Karakter: Atsushi Murasakibara
Megjegyzés: Sámlinak
Szép kényelmesen sétálok a folyosón egy hatalmas szatyor nassolni valóval a kezemben, amit jókedvűen lengetek előre-hátra. Az edzés már régen elkezdődött, de nem izgatom magam különösebben a késésem miatt, hiszen most estünk túl egy egész jó meccsen, és ránk fér a pihenés. Persze mi győztünk, de legalább nem hatalmas előnnyel. Csak egyszer találnánk valami velünk egyenrangú csapatot, akkor legalább egy kicsit lehetne élvezni a versenyeket!
Időközben elérem az öltözőt is, ahol komótosan átöltözöm, még egy savanyú cukorkát is sikerül elszopogatnom. Sokan mondják, hogy édességmérgezésben, vagy a vércukromban, esetleg a koleszterinszintemben fogok elpusztulni, de nem igazán érdekelnek. Én sem szólok bele az ő életükbe, szóval igazán megtehetnék, hogy viszonozzák.
Ne vigyek edzésre is valamit? Hm… ha így folytatom, akkor hazafele ismét be kell ugranom a boltba… Nem baj! Egy kis plusz nassolni való sosem árt!
Felfogok egy csomag pockyt és már sétálok is a terem felé. Már jó messziről hallani a kiabálásokat, a cipőnyikorgásokat, és az edző sípolását. De nincs kedvem most ehhez! Mikor eszembe jut, hogy milyen unalmas is lesz az edzés egy hatalmas ásítás és nyújtózkodást kivételezek, ám legnagyobb balszerencsémre nem gondolkodtam előre, és a műveletet pont akkor hajtottam végre amikor beléptem az ajtón.
-Sziasztok! Bocs a késésért! – kérek elnézést rezzenéstelen arccal, és még a hülye is láthatja, hogy a lelkivilágom kicsit sem borult fel, amiatt, hogy ők már csurom vizesre izzadtak én meg ásítozok, amikor még csak nem is érkeztem időben. Természetesen az edzőtől megkapom a jó alapos fejmosást, vagy tíz percig próbál teljesen süketté vagy minimum halláskárosulttá tenni. De ezt is pókerarccal tűröm, hiszen mindig ilyen. Kiordítja magát, lenyugszik, mert nincs ellenreakció, és kioszt valami büntető feladatot, aztán a jó kedve függvényében bent tart vagy elenged. Dühöngése közben én sztoikus nyugalommal kezdek bele a magammal hozott pockymba, amivel nem tudom, hogy miért, de még inkább felbőszítem, és hangosabbra veszi a hangszintet. Ezután azt hiszem, hogy el kell majd mennem egy fülészhez.
Rezignáltan indulok el a pálya széléhez, hogy még csak zavarni se zavarjam a többieket, de azért egyszer holt nyugodtan végignézek rajtuk. Egyesek forgatják a szemeiket, mások ugyanolyan dühösek, mint az edző, aztán egy mosolygós arc kerül a látóterembe. Himu-chin kezét összefonva és fejét csóválva mosolyog. Aztán folytatódik az edzés, és pont térfelet kell cserélniük. Ez egy tökéletes alkalom arra, hogy megérdeklődjem Himu-chintől, hogy mi volt olyan nagyon vicces, de amikor mellettem halad el, megelőz.
-Te sosem változol, igaz? Csak egyszer ne kéne végignézni ezt a műsort az edzővel!
- Ha nem tetszik valami, akkor ki lehet lépni. – állok meg egy pillanatra a fekvőzésben.
- Miért nem lépsz ki inkább te? Nekem úgy tűnik, hogy nem szívesen jársz edzésre, vagy az is lehet, hogy csak a show kedvéért csinálod, hogy ne unatkozzunk.
- Nem mindegy az neked? – kötnék bele, de nem marad a válaszadásig, egyszerűen tovaindul. Hogy én mennyire utálom. A versenyeken meg a gyakorló meccseken való folytonos pattogása, hogy mindig ott van az élvonalban, hogy egyszerűen nem lehet lelőni… Ez csak egy kurva sport! Mit élvez benne annyira? Mindenből, még az átöltözésből is versenyt csinál és mindezt olyan aberrált szenvedéllyel, hogy legszívesebben agyon verném néha. De vissza a fekvőzéshez, különben az edző addig fog benntartani, ameddig el nem fogy az összes létező rágcsálnivalóm. Van olyan kegyetlen, hogy megtegye.
- Mára vége! Mehettek! – kiáltja el magát az edző kb. negyven perc múlva, mikor az én karjaim, már kezdik bemondani az unalmast, pláne, hogy időközben még pár kilósúlyzót is a hátamra szerelt, puszta kedvességből. Na jó… igazából azért, mert ellopakodtam egy pockyért és észrevette a számban.
Mivel a mehettek többes szám harmadik személyben hangzott el, ezért én is felállok, persze miután a súlyzóktól megszabadultam, de nincs olyan hatalmas szerencsém, mint amilyet képzeltem magamnak.
-Murasakibara, Himuro ti itt maradtok! –kiáltja el magát, és egyszerűen elképzelni nem tudom, hogy még egyszer sem rekedt be.
-Én minek uram?! – háborodik fel a kis feketeség.
-Mert kell valaki, aki támadjon Murasakibarának. – igen… logikus… persze, hogy nem mehetek, ha késtem… De így be fog zárni a bolt!
-Ezt nem lehetne elnapolni? Dogom van. – flegmázok egy kicsit, mivel nincs jó napom. Tudtam én, hogy lógni kéne.
- Dolgod van, hogy oda ne rohanjak! Képzeld másnak is!
-Itt én parancsolok és pont! Próbáljátok elviselni egymást! – kiált ránk az edző, és odadob egy kosárlabdát. A karjaim mintha ólomból lennének. Most komolyan elvárja, hogy így zsákoljak, vagy bármi mást is csináljak?
De nincs vita, el kell kezdeni, különben még a non-stop boltot sem fogom elérni, mert ez a sátán soha nem enged ki. Himu-chin folyton a hamis lövéseivel jön, és még úgy is, hogy benn kell maradnia, még úgy is élvezi a játékot pár perc után. Idegesít…
A karjaim a játék közben sem akarnak veszíteni a súlyukból, könnyebben sem akarnak mozogni, és nekem már tele a hócipőm, mivel a pockymat is elkobozták, sőt, a kedves edzőtársaim behozták a nassos szatyromat a pályára, hogy külön az edző gondjaira bízzák, aki elkezdte majszolgatni az ééééén nassolnivalómat. Van egy olyan érzésem, hogy ez is büntetés, és nem fogom visszakapni a maradékot.
Himu-chin nagy lendülettel fut felém, a szokásos kis trükkje, majd dob. Én meg ugrok, bár a karomat mozdítani sincs kedvem, nem ám, hogy felemelni, ezért csupán felugrok, és magasságomnak köszönhetően a labdát egy szép fejessel eltérítem. Na gyerekek, így kell sztrájkolni! Erre az edző is meg Himu-chin is nagyokat pislog, majd egy pillanat múlva hahotában törnek ki, mire én is elmosolyodok kicsit. Szeretem, ha sikerül megnevettetnem az embereket. Szerencsémre, az edző is azt mondja, hogy mára elég lesz, de legközelebb lehetőleg ne késsek, mert akkor kicsontoz. Próbálok elütni egy poént, de ez persze senkinek sem tetszik. Miért is nem lepődök meg?
Pár perc múlva már a Yosen kapujában állok, és gondolkodok, hogy merre is van a legközelebbi bolt, ami még nem zárt be és útba esik hazafele. Bakker… már a lámpák is égnek… jó késő lehet. Himu-chinnel az öltözőben nem beszélgettünk sokat, sőt szinte semmit, mivel gyorsan lelépett valahova. Na nem mintha hiányzott volna a társasága, de ha felidézem azt, hogy ő papol a csapatszellemről, miközben ő kötözködik… Érdekes egy figura.
Elindulok az egyik irányba, mire lépések zaja üti meg a fülem. Hátrapillantok és teljes lelki nyugalommal konstatálom, hogy a kis feketeség az.
-Akarsz valamit, vagy csak hobbiból követsz? – vonom fel a szemöldököm, mire kicsit felhúzza az orrát.
- Én is erre lakom, de ez eddig valószínűleg azért nem tűnt fel, mivel edzés után vagy valami baromságért mentél a boltba, vagy bent tartottak, mint ma.
- Értem. – válaszolom egyszerűen, mivel már ahhoz is fáradt vagyok, hogy folytassam a csipkelődést. Amúgy… most, hogy nem a pályán vagyunk és nincs az az idióta lelkesedés a tekintetében nem is idegesít annyira.
|
