, de azért kikerülöm a pillangót és most már az orrom elé figyelek.

Megmutatják a sünit, amit egy kartondobozba helyeztek és most három gyerek guggol fölötte és kíváncsian nézegetik. Szegény jószág ide-oda futkos a dobozban, kaparja az oldalát, mert csapdában érzi magát. Ez így nem lesz jó…

- Emily, tudod a sünök szeretnek elbújni és úgy szundítani. Elviszem egy picit és teszek a dobozba faforgácsot, hogy jobban érezze magát. Mit szólsz? – kérdezem tõle, nem szeretném ha elpusztulna ez az állatka és sírnának érte.

- De ugye visszahozod?

- Hát persze. Ti pedig szaladjatok addig a konyhába és kérjetek Mrs. Jones-tól egy kis almát neki.

Elszaladnak, én pedig az épületbe megyek a gondnok mûhelye felé. Mindig van ott friss forgács, mert a gondnok szeret fajátékokat készítni a kicsiknek, de az is lehet, hogy találok egy kis fûrészport is a zsákokban.

Alaposan körülnézek, majd végül megtöltöm a dobozt. Jó sok gyallást szórok bele, az elég könnyû hogy a süni el tudjon bújni alája, majd amint készen vagyok, elindulok kifelé. A gyerekek már biztos ott vannak és várják.

Visszazárom az ajtót, és megfordulnék, hogy siessek is vissza hozzájuk, de valamibe beleütközöm. A forgács fele kiömlik én pedig egy ijedt nyikkanással esem a földre, a dobozt gyorsan oldalra csúsztatva. A fenekemre pottyanok, amit meg is érzek. A csont egybõl sajogni kezd, de most jobban aggaszt hogy… te jó ég!

Azonnal felpattanok nem törõdve a hátsóm sajgásával és az elõttem szobrozó férfira nézek, elõbb az arcára, majd lejjebb… jaj ne! Csupa forgács lett a zakója!

- Te jó ég!... Elnézést uram! Kérem, ne haragudjon, nem volt szándékos csak nem vetem észre! – hadarom, miközben megpróbálom lesöpörni a kezeimmel a zakóját, de nem mind akar lejönni onnan. A puha szövethez tapadnak, a söprögetéstõl is csak nagy nehezen akarnak lejönni – Jaj! Ugye jól van? Nem ütöttem meg?

Bár én estem el, de akkor is egy doboz csapódott neki. Még szerencse, hogy a sün nem borult rá, mert… inkább bele sem gondolok mi lett volna...

Most tûnik csak fel, hogy a férfi meg sem szólalt, ezért abbahagyom a ruhája sepregetését és lassan felnézek rá. Furcsa, szórakozott tekintettel figyel. Nagyon jóképû férfi, de ez most az utolsó, amire gondolni tudok, mert mindjárt elsüllyedek, annyira szégyellem magam.

Ellépek tõle. – Bocsánatot kérek, ha gondolja elviszem tisztítóba vagy…

- Nincs rá szükség, megoldom. – a hangja férfias, nem hangzik haragosnak és remélem így is van, mert ha egy örökbe fogadó apuka, akkor mondhatni nagyon jó volt az elsõ benyomás az árvaházról.

– Biztos, hogy jól van?

- Igen… - sóhajtja az ajkai sarkában halvány mosollyal, majd lekanyarítja a zakóját - … akkor nem lettem volna jól, ha az a sün is rajtam végzi. – pillant a földön pihenõ dobozra.

Kirázza a zakót, de körülöttünk minden csupa forgács lett.

– Nagyon, nagyon sajnálom! – ég az arcom, annyira szégyellem magam. Máskor pedig az orrom elé nézek, nem vagyok ügyetlen…  

- Nem kell többet bocsánatot kérni, értettem elsõre is és nem haragszom. Komolyan. – válaszolja, majd visszaveszi a zakót és tûnõdve rám pillant. Miért néz így?

Magamra pillantok és érzem, hogy elvörösödöm. Én is csupa forgács vagyok, szerencsére rám jutott a több és nem rá, a láthatóan drága ruhákra.

Lemondóan felsóhajtok, majd tudomást sem véve a kinézetemrõl a férfira pillantok.

- Segíthetek esetleg valamiben, ha már bajt okoztam? Az örökbefogadó irodát keresi? – erre nem szoktak bolyongani látogatók.

- Mondjuk úgy, hogy körülnézek. Abban viszont segíthetsz, hogy megmondod, hol találom Mrs. Abigel Mason-t. – kéri, majd felém nyúl, mire hátra hõkölök, de aztán a felhúzott szemöldökeit látva észhez kapok és nyugton maradok. Egy pillanatig azt hittem meg akar ütni, de csak egy faháncs darabot vett ki a hajamból.

- Köszönöm! Öhm… jöjjön velem kérem, Mrs. Mason kint van a gyerekekkel.

Utána majd visszajövök és feltakarítok, de elõbb útbaigazítom.

Megkerülve a szemetet elindulok a folyosón kifelé. Többször hátrapillantok, kicsit kényelmetlenül érzem magam és nem csak az elõbbi miatt, hanem, mert a hátamnál jön és folyton úgy érzem mintha figyelne, pedig mikor hátranézek, mindig másfelé tekintget.

- Ethan bácsi, hol van a süni?! – kiabál Harry a kertbõl. Már mindannyian ott ugrándoznak.

- Egy pillanat srácok! – kiáltok vissza, a tekintetemmel gyorsan körbepásztázom a kertet, hogy vajon merre lehet…

- Itt dolgozik? – hallom meg a hátam mögül.

- Igen uram, részmunkaidõben takarítok. – hátrapillantok, a mosolyát látva rögtön zavarba jövök.

Persze! Takarító és még nagyobb rumlit csinál… szép.

Tovább megyek a kikövezett járdán, majd a kert egyik falócáján meg is pillantom Mrs. Mason alakját, amint éppen egy újságot olvasgat.

- Ott van, látja? Az a barna kosztümös hölgy. – mutatok a lócák felé, majd tétován felé fordulok. – Akkor én most megyek is… még egyszer nagyon sajnálom!