Anime szerepjáték.hu - Magyarország elsõ korhatáros anime szerepjáték oldala

-És téged küldtek? - még a válaszom elõtt elkapja a tollat, és aláfirkantja mind. - Tessék! Remélem, a barátaid örülni fognak neki. - vissza is passzolja, nincs is idõm csodálkozni, hogy ez milyen könnyen ment.

- Kösz! Figyelj! Nincs kedved meginni valamit? – hitetlenkedõ pillantást kapok, de én nyugodtan várom ki a válaszát, úgy sincs hova sietnem.

-Van neved is? – egyenesedik ki, majd huncutul csillannak a szemei. – Vagy hívjalak Szõke Hercegnek? – kuncog, és bár a zene elnyomja, amit hallok belõle, az igen helyes.

– Sam. Sam Eisamkeit. Hívj Samnek!

Kissé biccen felém, én pedig, mivel úgyis tudtam a nevét, csak nyugtázom elégedetten, hogy nem valami emelt orrú, felkapaszkodott sztárocskával van dolgom. Intek neki, majd a bárhoz megyünk, hogy meghívhassam egy italra, de elõtte még a fiúkhoz lépek, hogy lepasszoljam a kis kártyákat. Bezsebelek pár újabb dicshimnuszt és persze pár újabb ajánlatot ingyen piára a jövõ héten, így felettébb elégedetten lépek vissza a pulthoz, és kérek magamnak valami koktélfélét.

- Figyelj, Sam! – hangját hallva felé fordulok, és komoly tekintete láttán én is komolyan veszem a témát. – Nem akarom, hogy félreértsd, de nem vagyok az egyéjszakás kapcsolatok híve. Szóval, ha csak fel akarsz szedni egy menet erejéig, felejtsd el!

– Nem, semmi ilyesmirõl nincs szó! – megrázom a fejem, amúgy sem tudják az itteniek, hogy saját pályán játszom. – Csak érdekesnek tûntél, ennyi.

– Érdekesnek? A ruhámra célzol, mi? A külsõmre. De nem hibáztatlak. Csak ki akarok tûnni a tömegbõl. Anyám majdnem szívbajt kapott, amikor elõször meglátott így – megint nevet, én pedig azon járaton agyamat, hogy milyen jó lenne gyakrabban hallani... – Apám meg ki akart tagadni. De mivel rajtam kívül nincs más örököse, megúsztam.

– És Greg? – kapok egy kérdõ pillantást, így kifejtem a kérdésem. – Honnan ismered?

-Alig. Apám egyik üzletfelének az ismerõsének valami rokonának a fia. Csak azért vagyok itt, mert illõ, hogy itt legyek – vállat von, szinte nemtörõdömnek néz ki. – De nem nagyon bírom az ilyen partikat. Túl zajosak, túl sok az ember, és mindenki engem bámul. Tutira holnap az összes bulvárlap címlapján virítani fog a fotóm.

– Honnan gondolod? - szalad fel a szemöldököm, elvégre a bulvár...

-Odanézz! – utat az ajtó melletti sarokba – Paparazzók. De már megszoktam. Aki híres, és még gazdag is, az hozzá kell, hogy szokjon az ilyesmihez.

Pár alak ácsorog ott, és termetes kütyüiket kattintgatva örökítik meg Masato lazulásának minden ezredpillanatát. Talán ezt megelégelve int az egyik manusznak, és hiába beszél hangosan, a zene miatt nem igazán értem, hogy mirõl folyik a szó. Igaz, pár perc múlva, amikor a kattogó alakok eltûnnek, már mérget vennék rá, hogy mit mondott, és ki lehetett az a pali.

-Mire volt ez jó? - tudni akarom, hogy õ miért tette.

-Arra, hogy holnap ne arról olvassanak az emberek, hogy te ki lehetsz, és nekem milyen kapcsolatom van veled – látom nem elõször van dolga ilyesmivel. – Nem akarlak belekeverni egy esetleges balhéba, hacsak nincs elég pénzed lefizetni az ilyen idióta szaglászokat, mint ezek.

Nos, ezt tényleg nem mondhatnám el magamról. Határozottan tetszik, hogy nem csak magára gondol, kellemesen csalódok benne. És amikor pillanatok múlva azon kapom magam, hogy gond nélkül beszélgetek vele mindenrõl, a napjaimról és kissé az életemrõl... Lassan felengedni látszik, a zárkózott tekintete nyílttá válik, mosolya kiszélesedik, és a testtartása is ellazul. Én meg azon gondolkozom, hogy lehet többször kéne ilyen bulikba járnom, mert ha ilyen fazonok járnak ide, akkor lehet nem kellene abban a néha óriásinak tûnõ bérlakásban egyedül lennem annyit, ha lenne akit felhívjak magamhoz a részeg haverokon kívül. Ám egy idõ után a zsebéhez nyúlva húz elõ egy telefont, és koncentrálva folytat le egy beszélgetést, amíg én fizetek.

-Ne haragudj, de mennem kell – és látom, hogy komolyan gondolja, hogy ne haragudjak. – Holnap versenyem lesz, igaz csak kisebb, de jó lenne kialudnom magam. Ha gondolod, gyere el, és nézd meg! Csak szólj a kapunál, hogy a vendégem vagy, és beengednek.

– Rendben, talán elmegyek – gondolatban végigpörgetem a napom, és lehet belefér...

És beleolvad a tömegbe, amibõl eddig úgy kitûnt, hogy képtelen voltam levenni róla a szemem... Érdekes alak, sõt, magával ragadó, mert ha egyszer kivillantja azt, ami benne van, valahogy megfog, és a rabjává válsz. Találkozni akarok vele, és nem egy hét vagy egy hónap múlva. Látni akarom játék közben, amirõl annyira híres, és amirõl alig beszéltünk pár szót... Elgondolkozva hagyom ott én is a bulit, úgysem terveztem hajnalig maradni, reggel meló. És el kell érnem a meccsre is.

Az ágyban fekve már mosolyogva húzom magamra a paplant, és laposakat pislogva még utoljára végigpörgetem magamban a beszélgetésünket. Talán nem nézett õrültnek sem bunkónak.

Már-már úgy telik a napom, hogy nem bírok a seggemen ülni. Folyton felállok és mehetnékem van, be vagyok sózva. Akkor sincs nyugtom, amikor végre kitessékelek egy öreg alakot a boltból, hogy ez nem könyves, és egy Zárva táblát rakok az ajtóra, majd becsukva magam mögött, majd ellökve magam sietve gördülök végig az utcákon az új gördeszkámmal. Pár alak megpróbál megfenyegetni, hogy ne száguldozzak, de miért pont most hatna rám az ilyesmi?

Csörög a telefon, de egyszerûen kinyomom, nem tud érdekelni hogy ki hányast kapott iskolában, és miben kellene most segítenem korrepetálni. Majd elküldi SMS-ben, és majd kivesézem magamnak. Mire a helyszínre érek, máris késésben vagyok, így kissé kapkodva nyomulok befelé, amint beengednek, és lefegyvereznek. Immár két lábon toppanok a helyiségbe, és izgatottan vetem szemem a pályára. Még vannak fent golyók, így lehet mégsem késtem vérlázítóan sokat.

Körbepillantok, és egy helyet az elsõ sorban kiszúrva sietve lehuppanok rá, majd hátradõlök, és kibányászva táskámból a szendvicsem nekiállok enni. Szabad vagy sem, nem ettem, hogy hamarabb ideérjek, így most jól fogok lakni. Hátradõlve pillantok Masatora, aki a dákóra támaszkodva figyeli az ellenfelét, aki vagy két fejjel magasabb tõle, és most elég hülyén néz ki bepucsítva az asztalnál, hogy megfelelõ szögben lõhessen. A táblákat meg a kijelzõket figyelem, és elvigyorodok, ahogy Masato nyilvánvalóan vezetésre áll.

Lassan elvesztem az idõérzékem, és elmerülök a játékban, ami ugyan nem az én világom, és a szabályokkal sem vagyok egészen tisztában, de azért beletalálok abba a lyukba, amibe kell. Ha nem elõbb, hát utóbb. De nem tudom nem észrevenni a csillogást a szemeiben, az izgatott mosolyát, és azokat a ruganyos mozdulatokat, amikkel macskamód veti magát az asztalra, hogy magabiztos lökéssel egy-két csíkos golyót a helyére küldjön, míg csak a fekete marad hátra, és egymás elõl próbálják elcsenni, vagy elsõként a megfelelõ sarokba lökni, de ígyis eléggé meggyûlik a bajuk vele. Közben megválok a dzsekimtõl, és egy narancs-fekete csíkos pólóban ülve szurkolok én is a többiekkel, akiket elragadott a hév, és hangosan ordítva biztatják a játékosokat. Valamiért büszkeséggel tölt el, hogy Masato neve hangosabban zeng a másikénál.

Nem tudom, mennyi idõ múlva ér véget a játék, de a pillanatot, amikor a fekete golyó kétszer pattanva a falról pörögve rohan be a lyukba, azt szerintem sosem fogom elfelejteni, de azt az arcot sem, ami ez után felbukkan a gyõztes arcán. A szürke szempár felragyog, szinte olvasztott ezüstökké válnak, fehér fogsor villan ki a húsos ajkak mögül, és táncmozdulattal megpördülve felkiált, de a hangját elnyelik a felujjongó emberek a nézõtéren. Ragyogva sétál le a pályáról, és akkor sem csökken lendülete, amikor néhány újságíró veti rá magát. Könnyedén siklik ki karmaik közül, és a menedzsere vagy az edzõje, az ég tudja, pár szó után kivezeti a terembõl. Nagyot nyújtózok, a sok üléstõl elgémberedett tagjaim hálásan engednek el, majd összekapva a cuccaim felállok, nem lévén kíváncsi a következõ fordulóra valami ismeretlen fazonokkal, és az ajtó felé tartok, ahol elkobozták a gördeszkám.

Egyszerre érek oda a nagy fekete kabátba bújt Masatoval, õ mégis hamar kisurran az ajtón, hiszen nekem még vissza kell könyörögnöm a deszkámat. Szerencsére négy keréken hamar utolérem a sietõ alakot, és mellé érve lendületesen megveregetem a hátát, persze óvatosan, nem akarom, hogy a tüdejét kiköpje vagy ilyesmi. Meghökkent szempár pillant fel rám, hogy a széles vigyorommal találkozzon.

-Héé!! Ez rohadt jó volt! Mondjuk viselhetnétek közben görkorit vagy ilyesmi, és máris jobban élvezném, de ez egy igen izgalmas meccs volt! - robban ki belõlem, és látom közben õt megnyugodni is. - Gratu! Meg kell hívjalak egy italra, erre inni kell! Mondjuk csak valami kólát ihatok, mert ma még van melóm, de esetleg az után is találkozhatnánk... Ember, ez valami felkavaró élmény volt! - pattanok le a deszkámról, azt a hónom alá csapva. - Most komolyan, ha velem játszanál, lehet én hamarabb lövöm félre az összes golyót, legalábbis elõtted kerülnének lyukba a golyóid. - zavartan a tarkómnál a hajamba túrok, de vigyorom letörölhetetlen. - Van idõd, vagy menekülõben vagy?

Nem is tudom, minek jöttem el. Ja, igen, mert az a Greg nevû srác meghívott. Apámé a bár, ahogy sok más bár, szálloda, bank, cég is. Én meg mindenkivel jópofizhatok. De legalább van billiárdasztal, ahol lehet játszani. Vagyis, most csak nézem, ahogy ezek a béna amatõrök lealázzák magukat elõttem. A füstöt vágni lehetne, olyan sûrû, de még bírom. Komolyan, miért kell ezt minden születésnapon? Greget alig ismerem, annyit tudok róla, hogy apám valami üzlettársának az ismerõsének a rokonának a kicsi fiacskája, akit pátyolgatni kell. Vagyis kéne, de mivel nem látom most, nem kell semmit csinálnom. A játékosokat figyelem, akiket legalább ismerek valamennyire. Sporttársak rokonai, néhány rajongóm, meg páran apám üzletfeleinek fiai közül. Unalmas népség, sehol egy olyan arc, aki ne untatna. Szívesen játszanék, de nem akarom, hogy bárki sírva menjen haza. Ez egy vidám este, csak én nem illek ide, de apám parancsára itt kell lennem.

Hirtelen arra leszek figyelmes, hogy valaki nagyon bámul. Bár, ezt már megszoktam. Az emberek mindig megbámulnak a ruhám miatt, vagy mert tudják, ki vagyok. Sokan ujjal mutogatnak rám, vagy fényképezkedni akarnak velem, autogrammot kérnek tõlem. De amikor felnézek, egy közel velem egyidõs srácot pillantok meg. Õ is amerikai lehet, mint a legtöbb vendég. Felszalad egy szemöldököm, de aztán jól megnézem magamnak. Igazán csinos fiúcska, meg kell hagyni. Mézszõke, félhosszú haja olyan, mintha nem szokott volna fésülködni. Barna szemei kíváncsian bámulnak rám, arca igazán gyönyörû, termete nem túl magas, alkata vékony, hajlékony, de nem kóró. Vörös pólót, és fekete farmert visel. Igazán dögös a kicsike. Tekintetem megcsillan, és ezt õ is észreveszi.

– Hali! Szabad néhány pisisnek autogramot kérnem? Nem merik idetolni a képük, attól félvén, hogy orrokat harapsz, vagy elrabolod õket – mondja egy féloldalas mosollyal, miközben egy tollat, és pár cetlit nyújt felém.

– És téged küldtek? – kérdem egyszerûen. Aztán vállat vonok, és ráfirkantom a nevem a lapokra. Persze japánul. – Tessék! Remélem, a barátaid örülni fognak neki – nyújtom vissza a lapokat, meg a tollat.

– Kösz! – bólint. – Figyelj! Nincs kedved meginni valamit? – kérdi, mire kíváncsian nézek rá. Ez most fel akar szedni engem?

– Van neved is? – kérdem, ahogy ellököm magam a faltól, és intek a srácoknak. – Vagy hívjalak Szõke Hercegnek? – kuncogom. Tetszik a srác, szeretnék vele egy kicsivel több idõt tölteni. Érdekes embernek tûnik.

– Sam. Sam Eisamkeit – mutatkozik be. – Hívj Samnek!

– Hívj Masatonak – hajolok meg kissé.

A bárba megyünk, majd Sam elszalad még valahová. Látom, hogy egy csapat sráccal dumál, akik közül az egyik, amikor meglát, kis híján elalél. Istenem, de utálom az ilyeneket! Közben kérek magamnak egy kólát. A csapos tudja, hogy nem iszom alkoholt, nemcsak azért, mert még kiskorú vagyok, hanem mert nem szeretnék címlapra kerülni egy esetleges botránnyal. Samet figyelem közben, mialatt beleiszom a kólába, és látom hogy jön visszafelé. Jobb lesz tisztázni a helyzetet, minél elõbb, mielõtt valami olyasmi fogalmazódik meg benne, hogy én amolyan egyéjszakázós fiú vagyok. Leül mellém a bárpulthoz, és kér magának inni. Itt az idõ a cselekvésre.

– Figyelj, Sam! – szólalok meg, mire felém fordul. – Nem akarom, hogy félreértsd, de nem vagyok az egyéjszakás kapcsolatok hive. Szóval, ha csak fel akarsz szedni egy menet erejéig, felejtsd el!

– Nem, semmi ilyesmirõl nincs szó! – rázza a fejét Sam. – Csak érdekesnek tûntél, ennyi.

– Érdekesnek? – kérdem felvonva a szemöldököm. – A ruhámra célzol, mi? A külsõmre. De nem hibáztatlak. Csak ki akarok tûnni a tömegbõl. Anyám majdnem szívbajt kapott, amikor elõször meglátott így – nevetek fel. – Apám meg ki akart tagadni. De mivel rajtam kívül nincs más örököse, megúsztam.

– És Greg? – kérdi Sam, mire értetlenül meredek rá. – Honnan ismered?

– Alig. Apám egyik üzletfelének az ismerõsének valami rokonának a fia. Csak azért vagyok itt, mert illõ, hogy itt legyek – vonok vállat. – De nem nagyon bírom az ilyen partikat. Túl zajosak, túl sok az ember, és mindenki engem bámul. Tutira holnap az összes bulvárlap címlapján virítani fog a fotóm.

– Honnan gondolod? – kérdi Sam kíváncsian.

– Odanézz! – mutatok az egyik irányba. – Paparazzók. De már megszoktam. Aki hires, és még gazdag is, az hozzá kell, hogy szokjon az ilyesmihez.

Valóban vagy három-négy paparazzo leselkedik rám, és szorgosan fotóznak. Holnap majd egy állítólagos új kapcsolatomról fognak csámcsogni, de ez a legkevesebb. Viszont egy ismeretlent nem akarok ebbe belerángatni. Nem lenne tisztességes vele szemben, ahogy senkivel szemben sem. Valamit tennem kéne.

Fogom magam, és odahívom a biztonsági fõnököt, majd megkérem, hogy a lehetõ legnagyobb diszkrécióval távolítsa el a lesifotósokat a bárból. Õ meg is teszi, és ahogy látom, a vendégek nem vesznek észre semmit.

– Mire volt ez jó? – kérdi Sam.

– Arra, hogy holnap ne arról olvassanak az emberek, hogy te ki lehetsz, és nekem milyen kapcsolatom van veled – mondom komolyan. – Nem akarlak belekeverni egy esetleges balhéva, hacsak nincs elég pénzed lefizetni az ilyen idióta szaglászokat, mint ezek.

Ezek után sok mindenrõl beszélgetünk. Sam kifejezetten aranyos, vicces személy, és csak két évvel idõsebb nálam. Meglepõ, hogy majdnem húsz éves, mégis nagyon lelkes, és sok mindenrõl esik szó. Jól érzem magam vele, mint egy… baráttal, amelybõl nem sok van sajnos. De az este sajnos véget ér, és mennem kell. Anyám hív, hogy ideje lenne hazaorientálódnom, mert holnap versenyem lesz.

– Ne haragudj, de mennem kell – mondom bocsánatkérõen. – Holnap versenyem lesz, igaz csak kisebb, de jó lenne kialudnom magam. Ha gondolod, gyere el, és nézd meg! Csak szólj a kapunál, hogy a vendégem vagy, és beengednek.

– Rendben, talán elmegyek – bólint Sam.

– Akkor, szia! – intek, majd elhagyom a bárt.

Még elköszönök a haveroktól, ismerõsöktõl, Gregtõl, aztán beszállok a rám várakozó kocsiba, és hazavitetem magam. Sam érdekes figura, remélem, még látom.

Elcsigázva csukom be magam után az ajtót, a hatalmas kulcscsomót a hátizsákomba csapva, majd nyögve nyújtózok egyet. Nem mintha nem lenne ínyemre, hogy saját lakásban lakok – mert ugye annak az az ára, hogy keményen melózok -, de lássuk be, amíg a többiek a délután nagy részét heverészéssel meg ki tudja mivel töltik, én idióta divatmajmok kéréseit elégítem ki, tanácsot adok profiknak, vagy szerelem az elromlott kedvenceket. Nem mintha unnám, vagy nem szeretném, csak... Egyszer igazán nekem is kéne egy kis kikapcsolódás, egy ellazulás, egy...

Épp idõben fordulok meg és tárom ki a karom, hogy a kétségbeesett kiabálót elkapjam, és lendületében megfékezzem. Lihegõ alak roskad a karjaimba, majd lerogy a földre, és sietõsen leszedi a görkorcsolyákat az alig 16-nak kinézõ férfi. Mert valójában a húszas éveinek végén jár. Fene a genetikába. Vigyorogva csóválom a fejem, ahogy már görgõk nélkül, magabiztosan áll fel.

-Azt hittem, ez a szar sosem áll meg. - dohog Liam. - Ha nem kapsz el, akkor lehet csak a kávézóban állok meg. Már végeztél is? Figyelj, este gyere már le a sarki bárba, Gregnek szülinapja lesz, és ki van bérelve nekünk a hely, valamint mindenki meg van hívva, aki számít. Õ még nem tud róla, épp hozzá igyekszem.

A sötétbarna tekintet felizzik, és alsó ajkába harap. Csak el tudom képzelni, hogy mi csigázza fel ennyire, márpedig ez nem az ingyen pia vagy a mai nap, hanem inkább Greg egyik osztálytársa. Milyen szerencsések!

-Persze hogy ott leszek. De hozzatok helyettem valami ajándékot, mert ilyenkor már minden bolt csukva, és kétlem, hogy egy harmadik térdvédõnek örülne.

Hátba veregetem, majd otthagyom. Illetve, õ otthagy engem, én meg nem törõdök vele. Hazaballagok, lábbal besegítve az ajtót magam mögött, majd átvedlek valami lazább cuccba. Egy óra múlva már kifelé igyekszem, egy fekete farmerben, kényelmes vörös pólóban, és persze egy telefonnal felszerelkezve. Pénz nem kell, iratokra nem szorulok, kulcsom meg a rejtekhelyen. Vigyorogva, fütyörészve fordulok meg, és ruganyos léptekkel a sörözõ felé sietek.

Ahogy belépek, megcsap a füst és az alkohol szaga, nem mellesleg a tánchely felõl is igen érdekes masszák látványa csap meg, aminek hatására felrohan a szemöldököm. Lehet nem szülinapra, hanem orgiára jöttem? Talán mégis haza kéne mennem... De helyette inkább mégis a pulthoz gördülök, felkapok egy kis rumoskólát, és félrevonulok, lehetõleg jó messze a parkettõl, még csak arra sem nézve. Félek, még ebben a félhomályban is látható lesz a zavarom.

Lassan a játékasztaloknál kötök ki, ahol legalább nem egymás manduláit vizsgálják a felek, sõt, komoly fogadásokat tesznek. Halk susmussal közelít hozzám a banda, csillogó szemekkel mutogatva a sarokba, ahol egy igen kirívó alak támaszkodik a falnak egy pohárral a kezében, és tekintetét alig veszi le a billiárdról.

-Sam, odanidaaa!! Az ott Masato! Hisawa Masato! El sem hiszem! - felszalad a szemöldököm.

-Aki az idén is megnyerte az országos versenyt, igaz? - kortyolok a kólámba.

-Te jó ég, ha odamegyek, szerinted ad nekem autogramot?

Összevont szemöldökkel fordulok a körülöttem álló, minden szempontból nagyobb alakokra körülöttem, és hitetlenkedve forgatom meg a szemöldököm. Ennél nem lehet rosszabb a helyet, ugye nem?

-Jól van, na! Lehet hogy neked minden sikerül, de hát... Õ mégiscsak egy sztár! Kíváncsi vagyok, ki hívta meg... Vajon Greggel van jóban?

-Ugyan már, a bár tulajdonosának a fia kivel nincs jóban? - forgatom a szemem újra. - Ne legyetek már csacsik. Emberbõl van.

Ismerem ezt a nézést, és általában ezt követõen szokott az a rész jönni, hogy én viszem el az egészet a hátamon. Még jó, hogy megtérül innen-onnan ez az egész. Sóhajtva nyújtom ki a kezem, és négy papír landol benne, meg egy szalvéta. Kisvártatva toll is kerül.

-Hogy ti mennyivel fogtok ezért tartozni nekem.... Pisisek.

Azzal egyikük kezébe nyomom a poharam, hogy ne legyen zavaró, és átvágva a tömegen megközelítem a ,,prédát”. Nem mondom, ha nem lenne ennek tétje, én sem biztos, hogy magamtól megközelíteném, kicsit magának valónak tûnik, de ahogy az ezüst tekintetek az asztalokra villannak, az arc egészen átváltozik. Kacsú alakja elveszne a tömegben, ha nem lenne ennyire kirívó és különleges, talán ezért vonz és taszít egyszerre. Hiába. Egy ilyen alak mellett az ember egója nem szárnyalhat úgy, ahogy tervezi.

Mert bár mindenki színesben van, õ valahogy... Színesebb. Mellette fakónak tûnik mindenki. Haja mögé elrejtõzik, és mégis k

ihívóan pillant körbe. Úgy látszik, vár valamire. A szemeire szegezem enyéim, amíg figyelmét meg nem kapom, így elé lépve legalább nem kell karhácsolnom, hogy észrevegyen. Felszalad egy szemöldöke, ékszer csillan rajta, hideg tekintete megcsillan, és átszalad rajta a kíváncsiság.

-Hali! Szabad néhány pisisnek autogramot kérnem? Nem merik idetolni a képük, attól félvén, hogy orrokat harapsz, vagy elrabolod õket.

Villantok egy féloldalas vigyort meg egy szemforgatást felé, míg a kezemben lévõ íróeszközöket meglóbálom illusztrálás gyanánt.