Karakter: Monte Cristo grófja
Megjegyzés: ~ Mojámnak
Hét év. Hét hosszú, keserves év telt el a szabadulásom óta.
Lehettem volna boldog is, hiszen az én drága jó abbém rám hagyott mindent, ami ahhoz kellene, hogy valaki boldog, elégedett és kalandokban gazdag életet élhessen, én viszont ezt nem tudtam elfogadni. Boldogan éljek, miközben a jókat megbüntetik, a gonoszokat meg megjutalmazzák? Nem…
Jól tudom, most a kedves abbé, ha az égből rám tekint, csak szomorúan csóválja a fejét, hiszen direkt mondta, hogy a Spadák elveszett kincse nem bosszúállásra van, hanem a szabad élet teljes kiélvezésére, de biztos vagyok benne, hogy Faria tökéletesen ismerte az emberi lelkeket, és tudta, mit fogok tenni a vagyonnal, melyet rám hagyományozott örökségemül. Akarom mondani, mit fogok tenni a vagyonommal.
Hét éve, hogy meghalt, hét éve, hogy oly nehezen, de végre kiszabadulhattam börtönömből, If várából. Képtelen voltam elhinni, hogy annyi tervezés, annyi ásás után, az abbé halála fogja meghozni számomra a szabadulást. Sosem akartam, hogy meghaljon, azt akartam, hogy velem éljen tovább szabadon és boldogan, de más volt Isten akarata. Ő azt akarta, hogy a halála segítségével szabaduljak ki. A súlyt, melyet a zsákban a lábamra kötöttek, hogy lehúzzon a tenger mélyébe, néha még most is érzem magamon, mintha a Föld mélyébe, a Pokolba akarna lehúzni. Ez az a lánc, mely soha nem szakad el, és mindig arra fog figyelmeztetni, hogy a bosszúállás Isten dolga – a lelkiismeretem.
De már rég nem érdekel olyan, mint lelkiismeret. Akik jók voltak hozzám, azokat már megjutalmaztam. Éljenek boldogan, elégedetten, és felejtsék el, hogy valaha is ismertek egy Edmond Dantès nevű fickót, aki If várában lelte halálát. Most azok jönnek, akik tizenkilenc gyötrelmes éve az élő Pokolba taszítottak teljesen ártatlanul. Megbosszulom önmagam, és apám halálát is, hiszen ők okozták szegény áldott jó atyám éh halálát is.
A bosszú ideje végre elérkezett. Azt hallottam, a bosszú felemelőbb, mint a hasis, életem ambróziája, és édesebb, mint bármely csók, melyet az ember a szerelmétől kaphat. Nos, hamarosan meglátjuk. Mi is lenne a bizalmukba férkőzésnél tökéletesebb helyszín, mint egy karnevál, ahol áruló menyasszonyom szeretett fiával véletlenül összefutok?
Most végre bosszút állhatok Danglarson, ki hűséges matróztársamnak tűntette föl magát, aki örömmel fogadja, hogy kineveztek kapitánnyá, és aki egy borgőzös, féltékeny pillanatában a biztos pusztulásba taszított engem haldokló kapitányom utolsó parancsa miatt. Szerencsétlenségére sikertelenül.
Fernandon is, ki legjobb barátomnak tettetve magát, beleszeretett gyönyörű menyasszonyomba, és amint lehetőség adódott rá, egyből eltett láb alól. Tudom jól, ha rajta múlt volna, egy kést mártott volna szívembe a katalánok híres temperamentuma miatt, ami talán még jobb is lett volna ennél az életnek nem nevezett létnél, de így legalább végre bosszút állhatok.
Életem harmadik romba döntője sem maradhat ki, természetesen: a jó öreg Villefort úr, ki kedves, jóakaró bírámnak tűntette föl magát, és aki atyja nevét meghallván, egyből börtönbe vetett engem, mentve saját irháját. Most majd megtudja, nem volt jó ötlet velem kikezdenie.
És persze rólad sem feledkeztem meg, kedves Mercedes. Mercedes, te gyarló fehérnép, ha szerelmed oly erős lett, mint ahogy mondottad, nem mentél volna feleségül ahhoz az emberhez, akiről tudtad, hogy már akkor is szerelmes volt beléd, mikor az én menyasszonyom voltál. Főleg nem másfél év után… Hát ennyit ért neked szerelmem. Miattad nem bízok már meg semmilyen asszonyban, és az ő érzéseikben. Miattad taszítom el magamtól Haydée szívét, melyet első találkozásunk pillanatától kezdve, minden alkalommal fölajánl nekem. Miattad fagyott kővé eddig érted dobogó szívem.
---*---*---*---
Gyönyörű, lenyűgöző Róma. Az antik építészet műremeke, híres és hatalmas, letűnt császárok lakhelye, az én bosszúm kezdetének színtere.
Már minden elő van készítve, a díszlet csak arra vár, hogy a két fontos színész színre lépjen. A városban a karnevál idejére egyetlen hintó sem található, az összes palota ablaka ki van bérelve azok által, akik ezt megengedhetik maguknak. Természetesen, a legjobb hely, melyről tökéletesen lelátni a fő térre, melyen a karnevál tetőpontja, a kivégzések fognak zajlani, az enyém.
Most már tényleg csak a két gróf úrnak kell megjelennie, és a Vég kezdetét veszi, egy ártatlan kis színházi előadás, majd egy kivégzés segítségével, melyben kedves barátom, Luigi Vampa egyik támogatója igencsak nagy szerepet játszik. A fiút, Luigit és feleségét, Teresát körülbelül három-négy éve ismerhettem meg, mikor még nem banditák voltak, hanem egyszerű pásztorok. Ha emlékeim nem csalnak, éppen aznap lett a fiúból Róma legmegátalkodottabb banditáinak vezére, egy szerencsés véletlennek köszönhetően. Luigin már első pillantásra láttam, hogy nagy ember lesz belőle, aki a segítségemre válhat, így Rómából kifele jövet is azon az úton mentem, ahol már nem útba igazítottak, hanem megállítottak, de ugye a pénz beszél, és meg is vált. Azóta, ha kell a segítségük Itália környékén, csak szólok nekik, és rohannak is megsegítésemre, természetesen kis ellenszolgáltatás fejében.
A színház fontos dolog, hiszen teljesen biztos vagyok benne, hogy már Rómába is eljutott Monte Cristo grófjának híre, aki sok országot bejárva, mindenfelé egy kisebb vagyont hagyott egyes városokban. A nemesség meg mindenfelé pletykálkodik, és mindenfelé kíváncsiskodik. Persze, hogy nagy felbolydulás lesz, ha megjelenek egy színházban, és mondjuk… az egyik kedvenc páholy szomszédomhoz átsétálok ismerkedni.
Hogy honnan vagyok benne biztos, hogy kik lesznek a páholy szomszédjaim? Mont mondottam, már mindent elintéztem.
- Indulunk, Haydée – jelentem ki rabszolganőmnek, aki pillanatokon belül a legdivatosabb, legkáprázatosabb görög stílusú ruhában terem előttem. Csak egy pillantással mérem végig, de semmit nem fűzök hozzá a megjelenéséhez, bár tudom, hogy az én kedvemért öltözött ki, és szívesen hallaná, hogy mennyire szép.
Tényleg az, csak kár, hogy a második pillantás után már csak halvány érdeklődésfélét érzek iránta, és csak ha egy hozzám nyomódó meleg testre vágyom, olykor kívánom meg, máskor viszont hidegen hagy, mintha a lányom volna. Egy olyan lány, akit nem kívánhat meg az ember. Vagy éppen olyan, akit nem akar megkívánni az ember…
Hintónk már régóta ránk vár, de inkább a kocsis várjon, mint mi várjunk. Nemesi társadalmi találkozásokkor úgyis elfogadható az illedelmes késés, de jól tudom, mi úgysem fogunk elkésni. Épp elégszer kísértem el Haydéet ebbe az operába, hogy tudjam, mennyi idő az út. És tényleg, pontosan a függöny felgördülésekor érkezünk meg páholyunkba. Engem nem sokszor látnak, Haydée pedig igazán elbűvölő teremtés, így egyből magunkra vonjuk a kíváncsi tekinteteket, de mivel kezdődik a felvonás, a pletykálkodás megvárja, míg összehúzódik a függöny, és akkor kezd lángra kapni. A balett gyönyörű, de legyek bármilyen művelt, és mindegy, hányszor voltam színházban, nem tudom értékelni. Lehetséges, hogy ahhoz, hogy az ugrándozást tudjuk értékelni, ahhoz nemesnek kell születnünk, bár az is igaz, hogy Haydée igencsak kedveli ezt a műfajt. Ragyogó tekintettel nézi a felvonások közti balett előadást, én viszont inkább páholy szomszédjainkat veszem szemügyre. Tőlünk jobbra két igazán fiatal férfi nézi a balettot, bár ha jól látom, az egyiknek inkább Haydée szemeinek csillogása vonta magára a figyelmét. Ő Franz d’Epinay vicomte… A másik pedig…
Oldalról megszólalásig hasonlít Mercedesre. Ártatlan báj keveredik a mostanság divatos vadsággal a stílusában, arcvonásai pedig finom, kissé nőiesek, de már látszódnak rajta a férfiasabb, határozott tulajdonságok is. Mercedes… gyarlóság, asszony a neved. Ha belegondolok, hogy akár az én fiam is lehetne, kőszívem fájdalmas sajgásba kezd.
De Edmond, csitt! Te meghaltál aznap, If várában. Monte Cristo meg már csak a bosszúnak él, és a jövőbe tekint, nem a múltba néz. Ráadásul elkezdi tervének megvalósítását.
- Ali – csattan halk hangom, mire néma szolgám ugrik is. Kezébe csúsztatom egyik névjegykártyámat, és a mellettünk lévő páholy felé intek fejemmel. Ali egyből megérti, mit akarok, még csak el sem kell magyaráznom neki. Ezért szeretem ezt a szolgámat, tudtam, hogy jó vásár lesz. Gyorsan el is tűnik, és nem sokára a két kedves vicomte páholyában tűnik fel, átnyújtva nekik kártyámat. Mindketten felém pillantanak, mire meghajtom fejemet, köszöntésképpen. Nos, őket látjuk rabszolganőmmel vendégségben itt, vagy mi fogunk átsétálni hozzájuk?
|
