A folyosón síri csönd uralkodik, és csak a hajó létfenntartó rendszerének, halk, monoton zúgása hallatszik. Az újabb hajókon, már ezt az apró zavarónak mondható hibát is kiküszöbölték, egy új hangszigeteléssel. Engem jelenleg kicsit sem zavar, sõt, segít mélázásomban. A mozdulatlannak tûnõ, bolygót figyelem, mintha valamire várnék. Talán várok is, de leginkább vívódom. Wilson alezredes jár a fejemben. Azt mondtam neki, ott leszek az estélyen, de nem vagyok. Vajon keres engem? Biztos nem, miért is keresne, hisz ott van Anasztázia, aki minden bizonnyal elszórakoztatja. Ez nekem úgy sem menne. Nem vagyok képes csábítani. Agyalok, majd pillanatok alatt kapok észbe. Felpattanok és megrázom a fejem, hátha kimennek belõle, ezek az ostoba, gondolatok. „Jesszus Emili, mégis miért agyalsz ilyeneken? Wilson alezredes kedves volt, de te csak egy szürke veréb vagy Anasztáziához képest” Próbálom megnyugtatni magam, de nem megy. Az alezredes túl jó társaságnak bizonyult ehhez, és ha az átható pillantására gondolok, vagy lágy kedves hangjára, azonnal libabõrös leszek. Végül összeszedem magam, és megemberelve, elgyengült érzésein, a szobámba sétálok, ahol egy kellemesen nyugtató fürdõt követõen, nyugovóra térek. Ki kell pihennem a nap fáradalmait, hisz élmény és munka akadt bõven. Jó érzés újra a Zafira közelében lenni.
***
Másnap korán kelek, hogy ígéretemhez híven, ne hagyjam ki a napi edzésemet. Az ébresztést 5:00-ra kérem. A rendszer egy lágy zenével ébreszt, és felkapcsolja a világítást. Meglepõ, hogy mennyi változtatást hajtottak végre rajta, mióta legutoljára itt jártam. Mondjuk akkor mg kislány voltam, így talán elkerülte a figyelmem, de ez a lágy figyelmes ébresztés valahogy, nem illik a Lincolnhoz. Kikászálódom az ágyból, és egy gyors mosakodást követõen, magamhoz veszem az edzéshez használt ruhámat, majd lemegyek az edzõterembe. Meglepõ mód, szinte kong az ürességtõl, és mindössze két srác fejezi be éppen tevékenységét, mikor belépek. Egy kis bemelegítést követõen nekilátok a gyakorlatoknak. Alig kezdek bele az edzésbe, mikor egy ismerõs alak esik be a terembe. Szó szerint bevágódik és bevágva maga mögött a hatalmas ajtót lihegve támaszkodik meg a térdén.
- Howard jól van? Csak nem üldözik? – állok meg és értetlenül nézek a lihegõ srácra, aki felegyenesedve erõt vesz magán, megigazgatja haját és úgy tesz, mintha már ki is pihente volna magát, de ennek ellenére úgy liheg, mint aki mindjárt megfullad.
- Áááá… dehogy… Csak, jöttem edzeni, még a mûszak megkezdése elõtt… - furán hat amit mond, de hát ez egy edzõterem, ezért nem is kételkedem tovább az ittlétében.
- Értem, akkor jó edzést… - felelem és visszatérek a saját edzésemhez. Kecses lágy mozdulataim, könnyûnek tûnnek, valójában minden izmom megdolgoztatják, akár a jóga.
- Most táncol? – áll meg elõttem, érdeklõdõ tekintettel. Elmosolyodom, és ismét megállok.
- Nem… Ez egy harcmûvészeti alapedzés. Segít a meditálásban, és karbantartja a testem…  - felelem, és közben igyekszem a feladatra koncentrálni, ami nehézségekbe ütközik. Howard ugyanis letelepszik alig két m-el elõttem és nézi, hogy mit csinálok.
- Nekem táncnak tûnik, de nagyon mutatós, az biztos… és ha a tested nézem, csak ér valamit.. – tegez le, minden elõzetes nélkül. Kicsit meglep, de nem zavar. Végül is fiatalok vagyunk, és szolgálaton kívül. Megállok ismét, és némi értetlenséggel az arcomon nézek rá, mivel a célzást nem tudom kire vélni, mintha ismét ki akarna kezdeni velem. Többek közt azt sem értem, hogy õ miféle edzést tart, törökülésbe a padlón.
- Hatékonyabb, mint aminek látszik, de te miféle edzést tartasz – kérdezem érdeklõdve. Ha már tegez, akkor én sem fogom magázni.
- Hát én valójában izé, nem edzeni jöttem… - vakarja meg a homlokát. - A szobatársam, mondta, hogy ön lejött és, szerettem volna kicsit kihasználni az alkalmat, hogy beszélgessünk. – kicsit belezavarodott ebbe a tegezzem, vagy ne tegezzem témába, ami meg is mosolyogtat. - Amúgy nem engedhetnénk meg magunknak egy kis tegezõdést? Csak szolgálaton kívül… - néz rám reménykedve, de valahogy leakadtam ott, hogy velem akar beszélgetni. Mégis miért és mirõl? Oké, legutóbb amolyan vallomásszerût tett, hogy tetszem neki, de azt egyértelmûen utasítottam vissza. Tényleg ennyire barátkozni szeretne velem?   Nem olyannak tûnik, aki lányokkal szeret barátkozni. Mélázok el, majd kérdésére bólintok, mint egy beleegyezés gyanánt, hisz már úgy is letegezett.
- Az a szándékod, hogy ott ülsz és nézel? – vonom fel szemöldököm.
- Zavar? – kérdez vissza meglepetten. Már, hogy a viharba ne zavarna? Nem szeretem, ha bámulnak, mint egy cirkuszi majmot. A hajam csupa izzadság. Már a bemelegítéstõl az lett, és mire végzek, még a bugyimból is csavarni lehet majd a vizet.
- Egy kicsit… - sóhajtok, majd eszembe jut valami. – Te Gyalogságnál vagy… Akkor tanulsz külön botharcot igaz? – kikerekednek szemei, és bólint.
- Mit szeretnél?
- Segíts az edzésemben… én negyed óra alatt befejezem a gyakorlatot és egy fél órát még gyakorolhatjuk a botharcot is… - felelem, ellent mondást nem tûrve. Ilyenkor mutatkozik csak meg igazán, vezetõi énem. Határozott, fellépésemre, kérésemre nem tud nemet mondani. Lustán ugyan. de föláll.
- Valójában én még félig alszom… - próbál kibúvót találni.
- Majd edzés közben felébredsz. Ha már úgy is kikászálódtál az ágyból, legalább legyen haszna.
- Az nem elég hasznos, hogy beszélgetünk? – kérdezi, miközben bekapcsolja az egyik futópadot, a bemelegítéshez.
- Nem, mert én edzeni jöttem, nem pedig beszélgetni… - felelem határozottan. Majd ismét visszatérek az gyakorlatokhoz. Gyakorlat közben teljesen kiürítem a fejem és megszabadulok, minden zavaró gondolatomtól, kételyemtõl, félelmemtõl. Mind lelkileg és testileg is felfrissülök, teljes erõbedobással tudjak koncentrálni a mai napra. Még Wilson alezredest is sikerül kiiktatnom, ami nagy szó, mert tegnap óta, csak õ jár a fejemben, és minél jobban nem akartam gondolni rá, annál élénkebben égett képzeletemben, kedves mosolya. A bemelegítés végeztével én is befejezem a edzés mûvészinek nevezhetõ részét, és áttérhetek a harciasabb formájára.
Howard kitartóan próbál lépést tartani velem, de úgy tûnik ez a fajta harc nem az erõssége. Sok kisebb sérülést beszed, a saját bénasága miatt, de úgy tûnik, ez cseppet sem zavarja, és jókat nevet saját magán. Ezt néha én is megmosolygom, mert nem lehet komolyan venni ezt az idétlen, de kedves fiút.  7 10-kor fejezzük be az edzést, és reggelizni is szeretnék, még a mûszakom megkezdése elõtt. Howard rendesen panaszkodik sajgó végtagjaira, de mivel röhög hozzá nehéz ténylegesen komolyan venni a panaszkodását.
- Te folyton viccelõdsz? – kérdezem, miközben visszafele megyünk a lakrészek felé a mozgó járdán. Ez a rendszer megkönnyíti a közlekedést, de én nem szeretem használni, csak ha idõszûkében vagyok.
- Azt hiszem igen… A haverjaim bohócnak tartanak, de ha én nem lennék unalmas lenne az életük. – nevet újra, amit megmosolygok. A kabinomnál elválunk, de elõtte még megígérteti velem, hogy a ma esti összejövetelre, már én is elmegyek. Amúgy is elmentem volna, de jól esik, hogy ennyire szeretné a megjelenésem. Még így is, hogy Howard kicsit sem az esetem. Ez utóbbi gondolatmenetemen el is mélázom reggeli közben, mert eddig azt sem tudtam, hogy van esetem. És milyen is az én esetem? Összefoglalva, röviden és tömören, pont mint Wilson alezredes.
Reggeli után, gyorsan lezuhanyozom és a tiszti ruhám magamra véve rohanok, hogy elérjem a mûszakkezdést. Még háromnegyed 8 elõtt pár perccel oda érek, és magamban nyugtázom, hogy remek idõt futottam. A hangár bejáratánál, összefutok Kevinnel, aki mint egy jó tiszt, elõveszi mai napra tervbe vett feladatokat és elkezdi sorolni. Azonnal a Zafirához megyek, és miközben hallgatom az feladatokat, no meg az adatokat, megsimogatom a hideg burkolatot. Szinte fagyos, mégis melegséggel tölt el a gondolat, hogy ma kivihetem az ûrbe. Talán igaza van apámnak, ostoba voltam, hogy nem ezt a posztot pályáztam meg. Igaz, még lehetett volna rá késõbb is lehetõségem, de kitudja meddig marad üzemképes ez a csodás gép. Nem véletlen, hogy már ide hozták a Kondort. Ahogy mélázom, és persze odafigyelek Kevin minden egyes szavára, valaki megköszörüli a torkát közvetlenül mögöttünk. Mind a ketten megfordulunk, Kevin pedig jobbnak látja lelépni, mikor tudatosul benne, hogy kitõl jött a hang. Elmosolyodom, ahogy megpillantom Wilson alezredest és tisztelettudóan köszönök, ahogy az tõlem megszokott.
- Wilson alezredes! – tisztelgek, és amint szemtõl szembe kerülve, meglátom azt a szempárt, nagyot dobban a szívem. Igyekszem nem elpirulni, vagy ostobán viselkedni.  – Jó reggelt, Uram! – teszem még hozzá, gyorsan.
- Jó reggelt, Õrnagy! – tiszteleg viszont. Nagyon fess az egyenruhájában, és akarva akaratlanul, eszembe jut, milyen jól éreztem magam vele elõzõ este. A drága Zafira szépen összehozott minket, ha csak egy rövid idõre is. – Szia Emili! – vált hangnemet, amitõl nagyon meglepõdöm, és még a lábujjam is belebizsereg. Nem tudom mire vélni, ezt a közvetlen megszólítást, de olyan kellemes, melengetõ érzés kerít hatalmába, amitõl minden bizonnyal el is pirulok. Ismét erõt kell vennem magamon, hogy gondolataim ne kalandozzanak és összeszedve magam, térjek vissza ide a valóságba. A hangár zaja, némileg segít benne, és elmosolyodva, viszonzom közvetlen hangnemét:
- Valentine! – nem tudom, hová vezet ez, vagy hogy egyáltalán vezet e bárhová, de nincs visszaút, nem visszakozom, lesz ami lesz.
- A barátaim Val-nek szólítanak! – mosolyog vissza.
- Ó! – kerekednek el az amúgy sem aprócska szemem, és kacér hangon folytatom. – Mióta is vagyunk mi barátok?! – kérdezek rá, még mindig mosolyogva, „Szent ég, nem is tudtam, hogy ilyesmire képes vagyok. Most tényleg játszadozom vele?” Lepõdöm meg saját magamon, de nem mutatom ki, inkább tovább incselkedek. Tekintetem játékos fényében csillog, és érdeklõdve várja válaszát.
- Hm, talán tegnap óta? – von vállat, vigyorogva – Mintha, édes kettesben szereltük volna meg a beteg Zafira-t! – feleli, én viszont valamiért nem bírok a véremmel, és tovább incselkedem vele:
- Valóban, de azt hittem, hogy az csak munka volt! – felelem, kérdéssel tekintetemben. Tudni szeretném, miért ez a váltás. Miért is? Talán reménykedem valamiben, amit az eszem nem akar tudomásul venni, vagy elhinni.
- Az lett volna? – kérdez vissza, olyan macsó tekintettel, amitõl a zoknimba pirulok. Ezt már nem tudom leplezni, érzem, hogy a fülem ég.
- Hát… – vonom meg vállam tétován. Nem kenyerem a hazudozás, vagy ármánykodás, mindig õszinte és egyenes vagyok. Most mégis, olyan félsszel kezdek neki, a válasznak, mintha vizsgán lennék, és egy rossz válasszal, el is kaszálhatnának. Persze nem vagyok benne biztos, hogy létezik erre rossz válasz, de az érzés hasonló. – Szeretném hinni, hogy nem csak annyi volt… - nyögöm ki bátortalanul.
- Kerestelek tegnap este a bálban – néz rám jelentõségteljesen, mintha le akarna teremteni – ám, sehol sem találtalak… - teszi hozzá, amitõl kicsit megrökönyödve pillázom rá. „ Keresett volna? Én bolond, miért nem mentem el? Hogy lehettem ilyen ostoba?” Futnak át a kérdések agyamon, akár egy gyorsvonat. El sem akarom, hinni, hogy vele tölthettem volna az estét és mindössze a félsz miatt, hogy ostobának fogok tûnni, mikor Anasztázia lecsap rá, nem mentem el.
- Igen… – felelem, nem kis zavarodottsággal hangomban.  – Végül még sem mentem el…
- Vettem észre! – neveti el magát, majd komolyra veszi vonásait. – És miért nem? – ez egy remek kérdés, amire nem tudok válaszolni. Most mondjam, hogy féltem? Vagy esetleg valljam be, Anasztázia tervét, és, hogy úgy éreztem nem férek bele a képbe? Hogy nem akartam, másodhegedûst játszani, vagy gyertyatartót? Nincs jó válasz, és szerintem mind ostobán hangzik.
- Nem is tudom… Kicsit fáradt voltam – maradok egy alternatív valóságnál, hisz ez is igaz volt. Az út és úgy az egész nap kiszívta minden erõm. – És nekem hogy telt az estéd? – váltok végül témát, remélve, hogy ki tudom deríteni, alakult e valami Anasztázia és közte.
- Ó, felettébb izgalmasan! – neveti el magát – Képzeld, jó fél órát Yakimova parancsnokkal töltöttem!
- Ó – komorodom el – És, hogy érezted magad?
- Hát… – húzza el száját, mintha nem lett volna kedvére a barátnõm társasága. Valahol a lelkem mélyén nagyon örülnék neki, ha így lett volna, de kimutatni, vagy kimondani nem fogom. – Végül is, eltelt az az idõ. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem kellemes társaság, de, azért el tudtam volna képzelni ennél is kellemesebben az estémet, ha nem lép le valaki, aki megígérte, hogy eljön – néz rám ismét dorgáló tekintettel. Egy pillanatra, majdnem komolyan is veszem, hogy orrol rám emiatt, de végül csak leesik, hogy húzza a buksim. Elnevetem magam és jelezve, hogy veszem a lapot, úgy teszek, mint aki szégyelli magát.
- Na, úgy nézem, hogy elástam magam nálad, Alezredes!  - nevetek kedvesen.
- Hát, eléggé, bár talán nem végleg! – kacsint rám vidáman. Valahogy nagyon élvezem a társaságát, pedig semmi érdemlegesrõl nem beszélünk, mégis minden szava, jelentõségteljes és jólesõ.
- És, hogy engesztelhetnélek ki?! – kérdezem játékosan, mintha ismét visszatérne az önbizalmam, ami szerintem sosem volt.
- Hm… lássuk csak – töri a fejét látványosan, amit érdeklõdve figyelek. Majd, mintegy heuréka, pattan ki ajkairól a válasz – Ebédnél találkozunk a tiszti kantinban! – ez a kijelentés, kicsit parancsolónak tûnik, így fél válasz gyanánt el is kerekedik szemem.
- Ez nem kérdésként hangzott – hunyorítom össze hatalmas szemim.
- Nem is annak szántam! – kacsint vissza – Magasabb rangú vagyok! – mondja magabiztosan.
- Ó, Alezredes! – nevetem el magam – Akkor olvasgassa át a szabályzatot, legyen kedves! Közvetlen utasítást csak abban az esetben adhat, ha a fõtisztem az ön hatásköre alá helyez elõtte! – emlékeztetem a szabályzatra.
- Jól van, rossz próbálkozás volt! – von vállat vigyorogva. Nem mintha nem akarnék vele ebédelni, De jól esik incselkedni vele – Találkozunk ebédnél?
- Még nem tudom! – felelem huncut mosollyal, de szemeim egyértelmû választ adnak. „Természetesen ott leszek!”
- Én a katinban leszek, negyed kettõkor! – kacsint – Ha arra jársz, lesz üres hely az asztalomnál! – majd hanyagul tiszteleg – Õrnagy!
- Alezredes! – viszonzom gesztusát és mosolygó lélekkel, megyek dolgomra.
***
A Zafirával még bõven akad teendõ, mielõtt elvihetem életem elsõ ûrutazására. Jó, persze ez így talán furcsán hangzik, hisz utaztam már az ûrbe, azon belül a Zafirán is, de most én irányítok. A világ közepének érzem magam, és még a félelmem is tovaszáll. Nagyon izgatott vagyok, hisz kisgyermek korom óta erre vágyom. A fedélzetre lépve, újra gyereknek érzem magam, és végigsétálva a mûszerek mellet mélázom el újra.
- Kraft õrnagy, a hajó készen áll… - zökkent ki, navigátorom. Felé fordulva határozottan bólintok, hogy én is készen állok.
Mindenki elfoglalja helyét, és egy utolsó rendszerellenõrzést követõen, elindítjuk a hajtómûveket.
- Kraft õrnagy a repülésirányítónak, a Zafira indulásra kész… - szólok, hogy az utolsó végsõ engedélyt is megkapjam az indulásra. A hangár csarnoka, immár teljesen kiürült, és kis felderítõ gépek is indulásra készen várják az utasításom. Már csak az engedélyre várok, hogy megkezdhessük, elsõ igazi terepgyakorlatunkat.
- Tisztán hallom önt õrnagy… - jeleznek vissza. – Az engedélyt megadom…
- Köszönjük… - felelem és megragadom a botkormányt. Jobb kezes vagyok, de a bal kezemet is gond nélkül használom, amire szükségem is van, hisz a konzolt bal kézzel irányítom. A Zafira lassan emelkedni kezd. Biztosan tartom a levegõben, és közben folyamatosan kérdezem az új adatokat. Elképesztõ érzés egy ekkora gépet a kezemben tartani. A vérem szó szerint pezseg és az adrenalin szintem is az egekbe ugrik. A hangár bõséges méretein belül könnyû manõverezni, de azért oda kell figyelnem a vadászgépekre is. Ráadásul a Zafirát is hasonlóan kell irányítani, mint a Lincolnt, leszámítva, hogy a kormányzása, jóval közvetlenebb. A méretei, lehet, hogy kisebbek, szinte eltörpül mellette, de csakúgy, mint a Lincolnnál, itt sem hagyatkozhatok az érzéseimre. Nem mondhatom, hogy érzem, hol az eleje, a vége, vagy éppen a bal és jobb oldala. A kijárat pedig alig 15 m-el nagyobb, mint maga a jármû. Ez talán nagy távnak tûnik, de az érzékelõk nélkül, könnyedén tehetnék kárt mind kettõ hajóban.
-Zafira a vadászoknak, megkezdheti a felszállást… Egyes csapat, miután kiértek, alakzatba felfejlõdni, utána a kettes… Csak türelmesen, ez nem szimulátor.. – adom ki az utasítást.
- Itt az egyes csapat… - hallom meg a szakaszvezetõ hangját. – vettem… - ahogy ezt kimondja, az egyes csapat el is indul és õt szépen követi a többi. Úgy rajzanak ki akár a méhek, lenyûgözõ látványt nyújtva. A Zafira hajtómûveit, vízszintes mozgásba állítom, és elõretolom a botkormányt, ezzel mozgásra késztetve a drágaságot. A kijelzõn figyelem az adatokat, de persze a navigátorom is folyamatosan adatokkal lát el. A hajó gond nélkül, siklik ki az ûrbe, követve a vadászokat, akik jöttünkre, azonnal alakzatba fejlõdnek. Pár egyszerûbb gyakorlatot hajtunk végre, és hazudnék, ha azt mondanám, nem ez eddigi legnagyobb élményem. A szimulátoron, megannyiszor végrehajtott manõverek, most lázba hoznak, élményt nyújtanak. 
Minden gond nélkül zajlik, illetve egyet leszámítva. Az egyik vadászpilótám, folyton méltatlankodik, nagyobb kihívásokat követelve. Majd, hogy nem gyávának nevez, mikor ötleteit visszautasítom, és közlöm, hogy itt én irányítok és nem õ. Az említett személy, Mya százados, aki mindent elkövet, hogy ezt a felejthetetlen elsõ utat összerondítsa, de ma semmi sem tud felbosszantani. Repülhetek a Zafirán, és randim lesz Val-al. Ez a gondolat kicsit meg is lep. Biztos, hogy randi, vagy túl magabiztos vagyok és csakúgy, mint Howard, kedveli a társaságom? Hamarosan úgy is kiderül, így inkább elhessegetem a jövõképet, hogy a jelent ki tudjam élvezni.
A kis ûrutazás végeztével, mindenki visszatér a Lincolnra, egy darabban. Ez már magában egy fél siker, hisz amint azt már annyiszor kihangsúlyoztam, ez nem szimulátor. Mikor mindennel végzünk, az óra háromnegyed kettõt mutat. Eredetileg beszélni szerettem volna Myával a minõsíthetetlen viselkedése miatt és felvilágosítani, hogy ha ez nem csak egy gyakorlat lenne, már fel is függeszthetném. Mondjuk így is, de én nem vagyok az a fajta, aki a legegyszerûbb megoldást választja. Nem tudom mi a baja pontosan, velem a lánykának, de eldöntöttem, hogy ha valaki nem ad tiszteletet, azt majd megszerzem. Így akarok eljárni az õ esetében is. Ezt a beszélgetést most viszont el kell halasztanom, ha idõben oda akarok érni a tiszti kantinba.
Elköszönök a hajó legénységétõl, és megyek. Nem szeretném megvárakoztatni, így is lelkiismeret furdalásom van a tegnap miatt. Nem ez mondjuk nem igaz. Nem lelkiismeret furdalást érzek, hanem bosszankodom, amiért kihagytam a vele való bulizást. A tiszti kantin ajtajához érve, nagyot sóhajtok és erõt gyûjtve lépek be. Azonnal kiszúrom õt, amint az ebédjét rendezgeti. Észre sem vesz, valamibe nagyon belemélyedt és mivel már elmúlt kettõ talán azt hiszi nem is jövök. A pulthoz sétálok, és kikérem a számomra megfelelõ menüt, majd odasétálok hozzá, és lerakva a tálcát leülök. Azonnal fölkapja a fejét, és mintha megkönnyebbülne látványomtól, mosolyra húzódik szája. Viszonzom mosolyát, és köszönök:
- Szia Val… Csak nem azt hitted, nem fogok eljönni? – kérdezem huncut mosollyal.
- Szia… - köszön és felvonja szemöldökét. – Tegnap hoppon maradtam, így nem volt elképzelhetetlen számomra, hogy most is szalmát csinálsz belõlem… - feleli komolyan, majd ledöbbent arcomra elneveti magát. – Örülök, hogy itt vagy… Hogy telt a délelõttöd? – kérdezi érdeklõdve, én meg hirtelen azt sem tudom, mit mondjak. Tele vagyok mesélni valókkal, de félek, hogy ostobának tûnnék, ha lelkendezve mesélni kezdeném, akár egy gyerek.
- Mozgalmasnak mondható.. – szemeimbõl kisüt, hogy ennél jóval többet tudnék mondani. Magam sem értem mi tart vissza az élménybeszámolótól. Tegnap este, elmeséltem neki, mit mûveltem kislányként a Zafirával. Most viszont, félek.
- Ennyi? – néz rám értetlenül. – Azt hittem ennél nagyobb élmény lesz kivinni a Zafirát. Talán fölöslegesen dolgoztunk rajta? – kérdez vissza, megzavarva és kizökkentve a kerékvágásomból.
- Jaj nem, dehogy… Van mit mesélnem, csak nem akarlak ezzel untatni…
- Honnan veszed, hogy untatna? Ha nem érdekelne nem is kérdezném. – feleli határozottan. – Szóval, milyen volt az elsõ igazi utad? – teszi fel újra kérdését. Ez azért jócskán fölbátorít egy komolyabb élménybeszámolóra.
- Csodálatos volt, leírhatatlan és kimondhatatlan érzés. A szimulátoron vezettem már, és apámmal is jártam a Zafirával, de ténylegesen irányítani… - látszik rajtam, hogy csak keresem a szavakat. – Hogy is mondjam… A világ közepének éreztem magam, mintha minden eddigi munkám, a sok tanulás, ebben a pár órában csúcsosodott volna ki… És ezt neked köszönhetem! – vált tekintetem hálásba. Ezen kicsit meglepõdik, mert elakad a szava, vagy egész egyszerûen mégis unja amit mondok.
- Nincs mit… - mondja ki halkan.
- És neked milyen volt a délelõttöd?... – váltok témát zavartan és enni kezdek.
- Nekem nem volt ilyen mozgalmas, de élveztem. Sokan nem tudják elképzelni, mit lehet élvezni az én munkámon, és még többen vannak, akik nem tudják értékelni a gépészek erõfeszítéseit. Mintha a dolgok itt csak maguktól mennének. A Lincoln hajtómûvei rendben, a fegyverzet tökéletes… minden flottul mûködik! De mitõl? Az emberek hajlamosak elfelejteni, hogy a gépészek miatt mûködik minden. – mélázik el egy pillanatra – Az esetben viszont, ha elromlik valami, rögtön tudják, kit hívjanak… - kacsint végül mosolyogva.
- Hát én nem szoktam.. – vonok vállat. – Szerintem mindenki munkája fontos és jelentõségteljes. A kapitányé és a takarítóé is…
- Igen, kezd feltûnni. Félre ne értsd, megszokták köszöni, ha valamit megcsinálok, de azért nem ilyen intenzitással.. és õszinte hálával… mosolyog továbbra is.
- Túlzásba estem? – kérdezek vissza, mert talán tényleg túl lelkes voltam.
- Nem, dehogy… Igazán aranyos a lelkesedésed, és jól esett az elismerés, még így is, hogy a te kezed munkája is benne van… - válaszolja, majd hozzá teszi – De inkább beszéljünk magunkról.
- Magunkról? – kérdezek vissza felvont szemöldökkel, mintha nem érteném a kérdést. – Mármint kettõnkrõl, vagy külön rólad és rólam? – mosolyodom el ismét huncutkodva, és megint azon kapom magam, hogy még saját magamnak is tudok meglepetést okozni.
- Hát, hogy is mondjam… - gondolkodik el – Rólunk nehéz lenne beszélni, de mivel rólad nem tudok semmit, kezdjük nálad a kérdezõsködést.
- Ezt rendesen körülbalettoztad… - nevetem el magam. – Mit szeretnél tudni?
- Meglep, ha azt mondom mindent? – néz mélyen szemembe, amivel teljesen zavarba hoz, levesz a lábamról, és elakasztja a lélegzetem. Igyekszem ismét úrrá lenni zavaromon, és nem belevörösödni a zoknimba. A legegyszerûbbnek azt látom, ha ismét elviccelem, egyértelmû közeledését.
- Huhh… mindent? Nem lesz az sok infó egyszerre?... Adj két napot és írok egy önéletrajzot. – kuncogom, mintha nem is hinném, hogy ténylegesen tudni akar rólam mindent. Szavaim és viselkedésem ellenére õ komoly marad.
- Tényleg mindent, a legapróbb részletekig, de nem egyszerre.
- Ne mondj ilyet.. – igazítom meg hajam zavartan. És ha eddig nem pirultam volna el, most biztos halál vörös lehetek. Nem tudok zöld ágra vergõdni önmagammal. Miért jövök zavarba folyton? Ez nem is olyan nagy ügy. Meg akar ismerni, és én is õt. Akkor miért önt el a forróság, és tolja ki a fejembõl, azokat a kérdéseket, amikre választ szeretnék kapni tõle? Villámként hasít át agyacskámon a felismerés. „A ZAVAROM, ÜRESFEJÛ LIBÁT CSINÁLT BELÕLEM!!”
- Te nem akarsz tudni rólam dolgokat? – kérdezi csalódottan, de nem tudom eldönteni, hogy komolyan megbántottam, vagy csak húzza az agyam.
- Dehogynem, persze, hogy szeretnélek megismerni… Csak… nekem még soha senki sem mondott ilyesmit. Nem is tudom, zavarba ejtõ az õszinteséged. Fura ezt mondani, mert én is õszinte és egyenes szoktam lenni… - bukik ki belõlem, de ettõl csak egyre ostobábbnak érzem magam. Még nem találkoztam olyan sráccal, aki pár szavával, vagy akár nézésével, így zavarba tudott hozni. Persze az is igaz, hogy eddig még senkit sem néztem ilyen szemszögbõl. Val tetszik, megmozgat bennem mindent, amirõl eddig fogalmam sem volt, hogy bennem lakozik.
- Nem akarlak zavarba hozni… Habár a kipirult arcoddal, még szebb vagy. – ettõl csak még jobban elpirulok.
- Ez nem segít… - felelem halkan, majd még halkabban hozzá teszem. – direkt csinálod… - vágom hozzá duzzogva, de szám sarkában, már megjelenik, egy apró huncut mosoly.
- Éééén… dehogy… - vigyorog mint a tejbe tök, és egy kacér kacsintással jelzi, hogy igencsak élvezi a helyzetet.
- Na jó, ha így állunk, akkor vesézzünk ki kicsit téged… - rendezem vonásaim, és megköszörülöm, torkom, mintha valami eszméletlen komoly dolgot szeretnék megvitatni vele. – Mesélj kicsit magadról… Mióta vagy szerelmes a gépészetbe? – kérdésemre elõször õ is megigazítja magát, de még mielõtt válaszolhatna, Anasztázia jelenik meg, mellettünk.
- Szép napot madárkák…  - hangjára felkapom fejem, és kedves mosollyal üdvözlöm.
- Szia… - köszönésemre lehajol hozzám és nyom egy puszit a homlokomra. Kicsit meg is lep vele, de mostanában úgy sem tudok elmenni rajta, hogy mit miért tesz.
- És meg is van a titokzatos lányka… - ölel magához és telepszik le mellém, miközben végig Valt nézi. – Nyugi nem akarok zavarni, csak meg akartam kérdezni az én drága barátnõmtõl, hogy hogyan alakult az elsõ útja. – hanglejtése igazán furcsa, és mintha valami szikra, vagy feszültség lenne Val és közte. Nem biztos, hogy tudni szeretném a dolgot, így kedvesen felelek, és úgy eszek, mint aki nem vett észre semmit.
- Zavartalanul, és feledhetetlenül…
- Remek… A jelentést megtudod írni estére?
- Hát persze, amint befejeztük az ebédet neki is látok.
- Remek… - mosolyodik el, de közben farkasszemet néz Vallal, aki valamiért meg sem akar szólalni, pedig szemmel láthatóan feszülté teszi a helyzet. – Akkor én megyek is… - kapok még egy puszit és ismét kettesben maradunk. Visszafordulva Val felé, elgondolkodom, mi lehet a gond kettejük közt, de mivel úgy érzem, nem tartozik rám, nem kérdezek semmit.
- Anasztázia barátnõd, képes lenne bántani téged? – kérdez igen furát. Összevont szemöldökkel nézek rá, mert ugyan miért akarna bántani engem, pont Anasztázia?
- Ez fura kérdés… Miért kérdezed? – nézek rá gyanakodva. – De amúgy nem tudom, mostanában furcsának érzem õt, mintha nem az a lány lenne, akit annak idején megismertem. Mindig túltengett benne a versenyszellem, de most úgy érzem, bárkit letarolna, hogy neki legyen igaza… - felelem õszintén, de még mindig kérdéssel a szememben. – Szóval miért kérdezed?
- Semmi, csak érdekelt… Tegnap este, kapott tõlem egy visszautasítást, de úgy tûnt ez nem hatja meg és ez a mostani viselkedés, célozgatás… Mindegy… Biztos csak én veszem túl komolyan. Inkább térjünk vissza a kérdésedre… - mosolyodik el, én pedig helyeslõ bólogatással és feszült figyelemmel hallgatom, ahogy nekikezd.
Kezdünk belemelegedni a beszélgetésbe, és az evésbe is. A korábbi feszültségem is kezd oldódni, és vidáman sztorizgatva, ismerkedünk egymás apró-cseplõ dolgairól.
Már ép taglalni kezdené, hogyan zajlott a gyermekkora, mikor az ajtóból, egy hatalmas kurjantással, kiáltja el valaki a nevét.
- Val!!.. – az ajtó felé fordulva, megpillantom a mai napom megkeserítõjét, Myát. Idõnk sincs rendesen reagálni, mivel azonnal hozzánk rohan és Val nyakába ugorva ad neki puszit az arcára. Val vonakodik, de a lány ellen nem sok mindent lehet tenni.
- Mya megõrültél, minek örülsz ennyire? – kérdezi, úgy, hogy még nekem is kiérzõdik, mennyire nincs kedve hozzá.
- Mindennek… az életnek, és a repülésnek… Minden klassz volt ma.. – meséli lelkesen, mintha én ott se lennék. Val megpróbálja rávezetni, hogy én is itt vagyok, de szóhoz sem tud jutni. Majd hirtelen rám néz, és megáll egy pillanatra a szövegeléssel. – Illetve klassz lett volna, ha valaki, nem lett volna túl óvatos, és gátol a kibontakozásban… - azt hiszem ez én lennék, és konkrétan nekem is címezte. Nem szeretnék itt vitatkozni vele, de kezdem úgy érezni, ez elkerülhetetlen lesz. Már bánom, hogy nem kaptam el, mielõtt ide jöttem. Maximum késtem volna egy kicsit, de legalább négyszemközt beszélhettük volna meg a nézeteltérést. Val is észleli, hogy az iménti beszólás nekem szólt, és rosszallóan pillant a lányra.
- Mya elég legyen… mi most… - kezdene bele, de leállítom.
- Semmi baj Val… - mosolygok rá kedvesen – Nem szorulok védelemre, és Myának joga van kifejteni a véleményét… Szolgálaton kívül! – teszem hozzá egyértelmû célzásnak. - Habár nem sokat számít, tekintetbe véve, hogy közvetlen felettese vagyok… - nyugtatom meg, mire kikerekednek szemei, és mintha érezné, itt nem én húzom majd a rövidebbet, belenyugvóan visszamosolyog.
- Pontosan és az a véleményem, hogy nem vagy alkalmas a posztodra! – vágja hozzám nagy hévvel. Higgadtan reagálok, mint mindig, nem szeretek veszekedni, így nehéz akár provokálás útján is kihozni belõlem.
- Igazán? És mire jutottál még, miközben kint folyamatosan függelemsértést elkövetve acsarogtál? – kérdezem érdeklõdve, de nem veszi a lapot. Mintha el sem jutna az agyáig, hogy függelemsértésért mi járna hivatalosan.
- Már sokkal elõbb is tudtam… - folytatja. – Gyáva vagy!!
- Az óvatosság számodra gyávaságot takar? – kerekednek ki szemeim.
- Igen, de nem csak ezért. Használhattad volna a Kondort, de te ragaszkodtál a jól ismert Zafirához.. Nem kockáztatsz… De gondolom minden prérikutya ilyen! … Szerintem, csak apádnak köszönheted, hogy erre a posztra kerültél… Csakhogy ezzel elhappoltad elõlem a helyet. Én alkalmas lennék vezetõnek!!... – ezt is rég halottam már. Ez a lány túlmegy minden határon, de a folyamatos sértegetéssel, nem tudom, mit akar elérni. Megcsóválom a fejem és kínomban elnevetem magam.
- Vezetõnek lenni, nem móka és kacagás. Felelõsséggel tartozom, azok iránt, akik alattam szolgálnak, mert a testi épségük, egy-egy döntésemen múlhat. Nem kockáztatok, csak ha muszáj. A te szórakoztatásodért semmiképp.
- De… - szólna közbe.
- Nem… én végig hallgattalak, most te hallgass végig engem. Azt hiszed, félek a Kondortól? Ez ostobaság! A Kondor valóban egy új fejlesztés, modern, dizájnos, fürge, könnyû vele manõverezni és úgy fel van fegyverezve, mintha rombolónak tervezték volna. – magyarázom határozottan. A hibáira, nem akarok kitérni, mert azzal csak tovább szítanám a tûzet, és be kellene vallanom, hogy mikor a szimulátora megérkezett a földre, a mi iskolánk tesztelhette elõször, így néhány szerencsés – köztük én is – tesztelhettük, és jelölhettük meg a szerintünk felmerülõ hibákat. Így pontosan tudom, mi a Kondor gyengesége, és bármilyen meglepõ, pont az erõsségébõl adódik. ( A fegyverzete, és a gyorsasága. Könnyen bonyolódik harcba vele az ember, de koránt sem bír ki annyi találatot, mint a Zafira. A jó öreg oltalmazó Zafira, ami robosztus termetével, és gondosan összerakott elemeivel, sokkal masszívabb, mint a Kondor. ) Végül is, ebbe nem akarok bele menni, így maradok annál, amivel elõhozakodott, és észérvekkel elmagyarázni, hogy téved. - Ûrlétesítményen születtél, megértem, hogy büszke vagy rá, hisz ûrfejlesztés, de egyelõre jobbnak látom a masszív – nézek utolsó szavammal Valra, aki helyeslõen bólint – Zafirát használni. Talán nem képes olyan látványos manõverekre, nehezebb kormányozni. Viszont pont emiatt alkalmasabb, tanulásra. Az érzelmi kötõdésem nem szeretném megosztani veled. – próbálom elmagyarázni neki, a lehetõ leghiggadtabban. – Ami a sértegetést illeti, egy primitív, elavult kor ragadványa, ahogy az ûrpatkány. Rám személy szerint mind a kettõ jelzõt használhatod, mivel a Földön születtem, de nagyrészt az ûrben nevelkedtem. A sértegetéssel nem engem járatsz le, hanem saját magadról állítasz ki szegénységi bizonyítványt. A Föld az anyabolygó, had ne részletezzem az okokat, de nélküle te sem lennél, ahogy már földi élet sem lehetne az ûrbázisok nélkül. Nem különbözünk egymástól… - hangom még mindig higgadt, mégis határozott. – Ami pedig a parancsnoki posztot illet, ha nem te kaptad meg, akkor az azért van, mert nem vagy rá alkalmas! Vagy esetleg úgy érzed, hogy a vezetõség, az alapján dönt, kinek ki az apja? Szerinted a rendszerünk, ilyen befolyásolható, gyönge alapokon nyugszik? – kérdezgetek, de erre nem tud mit mondani. Ingoványos talajra tévedt, és még pár szó választja el, hogy teljesen elmerüljön. Jobban is teszi, ha hallhat, mert ez már nagyon húsba vágó lenne, és így nem csak engem becsmérelne, hanem az egész felsõ vezetést. – Visszatérve a délelõtt tanúsított minõsíthetetlen viselkedésedre… - teszem még hozzá. – Ha még egyszer megpróbálsz felülbírálni, vagy kioktatni gyakorlatozás közben, felfüggesztelek!… - fejezem be határozottan, majd kedves mosollyal Valra nézek, aki megnyúlt képpel néz rám, de Myába is sikerült belefojtanom a szót, ami már magában csodának számíthat. Végül csak összekaparja gondolatait, hogy egy utolsó támadást indítson ellenem.
- Fenyegetsz?... Ez olyan, mintha vissza akarnál élni a hatalmaddal.!! – már ép válaszra nyitnám a szám, mikor Val megelégelve a dolgot szól közbe.
- Most már tényleg elég Mya… - hangja tekintélyt parancsoló, de nem sértõ, vagy kioktató. – Emili a szabályzatot említette, ez nem visszaélés a hatalommal. Mi még csak gyakoroljuk, azt a fegyelmet, amit a késõbbiekben alkalmaznunk kell nap, mint nap… Õszintén, ha Emili helyében lennék, és az egyik alattam szolgáló, szemtelen mód kérdõjelezné meg a tetteim, akkor felfüggeszteném, figyelmeztetés nélkül. Egy felettes parancsát nagyon erõs indokkal lehet megkérdõjelezni, és még akkor sem biztos, hogy õ húzza a rövidebbet.  Mya, mint a barátod mondom, ne feszítsd tovább a húrt…
- El sem hiszem, hogy az õ oldalára állsz!! – fortyan föl durcásan.
- Ez nem errõl szól… - magyarázza nyugodtan és meglepõen kedvesen. Ez a srác egyre jobban tetszik. Határozott mégis kedves és tisztelettudó. Figyelembe veszi, hogy egy nõvel beszél. – Emilinek igaza van. Észérvekkel támasztotta alá a mondandóját, te meg csak vagdalódzol. A sértettséged beszél belõled. Arról nem is beszélve, hogy én Emilivel egy kellemes témában voltunk benne, amit megzavartál. – zárja le a témát és rám néz.
- Lejárt az ebédre szánt idõ… elkísérhetlek? Én is a hangárok felé megyek… - kicsit talán ledöbbenten nézek rá, ahogy csodás íriszeiben elmerülve ábrándozom, hogy vajon milyen lehet a csókja.
- Persze… - mosolyodom el, kicsit belepirulva gondolatomba. Bólint, és feláll az asztaltól, a tálcáját pedig magához véve indul el a pult felé.
- További szép napot Mya.. – köszön el a lánytól, aki ledöbbenve néz maga elé. Én is köszönök, és követve példáját viszem magammal a tálcát. Mellé érve csendben sétálok mögötte.
- Valami baj van? – kapom a kérdést, ahogy kilépünk a folyosóra.
- Nem, de talán kicsit kemény voltál vele. Úgy értem, veled nincs baja… - felelem halkan.
- Nem volt igaza.. – von vállat. – Betegesen nagy az igazságérzetem. – kacsint rám, amitõl elmosolyodom.
- Nem volt igaza… vagyis volt amiben igaza volt…
- Ezt, hogy érted? Mivel kapcsolatban volt igaza?.. – néz rám megdöbbenten, ahogy rálépünk a mozgó járdára.
- A posztokkal kapcsolatban… Tény, hogy nem ezt a posztot jelöltem meg… - felelem teljesen õszintén. Nincs mit szégyellnem ezzel kapcsolatban. A mai napig mérges vagyok emiatt, még így is, hogy a Zafirát vezetni a legnagyobb élményeim egyike közé került.
- Ez nem ügy… Ezért nincs igaza… Rengetegen jelöltek meg más pozíciót, és lejjebb kerültek, Mya akkor sem alkalmas századparancsnoknak.. – feleli mély meggyõzõdéssel.
- Ezzel egyet értek, de én nem pont így kerültem ide. – erre igen érdekesen néz rám. Leginkább értetlenül, de ugyanakkor érdeklõdve. Na igen, nem sok személyt raknak följebb, mint ahová jelentkezik. A legtöbben inkább becsülik túl magukat. – Mya valóban nem alkalmas századparancsnoknak, de én szakaszvezetõnek jelentkeztem, a felderítõkhöz… Vagyis följebb raktak. Felülbírálták a kérvényem, mondván, hogy túl alacsony posztot jelöltem meg. A képességeim és a teljesítményem alapján, mindenki azt várta, hogy Anasztáziával küzdök majd meg a helyért, de én nem akartam… – egyre ledöbbentebben néz rám, Nem is tudom eldönteni, hogy miért. Találgatni pedig nem akarok. – Mire gondolsz? – kicsit félek a válaszától, talán el is ítél miatta, hisz eddig mindenki ezt tette. Mások véleménye nem érdekel. Az viszont valami oknál fogva bántana, ha õ sem tudna megérteni.
- Miért? Van tippem, de a te szádból szeretném hallani.
- Nincs túl nagy oka… Nem éreztem magam alkalmasnak a túl nagy felelõsségre. Az egy dolog, hogy papíron mit tudok nyújtani, az meg megint más, hogy a valós helyzetben mit produkálok. Tapasztalatot szerettem volna szerezni. A célom amúgy is a kapitányi poszt, csak kicsit hosszabb úton. – elégedett mosolyra húzódik szája és bólintva helyeselni kezd.
- Magasról szép pofára esni, valahol megértelek… A fokozatos elõre haladás talán hosszadalmasabb munka, de biztosabb és nagyobb tapasztalatot ad… - hálás pillantással nézek szemébe. Úgy tûnik õ megért engem, és ez jól esik. – De a vezetõséget is megértem… Amit te választottál kétirányú út, és az egyik zsákutcába visz, ahol a tehetséged elkallódhat. – a hangárokhoz érkezünk, mikor befejezi mondandóját és lelépve róla az órámra pillantok. Még van 5 percünk, hogy a posztunkra érjünk. Határozottan szemébe nézek és megcsóválom a fejem.
- Ez csak azokkal történhet meg, akiknek nincs valódi céljuk. Én gyerekkorom óta tudom, mit akarok, és azt is, hogyan érjem el. Ne aggódj, az én utam nem zsákutca.. – szemembõl egyértelmûen sugárzik, a tettvágy és a céltudatos határozott fellépés. Nem is érdemes vitatkoznia, vagy mást hozzáfûzne a dologhoz, így csak elmosolyodik.
- Mikor találkozhatunk újra?
- Hát… - gondolkodom el ismét játékosra véve viselkedésem. – Amikorra elhívsz.. – bököm ki kuncogva.
- Remek… Akkor mondjuk ma este, velem tartanál a ma esti összejövetelre? – hirtelen, szinte zsigerbõl szeretném rávágni, hogy igen, vele tartok, de mielõtt szóra nyitnám a szám, rájövök, hogy egy bizonyos srác nyaggatásának engedtem reggel és nem lenne szép visszamondanom.
- Nagyon jó lenne, de nem fog menni. Már megígértem Howard Noxnak, hogy vele megyek… Reggel kapott el, még edzés közben, én pedig belementem. – kicsit meglepõdik, majd észbe kap.
- Howard Nox a 12. gyalogságtól? – kérdezi érdeklõdve, de kicsit meglepetten.
- Igen… - bólintok, sajnálva a dolgot. Nem akartam vele menni, de nem is mertem remélni, hogy õ elhív. – Csak baráti alapon, de az ígéret, az mégis csak ígéret… - teszem még hozzá, nehogy félre értse a dolgot.
- Értem… - mosolyodik el, talán, hogy megnyugtasson, emiatt nem haragszik rám. – Van ez így, lecsúsztam egy kicsit… És esetleg holnap.. ismét ebédnél? – kérdése nyugtat meg igazán. Visszamosolygok és bólintok.
- Az nagyon jó lenne… - felelem – De most már mennem kell… este pedig találkozunk. Szia. – búcsúzom el tõle, egy negédes mosollyal.
- Rendben és már alig várom… - biccent és mind a ketten elindulunk a dolgunkra.
***
Rengeteg dolgom akad délutánra, jelentést írok, és elkezdek csendben csapatot építeni, jövõ hét közepére tervezett támadásra. Bár sok részéletet nem tudok, nyílván ez beleszámít majd mindenki értékelésébe, és mivel nálam van az elõjog, hogy kiválasszam a csapatom, rendesen át kell gondolnom a választásom. A legtöbb személyt csak papírról ismerem, és ez nem a leg jobb támpont. A képességei alapján Myát beválogattam volna, de a hozzáállása miatt nem biztos, hogy jó ötlet.
Este hatra végzek mindennel, és összerendezgetve dolgaim megyek a szállásomra, hogy még idõben el is tudjak készülni az esti partira. Az egészben az vígasztal, hogy bár nem Vallal megyek, mégis csak találkozom majd vele. A fürdést követõen a szekrényem elé lépek, hajamon és testemen törölközõben, hogy megtaláljam a tökéletes darabot. Koktél ruhát kell felvennem, amivel akad odahaza bõven, apám jóvoltából, aki folyton magával cipelt minden nívósabb eseményre. Ide persze csak néhány darabot hoztam ezek miatt az összejövetelek miatt és persze egy csodás nagyesélyit, a záróünnepségre. Végül is egy könnyed halovány sárga darab mellett döntök, és a hozzá illõ szandállal egyetemben kikészítem, majd a hajam is beszárítom, és felöltözöm. Sminket nem igazán rakok magamra, mindössze egy kicsit megpödörítem az amúgy is hosszú szempilláim és kis pirosítóval, dobom föl arcszínem.
Épp végszóra készülök el, mikor Howard kopog az ajtón. Azonnal kinyitom, és kedves mosollyal köszönök.
- Szia… mehetünk is… - ahogy végig mér, elakadt lélegzettel keresi a szavakat.
- Aszta mindenit… - nyögi ki, mint egy bókot. Elnevetem magam és játékosan megpöckölöm a homlokát.
- Valami baj van? Talán nem tetszik az öltözékem? – kérdésemre megrázza a fejét.
- Lélegzetelállító… - feleli, és karját nyújtja, hogy karoljak bele. Kicsit fura ez nekem, mert kezdem úgy érezni, hogy Howard nem vette komolyan a visszautasításom, de egyelõre, nem mondom el még egyszer, mert a végén még én érezném magam bolondnak, ha csak belelátnék dolgokat a viselkedésébe, amik ott sincsenek.

A hatalmas edzõterem, vízhangja megtölti hallójáratom, ahogy a mesterem utasításokat ad, és egyre hevesebb támadásokkal igyekszik mozgásra bírni, immáron elcsigázott testem.
- Emili koncentrálj, különben meghalsz!! – kiált rám, ahogy egy pillanatra kimerültségemtõl vezérelve, lankad a figyelmem és lábaim elkaszálja a két méteres gyakorló bottal. A bambusz, nagyot üt, csípõ fájdalmat hagyva maga után. A rugalmas talajon koppanok és kiterülve kapkodok levegõ után. Ez a pasas nem normális, most komolyan az indulásom elõtti utolsó napon akar kicsinálni?
- Sensei, kicsit finomabban… a végén… - próbálok vele kommunikálni és kifejteni, hogy már hulla vagyok, de úgy látszik, ez õt hidegen hagyja, és mielõtt befejezném mondatom, felém suhint a bottal. Alig bírok kigurulni alóla, ahogy a vaskos bambusz, nagy csattanással vágódik a padlóra. Kikerekedett szemekkel pattanok talpra, ez a kis manõver kitörölt belõlem minden lustaságot, és visszatérve a védekezéshez, kapok újra erõre.
- Azt mondtam maradj észnél, különben meghalsz… - vágja hozzám keményen, és lendül újra támadásba. Mindig komolyan vette az edzéseink, de azért megölni elvileg sosem akart.
- De már elfogyott az erõm, és elvileg csak gyakorlunk nem?... Sensei, nem háborúba megyek, csak egy pár hétre tûnök el… – panaszkodom, de közben hol védekezek, hol támadok. A figyelmem egy pillanatra sem lankadhat, mert bár nyílván nem ölne meg, de azért csúnya lila foltokkal gazdagodhatok, ha nem vagyok észnél.
- Ha van erõd beszélni, akkor nem lehetsz elég fáradt…  és ha még arra is van energiád, hogy panaszkodj, akkor talán célszerû lenne a harcra felhasználni az energiáid… - oktat tovább, de a támadásokat, folyamatosan záporozza felém.
Lehet, hogy az agyára ment, hogy már csak ma kínozhat meg utoljára, mivel holnap az iskolában leszek, ahol végre megtudom, hogy fölvettek-e a megpályázott pozícióra. Nem izgulok miatta, egyszerû felderítõ pilótának, azon belül is egy kisebb szakaszvezetõi posztra jelentkeztem, ami nem kihívás, de jó tapasztalat lesz számomra éles helyzetben. Igyekeztem úgy intézni a jelentkezésem, hogy apám ne tudjon róla, mert nagyon nem volt boldog a gondolattól, hogy nem török nagy babérokra… legalábbis egyelõre… így inkább azt mondtam majd meglátjuk, de nem kötöttem az orrára semmit. A sensei viszont, tényleg kezd megkattanni, már napok óta furcsa és egyre többet hajszol. Nem mintha én nem hajszolnám magam éppen eleget, fura azt hallani tõle, hogy az utolsó pár napban 200%-os teljesítményt vár tõlem. Pedig eddig a szép fokozatos haladásra törekedett és mindig azt hangoztatta, hogy a tökéletességre törekedjem, ami egy lassú folyamat, megfontolt lépések sokasága. Talán pont emiatt a tanítás miatt nem éreztem kényszert a magasabb posztra, hisz fiatal vagyok, még van idõm, hogy a ranglétrán elõre haladva teljesítsem be valódi célom. Az odavezetõ út, pedig lehet, hogy hosszabb, de biztosabb is.
Kínjaim közepette az edzõterem ajtaja kinyílik, és valaki bejön rajta, majd megtámaszkodik a fal mentén. Nem tudok odanézni, arra nincs lehetõségem, de nyílván valóan az apám az, aki szemmel tartja az õ pici lányát.
- Mára elég lesz az edzésbõl, Asami-sensei – szólal meg apám robosztus, mély bariton hangján, mire mind a ketten megállunk – Beszélnem kell a lányommal… – pihegve fordulok felé, leeresztve karom.
Mindenembõl folyik a víz, a hajam is úgy fest, akár egy ázott kisverébé. A lábaim remegnek, és bágyadt, mégis kíváncsi tekintettel nézek apámra. Talán a közös kiruccanásunk részleteit szeretné tisztázni, mivel két hetes nyaralást terveztünk, mielõtt elhagyom a Földet. A terv, hogy felmegyünk a szikláshegységhez, egy hét síelésre, majd, hogy fölmelengessük átfagyott tagjainkat, Hawaiira vesszük az irányt, egy kiadós szörfözésre. Ez lesz jó ideig, az utolsó alkalom, hogy hosszabb idõt tölthessünk együtt, és már nagyon várom.
Elmosolyodva biccentek felé,  majd visszafordulva mesterem felé, meghajolok, ezzel is kifejezve, mély tiszteletem.
- Hiányozni fogsz kislány… - hallom meg, immár jóval megenyhültebb hangját. Elmosolyodva egyenesedem föl és közel lépve hozzá megölelem.
- Te is nekem sensei… - ölelésem viszonozza, de nem érzelgõsködik sokáig, hanem határozottan el tol magától és hátra lépve õ is meghajol.
- Sok sikert a továbbiakban… - teszi hozzá, és kisétál a terembõl.
Tény, hogy benne van a pakliban, hogy most láttam õt utoljára, hisz két hónapig legalább távol leszek. A botra támaszkodva sétálok apámhoz, aki egy üveg vízzel és egy friss illatos törölközõvel vár. A törölközõt elveszem és a nyakamra terítve nyitom ki a palackot, és nem kapkodósan, kortyolgatni kezdem a tartalmát.
- Remélem nem a közös kiruccanásunk húzták keresztbe, és te is búcsúzkodni szeretnél? – nézek rá negédes mosollyal.
- Dehogy, a közös kiruccanásunk, még egy invázió sem zavarhatja meg  és a búcsúra is lesz még alkalmam. Csak meg akarok veled beszélni egy két dolgot… Végül is, most már úgy sem tehetsz semmit, és jobb, ha az én számból hallod… - magyarázza, én pedig egyre értetlenebbül nézek rá, de semmi jóra nem számítok. Nagyon komoly a hanglejtése, velem szemben túl hivatalos.
- Ez nem tetszik… Mirõl van szó? - állok meg meredt tekintettel.
- Az admiralitás pár hónapja szólt, hogy a lányom, egy olyan posztot pályázott meg, ahol már durván túlképzettnek minõsítették… Megkérdezték, én mit tennék ebben a helyzetben. - igazgatja meg ruháját, mintha kényelmetlenül érintené a téma, de ez inkább engem kellene, hogy kényelmetlenül érintsen.
- És mit mondtál? – érdeklõdöm feszült türelmetlenséggel hangomban. Sejtettem, hogy a döntésem egyeseknek nem fog tetszeni, de hogy problémát okoz, azt nem. Mégis miért zavar bárkit, hogy túlképzett vagyok?
- Hogy kivágnálak, próbálkozz jövõre… - vágja rá határozottan. Na igen, ez remek válasz, és bizony megfordul a fejemben, hogy talán csomagolhatok is kifelé – Viszont nem én döntök, és mivel elpocsékolni nem akarták a tehetséged, így kompromisszumra jutottak velem.
- Veled, miért nem velem? – kérdezem kicsit dühösen.
A hangom sosem emelném, föl apámmal szemben még véletlenül sem engednék meg, durva, vagy sértõ hangnemet, ahogy õ is mindig higgadtan beszél velem. Mondjuk, én általánosságban véve sem kiabálok, akkor sem, ha az idegeim már pattanásig feszülnek, fölösleges energiapocsékolásnak vélem, és hasznosnak sem érzem.
- Mert, sajnos úgy vélték, hogy nem tudsz megfelelõ döntést hozni, így megalkudtam velük, hogy a legalacsonyabb beosztásba helyezzenek, ami még elfogadható döntés az õ szemszögükbõl is… Persze eredetileg úgy volt, hogy én megbeszélem veled, csak nem akartam, hogy variálni kezdj rajta, ezért szóltam most…
Egyre mérgesebb vagyok, de magamra is. Mégis mit hittem? A háta mögött akartam cselekedni, mintha nem állna kapcsolatban az összes fejessel, akik végül is döntenek a sorsunkról. Minden esetre elég bosszantó, hogy bár elvileg mindenki maga döntheti el, hogy mit pályáz meg, nekem ez a lehetõség mégis elúszott. Egy darabig csak mélázom magam elé, majd kibukik belõlem:
- Remek, és legalább megtudhatom, hogy mit szántatok nekem? – kicsit oldalra biccentem a fejem és így várom a választ. Érzelem nem sok tükrözõdik tekintetembõl, pedig majd szétvet a düh és csalódottság, talán némi önsajnálattal vegyítve.
- Persze, mellesleg hálás lehetsz, ha a döntés rajtam múlik, kivágtalak volna, ahogy már említettem, de a megállapodás szerint te a felderítõ század kapitányi posztját fogod megkapni – kicsit kikerekednek szemeim.
Ez most komoly? Nem kicsivel raktak följebb, ez egy komoly poszt, hatalmas felelõsséggel. Tényleg ez volt a legalacsonyabb beosztás, ahová minimum jelentkeznem kellett volna? Ráadásul mi ez a biztos kijelentés? Mintha már garantált lenne a helyem, pedig ehhez apámnak sincs elég hatalma… Szerencsére… Utálnám a gondolatot, hogy protekcióval jutottam be valahová, de azért, hogy biztos legyek a dolgomban rákérdezek:
- Megkapni? Ez már fix? Remélem nem piszkáltál bele a felvételekbe… ehhez neked sincs elég hatalmad ugye? – pislogok értetlenül.
- Nem természetesen ehhez senkinek sincs, még a leg magasabb beosztásban lévõknek sem! Amúgy is, nem ismersz eléggé? Sosem hagynám, hogy az akadémia, hírnevén folt essen, és arra alkalmatlan személyek foglalják el, egy igazi ígéretes tehetség helyét… , még akkor sem, ha az illetõ a lányom… fõleg akkor nem… - néz rám marcona ábrázattal, majd folytatja, és kezeit a háta mögé rakja. - Még nem tudhatom, hogy megkaptad e, viszont az eredményeiddel, nyílván valóan nem akad ellenfeled…
Mondjuk ebben van valami. Persze nem a biztos pozíció miatt pályáztam meg egy alacsonyabb posztot, de hát minek magyaráznám el újra és újra, mikor haszna úgy sincs. Bele kell nyugodnom, hogy ezen már nem tudok változtatni, és bár elképesztõen megrémít a tudat, hogy egy ekkora felelõsség fogja nyomni a vállam, mégsem mutatom ki igazán, még a haragom sem, nemhogy félelmeim.
- Elmegyek megfürdeni… - fordítok hátat és elindulok a terembõl kifelé.
- Azért a két hetes kiruccanás még áll? Nem szeretnék haragban elválni… sokáig nem foglak látni… - szól utánam, mire az ajtóban megállva fordulok vissza és egy halovány mosolyt megeresztve biccentek.
- Nem tudnék rád haragudni… síelés, aztán irány Hawaii egy kis szörfözésre? Ki nem hagynám… A fürdõben majd megemésztem, hogy csak így elintéztétek a sorsom, bár azt nagyon nem értem, hogy az Admiralitást miért zavarja, ha a betöltendõ posztra túlképzett vagyok… neked pedig mint apának támogatnod kellene… - hangom meglepõen nyugodt, mert míg mások egy hasonló esetben kiakadva hõbörögnének, jómagam egy állarcot húzok magamra, és elrejtem minden érzésem. Apám ilyenkor cicának hív, mert ez a vonás rájuk jellemzõ igazán. Állítólag édesanyám volt ilyen, és még az sem látszott rajta, hogy haldoklik.
- Még kérded? – indul el felém, és velem tartva kísér el a fürdõig, miközben kifejti, magyarázatát
- Elõször is, foglalod a helyet, olyan szeméjjel szemben, akinek valószínûleg ez a pozíció testhez álló lenne, de magasabbra nem képesek, és általad lejjebb csúszik… A másik ok, a szégyen… Szégyent hozol a nevemre, és a tanáraidra, akik az egekig magasztaltak téged, büszkék voltak rád, és abban bíztak, hogy majd öregbíted az iskola hírnevét. Már évek óta nem került ki senki errõl az akadémiáról, ilyen magas pontszámmal… A barátnõddel, Anasztáziával kellett volna versengened a kapitányi posztért, ezzel a húzásoddal sokaknak okoztál csalódást… Emili, én ismerem az aggályaid, de azt is tudom, milyen jó stratéga vagy, és a képességeiddel is tisztában vagyok. Meg fogsz birkózni a feladattal, és idõvel hálás leszel, hogy mi akik jóval nagyobb tapasztalattal bírunk, nem hagytuk elfecsérelni a tehetséged… - fejti ki, nyugodt hangon.
- Értem, és idõvel nyílván valóan meglátom a dolog jó oldalát, jelen helyzetben viszont csak azt tudom, hogy bár mindenki maga döntötte el a milyen posztra jelentkezik, én magam nem tehettem. Igazatok lehet abban, hogy egy ember kigolyóztam volna a posztról, de szerintem így is, és ez minden posztra érvényes, mert ha a kapitányi posztra adom be a pályázatom, és esetleg megnyerem, akkor is lejjebb csúszik valaki. Lehet, hogy pont Anasztázia… Mindegy, hisz’, ahogy mondtad, már nincs variálási lehetõség… Belenyugszom és igyekszem megbirkózni a feladattal  -  adok egy puszit apám arcára és egy negédes mosoly kíséretében, könnyedén libbenek be a fürdõbe, hogy a kellemes  meleg víz ellazítsa testem és kitisztítsa gondolataim.
Az új helyzet, némi áttervezést igényel, másra számítottam, és mást könyveltem el magamban. Be kell vallanom magamnak, hogy kicsit megrémít a gondolat, hogy szégyent fogok hozni sokakra, ha besülök. A vízben ezeken mélázom, majd nagyot sóhajtva lehunyom szemem.
***
Másnap az iskolában elintéztem a hivatalos dolgokat, és természetesen megkaptam a nekem szánt posztot. Majd a tanáraimtól is végig hallgattam, hogy mennyire rosszul döntöttem és mekkora csalódást okoztam nekik, ami pedig még rosszabb, hogy ezt Anasztáziától is megkaptam telefonon, aki abban reménykedett, hogy végre nem csak sakkban mérhette volna össze velem képességeit. Szó szerint csalódást okoztam mindenkinek, de majd megbékélnek, elvégre ez az én életem, legalábbis annak kellene lennie, amit most kicsit sem érzek.
A nagy herce-hurca végeztével, legfõbb mentorom, Alexei, egy orosz tanár, aki stratégiát oktatott nekünk, egy csendes szobába hívva próbált megnyugtatni, amivel nagyon meglepett.
- Én büszke vagyok rád Emili… Mindenki úgy érzi, hogy csalódást okoztál, de tisztelem benned, hogy tisztában vagy a korlátaiddal és másokkal ellentétben nem a hatalom, vagy a magas beosztás éltet. Azt is tudom, hogy el fogod érni, amit kitûztél magad elé, a saját tempódban. Sajnos a vezetõséget nem tudtam errõl meggyõzni, és csak remélni tudom, hogy megbirkózol a feladattal… - jól esik, hogy legalább valaki megért, még akkor is, ha ez rajtam nem sokat segít.
- Köszönöm uram, a segítséget, hogy bízott, és bízik bennem… Igyekszem megfelelni az új helyzetnek, a lehetõ legjobb tudásom szerint - felelem a legnagyobb tisztelettel, hangomban.
- Ebben biztos vagyok… - mosolyodik el. – Akkor sok sikert a továbbiakban, és bár elválunk, én szemmel fogom önt tartani… - ez kicsit furcsán hangzik, fõleg a sokat sejtetõ mosollyal. Persze a százados fiatal férfi, alig 29 éves és nem utolsó sorban jóképû is, a legfiatalabb tanár itt az akadémián, és, hogy ilyen fiatalon miért tanít? Nos, tudtommal, annak idején, nagy reményekkel kecsegtetõ diák volt, de egy gyakorlat során, a térde ripityára tört. Az orvosok mindent megtettek, hogy ne menjen rá a karrierje, ennek ellenére a szervezete nem volt képes befogadni a titán porcokat és csavarokat, amit végül mûanyaggal helyettesítettek, és egy életre megpecsételték sorsát. Azóta sántít és oktatja azt amit elvégezni õ maga már nem képes. Még egyszer sem éreztette velem az évek során, hogy nõként néz rám, most viszont furcsa fényt látok megcsillanni tekintetében, ami pont erre utal. Zavartan pirulok el, nem vagyok én hozzá szokva, hogy így nézzenek rám, pláne, hogy egy komoly érett férfi.
- Ezt most nem biztos, hogy értem uram… - felelem halkan.
- Semmi baj, idõvel megérted… - tiszteleg ugyan azzal a sokat sejtetõ mosollyal. A tisztelgést viszonozva nézek rá továbbra is kipirult pofival, Alexei százados pedig botjára támaszkodva hagy magamra, zavaros gondolataimmal.
***
Másnap, már indulunk is apámmal a tervezett útra, magam mögött hagyva, minden gondom, ami a lelkem nyomasztja.
A kiruccanás apámmal tökéletesre sikerült. Félretettem minden aggályom és sérelmem, hogy az utolsó két hetet a lehetõ legjobban tudjuk eltölteni. Nem is ejtettem szót az iskoláról, és apám sem firtatta, aminek köszönhetõen tökéletes lett ez a két hét, én pedig akár egy frissen sült palacsinta, lebarnulva indulhattam hosszú utamra.
Az elmúlt két hét kimerítõ volt, és ezt a majd másfél hétig tartó úton próbálom kipihenni, miközben a kabinomban, ismételten újra és újra áttanulmányozom mind azok névsorát, akik alám lesznek beosztva, és mind azokat, akik alatt szolgálatot fogok teljesíteni. Nem nevezném magam egy Napóleonnak, de igyekszem a feletteseim nevét megjegyezni, az alám rendeltekkel együtt, ami már önmagában is szép teljesítmény lesz, de mindig ügyeltem az apró részletekre és fontosnak tartom, hogy ismerjem beosztottaim, erõsségeit és gyengeségeit.
Feletteseimrõl persze elég annyit tudnom, hogy mi a nevük, és hogy az utasításaikat nem megkérdõjeleznem kell, hanem végrehajtani, a lehetõ legnagyobb körültekintéssel. A földi szállítóhajó elég zsúfolt, nagyjából 1500 fõ tartózkodik rajta, a szobák egyszemélyesek és elég szûkek, de a hajó célja a szállítás, nem a kényelem, vagy luxus biztosítása. Pihenésre még így is tökéletesen alkalmas, így én visszavonulva a kabinomba heverészem és nézegetem az adatlapokat. Háromezer fõ nevét megtanulni, szinte lehetetlen vállalkozás, nem is ez a célom, de azért szeretném, ha lenne fogalmam azokról, akikkel össze leszek zárva.
Néha elkalandozik tekintetem, a panorámaablak felé és elmélázva csodálom meg újra és újra a világûr végtelenségét, ami folyton változik, alakul, mégis állandó szinte mozdulatlannak ható óriás, amivel szemben, mi még porszemnek is parányiak vagyunk.
A nagy mélázás és a síri csönd, ami uralja a kabint, lassan elnyom és álomba ringat.
-CICICICI…kiscica… ébresztõ… Emili.. itt a kapitány, halassz engem?… - hallok meg félálomban egy nagyon ismerõs hangot, durva orosz akcentussal, ami mellé lágy cirógatás párosul. Nyöszörögve nyúlok a kéz felé és megfogva halovány mosollyal nyitom ki szemem.
- Anasztázia… - nyitom ki szemem és felülve alaposan megdörzsölve nyújtózom egy hatalmasat. A mellkasomon heverõ elektromos mappa le is hullik, de hála Anasztázia gyors reflexeinek elkapja és azzal a lendülettel az ágyra helyezi.
- Hát kislány, jól eltûntél… még a beszállásnál sem láttalak, talán kerülsz engem? – vonja fel szemöldökét.
- Ugyan dehogy, csak kimerültem és kicsit ki akartam pihenni magam… kimerítõ két hetem volt apámmal, élményekben gazdag, de kimerítõ… - felelem halkan.
- Azt látom… Ahogy elnézlek, fényûztél a tengerparton… elképesztõen kimerítõ lehetett… - kuncogja, majd felveszi a elektronikus mappát és felém tartja – Most pedig tanulmányozol mindenkit?
- Te talán nem azt teszed? – kérdezek vissza. Ismerem õt annyira, hogy tudjam õ maga is precíz a végtelenségig.
- De igen, és mutatok neked egy igazán figyelemreméltó személyt… - bemászik mögém és ledöntve karolja át derekam, majd húzza magunkra a takarót, és rakja elém a mappát. Anasztázia jóval közvetlenebb nálam, harcias típus, neki aztán tényleg nincsenek önbizalom problémái, vagy kételyei, hogy amit tesz az úgy tökéletes. Igazán egymás ellentétei vagyunk, mint a tûz és a víz. Elég valószínû, hogy ennek köszönhetõen tudtunk ennyi idõn keresztül barátok lenni, még a nagy táv ellenére is.
- Kire gondolsz? – csodálkozom el, mert én több figyelemreméltó személyt is láttam, és az, hogy õ valakit figyelemreméltónak tart, az már önmagában meglepõ számomra.
- A fõgépész.. Valentine Wilson alezredes… - lapoz oda hozzá és már szemben is találhatom magam arcképével, de sajnos nem tudom, pontosan mire céloz, mivel csak a képét mutatja. Ami így elsõnek feltûnik, hogy határozott mégis elképesztõen kedves tekintete van, emellett pedig igen jóképû.
- És mi benne a rendkívüli?... – érdeklõdöm.
- Ó, drága kiscicám, hát a külseje… 178 cm, szálkás izomzat, a helyes pofijáról nem is beszélve… Azt hiszem, nem fogok unatkozni a közelében… - kuncogja. Igazán meglep, mert amiket elmondott tény, és igaz is, de szerintem neki nem így kellene megközelíteni.
- Meglepõ, hogy pont ezt tartod benne lenyûgözõnek… - lapozok az életrajzához, amit éppen átfutva is sokkal lenyûgözõbb dolgokat veszek észre – Persze tény, hogy jóképû, de az eredményei még annál is lenyûgözõbbek, fotografikus memória, muay thai világbajnok, emellett tanulmányt írt az U.N.S.S. Abraham Lincolnról… Szerintem ezek sokkal fontosabbak. A tanulmányairól már nem is beszélve… Ez a srác két lábon járó lexikon… - fejtem ki, teljes ledöbbenéssel. A feletteseimhez eddig még nem jutottam el, de a srác lenyûgözõ, minden szempontból.
- Igen, az a plusz ráadás… Értékelem én azokat is, viszont nem esem hasra tõle, nekem nem kell, azt meghagyom az õt bálványozó nagyérdemûnek. Több tanulmányom publikálták, ahogy neked is, ez, ebben a magas pozícióban elvárható. Valamivel ki kell emelkednünk a tömegbõl, hogy bizonyítsuk rátermettségünket… Bár te inkább olvadnál bele a semleges közegbe, pedig a hadviselésrõl szóló tanulmányod, be kell vallanom, engem is lenyûgözött, de még azt sem a saját neved alatt publikáltad, mintha nem bíztál volna a sikeredben – jegyzi meg, mintha még mindig szálka lenne a szemében, hogy nem mérhette velem össze tudását.
- Ez mind szép és jó, de írni egy tanulmányt, és tettekkel bizonyítani, az két különbözõ dolog… Amíg csak papíron vagyunk rátermettek, addig nem hiszem, hogy van okunk bármire is büszkének lenni. Mikor azt írtam, még igen csak gyereknek számítottam és csak a magam szórakoztatására játszadoztam a gondolattal, milyen lenne, ha a világûr egy távoli, még ismeretlen zugából támadás érne minket. Ez inkább lett sci-fi - fejtem ki, vállat vonva. Sosem akartam, a felhajtást magam körül, nem szerettem, ha túlságosan odafigyelnek rám.
- Mindegy, szerintem jó stratéga vagy… amit az is jól tükrözi, hogy sakkban szinte mindig lepipálsz még engem is! Ami pedig a fiúkat illeti, már bocsánat, de nem csak fregattkapitány vagyok, hanem nõ is! Vannak bizonyos szükségleteim, és nagyjából egy éve, alig bírok a hormonjaimmal! Reméltem, hogy ezzel te is így vagy… - teszi le a mappát és ül föl az ágyon. Sokat változott amióta nem láttam, mintha nem is ugyan az a lány lenne, akivel havonta egyszer beszélhettem.
- Én nem érek rá a fiúkra. Persze, jóképû ez a fiú, ez nem vitás, van szemem, nekem is tetszik, de a céljaim fontosabbak, a fiúk csak megbonyolítják az életet. Régen te is így gondoltad… – ülök föl én is.
- Most is így gondolom, viszont te azt hiszem nem érted, hogy én pontosan mire célzok… - néz rám sejtelmesen. Hát ebben lehet valami, mivel nem igazán értem, hogy ha õ is így gondolja, akkor miért érzem úgy, hogy akarja ezt a fiút, annak ellenére is, hogy nem ismeri, nem tudja, milyen belsõ tulajdonságokkal bír. Az is lehet, hogy egy beképzelt majom, akit két szó erejéig sem lehet elviselni. Nem állítom, hogy így van, de elõfordulhat, fõleg az elért eredményei miatt, viszont, ha így van, akkor a külcsínt nagyban lerombolja a belbecs.
- Ha nem értem, kifejted? – pislogok értetlenül.
- A szex… - kistányérnyi szemekkel pislogok tovább, de még mindig értetlenség sugárzik belõlem. – A szex az amire szükségem van… kitisztítja a gondolatokat, és felfrissíti az egész lényem… Amióta rendszeresen élek nemi életet, még a bõröm is szebb, és az önbizalom hányadosom az egeket veri… - lassan a szám is tátva marad, és bár már értem mirõl van szó pontosan, mégsem tudok napirendre térni a tény fölött, hogy már nem ismerem Anasztáziát. Én az elmúlt években, csak testileg és szellemileg fejlõdtem érzelmileg viszont nem, persze lehet, hogy fejlõdtem, csak jó mélyen elnyomtam magamban a tanulmányaim miatt, de akkor is. Mikor fordult a világ a feje tetejére? Kicsit olyan érzés, mintha átaludtam volna mindent, legalább 5 évet és most felocsúdva, csak értetlenül állnék a dolgok alakulása elõtt.
- Te most azt akarod mondani, hogy ezt a fiút szemelted ki magadnak mint…. – hallgatok el egy pillanatra és a gondolatba belepirulva, gyûjtök erõt a folytatáshoz. – szexpartnert? Mikor változtak ekkorát a dolgok? Alik két hónapja beszéltünk, akkor ezt miért nem említetted? Miért nem vettem észre, hogy ekkorát változtál? – kérdezgetem értetlenül.
- Te talán nem próbáltad még? – kérdez vissza, amitõl még jobban elpirulok.
- Mi, én? Nem, dehogy, mikor, hogyan… kivel és miért?... Engem lekötött a tanulás, az edzés, és amúgy is… miért tettem volna ilyesmit? – kiakadtam, mint a kakukkos óra, ami elég ritka nálam, de nekem ezzel kapcsolatban is elveim vannak. Miért szexelnék csak úgy, ha nem érzek szerelmet senki iránt?
- Most elítélsz emiatt?
- Nem, de nem értelek. Azt mondod, nem vagy szerelmes, és most képrõl kiválasztottál valakit, akivel szexelni akarsz… Érzelem semmi, csak szex… Mi van, ha õ nem akarja?
- Te tényleg semmit sem változtál… Míg mások felnõttek, te megmaradtál ártatlan kislánynak, aki tündérmesében él. A szex nem vonzza magával a szerelmet, ez csak testi kielégülés… Ki kellene próbálnod. Mellesleg ne legyél naiv édesem, itt nem a fiúk irányítanak, ha meg akarom szerezni, megfogom, mert vonzó, értelmes, és céltudatos nõ vagyok, aki tudja hogy használja ezt… - simít végig testén, erotikus tekintettel. ~ O szent ég, ezt nem is akarom hallani, látni meg még annyira sem.~ Elfordítom tekintetem, bólintok, hogy megértettem.
- Oké, felfogtam… De én azt mondom, ez kettõn áll, és nem mehetsz biztosra, biztos vannak fiúk is, akiknek fontosak az érzések, és a külsõ nem minden… - felelem, halkan. Anasztázia viszont úgy néz rám, mint egy gyerekre, akinek gyerekes gondolatai vannak. Végül rám hagyja a dolgot, és témát vált, legnagyobb megkönnyebbülésemre. Nem érint túl jól a téma, talán még tényleg nem vagyok érzelmileg felkészülve, de persze az is lehet, hogy csak a felfogásom más. Nekem a szexhez hozzá tartozik a szerelem és kész.
Az utazás hátralevõ részében sok idõt töltök Anasztáziával, de eközben szakítok idõt az adatlapok tanulmányozására is, nekem ugyanis nincs fotografikus memóriám, és szó szerint be kell vágnom amit tudni akarok. Tanulás közben gyakran eszembe jut, Valentine Wilson alezredes, és kicsit jobban áttanulmányozom az adatlapját, mint másokét, elkalandozó gondolatokkal. Sajnos rá kell ébrednem, hogy vagy Anasztázia rossz hatással van rám, vagy tényleg igaza van, és azok a hormonok keményen dolgoznak bennem is.
***
A háromezer kadét egy napon érkezik meg, a szobám rendes tiszti szoba, számomra semmi különös, hozzá vagyok szokva a jó szálláshoz, és bár már láttam, milyenek az alacsonyabb rangú tisztek vagy katonák lakhelyei, jómagam még egyszer sem laktam ilyesmiben.
A beköltözés után, az egyik hatalmas hangárba rendelnek minket, némi eligazításra és megtartani a szokásos beszédet. A tömegben ácsorogva, nem sokat látok, és az egyre inkább összepréselõ tömeg szorításából menekülhetnékem támad. Mintha mindenki rám akarna mászni. A tisztek közé kellett volna jutnom, de ebben a tömegben számomra lehetetlen vállalkozásnak tûnik, pláne így, hogy némileg elméláztam, útban idefelé és sikeresen elkéstem.
 A tömegben egy kéz nyúl értem és kihúzva, némi szabad térhez juttat. Hálás szemekkel nézek a fiatal fiúra, aki széles vigyorral néz rám. Nem tiszti ruha van rajta, hanem egyszerû közlegény, ha jól emlékszem valami Howard, sajnos a vezetékneve nem ugrik be. Mellette egy göndör hajú lány áll, de rám sem néz, mintha gondja lenne velem, pedig nem emlékszem, hogy a kartotékán kívül máshol is találkoztam vele. A fejemben kutakodom, hogy hogy is hívhatják, mivel az arcot jegyzem meg, hozzá a nevet, és a többit a névhez csatolom, hogy biztosan ne legyen káosz a fejemben. Howard és… Mya Scherbacki… ugrik be hirtelen a neve, nyilvánvalóan ismerik egymást, hisz a fiú, igyekszik úgy helyezkedni, hogy neki is adjon némi levegõt. A szervezés ezen formája elég gyatrára sikerült, habár háromezer embert összeterelni nem semmi mutatvány, fõleg szervezetten. A pódiumon, mindenesetre rendesen mennek a dolgok, mindenki elfoglalta helyét, és a sorok is kezdenek rendbe szervezõdni, aminek köszönhetõen én is meglátom helyem.
- Hálásan köszönöm, Howard Wallas közlegény… - igazgatom meg egyenruhám, mire elképedve néz rám. Nem mindenkinek tudom a nevét, legalábbis a közlegények közül még csak nagyon keveseknek, viszont õ feltûnt nekem, hogy egy akadémiára járt Valetine Wilson alezredessel, ráadásul egy osztályba.
- Nagyon szívesen, mindig szívesen segítek egy õrnagynak, fõleg, ha az illetõ ilyen vonzó… - vigyorodik el ismét.
Visszamosolygok, igazán kedvesen ahhoz, hogy azt higgye, a bókja hat rám, valójában viszont el sem jutott a tudatomig, mindössze a segítségnyújtás miatt jutalmazom, eme apró gesztussal. Még egyszer megköszönöm és elfoglalom helyem a tisztek között, közvetlenül a pódium elõtt. Ahogy a tömeg elcsendesedik, a beszédek megkezdõdnek és szépen sorba minden tiszt nevét felsorolják, némi körítéssel, majd David Fairchild vezérõrnagy külön beszéddel próbál lelkesíteni mindenkit:
- Nyomatékosan szeretném felhívni a figyelmüket rá, hogy ez a gyakorlat az Egyesült Nemzetek Ûrflottája hatásköre alatt zajlik. Ez azt jelenti, hogy a gyakorlat alatt, önökre – nagyon kevés kivétellel – a Flotta minden szabálya vonatkozik, megszegése esetén annak minden következményével – jelentõségteljesen hordozza végig tekintetét a tömegen, majd a kis hatásszünet után komolyan folytatja – Igen, akár hadbíróság elõtt is felelhetnek ügyes-bajos csínytevéseikért. Ezért kérem önöket, hogy különösen figyelmesek legyenek, és az Akadémia hírnevének öregbítése legyen céljuk – igazán hatásos szónoklatot tart, mintha ránk akarnának rémíteni.
- A hat fiatal itt, mellettem – mutat a pódiumon állókra – akiket az imént már bemutattunk, de büszkeséggel tölt el, hogy ismét felsorolhatom õket. Anastasiya Yakimova fregattkapitány, a U.N.S.S Abraham Lincoln parancsnoka, elsõ tisztje Caleb Johnson korvettkapitány, másod tisztje Franklin Wright korvettkapitány. Donald Harris alezredes, a repülõ tiszt, Valentine Wilson alezredes, a fõgépész, Juanita Rodriguez alezredes, a repülõ egységek parancsnoka, és Donald Taylor Moore alezredes, a gyalogság parancsnoka. Valamint, de nem utolsó sorban, Dr. Helen Clark ezredes, a Flotta hajóorvosa, aki, tekintve, hogy tizenhét éves korukra nem várható el önöktõl, hogy kiváló orvosokká váljanak, ellátja ezt a feladatot a mostani gyakorlaton. Nos, õk hatan és az alacsonyabb beosztású tisztek, a parancsnokaik. Bízzanak bennük, hogy a rájuk ruházott feladatokkal, kötelezettségekkel, és felelõsségekkel megbirkóznak, és legyenek büszkék rájuk, mint amilyen én vagyok, most! Mindenkinek sok sikert kívánok az elkövetkezendõ két hét feladataihoz! Leléphetnek! – fejezi be, hogy végre mindenki elfoglalhatja kiérdemelt posztját.
Jómagam a mellém rendelt tisztekkel a fõ hangárba vonulunk, némi eligazításra, és mivel én ezt fontosan tartom, egy kis ismerkedésre. Legalább azokat szeretném közelebbrõl ismerni, akikkel minden nap érintkezni fogok. A megbeszélés után, Kevin First hadnaggyal, Sara Miller századossal és, David Born századossal, elfoglaljuk a vezérhajót, hogy alaposan ellenõrizhessük, milyen állapotban hagyták itt nekünk, az elõzõ turnus végére. A többi tisztnek is ezt a feladatot adtam, hogy megkönnyítsük a gépészek munkáját és ezzel elõrelendítsük, hogy a gépek minél elõbb kerüljenek használatba. Jó pár szkennelést végig futtatunk, és úgy tûnik, a kisebb gépek rendben vannak, mind a felderítõ kolibrik és a vadász sólymok is.  A Zafirával viszont akadnak problémák, és a mellénk rendelt gépész  nem találja az okát, így a fõgépész segítségére szorul, akinek  rengeteg dolga akad. Ezt kihasználva a csapat kicsit elvonul, ebédelni, jómagam még ellenõrzök, egy két dolgot, majd mikor visszaérkezik az elsõ tisztem Kevin, átadom a staféta botot és én is elmegyek enni. Úton az étkezõ felé, összefutok Anasztáziával.
- Croft õrnagy, a hét közepére tervbe vettünk, egy 645-ös D szintû gyakorlatot. Kezelje teljes hírzárlattal, a sakktáblán… ön lesz a fehér csapattal… és megkapja a lehetõséget, hogy kiválassza maga mellé, az önnek megfelelõ csapatot… - fejti ki, komoly hanglejtéssel.
- Értem kapitány, meglesz… - felelem határozottan. Ez egy igazán izgalmas feladat lesz, és akaratlanul is, már a stratégia alapjain gondolkodom, hisz ez a gyengém, vagy mondjuk úgy szívszerelmem.
- Sok sikert a szervezéshez… - teszi még hozzá, és elköszönve, már siet is a dolgára.
Az étkezdében addigra már alig lézeng egy két ember, leginkább a közlegények, akiknek jelen pillanatban nem sok dolguk akad és kihasználják a nyugalmasabb perceket, egy kis csevegésre. A hatalmas terem, morajlik, a nevetéstõl, és a beszédtõl, de engem most ez a gyakorlat izgat igazán és mit sem törõdve a többiekkel kérem ki az étlapon szereplõ vega menüt.
A 645-ös D szintû gyakorlat, egy szimulált, váratlan támadást jelöl, amire a csapatot kétfelé kell osztani. Lényegében, én fogom eldönteni, hogy mikor támadunk, hisz úgy az igazán váratlan. Anasztázia, némileg elõnyben lesz, egy igazi támadással szemben, de még így is okozhatok neki meglepetéseket. Ez a gyakorlat hasznos, hisz egyben van a váratlan szituáció, és a gondos tervezés. Nekem minden tagom bizsereg a kihívástól.
Egyedül ülök le egy asztalhoz és a vegetáriánus menüt falatozva, gondolkodom a stratégián. A felállásban én leszek a támadó csapattal, így az elsõ lépés az enyém, vagyis, ahogy Anasztázia említette a sakktáblán én leszek a fehér csapattal.
A nagy gondolkodás közepette észlelem, hogy valaki leül velem szembe, de mint, hogy ez az étkezõ, nem foglalkozom vele, csak agyalok tovább, majd megköszörüli a torkát, amire már fölkapom a fejem és Howard-dal találom szembe magam.
- Elnézést Croft õrnagy, zavarhatom egy kicsit? Látom elég elfoglalt…
- Akad, dolgom, de nem zavar… Mondja nyugodtan, miben segíthetek? – kérdezem elég hivatalosan, de annál barátságosan. Igyekszem mindig kedves és segítõkész lenni, anélkül, hogy túl közel engedjek magamhoz másokat. Nem vagyok bizalmatlan, csak valahogy úgy érzem az emberek nem kíváncsiak arra az Emilire, aki valójában vagyok.
- Nem kimondott segítségkérésre gondoltam… Csak nagyon érdekelne, hogy honnan tudta a nevem? – egyik kezével megtámaszkodik az asztalon és érdeklõdve figyeli a reakcióm, de jómagam ugyan azzal a semmit mondó, mégis kedves tekintettel válaszolok:
- A mániám, hogy szeretem tudni azok nevét, akikkel együtt dolgozom, még azokét is, akikkel nem találkozom nap, mint nap… - válaszomtól némi csalódás ül ki arcára – Talán másra számított? – kérdezem kedvesen.
- Hát, izé… Reméltem, hogy vonzónak és ellenállhatatlannak tart, ezért érdemesnek érezte megjegyezni a nevem – vakarja meg a fejét kuncogva, és szemmel láthatóan, poénnal igyekszik leplezni zavarát – Csak vicceltem, és nem gondoltam semmire… Mindössze furcsálltam, hogy tudta. Az olyan magas beosztású tisztek, mint amilyen ön is, ritkán jegyzik meg egy egyszerû baka nevét…és az, hogy zsigerbõl vágta az enyém, meglepett… csak ennyi… - magyarázkodik, de nekem úgy tûnik, jobban örült volna, ha vonzónak tartom. Helyes fiú, és igazán kedves, de bármennyire is szeretné, nem tartom vonzónak, nekem jóval több kel a vonzalomhoz, mint egy helyes pofi. – Most megyek, nem szeretném zavarni… - áll föl, zavartan, mintha ostobának érezné magát.
- Várjon…- szólok utána. - hihetetlenül, kedvesnek és segítõkésznek gondolom, akire lehet számítani… A tömegben, minden bizonnyal másnak is feltûnt, hogy elakadtam, de csak önnek jutott eszébe segíteni szorult helyzetemen… Mondjuk úgy, ha nem tudtam volna a nevét, mostanra már biztos utána nézek és alaposan megjegyzem magamnak… - fejtem ki mind ezt olyan bájos mosollyal, hogy akár egy frigó is leolvadna tõle. Szavaimra õ is elmosolyodik, mintha némileg megnyugtatná a tény, hogy felfigyeltem rá, habár e mögött nincs semmilyen személyes indíttatás.
- Ez is valami   - feleli és egy daliás tisztelégést követõen, visszatér csapatához, én pedig gondolataimhoz, majd az ebéd végeztével Zafirához.
Épp megbeszélést tartok Kevinnel, mikor valaki meg áll a hátam mögött, de egy szót sem szólva illedelmesen megvárja, hogy befejezzem mondatom. Kevin tiszteleg, majd azonnal lelép, én pedig teljesen testemmel megfordulva kerülök szembe a fõgépészünk, áthatóan kedves tekintetével.
- Uram… már nagyon vártuk önt… - tisztelgek.
- Jöttem, amint tudtam…  - néz tekintetembe határozottan, ami valami oknál fogva kicsit zavarba hoz. Tényleg nem értem magam, még sosem volt rám senki ilyen hatással, mellesleg, lehet, hogy csak én magyarázom be magamnak, de mintha mustra alá venne engem, ami csak tovább fokozza zavarom. Igyekszem felül kerekedni zavaromon, hogy ne vegyen észre semmit.
-  Értem, akkor menjünk, nem szeretném sokáig feltartani… - felelem visszafogott, mégis határozott hangon.
- Jelen pillanatban ez az egyetlen dolgom, és úgy tudom, a Zafira, folyamatos hibakódot küld, a biztonsági rendszer pedig blokkolja a hajtómûvet, de a hibát nem találják.
- Igen uram, valahogy így… A mellénk rendelt gépész a panelekben nem talált hibát, így a teljes hajtómûvet szeretné szétszerelni… ezt viszont nem hagytam neki. Elhiszem, hogy ez egy nagy lehetõség számára, de ha szétszedi, az annyit tesz, hogy a hét közepéig biztosan nem tudunk fölszállni a Zafirával és bár a Kondor rendelkezésünkre áll, én még nem szeretném az új gépet bevetni!
Na igen, a Kondor, ami merõben új fejlesztés, alig fél éve került a Lincolnra, mondván, ha a Zafira végleg beadná a kulcsot, a tanulók ne maradjanak hajó nélkül. Csakhogy nekem a Zafira nem egy egyszerû gépezet, történelme és múltja van, ami ugyan nem kapcsolódik szorosan a Lincolnhoz, mégis legalább olyan idõs és fontos az emberiség ûrutazásával kapcsolatos történelemben.
- Jól érzem ki a hangjából, hogy érzelmileg kötõdik a Zafirához? – kérdezi érdeklõdve, mintha az okát kutatná.
- Jól látja uram… - felelem határozottan, de mivel konkrétan nem kérdezte a miértjét, ennyivel le is tudom a dolgot – Reméltem, hogy majd ön talál egy alternatív megoldást…Ha nincs más megoldás, természetesen belenyugszom, csak nem szeretném, darabokban látni, legalábbis, ha nem muszáj akkor nem… - fejtem ki határozottan.
- Ezt megértem, meglátom, mit tehetek…
- Ha annyit még hozzá tehetnék, hogy nagyjából 8 éve, már produkált hasonlót… Akkor szétszedték, de mint kiderült, a hajtómû rendesen mûködött, és az egyik program hibásodott meg… A program olyan jelentéktelennek tûnt, hogy nem is gondoltak rá.
- Errõl még nem is hallottam, pedig megkaptam a teljes szerviz leírást – kezd el keresgélni az adatok közt. De erre utalást sosem fog találni, valójában akkor úgy kezelték, mintha meg sem történt volna. Csak hát szeretnék a Zafirán gyakorlatozni, lehet, hogy gyerekes, de ha már ezt a posztot kaptam, akkor nem szeretném alább adni. - Nem fog rá utalást találni, mivel ez a hír sosem szivároghatott ki… A meghibásodást egy kislány okozta, nem is lehetett volna a gép közelében. Ez akkor nem volt publikus, de mára már elveszítette a jelentõségét, és talán adhat néhány ötletet…- Ha nincs följegyezve, ön honnan tud róla? – néz rám gyanakvóan. Egy kicsit elhallgatok, majd megköszörülve a torkom bököm ki:
- Én voltam a gyerek… - ledöbbenve néz rám, mint aki a szavakat keresi, hogy erre most mit lehet mondani.
- Egyszer kifejthetné, bõvebben, hogy hogyan sikerült összehoznia… - mosolyodik el, talán, hogy engem nyugtasson – Kiindulási alapnak ez elég hasznos lesz… meglátom mit tehetek.
- Köszönöm uram, és ha most megbocsát… - mosolyodom el kicsit szégyenlõsen. A mosolya furcsán hat rám, és a szokatlan új érzéssel nem tudok mit kezdeni.
- Persze, leléphet, innen átveszem, és azonnal szólok, ha találtam megoldást…
- Értem… - tisztelgek, majd lelépve indulok a dolgomra. Akad teendõm bõven, és mivel estére sem kapok hírt a Zafira felöl, az estére kihirdetett, összeismerkedõs buli helyett, visszatérek a hangárba, hogy utána nézzek magam.
A hangárban síri csend honol, majd hogy nem hátborzongató, mindössze a két ügyeletes katona, monotonnak tûnõ, mormolása töri meg néha, ami csak tovább fokozza a helyiség hátborzongató hangulatát. Már épp azon vagyok, hogy a két katonától érdeklõdöm meg, történt e bármi változás, mikor a Zafira felõl, zajokat hallok meg, így inkább arra veszem az irányt és föllépve rá, pillantom meg Wilson alezredest, amint az egyik vezérlõ panel alatt heverve szitkozódik. Meglep, hogy itt van, habár nekem sem épp itt kellene lennem.
-Gyerünk,  Zafira, engedj már, had segítsek rajtad… - morogja bosszúsan. Leguggolok mellé, és hallgatom, ahogy beszél hozzá, mintha csak egy makrancos hölgy lenne, aki nem akarja a jót.
- Makacs a hercegnõ? – szólalok meg, szemmel láthatóan váratlanul, mivel hangomra felül, csak épp rossz helyen, sikeresen bevágva fejét, és egy fájdalmas… aucs… kíséretében a homlokát fogva néz rám csodálkozva.
- Elnézést uram, nem akartam megijeszteni… Jól van? – hajolok hozzá közelebb, megvizsgálva a homlokát.
- Megvagyok, de önnek nem az összejövetelen kellene lennie? – kérdez vissza, miközben kimászik a pult alól.
- Ahogy önnek is, de nem kaptam hírt a Zafiráról, gondoltam megnézem, mi a helyzet… Amúgy sem szeretem az összejöveteleket, nekem még senkit sem sikerült megismernem az ilyeneken… - fejtem ki és letelepedem hozzá a padlóra.
- Értem, hasonlóan érzek én is, most viszont… a Zafira miatt hagyom ki. Hogy is nevezte, makacs hercegnõ? Ez találó… alig lehet hozzáférni, mintha valami apró kezû gépésznek készült volna… ráadásul, olyan masszív, hogy szó szerint le kell csákányozni róla a takaró paneleket... – magyarázza, de nem hangzik panaszkodásnak, inkább bosszantja, hogy bár tudja, hol van vele probléma, a javítandó részhez mégsem fér hozzá.
- Uram, az én kezem elég kicsi… Ha irányít, talán tudok segíteni… - nyújtom ki felé kezem, hogy szemügyre vehesse.
- Tényleg apró kezecskék, és milyen hosszú ujjak… de nem hiszem, hogy menne… Ön nem gépész, konyít valamit a hozzá?
- Hát… - fogom magamhoz kezeim, és morzsolgatva ártatlanul pillázom. – elrontani már sikerült egyszer… talán tartozom neki eggyel, a múltbéli sérelmeiért… és elég tanulékony vagyok… - szavaimra elneveti magát, majd bólint.
- Rendben, tegyünk egy kísérletet, de elõtte elmondhatná, hogyan sikerült elrontania egy nagyjából 7 éves kislánynak, ezt a masszív szerkezetet… - én is elnevetem magam, kedves kacajom, megtölti a hajó fülkéjét.
- Nem volt túl nehéz… még csákányra sem volt szükségem… - kuncogom el magam, ahogy felidézem az akkor történteket - hiszi vagy sem elég volt hozzá kapitányt játszanom, aki megakarja, menteni az egész naprendszert a gonosz ûrmanóktól… - mesélem nagy komolysággal az arcomon.
- Ûrmanóktól? És hogy néztek ki azok az ûrmanók? – néz rám kikerekedett szemekkel.
- Ronda lények, akik fel akarják falni az embereket… de ez csak egy kisgyerek fantáziáján múlik, lehetnek akár csodaszép, tündérszerû teremtmények… A lényeg, hogy mikor a Zafira még rendes szolgálatot teljesített, a U.N.S.S. John Quincy Adamsen, amin mellesleg, apám volt a kapitány, és én is ott tartózkodtam. Mondjuk úgy ott nevelkedtem, az a hajó volt az óvodám és az általános iskolám egy része. Hallottam, amikor arról beszélnek, hogy a Zafira már túl idõs, és jobb helye lesz a U.N.S.S. Abraham Lincolnon hogy a diákok nyúzzák, és tanuljanak rajta… Apa sokszor engedett föl a fedélzetére és bár eltörpült az Adams vagy a Lincoln mellett, nekem óriásnak számított, lenyûgözött, ahogy méltóságteljesen siklott az ûrben. Ki akartam használni az utolsó alkalmat, hogy fölmehessek rá, így az éjjel leple alatt belopóztam és szépen megnyomkodtam rajta, amit csak lehetett… - kuncogok föl ismét, butaságomon. Nem tudom, miért vagyok vele ilyen közvetlen, talán a kedves szemeivel vesz le a lábamról.
- Ma már persze elképzelhetetlen lenne, hogy ilyen ostobaságra vetemedjek, de egy gyerek nem gondol a következményekre, csak megy a saját tudatlan kis buksija után. És közben, nem csak elrontanom sikerült, de amint azt már említettem legyõztem a csúnya ûrmanókat – fejezem be elmélázva – Nagyjából ennyi a történet. Másnap mikor el akarták szállítani, már nem mûködött… Hihetetlenül nagy bûntudatom volt, de féltem is a büntetéstõl, ezért hallgattam, egészen addig, amíg azt nem mondták, hogyha újra kell programozni és több alkatrész is ki kell cserélni rajta. Akkor inkább a zúzóban a helye, mint hulladék… Kétségbe estem és bevallottam mindent apámnak. Halovány mosoly ül ki arcára, majd jelentõségteljes ábrázattal szólal meg újra:
- És kapott büntetést? - érdeklõdik mosolyogva.
- Igen, a büntetést egy élet is kevés lesz elfelejteni. Ahány percet hallgattam a bûnömrõl, anniszor kellett leírnom, hogy a tetteinkért, mindig, minden körülmények közt válalni kell a felelõséget. Persze kézzel... Azt hiszem ezt egy életre megtanultam.. - mosolyodom el én is.
- Ez elég kemény büntetés, egy kislánynak... - vonja fel a szemöldökét. - De ezek szerint, ön már egész kicsin megmentette a naprendszert. Ez figyelemreméltó teljesítmény… - ad a kezembe egy szerszámot, amirõl meg nem tudnám mondani, hogy micsoda. Lehet, elhamarkodott volt azt állítanom, hogy tudok segíteni, de ezt, mint sok mást, nem mutatom ki.
- Pontosan… és még tanultam is belõle. - kuncogom édesen, majd megköszörülöm a torkom és rendezem vonásaim. - Akkor mivel kezdjük? – kérdésemre kicsit furán néz rám, majd megdörzsöli a homlokát.
- Egész jól áll a kezében, kár, hogy fordítva… - a szerszámra nézek és gyorsan megfordítom. Kicsit elpirulok, de gyorsan észbe kapva reagálom le a kellemetlen helyzetet.
- Amint említettem, jócskán irányításra szorulok, de tanulékony vagyok… - erre megint elmélázik. Igazán szeretném tudni, hogy ilyenkor mire gondolhat, de megkérdezni nem merem, így elkezdem terelni a témát a javításra - Feküdjek oda, ahol önt találtam?
- Igen, az célszerû lenne… - bólint, mire mély levegõt veszek, és kifújva befekszem a pult alá. Az utasításokat követve nekilátok, és a kezdeti nehézségek ellenére, szépen lassan belerázódom, hogy mi micsoda. Mondjuk, Valentine alezredesnek, nyílván valóan kihullik addigra pár szál haja, és öregedik néhány évet, de kedvesen és kitartóan magyaráz. A türelme egyenesen lenyûgöz engem.
Nagyjából egy óra vacakolás után úgy tûnik sikerül megjavítani Zafirát, és kimászva a pult alól újra indítjuk a rendszerét. Reménykedve és izgatottan figyelem a monitorokat, mert ha ismét hibát küld, akkor mégis szét kell szedni, ami pedig azt jelenti, hogy tényleg nem ezen a gépen fogok gyakorlatozni. A rendszer szépen fut, és mire ellenõriz mindent, újabb negyed óra telik el, de végül nem talál hibát. Szívem szerint az alezredes nyakába ugranék, de visszafogott mosollyal inkább tisztelgek egyet.
- Köszönöm alezredes, nem hiába bíztam önben…
- Nincs mit, ez a dolgom és a segítsége nélkül, valószínûleg egész éjjel elvacakoltam volna vele… ön tényleg nagyon tanulékony…- feleli és elpakolja a szerszámokat. Segítek neki, hogy minél elõbb végezzünk, habár annyira élvezem a társaságát, hogy szívesen töltöttem volna vele még egy kis idõt.
- Akkor végeztünk mára… Elég jó idõt futottunk, talán még benézhetnénk a bulira is… - mosolyog kedvesen.
Ezen igen csak elgondolkodom, mert nem igazán van kedvem a bulizáshoz, a mai nap elég kimerítõ volt, és az, hogy most bájcsevegjek, elég vacakul hangzott, de szerettem volna még kicsit Wilson alezredessel lenni, habár sejtettem, ha oda megyünk, erre már nem lesz lehetõségem. Abban a nagy tömegben, nyílván le fogják támadni, és mivel azzal is tisztában voltam, hogy Anasztázia pályázik rá, nincs esélyem felvenni a harcot. Én nem vagyok, annyira határozott, mint õ, mégis a nagy gondolkodás után, bólintok.
- Igen mehetünk…
- Nincs kedve hozzá?
- Nem nagyon – felelem halkan, majd felállva a szerszámos táska mellõl megigazítom az egyenruhám – de illene megjelennem nekem is, hát még önnek, a végén még azt hiszik különcködni, akarunk… - kuncogok édesen.
- Ez így van. - áll fel õ is és felnyalábolva a táskáját, indulunk el az összejövetelre. Útközben lerakja szerszámait.
- Nekem még át kell öltöznöm, mégsem mehetek koszosan – néz végig magán, porolgatva ruháját. Mázlimra én nem lettem koszos.
- Értem, akkor majd ott találkozunk… - tisztelgek, majd sarkon fordulva megyek tovább.
Megfordul a fejemben, hogy talán nem kellene odamennem, de valami oknál fogva, ahogy elsétálok a zajos terem elõtt megállok, és kicsit elmélázom. Ahogy ott agyalok a következõ lépésemen, az ajtó kinyílik és Anasztázia lép ki rajta.
- Nahát azt hittem meg sem fog jelenni, Croft õrnagy… Nem látta véletlenül Wilson alezredest? – kérdezi huncut mosollyal az arcán, amivel ismét eszembe juttatja, hogy nekem esélyem sincs, és persze az is, hogy mégis mikre gondolok, hisz’ nem is ismerem igazán, én nem vagyok egy csitri, aki egy kedves szempártól, és néhány lágyan simogató hangtól elájul. Vagy mégis?
- Nemsoká itt lesz… Eddig javította Zafirát, most átöltözik és jön… Én pedig, nem akartam meglépni, nehezen is menne egy ûrhajón… - mosolyodom el, leplezve érzéseim – Viszont, zsúfolt volt a mai nap, ezért ha megengedi, ma kihagynám az ismerkedõ estet… gondolom lesz még rá alkalmam…
- Ó remek, és persze, ha úgy érzi, hogy pihenésre van szüksége, ez nem kötelezõ program… - feleli.
- Köszönöm. Jó éjt Yakimova kapitány… - tisztelgek és elsétálok, a lakosztályom irányáéba. Belül persze szidom magam, amiért ismét csak megfutamodok, mint egy kislány, de nem tehetek róla, a harc nem éltet, sõt menekülök elõle. Egy hatalmas panoráma ablak elõtt állok meg, ahonnan tökéletesen látszik a Mars felszíne, vele szemben pedig egy pad áll, ahová szépen ledobom magam, hogy egy kicsit megcsodálhassam a látványt.