Anime szerepjáték.hu - Magyarország elsõ korhatáros anime szerepjáték oldala

- Igen – feleli, mire megfordul velem a világ. Követett, és most már tudja. Tudja, hogy ide járok és azt fogja hinni, hogy bolond vagyok.

- Most már te is tudod… Biztos bolondnak tartasz – mondom halkan, lesütött tekintettel. Õ is utálni fog, mint mindenki más. De nem számít.

- Ne beszélj butaságokat – mondja, majd hallom, hogy elindul felém. – Biztos nyomós okod van arra, hogy itt legyél.

Ijedten pillantok rá. Nem akarom, hogy idejöjjön, nem akarom! Nem akarom! De õ is látja, hogy félek, így megáll, és az épületet kezdi bámulni.

- Én… - kezdek neki, de nem tudom, hogyan folytassam. Nem mondhatom el neki, mert nem akarom, hogy undorodjon attól, ami vagyok. Aki vagyok.

- Semmit sem kell mondanod. Ne haragudj, amiért követtelek… Valószínûleg én vagyok a bolond kettõnk közül.

Meglepetten nézek rá. Senpai nem bolond, csak én. Hiszen ha nem lennék bolond, nem kéne a senseihez járnom minden nap. Nem kéne anyáéknak sem egy vagyont fizetni havonta a senseinek, hogy beszélgessen velem.

- Senpai nem bolond! – jelentem ki kissé erõteljesebben, mint szeretném. Senpai elmosolyodik, majd a hajába túr.

- Igazán? Akkor mit gondolsz, miért vetemedek arra, hogy kutakodjak valaki után? – kérdi, majd megrázza a fejét. – Úgy érzem magam, mint egy megszállott. Ha rólad van szó, már azt sem tudom, mit miért teszek.

Nem értem, mit akar ezzel. A kérdések egymást kergetik a fejemben, mint egy rakás megkergült mókus. Tudnom kell. Muszáj!

- Senpai, mi… - kezdem, de közbevág.

- Látod? Teljesen megbolondultam. Már azt sem tudom, miket beszélek – jelenti ki, majd megfordul és elindul visszafelé.

Nem akarom, hogy elmenjen. Beszélgetni akarok vele, mert olyan kedves volt velem. Õ volt az elsõ, aki nem felt a közelembe jönni, aki megszólított. Utána sietek és megrántom az ingújját. De nem néz hátra, mintha nem merne, vagy nem akarna. Mintha nem érdekelné, hogy nem akarom, hogy elmenjen. Végül lassan megfordul, és meglepetten néz rám. Mintha nem engem várt volna.

Elengedem, nem akarom feltartani. Nem akarom, hogy rosszat gondoljon rólam, mint mindenki más.

- Koichi – mondja, én pedig értetlenül pislogok rá. Nem értem, mit akar. – Mondtam már, hogy hívj Koichinak.

Elvörösödöm, õ pedig újfent elindul. Muszáj megállítanom, így összeszedem minden bátorságom, ami nem sok.

- Várj! – kiáltok utána erõtlenül. – Kérlek, várj…

- Nem akarok veszekedni – mondja még mindig háttal nekem. – Nyugodtan feljelenthetsz, ha gondolod. Nem kellett volna kövesselek, túl messzire mentem.

- Nem, én nem… -kezdek neki, és érzem, hogy kezd elhagyni minden erõm. De muszáj tudnia. – Nem haragszom.

- Nem érted! Én…

- Azt mondtad, ne találkozzunk többé. Figyelembe veszem a kívánságod. Csak a kíváncsiságom legyõzött, és nem tudtam megálljt parancsolni magamnak… De most már békén hagylak.

Végre visszafordul, én pedig rémülten nézek rá. Nem akarom elveszíteni. Akkor ott azt akartam, hogy ne lássuk egymást többé. De most… Nem tudom, mi van velem.

- De azt mondtad… - nem fejezi be, csak néz rám. – Nem értelek. Én szeretném, ha barátok lennénk. Te mit szeretnél?

Nem tudom, mit modhatnék. Az igazat semmiképpen, de hazudni sem akarok neki. Senpai mindenkivel kedves, még azokkal is, akik bunkón viselkednek másokkal. Végül sóhajtok egyet, és a szemébe nézek.

– Olyan akarok lenni, mint mindenki más – mondom ki végre, mire senpai értetlenül néz rám. – Mint a többiek. Én… nem akarok ilyen lenni.

– Milyen? – kérdi, és közelebb jön, de hátrálok pár lépést. Megérti a félelmem, és megáll.

– Ilyen – mondom. – Félek az emberek közelébe menni, félek beszélni, félek attól, hogy megérintenek, hogy… hogy… bántani fognak – a hangom a végére szinte elhal.

– Valami történt veled, igaz? – kérdi szelíden senpai. – Valami rossz, ami miatt ilyen vagy, igazam van? Valamit, amit csak a senseinek mersz elmondani, akihez mentél.

Bólintok. Nem beszélhetek róla. Még nem vagyok kész rá, hogy senpai is tudjon róla. De úgy érzem, hogy ez tényleg áttörés. Már mertem beszélgetni vele egy kicsit.

– Ne aggódj, nem foglak faggatni – mondja senpai, mire megkönnyebbülten nézek rá. – Mindenkinek vannak az életében olyan dolgok, amikrõl nem szívesen beszél. Még az enyémben is, hidd el. Senki élete nem tökéletes, csak a legtöbb ember próbálja kifelé azt mutatni, hogy minden rendben és semmi gond.

– Mert önmagukat védik – bólintok, és megkerülve senpait elindulok hazafelé. Hallom, hogy követ. – Ayuhara-sensei, a pszichológusom mondta ezt. Ez amolyan önvédelmezõ reflex. Azt hiszem… nekem is mûködik.

– Elég jól, sõt, túl jól, ha engem kérdezel – kuncog fel senpai. – El kéne engedned magad, mert bármi is a gond, nem oldhatod meg úgy, hogy magadba gubózol. Érdekes fiú vagy, Saito Hiroki-kun. Különleges vagy, és ezért szeretnék veled megismerkedni. Szeretnék neked segíteni, amiben tudok.

Nem válaszolok, csak bólintok. Úgysem tud nekem segíteni, de mégis valahogy jólesik, hogy próbálkozik. Talán felé nyitnom kéne, de nem ismerem õt annyira. Nem tudom, megbízhatok-e benne. Azt hiszem, ezt õ is érzi, mert nem próbál hozzám túl közel jönni, sem megérinteni. Ez valamelyest jólesik, és megnyugtat. Senpai jelenléte olyan különös, olyan mintha nem kéne semmitõl félnem. Biztonságot nyújt, de nem mondhatom meg neki.

Hazafelé lassan beszélgetni kezdünk. Õ is szeret olvasni, mint kiderül, mint én is, és thaiboxol. Nem szeretem a verekedõs sportokat, mindig a múltat juttatják eszembe, amire nem szívesen emlékszem. Apró kis beszélgetés, rövid mondatokkal. Észre sem veszem, és megérkezünk az utcánk elé.

– Én arra lakom – mutatom. – Most mennem kell, anyáék már aggódnak miattam.

– Rendben, akkor szia! – mosolyog rám, majd elindul. Ám hirtelen visszafordul. – Mondd csak! Nem lenne kedved egyszer esetleg… mondjuk elmenni egy moziba? Vagy ilyesmi?

Elgondolkodom a válaszon, majd egy aprót bólintok, elköszönök, és elindulok haza. Nem tudom, miért mondtam igent, de talán azért, mert senpai kedves fiú.

- Akkor jó, örülök neki – mondja, majd lehuppan a földre. Én még mindig döbbenten bámulok rá. Miért nem megy el? Mindenki el szokott menni, ha meglát. – Most meg mi van?

- Se-semmi – nyöszörgöm halkan, miközben ide-oda kapkodom a tekintetem. Nem jó itt nekem, túl közel van hozzám. Majd elindulok. – Én azt hiszem, megyek.

- Miért nem maradsz itt velem? – kérdi halkan, mire megtorpanok. Nem értem a dolgot. Miért akarja, hogy maradjak?

- Én… - kezdem riadtan, nem tudva, mit is mondjak. De hála égnek, közbevág.

- Jajj, ne haragudj, nem akartalak kellemetlen helyzetbe hozni. Nem kötelezlek semmire… Menj csak – mondja egy mosolyt erõltetve az arcára, majd elfordul.

Komolyan nem tudom, mit kéne tennem. Szívem szerint elfutnék, de mégsem tudok. Van valami vonzó benne, még akkor is, ha nem tudok benne megbízni. Végül felnéz, és tekintete találkozik az enyémmel. Zavarban vagyok, érzem, hogy elpirulok, de végül döntök.

- Maradok – mondom halkan, mire most õ döbben le. Én is elcsodálkozom magamon, mert általában nem kedvelem az emberek társaságát.

Halkan beszélgetünk, úgy tûnik, vannak közös témáink. Nem ér hozzám, de folyamatosan bámul, ami szintén nem tetszik. Ám nem teszem szóvá, nem akarom felidegesíteni. Végül a csengõ zavar meg minket. Ideje órára menni, aztán vár a dilidokim. Mint minden nap, ez a szokásos menetrend. Iskola, pszichológus, aztán haza. Soha egy napot sem hagyok ki. Kivéve hétvégén, amikor bezárkózom a szobámba, csak ne kelljen emberek közé mennem. Felállok, majd meghallom senpai hangját.

– Mit szólnál hozzá, ha ezentúl többet lógnánk együtt? – kérdi, mire hátrálok pár lépést. Nem jó ötlet.

– Nem kéne – mondom a fejem rázva. – Senpai ismert személy az iskolában, mindenki szeret téged. Nem kéne velem lógnod – mondom, majd elrohanok.

Pedig szívesen lennék én is hétköznapi, mint a többiek, de nem megy. Egyszerûen nem megy, hiába próbálok akármit is.

Nem hallom senpai lépteit, ami jó. Nem akarom, hogy utánam jöjjön. Remélem, soha többé nem akar beszélgetni velem, habár azért fáj egy kicsit. Nem értem, mi van velem. Eddig jól megvoltam magamban, de most ez a kis reggeli beszélgetés olyan furcsa volt. Valahogy… más, és nagyon kellemes. Pont ettõl vagyok ideges.

A nap eltelik, némileg nyugi van, még ebédidõben sem hagyom el a termet, csak ülök az asztalomnál. Senki sem jön öda hozzám, bár azért néha fél szemmel az ajtót lesem remélve, senpai benéz. De miért is nézne be? Hogy lassa a kis lúzert, akit mindenki kerül? Elegem van mindenkibõl. Úgy látom, az osztálytársaim sem bámulnak, pedig néha szokásuk, és azt hiszik, nem látom. Mindössze nem foglalkozom vele, hogy mit mondanak rólam, mit tesznek a jelenlétemben. Bár legalább nem bántanak, ez is valami. Csak éppen úgy tesznek, mintha ott sem lennék, és még ez a lehetõ legjobb dolog.

Az utolsó óra után én vagyok az utolsó, aki elhagyja a termet. Mindig így szoktam, legalább nem kell tolakodnom, abba bele is halnék, vagy minimum elájulnék. Várok, míg mindenki elhagyja a termet. Péntek van, két nap szünet, amit ismét a szobámban fogok eltölteni a laptopom társaságában. A neten legalább nem kell félnem az emberektõl. Ott az lehetek, aki lenni akarok. Sok hozzám hasonló van, akikkel beszélgetni szoktam, ott nem kell szerepet játszanom, az lehetek, aki vagyok. Erre gondolva, meg a mai foglalkozásra Ayuhara-sensei-el, veszem a táskám, és indulok. A folyosón már kevesen lézengenek, így könnyedén eljutok a cipõs szekrénykémig, hogy kinti cipõre cseréljem a bentit. Éppen végeznék, amikor meglátom senpait két másik személlyel. Mikor senpai meglát, azonnal felém indul, a barátait hátrahagyva. Neki vannak barátai, nekem nincsenek, ez az élet rendje.

– Szia! – köszön. – Hazafelé mész?

– Igen – válaszolom meghajolva. Így illik. – Ahogy látom, te is, senpai.

– Hagyd a senpaiozást, hívj Koichinak, ahogy mindenki – nevet rám. Ilyenkor még jobban néz ki, de miket képzelek? Még ha tetszene is, esélyem sem lenne nála. Mellé egy normális lány illik. Nem egy ilyen kis dilis buzeráns, mint én. – Elkísérhetlek?

Érzem, hogy minden vér kifut az arcomból. Nem lenne jó ötlet, a végén tényleg dilinyósnak nézne. A fejem rázom.

– Nem – válaszolom végül. – Még sok dolgom van. Jobb lenne, ha többé nem találkoznánk, senpai. Jó hétvégét! – csukom be a szekrény ajtaját, majd sietek el.

Még csak az kéne, hogy kövessen, pedig hallom, hogy valaki utánam siet. Még elkapom a buszt, amely a dokihoz visz. Hála égnek, ilyenkor majdnem teljesen üres, nem kell félnem, hogy bárki nekem ütközik, és csak két megállót kell mennem a sensei rendelõjéig.

– Szóval, még mindig ugyanúgy vagy? – kérdi Ayuhara-sensei, mire bólintok. – Az nem jó – rázza a fejét, miközben keresztbe teszi egymáson a lábait. Ma csinos, világos színû szoknyát visel, fehér blúzt és egy világos blézert. Kizárólag nõi pszichológusaim voltak eddig, férfit nem tudnék elviselni. – Használt az altató.

– Valamelyest – válaszolom. Valóban jobban aludtam a múlt éjjel. – És ma… ma történt valami.

– Nocsak! – néz rám a nõ, felvonva a szemöldökét. – Micsoda?

– Hát… az egyik senpai ma… beszélgetett velem. Én meg vele és… szóval… furcsa volt – mesélem.

– Furcsa? – kérdi a sensei. – Mesélj!

– Hát… nem ért hozzám, de… szóval… olyan kellemes volt, mégis…

– Félsz lépni – bólint Ayuhara-sensei. – Megértem. Hiszen sokáig nem voltál kitéve ilyesmféle kontaktusnak. Jól megvagy a saját kis csigaházadban, de talán ez már az áttörés egy apró jele.

Nem tudom, mit is mondhatnék erre, de egyetértõen bólintok. Ayuhara-sensei aztán még sok mindent mond, sok mindenrõl beszélgetünk. Nála el tudom engedni magam, nem görcsölök, mint mások jelenlétében. Talán mert õ nem akar megváltoztatni, nem támaszt elvárásokat elém, hanem hagyja, hogy a magam útján haladjak. Anyámék azonban azt akarják, hogy más legyek, a tanárok is, az osztálytársaim is. Mindannyian meg akarnak változtatni, olyanná akarnak tenni, amilyen nem vagyok. Pedig csak el kéne fogadniuk ahelyett, hogy folyton bírálnak.

Az egy óra azonban sajnos nagyon hamar letelik, és búcsúznom kell. Ayuhara-sensei ajánl pár módszert, amivel lenyugtathatom magam. Hasznosnak tûnnek, úgy döntök, használni fogom õket. Elköszönök, majd hazafelé veszem az irányt. Ám alig lépek ki az épületbõl, amikor a falnak tántorodom, mert meglátom Koichit. Tudja! Már tudja, hogy hová járok, hiszen ebben az épületben csak egy pszichológus rendel. Érzem, hogy elsápadok, és kezdek rosszul lenni. Riadtan nézek rá, õ pedig szemmel láthatóan tanácstanul bámul engem.

– Mit… mit akarsz? – kérdem halkan. – Követtél? – a hangom vádló. Bár most már úgyis mindegy.

Újabb reggel, újabb kínszenvedés a suliban, amikor át kell surrannom a diákok, és tanárok között a folyosón. Kínosan ügyelek, hogy ne érjek senkihez. Nem tudom elviselni senki érintését, még a szüleimét sem. Õk talán az egyetlenek, akik nem néznek rám furcsán, hiszen tudják, miért kerülöm az embereket. Nincsenek barátaim, de nem is hiányoznak. Nem kellenek az olyanok, akik csak jópofiznak velem, aztán meg a hátam mögött elmondanak mindennek. Hirtelen valaki hozzám ér, mire megugrok, és riadtan nézek a fiúra. Õ meg elfintorodik, és arrébb lép. Szó szerint rettegek az emberi érintéstõl, és nem egyszer el is ájultam már. Hirtelen egy ismerõs srác tûnik fel. Látásból ismerem, azt hiszem, Koichinak hívják. Igen népszerû diák. Mikor meglát, félreáll, hogy el tudjak menni, amiért igencsak hálás vagyok, és besurranok a terembe, majd a helyemre sietek a leghátsó padba, az ablak mellé. Itt jó helyem van, távol mindenkitõl. Persze mint mindig, most is megkapom azokat a bizonyos pillantásokat. Sokan azt hiszik, dilis vagyok, flúgos, nem normális, mert sosem érintkezem senkivel. De nekem így jó.

A nap lassan telik, de végre mehetek haza. Megvárom, míg kiürül a terem, csak azután indulok el én is. Nem szeretem a tumultust, mert akkor megvan az esélye annak, hogy hozzám ér valaki. Azt nem szeretném.

Szerencsésen hazaérek. Apa még nincs itthon, és anya is elment valahová. Gondolom bevásárol, így inkább felmegyek a szobámba tanulni. A szüleim megértenek, nem kényszerítenek, hogy barátkozzak, vagy ilyesmi. Hagyják, hadd menjen minden a maga útján. Azóta is pszichológushoz járok, aki segít nekem felejteni. Én is próbálom elfelejteni ami történt, de nem megy. Annak a tanárnak az arca még mindig kísért. Nem mintha nem tisztelném a tanárokat, vagy félnék tõlük, hiszen nem mindegyikük “olyan”, de tõle félek. Hála égnek, kirúgták annak idején az általánosból, és soha többé nem taníthat. Még börtönt is kapott, de már kiengedték. Azóta is néha rettegek, hogy egy nap megkeres, és megbosszúlja, amit tettem vele, hogy börtönbe juttattam. Pedig nem az én hibám volt, akárki akármit is mond. De ezeket sosem mondhatom el senkinek, mert nem akarom, hogy még ezért is kibeszéljenek a hátam mögött, vagy még rosszabb.

Ma is a dilidokihoz kell mennem, de a mai foglalkozás is ugyanolyan, mint mindig.

– Még mindig kísértenek a rémálmok? – kérdi Ayuhara-sensei.

– Igen – válaszolom. – Még mindig ugyanazok a rémálmok jönnek elõ – mondom halkan. – A sötét szoba, az ágy, a bilincsek, a férfi, a tûk, a kés, és ahogy… - elhallgatok. – Alig merek elaludni este – mondom remegõ hangon. – Már az altató sem használ, sem a relaxációs kazetta, amit adott nekem. A gyakorlatokat is csinálom minden este, de mégsincs semmi eredménye.

– Nézd, Hiroki, már mondtam, hogy a folyamatot nem szabad siettetni, de lassan már hét éve történt az eset – mondja a sensei, szándékosan nem mondva ki a szót. – És azóta nem haladtál semmit, csak rosszabbodott a helyzet. Talán jót tenne neked, ha barátkoznál veled egykorúakkal.

– De nem megy – mondom kétségbeesetten. – Attól is rosszul vagyok, ha valaki túl közel jön hozzám. A saját szüleimnek sem tudom hagyni, hogy megöleljenek. Még maga sem tud hozzám érni. Hogy tudna másvalaki?! – nézek rá könnyes szemekkel.

Ayuhara-sensei bólint. Õ pontosan tudja, hogy mi játszódik le bennem, de csodát õ sem képes tenni. Én is tudom, ha nekem nincs bátorságom lépni, más nem tudja helyettem megtenni. De rettenetesen félek, hiszen belül ugyanaz a tíz éves kisfiú vagyok, akit megerõszakoltak. Nem bírok túllépni az élményen.

A kezelés végén Ayuhara-sensei felír egy erõsebb altatót, hátha az segít, bár én kételkedem benne.

Másnap reggel ismét a suli kapuja felé igyekszem, amikor meglátom az osztályfõnökömet. Ijedten állok meg, mire õ barátságos mosollyal lép oda hozzám.

– Jó reggelt, sensei! – mondom meghajolva.

– Jó reggelt, Saito-san! – mosolyog rám a sensei, majd tovább is áll.

Aztán érzem, hogy valaki van a hátam mögött, és megfordulok. Ijedten nézek az elõttem állõ fiúra, akiben felismerem azt a srácot, akit tegnap is láttam. Engem bámul, majd elkapja a tekintetét. Nem értem, de nem merek moccanni, levegõt venni is alig, megszólalni meg plane nem merek.

- Ne haragudj! – szólal meg hirtelen, én pedig minden rezdülését figyelem. Ha hozzám ér, nekem végem. – Hidehara Koichi vagyok. Csak … annyit akartam, hogy…

Látom, hogy tanácstalanul néz rám. Én meg nem tudom, mit mondjak. Az álkapcsa megfeszül, én pedig megremegek. A diákok minket bámulnak. Még sosem volt, aki beszélt volna velem, mióta elterjedt, hogy „dinka“ vagyok.

– Hagyjuk, mindegy is. Nem fontos. Tényleg ne haragudj! – mormogja, majd megfordul és elsétál.

Értetlenül nézek utána, majd vállat vonok, és bemegyek az épületbe. Nem értem, miért szólított meg, de amikor bemegyek a terembe, és leülök a helyemre, az egyik osztálytársam odajön hozzám.

– Láttam, hogy Hidehara Koichival beszéltél – mondja, mire felnézek rá. – Honnan ismered?

– Nem ismerem – mondom halkan.

– Akkor miért ment oda hozzád? – kérdi a srác, mire vállat vonok. – Lehet, hogy szerelmes beléd – vigyorodik el, mire elsápadok. – Vagy talán felájánlkoztál neki, debilkém? – kérdi gúnyosan, és megfogja a kezem.

– Hagyj békén! – sikítom riadtan, mire többen is felnéznek.

Kiszakítom magam a fiú kezébõl, felpattanok, és kirohanok a terembõl. Rettenetesen fel vagyok zaklatva, így az egyetlen helyre menekülök, ahol nyugtom lehet; a tetõre.

Fenn persze ilyenkor még vannak, fõleg a bagósok, de én tudom, hogy a tetõ melyik részére kell mennem ahhoz, hogy nyugtom legyen. A kedvenc helyemre megyek, oda, ahonnan látni a környékünket. A házunk is látszik innen, és a park is, amely ilyenkor már gyönyörû. Jön a nyár, és hamarosan itt a nyári szünet. Még egy hónap, és utána nyolc egész hétig rá sem kell néznem senkire, csak a szobámban fogok gubbasztani, vagy kimegyek a park egy eldugott részére, és lefekszem a fûbe.

Leülök a korlát alá, és becsukom a szemem. A szívem még mindig hevesen ver, és megjelenik elõttem Hidehara-senpai arca. A gondolatra elpirulok. Nem értem, miért gondolok rá, hiszen semmi közöm hozzá.

Hirtelen léptek zaját hallom, és kinyitom a szemem. A szemeim elkerekednek, amikor megpillantom Hidehara-senpait, amint elõttem áll. Azonnal felállok, és hátrálnék, de a korlát ott van a hátam mögött.

– Ne haragudj, nem akartalak megijeszteni – mondja senpai, mire a fejem rázom.

– Nem ijesztettél meg, senpai – mondom halkan.

– Minden rendben? – kérdi, és látom, hogy a tekintete aggódó.

– Igen – válaszolom.

– Én… - mondja zavartan. – Én csak… bocsánatot akarok kérni, amiért az udvaron úgy megijesztettelek. Nem volt szándékos. Ugye nem haragszol?

– Nem haragszom – mondom döbbenten. Nem értem az egészet. Miért törõdik velem? Ez olyan… furcsa.