- Moegiii - ajjaj. Ezek a bociszemek nem sok jót jelentenek. - léégysziveees csinálj nekem valami ennivalót, amit elmajszolhatok az úton. Úgyis fel kell öltöznöm még. - kérlel vékony hangon.

Egy frászt! Nekem kell utána loholni, mert késik, és még készítsek neki enni? Különben is…

- De a küldetés… Indulnunk kell… - gyõzködném, ám a szavamba vág.

- Kit érdekel a küldetés?! Most öt percbe nem fognak belehalni… - na, ebbõl elég! Mindig õ nyafog, hogy kevés küldetést kapunk, és most még õ van felháborodva?!

Tiltakoznék, de õ megindul felém. Egybõl be is zárom a szám, de különben is elakadna a szavam, a törülközõ csomójának bomlását észrevéve… Kapálódzva nyúlna érte, de tökéletes reflexeimnek köszönhetõen már nem látom a folytatást. Kezem a szemem elé kapva, rákvörösen fordulok el, és elküldöm öltözni. Dermedten támaszkodok a konyhapultnak, és égõ fejem próbálom lehûteni egy kis vízzel. Nyugi Moegi, nem láttál semmit. Nincs mit szégyellned! Ilyen bármikor elõfordulhat… pláne, ha egy ilyen lüke mellé osztottak be. Szóval nyugi van…

A hûtõszekrényhez botorkálok, remélve, hogy találok valamit ennek a szerencsétlennek. Tojás. Semmi több.

Na mindegy, legfeljebb csinálok neki egy rántottát. Gondolom úgyis azt égette oda az imént, hisz más nincs…

Pár perc elegendõ, már el is készülök, és a konyha sem égett le. Így kell ezt csinálni! Persze Konohamarut sem hibáztatom, - így utólag - hisz férfiból van. És a férfi, ill. a konyha sohasem jó párosítás…

- Nagyon finom illata van! - húz vissza egy hang a valóságba. Jézusom, ismét egy céklára hasonlít a fejem. De most miért bosszankodom ezen ennyit? Jaj… ez olyan kínos…

Gyorsan elõkapok egy tányért, és rászedem a rántottát, majd Konohamaru elé teszem.

- Más nem volt, így csak ezt tudtam csinálni. Viszont edd meg inkább itt, úgyis elkésünk… - mondom megenyhülve.

Köszönetképp biccent, és nekilát az evésnek, addig én megpróbálok valamit kezdeni az odakozmált serpenyõvel. Kitartóan súrolom, de úgy tûnik semmi haszna. Ez nem fog könnyen lejönni…

- Köszönöm szépen, nagyon finom volt… - súgja egy hang a fülembe, és szinte megremegek, olyan közel van hozzám csapattársam.

- Szí.. szívesen… - habogom, és õ a mosogatóba helyezi a tányérját. De nem mozdul, nem távolodik sõt! Szinte még jobban hozzám simul… - De most már induljunk… a többiek biztos tûkön ülnek…

Gyors léptekkel haladok Konohamaru háza felé. Ezt nem hiszem el! Végre valahára kapunk egy C osztályú küldetést, és õ sehol! Fel tudnék robbanni! És miért pont engem kellett utána küldeniük? Annyira mérges vagyok…

Bekopogok, de semmi. Lenyomom a kilincset, és döbbenten nyugtázom, hogy az ajtó nincs bezárva. Végülis bemegyek, és már szólongatnám, amikor valami furcsa szagot érzek. Mintha valami égne…

Valami ég!

Végigszaladok az elõszobán, és kiérek a konyhába, ahol már a tûzhelyen kozmál a beazonosíthatatlan ételszerûség. Konohamaru… fõzött? Ááá, ez most mindegy, de a kis lükének volt annyi esze, úgy elmenni itthonról, hogy így hagyta ezt az egészet?! Grr…

Gyorsan lekapom a lábast és a mosogatóba teszem, egy kis hideg vizet folyatva mellé, majd kinyitom az ablakot. Hogy lehet valaki ennyire trehány?! És mi lett volna, ha nem jövök? Leégett volna a ház?

Ch… fiúk…

Ajtócsapódás húz vissza a valóságba, és egybõl az elõszoba felé fordulok, hogy lelkes ordibálással köszöntsem megérkezõ csapattársam, de nem találok senkit.

- Mi ez a szag? Moegi? Mit keresel itt? - hallom a jól ismert, nem túl mély hangot a hátam mögül. Egybõl meg is pördülök és…

… Konohamaru áll mögöttem, egy törülközõvel a derekán. Döbbent arcán végigszáguldoznak a vízcseppek, végigszántják izmos mellkasát, hasát, majd elnyeli õket a törülközõ. Egy kicsit melegem lesz…

- Küldetést kaptunk, egy fél óra múlva találkozunk a többiekkel a szokott helyen - magyarázom. - Engem küldtek értesíteni téged, ugyanis nem jelentél meg - hadarom, és korholó pillantásokat küldök felé. - Szóval öltözz és pakolj! - utasítom, de õ még mindig dermedten áll.

- És.. mi lett az ebédemmel?

- Odaégett… - mormogom.

- De nagyon éhes vagyok!

Éhes? Erre gondolt volna akkor, amikor fürödni ment, és nem kapcsolta le a tûzhelyt!

- Késõ bánat… - „dicsérem meg” unott hangnemben, mire õ hatalmas, csillogó szemekkel kezd nézni rám. Vajon mit akar elérni?