Anime szerepjáték.hu - Magyarország elsõ korhatáros anime szerepjáték oldala

- Annyira hülyén érzem magam – suttogja zavartan. Legszívesebben belenéznék gyönyörû szemeibe, de fejét továbbra is lehajtva tartja, így nem láthatom, milyen arcot vág közben, hogy néz közben. – Nem akartam veszekedni, sajnálom! Tudom, hogy sosem gondolkodok elõre, és ezzel az… õrületbe kergetlek, csak abban a pillanatban annyira igazságtalannak tûnt, hogy még le is szúrsz miatta! – Végre rám pillant, és egybõl elolvadok. Annyira szeretem, és tudom, õ is szeret engem. Ujjai közben a víz alatt rátalálnak az enyémekre, és szorosan körülzárják azokat, én pedig elmosolyodom. Képtelenség rá sokáig mérgesnek lenni, hiszen mindig tudja, hogyan kell kibékíteni, és én pedig túlságosan jól ismerem ahhoz, hogy újra és újra megbocsássak neki, majd újra és újra megharagudjak rá. De jó ez így… legalább sosem unatkozunk. – Ne haragudj ám… - kérlel boci szemekkel.

- Jaj, Nico – felsóhajtok, és fejemet fejére hajtom, közelebb húzva édes testét az enyémhez. Nem haragszom, csak rettenetesen féltem. Bár már rég hozzá kellett volna ehhez szoknom, igazán lehetetlenség megszokni az állandó aggódást. Pedig aztán általában engem sem kell a szomszédba küldeni egy kis kurázsiért, meg õrültségekért, de azért bõven le vagyok az ilyenekben maradva Nico mögött.

- Néha attól félek, hogy egyszer tényleg elrontom, rettenetesen – morogja. Szinte nem is értem, olyan közel van ajka a vállamhoz, de tudom, hogy ezt nem hallhatom félre. – És akkor annyira mérges leszel rám, hogy inkább elmész, és elveszítelek.

- Ugyan már – nézek le rá megdöbbenve. Hogy juthat ilyen az eszébe? Szeretem õt, és nem hagynám el egy ilyen dologért. Veszekszem vele, az igaz, de legtöbbször én is követem õt az õrültségbe.

- De ha olyan a helyzet, egyszerûen… az sosem jut eszembe, hogy te félsz, vagy, hogy én milyen seggfejül viselkedem. És… és ha nincs semmi baj, utána nem kell azon idegeskedni, hogy de mi lett volna, ha mégis lesz, tudod? Nem lett baj, én annak szoktam örülni – vallja be. Tudom jól, hogy õ így fogja fel a dolgokat, de én egyszerûen képtelen vagyok ezt a felfogást követni. Tudom, rossz dolog, hiszen nem a múlton kell rágódni, hanem a jelenre kell koncentrálni, de nagyon nehéz, és egyáltalán nem olyan könnyû, mint amilyennek Nico szájából hangzik.

- De ez nem olyan egyszerû. Tudod, hogy kép kergeti egymást a fejemben, hogy de mi lett volna, ha bajod esik?! Te meg arra nem gondolsz, hogy mi lesz, ha komoly probléma lesz bármilyen apróságból… akár meg is halhattál volna!

- Ne haragudj… megpróbálok figyelni – suttogja megbánva, hogy így viselkedett. De… észrevettem ám, hogy azt nem ígéri meg, hogy nem tesz többet ilyet. Szóvá is teszem, de úgyis tudom, hiába ígérné meg, úgysem tudná betartani. Nico már csak ilyen…

- Azt nem tudom megígérni. Nagyon szeretlek Dev, én se tudom, mit kezdenék, ha nem lennél nekem. – Hangja elhalkul, feje vállamra bukik, elaludt. Elmosolyodok alvó arcát látva, és bár én még szívesen maradnék itt, nem volna jó ötlet, ha ilyen meleg vízben aludna, szóval óvatosan karjaim közé veszem õt, és miután megtöröltem õt is és magamat is, fölviszem az emeletre, a szobánkba.

Jó éjszakát, szerelmem!

Rémálmodok. Nico lezuhan, nem tér vissza soha többé. Szívem összetör, talán fölébredek. Érzem puha testét magam mellett, hallom, ahogy szerelmet vall. Nincs semmi baja, hála az Istennek mellettem van, és él.

Nehezen tudok visszaaludni, de annál nyugodtabban alszom. Egészen addig föl nem ébredek, amíg egy sunyi kis dög hozzám nem simul, és alávaló módon ébresztgetni nem kezd. Héj már, te többet aludtál, mint én! Csak öt percet kérek még, csak öt percet!

- Dev, ébresztõ. Reggeli – suttogja, miközben orrával cirógatja arcom. Próbálom a lehetõ legkevesebb szóval, és mozdulattal elhessegetni, hogy élvezhessem csodaszép, pihentetõ alvásom, de nem véletlenül vagyunk már együtt nem kis ideje, pontosan tudja, hogyan lehet engem a lehetõ leghamarabb, a lehetõ legkevesebb energia belefektetésével fölébreszteni: a nyakamat kezdi el puszilgatni, fülemet meg harapdálni. Naaa, nem szép dolog ez! Kikérem magamnak… - Devooooon – nyávogja kicsim a fülembe, nem hagyván, hogy visszaaludjak. – Ébresztõ, cica. Éhen veszek. De nélküled nem megyek le!

- Még jó – morgom az alvástól kásás, rekedtes hangon. Félig lehunyt szempilláim alól pillantok föl rá, és elmosolyodok. Mindenhogy gyönyörû, de számomra a legszebb így, kócos hajjal, kipihent, és kicsit el is aludt arccal, csillogó szemekkel. – Gyönyörû vagy – suttogom. Arca elpirul, imádom, hogy ezt én hozom ki belõle. Nem egy ártatlan bárányka, de még mindig el tud pirulni, ha bókolok neki.

- Na, de a gyönyörûséged, ha nem kelsz föl két percen belül, itt hagy, és elmegy egyedül ennivalót keresni! – pattan fel gyorsan, ahelyett, hogy ébresztõ csókot adna. Héj… hát a jó reggelt csók hol marad? Hogy gondolhatja, hogy én föl tudok kelni anélkül, ha Csipkerózsikának sem sikerült?!

- Mrrr… néha olyan gonosz tudsz lenni… - morgom, és megpróbálok kikászálódni az ágyból, aminek az lesz a vége, hogy egy nagy csattanással érek földet, természetesen a fenekemen. Áucs…

- Pff – hallok meg egy, a visszatartott nevetéstõl fulladozó hangot, mire a lehetõ leggyilkosabb pillantásomat vetem a galád felé.

- Ki nem merj röhögni, meg ne merj szólalni, mert nem állok jót magamért! – sziszegem dühösen, és hátravetem a fejemet. Ehh, ez egyértelmûen nem az én reggelem…

- Szóval ti végig akarjátok járni az egész Földet? – kérdezi Jina csodálkozva, egyben kíváncsiságtól csillogó szemekkel. Meglepõ fogadtatása drágám elvetemült ötletének, hiszen míg én elgondolkodva, addig nõvére teljesen kiakadva fogadta ezt az ötletét, míg Jina sokkal inkább vágyakozva, és kissé talán irigykedve is. Mondjuk ezt megértem… hiszen szálloda igazgatóként, hiába van pénze, hiába utazgathat, valószínûleg inkább csak a szállodájával kapcsolatos ügyek miatt utazgat, semmint mondjuk szórakozásból.

- Hát, eredetileg én csak egy normális nyári vakációra akartam volna õt elvinni, de mivel drága õrültkém sikeresen rávett az egész éves utazgatásra, így igen, az egész Földet végig akarjuk járni, de persze nem minden országba akarunk eljutni. Ha például Afrikának minden országát végig akarnánk járni, másik földrészekre nem is maradna idõnk… Szóval csak olyan helyekre megyünk, amerrõl valami nagyon jó és érdekes dolgot hallottunk – mondom. Kicsit kacifántosan, de mentségemre legyen mondva, ez a bor, amit az ebédhez kapunk, egyszerûen itatja magát…

- És persze nagyon extrémet is, ne felejtsd ki! – teszi hozzá Nico vigyorogva. Hát igen… az ki nem szabad felejteni, Nico életének nagy részét kiteszi ez a dolog. De nem gond, így szeretem. Ha elveti a sulykot, akkor én szidom le, ha meg én vagyok szerinte túlságosan töketlen – egen, ezt nem egyszer mondta már rám –, akkor meg rá vagyok véve általa egy kis extrémségre. Szóval jól kiegészítjük egymást, és ez szerintem jó dolog. Nálunk nem az ellentétek vonzzák egymást, de nem is a hasonló, a hasonlóval elv, ami ránk illik, hanem pont az arany középút. Pont annyira vagyunk egymás ellentétei, hogy kiegészítsük egymást, de annyira vagyunk hasonlóak, hogy ne legyenek nagy viták a kettõnk teljesen más temperamentuma miatt.

- Hát persze… - sóhajtom, és mosolyogva adok magyarázatot Jina ki nem mondott kérdésére. – Mint észrevehetted, Niconak a mániája életveszélyes helyzetekbe sorolnia önmagát, bár szerencsére általában az ilyeneket biztosítókötéllel szokta végrehajtani, nem lekapcsolódva róla, ez most ilyen kivételes alkalom volt. És mivel ennyire szereti az extrém dolgokat, mindenhol el fogunk menni valami nagyon durván veszélyes helyre, amikre épeszû ember el nem menne, ki nem próbálná. – A lány egyetértõen bólogat, majd a borospohár fölött rámnevet.

- Ugye tudod, ha te is mész, akkor az elõbbi eszmefuttatásod szerint te sem vagy épeszû ember? – kérdezi kuncogva, és Nico is rákezdi. Ez teljesen így van, nem is akartam soha azt a látszatot kelteni, hogy épeszû ember vagyok. Mivel Nicot, mint egyetlen lehetséges és valós partneremet felvállaltam, nem is kérdés, hogy már rég elmentek otthonról!

- Ó, igen, tudom én azt! Az eszemet abban a pillanatban elvesztettem, mikor megismertem Nicot; a szívemmel együtt – teszem hozzá. Nico kuncogása egybõl elhallgat, és felém kapja a fejét. Csókja váratlanul ér, de egyáltalán nem kellemetlen, sõt. Próbálom nem teljesen átadni magam a csóknak, hiszen mégis csak vendégségben vagyunk, ráadásul az ebéd kellõs közepén, ami közben egyáltalán nem illik az ember szerelmének a száját föltérképezni, de nem tehetek róla. Ha így csókol, az a maradék józan eszecském is eltûnik, ami még hûségesen megmaradt nekem.

- Aww, de romantikus! – Jina felkiáltása ráz föl a Nico keltette kábulatból, óvatosan el is válok tõle. Megköszörülöm a torkom, hogy bocsánatot kérhessek a viselkedésünkért, de nem hagy rá idõt, folytatja hadarását. – Tiszta cukik vagytok. Kár, hogy nem maradtok tovább, annyi mindent szívesen megmutatnék a szigeten, de persze, mivel megvan már a repülõ jegyetek, tudom, hogy mennetek kell. Viszont azt nem ússzátok meg, hogyha legközelebb erre jártok, akkor ne vigyelek el titeket mindenfelé! Nagyon megkedveltelek titeket, és nem szeretném, ha megszakadna a kapcsolat közöttünk, szóval itt van mindenféle elérhetõségem: az egyiken biztosan el fogtok érni! – És tényleg. Az elénk csúsztatott papíron tényleg ott van minden lényeges elérhetõség, kezdve a telefonszámmal, a lakcímen át az e-mail és különbözõ chates programokban használt nevéig minden. Azta, de közvetlen egy lány – nõ – Jina… olyan, mint Nico, én sosem tudnék ilyen hamar ennyire közvetlen lenni bárkivel, a saját erõmbõl.

- Mi sem szeretnénk, hogy megszakadjon, szóval biztosan küldünk majd neked képeslapokat, és természetesen, ha felénk járnál véletlenül, akkor azonnal szólj nekünk! – figyelmezteti Nico mosolyogva, mire Jina bólint.

- Ez csak természetes, biztos, hogy meg foglak látogatni titeket! – mosolyogja továbbra is, ám hamarosan, ha nem is elkomorul, de elkomolyodik az arca. – Tudom, hogy nem szeretnéd, de köszönöm még egyszer, hogy megmentettél. Örülök neki, nem csak azért, mert így nem haltam meg, hanem azért is, mert megismerhettelek titeket. – Apró könnycsepp csordul ki szemébõl, de gyorsan el is törli, így nem adok neki zsebkendõt, se semmit sem. Úgy látszik, elérzékenyülni viszont kevésbé szeret. – Na, de menjetek, még a végén lekésitek a gépet holnap reggel! – mondja, mire fojtottan fölnyögök. – Mi történt? – kérdezi aggódva, azt lesve, mimet üthettem be.

- Áh, csak visszaemlékeztem az indulásunkra… Nem elég, hogy Nico nem tudott egy percig nyugton maradni, mikor végre sikerült lefognom, és elaltatnom, az ébresztõ nem csörgött, szóval csak az utolsó utáni pillanatban tudtuk elérni a gépet. Soha többet olyat! Ráadásul még a csomagjainkat is elvesztették… - mesélem mély átéléssel indulásunkat, de mivel olyan jól éreztem magam mindezek ellenére is – egy apró momentumot kivéve –, hogy mikor Nicoék elnevetik magukat, én is csak nevetni tudok ezen az emléken.

No, de reméljük, a következõ utazás kevésbé lesz meglepetésekkel, és életveszélyekkel teli, bár ha belegondolok, hogy hova is megyünk… Spanyolország még egészen nyugodt ország, de Pamplona ebben az idõszakban… hát, mondjuk úgy, az utcáit ellepik a bikafuttatáson részt vevõ fehér-piros ruhás menekülõ emberkék, mint amilyenek mi magunk is leszünk.

Kíváncsian várom már, milyen lesz a következõ kalandunk!

Nico arcáról le sem lehet vakarni a vigyort, tudom jól. A táj eszméletlenül gyönyörû, és rettentõ veszélyes. A jég ezernyi formája tárul elénk: hol sima, és tükörszerû, hol hegyes, akár egy karó. A rásütõ Nap fénye szétszóródik, mintha prizma volna, a szivárvány színeiben tündököl. A mögöttem lépkedõ gazember meg orvul támad fényképezõgépét felhasználva, mikor jóhiszemûen felé fordulok, hogy lássam, jól érzi-e magát.

- Csak óvatosan, megannyi alattomos repedés van, ami könnyedén törik szét az ember lába alatt – figyelmeztet minket vezetõnk. Bár nem látja, bólintok, már észrevettem, ugyanis pár lépéssel ezelõtt enyhén szólva ropogott a lábam alatt a talaj. Nem kicsit ijedtem meg, de mivel nem történt semmi gond, továbbra is élvezem a dolgot, de a biztonság kedvéért azért visszafordulok Nicóhoz, hogy õ hogy van.

- Minden oké? – Válasznak egy édes vigyort kapok, és egy intést, hogy mosolyogjak már, újabb képet akar lõni rólam. Elmosolyodnék, de hirtelen történik valami, ami eltereli az én, de legfõképp Nico figyelmét. Sokkoltan látom, hogy az egyik útitársunk lelök egy másikat, ráadásul még ki is kapcsolja a karabinert az a nemnormális barom.

- Nico, eszedbe ne jusson! – ordítom kicsimnek, akit ismerek, mint a rossz pénzt, és tudom, hogy a gyengéje a másik ember megmentése. Ami szép dolog, de basszus, ha kockáztatja a saját életét, csak azért, hogy egy ismeretlent megmentsen, akkor én ki fogom tekerni ennek az idiótának a nyakát!

Ne merészeld! Próbálnám kiáltani, de úgysem hallgatna rám. Némán, teljesen leblokkolva figyelem, ahogy életem szerelme kikapcsolja a saját biztosító karabinerét, és az ismerelten felé siklik, hogy megmentse. Bassza meg. Bassza meg. Bassza meg.

Csak éld túl, Nico, és addig foglak szorongatni, amíg észhez nem térsz, hogy ilyeneket nem szabad csinálni. Ha viszont meghalsz, utánad megyek, és én magam öllek meg!

Basszus, Istenem, csak élje túl Nico ezt az eszement baromságát… Csak élje túl! Soha többé nem kérek mást, csak ezt az egy dolgot!

Képtelen vagyok megmozdulni, úgy érzem, lábaim idefagytak, lemerevedtek. Sietnék, rohannék a megmentésére, de csak nézni vagyok képes, hogy húzzák föl mindkettejüket a biztonságosabb, vastagabb jégrészre. Úristen!

- Még egy kibaszott ilyen és kibaszottul megöllek én is!!! – támadom le ölelésemmel, fojtogatásommal kicsimet, ezt az idióta, eszement, barom állatot, aki képtelen vigyázni magára. Hogy képzelhette ezt?! Muszáj volt rám hozni a szívbajt?! Akár… akár meg is halhatott volna! Istenem…

- Ne haragudj, ne haragudj, ne haragudj… - suttogja minden ízében remegve. Sokk. - Nem gondolkodtam… - Hát azt veszem észre. De valamiért nem lepõdtem meg. Megrémülni megrémültem, de nem lepõdtem meg. Ismerem Nicot, ismerem a szerelmemet. Kis idióta! Nem, inkább nagy idióta…

- Sose szoktál – suttogom. Már fájnak kezeim, ökölbe szorítva tartom õket, hogy ne kezdjek el itt kiakadni. Félek. Féltem. Most már látni Nicon is a félelmet, most jött ment ki belõle az eddigi adrenalin. Basszus, engem egyszer az õrültségei fognak a sírba vinni, de most komolyan!

- E-elnézést… - szólít meg minket valaki. Ahogy arrébb fordulok, látom, hogy az, akit Nico megmentett. Egy nagyon szép nõ, barna bõrrel, hálás, könnyes szemekkel. Hát lehet is hálás, az biztos! Nico az én egyetlenem, nem tudom, mi lenne velem nélküle. – Én csak… szeretném megköszönni amit csináltál… Megmentetted az életem! – Az biztos! Nico viszont csak zavartan legyint egyet, mintha nem lett volna fantasztikus, és egyben borzalmas dolog, amit tett. Engem majdnem megölt, de egy fiatal nõ életét megmentette. – Jaj… Jina vagyok – mutatkozik be. Nico el nem engedve engem, megrázza a kezét, és én is bemutatkozom. Én sem engedem el, most egy jó darabig nem fogom engedni, hogy eltávolodjon tõlem. Jó pár napra elég szívbajt okozott nekem ez az idióta! – És tényleg… Nem tudom, hogy tudnám megköszönni… Ha… ha gondoljátok, örülnék, ha velem tartanátok vissza a szállodába.

- Hát… - motyogja Nico.

- Mi nem vagyunk bejelentve – jelentem ki, de a fiatal nõt, Jinát ez úgy tûnik, nem igazán érdekli, ugyanis szerinte meg tudja oldani, hogy legyen helyünk. Hát, jó, igazából valószínûleg bármi jobb lenne, mint a pajta, fõleg ilyen hidegben. Ma éjjel csak ölelni, szeretni akarom Nicot, tudni, hogy itt van velem, azt meg a pajtában… ilyen hidegben… nem túl jó ötlet.

Rávett minket, ami nem is baj. Ha nem is tud valami jó szálást intézni nekünk, autója legalább meleg, jól átfagyott testünket szinte szó szerint kiolvasztja a fûtés. Közben elmondja, hogy a barátja volt az a fickó, aki lelökte a gleccserrõl, de rettenetesen féltékeny, és hisztis szokott lenni, ezért tette azt, amit tett. Õ jelenleg Iceland egyetlen börtönében raboskodik valószínûleg, míg mi, úgy tûnik, egy szálloda tulajdonos autójában melegedünk. Talán mégis csak jól jártunk, de ha visszamentem volna az idõben, még ezzel a tudattal, hogy mind a ketten túlélik, és a megmentésért cserébe kapunk szállást sem engedtem volna Nicot, hogy ezt tegye.

Õ csak ne mentegessen meg bajba jutott hölgyikéket, inkább vigyázzon magára!

Úgy tûnik, nem csak valami kisebb szálloda tulaja, ugyanis ahogy kinyitjuk az autó ajtaját, egy öt csillagos palota tárul szemünk elé. Na, jó, egy ilyen helyen még úgy sem próbálkoztam volna, hogy van pénzem… Nico szája kinyílik csodálkozásában, nekem kell becsuknom a száját. Még a végén megfázna az idiótája…

- Nagyon örülnék, ha velem vacsoráznátok. Kérlek! – Csillogó szemei nem rejtenek semmiféle hátsó szándékot, legalábbis nem látszik, hogy rejtegetne valamit. Elhiszem, hogy ennyire hálás Niconak, de ha ezt azzal vezeti le, hogy a vacsora alatt rá fog mászni, költözünk vissza a pajtába!

- Rendben… persze… köszi… - dadogja Nico. Megrázom a fejem, furcsa, hogy míg én teljesen közömbös vagyok ezzel a pompával szemben, õ képtelen megszokni, bár ez persze a neveltetésünk miatt van. Nekem ilyen szállókban voltak a nyaralásaim, míg õ jó, ha négy csillagosban volt egyszer-kétszer. Ezért is nem szeretem az ilyen helyeket…

- Nagyon szépen köszönjük – felelem Nico helyett, úgy tûnik, szegénykém elfelejtett beszélni.

- Én köszönöm – mosolyog ránk Jina, majd eltûnik valamerre, mi meg kereshetjük szobánkat. Természetesen, ahogy az már lenni szokott, az összes szoba vagy a csodálatos kertre, vagy a háborgó Atlanti-óceánra néz. A miénk az utóbbira, ráadásul miénk a legmagasabb szinten levõ ha nem is királyi, de hercegi lakosztály. Nem semmi, na, ilyen szobában még én sem voltam, szóval ha én elámulok, Niconak már a száját sem lehet becsukni.

- Váoo! Ez nem semmi! – csodálkozik rá minden egyes kis szobrocskára, aranyozott vázára, bársonnyal bevont párnára. – Látod, milyen jól jártunk, hogy megmentettem Jinát? – kérdezi vigyorogva, de ahogy az arcomra pillant, egybõl lefagy a vigyor az arcáról. Még szerencse, rettenetesen mérges vagyok.

- Soha többet ne merészelj ilyet tenni! Tudod te, mennyire megijesztettél?! – fonom össze magam elõtt a kezeimet. Még mindig a fülemben dobol a szívem, nekem az nem elég, hogy kaptunk helyet, ahol tudunk aludni. Rettentõen féltettem, és még most is rettegek, hiszen ismerem, tudom, hogy máskor is megtenné ugyanezt, sõt, mást is, akár azért, hogy megmentsen valakit, akár a puszta szórakozásért.

- Én is megijedtem, de látod, hogy jól sült el! Ne mondd meg, hogy mit tegyek, és mit ne! – fortyan föl Nico, amivel nagyon fölhúz. Hát persze, én ne szóljak bele, hogy mit tesz, nekem csak izgulnom, és rettegnem szabad, mi?!

Veszekedésünket nem tudjuk folytatni, megszólal a telefon. Legszívesebben hagynám a fenébe a csörgést, és folytatnám a kiakadásom, de Nico ezt egy jelnek veszi, és elcsörtet a fürdõbe, így nincs más választásom, fölveszem a telefont.

- Jó estét, Jina vagyok! Csak azért telefonálok, hogy elmondjam, az enyém a kétszáztízes lakosztály. Minden rendben van nálatok? – kérdezi csivitelõ hangján. Nem, semmi nincs rendben, de ezt mégsem mondhatom, hiszen a szívem mélyén tudom, hogyha Nico nem menti meg, akkor ez a fiatal nõ most már halott lenne, így csodálnom kéne szerelmemet, de… de valahogy nem megy. Túl vagyunk rajta, minden jó lett, de… még mindig félek. Nico mellett az ilyen események mindennaposak, az a baj. Nem a mostani, ha ez egyedi eset lett volna, oké. De vele minden nap történnek ilyen dolgok.

- Persze, minden rendben. Köszönjük a lakosztályt, nagyon szép. Körülbelül mikorra menjünk? – kérdezem.

- Örülök, hogy tetszik, a legszebb lakosztályunk. A megmentõmnek, és barátjának ilyen jár – csiviteli, kissé túlságosan kis kedvesen. Na, jó, nem, csak én látok mindenben rosszat jelenleg. – Olyan fél óra múlva jó lesz? – érdeklõdik. Még negyed óráig puffog Nico a fürdõben, nekem elég lesz öt perc, aztán mire fölöltözünk, eltalálunk a szobájáig… igen, talán pont elég idõ.

- Tökéletes. Köszönjük a meghívást! – mondom, és elköszönünk egymástól. Pff, most sem lesz veszekedés…

A vacsora csodálatos volt, a társaság igencsak szemrevaló, és lenyûgözõ. Szórakoztató történetekkel, mennyei ételekkel kápráztat el még engem is, és valahogyan sikerült elérnie, hogy már ne legyek olyan mérges Nicora, õ pedig ne legyen rám dühös. Szerintem nõi megérzés, vagy nem tudom, de ahogy beléptünk, egybõl észrevette, hogy nincs minden rendben közöttünk, és egybõl azon kezdett el ügyködni, hogy kibékítsen minket. Szerencse, hogy megmenekült, hogy Nico megmentette.

De attól még soha többet nem kellene ilyet csinálnia!

Kellemes hangulatban telt a vacsora, és az utána következõ beszélgetés is. Az összes fogás maga volt a csoda, nem is tudom, hogy tudták ennyi idõ alatt összehozni ezeket a finomságokat.

- Még egyszer nagyon szépen köszönöm, hogy megmentettél – mosolyog Nicora Jina egy pohár bor fölött.

- Én… szívesen tettem – motyogja Nico. Hát persze, hogy szívesen tette… ha nem szívesen tette volna, nem tette volna meg. De most nem engedem át a dühömnek a vezetést, inkább vágyam, kétségbeesésem kerül elõtérre. Nem kellett volna veszekednem vele. Amint kiérünk innen, bocsánatot kérek tõle, és egész éjszaka ölelni fogom. Nem akarom elengedni õt.

- Sosem fogom tudni rendesen megköszönni, de hogy lássátok, mennyire nem szeretném, ha a megmentésem bajt okozna köztetek, csak nektek nyitva van a lenti wellness részleg. A sziget saját meleg forrásait, gõzeit használtuk ki, ahogy itt minden, és mindenki, így a jacuzzi, a gõzkamra, a meleg vizû forrásunk, és minden más az itteni gejzírekbõl fakad – meséli Jina. Ohh… wellness? Nicoval? Tökéletes.

- Nagyon szépen köszönjük – mondom hálásan, és megszorítom a kinyújtott kezét.

- Igazán nincs mit. Holnap egy közös ebéd? – kérdezi mosolyogva, miközben Nicotól is elbúcsúzkodik.

- Benne vagyunk – néz rám Nico válasz közben, én pedig beleegyezõen bólintok. Mindig jól jön egy új ismeretség…

Ahogy kiérünk a lakosztályából, néma csendben tesszük meg az utat a szobánkig, majd a wellness részlegig is, de ott már nem bírom tovább Nico csöndességét, hátborzongató nyugodtságát.

- Sajnálom! – fakadok ki, mielõtt belemásznánk a forró vizes medencébe. – Sajnálom, hogy veszekedtünk, sajnálom, hogy nehezen viselem, hogy a szerelmem az életét kockáztatva megment egy másik embert. Csodálatos, amit tettél, és csak még jobban szeretlek miatta, de rettenetesen féltelek – mondom ki érzelmeimet. Nem akarom, hogy ilyen hûvösen viselkedjen velem csak azért, mert én féltem, és nem akarom, hogy bármi baja essen. Én ismét a mosolygós Nicot akarom, aki akár egy medencében esik nekem, ha úgy tartja kedve.

Sokkal jobb hely lenne rá, mint mondjuk a pajta volt…

Már épp kezdenék felnõtthöz nem méltó hisztizésbe, hogy én akkor is ágyat akarok, tök mindegy, hogy milyet, csak ágyat, mikor Nico megszorítja a kezemet. Na, igen… mikor éhes vagyok, és fáradt, a hisztijeimet akár egy nõ is, sõt, Nico is megirigyelné.

- Elnézést – mosolyog rá a pult mögött álló nõre. Hé! Te csak ne mosolyogjál rá! – Esetleg van egy közért a közelben? Élelmiszerbolt vagy ilyesmi – kérdezni. Nem igazán értem, hogy ez hogy jött ide az ágykeresési-projecthez, de próbálom befogni a számat, és hagyni, hogy most kivételesen õ intézkedjen. Nem gyakran történik meg, hogy kettõnk közül õ legyen az átgondoltabb, én meg a hisztisebb, de olyankor tökéletesen jól át tudja venni a szerepemet, amikor muszáj.

- Persze – válaszolja készségesen a nõ, amit Nico megköszön, és el is köszön. Az én elköszönésem inkább egy morgása hasonlít, de ez van. Ha nem akarja, hogy ott akadjak totálisan ki éhségemben, fáradtságomban…

- Mire gondolsz? – kérdem dideregve, amint kiérünk az alig öt fokos kinti hidegbe.

- Elõször is, veszünk valami kaját, mert én éhen veszek – kezdi tervének elõadását. Helyes, már jól kezdõdik a TERV. Remélem, a többi is ennyire használható lesz, mert ha nem, akkor kénytelen leszek ismét meglátogatni a reptéri információs kisasszonyt, csak éppen azért, hogy elfoglaljam az egyik ottani kényelmes padot.

- Ja, nem ártana – szólalok meg azért, hogy tudja, támogatom tervét. – És utána?

Választ nem kapok, úgy tûnik, még õ sem tudja, de mivel már meg is érkeztünk a bolthoz, immár a bevásárlással foglalkozom, nem pedig az ággyal. Elõször a kaja, aztán az alvás-helyzet megoldása. Jó alaposan bevásárolunk mindenféle olyat, ami sokáig eláll, bár kis hûtõset is vettünk, mert nagy valószínûség szerint a mélyhûtõ melegségû kinti levegõn csak nem fog megromlani.

- Nagykanállal kapjuk a kalandot – vigyorog felettébb lelkesen, ami gyanakvásra ad okot számomra. Ha ennyire lelkes valamitõl… az vagy a káromra történik, vagy csak megjátssza. Na, most vajon melyik történhetett…?

- Egen, egy kanál víztõl is megfulladsz, ha elég mélyre tolják – replikázok. - Merre megyünk, Nico, mit találtál ki? – kérdem túravezetõ drágámtól, de választ ismét nem kapok. Vagy legalábbis szóbeli választ nem, ugyanis vigyorogva kinyújtja kezét, és ujjával egy… csûrre mutat?! Jesszus… bár, mondjuk, tényleg jó ötlet, csak a tulaja ne toljon puskacsövet az arcunkba ébresztés gyanánt…

Hálótársként két lovat, négy darab tehenet, és a kissé rozoga lécek közt beszûrõdõ napfényt kapjuk, ahogy besurranunk a pajtába. Finom szalma illat, és jó meleg fogad bent minket, hát még, mikor Nico hozzám bújik, és megdörzsölgeti a hátamat. Végig fut rajtam a melegség, és szinte meg sem hallom, hogy evésre invitál, csak élvezem forró csókját. Mrr, imádom!

Jóllakva, majdnem a fele készletet elpusztítva dõlünk hátra a nem túl puha, mégis kényelmes szalmára.

- Na, ugye nem is olyan rossz – dõl nekem a jól elsült ötletre büszkén. Nem ellenkezhetek, tényleg jó ötlet volt, pláne, hogy tele hassal még a legkilátástalanabb helyzet is fényesnek tûnik, ráadásul ez még csak nem is volt teljesen kilátástalan, sõt.

Meg is mondom neki, és még szorosabban magamhoz ölelem puha, finom illatú testét. Egyszer csak hasamon jéghideg kis ujjacskákat érzek meg, amit hamarosan forróság, mindent betöltõ kéj vált föl. Imádlak, kicsim!

A másnapunk azzal megy el, hogy körüljárjuk a vidéket, és csodáljuk a festõi táj szépségét. Na, meg jól bevásárolunk meleg holmikból, hogy ne fagyjunk jégkockává. Nico közben már nem egy képet készített, én pedig nem egy program lehetõséget fedeztem föl a mai, a holnapi, és a holnaputáni napra.

- Hülyeség nem? – szólal meg Nico jó pár perc hallgatás után. Belekortyolok jó meleg teámba, és várom, hogy elmagyarázza, mit is tart hülyeségnek. – Izlandnak hívják, és minden csupa zöld, domb… Grönland meg fehér. – Hátradõl, megcsókol. Igaza van, érdekes elnevezés…

- Tényleg vicces… - mormolom a hajába. Legszívesebben így maradnék, de hamarosan indul a hajónk, amivel megnézhetjük, hogyan is folyik a halászat. Nem volt nehéz elintézni, a hapsi kifejezetten turistákat szállít, szóval rajtunk kívül még egy házaspár lesz, meg még két férfi. Elvileg, legalábbis. – Na, de induljunk, eléggé harapósnak nézett ki az a hapi, nem hinném, hogy megvárna minket, ha elkésnénk – sóhajtom. De tényleg! Olyan egy morcos képe volt, ha egy sötét sikátorban találkoznék vele, tuti, egybõl a másik irányba sietnék, hogy el se kelljen mellette mennem. Olyan… olyan õrült sorozatgyilkos feje van.

- Na, ja… szerintem se, sõt. Lehet, hamarabb is indul, csak hogy elkéssünk! – feltételezi kicsim is a legrosszabbat kapitányunkról. Úgy tûnik, akkor nem csak nekem ilyen rettenetesen antipatikus.

Föltápászkodunk kényelmes kis sziklánkról, és amíg én a termoszt teszem el az én táskámba, addig Nico a fényképezõgépet helyezi biztonságba. Elindulunk, de olyan hiányérzetem van valami miatt. Körülnézek, hogy mi lehet a gond, és rájövök: Nico túl messze van tõlem, így muszáj ezt a hibát kijavítanom: kicsit közelebb megyek hozzá, és megfogom a kezét. Otthon nem mindig fogjuk meg egymás kezét, de nem is szégyelljük, hogy együtt vagyunk, így Nico most sem lepõdik meg, csak édesen hozzám simul.

A kikötõben a házaspár és a két férfi már ott ácsorog, de a kapitányunk még sehol, szóval még van arra valamennyi esély, hogy nem hagyott itt minket, a pénzforrásait.

- Kíváncsi vagyok, milyen lesz ez az út! Sokan ellenzik, de szerintem igenis kell vadászni a bálnákat is! – hallom meg a két férfi beszélgetésének egy részletét, mire Nicóval közösen felé kapjuk a fejünket. Hogy…

- Bálnavadászat?! – kiált föl mellettem Nico. Egyikünk sem vega, egyikünk sem állatvédõ de azért a bálnák és a vadászatuk. Ne már!

- Persze, hogy bálnavadászat! Most van az idénye, hát maguk nem arra jöttek? – szól bele a házaspár nõi tagja is. Basszus, ezek is tudták, hogy bálnavadászat van?!

- Nem, nem tudtuk! Ez a hajó most akkor nem halhalászatot mutat be, hanem…? – kérdezek rá, de valahogy nem akaródzik kimondani a mondat további része. Fúj! Szerencsétlen bálnák, komolyan vadásznak rájuk?! Ez legális dolog lenne?

- Bálnára! – Így a férj. Na, jó… Ez kicsit sokkolt. – Maguk még nem kóstoltak bálna húst? Hát hogyan jöttek Izlandra, ha nem néztek utána a helyi szokásoknak? – von minket kérdõre ugyanakkor, mikor nekem is eszembe jut, hogy ilyeneket miért nem tüntetnek fel az Izlandról szóló honlapokon. Hacsak nem nagyon elavultak azok a honlapok…

Nem válaszolok, Nicón sem látom, hogy tervezne kérdésre választ adni, így inkább kicsit félre vonom.

- Kicsim, mit szólnál, ha ma inkább gleccsert másznánk? Ahhoz most valahogy több kedvem lenne… - morgom a rosszullétemmel küszködve, de szerencsére látom, hogy Nico sem nagyon lelkesedik ezért a dologért, így annyira nem érzem megalázónak, hogy elvileg a kapcsolatunk Férfijaként ennyire kibuktam attól, hogy itt bálnavadászat is folyik. De na! Ha bálnavadászat van, azt már csak egy aprócska lépés választja el a delfin vadászattól, ami… ami borzasztó!

- Benne vagyok! Bármit, csak ne bálnavadászatot. Az nem bulis, az gusztustalan! – ért egyet velem egyetlenem, undorodó arckifejezéssel. Hála az égnek! – A gleccsermászás viszont jó mókának tûnik! – vigyorog tele szájjal. Jól van, akkor ez eldöntve: bálnavadászat sztornó, gleccsermászás indul!

Még pont idejében sikerült elszöknünk a kapitány elõl, aki a kalapját lengetve rohant utánunk, hogy „héj, álljanak meg! Legalább a helyüket fizessék ki, ha már maguk miatt le kellett mondanom két olyan embert, akit legalább érdekelt is a bálnavadászat!”, de elfutottunk elõle, és most itt vagyunk a gleccser aljánál. Pont van is két hely a fél óra múlva induló szervezett gleccsermászáshoz, amit el is foglalunk, ugyanis csak úgy nem lehet felszerelést bérelni, nekünk meg nincs, így kénytelenek vagyunk másokhoz alkalmazkodni.

- Na, akkor, indulás! Mindenki nézzen a lába elé, vigyázzon, a gleccser csúszós és meredek! – kezdi a vezetõnk, majd elmondja a fontosabb tudnivalókat. Mi már nagyjából tudjuk a dolgokat, egyetlen egyszer voltunk gleccsert mászni, igaz, az jóval kisebb, és jóval kevésbé félelmetes volt, de Nico mellett megtanultam: minél félelmetesebbnek néz ki valami, annál szuperebb szórakozás!

- Jó… ne haragudj – bújik hozzám combjaimra csüccsenve. Na, végre! - Csak azt szeretném, hogy tényleg minden rendben legyen! – Tudom, kicsikém, tudom, hisz ismerlek téged! Néha még jobban, mint saját magamat…

- Figyelj, bármi történik, az már nem rajtunk fog múlni. – Vagy nem csak rajtunk fog múlni… De ezt inkább jelenleg nem említeném neki, mert a végén még képes lenne, és újból fölpattanva nem hogy a házat kutatná még át a legfontosabb dolgokért, de még a pincét, a padlást, és a garázst is, amik közül még szinte egyiket sem vettük birtokba, szóval ha van is ott valami, az tuti, nem a miénk lenne.

Szerencsére viszont úgy tûnik, sikerült lenyugtatnom, mert engedi, hogy magamra húzzam, fekvõ, kényelmes helyzetbe. Látom, hogy õ is majd’ elalszik, és nem csak azért, mert mutogatja a még meglévõ manduláit, miközben akkorát ásít, hogy félek, bekapja a fejemet is. Édes illata orromba kúszik, és csak még erõsebben szorítom magamhoz. Na, most minimum egy órát el nem mozdulsz innen!

- Sunyunk egy picit, egy órácskát, jó? – dörmögöm álmosan, mély hangon a hajába, és egy puszit is nyomok a feje búbjára. Tényleg olyan, mint egy édes, álmos kiscica… ahogy az ölelésemben összegömbölyödik… imádom! – Beállítom az órát, kimegyünk és még egy kávéra is lesz idõnk. – mormolom el a tervet már félálomban. Valamit nyomogatok a mobilomon, hogy ébresszen ötkor, aztán letéve a polcra, már alszom is. Még hallom egyetértõ mormogását, és érzem, hogy megugrik egyet teste, ahogy az álmok birodalmába lép.

Ajjaj! Hoppá, basszus, valamit eléggé elszúrhattam ezzel az ébresztõvel, ugyanis az óra ahelyett, hogy csörgött volna öt órakor, hagyott minket kicsivel több, mint két órát alukálni. Még szerencse, hogy a szomszéd macskája leverte azt az átkozott virágcserepet, mert különben lehet, föl sem ébredtünk volna, és átaludjuk még az indulást is. Ami pedig nem lett volna túúúlságosan jó dolog. Így viszont „csak” a reggeli ébresztõ kávéról maradunk le, és majdnem a becsekkolásról.

- MONDTAM, HOGY ELKÉSÜNK! – kiabálja rettenetesen idegesen Nico, ahogyan a kocsi szinte kerékcsikorgatva megáll a reptér parkolójában, és kipattan a kocsiból. Gyorsan fölnyaláboljuk cuccainkat, megvesszük az egy évre elegendõ parkolójegyet, ami nem kis pénzbe kerül, majd huss, be a terminálba. Még pont sikeresen leadjuk a két hátizsákot, a két kis kézipoggyász meg jön velünk, és már szállunk is be a gépbe, ami perceken belül jelez is, hogy jó lenne becsatolni az öveket, mert hamarosan felszállunk.

Hú, basszus… erre még én is azt mondom, hogy meleg helyzet volt! Volt egy nem kis idõ, mikor én is azt hittem, hogy nem érjük el ezt a gépet, így csak egyetértõen hümmögök, mikor Nico megjegyzi, hogy nem hitte volna, hogy sikerül fölszállnunk a gépre.

Fáradtan dörzsölöm homlokom, hogy kimasszírozzam belõle a kezdõdõ fejfájást, és már nem akarok semmi mást, csak hogy jöjjön végre a légiutas-kísérõ, és hozzon nekem egy hordónyi kávét. Kááááváééééé!

- Ne haragudj a spártai hisztiért… - dorombolja csókot adva. Ugyan… már megszoktam, hogy ilyen téren meg õ a mindenen aggodalmaskodó asszony… De így szeretem, csak ennél többet ne hisztizzen. Attól néha rosszul vagyok.

- Már egészen kezdek hozzászokni – morgom mosolyogva, és élvezem, ahogyan fejét vállamra fekteti, hogy kényelmesebben tudjon pihenni. Mintha olyan puha lenne a csontos vállam… de legalább tényleg nyugodtan alszik, az ágyban is így szokott aludni, hogy nem is párnát használ, hanem a vállamat, és az arra terített pici kis takaró sarkocskát.

Én még megvárom a kávémat, meg betolom a kapott reggelit, de Nicot nincs szívem fölébreszteni, így miután megettem a sütikét, én is kényelmesen elhelyezkedek, hátradöntöm az ülést, és már alszom is. Fárasztó egy éjszakám volt…

Enyhén szólva leesett állal nézzük Nicóval a csomagszortírozót, melyen jobb esetben egy csomó bõrönd szokott körbe-körbe utazgatni, most meg jó, ha három darabot össze tudtunk számolni, amik hamar gazdára is találnak.

- Hát ez… érdekes – jegyzi meg kicsim nagyon cukin visszafogva magát. Én inkább azt mondanám, bassza meg, de igaza van, nem kell csúnyán beszélni. – És most? – Ez egy igencsak jó kérdés, kár, hogy nem nagyon tudok mit mondani rá, azon kívül, hogy basszus, illetve, hogy menjünk el az információs pulthoz, hátha ott tudnak valami megnyugtató dolgot mondani nekünk.

- Elnézésüket kérjük, de a csomagok az Izlandra tartó gép helyett a Svájcba tartó gépre kerültek föl. Igazán sajnáljuk a tévedésünket, de nem tudjuk ideszállítani a csomagokat. Amint megvannak, azonnal értesítjük önöket – mondja elõre begyakorolt, rettenetes mûmosollyal a tökéletesre meszelt, tökéletesen festõ kisasszony. – Természetesen az eltévedt csomagok a megadott címre vissza lesznek küldve – „nyugtat” meg minket a nõnek alig mondható lány.

És megint csak basszus! Erre nem tudok mit mondani. Már jól kezdõdik ez a kis nyaralás, de ugyan! Nem szabad elkenõdni.

- De hát mi még nem megyünk haza!

- Nagyon sajnálom, de ez az elõírás – hallom magam mellõl a diskurzust, ami nem igazán vezet semmire, így megköszönjük azt a fene nagy segítségét a hölgynek, és elsétálunk a pulttól. Hát… van ez így.

- Akkor most mi legyen? – rogyunk le mindketten az egyik közeli padra. Megvakarom tarkómat, ahogyan mindig is teszem, mikor nehéz kérdés elõtt állok, és kicsit megremegek a kintrõl néha beáramló hûvös levegõtõl. Hát, ez sem a legmelegebb ország… Nico mellé helyezkedek el, és nyugtatóan megfogom kezét, majd megcsókolom. Erõt adok neki, és én is erõt nyerek a csókból – erõt, hogy gondolkodni tudjak, mi is legyen a következõ lépés.

- Iratok? – érdeklõdöm meg a legfontosabb kérdést.

- Nálam. – Remek.

- Pénz? – Második legfontosabb kérdés, szerencsére erre is pozitív választ kapok. Na, nem is vagyunk olyan szorult helyzetben, hála Nicónak, és az õ táskájának, amit indulás elõtt még elátkoztam. Most meg… áldom drága párom elõrelátását!

- Akkor nagy gond nem lehet, nem? Menjünk a szállodába – mosolygom, és ismét egy csókot váltunk. Nico felderült arccal pattan fel, és már én is követném, mikor iménti felhõtlen arca beborul, és elkomorul.

- De nem foglaltunk szállást… - nyöszörgi elfintorodova. Ohh…

- Hát… akkor keressünk valamit. Szállodát, apartmant, diákszállást… akármit. Valahol a közelben csak van – vonom meg a vállam, és föltápászkodok a padról. Az információs pulthoz nézek, hátha van ott valami prospektus a közeli szállásokról, de úgy tûnik, Nico félreérti tettemet.

- Nee! Csak tõle ne kérjünk felvilágosítást! – morogja, és süt róla az ellenszenv a hölgyemény irányába. Nem csodálom, nekem sem nagyon nyerte el a tetszésemet.

- Nem is gondoltam rá, az elõbbi után. Na, menjünk, keressünk valami alvó helyet! – indítványozom. Kemény két csomagunkat hátunkra kapva, kimasírozunk a terminálból, ki a szabad levegõre.

- Basszuuuuus! – kiált föl kicsim, megijesztve ezzel engem, és a körülöttünk levõket, akik kíváncsian pillantgatnak kettõsünkre. – Hideg van! – hisztizik, akár egy édes kisgyerek, és próbálja a lehetõ legapróbbra összehúzni magát. Nem mondom, hogy nincs hideg, sõt, de én kicsit jobban bírom a hideget, szóval a legelsõ pulcsi, amit kihalászok a hátamról leszedett táskából, az repül felé. Dideregve vackolja be magát a jó meleg, piros polar pulcsiba, és én is gyorsan magamra kapom a kék színû párját.

- Az idõjárásnak ugye azért utána néztél, mielõtt megvetted volna a jegyeket? – érdeklõdöm kissé szkeptikusan, tekintve, hogy amiket eltetetett velem ruhákat, azok között kabát nem volt, fürdõgatya annál inkább.

- Naná, hogy megnéztem! De nem gondoltam volna, hogy itt nem csak hideg van, de jeges szél is fúj! – morogja, kiscica mód közelebb sompolyogva hozzám. Csak megcsóválom fejem feleletén, és kitárom karjaimat, amik közé már röppen is didergõ kismadárkám. – Mrrr, maradjunk így! Olyan jó meleg vagy – dorombolja, és orrával megcirógatja az állam és a nyakam közti érzékeny területet.

- Szerintem inkább menjünk, keressünk egy jó meleg, puha ágyat, és ott majd megmutatom, hogy milyen meleg is vagyok én! – mormolom fülébe, hogy csak õ hallja mondandómat, más ne, ugyanis oké, hogy itt elfogadók a melegekkel szemben, de a magánélet akkor is magánélet.

- Óóóóó! – kiált föl csillogó szemekkel, és máris indul, hogy maga után ráncigálva keressünk valami szállodát. – Szuper ötlet! – vigyorogja, és látom rajta, hogy bár õt is kimerítette az út, ez a kis mondatom eléggé fölvillanyozta a drágát. – Gyere már! – ráncigálja meg pulcsim ujját. Elindulunk, és úgy fél óra séta után végül sikeresen ráakadunk egy szállodának látszó valamire.

- Na, végre – nyögök föl, és újult erõvel caplatok be az önmûködõ ajtón a recepcióhoz.

- Jó estét kívánok! Miben segíthetek? – kérdezi egy sokkal megbízhatóbbnak, kevésbé mûnek tûnõ hölgyike.

- Jó estét! Egy franciaágyas szobát szeretnénk két személyre – veszi kézbe az irányítást Nico.

- Ohh, nagyon sajnálom, nem szolgálhatunk szobával! Halász idény van, ilyenkor külföldrõl is nagyon sokan érkeznek, akik már elõre lefoglalták szobáikat. Nagyon sajnálom, de telt ház van nálunk is, és mindenhol máshol is – csóválja meg a fejét a hölgy, de valahogy nem nagyon tud meghatni.

Na, ne már, hogy nincs ágyuk! Álmos vagyok, fáradt vagyok, nyûgös vagyok… Nincs se ruhánk, se cipõnk, se semmink, akkor legalább ágyunk hadd legyen! Ágyat akarooook!

Most mi a fenét csináljunk?!

Ismételt gyõzelmét egy eszméletlen éjszakával hálálja meg. Kábán fetrengek az ágyban, két kör után, ez a lelõhetetlen meg, itt mellettem, már megint mocorog. Na, nem, nem vesz rá még két körre! Fáj a derekam, öreg csontjaim már nem bírják az iramot, ráadásul egy gyõzelem legyen elég egy napra. Inkább lõje le magát, és aludjon, mint ahogyan a többi normális ember teszi hajnali kettõ felé. Szeretem, imádom, de álmos vagyok.

A következõ majdnem egy hetet intézkedésekkel töltjük. Az egzotikus országokhoz kellõ összes oltást meg is kaptuk, az orvosok ki is akadtak, hogy egyszerre akarjuk mindegyiket, pláne utazás elõtt egy héttel, de az már megnyugtatta õket, hogy valószínûleg majd csak fél év múlva érünk el az elsõ olyan helyre, ahol kell vigyázni a hülye vírusokkal. Most meg Jodyhoz, Nico nõvéréékhez vagyunk hivatalosak vacsorára.

Kedvelem õket, a gyerekek nagyon édesek, sokkal édesebbek, mint amilyen az öcsém volt ennyi idõsen. Nem is nagyon tartjuk a kapcsolatot, most valahol Chicago tájékán próbál zenészként befutni. Nem tudom, mennyi sikerrel…

- Ha így folytatod, nem marad a kicsiknek – figyelmeztetem kis édesszájú ördögöcskémet, mikor sokadszorra látom, hogy megvámolja az ajándékba hozott édességes zacskókat. Édes, hogy ennyire szereti az édességet, de a végén nem tudunk mit adni a gyerkõcöknek.

- Igaz-igaz – kuncogja rajtakapottan, és nyálas kezét a farmaromba törli. Én is szeretlek, de tényleg… – De olyan finom! – nyafogja. Néha komolyan nem tudom eldönteni, hogy melyikünk a fura: õ, amiért 22 évesen nagyjából egy 12 éves kiskölyök szintjén áll, vagy én, amiért 24 évesen általában jóval öregebben érzem magam a kortársaimnál. Hát… valószínûleg mindketten furák vagyunk, ezért is egészítjük ki ilyen jól egymást.

- Mindjárt ott vagyunk, na. – Futó mosoly a pirosnál, és fordítom is vissza tekintetemet az útra. Áh, nem szabad sokáig néznem, még a végén lenyalnám a szájára ragadt csokit, aminek a mögöttünk haladók nem biztos, hogy nagyon örülnének.

Hamarosan tényleg ott is vagyunk, és kiszállva a kocsiból, már támadnak is Nicóra a kis só zsákok.

- Nico bácsi! – kiáltozzák, és elfoglalva õket megilletõ helyüket Nico két kezében, rám marad az a megtisztelõ feladat, hogy cipekedjem az ajándékokat, és Nico által sütött csokis sütik armadáját. Mert igen, ma délután, indulás elõtt még sütiket is sütött, csak mert tudja jól, hogy azokkal bárkit le tud kenyerezni, mindenki imádja a sütijeit, legyen az bármi.

- Sziasztok! Na mit hoztunk nektek? – kérdezi a két kisgyermek által totálisan elbájolódva. Szeretem, mikor gyerekekkel van, olyankor még édesebb, mint amúgy. Nagyon jól állna neki maaaaajd, természetesen nem most, de maaajd az apa szerep. Olyan… olyan kis cuki apuka lenne, aki totálisan elkényeztetné a gyerekeit, és megtanítaná mindenféle õrültségre, én meg aggódhatnék. Na, ja. Én meg tipikusan az az aggódó anyuka lennék, aki meg mindentõl féltené a gyerekeit, még akkor is, ha õ is mindenféle õrültséget kipróbált. Na, jó, de ilyenekrõl még nem hogy korai, egyenesen ijesztõ gondolkozni!

- Mit, mit?? – …De akkor is cuki lenne!

- Na, majd bent kaja után megkapjátok. Szia Jody – köszönti testvérét, akit õ is, és én is megpuszilunk, majd betérünk a házba.

A vacsora finom, és én, ellentétben a két kisgyerekkel, és a két nagyra nõtt gyerekkel, megeszem a zöldborsót a tányérról. Nem is értem, Jody miért készít ilyeneket, mikor tudja, hogy sem a férje, sem a gyerekei, de még csak a testvére sem szereti a zöldborsót, egyedül én vagyok az rajta kívül, aki imádja. Tudtommal, a paradicsomot, a cukkinit, de még a sütõtököt is szereti ez a négy mamlasz, lehettek volna ezek a zöldségek a zöldborsó helyett. No, de mindegy, nem az én dolgom. Nekem elég csak vigyorognom, mikor mérgesen rászól mindenkire Jody, hogy csak a borsó után ehetik meg a csokit, így annyi a kutya borsóval etetésének.

- Képzeld, Jody – vigyorodik el Nico, mire tesója kíváncsian fölkapja a fejét. - Elutazunk!

- Tényleg? Mégiscsak? – kérdez vissza. Ohh… szóval õ tudott róla? Bár, ez nem meglepõ, õk megbeszélik a dolgokat, nem úgy, mint az én családom. De úgy tûnik, nem nagyon örül ennek az utazásnak. – Figyelj, még mindig kicsit soknak tartom. Nem tudnátok inkább csak egy tíznapos üdülésre menni valami helyre, mint minden normális ember? – Normális ember? Komolyan lenormális emberezte az öccsét?

- Ugyan, Jody… ez egy igazán jó lehetõség! Niconak azért, mert így mondjuk Indiában, és a környéken mindenhol tapasztalatot szerezhet a jógához, hogy még jobb legyen benne, ahogyan a különbözõ masszázs technikáit is fejlesztheti. Nekem pedig ez egy tökéletes alkalom arra, hogy hasznosíthassam a tanult nyelveket, és még több nyelvet ismerhessek meg. Tudod jól, hogy mennyire rajongok értük! – közelítem meg teljesen másfelõl ezt az utazást, mint ahogyan Nico tette nekem egy héttel ezelõtt. Jody eléggé hagyományos, és még többet dolgozik, mint én, pedig aztán nem lehet azt mondani, hogy nem dolgoznék 24 órából 18-at végig.

- Hmm… Nico mintha nem ilyen indokokat mondott volna, miért is olyen jó a világ körüli út. Szerinte ez jó buli, meg hogy milyen jó kis õrültségeket lehet megtenni… - mondja szkeptikusan.

- Ismered Nicót! – mosolygok, és megcirógatom kicsim combját. Nyugi, ez az én menetem. – De már ismerhetsz engem is, és tudhatnád, hogy ennyit nem hagynék ki a munkából, ha nem gondolnám azt, hogy a szórakozás mellett ez mennyire nagy esély arra, hogy mind a ketten fejlõdjünk abban, amit csinálunk – magyarázom, miközben valami mocorgást érzékelek a lábam alatt.

Lepillantok, és nem tehetek róla, de muszáj elröhögnöm magam.

- Te kis huncut, hát mégsem bírtad ki, hogy várj a sütivel a vacsi végeztéig? – nevetek rá az asztal alatt tanyázó kislányra, aki két kézzel tömi magába a valahonnan megszerzett sütiket, amiket mi hoztunk a vacsora utáni nagy beszélgetésre. Hát… abból vacsora közbeni beszélgetés lett, a sütibõl meg lassan nem marad más, csak pár szem morzsa.

- Selena! – kiált föl fölháborodva az anyja.

A kis közjáték után inkább áttelepszünk a nappaliba, de már a kicsik nélkül. Selena büntetése az, hogy már nem kaphat a sütibõl, és a testvérével együtt, aki viszont kaphatott egy keveset, fölmentek a szobájukba, mivel nekik már föllõtték a pizsomájukat.

- Na, szóval, hol is tartottunk…? – teszi föl Jody az érezhetõen költõi kérdést. – Ja, persze… ott, hogy a testvérem, és a barátja megõrültek, és világkörüli útra szándékoznak menni.

- Nem õrültünk meg! – kiált föl Nico durcásan. Nyugtatóan a lábára teszem kezemet, hogy ne pattanjon föl, és kicsit meg is szorítom, figyelmeztetõen, hogy így nem megy semmire. Egy mérges pillantást vet felém, de nyugton marad. Helyes.

- Tényleg nem õrültünk meg. Lehet, hogy nem mindennapi, hogy valaki világkörüli útra megy, de már nagy fiúk vagyunk, el tudjuk dönteni, hogy akarunk-e menni, hogy merre akarunk menni, hogy van-e rá pénzünk, és azt is, hogy megéri-e ez nekünk. Köszönjük, hogy aggódsz, de ezt már eldöntöttük. A repülõ kedden indul, nem szeretném, ha összevesznétek ezen, hiszen egy évig nem látjátok egymást.

- Hát épp ez az! – vág közbe a mondandómba az egyetlen nõ a társaságunkban. Ohh… Ez már így mindjárt más!

- Tessék? – kérdez vissza zavartan Nico.

- Te tökfej, az a bajom, hogy egy évig nem foglak látni! Nem leszel itt Halloweenkor, hogy a lehetõ legrémisztõbbre fesd ki az én kis angyalkáimat, nem leszel itt Hálaadáskor, se Karácsonykor, a két legfontosabb családi ünnepünkkor… nem leszel itt egy évig semmikor! – fakad ki Jody. Jól van. Így már mindjárt más a dolog, hogy miért akar ennyire lebeszélni minket róla. De ez már nem az én menetem, ez Nicóé, hiszen az õ testvére, az õ családja.

Mosolyogva dõlök hátra, és váltok Jody férjével egy mindent értõ pillantást. Ebbe most nekünk nincs beleszólásunk.

- Jaj, te! Amikor csak tudunk, majd fölhívunk titeket, meg küldünk képeslapokat, írunk emaileket! Egy évet csak kibírtok nélkülünk! – modja Nico, és átöleli a nõvérét.

- De az nem ugyanaz… - morogja bele az ölelésbe a nõ. Édes egy család. Bárcsak az enyém fele ennyire jó lenne…

Elérkezett az indulás napja. Enyhén szólva izgatott vagyok, de kicsim még rajtam is túltesz. Egész éjjel nem aludt, és engem sem hagyott aludni, ezerszer kipakoltatta a cuccaimat, és az övét is, és egy kisebb bõröndbe, majd egy nagyobb bõröndbe, végül egy túra hátizsákba pakoltatta be õket, azon felkiáltás okán, hogy biztosan lesz olyan nap, mikor nem lesz szállásunk, és nem lesz jármûvünk sem, és a bõröndökkel megszakadnánk, így inkább legyen csak kevés ruha. Aha… a táska háromnegyedét a kamera, a fényképezõgép, a laptop és a töltõk foglalják el. A másik negyedét meg a gyógyszerek, a tisztálkodási eszközök, az útlevelek, és mindenféle más papír hódította el a ruhák elõl. Még jó, hogy két nagyobb táskát viszünk ezen kívül, egyiket az én ruháimnak, másikat az övének, úgy legalább talán tényleg elférünk.

- Kérlek, kicsim, nyugodj meg! A repülõ nem fog öt órával a tervezett indulás elõtt elindulni – sóhajtom nyüglõdve hajnali négy órakor, a nappaliban lévõ kanapéra omolva. Föl nem kelek innen… - Még van két óránk az indulásig, legalább egy picikét ülj le! Rossz nézni, ahogy ide-oda szaladgálsz, mint egy mérgezett egér… - nyögöm, és a hasamról a hátamra szenvedem magam. Fáhárahadt vaghagyohoooook!