|
|
Szerepjáték
(Hentai)
| Kaori | 2014. 03. 09. 00:02:46 | #29488 |
Karakter: Maria Rosenberg
Megjegyzés: ~Baracknak
A kiabálás hangja nem igazán jut el fülemig. Úgy érzem, hogy összetörtem. A megalázás szégyene borítja be minden porcikámat. Ha nem jön ez az idegen férfi, akkor én már nem lennék képes arra, hogy életben tudjam magam.
Egy lökés hív vissza a valóságba. A rendőr karjai között találom magam. Segít felállni, ugyanis a lökésnek hála, sikerült elesnem. A percek ezután nagyon gyorsan pörögnek. Az autóban ülök, felelek kérdésére. Mindeközben, egész testem remeg. Bevisz az őrsre, hogy beszéljen…
- Ő nem az apám, hanem a nevelőapám, aki egy féreg!
A következő jelenetek gyorsan mennek el. Nem szeretem, ha kérdezősködnek. Mégis tudom, hogy válaszolnom kell. De nem akarok. Legyen ennek vége! A szám viszont felelni akar. Talán nem is baj. Ujjaimat tördelve igyekszem nem ostobának tűnni, mégis úgy érzem magam. Aztán jön egy váratlan kérdés.
- Szeretnél vádat emelni, a nevelőapád ellen? – mi…?
- Nem szeretnék anyámnak rosszat, így nem. – válaszom után magamra hagy.
Nem sokkal később vissza is tér. Haza visz, de nem akarok ott lenni. Egyáltalán, nevezhetem az otthonomnak?
Beszállok az autójába, ahogy mellém ül, egy kártyát nyújt felém. Hívhatom ha baj lesz. Igazán nagylelkű, de mit tudna tenni? Megköszönöm, hiszen megérdemli. Csak segíteni akar. Kitudja, talán tud is.
A segítségemmel haza megyünk, nem tart sokáig, amíg kiszállhatok autójából. Ismét megköszönöm, bár ezúttal azért jár a hála, mert haza szállított. Az ajtóhoz érve anyám vár. Vidámnak tűnik, át is ölel. Ez meglep, hiszen nem szokása. Valamiért most, jól esik ez a törődés. Ahogy belépünk, feltűnik valami.
- Ő hol van? – kérdezem némi aggodalommal. Anya csak megrázza a fejét. Tehát nem tudja. Miért is nem lep meg?
~*~
Egy borongós heten vagyok túl. Nem az időjárás miatt. Az a féreg és az anyám sokat veszekedtek. Csak reménykedni tudtam, hogy abba hagyják valamikor. Teljesen belemerülök a tankönyvem tartalmába, így ledermedek, amikor egy erős koppanást hallok. Egy tányér törhetett össze, legalábbis, ha jól hallottam. Nem merek kimenni, hogy megnézzem, így csak az ajtómhoz sétálok, hogy bezárjam. Még épp időben fordítom el a kulcsot, a kilincs mozogni kezd. Be akarna jönni. Mivel nem tud, dörömbölni kezd az ajtómon. Rettegve nézem, ahogy a kilincs fel-le mozog. Hátrálni kezdek egészen ágyamig, majd ráesek. Fejem a plafont vizslatja. Miért kell ezt eltűrnöm? Elfordítom tekintetem párnáim felé. A telefon… talán felhívhatom, hiszen… azt mondta, hogy segít, ha baj van. Lassan nyúlok felé, újabb dörömbölés. Könnyeimmel dacolok, hogy visszatartsam őket. A számot elmentettem a telefonomba, így csak meg kellett keresnem. Azonnal megnyomtam a tárcsázás gombját. Kicseng… a dörömbölés nem marad abba.
- Arnold Hell. – a hang, ami most ebben a percben megnyugtat, és hallani akarok.
- Maria vagyok, gyere, segíts nekem, épp most akar betörni a szobámba.
Csupán ennyit tudok mondani, ezek után csak reménykednem kell. Biztos el fog jönni…
Reszketek, érzem, hogy minden porcikám megfeszül a félelem miatt. Le kellene nyugodnom, de nem megy. Ahogy kiabál, dörömböl, és a kilinccsel szórakozik, egyre jobban gondolom úgy, hogy be fog jönni. A könnyeim is kiszabadulnak, pedig erőlködtem, hogy visszatartsam őket. Szipogok párat, majd összehúzom magam ágyamon. Nem tudok mit tenni, csak bízni abban, hogy hamar ideér. A dörömbölés abbamarad, de nem mozdulok.
- Hé! Már megint te? – csak nem…?
- Ugye nem arra készült, hogy megerőszakolja azt a lányt? – ez ő… biztosan ő. Hála az égnek. Hatalmas kő esik le a szívemről, amit mintha hallanék is. Nem tudom, hogy mit tegyek? Biztonságos lenne, ha kimennék, vagy maradjak itt?
- Mégis mi köze hozzá? Húzzon el a francba! Azt teszek ezzel a libával, amit akarok! – hogy beszélhet így? Mégis… miért tűrtem eddig ezt?
Hirtelen és talán meggondolatlanul cselekszem, de teljes erőmből csapom ki ajtómat. Egyik kezemet nyaka köré fonom, és erősen megszorítom. Az előttem álló rendőr meglepetten nézi a jelenetet, kezében lévő fegyverét ekkor veszem észre.
- Te hülye szuka! – nyögdécseli a szorításomban lévő féreg. – Engedj el, különben megöllek!
- Tégy úgy, de akkor téged zárnak a rácsok mögé! – egyszerre félek, és dühös vagyok.
- Várj! – a rendőr… vagyis Arnold szakít félbe. – Ne cselekedj meggondolatlanul! – nem nézek szemeibe. Bután teszem a dolgaimat, de fogalmam sincs, hogy mi a helyes. Ebben a percben legalábbis.
- Nem szoktam… de… elegem van abból, hogy gyenge vagyok! – erősebben szorítom meg a nyakat, amely kezem között van. – Most… megkérlek, hogy juttasd börtönbe!
Nem kiabálok, csupán suttogva ejtem ki utolsó mondatomat ajkaimon. Lassan engedem el áldozatom, persze, ha mondhatom annak. Arnold gyorsan cselekszik. Hamar a csuklóra kerül a bilincs. Nem akarom látni ezt a jelenetet. Tudom, hogy egy könnyen nem szabadulok meg a rendőrségi ügyektől, pláne most, hogy letartóztatták őt. De, ha tanúskodni kell, akkor állok elébe. Mindent elmondok, ha ezzel a rácsok mögé juttatom őt.
~*~
- Rendben vagy? – egy teát nyom kezeim közé. Nem nézek rá, ahogy eddig is kerültem a szemkontaktust.
- Igen, megvagyok. A lényeg most az, hogy ő a megfelelő helyre kerüljön. – belekortyolok a forró italba. Igazán jó íze van. Ha nem tévedek, akkor epres lehet. Pont a kedvencem. Egy halvány mosolyt elengedek, de hamar el is múlik. – Remélem, hogy minél hamarabb oda kerül!
- Intézkedem ez ügyben. – bólintok, majd kitekintek az ablakon. A rendőrség épületében vagyok. Csepereg az eső, valahogy… most jól mutat. Remélem, hogy nem kell az egésznapomat itt töltenem, de haza mehetek így? Kissé félek…
- Arnold! – éppen az ajtó előtt áll meg, mikor kiejtem nevét. – Szeretnék kérni valamit. Lehet, hogy… pofátlanság lesz tőlem, de ma, vagyis… csak ma aludhatnék a házadban? A mai történtek után, nem tudnék az anyám szemébe nézni.
Látom rajta, hogy meglepődik, de végül megkomolyodik. Bármi válasz nélkül megy ki. Nem tudom, hogy miért hagy el pont most, amikor adhatna választ. Nem baj, ezzel tulajdonképpen nemet mond. Nem is kell kiejtenie, tudom jól. Sóhajtok egyet és felállok a székről, amin eddig ültem. A poharat az asztalra helyezem. Az ablakhoz sétálok. Az eső erősödött, de még nem mondható szakadásnak. A kedvemet még így sem rontja el. Habár… kissé lehangolt vagyok, de a történtek után ez nem meglepő. Vagyis, így gondolom. Lehet, hogy tévedek. Végül is, mindegy…
- Rendben! – kinyílik az ajtó. Arnold lép be. – Aludhatsz nálam. Csak telefonáltam egyet, remélem nem baj, hogy szó nélkül hagytalak magadra.
- Ugyan… bár azt gondoltam, hogy nem egyezel bele. Nem akarlak zavarni a házadban, de nincs senki, akinél aludhatok. – így igaz. Barátaim nincsenek. Azt a két idiótát nem tartom annak. Nem is kellenek barátok, úgyis csak kihasználnának. – Egyébként, van valaki az életedben?
|
| Barack | 2013. 12. 24. 12:19:44 | #28647 |
 Karakter: Arnold Hell
Megjegyzés: ~Kaorimnak~
Manapság eléggé sok bűntény történik, nehezen tudjuk megoldani mindegyiket, én is reggeltől estig dolgozom, szinte csak aludni megyek haza, meg néha enni. Mostanság a családi erőszak van terítéken, rengeteg bejelentés érkezett hozzánk, hogy a férj veri a feleségét, vagy valamelyik szülő úgy bántalmazza szerencsétlen gyereket, hogy korházba kerül, ami a legrosszabb, hogy meg is hal. Nemrég volt egy ilyen esetünk, ami engem nagyon megérintett, egy pár hónapos kisbabát úgy agyonrázott az anyja, hogy pár óra múlva belehalt az agyrázkódásba, pedig el akarta hallgattatni a gyereket. Így véglegesen sikerült neki. A városban kell cirkálnom, a lakónegyedekben, mert ha bárki bejelenti, hogy erőszak van, nyomban ott kell lenni, hogy ne fajuljon tettlegességig, azaz halálig, mert azzal a mi munkákat nehezítik meg.
Parancsba kaptam, hogy egész éjjel őrjáratozzam, ami sajnos nem úgy sikerült, mert elaludtam, teljesen kimerít, meg ez nem is az én feladatom lenne, hanem a járőröknek. Amikor felébredek, nyújtózom egyet az autóban, végül kiszállok, majd hatalmasat ásítva a környéket figyelem. Éppen beülnék az autóba, egyből kapok egy hívást, miszerint megöltek egy nőt a parkban. Nyomban bejelentkezem és sietek a helyszínre, útközben veszek egy cappucinot, mert el fogok aludni.
~*~
Samikor odaérek a többiek egy hullát figyelnek, ami fel van darabolva és vér sincsen benne. A nő lába három felé van elvágva, a feje sincs a helyén, a karjai is mellette hevernek, a mellei is levágva, tiszta és precíz munka. Ilyennel még nem volt dolgunk, ez kicsit megrémíti az itt élőket, hogy nincsenek biztonságban. A többiek jelentése szerint, a hulla kb nyolc órája lehet itt, amin csodálkozom. Jön a hullazsák, majd beviszik az örsre, az ottani laborba, hogy kielemezzék, hogy kicsoda lehet a nő.
A hadnagyunk hazazavar, hogy aludjak egy nagyot, mert az esténk ismét húzós lesz, így is teszek, szépen hazamegyek, lefürdök, és bevágom a szunyát. Semmire sem kelek fel, mert a kimerülés szélén vagyok.
~*~
Valamikor délután, kelek fel a telefonom rezgésére, a társam az, meg szeretne este hívni egy buliba, ez felejtős lesz, inkább dolgozna. Megmozgatom a végtagjaimat, felveszek egy farmer nadrágot, hozzá inget. Majd a pisztolytartót, jelvényemet, és irány a melóhely. Már csak pár saroknyira vagyok, amikor meghallok egy sikítást, megállok és fülelni kezdek. Amikor elnézek balra egy alakot pillantok meg, aki gyorsan eltűnik az ajtóban. Felhúzom szemöldökömet, végül mielőtt gázt adnék egy hangos sikítást hallok, amire kipattanok és a ház irányába rohanok, kezemben a fegyveremmel. A ház ajtajához érek, becsengetek, senki sem nyit ajtót, „segítség”-kérést meghallom, berontok és fegyvert fogok egy pucér férfira, aki egy fiatal lányt fog a kezei között.
- Azonnal eressze el a hölgyet. – Fegyvert fogok a férfira.
- Ha nem eresztem el, mi lesz? – kérdezi mérgesen.
- Baj… - mondom nyugodtan. – Engedje el a hölgyet. – kérem meg újból.
- Inkább húzzon ki a házamból, vagy feljelentem. – ezen elmosolyodom.
- Kimegyek a házából, ha elengedi a nőt. – mondom komolyabban. – Gyerünk. – mondom kicsit hangosabban.
Nagy nehezen ellöki magától a fiatal lányt, akihez odamegyek, a fegyveremet egy percre sem teszem le, segítek neki felállni, majd kituszkolom az ajtón, amint a házon kívülre érünk, beültetem az autóba.
- Jól van? – kérdezem, látom remeg keze lába, egy fejcsóvát kapok. – Beviszem az örsre, hogy kihallgassuk az apjáról. – mondom.
- Ő nem az apám, hanem a nevelőapám, aki egy féreg. – mondja halkan.
Bólintok egyet, szépen lassan beviszem az örsre, ahol leültetem az asztalom melletti székre, majd elmegyek jelentést tenni a főnökömnek, aki érdeklődve hallgat.
- Történt erőszak? – kérdezi.
- Bántalmazott egy fiatal lányt, lehet többször is megerőszakolta. – mondom.
- Rendben Arnold, hallgasd ki, ha kell orvosi alátámasztást kérek. – bólintok, majd kimegyek a lányhoz.
- Kérlek gyere velem. – mondom neki kedvesen, feláll és követni kezd, bemegyünk egy kihallgató szobába, majd leültetem.
- Hogy hívják? – kérdezem és leülök.
- Maria Rosenberg. – mondja halkan és az ujjait tördeli.
- Hány éves vagy Maria? – kérdezem, és a lapot kezdem el kitölteni.
- 16 vagyok. – mondja halkan.
- Édesanyád? – kérdezek rá.
- Él és virul, dolgozik egy cégnél. – mondja, majd rám néz.
- Édesapád? – írok sebesen, igyekszem gyöngybetűkkel.
- Ő is él, csak messze. – Mélyet sóhajt.
- Testvéred van? – fejcsóválást kapok.
- Az a férfi ki volt? – kérdezek rá.
- Édesanyám mostani élettársa, kit utálok. – mondja mérgesen.
- Mióta lakik veletek? – kérdezem.
- Pár éve, de folyamatosan megcsalja anyámat. – az ujjait tördeli.
- Zaklatott téged szexuálisan? – Mélyet sóhajt.
- Igen. – mondja nagyon halkan. – De nem erőszakolt meg. – mondja. – Csak most akart. – Oldalra néz.
- Mióta tart a zaklatás? – Valamiért megsajnálom szegény lányt.
- Pár hónapja. – Mélyet sóhajtok. – A szomszédok többször hívták a rendőrséget hozzánk, mert anyámat is sokszor megverte már, meg engem is, őt néha megerőszakolja, amikor sokat iszik, de eddig nem volt segítségünk. – Az ilyennel kellene foglakoznunk.
- Szeretnél vádat emeli a nevelőapád ellen? – kérdezem, és nagy szemekkel figyel.
- Nem szeretnék anyámnak rosszat, így nem. – Pedig kellene, és bírság elé lenne állítva az ilyen mocsok.
- Rendben, mindjárt jövök. – Felállok, majd kimegyek és a főnököm ott áll a monitor előtt és végighallgatta a kikérdezést.
- Vélemény? – kérdezem.
- Engedd el a lányt. – Ezen meglepődöm.
- Ha újból neki támad az a barom? – kérdezem.
- Akkor majd értesítenek. – Mélyet sóhajtok, majd visszasétálok hozzá, aki a széken ül és vár.
- Gyere hazaviszlek. – mondom ekkor látom a tekintetében a félelmet.
Kimegyünk az autóhoz, amikor beszállunk, adok neki egy névjegy kártyát.
- Ha ismét történne valami hívj nyugodtan és ott leszek. – Elveszi a kártyát, majd azt figyeli.
- Köszönöm. – mondja halkan.
Szépen lassan visszamegyünk arra a környékre, ahol lakik, szerencsére elnavigál, így könnyen megtalálom, hol lakik.
- Köszönöm, hogy hazahoztál. – mondja, amikor kinyílik az ajtó egy nő jön ki.
- Nincs mit. – Kiszáll és egyből a házhoz sétál, megöleli a nőt, aki gondolom az anyja, majd bemennek.
~*~
Már majdnem eltelt egy hét és nem jelentkezett a lány, remélem felfogta az a barom, hogy hagyja őt békén, vagy bajok lesznek, egyszer csak megcsörren telefonom.
- Arnold Hell. – szólok bele.
- Maria vagyok, gyere, segíts nekem, épp most akar betörni a szobámba. – suttogja, ekkor felállok és futásnak eredek az autómig.
Beülök és hatalmas nagy gázzal elindulok a házához, ám egy utcával lejjebb leparkolok, majd futni kezdek, amikor a házhoz érek, a bejárat zárva, a hátsó bejáraton megyek be, ami a konyhába vezet, megpillantok egy boros üveget, vodkásat és még pár töményét. Hangos dörömbölésre leszek figyelmes. Fegyveremet erősen szorítom, nem szeretném lelőni a férfit…
|
| Kaori | 2013. 12. 16. 19:40:33 | #28564 |
Karakter: Maria Rosenberg
Megjegyzés: ~Baracknak
Utálom az életem. Mindent, ami körül vesz. Az emberek szánalmasak. Hálátlanok és ostobák. Amióta az eszemet tudom, eltakarom az érzéseimet. Talán az ő válásuk az oka. Vagy az, hogy ritkán látom az apámat. De az is lehet, hogy csak indokolatlanul teszem ezt. Az iskolában sem jobb a helyzetem. Barátaim nincsenek. Mindenki jéghercegnőnek hív a hátam mögött. Nem érdekel a dolog. Nekem jó így, ahogy van. Noha nem vagyok boldog, de szomorú sem. És talán, mert nem vagyok barátságos, így illik rám a jéghercegnő név. A szüleim már régóta elváltak. 10 éves voltam akkor. Az anyámmal maradtam, aki, miután új szeretőjét hazahozta, nem foglalkozott velem. Ha mégis, akkor is csak néhány szóra méltatott. Az apám viszont mindennap felhív. Az új párja szintén. Mindketten azt szeretnék, ha velük laknék. Valamiért, nem akarok innen elmenni. Úgy érzem, valami ide köt. Bár tudnám, hogy mi is. Talán, egy nap biztos kiderül.
Ahogy belépek az iskolába, pár szem rögtön rám szegeződik. Nem foglalkozom velük. Sugdolóznak is. Biztos azt hiszik, hogy nem hallom őket. Elmegyek mellettük, de nem szólnak hangosan, ahogy eleinte tették. A terembe beérek, 2 fiú rögtön üdvözöl. A nevüket nem tudom, de olyanok, mint két hűséges kiskutya. Utálom őket. Viszont, azt teszik, amit kérek. Bár voltak olyan helyzetek, amikor nyíltan kimutatták, hogy mi is a szándékuk. Csak lefektetni akarnának, de természetesen nem hagyom magam. Ennek ellenére még mindig a közelemben maradnak.
- Hercegnőm, hát itt vagy? – kérdezi az egyik. Mintha nem lenne nyílván való. Rámosolygok. Persze ez csak álca.
- Kérlek, ülj le mellém. És ha lehet, ma légy az én kedvemben! – ez a másik. Mindketten fél fejjel magasabbak nálam. Az előbbi szőke hajú és kék szemű. És igen, sok lány oda van érte. A másik már fekete hajú, ami leér egészen válláig, de összegumizva viseli. Ő teljesen más, mint a szőke. Uralkodó típus, sokszor önző és igen nyílt. És persze szemüveges.
- Rendben. De csak ma! – egyezek bele. A padhoz lépve, kihúzza a széket, amelyre leülök. – Köszönöm!
Lassan megérkezik a tanár is, aki hezitálás nélkül kezdi el az órát. Sokat magyaráz, mindenki ír és komolyan figyel. Csak én mélázok el. A gondolataim teljesen máshol járnak. Mit csinálok, ha hazamegyek? Remélem, hogy nem lesz otthon senki. Pláne nem ő… Igazság szerint, nem is akarok haza menni. De, az utcán sem lehetek.
- Maria! – a tanár hangjára megborzongok. – Maga figyel az órámon, vagy csak álmodozik?
- Sajnálom! – bólint egyet és folytatja mondókáját. Azt hiszem, tényleg figyelnem kellene. Szerencsére a tanárunk nem szigorú. Sőt, egész kedves.
A szünetben a barna hajúval, vagyis Robert-el vagyok. Meghív egy forró csokira, amit az iskolai büféből vesz meg. A hőmérséklete kellemes, az íze is jó. Lassan iszom, hiszen ráérek vele. Váltunk pár szót, bár többnyire ő beszél. Én csak bólintok, és néha kimondok egy igent, vagy épp nemet. Nincs kedvem vele lenni, de úgy csak egyedül sétálgatnék. Azt pedig nem akarom. Picit unatkozom. Örülnék, ha lenne valaki az életemben, aki feldobja a napjaimat.
~*~
Ahogy belépek az ajtón, néhány eldobott ruhadarab fogad. Meglep a dolog, hiszen úgy tudom, anya dolgozik. Ő pedig elutazott valahová. Másnak nincs kulcsa a lakásunkhoz. Betörni pedig nem szoktak. Halk léptekkel megyek közelebb a szobájukhoz. Hangokat hallok, ráadásul könnyen felismerhető hangokat. Megcsalja az anyámat. Gondolkodás nélkül tárom ki az ajtót. A nő, akivel van, felsikít, majd magára húzza a takarót. Anyám takaróját. Elfog a hányinger. Ő sem rest. Azonnal kiszáll az ágyból, és nekem ront. Letaszít a földre. Kezeimet leszorítja. Próbálok szabadulni, de nem tudok. Túlságosan is erős.
- Hogy mersz félbeszakítani? – hangjában nem csak düh, hanem megvetés is érezhető. Én viszont, félek. – Vagy talán… akarsz valamit? – kaján vigyorral néz egyenesen szemeimbe. Megrázom a fejem. Soha nem akarnék vele semmit, akkor inkább meghalok.
- Jaj, hagyd már! – megszólal az a nő. – Inkább gyere vissza!
- Fogd be! Most megleckéztetem ezt a kis lotyót! – visszafordul hozzám, hiszen eddig az ágyban fekvőre figyelt. Lehajol egészen nyakamig, majd nyelve hegyével megérint.
- Ne… - félek. De tudom, úgysem ment meg senki. Egyik kezét mellemre teszi, amit gyömöszölni kezd. A szégyenérzet miatt sírásban török ki. A nő élvezi ezt. Én viszont nem. – Engedj el!
- Egy fenét! Amiért félbeszakítottál, büntetést érdemelsz! – másik kezével erősen lefogja az enyéimet. Lábaimmal próbálnék szabadulni, de nem megy. Talán egy esélyem van. A számat nem takarta el, így egy mély levegőt véve, amilyen hangosan csak tudok, felsikítok. Egy pillanatra elenged, így gyorsan feltápászkodom, és az ajtóhoz sietek, de sikerül elkapnia.
Túl erősen szorítja egyik karomat, ami már fáj. Ahogy szembefordít magával, kapok tőle egy pofont, ami miatt az ajtónak csapódom, és a földre rogyok. Már nem tudom visszatartani a sírást. Hát tényleg nem ment meg senki? A nője tapsikol. Ismét megragadja karomat, már készül az újabb pofonra, de kopogás állítja meg. Akárki is az, hálás vagyok.
Káromkodás hagyja el száját, de az ajtóhoz lép. Amennyire tudok, megpróbálok figyelni. Bár a fájdalom most elnyom mindent. Ennek ellenére is hallom, hogy egy rendőr az. Már záródna az ajtó, de ismét megpróbálkozom egy sikítással.
SEGÍTSÉÉÉÉG! – egy szempillantás sem kellett hozzá, hogy a rendőr betörjön a házba. Könnyes szemekkel nézek rá. Az ágyon ülő nő, teljesen le van dermedve. Én viszont úgy érzem, hogy meg vagyok mentve. De a folytatást már nem tudom, hiszen a sötétség ragad magával.
Szerkesztve Kaori által @ 2013. 12. 19. 21:25:20
|
|
