Nem nehéz körbeinformálódnom arról, merre edzenek az ilyen nagyágyúk, mint Aomine. Elég csak annyit kérdeznem, hogy hova menjek, ha magasröptû játékot szeretnék nézni, rögtön elirányítottak oda, ahol menõ, volt Teikosok edzenek gyakran. A közelben egyetlen egy játékos sincs, aki játszana, elképzeltem, ahogy az a rohadék kihívta õket egy amolyan pálya-birtokló meccsre, laposra verte õket, azok meg szégyenteljesen elkullogtak, másik placc után nézni.

Persze nem vagyok annyira hülye és amatõr, hogy ne kérdezõsködjek kicsikét arról is, mit csinálnak, ha kint vannak. Az elõzõleg a garázsból elcsent festékkel a kezemben és egy pár ecsettel megyek a pálya felé, hogy még idõben lefesthessem a legközelebbi padot a pályához. Az a szörnyeteg rohadtul lusta, ezt mindenki jól tudja, Õ pedig nem volt rest tudatni mindenkivel a mi meccsünkön is.

Felvettem egy fehér, összemázolt overallt és elkezdtem lefesteni a padot, de még az oldalát is, hátha véletlenül odatámasztaná valamijét. Alig készülök el, már jönnek is, gyorsan a festékes kannákkal karöltve elvágódom az egyik közeli bokorban, a fák mögött.

Követni fogom hazáig, onnantól pedig már gyerekjáték lesz távolról tönkretenni a mindennapjait. Azzal a barna hajú kissráccal jön, aki folyamatosan bocsánatot kér, annak is legszívesebben a szájába tömném az ecsetet, úgy irritál. De nem dühít annyira a látványa, mint Aominéjé. Ó, nem. Õ más kaliber, de nem egészen úgy, ahogy Õ azt gondolja saját magáról.

Épp leülne a barna hajú, mikor a barna karok visszarántják a padtól.

- A picsába! – morgom dühösen és élvezetvesztetten, csak úgy magamnak. Elmennek a másik padhoz, beszélgetnek pár szót, de a rohadék mondata szúrja ki a fülem:

- Biztosan így van, de nem érdekel – válaszol hangosan, még hozzám is elér a hangja. Nem érdekel? Szóval nem érdekel?

- Meglátjuk – vigyorodom el sötéten a fa árnyékában, gyorsan lekapom magamról az overallt és a festékes kannákkal együtt a legközelebbi kukába hajítom õket. Leülök a bokrok közé és várok, hogy végezzenek az edzéssel. Aomine bemelegít, én pedig szemeimmel folyamatosan keresem azt a pontot, azt a valamit, aminél fogva el tudnám csípni, rossz érzést és kellemetlen közérzetet tudnék neki okozni.

Egyelõre a szemeimnek tudok kellemetlenséget okozni, ahogy befeszíti az izmait. Uh, innen távolról kiüti a szemeimet. A kis barna hajú –azt hiszem Sakurai-, elkezd valamiféle ételes dobozokat kipakolni, nekem pedig azonnal eszembe jut a hashajtó esetleges bevetési lehetõsége. Ahhoz viszont szükségem lenne egy injekciós tûre.

Nem biciklivel jöttek, ami nagy kár, mert amíg elkosarazgatnak, addig leereszthetném, kivághatnám, sõt, az ülését lecsavarozhatnám és a kormány helyére tehetném.

Körmeimmel kapargatom a földet és tépkedem ki magam körül a füvet unalmamban, nagy nehezen, egy-két óra múlva végeznek is, látom, ahogy összepakolnak, majd elindulnak. Fogom magam és a kukába dobok pár marék füvet, majd zsebre tett kezekkel, tisztes távolból nekiállok követni õket.

Sakurai leszakad az egyik saroknál, integetve búcsúzik el a kék vadállattól, aki kezeit lazán a zsebébe ejti, és úgy sétál hazáig. Szerencsére nem kihalt a környék, így nem vagyok annyira feltûnõ, több ember is igyekszik abba az irányba, mint amelyikbe én.

Mikor bemegy az egyik házba megtorpanok és figyelem, ahogy a lámpákat feloltva halad a lakásban, figyelem, hol lehet a szobája, az is fontos dolog lehet. Nyakamat nyújtogatva, végig takarásban, nézem, hogy mi merre van a ház körül. Látok bentebb egy biciklit, a szemeteskukát is oldalt.

Hmmm…

Nem is rossz ötlet.

Csendben emelem meg a mûanyag kukát, végig a sövény árnyékában maradva, a biztonság kedvéért még a kapucnit is a fejemre húzom, hátha kinéz az ablakon. Nincs kutya, szóval tényleg feltûnésmentesen tudom kiborítani a kuka teljes tartalmát a járda azon részére, ahol majd ki fog lépni.

***

Este edzés van a többiekkel, ahol többnyire képes vagyok teljesíteni, de folyamatosan az jár a fejemben, mit tehetnék még azzal a rohadékkal. A hashajtós dolog nem lenne rossz megoldás, át kellene sétálnom a biológia szertárba és kivenni egy egyszer használatos fecskendõt. Hashajtó meg minden háztartásban van, bizonyára nálunk is lesz az orvosságos szekrényben vagy dobozkában.

Mikor megérkezek, olyan negatív hangulat fogad, hogy szinte orrba vág, amint belépek a tornacsarnokba. Mindenki csak ül a padokon, az edzõ pedig -ha jól látom-, új ceruzát vett elõ és azt rágja egy feszt.

- Bocsánat, hogy késtem – teszem le a táskát oldalra, átcserélem a cipõmet és odasétálok a többiekhez. Az általános hangulat egyszerûen csak: szar.

Nem kérdezem meg, hogy mi a baj, ez több mint nyilvánvaló, az edzõ meg szó szerint azon rágódhat, hogy most mivel kellene felvidítania minket. Adjon mondjuk valami kézzelfogható és nagyobb szabású tervet, Aomine Daiki tönkretételére. Együtt édesebb.

- Semmi gond, ülj le valahová – int, de mikor meglátja, hogy én nem vagyok a béka segge alatt a hangulati skálán mérve, rögtön élénkebbé válik. – Nem, ide ülj mellém!

Szót fogadok és leülök mellé, nekilátunk elbeszélgetni arról, ami eddig téma volt. A senpaiok ki vannak akadva, az elsõévesek, mint én, azok nem is jöttek el a mai edzésre, különbözõ indokokra hivatkozva. Mondjuk, csak hárman vagyunk, ebbõl kettõ csak csere, egyedül én vagyok aktív a meccseken.

- Egy edzõtábor? – vetem fel az ötletet, majd legszívesebben rögtön vissza is szívnám. A francba, ha tényleg elmegyünk, akkor nem fogok tudni borsot törni a nagy kék orra alá. Másfelõl viszont… ahogy végignézek a társaimon, kibaszottul ránk férne egy kis levegõváltozás, új környezet, egy hiperkemény edzésprogram. Idegesen a hajamba túrok, a választást úgyis az edzõ dönti el…

- Nem is rossz ötlet – kap rá azonnal a gondolatomra, még a szájából is kiveszi a ceruzát. Megpaskolja a hátam, majd feláll és nekilát annak, hogy felvilágosítsa a többieket az újonnan kisütött eszméjérõl. Felsóhajtva cserélem vissza a cipõmet, a bejárathoz kullogva, mivel rájöttem:

Itt ma nincs edzés.

***

Lassan két napja nincs edzés, ezalatt a két nap alatt igyekeztem minél több meglepetést kieszelni Aomine részére. A hashajtós dolog az akkor lesz jövedelmezõ, ha elmegyünk a táborba, mert amíg odaleszünk, és a buszon ülök, tudni fogom, hogy éppen most kínozza élete legdurvább hasmenéssel összevont hasgörcse. Egy cetlire írtam fel mindent, elkértem a portástól a terembeosztást, szétnéztem az iskolájában is, hogy merre jár, hova jár, mit részesít fokozottan elõnyben…

Az alváson, a kaján és a lustaságon kívül.

Ma este gyakorló meccsük lesz valamiféle másik iskolával, amire bízom benne, hogy Aomine be méltóztatik tenni a barna seggét. Felveszek egy méretes pulcsit a kapucnit a fejembe húzom és egy méretes sállal körbetekerem magam. Odakint már hûvös van ilyenkor.

Ma csak lazán el szeretném lopni az utcai ruháit, meg minden cuccát, amit letesz. Az öltözõk folyosójára kemény küzdelem árán, de sikerül bejutnom, a portásnak azt mondtam, hogy meg vagyok fázva, de a vendégcsapat egyik cserejátékosa vagyok, szeretném megnézni, hogy a barátaim hogy teljesítenek. Nehezen bár, de bevette, sõt, még adott is nekem egy vízben oldódó tasakos gyógyszert is.

Illedelmesen megköszönve hagytam ott a vén idiótát.

Csendesen és vigyázva haladok a folyosón, szerencsémre voltam már itt elégszer, hogy ismerjem annyira a járást, hogy ne tévedjek el. A vonalakat követve megtalálom bal oldalt az öltözõt, pár pad is ki van téve mellette. Óvatosan fogok rá a kilincsre, legnagyobb megkönnyebbülésemre nem zárták be, így nyugodtan lépek be a sötét öltözõbe.

A hátul levõ övtáskámban matatva keresem a zseblámpát, mikor egyszer csak egyenletes szuszogást vélek meghallani az öltözõ egyik sarkából. Halálra váltan dermedek meg a küszöbnél pár centire, a szobrok hozzám képest folytonosan mozognak. A szívem eszméletlenül kalapálni kezd, a levegõt úgy visszatartom rémületemben, hogy még kissé meg is szédülök.

Úristenúristenúristen!

Ez zakatol a fejemben végtelennek tûnõ másodpercekig, de mivel nem történik mozgás, veszek egy gyors, nagy levegõt majd újra összezárom a szám. A szuszogás egyenletes, rémülten próbálok kifelé kotorni, de mikor a kilincset nyomnám le, megtorpanok.

Nem.

Nem tojhatok be.

Egyszerûen csak alszik, ágyúdörrenésre se ébredne fel. Csak… elveszem az alvó oroszlán mellõl a holmiját… Te jó ég, inkább rozsomák! Az ezerszer durvább! Némi kéztördelés után veszem a bátorságot, és óvatosan tapogatózva próbálom a ruhákat szortírozni, de végül úgy döntök, hogy nem érdekel, mindent elviszek. Halmozom a hónom alá a cókmókot, mikor egyszer csak valami mozgóhoz és forróhoz érnek az ujjaim.

Mint akivel tüzes parazsat fogatnak meg, úgy kapom el a kezem a fel-alá emelkedõ mellkasról. Mennék tovább, mikor a vaksötétben megérzem, hogy elkapta a csuklómat.

Mint mikor ezernyi hegyes jégszilánk nõ ki a gerincedbõl, olyan érzés fogott el, legszívesebben visítva kapálóznék, de erõt veszek magamon, az ajkaimba harapok olyan erõvel, hogy a vér is kiserken.

- Tetsu…

Atyaúristen.

Szabad kezem megremeg, fogalmam sincs, ki az a Tetsu, nyilván a kutyája… Óvatosan húzni kezdem a kezem az övébõl, de a nagy, alvástól forróvá melegedett kéz nem enged. Vágja le rólam valaki!

SOS!

A harc istentelenül nehéz volt, de sikerült valahogy leamputálnom magamról Aomine kezét, majd elszedve a cuccait kimenekültem a folyosóra, ott pedig elkezdtem sprintelni, mint akit puskából lõttek ki…

A legközelebbi kukába dobom ki a zsákmányom, meg sem néztem, mit hoztam el, remegõ kezekkel veszem elõ az öngyújtót, de reszketõ ujjaimra nézve inkább elvetettem az ötletet és az automatából kivett narancslével borítom le helyette.

Elbújok a bokrok között, halálra vált arccal próbálom folyamatosan kitörni készülõ szívemet lecsillapítani, mindemellett ehhez az érzéshez diadal is társul. Az adrenalin szintem az egekben dobol, izgatottságtól remegek már, kipirult arcomhoz nyomom lehûlt kezeimet.

Basszusbasszus!

Legszívesebben visítanék az örömtõl.

- Jháj – sóhajtok fel jólesõen, egy orbitálisan nagy vigyorral a képemen, hátradõlve figyelem, mikor jönnek ki az öltözõbõl.

Ez meg is történik, az órám szerint körülbelül fél óra múlva, már várom, ahogy kilépnek a srácok, néhányan a tarkójukat vakargatják, egy szõke srác magából kikelve bömböl, hogy elvitte valaki a törölközõjét.

Bocsi, nem vagyok denevér.

Aomine meg is jelenik, jobbára egy utcai nadrágban és egy mezben, a látványától hihetetlenül besózottnak érzem magam. Kezdek függõvé válni… ez tetszik! Kezdem egyre jobban élvezni!

Figyelmetlenül hajtom szét az ágakat, a száraz levelek megrezzennek és a kezében levõ labdát teljes erõbõl az irányomba vágja. Az egyetlen mázlim az, hogy gyors vagyok, különben az orromon kívül más is eltört volna az arcomon, így a betonra lapulok, de mikor a hangos, döngõ lépteket meghallom, úgy el kezdek sprintelni, mint akit puskából lõttek ki.

Aomine se a csigalassúságáról híres, így hajszálpontosan két embernyi távolsággal bár, de követ, elérni viszont nem tud. Befarolok az egyik közlekedési táblába karolva az egyik sikátorba, a szívem úgy dübörög, mintha ki akarna szakadni…

Ez ki is tépi, ha elkap!

Mi is volt a nevük?
Mindegy. Elfelejtettem. Mindegy, egy gyors belemelegítés után felmegyek a pályára.
- Gyorsan játsszuk le, nincs kedvem húzni – jegyzem meg, ahogy sorba állok. Valamelyik visszamotyog valamit, de mivel pillanatokon belül lealázom õket, felesleges lenne visszaszólni:
Az elsõ passz Sakuraitól jön, és tökéletesen egyértelmû, hogy bemegy.
Aztán mindegyik szép sorban. Kifejezetten unom, egy olyan alak sincs itt, akitõl egy kicsit is tartanom kellene.
Na, igen. Ha lenne Csodák Generációja taguk vagy Kagamijuk, nyilván nem itt tartanának.
Azt se tudom mennyi a pontkülönbség - nincs kedvem számolgatni. Sok.
Aztán egy ügyesnek tûnõ manõver közben az egyik kis szerencsétlenjük kiüti a kezembõl a labdát. Nem is az a bajom, hogy cselez, de meg fogom neki mutatni, hogy kivel szórakozzon.
Rögtön el is jutok hozzá, és végig a pofájába vigyorgok, miközben zsákolok. Egy újabb önjelölt csapat hõse, akit picit össze kell törni, hogy észrevegye, hol is a helye.
- Kérünk egy felmosórongyot! – hallom meg a szünetben.

- Nektek az sem elég, kölyök – jegyzem meg kicsit sem halkan.
De utána csak még rosszabb, és szerencsére Satsuki javaslatára az edzõ le is hoz a pályáról. Szerencse, különben itt alszok el, menet közben.
- Elmentem aludni. Még az is izgalmasabb – teszem hozzá, és kislattyogok a terembõl.

***

- Aomine, te mindig lehetetlen helyeken alszol el. - A hang, amire kelek ismerõs, mindig kellemesnek tartottam.
- Mit szeretnél, Imayoshi-san? - Kinyitom a szemem és felülök. Lehet, hogy bénábban kosarazik mint én, de nem rosszul, és még a szükséges teremet is megkapom tõle. Sosem hisztizett még, hogy menjek be edzésre.
- Egyrészt szerettelek volna elhívni egy kicsit beszélgetni. Másrészt most látom, hogy a táskád füle el fog szakadni - bök az említett darab felé. Lenézek én is, és tényleg. A kezembe véve emelem fel.
Ez el van vágva, egyértelmû.
- Hogy ezek a vesztes csapatok mindig téged találnak meg az ilyenekkel - mosolyodik el jóságosan, és kivesz a táskájából egy másik pántot. Ezért vettem felcsiptethetõs vállút, nem kell eldobni, ha ilyen történik. Leveszem az enyémet, felteszem az övét és megnyugtatom, hogy holnap visszahozom neki.

Egy gyorsétterembe megyünk, mert mindenképpen szeretne velem beszélni. Nem lep meg a téma: Sakurai. Mindenki szerint gyötröm, pedig nem teszek vele semmi rosszat, sõt, saját akaratából jár a nyomomban, és ezt Imayoshi-sannak is elmondom.
- Te tudod, Aomine - sóhajt fel, és azzal a tipikusan vesébe látó, gonosz pillantással sandít rám. - Sakurai-kun értékes tagja a csapatnak, és ha baja lesz… nem is. Ne legyen baja. - Mosolyogva áll fel.
- Tudod Imayoshi-san - állok fel én is mellé -, ha elmentek, hiányozni fogsz. - Mindketten felnevetünk és mindenki megy a saját útján.

* * *

Másnap nincs iskola, így a pályára megyek, ahogy elõre meg is beszéltük, nem egyedül.
Sakurai természetesen jön velem, mert szerinte van mit tanulnia abból is, ahogy engem néz. Szerintem is, de nem értem, hogy miért nem meccsfelvételeket nézeget. Mindegy. Õ tudja.
- Hoztál ebédet? - kérdezem.
- Igen, Aomine-san, persze! Azt, amit annyira szeretsz! - Már épp pakolna le a padra, de elkapom a kezét és visszarántom. Ide látom, hogy friss festékkel van lekenve a pad. - Mi a baj? - kérdezi ijedten pislogva.
- Ne oda pakolj, az le van festve. - Rápillant õ is, majd körbenéz.
- Érdekes, hogy csak az az egy - jegyzi meg. - Mindegy, lepakolok oda, ott közelebb van a másik pad, tudunk majd ebédelni is - mosolyog kedvesen és már megy is. Mint egy csaj., Nem csodálom, hogy Wakamatsu ki tudná kaparni a májamat, mert azt hiszi, hogy én és Sakurai…. közben meg nem.
Nekem Tetsu óta nem volt, és nem is lesz soha más. Tetsut akarom, õ az enyém és pont.
- Tudod Aomine-san - kezd bele, mikor odalépek mellé, hogy lopjak egy kis vizet. - Imayoshi-senpai említette, hogy a táskádat is elvágta valaki. Nem gondolod, hogy valaki nagyon meg szeretne rajtad bosszulni valamit? - kérdezi, miközben leül.
- Biztosan így van, de nem érdekel - mondom ki hangosan.
- Megverhettük õket és most téged hibáztat - mondja Sakurai.
- Én is így gondolom - bólintok, de részemrõl ennyi volt a beszélgetés, lekapom a melegítõmet és elkezdek bemelegíteni, nehogy meghúzzak egy izmot. 

Izgatottan remegve várjuk a fejleményeket az edzés végén, hogy most akkor mi fog velünk történni abban a kis elõdöntõben, amibe belekeveredtünk. Nem tudom, hogy a viharba kerültünk ennyire elõrébb, de az tény, hogy amikor a másik csapat megtudta, kikkel fognak játszani, lemondták a mérkõzést, így mi kerültünk fentebb a tabellán.

Idegesen matatok a nadrágom aljával, felgörgetem, lehajtom, felgörgetem, lehajtom, nem igazán bírom cérnával az effajta frusztrációval járó helyzeteken, különben is, nem tudom, miért késik újfent az edzõ…

A csapatkapitány mond pár lelkesítõ szót, a többiek be is veszik, én ülök úgy ott, mint akinek borospalackot nyomtak a seggébe, amiben ráadásul hangyák is voltak. Újra a hajamba túrok, már körmöm sincs, de teljesen megszoktam, nem lehet amúgy sem hosszú. A meccsek miatt sem, másrészt nem vagyok egy cicaharcos típus, nem karmolászok senkit a pályán. Amúgy is, ha sikerül elvégeznem normális eredményekkel a sulit, megyek a masszõrképzõbe, oda meg pláne nem kellenek karmok.

Odakint szakad az esõ, kiszakad belõlem egy ásítással vegyes sóhaj, elõre látom, hogy ebbõl otthoni futás lesz, méghozzá egyhelyben. Nincs pénzem futógépre, ameddig pedig esik az esõ, lehet, hogy be kellene mennem egy konditerembe… Az meg olyan drága…

- A frászt! – szakad ki belõlem fennhangon, mire mindenki rám bámul, Yochi közelebb húzódva borzol a hajamba. Ahhoz képest, hogy felsõbbéves, talán sokszor sérülékenyebb mint én. Nem mellesleg a legjobb barátaim közé sorolhatom.

- Mit frászt? Mit? Mi? – dörzsöl tovább teljes hevülettel, idegesen tolom arrább a kezét, de nem húzódom el. Megnyugtat más emberek közelsége, fõleg ha a plafonon vagyok. Ekkor lép be az edzõ, látom, hogy maga elõtt tol egy kis tévét, alatta sok-sok CD-vel. Felemelem a szemöldököm, ahogy a felsõbbévesek segítenek beszerelni és a konnektort találni, majd az edzõ pár szóban fel is világosít minket:

- A következõ ellenfelünk a Touo középiskola lesz. Hoztam pár videót, az sokkal beszédesebb, mintha most nekilátnék leírni õket – közli egyszerûen, látom, hogy több felsõbbévesünk jelentõségteljes pillantást vált egymással. Gyanakodva meredek a képernyõre, várom, hogy most mivel fogunk szembesülni…

Az elsõ öt percnél fel kellett állnom és járkálnom kellett, úgy néztem végig az elsõ negyedet, de az edzõ ha rajtam nem is, mert megszokta a viselkedésem, de a többiekrõl tisztán és világosan levehette, hogy problémák lesznek.

- Kisstílû csapat vagyunk, semmi közünk nincs ehhez – kap végre hangot Yochi-senpai mellettem, felvéve a nagyon komoly arcát.

- Nem vagyunk olyanok, mint a Seirin, vagy a Kaijo, nincsenek Csodák Generációja tagjaink, még mínusz egy sem! – fakadok ki, már vagy huszadjára kerülöm meg a többieket, folyamatosan körözve. Yochi elkapja a kezemet és maga mellé húz, hogy maradjak nyugton. – Nem életünk értelme a kosárlabda, tisztelet a kivételnek.

- Jól tudjuk ki miért van itt, Shiki-chan – szól rám az edzõ, de az õ hangjából is kiérzõdik, hogy most két nap múlva a fejünkre vágódik az egész. Ó, nem említettem volna? Körülbelül fél napja érkezett hozzánk a hír, hogy mi vagyunk a szerencsések, akik eme szerencsétlen esemény folytán bekerültek az elõdöntõbe.

- Nem akarok nyilvánosan megszégyenülni! – toppantok dühösen, érzem, hogy ez nem egy olyan vereség lenne, amit a többiek, akik valamicskét komolyan veszik, könnyedén át tudnának lépni. És útálom, ha rosszul érzik magukat.

- Senki sem akar!  - dörren rám az edzõ és máris a sípjába fújva kezd el az egyik padra letett pálya-makettünkre bökdösni, mi pedig köré állva halljuk egyre többször, hogy „védekezés, védekezés, védekezés!”.

***

Két napig új védelmi technikákat tanulunk, amúgy is ezekre vagyunk inkább kiélezve, nem sok támadó játékosunk van, az inkább meglepetésszámba megy, ha valamikor aktív játékot is viszünk egy-egy mérkõzésbe. A blokkolás az, ami valamire megy, a többit el lehet egy rohadt nagy radírral kenni.

Idegesen bújok bele a dzsekimbe, amit mindig „Zöldségnek” csúfolunk, a két napon át tartó esõs idõ miatt mégis felveszem, és némán követem a többieket, folyamatosan azon agyalva és reménykedve, hogy a buldózer ismét nem tiszteli meg a pályát a jelenlétével. A felsõsök beültek már korábban is pár meccsre, hogy felmérjék a terepet, mondták, hogy állandóan késik, van mikor csak pár negyedet, van mikor az egészet.

Micsoda egomán állat.

Bár ahogy a videót elnéztem, van mire felvágnia.

Az öltözõben általános a meccs elõtti izgatottság, pedig titkon mindenki tudja a végeredményt. Átöltözöm, mellettem Yochi elõvesz egy energiaitalt, amit meglepetten figyelek, hogy le is dönt.

- Nem szokás cukrozott szarokat inni meccs elõtt – jegyzem meg a hajamba túrva, majd lehajolok, hogy felkapjam a cipõmet.

- Kell a löket – von vállat, õ már rég fel van öltözve. Az edzõ még maga köré von minket, lelkesít, de nyomatékosan ki is jelenti:

- Mindent bele, úgy jöjjetek le, hogy tényleg mindent megtettetek. Világos? De fer küzdelmet akarok! Nincs lökdösés, kapaszkodás, mindenki hallja? – vet rám egy igen megsemmisítõ pillantást, mire csak felhúzom az orrom. Egyszer csináltam ilyet, azóta állandóan megjegyzi, minden meccs elõtt. Tegyünk meg mindent…

Ami jelen esetünkben konkrétan a semmi lesz.

A pályára felállva felsóhajtok, hogy a kék hajú drabál állat hiányzik a sorukból, de a szemüveges sráctól úgy kiráz a hideg, hogy muszáj megdörzsölnöm a felkaromat. Ez úgy sem lesz sétagalopp, hogy az a másik nincs itt. Árad belõlük az erõ, magabiztosság, mi meg körülbelül úgy állunk ott –javarészt az elsõévesek persze-, mint a szûzlányok nászéjszaka elõtt. A senpai-ok büszkén húzzák ki magukat, határozottan fog kezet a két irányító, én pedig csak tovább vakarászom a karomat.

Beállunk, mindenki a helyére, én is felállok a bal szélre, a csapatból kiválasztott ember már felállt a helyére, hogy a kezdõ dobáshoz felugorjon. Valami szõke srác áll vele szemben, meglepõen magas, pont akkora, mint anyám. Ebbe belegondolva frusztráltan vakargatom vörösre a kezem.

- Az a kölyök kiütéses? Vagy mi? – hallom több helyrõl is, ami csak még jobban idegesít. Jól van, rohadtul álljunk neki játszani, mert még lenyúzom a saját bõrömet! Épp fújna az edzõ a sípba, mikor fellép a pályára a kék hajú szörnyeteg, barna bõre vizes vagy izzadságos, kit érdekel, eléggé unott fejet vág, ráadásul ásít is. Kihúz valakit a sorból és beáll a helyére. Ellenséges és gyanakvó pillantásokkal méricskélem, de legnagyobb örömömre az én posztomtól messze van.

- Gyorsan játsszuk le, nincs kedvem húzni – mély hangja pillanatokig visszhangzik a fejemben, pillanatok alatt felmegy bennem a pumpa, összébb görnyedve guggolok kissé lentebb, hogy startra készen álljak.

- Csak nem a kedvenc sorozatod megy? – jegyzem meg élcesen, inkább csak úgy magamnak, mire a bíró sípol és már kezdõdik is. Mire kettõt lépnék, már hallom a pontot jelzõ kürtöt, kikerekedett szemekkel nézem, ahogy az ellenfél már vissza is siet védekezni, mi pedig… tátott szájjal állunk egyhelyben.

- Mi a kénköves pokolfajzat?! – fakadok ki, mikor ez már negyedjére ismétlõdik meg, úgy, hogy még a félpályán se jutottam tovább. Az elsõ fél perc eltelt és máris olyan hátrányban vagyunk, hogy csoda lesz felkanalazni! Zihálva támaszkodom meg a térdeimen, a pályát vizslatom a szememmel, nem nehéz nem észrevenni a sötét mezben rohangálók fekete alakját, fõleg az…

Ezt nem hiszem el! Képes pofákat vágni, ráadásul eléggé úgy tûnik, hogy unalmában! Idegesen borzolom a hajam, de felkészülök arra, hogy legalább egyszer kirúgjam alóla a lábát…

- Shiki-chan, semmi meggondolatlanság! – szól meg az irányító szigorúan, ekkor veszem észre, hogy végig mellettem áll. Megveregeti a vállam és bentebb terel, magához. – Még agyonlapít. Viszont oldalról jó lenne, ha elkapnád, legalább egyetlen egyszer lepd meg!

Csuklószorítómmal letörlöm az izzadtságot az orrom alól, még nagyobb terpeszbe állok, nem kell neki jeleznem, hogy felfogtam a dolgot. Nem sokáig van idõ a beszélgetésre, a labda nálunk van, Yochi-senpai már lendül is vele, gyorsan vezeti és sikeresen ki is cselez egy ellenséges játékost, aki feldühödten ordibál. Csak ez kell a kékhajúnak, hogy odatoppanjon. Még a pálya is beleremeg, ahogy súlyos lábaival nekiront a senpainak.

El is lopja tõle a labdát, villámgyorsan kicselezi, de az én szememet nem tudja becsapni, hozzá vagyok szokva az ilyen gyors mozdulatokhoz... Még egy pislogásnál is sebesebben mögötte termek, és hátulról kiütöm a kezébõl a labdát, ami rögtön Kioshi-senpainak repül, s azonnal pontot is szerez.

Van három pontunk, haladás.

A tömeg felhördül, frusztráltan turkálok a tincsek között, ahogy visszaszaladok a többiekhez, a szélre, védekezni. Kicsit összébb állunk, Kioshi-senpai nélkül egy poszttal fentebb kerülök.

- Zárjatok! Zárjatok! – kiabál a sensei oldalról, kezeivel mint egy karmester, kalimpál, ki mi merre mit és hogyan csináljon. Hol van az irányító? Jöjjön már, itt agyon fognak taposni középen!

Ki se mondom a gondolatomat, már támadnak is, mindenki nagyszerûen véd, én inkább oldalt koslatva várok és figyelek, hátha labdát szerezhetek. Akár lopással, akár lepattanóval.

Hatalmas döndülés, Yochi rám kiabál:

- Shiki-chan!!! – hangjára azonnal felnézek, szinte meg is áll bennem az ütõ. Irdatlan, óriási, böszme nagy, ezek az elsõ szavak amik az eszembe jutnak hirtelen, meg sem próbálok felugrani, hogy blokkoljam. Még a mezének aljáig se tudnám feltornázni magam. Szinte hasít a levegõben, a háta mögül dob rá és… zsákol is. Ráadásul egész végig rám vigyorog!

A fene a pofádat…

Fogcsikorgatva veszem tudomásul, hogy épp most lettem szembesítve azzal a ténnyel, mekkorák a méreteim. Elégedetten fordul vissza, a többiek mind felém pislognak, hogy eltört e valamim.

Csak legyintek… ugyan, hozzám se ért!

Szerencsére.

A maradék két negyedben a megsemmisítés is finom fogalmazás arra, amit velünk mûveltek. Az a szemüveges közben végig Kioshi-senpai fülébe morog, nyilván idegtépõ lehet, amit mond, ugyanis kezd az olyannyira nyugodt irányítónk is besokallni. Mindenki fáradtan, elkeseredetten, sõt, a második negyed végén jelzõ sípnál már nem is törõdnek vele, mi történik körülöttük. Vagy csak nem fogják fel.

Mindenki annyira küzdött, beleadott, de egyetlen egy ember elveri rajtunk úgy a port, hogy nem hogy letegezni, de abban sem vagyok biztos, hogy magázni is képesek lennénk teljesítményét.

Egy amerikai futballmérkõzésen érzem magam.

Aomine, vagy mi a szösz.

Szünet, sandán pislogok rá, ahogy visszaül a padjára és önti magába a vizet, leülve az enyémeim közé viszont észreveszem, mennyire szar is a helyzet. Mindenki beleadott apait-anyait, még sem volt elég. Fáradtan zihálunk, a hajam már lassan úgy néz ki, mintha belevert volna egyet a Jóisten. Az elkeseredettség és a pánik utószele szinte vágható.

Nyitnám a számat, de mintha a centerünk erre várna, rögtön rávágja:

- Könnyû dolgod van ott a szélen! Nehogy hozzáfûzz bármilyen megjegyzést! – elõször meglep a viselkedése, a következõ pillanatban pedig a kezemben tartott cuclis üvegbõl a képére spriccelem az összes vizet. Egy pillanatig mély csend honol, amit én török meg egy fáradt sóhajjal:

- Kérünk egy felmosórongyot! – fáradtan mosolyogva törli meg az arcát, a többiek jót derülnek a közjátékon.

- Nektek az sem elég, kölyök – hallom meg a mély hangot megint, látom, hogy már felállt és várja a kezdést jelzõ sípszót. Erre vet pár lenézõ és becsmérlõ pillantást, egy ásítással egybekötve.

Épp hogy enyhítettem a hangulaton, ez pedig máris pattanásig fokozza. Újra a karomhoz és a hajamhoz nyúlok a jobb kezemmel, szinte érzem, hogy a hajhagymáim sikoltanak minden apróbb érintés ellen.

Jelzés, vissza kell mennünk a pályára, ahol további idegörlõ öt percig dúl a küzdelem, sikerül párszor labdát lopnom, de hogy rádobjak, az a zérus körül mozog. Egyszer csak bemondják:

- Touo középiskola, játékos csere! – megállok egy pillanatra, gyanakodva nézek a kékfejûre, aki meglepõ módon elindul lefelé a pályáról. Mi a… Mi a rohadt…

- Na, végre már, azt hittem végig kell játszanom… - ásítással vegyes nyújtózásba kezd, ahogy lassan lelépdel - Olyan rohadt unalmas, még arra sem képesek, hogy rádobjanak.

Felkapja a ruháit, a másik játékos felrohan a pályára, de még ide hallani mit beszél:

- Elmentem aludni. Még az is izgalmasabb – még a fejét sem fordítja hátra, és eltûnik az öltözõkhöz vezetõ folyosóban.

Úgy állunk a pályán, mint akiket villám sújtott, Koishi-senpai megremeg, arcáról lerí a megalázottság, a szégyen és a mérhetetlen levertség. Végigpillantok mindenkin, ugyanezt az arcot, ezt az elcsigázott mozgást, az érdektelenséget tapasztalom.

Dühösen fordulok a folyosó irányába, ahol az a tahó lelépett. Ökölbe szorulnak a kezeim, fogcsikorgatva, lassan már véresre kapart bal kézzel fordulok vissza a pályára. Igen, itt menõ lehetsz, élvezhetted, hogy lealázhatod a náladnál tehetségtelenebbeket, a kevesebbeket, a lassabbakat, a gyengébbeket, alacsonyabbakat. Hogy azt érezzék, semmi értelme nincs, nincs értéke annak, hogy itt állnak a pályán.

Azt hiszed mindenkinek egyformán fontos ez a kibaszott játék? Azt hiszed, életünk játszani? Azt hiszed, csak úgy lealázhatod a barátaimat, a felsõbbéveseim büszkeségét és határozottságát letiporhatod?

Ne gondold azt, hogy csak azért, mert olyan hatalmas vagy, mindenki szemet fog hunyni és kerülni fog, mint tehén a villanypásztort. Majd meglátjuk, hogyan fogod elviselni azt, amit ezután tõlem kapsz.

Igen, kicsi vagyok és ha nem lenne a sebességem, szart se érnék. Másokkal ellentétben ezt fel tudom mérni, tudom magamról.

De aki a barátaimat teszi ki effajta szégyennek és lelki terrornak, megkeserüli.

Szégyenletes eredménnyel végzünk, száznegyven-húszra, a javukra.

***

Az öltözõben villámgyorsan felöltözök, magamra kapkodom a ruhákat, hogy még kiérhessek idõben a stadionból. Az öltözõben nem lehet megmaradni, szinte süt mindenkibõl a megalázottság. Nem is öltöznek, inkább ülnek a padon, fogják a kezükben az elsõ dolgot, ami a kezük ügyébe akadt és csak nézik a padlót. Vagy a falat.

Sosem volt annyira nagyon fontos számunkra a kosárlabda.

De ezek után… kétlem, hogy lesz valakinek még lelkesedése hozzá.

A folyosón többé-kevésbé csend van, kijutok a hatalmas üvegablakokból álló elõtérbe, elhaladok a jegykezelõ mellett, mikor egy ismerõs alakot pillantok meg, két padon elnyúlva feküdni. Ahogy innen elnézem, a kék szörny minden bizonnyal alszik. Csendben leteszem a táskám, és némán kotorászva benne meg is találom az ollót, amit még az egyik molekula makett készítésekor felejtettem benne. Gyorsan és nesztelenül osonok oda, akkora, mint egy kiterült medve, de vele nem sokat foglalkozom.

Inkább a táskája érdekel.

Elkapom a táska pántját, és háromnegyedéig bevágom, pont ott, ahol bele van varrva a többi anyagba. Elég nehéz ahhoz, hogy mikor felvegye, perceken belül leszakadjon.

Visszaosonok a letett táskámhoz, idegesen, remegõ ujjakkal veszem fel a sajátomat, önkéntelenül ellenõrizve, hogy az enyém ép e. Mélységes kussban lépek kis a szabadba, mielõtt még észrevenne vagy felkelne bármi másra. Ez még csak a kezdet.

Hogy rohadnál meg.