Sakura:

- Eressz el! – kérem kissé elhalón még a sírástól, tiltakozom érintése ellen. Egyedül akarok leni… Le kell nyugodnom… Nem válaszol, csak felnyalábol, és szobájában az „ágyra” tesz óvatosan. Hogy-hogy most ilyen gyengéd? Arcomat simítja, de én csak a plafon érdekes bordázatát vizslatom. Nem látod, hogy most egyedül akarok lenni? Gondolkodnom kell. Feláll, majd hallom lépteit az ajtó felé halkulni, de a küszöbön még visszafordul. 
- Remélem, nem próbálkozol szökéssel – morogja felém halkan, de most nem méltatom válaszra, még egy pillantást sem kap. Kimegy, becsukja az ajtót, ekkor kisírt szemembõl egy újabb csepp kényszerül ki. Hogy mer ilyet feltételezni ezek után? Elé álltam, hogy Neki nehogy eltalálhassa. Akkor mégis miért ilyen? De most, hogy jobban belegondolok, talán tudat alatt ezzel nem is õt védtem. A Sharingannal könnyen kivédhette volna azt a támadást, mégsem mozdult. Talán tudta, hogy mit fogok lépni? Vagy próbára tett? 
De azzal, hogy elé álltam, már magam sem tudom, hogy kit védtem. Nejit, vagy Itachit? Konohát, vagy „fogva tartóm”? 
Nem tudom… Talán mindkettõt. 
Viszont Konohát még megértem. De Itachit kevésbé. A férfi, akit mindig is utáltam és gyûlöltem azért, amit Sasukéval tett, most erõs érzelmi szálak kötnek hozzá. És ott van még az a lappangó érzés, hogy talán mégsem minden úgy van, ahogy azt én tudom. Mert a falunak is rengeteg titka van még, amirõl nem tudok… Rengeteg…
~*~
Hamarosan vissza is tér, egy nagy tálca étellel, majd a kis asztalra téve, és mellé ülve várja, hogy a nekem szánt ételre vessem magam. Apró, kissé fájó és akadozó mozdulatokkal, de végül felállok, és bokámra ülve veszem kézbe az evõpálcákat. Nem tehetek mást, hisz éhes is vagyok. De a hangulatom nem változott túl sokat, mióta visszaértünk. Lassú és lusta mozdulatokkal eszem, érzem bõrömön tekintetét, szinte áthatol ruhámon; és ez most valahogy zavar. Még mindig nem vagyok tisztában gondolataimmal és érzéseimmel. Mi a helyes?
- Meddig játszod még a sértett foglyocskát?
- Mit érdekel az téged? – vágom rá azonnal, hirtelen felindulásból, de amint az utolsó szó is kicsusszan ajkaimon, azonnal megbánom tettem. 
Meggondolatlanul pattanok fel, hogy az ajtó felé futva nyerjek egérutat, fel sem fogom, hogy semmi esélyem, hisz elmém most a bennem tomboló félelem uralja. Az utolsó pillanatban terem elõttem, én csak ijedtemben sikkantok egyet, fordul velem a világ és a hátamon tapasztalom az ajtó hideg érdességét. Karjaim fejem fölé kényszeríti, egy kézzel összefogva szegezi azt is az ajtónak, testemmel együtt. 
- Eressz el! – mocorgok kétségbeesetten. 
- Eszem ágában sincs, drága Sakura-san – hajol vészesen közel arcomhoz. Ez a kisugárzás, és mérhetetlen erõ a félelmemet vággyal fûszerezi, és remegésre készteti testemet. Közelsége és illata elbódít. Lassan ráébredek, hogy mégis miért viselkedtem úgy, ahogy. Tekintetem ében szemei, és résnyire nyílt ajkai között cikáznak, melyen most gonosz, számomra sok jót nem sejtetõ mosolyra húzódik. Egyre jobban kezd uralni a rettegés sötét árnya. 
Felrántja a rajtam lévõ pólót, a csuklóimra csavarja, és egy kunaival az ajtónak szegezi, mint múltkor a fának. 
- Ne – szakad ki belõlem az elhaló tiltakozás, de nem törõdik vele, csak folytatja, amit elkezdett – Sajnálom – súgom halkan… Sajnálom, hogy ellenálltam, és ezzel mind a két felét a csoportnak megvédtem egyetlen mozdulattal. De féltem. Féltem, hogy mindent elveszthetek. Hogy talán õt is… Mert… Megszerettem…
Azonnal és nagy hévvel kap ajkaim után, olyan vadul, hogy azonnal észhez rázódok, de még viszonozni sem tudom. Fáj…
Kezeivel durván simít végig, nyelve lassan lejjebb halad nyakamon, egészen melleim felé.
Fáj… 
Fájón nyögök fel… Ez nem az a férfi… 
Megáll, és azonnal abbahagyja erõszakos habzsolását. Ismét felhajol hozzám, vállgödrömbe fúrva arcát enged el. Még mindig kaotikusan kapkodom a levegõt… Mi volt ez? 
- Sakura-san, én… - kezd bele egy mondatba, de nyitva hagyja, és nem folytatja tovább. Nem is bírom kivárni, hogy folytatja e. Szabályozom légzésem, és igyekszem hallhatón, határozottabban megszólalni. El kell mondanom neki… 
- Azt hittem, meg fognak ölni – nyögöm halkan a mondatot. Felnéz rám, látom tekintetében, hogy mélyen gondolkodik. Hát még mindig nem érted?
- Hozzám tartozol, vigyázok rád – susogja mondatát, majd egy lágy és szenvedélyes csókkal ajándékoz meg… Igen… Ez az a férfi… De… De még mindig nem érti…
- Nem, én, nem magamról beszélek – húzódom el finom csókjától. De mintha nem is hallaná, úgy hajol vissza újabb csókért. Elkábít a lágysággal, kényeztetése bódítón hat rám, és leszáll agyamra a szürke, fülledt köd. Lábaim közé teszi övét, majd forró, vágytól égõ ágyékát dörgöli hozzám. Felszakad belõlem egy kéjes sóhaj, egy sóvár lehelet, jelezve ezzel, hogy érzem… érzek mindent. 
Lábaimmal derekánál ölelem át, felfeszített karokkal hajlik ívbe testem, akaratlanul is mocorgok, nem bírok magammal. Cirógat kezével, ujjaival, lágy csókokkal hinti be egész testemet. Gyorsan le is oldja köpenyét, majd elém térdelve folytatja tovább, folyamatosan vetkõztet, meg nem állva bõröm kóstolgatásában. Mikor leveszi a sortot, és mást már nem talál alatta, meglepõdve áll meg. 
- Nem hoztam váltás ruhát, és az elõzõt széttépted – közlöm halkan, de csak meredve figyel maga elé, halk nyögést vélek ajkai közül felszakadni, majd egy vigyor kúszik ajkaira.
- Szétvágtam – javítja ki a tényt – Akkor vennünk kell egy párat – nyögi tovább, de olyan hangon, mintha nem is tudná, hogy mit mond…
Lassan már én sem tudom… Belsõ combomon lassan kúszik fel gyengéd keze, kis szikrákat pattogtatva ezzel bõrömön, és meg-megrándulnak izmaim. 
Mély levegõt vesz, majd kifújja. 
- Neh… - nyögöm kéjesen, és erre felegyenesedik hozzám, harapva csókol meg. Ahogy ujjaival kényeztet, bele-belenyögdécselek a csókba, eddig lehunyt szemeim felnyitom, hogy rá nézhessek. 
Engem figyelve nyalogatja le ujjait, majd tisztán, nyáltól csillogó ujjait belém mélyeszti, és az eddiginél is sóvárabb sikoly hagy el. Tombol bennem a vágy, a szabadulási kényszer. Én is érinteni akarom… Izmos testét, feszülõ izmait és izzó bõrét… 
- Eressz el! – kérem ma már sokadszorra tõle, ujjaimmal igyekszem béklyóm kioldani, de alig tudom megmozdítani is. 
- Még nem – morog halkan, majd visszatérdel a földe. Ujjaival, majd nyelvével érint, úgy ér hozzám forró testrésze, mintha kéjes villám csapna belém. Testem magától hánykolódni kezd, az felmelegedett ajtófának úgy csapódok neki, hogy enyhén még meg is rezeg. Nem bírom tovább édes kínzását. 
- Sakura-san. Figyelj rám! – utasít mély rekedten hangján, ködfátyolos szemeimmel nézek le rá levegõ után kapkodva. Szemem elé tárul a látvány, ahogy nyelvével, apró érintésekkel kínoz tovább. Kinyújtom egyik lábam, majd vállán átdobom, hogy testét magamhoz rántsam, de bírja a tartást, és hatásom ellenére nem közeledik arca még egy centit sem.
Ne csináld ezt velem… 
Megfogja lábaim, és széttárja, hogy mozdulni se tudjak ujjai szorításában. Combom belsõ felét karcolja érzékien fogaival, majd újra kényeztetni kezd.
- Ah. Itachi-san! – nézek le rá tovább is rendíthetetlennek látszó merevséggel, de alig bírom nyitva tartani szemeim. 
- Mondd még! – lihegi egyenesen szeméremajkaimba forrón és õrjítõn.
- Ita… Itachi-san! Folytasd! – nyöszörgöm akadozva, szám teljesen kiszárad a lihegéstõl, nyelek egyet és megnyalom ajkaim. 
- Mondd! A nevemet – hallom hangján, hogy neki is nehézkesen jönnek szájára a szavak, és én kérésének eleget téve ismétlem újra és újra nevét, miközben mélyen ében szemeiben veszek el. Mikor vadul kezd falni, csókolni kényeztetni, elszakad bennem egy láthatatlan cérna, a cérna, ami a marionett bábút tartja, és nagy hévvel kezd el testem rángatózni zabolátlanul. Ajkaim közül a kéjes és nyögõ, sóhajtó hangok akaratlanul szakadnak ki, olyan erõvel, mintha felszabadulni vágytak volna, s szabadságukat elérve erõsen szállnak az ég felé. Sóvár testem remeg nyelvének csapásai által, várva a gyönyört hozó beteljesülést, hangom és a fülledt levegõ tölti meg a szobát. 
Megáll tevékenységében, kisebb csalódott sóhajjal ernyed el testem. Tüzes vággyal teli szemeivel néz rám, ahogy lassan felegyenesedik hozzám, egy könnyedebb mozdulattal enged ki félig béklyómból. Kemény férfiasságát felszabadítja, de tovább kínozva már így is tajtékzó õrületemet nem adja meg, amit testem oly tüzesen vár. Ruhával összekötött csuklóimat átvetem feje felett, és úgy akaszkodom rá.
- Sakura mit szeretnél? –forró lehelete bizsergeti arcbõröm, hangja csak haloványan jut el tudatomig. Összeszorítom szemem, nedvemtõl síkos ajkai enyémekre tapadnak, és megérzem saját ízemet. Ekkor úgy érzem, belém hatol, a nyögés ösztönösen tör fel belõlem, de mintha csak illúzió volna, úgy foszlik szerte az érzés.
- Itachi – rivallok rá, öntudatlanul, már nem is tudok testemnek igazán parancsolni. 
- Mondd ki! – utasít újra, nyakam érzékeny bõrére kezd csókokat hinteni, kínzása egyre fájóbbá és õrjítõbbé kezd válni, józan tudatom elhagyva ejtem ki a szavakat.

- Szeretkezni akarok veled – susogom mélyen fekete szemeibe nézve, s ekkor végre szétárad bennem a csodás fellángolás, a vágy adta apró gyönyörök sorozata. Erõsen dönt neki az ajtónak, ajkaimba harapva élvezem a belém merülõ férfiasság adta élvezeteket, érzem, hogy az õ sziklaszilárd türelme is kezd porrá változni, és ösztöntõl elvakultan ragadja el a hév. Vad csókra hív, tudatlanul viszonzom, párbajt vívok vele, érezni akarom még és még!
- Még, erõsebben – nyögöm sóhajba fojtva, extázistól kábultan, fejemet hátra vetem, úgy kapkodok levegõ után, forró ajkai ismét nyakamra tapadnak, csípõm fel-le mozdul minden lökésére. A gúzsból kibukó ujjaimmal selymes hajába túrok enyhe kapaszkodót keresve magamnak. Térdére csúszik, de a mozgás nem marad abba, egyre követelõzõbben nyögdécselek, egyre jobban tombol bennem a türelmetlen kéj. Leforgat maga alá, és abbahagyja az oly varázsos mozgást. Felsóhajtok a hiányérzettõl, majd mocorogva adom tudtára sóvárságomat. Ajkaira apró kegyetlen kis mosoly kerül, lerí róla, hogy mindent önszántából csinál, élvezi kegyetlen játékát. Én vagyok a kis játékszere, akin kiélvezheti minden rejtett vágyát. Csak én vagyok az, aki így láthatja. 
Ez szinte olyan mint egy kiváltság. 
Újra elmélyül bennem, ruháit leszaggatva magáról, forró mezítelen testtel simul hozzá, megfeszülõ izmait érzem magamhoz nyomódni, ezzel is csak jobban ajzza a bennem lévõ tüzet. 
Csak én…
Én láthatom így õt egyedül… 

Karjaimmal magamhoz húzom, forró csókot követelve tõle, szinte tépem ajkait, majd izmos nyakára térve harapok puha bõrébe, megszívom, s kis foltot hagyok rajta. 
Vágtává válik szinte a tempó amit diktál, tartva az iramot hánykolódom alatta, érzem, hogy nem kell már sok ahhoz, hogy a mennyekbe kerülve feszüljek meg teste alatt, már nem sok kell ahhoz, hogy elérjem azt a csodálatos gyönyört, amit csak õ adhat nekem. Kezei alám csúsznak, hogy megemelve még mélyebbre hatolhasson, felnyögök, ahogy megérzem kemény vágyának teljességét, s ekkor robban fel minden, ekkor szakad el az utolsó szál is és egy nagy sikollyal kitörve magamból, szinte eszméletemet vesztve feszülök meg alatta, erõsen kapaszkodva belé, hogy az elsöprõ hullámok el ne sodorjanak tõle…
Én… Szeretem…

~*~

Dermedten állok egy tisztás közepén, mereven révedek elõre, és a látvány ami szemeim elé tárul, lefagyasztja minden érzékem. Hogy kerültem ide? Miért vannak õk itt? Miért csak õk vannak itt? 
A tisztás két végén Itachi és Neji állnak, morcosan néznek egymással szemben. 
„Ne” – suttogom magamban, ökleimet összeszorítva, s csak remélem, hogy egyikõjüknek sem esik majd baja. Megremegnek szemeim, ahogy látom a csatájuk elindulását, s végtelennek tûnõ csapásaik sorozatát. 
- Ne… - súgom halkan, egyre jobban uralkodik el rajtam az aggodalom, mikor Neji javára látom alakulni a dolgokat, végül egy erõsebb csapással teríti földre, és ekkor tör ki belõlem.

- Ne!Ne! – rohanok elõre, majd földön heverõ testére rogyok – Itachi, kérlek ne! Ne – felnézek az egykoron szeretett Hyuugára, kinek régi szeretete már csak megkopott emlékként õrzõdik bennem – Neji… Miért? – szemeimben könnyen gyûlnek, sós és keserû könnyek. Nem szól semmit, csak meredten néz rám, nem rándul egy arcizma sem, látom, hogy igyekszik dühét visszafojtani… Miattam… 
- Én… - mondom, még mindig felnézve rá, ajkaimra oly nehezen jönnek a szavak, mégis belül mardos az érzés, és ha nem mondom ki csak még jobban emészteni fog… - Én… - akadok el megint – Én szeretem õt… - mélyen a halványlila szemekbe nézve mondom ki, még mindig nem szól, nem tesz semmit. Lehunyja szemhéjait, majd csalódott mégis tisztes arckifejezéssel fordít hátat, és eltûnik a fák sûrûjében. Visszafordulok Itachihoz, látom, hogy gyengéden néz fel rám. Mindent hallott. Lefekszem mellé a fûbe, kezét arcomra simítja, odahajolok hozzá egy csókra.

~*~

Azonnal kipattannak szemeim, sötétség ölel körül, csak félhomályban látok körvonalakat, de mégis erõsen érzek egy puha ajkat az enyémnek nyomódik.
Álom… Álom volt csupán az egész, mit az elõbb láttam… Vajon hallotta amit mondtam? Vagy minden hang csak a fejemben hangzott el? Nem tudom… Szemei lehunyva, arca sima, haja fátyolként terül szét. A félhomályban szinte elírhatatlan a látvány… Szívemet melengetõ. Alszik vajon? Én csókoltam õt, vagy õ engem. Nem tudhatom, szemeit nem nyitja fel. Érzem, ahogy hevesen dobog a szívem. a Takaró alól kiemelem némán egyik kezem, és ujjammal gyengéden simítok ki egy tincset, végigsimítom hosszú haját. 
Szeretem… 
Kezem lesiklik férfias, izmos testére, érzem, ahogy az õ szíve is ütemesen ver… 
Vajon értem? Vagy ez a szív, még mindig magányosan ver? Én azt akarom, hogy az enyémmel együtt verjen… Mint akkor… A mai napon… 
Kis mosoly kúszik arcomra. Olyan békés, nem is rá vall ez a pillanat. Szenvedély és fagyosság. Izgató és mégis oly furcsa ez a kettõsség. Hirtelen hatalmasat dobban a szívem, mikor megmozdul, karját átveti testem felett, és szorosan magához ölel. Mellkasa az enyémnek szorul, Érzem, ahogy szívünk elõször külön utakon járva ver, majd mikor megnyugszom, szinte egyszerre dobban… Felcsillan szemem, szinte ellágyulok az érzéstõl… És az arcán…
Ez egy apró mosoly?

~*~

Laposakat pislogva ébredek fel, az elsõ amit megérek, az a hiány. Vakon körbe tapogatom magam körül a helyet, de nem találok mást, csak puha takaró anyagot. Hová mehetett? Feltornázva magam nézek körbe, de a közelben sem látom. 
- Itachi… - motyogom álomittasan, de semmi válasz. Megdörzsölöm szemeim, és mikor végre tisztábban látok, észre veszek egy kisebb csomagot az asztalon. Magam köré tekerem a takarót, és felállva lépkedek az asztalhoz. Letérdelek elé, és a kezembe veszem. Semmi cetli vagy címke, kártya. Mély levegõt veszek, majd elkezdem kibontani…
Ezek ruhák… Ép ruhák, majdnem olyanok, mint az én eredetijeim. 
Persze… Fehérnemû az nincs közte… 
Vajon direkt csinálja? 
Felkapom õket, majd bevonulok a fürdõbe. Megmosom hajam is, majd átveszem az új ruhákat.
Törülközõvel megszárítom hajam, majd kifésülöm. Mikor kijövök a fürdõbõl, még mindig sehol sem látom. 
Az ajtón nem merek kimenni, hisz bármi történhet, igaz ha bejönne valaki, az is ugyan az a helyzet lenne. De nincs mit tenni. Várok. 
Minden egyes négyzetcentimétert átvizsgálok, de semmi különöset nem találok. Odasétálok a hatalmas ablakhoz, ami úgy tûnik fel elõttem, mintha elõször látnám. Tényleg nem vettem volna észre? Az üveg túloldalán, egy erõsen elkerített gyakorlópálya körvonalai rajzolódnak ki számomra. Felét nap világítja, felét pedig árnyék uralja. Nem látni mást a külvilágból, mit a kéklõ eget. Kezem az üvegre támasztom, és vágyakozva nézek fel. 
Gondolatok ezrei támadnak rám.
Ez van, ha egyedül vagyok. 
Azaz álom kicsit elgondolkodtatott. Nem tudom, hogy hallotta e, vagy… 
És Neji? 
Nem értem. 
És vajon a többiek… Visszajönnek még? Eljönnek értem? 
Ha igen… Mit kell majd tennem?
Hirtelen forró, puha ajkak csókolják meg nyakam, mindkét kezemmel megtámaszkodom az üvegen.

Uchiha Itachi

Bár nem akarom, de az ajtó becsapása kissé erõsebbre sikeredik, mint akartam. Hatalmasat fújok, és finoman benntartva a levegõt fújom ki lassan. Nagyon lassan. Hirtelen feltámadó haragomat semmiképpen nem akarom Sakura ellen fordítani. 
Ideértek. Nem vártam, hogy ilyen hamar jönnek majd a lányért.
Sakuráért.
Édes íze még mindig a számban van, és elkeseredetten nyalom meg ajkaimat, hogy még többet érezhessek belõle. Most, hogy elmegy. 
Megfordulok és a levegõ belém reked, ahogy egy mosolygó, és egy szál takaróba burkolózó Sakurával találom magam szemben. Szemeiben a gyengédség és a vágy egyvelegének lángjai táncolnak. 
Még soha senki nem nézett rám ennyi gyengédséggel és szeretettel. Kivéve az öcsémet. 

Meg kell neki mondanom, nem bírom nézni, ahogyan rám néz, ezzel az odaadással és ártatlansággal. 
- Sakura – suttogom, kissé rekedt hangon, és felé indulok, hogy elmondjam neki a mestere nemsokára itt lesz a tekerccsel. De pillantása azonnal megállít. Ragadozó, de játékos mosollyal a szemeiben megindul felém hagyva, hogy fekete íriszeim elmerülhessenek a smaragd tengerben. 
A takaró laza suhogással omlik lábai elé, lassan csúszva le testérõl, hogy kiéhezett pillantásom újra gyönyörû halmait, karcsú derekát és hosszú combjait pásztázhassa. Egy pillanatra megdöbbenek.
Az elõbb úgy viselkedett, mint egy szégyenlõs szûzlány...Most pedig, egy démont megszégyenítõen csábít el, pedig nem tesz mást, csak lépked felém, halvány mosollyal az ajkain. 
Kecses mozdulataira meglebbennek a rózsaszín tincsek, finom keretbe foglalva arcát, a levegõ hûvöse csak egyre érleli keblein ágaskodó bimbóit, mintha apró gyümölcsök lennének.
Sakura...
Lenyûgözõ vagy.
Kezei finom kígyókként siklanak mellkasomra, és nekem támaszkodva tanulmányozza rezzenéstelen álarcomat. Belülrõl remegve várom, hogy megérintsen, hogy simogasson. Még többet akarok, de nem akarom lerohanni, hatalmas önuralommal fojtom vissza feltörekvõ szenvedélyemet, mely arra akar kényszeríteni, hogy az elõttem álló nõt csípõmmel szegezzem a hátam mögött terpeszkedõ ajtónak, kipróbálva milyen erõs lökéseket bír ki. Talán nem szakadna ki tokostul.
Pillangószárny érintéssel simít végig karomon, és meglepetten látom, ahogy kacér pillantással maga elé emeli jobb kezemet. Két ujjamat finoman meleg ajkai közé csúsztatja, és gyengéden végig kóstolgatva, cirógatva nyelvével, végül megszívja. 

A szoba körbefordul velem, és hatalmasat nyelve fogom magam vissza.
Nem Itachi, nem rohanhatod le!

Döbbenten meredek a jáde szemû macskámra. 
Már nem is lepõdöm meg, hogy megint merevedésem van. Úgy látszik Sakura, és ez a fogalom, kéz a kézben járnak. Az pedig még inkább meglep, hogy önként simul bele a gyilkos Uchiha karjaiba. Lábujjhegyre emelkedve közelíti ajkait enyéim felé, már érzem is forró leheletét, ahogy felperzseli számat, forró sivataggá változtatva, hogy utána csak az õ szomjat oltó csókjára vágyjak.
Elõször félénken kóstolgatja ajkaimat, félve reakcióimtól és talán a sajátjaitól is. 
Biztosan nem versz át?
Sakura?
Nem tudhatom, valójában mit szeretne. Egy nagyon okos, és intelligens nõvel állok szemben. Lehet, hogy csak el akarja terelni a figyelmemet. Finoman viszonzom csókját, közben tesztelve minden egyes mozdulatát. Szemeit lehunyva élvezettel merül el nyelve ajkaim között, ugyanolyan éhséggel kutatva számat, mint én az övét. 
Mielõtt kopogtak.
Most azonban nem tudhatom, mikor akar támadni. Fürge ujjai már köpenyem kapcsait oldják ki, és csókját egyre forróbbá téve igyekszik elbódítani. 
Kezem önkéntelenül siklik a zsebemben tartott kunaira. Ha esetleg el akarná vágni a torkomat, vagy rám akarna támadni, azonnal hárítani tudom.
Mégis amikor rápillantok kipirult arcára, elõvigyázatosságból elõhúzott késem, mely Damoklész kardjaként lebeg felette, biztonságos helyre kerül. A zsebembe.
Bár nem bízom benne, mégis érzem, hogy nem akar bántani. Nem ezzel a szándékkal közeledik felém, hanem egy teljesen más indíttatásból, amely talán még a támadás gondolatától is jobban megrémít.

Köpenyem halk zizzenéssel csúszik lábaimhoz, és józan eszemet félredobva karolom át gyönyörû rabomat.
Ha most ebbe beledöglök is, mert átver, végig csinálom. Mert akarom, mert beleõrülök, ha nem lehet legalább csak egyszer, ebben a nyomorult életben az enyém. 

Karjaim indákként fonódnak rá, ujjaimat selymes tincseibe bújtatom és hagyom, hogy finom mozdulatokkal az ágy felé húzzon. Óvatosan lehúzom a gyékényre, és végig tartva gyengéden a matracra helyezem, mintha csak egy törékeny baba lenne, akit mindenkitõl óvnom kellene.
Arcomon érzem vad szuszogását, már alig kapunk levegõt, de egyszerûen képtelen vagyok elszakadni tõle, a gyönyörû ajkaktól a kutakodó nyelvtõl. 
Teljesen átengedem neki az irányítást.
Egy darabig...

Fél kezemmel vágyakozva simítok végig keblein õket, finoman megmarkolva, egyiket a másik után, majd hasán és csípõjén barangolnak ujjaim, elérve csodálatos combjaihoz. 
De a kutató kezecskék máris megtalálva pólómat marnak bele bõrömbe, és egy vad mozdulattal szinte letépi rólam a vékony anyagot, és a cafatokat lazán mellém szórja.
Anyám!
Nem szórakozik velem...
Meghökkenve pillantok az én kis ártatlan macskámra, aki kacér mosollyal néz fel rám, szemeit a nyers szenvedély lángjai vakítják el. 
Ennyi volt. Nem bírom tovább. Önuralmamat félrehajítva õrültként tapadok cseresznyeszín ajkára, hogy vadul harapva felfalhassam. Ha Konohában maradtam volna, sosem engedtem volna, hogy Sasuke vagy más esetleg elvegye tõlem.
A feleségemmé tettem volna, és minden éjjel addig dugtam volna, amíg már a kisujját sem bírja többé megmozdítani. Bár ez nem pusztán testiség közöttünk.
Nemcsak az.
Simogatom, markolászom puha testét, élvezve bõrének bársonyos tapintását, halmainak ruganyosságát, ahogy belesimulnak tenyerembe. Nadrágomat már kibírhatatlanul szûknek érzem, nem bírom tovább. Érintenem kell, éreznem kell a puha selymességet, amely körülölte ujjaimat. 
Tõröm azonnal kezembe siklik, és vad hévvel végighúzva combján a kést, hasítom ketté a testét fedõ apró anyagot. Mosolyogva tekint fel rám, élvezve a veszélyt, a vadságot, mely felperzseli törékeny testét. Simogató kezei közé fogva arcomat csókol meg, tüzessé válva a kés hideg, fémes érintésétõl.
A kis kezek lesiklanak nadrágomhoz, és felnyöszörögve igyekszik megszabadítani tõle, gyorsan segítek neki, mert már én is égek a vágytól, hogy egymáshoz érhessünk. Bõrünk szinte felszikrázik, ahogy összesimulunk, és gerincem mentén jeges perzselés fut végig, ahogy lüktetõ hímtagomon megérzem nedves ágyékát. Már indulnék lefelé, karcsú nyaka felé, hogy felkészítsem, amikor egy laza mozdulattal megragadva a hátamra dönt.
Mi a...?
Mosolyogva telepszik ágyékomra, és fejem mellett megtámaszkodik két karján. Levegõ után kapva siklanak ujjaim csípõjére, hogy még jobban magamra nyomhassam testét. Halvány pír fut át arcán, ahogy közel hajolva hozzám forrón megcsókol. Annyi hév, annyi szenvedély van benne, mely csak egyre jobban hevíti bõrömet, testemet és a lelkemet. 
És az én gyönyörû angyalkám, finom ajkaival elkezdi harapdálni vállaimat, majd melleit hozzám dörzsölve, letér mellkasomra, finom nyelvecskéjével érzéki köröket rajzolgatva rá, olykor megízlelve, megnyalintva vágytól lüktetõ testemet. 
Elképesztõen kívánom már, nem fogom tovább kibírni, ha egy kicsit is lejjebb halad....
Óvatosan kapom el karjait, és egy gyors mozdulattal magam alá döntöm.

Innentõl enyém az irányítás. Ajkainak esve kezdem el simogatni puha belsõ combjait, hogy szélesebbre tárva lábait engedhessen még közelebb magához. Nem bírok tovább várni. Gyengédebb akartam lenni, lassabb és megfontoltabb, hogy ne bántsam, hogy élvezze.
De most...Nincs idõ.
Fölé emelkedve simítom végig gyönyörû testét, melyet felhomorítva szorít jobban kezeimhez. Kebleinél elidõzve gyönyörködöm arcában, ahogy lehunyt szemekkel zihálva vonaglik és tekergõzik alattam, akárcsak álmaimban.
Felnyílnak a tengerzöld szemek, melyek magukba rántva örvénylenek, és kérlelõen pillantanak rám a vágy habjai közül felemelkedve.
Nem bírok neki ellenállni.
Egyszerûen megõrjít, hogy bármire rá tud venni. Fájdalmasan gyengéd csókkal igyekszem visszafogni az elõreszaladt tempót. De mintha pont ezzel a finomnak szánt mozdulattal korbácsolnám tovább vágyait, karjait körém fonja s hajamba túrva, kioldva a katonásan összefogott tincseket, hogy aztán ránk borulva takarhassa el vágytól eltorzult arcunkat.
Nem akarok magamon uralkodni és nem is vagyok rá képes.
Halkan sóhajt fel, ahogy eleresztem, és feje hátrahanyatlik a párnámon, felkínálva nekem, nyakának puha bõrét. Gyengéden harapdálom meg, majd fogaimmal gyengéden végigszántom bõrét, hogy azután gyengéden megnyalhassam a horzsolásnyomokat. 
Felnyögök, ahogy csípõjével ösztönösen hozzám dörgölõzve ringani kezd alattam, jobb lábát felcsúsztatva oldalam mentén igyekszik minél hamarabb bevezetni magába.
Istenem! 
Nem fogom kibírni. Arcára nézek, és figyelem a finoman szétnyíló piros ajkakat, a pírral borított orcát, a lehunyt szemeket, a zihálásától emelkedõ és süllyedõ melleket. 
Óvatosan érintem hozzá makkomat, finoman megdörzsölve szemérmét, de még így is érzem, hogy pokolian nedves. Édes folyama szinte hívogat, hogy vadállat módjára merülhessek el benne, de összeszorított fogakkal, remegõ izmokkal tartom meg súlyomat felette, és lüktetõ vesszõmet gyengéden mártom belé, folyamatosan figyelve arcán a fájdalom jeleit.
De nem látok semmit.
Helyette csak halk nyöszörgését hallom, ahogy magába fogad. 
Megállok és várok. 
Mert ha esetleg...Figyelem tovább arcát, de zavartan pislog fel rám, értetlenül. 

Abban a pillanatban tudatosul bennem tévedésem. Finoman megmozdítja csípõjét, és a levegõt lassan kiengedve óvatosan mozogni kezdek benne. Szabad az út. 
Elképesztõen nedves és forró. Selymes kapocsként fonja körbe férfiasságomat, és mozdulatait hozzám igazítva egészíti ki lökéseimet. Testére tapadva simulok hozzá szorosan, arcomat nyakába fúrva, egész bõrömmel beleolvadva az övébe, mellkasomon érezve simogató kebleit, kemény mellbimbót melyek csak tovább ingerelnek.
Lábai elõ liánokként fonnak körbe, ahogyan magához ölelve felnyöszörög, végig karmolva hátamat. Fülemben hallom, ahogy egyre kéjesebben sóhajtozik, majd sóhajai halk nyögésekbe fulladnak, egyre hangosabban, ahogy kíméletlen erõvel kezdek el mozogni benne. 

Izmai egyre hevesebben feszülnek meg, felhomorítva dörgölõdzik hozzám, és teljesen belefeledkezve mindenbe hajszolom tovább a gyönyört, teljesen megmártózva benne. Heréim feszes fenekéhez érnek, és még ez az apró kontaktus is tovább tüzeli vágyamat. 
Mozdulatai egyre bujábbak, egyre jobban dörzsöli hozzám csiklóját, fölé emelkedve szemlélem arcát, hogy lássam, mit érez a karjaimban, amikor mélyen beléfeszülök.
Végig egymás szemébe nézünk, elveszve és egyben összekapcsolódva, mintha szétválaszthatatlanok lennénk. Mintha a tudatunk teljesen elszakadt volna testünk béklyójától és csak lelkünk tükrén át szemlélhettük volna egymást, melyen át bepillanthatunk a megnyíló lelkünkbe. Mert egymásban tükrözõdünk, most ebben a pillanatban. 
Lehetséges ilyet érezni?
A következõ másodpercben érzem, ahogy forró kapcsokként ölelõ karjaival lehúz magához, és egy megrázóan mély csókkal összeforraszt bennünket. Szinte átcsap rajtam õrjöngõ vágya.
Még soha egy nõ szenvedélye sem érintett meg ennyire.
Attól élvezek, ahogy az õ gyönyörében elveszhetek, átadva magam neki. Engedve, hogy rám kényszerítse akaratát. Elképesztõ.
A levegõ belém reked és néhány erõsebb, mélyebb lökéssel követem a gyönyör csúcsaira, hogy utána onnan zuhanhassunk az óceáni mélységekbe. Rekedt nyögéssel szórom belé gyönyöröm nedveit, mintha ezzel megbélyegezhetném. Az enyém. 
Erõsen zihálva szorítom magamhoz, igyekezve felfogni és feldolgozni az átélteket. Csak figyelem az alattam ziháló, verejtékezõ testet és egyszerûen képtelen vagyok felfogni, hogy mitõl jelenthet ilyen sokat egy egyszerû ember, egy nõ.
Egy ellenség.
Lassan mellégördülök, de még mindig egymást ölelve mélyülök el vakító szépségében. Nem attól szép, ahogy kinéz.
Nemcsak attól. Mástól különleges, mert van benne valami olyan megfoghatatlan, amelyet nem tudok felérni ésszel. Ami gyönyörûbbé teszi bárki másnál. 
Finoman cirógatom hátát, még érzem az élvezetétõl lecsorgó izzadtságot.
- Sakura – suttogom halkan, és fölé emelkedve ujjaim közé fogom illatos, kissé nedves tincseit, hogy arcomat beletemethessem. Csodálkozva néz fel rám, gyengéden megcirógatom arcát, és mosolyogva szemlélem a megdöbbent nõt.
Hm.
Már el is felejtettem, hogyan kell mosolyogni.
Hogy egyáltalán képes vagyok rá.

Révedezésembõl két tompa puffanás térít észhez. Kopognak. 
Máris? Kapom fejemet hûvösen az ajtó felé.
- Már itt vannak – hallom Kisame nyekergõ hangját. Még mindig az ajtót nézem, amely ha egyszer kinyílik és kivezetem rajta Sakurát, többé nem kaphatom vissza és nem láthatom. Nem érinthetem.
- Kik? – hallom kedves hangját. Nem nézek rá, továbbra is az ajtót figyelem. A csend, mely közénk telepszik szinte megfojt.
- Azt hiszem érted jöttek – jelentem ki hûvösen és felpattanva, neki háttal állva kapom fel ruháimat. Nem akarok ránézni. Nem akarom látni a döbbenetét, a fájdalmát. 
Nem bírnám elviselni.
Becsaptam.
- Öltözz! – vetem hátra érzelemmentesen vállam felett, de még mindig nem mozdul. Türelmetlenül perdülök felé, és látom, hogy még mindig az ágyon kuporog. Szemeiben fájdalom lángjai gyúlnak fel, ahogy felnéz rám, de azonnal elpislogja õket, és halovány tincsei mögé rejti érzelmeit.
Ha kedvesebb vagyok, nagyobb fájdalmat okozok neki. El kell szakadnunk. 
Lassú, gépies mozdulatokkal áll fel, és nem pillantva rám húzza ki magát. Királynõi tartással veszi magára ruhájának maradványait. Amint felvette a kissé megtépázott kollekciót, hozzávágom köpenyemet. Elkapja, de szemeiben még mindig apró könnyfoszlányok rezegnek.
Ne tedd ezt velem!
- Vedd fel! – mondom halkan, és az ajtóhoz sétálok.

***
Némán vezetem magam elõtt a folyosón, õ pedig nem tiltakozik, nem szól hozzám egy szót sem. Csak a néma neheztelést és a belõle áradó végtelen szomorúságot érzem. Megfogom, és szemeimet lehunyva teleportálok vele a megjelölt helyre, ahol Kisame már vár ránk. Nem támadták meg, hiszen Sakura még nálam van. Ahogy kiérünk a simogató napfényre, két személyt látok magam elõtt.
A minden lében kanál Gai-senseit és Kakashi-senseit. 
Nocsak?
- Itt a tekercs – hajít felém egy összegöngyölt papírcsomagot Kakashi. Hangja tompán hangzik fel a maszk alól. Fél kézzel elkapom, és Sakurát durván Kisame felé lökve, felnyitom a térképet. Hallom halk nyikkanását, ahogy belezuhan Hosikagi karjaiba, én pedig fogamat csikorgatva igyekszem leplezni reakciómat, amint meglátom, hogy a cápaképû megérinti a mellét. 
Ezért még számolunk Kisame. 
- Most már nálad van. Engedd el! – hallom Gai hangját.
- Amint megbizonyosodtam róla, hogy a tekercs nem hamis – válaszolom vissza nyugodtan. Egy darabig tanulmányozom a tekercset. Látszólag minden stimmel, azonban felfedezek egy apró hibát, amellyel a hamisító nem számolt. Sharinganom felizzik, és már látom is a papír eltérõ vízjelét. A tekercs, amelyet eredetileg Rejtett Kõ faluban készítettek, annak a városnak a vízjegyével kellett volna ellátnia. 
E helyett, ott van a vízjel, de a végei kissé elmosódnak, a hamisító nem tudta, hogy pontosan kell meghúzni a vonalat. A végén egy kis ponttal. A pontnak olyannak kellett lennie, mintha csak véletlenül cseppent volna rá a papírra. A pont ott van, de a vonal elmosódott.
Kunaimat elõkapva szegezem Sakura torkának a fegyvert.
- Ez a dokumentum hamis – kezdem higgadtan. – Esetleg elõfordulhat, hogy rosszat hoztál el? Kakashi-sensei? – nézek rá nyugodtan.
Nem mozdul, de azonnal támadó állást vesz fel.
- Engedd el a lányt – morran rám.
- Ha megmoccantok, megölöm – közlöm tárgyilagosan. Nem nézek rá. Egyszerûen képtelen vagyok a szemeibe nézni. 
- Hozzátok el az eredetit. Vagy ha nem, a lány meghal – közli Kisame. 
- Valóban? – villan rám Kakashi tekintete. Összeszûkült szemekkel méregetem, rezzenéstelen arccal.
Mi a fenére gondol a vén róka?
A következõ pillanatban minden rációt nélkülözve egy kunai repül Sakura felé. Sajátomat a támadó felé hajítva perdülök elé, elkapva a repülõ fegyvert, közvetlenül az arca elõtt. Lágyan suhogott körülöttünk az édes nyári szél, mégis még a fákon élõ kis állatkák is feszült figyelemmel pásztáztak bennünket.
A természet figyel bennünket.

Vicsorogva nézek Kakashira, akinek maszkja finoman megrezdül jelezve, hogy alatta halvány mosolyra húzódnak ajkai.
Bassza meg! Ösztönösen védtem. 
- Azért én ezt átgondolnám a helyedben. Valóban meg akarod ölni? – hallom Kakashi hangját, de alakjukat már nem láthatjuk, csak a levelek ringanak lágyan, és a nap süt ránk szikrázóan.