Mérgesen sóhajtok egyet, és próbálok érzelmeimen úrrá lenni, hogy egyetlen arcizmom se mutassa az elõbbi jelenet miatti zaklatottságomat. Nem is értem mért hagytam ezt ennyiben neki, bár mondjuk, ha egy rosszabb pillanatomba kapott volna, le valószínûleg nem engem követne befelé, hanem ráncigálnák a vesztõ helyre… van benne valami… amiért még sem így történt.

Beérve egybõl lehörpintek 2-3 pohárkával abból a méregdrága borból, van már tapasztalatom ilyen téren, tudom, hogy tudok hatni a sajtóra úgy isten igazából. Nemesen csillogva társalgok a fõbb bárókkal és grófokkal egész este, még Eleonorát is könnyed mosolyokkal sikerül csábítgatnom, hogy az újságírók igenis azt hozzák, majd le a holnapi számba micsoda egy úriember vagyok.

Kár, hogy ez egyáltalán nem igaz.

-          Kedvesem… - érintem meg gyöngéden Eleonor még oly fiatal arcocskáját ki erre szinte lángba borul. Bár már rendesen fáj a fejem, de azért szeretetteljességet mutatva túrok mély barna tincsei közé épp, mint Karl nekem. – Ma este szebben tündökölsz minden csillagnál.

Óvatosan hajolok ajkaira melyeket talán rajtam kívül más még nem is érintett és óvatosan kóstolgatom, akár egy túl hideg fagylaltot szokás. Tényleg ízletes a kicsike. Vágyaim hamar utat találnak melleire mik korához képest igencsak kifejlettek, ami egyáltalán nincs ellenemre sem, de lehet nem kellett volna megsimítani comb belsejét.  Akkor nem sikított volna akkorát, hogy a baglyok is megijedjenek a közeli fán, nem kaptam volna az arcomra, hogy bele sajduljon, illetve nem löktek volna bele a rózsabokorba. Áu… a fejem. Persze a baj mindig minimum párosával jár akár a lányok mikor mosdóba mennek, most kedvenc testõrömet hozta magával.

-          Mit akarsz – vetem felé, miközben néhány ágat távolítok el magamról. Ezt a szégyent, öcsém.

-          A testõre vagyok, követnem kell – feleli póker arccal, illetve meghajol, ahogy azt kell és amúgy is elvárom. De messze tojok most arra, hogy csak a munkáját végezte.

-          Magánéletrõl nem hallottál?

-          De igen. Viszont…  - néz kissé más irányba. – Engedelmével hercegem az a hálószobába zajlik, és nem az udvaron, ahol mindenki tanúja lehet.

Találó megjegyzését, elengedve a fülem mellett, porolom le magamról, az utolsó leveleket is.

-          Segíts felállni – vágom felé csak, ha már úgy is itt van. Mért ilyen hangos? Erõs, szálkás kezek markolnak meg, hogy ittas állapotomba, csak rá dõljek épp ahol érem.

-          Így jó lesz?

-          Tökéletes… Már csak annyit kérek, beszélj halkabban, amíg el nem érünk a szobámig – motyogom, és komolyan megveregetném a saját vállam, hogy ily értelmes mondat jött ki számon, egybe.

A várõr kacskaringós, szûk cseléd folyosókon vezetett maga mellett, aminek jelen helyzetben nem tudtam eldöntetni, örülni kéne, hogy a riporterek nem kattintatnak le vagy pedig, hogy lassan idehányok, mert nem jó ez a keringõzés. Tuti nem kellett volna hajnali kettõ után még annak az üveg whiskynek is neki ülni.

-          Mit gondolsz – kérdem mikor elnyújtózóm ágyamon és felpillantok éjfekete szemeibe.  – Van még esélyem annál a lánynál?

-          Mielõtt válaszolnék kérdésére, feleljen ön az enyémre – ül le mellém. Ezzel még csak nem is lett volna, baj annyira nagyon, de az igenis feszéjezõ mikor meleg tenyerével végig simít mellkasomon. Az pedig szinte kétségbe ejtõ, hogy nem elütöm bátor kezeit, hanem valósággal belenyögök mozdulatába.  – Komolyan akarja magának, vagy csak játszani szeretne?

-          Ezt azonnal fejezd be – morgom neki próbálva elhessegetni ujjait, de azok egyik mellbimbómon tesznek elegáns köröket, hogy egyre lejjebb kerülve, ingerelhesse dudorodó nadrág részemet.

-          Ha ez utóbbi nem segíthetek – folytatja tovább pofátlanul szexuális zaklatását közben. – Ha komolyak a szándékai, had adjak magának néhány tanácsot.

Úgy beszél, mintha lenne választásom. Ezek a várõrök tényleg nem értenek a politikához. Ez a házasság már réges rég el van rendelve. A probléma inkább a majd 10 év korkülönbség és az, hogy fogalmam sincs, mi azaz udvarlás.

-          Komolyak – tápászkodom fel ülésbe. – Komolyan meg is öletlek, ha még egyszer hozzám nyúlsz… - mondandóm nem sikerült túl hatásosra, de sikerült elérni annyit, hogy felálljon mellõlem.

-          Történetesen tudom, mit tegyen. Elõször bocsánatot kell kérnie, mondjuk pár nagy csokor virággal, napokon keresztül, és szerelmes verseket írnia neki. Az italra se foghatja a történteket, mert úgy érzem, még most is elég józan. – Ez nagyon macerásan hangzik. Tudod ki ír szerelmes verset!

-          Nem hosszú ez egy kicsit?!

-          Nem – ingatja meg fejét, hogy barna tincsei a hajába zuhanjanak. – Nagyon elszaladt magával a ló hercegem. Egy ideig az a szegény lány úgy se mer a közelébe menni, ha van ön mellett valaki.

-          Értem – sóhajtom el magam. Ez tényleg nagyon macerás lesz. – És utána? Megkívántam a kicsikét – vallom be.

-          Türelem. Úgy is figyelni fogom magát. – De jó. – Amint úgy látom, jöhet a következõ lépés, akkor mondani fogom, mit kell tennie.  Most viszont engedelmével hagyom aludni – ereszkedik térdre.

-          Délutánra… Itt legyél a rózsákkal – szólok utána. – Segítened kell a versírásban.

-          Ahogy óhajtja – hallom a hangján, hogy vigyorog.

Semmivel nem törõdve, még a ruháimat sem kigombolva csukom le szemeim és veszek fel alvó pózt. Érdekes várõr ez a Karl az holt ziher.

Másnap szerencsére csak fáradtan ébredtem dél tájában. A lakájom kap egy piros pontot, amiért nem keltet délelõtt így vasárnap alkalmával. Azok közé tartozom, akik kialudják a macskajajt, így jóformán az aluszékonyságon kívül semmi bajom.

Erõs rekedt hang tölti be a szobát, hogy figyelmem rá, nyak tekeredjen.  Chris tollászkodik az egyik nyitott ablakban és õ köszöntött a maga módján. Gyönyörû ez a sas. Ritkán mondok ilyet állatra, még halaim se voltak soha, de ez tényleg királyi látvány. Óvatosan megközelítve simítom meg tollazatát, majd hálás tekintetét követõen fordul el, és repül el. Na ha a gazdája az érdekes, a madarát végképp nem tudom hová tenni.

Frissítõ zuhanyzást követõen, a lakosztály közepén már egy mélyen meghajló szolgáló áll egy kocsi reggeli ebédféleséggel az oldalán.

-          Küldess Karl Leyton Hadnagy ért.

-          Úgy lesz – hajol meg, hogy távozzon, én pedig belemerülök a napi újságba.

Az alakításom fergetegesen sikerült, mert egész szépeket írnak rólam. Bár erõsen elcsúfítja a határ menti zavargásokról leadott cikkek. Még egy probléma és nem is kicsi…

Gondolatomat kopogás zavarja, meg majd Karl jelenik meg az ajtó mögül. Fekete tekintete elveszik, barna kócos tincsei mögött, pedig de kíváncsi lettem volna, vannak-e karikái a szeme alatt.

-          Hercegem – köszöntve, nézz fel rám térdelésébõl és egy valami biztos ez tényleg igazi katona, mert teljesen szolgálatra készen állva tért be lakosztályomba. Fenébe… pedig kedvem lett volna valakit szekírozni most.

-          Szép napot – felelem az újságba nézve és olvasva immár a problémákat tovább, kicsit se foglalkozva vele. Végtére is egy herceg vagyok, ha nincs kedvem, nem kell vele beszélgetnem. A következõ öt perc kínos csendet, csak az újság friss lapjainak ropogása törte meg, amit végül sóhajtva hátra dõlve lezseren levágok az asztalra. – Lázadások mi? ... Cöh az a vén trotty mindig kitalál nekem valamit – motyogok utalva a Brams Birodalom uralkodójára.

-          Fenség, nem kell agg… - de felemelem a kezem.

-          Nem is teszem, hisz ha végzed a munkád baj sem lesz – mondom az egyértelmût. – A virágok?

-          Már elküldve engedelmével – ében fekete szemei szinte úgy villantak felém, mintha hülyeséget kérdeztem volna.

-          Heeelyes – nyújtom el a mondatot, miközben kinyújtózva nyomogatom meg vállaimat. – A vershez nincs energiám.

-          Pedig ártani, nem ártana – kezei gyöngéden teszik le az enyémet az ölembe, hogy az õ kérges tenyere váltsa fel a masszírozást.  Egybõl mérgesen pattannék fel, de õ szelíd erõszakkal tol vissza a székre. – Garantálom, hogy nem lesz panasza – suttogja szõke tincseimbe – inkább mondja, mért nem akar verset írni.

-          Nem vagyok egy kibaszott költõ – morgom, de lehunyva szemeimet veszek bele a kellemesen borzongató érintésébe.  Azért tud a fickó, szinte látom, ahogy a görcsben állt izmaim kiengednek.

-          Ismer néhány szót – húzza végig ujjait nyakszirtemen lassan melyen láthatóan kedvtelve elidõz.

Mégse teszek megjegyzést, azt hiszem nincs is kedvem hozzá. Idejét se tudom mikor jártam masszõrnél utoljára. Jó ez így… Míg nem azok a bátor ujjak már a mellkasomon simítanak végig miközben halk szuszogása a fülemet csiklandozza és borzongatja, hogy kellõ hangulatot adjon az erotika megtestesítésének. Talán bele is pirulok, mikor állát a vállamra teszi, és pajkos nyelvével meg-megnyalintja nyakam érzékeny bõrét. Elmosolyodik, mikor testem rezgésébõl rájön egyáltalán nincs ellenemre kényeztetése és merészen lopakodik fel ajkamhoz melynek szegleténél kénytelen megállni, hisz vörösen kapom el fejem forró közelségétõl.

-          Meg ne próbáld – szótagolom bosszúsan és komoran húzódok el tõle felállva. Mi a francért kellett így elragadtatnia magát? Mégis kinek képzeli magát?

-          Ahogy óhajtja – felei epésen, de csak barna tincsei közé bújtatja arcát.

Azt hiszem ez volt az a pillanat ahol már a dühtõl vörösödök el, de ahelyett, hogy az õrséget hívattam volna, egyszerûen csak elviharozok mellette. Nem volt kedvem megjegyzést se tenni. Zavarom így is épp elég egyértelmû, nem kell rá a plusz ráadás.

Az, hogy igazából min húztam fel magam ennyire az kevésbé volt fontos csak a sértett megjátszása sokkal egyszerûbbnek bizonyult, mint, hogy megértsem Karl vagy épp jó magamat. Tényleg egy javíthatatlan kis király vagyok.  A szolgálók összesúgtak a hátam mögött, ahogy végig trappolok a márványköves hallban és egyenes hátsó kert felé veszem az irányt, eddig úgy is csak éjszaka láthattam azokat a rózsákat.

A lézengõ kertészek és a piszkos lovász fiúk egy meghajlást követõen, figyelmen kívül hagyva foglalkoznak tovább dolgukkal, míg az eddigi lazuló katonák szinte egybõl haptákba vágták magukat miattam.
Unalmas, mint mindig.

-          Most komolyan - morgom halkan, de már koránt sem magamnak, és fordulok Karl felé ki közben beért hallhatóan – mi a fészkes fenéért kell ez? Minek… minek keresed a bajt saját magadnak – vádlón nézek jóvágású arcába, de körülbelül annyit tudok leolvasni róla, mint egy üresen festett falról.  Azaz semmit.

Szája mozgásra nyíl, hogy válaszoljon, vagy csak mentegetõzzön egy sort, ám talán magát is meglepve hirtelen fordul háta mögé.  Teste ledermedt, izmai harcra készen feszülnek meg szálankét, míg szemei és arca egyetlen pontra mered.

Baj van.

Lövés dördült a félelem pedig még csak ki se teljesedhetett bennem, de már a vállamhoz kellett kapnom reflexbõl.

-          Fenébe elcsesztem!

 Karl ordít még valamit, de én csak a vérzõ karomat és az eddig lazuló katonák védelmezõ rám tehénkedését fogtam fel. Egy biztos nem fáj a sérülés, tehát csak súrolt a golyó, de így is szépen eláztatom saját magamat és pedáns öltözékem.

-          Kivinni innen nem biztonságos! Védekezõ felállás!

-          Uram Edgar Herceg vérzik!

-          Nyugalom nem vészes – csuklik meg hangom – elég bénák voltak. - Ám a kialakuló hangos kavalkádba erõsen csodálkoznék, ha bárki érette is volna.

Nem kellett megerõltetnem magam, hogy tudjam ez egy támadás: ellenem. Nem az elsõ és vélhetõen nem az utolsó. A támadók nem lehettek sokan, sõt nyilvánvaló volt, hogy erõfölényben vagyunk, mert amilyen hamar kezdõdött olyan hamar is csendesedik el.  A kis rohamukat úgy verték le mintha meg se történt volna nem volt több pár pisztoly hangnál és némi káromkodást követõen hangos testi fájdalmaknál.

 A foglyok tényleg nem voltak többen nyolc - tíz embernél és már térdelve, kezüket a tarkójukon tartva, piszkosan térdeltek az udvaron szanaszéjjel épp hol sikerült õket meg állítani. Egy-kettõ dühösen meredt a fegyverre, amik rájuk céloztak mutatva ezzel büszkeségüket, míg mások remegtek, mint a nyárfalevél.  Tökéletesen látszott rajtuk, hogy talán életükben elõször fogtak fegyvert, sosem kaptak semmilyen kiképzést és nem többek egyszerû hontalan tiniknél. Egyszerû kamaszok, akiket erre rávettek valamilyen úton-módon. Valószínûleg a megélhetésért.

Akkor mentem közelebb az egyik büszkén figyelõ fiúhoz, mikor fegyverese a ravaszt húzta fel.

-          Állj – emelem fel a kezem. – Erre semmi szükség.

Az udvar rész néma csöndben figyelt rám, míg én rezzenéstelen arccal bámultam a piszok szõke hajú fiúra. A katonák nem értették cselekedetemet, a kamaszok pedig nem tudták mire vélni. Egyszerû volt a megoldás. Valaki ide küldött a halálba pár gyereket, a legidõsebb lehet vagy tizenöt éves, azzal a céllal hátha õk bejutnak, mert kevesen vannak és kicsik, na meg hátha eltalálnak rendesen. Mégis ki olyan könyörtelen, hogy így beáldozza õket?

-          De uram… - szólal meg az osztag felettes tisztje - … a Brams Birodalom törvényei kimondják, hogy ez…

-          Tudom, mit mond ki a törvény – fordulok felé – de ezzel épp a támadók kezére játszunk. Én pedig nem fogok úgy táncolni, ahogy õk tapsolnak – mondom nyersen. Azon kívül ezek gyerekek.

-          Nem kell szánalma – ordít rám a szõke fiú és szimplán leköp a lábamra. Az igen…

 De mire bárki reagálni tudott volna, õ már nekem ront.  Elkeseredett bal egyenese pontosan az elém kerülõ Karl kezébe csattan.

-          Õt nem tudod bántani a jelenlétembe – hallottam a hangján, hogy nem veszi komolyan a fiút, aki ezt igencsak magára vehette.

 A következõ percek egy tipikus hisztis gyerek tüzes mozdulatai lettek, hol rúgni, hol ütni, hol pedig Karl mögé akart kerülni, de õ mindegyiket játszi könnyedséggel védi ki.  Végül megunva a fiút egyetlen tockost levágva az földre kerül.  A fiú könnyei némán kezdenek folyni arcán.

-          Csak gondolkozz, el rajta épp mit próbálsz véghezvinni – mondom halkam. – Itt fetrengtek a porban, szinte hallom, hogy korog a gyomrotok és neki esel egy kiváló tisztnek, ki egy herceg személyi védelmezõje és vélhetõen Õrzõje lesz– Karl olyan szélsebesen és csodálkozva fordul felém, hogy azt hittem eltöri a nyakát ám most nem foglalkoztam tüzes tekintetével.

-          Mi… mi csak – elcsuklott a hangja.

-          Itt maradtok – szólok ellentmondás nem tûrõen. – Ettõl fogva lesz ételetek és meleg ágyatok. Viseljétek jól gondjukat – mondom még címezve a visszabeszélõs tisztnek, majd megfordulva távozok.

Úgy viharozok vissza a kastélyba, ahogy kijöttem fél órával ezelõtt. Egyetlen változás a fellendülõ katonák voltak kik futtában kezdték intézni a dolgaikat, míg a szolgálók kastélyon belül maradtak várva az információkat.

-          Edgar herceg – kiált után Karl, de most csak egy célom van.

Az öregem már megint kicseszett velem. Elküld a fõvárosból, hogy ne rontsam ott a levegõt a címlapokon, miközben a fivéreim ugyanúgy bûnbakosak sok esetben. Engem meg ideküld, hogy a határ menti zûrökkel és egy kishercegnõvel foglalkozzak.  Na, szép.

-          Hercegem – kapja el a karomat testõröm és mire egyet is pislanthatnék, már egy régi lovagi szobor mögött találom magam.

Ez még nem is lett volna zavaró, csak épp Karl meleg, izzadt teste és fal közé kerültem elzárva az utat elõttem.  Karlnak határozottan erõs és izmos karjai vannak, tök felesleges próbálkoznom a szabadulással.

-          Engedj ki – parancsolom, de õ csak zihálva megrázza a fejét és lágyan beletúr szõke hajamba. Zavartan fordulok el tõle fejemmel. Ne simogasson már itt!

-          Meg… meg sérült és – zavart õ is - komolyan gondolta – kezdi szinte hadarva és fekete gyöngyház szemei szinte csillogva néznek rám – hogy Õrzõjének választ…

-          Még… még nem tudom, talán igen… de – motyogom zavartan.  Õ is épp annyira tudja, mint én, hogy a királyi család tagjai választhatnak egy úgynevezett Õrzõt maguknak. Tulajdonképpen ez egy õsi bramsi cím amolyan szokás, egy kitüntetés melyet a legrátermettebbek kapnak. Feladatuk, hogy célszemélyt védjék és egy kis testõrséget is irányíthatnak ennek érdekében, õk döntenek mindenben, ami a védelmet illeti a családtagnál. Karl megfordult a fejemben ilyen téren, már az elsõ percben gondoltam rá és hiába ismerem, egy napja rá bíznám az életem valamiért. Mintha nem is most találkoztunk volna elõször… de Karl õ nem… - Nem, nem vagy nemes – nyögöm ki a végét. Igen ezt a rangot lordok, bárók és grófok kapják.

-          Ez igaz – harapta el a mondatot. Mindez mégis eléggé feleslegesnek tûnt mikor húsz centi választ el minket és lehetetlenség nem észrevenni, hogy ajkaim vannak szinte csak a látó szögében.

-          Ne, hogy megpróbáld – morgom.

-          Nem érdekel – válaszolja, majd birtoklóan csap le ajkaimra végleg.

Azok a lapok, amikben eddig olvastunk a többi várõrrel róla, csak ostobaságok hordtak össze. Hiszen… Megjelenése mindig hibátlan, és kifogástalan, ezért a stílusa se lehet olyan önzõ, valamint nagyképû, mint amilyennek leírták. Inkább tudnám kedvesnek, és segítõkésznek elképzelni.

Annak a rá hasonlító srácnak a meztelen képével is a lapok próbálják befeketíteni.

Hamar a szobája elé érkezünk, és az itt állomásozó Hoard kopoghat az ajtaján, hogy amikor tetszetõs hangján, azt mondja, gyere be Tuckersékkel együtt követhessem.

Le is térdelünk elõtte, hogy rendesen kifejezzük irányába a tiszteletünk, remélem, így nem látja mosolyom, amivel lopva vizslatom elegáns öltözékét, valamint úrias testtartását.

Vékony, kis termete, valamint szõke tincsei szintén vonzanak, fekete szemeirõl nem is beszélve. Drágakõként csillognak, és teszik szép arcát még imádnivalóbbá…

- Fenség, szeretném bemutatni testõrségét – jelenti be a lakáj. - Õk a Tuckers fivérek.

Kicsit feszültnek tûnik, de talán csak fáradt az utazástól. Azért elég sokáig tarthatott neki idáig eljutnia…

- Aha – biztosan az… Javítaná is magát, egy kicsit udvariasabb stílussal, ha drága egyetlen madaram nem mutatkozna be neki egy hangos rikkantással, aztán huppanna le mellé az ágyra:

– Õ ki – teljesen meglepte, készségesen válaszolok a kérdésére:

- Chris Fenség. Jó magam meg Karl Layton, szolgálatára – ismét a földre nézek, ha nem tenném, még a szeme láttára nyalnám körbe az ajkaim.

Pedig… Nem lenne jó, ha észrevenné, úgy kezelem, mint egy elkapni való kis nyuszikát…

- Tuckers testvérek lesznek személyi védelme, míg Layton távolból fogja kémlelni az ellenséget. – így a biztonságos. Már mondtam társaimnak, hogy másként a herceg miattam lenne veszélyben. Sejtésemnek megfelelõen élõben sokkal szebb, mint eddig az összes képen, amit láttam róla, és amikkel többször szöktem el feladataim elvégzése után a mosdóba.

- Mi – áll fel mérgesen - Kétajtós szekrényekkel én nem mutatkozom, fordítjuk a felállást. Úgy gondolom, hogy a Brams Birodalom katonái biztos a felcserélt feladatköröket is ugyanolyan jól meg tudják majd oldani. – ez durva volt… Ráadásul azzal, hogy nem bízott meg a döntésünkben, még a végén tényleg megtalálja a bajt, amit keres…

- Ahogy óhajtja – sóhajtom azért ellenkezés helyett a többiekkel együtt, aztán már megyünk is, hogy átbeszéljük a visszamaradt teendõt. Kicsi madaram ugyan elrepült, de kint fog minket várni, ebben biztos vagyok.

***

- Nagyon észnél kell lenned. – ugrik elém a fiatalabbik fivér mielõtt beléphetnék a bálterembe, és célpontomhoz sétálhatnék.

- Pontosan – sóhajtja a másik is, amikor épp megkerülném testvérét. - Csak semmi ostobaság Karl. – pff… Mintha a szüleim lennének…

- Már mondtam… Visszafogom magam. – vigyorgok ezért feléjük. A herceg pont azzal a kislánnyal törõdik, akit majdani feleségének jelöltek ki. – Ennél közelebb nem is lépek a teremhez. Jó lesz?

- Ne is. Figyelni fogunk. – sóhajtják szinte egyszerre, majd közlik, visszamennek az õrhelyükre.

- Rendben… És nyugi… - vigyorgok rájuk ismét, mielõtt figyelmem teljesen Edgar herceg felé fordítanám. A drága lepattintotta azt a kis szende lánykát, aki eddig árnyékként követte, hogy elindulhasson a kert egy eldugottabb része felé, követnem kell.

- Bocsásson meg Fenség – érem utol a rózsalugasnál, mire hátranéz, már tisztelettudón térdelek – De…

- Mondjad – fordul vissza az elõtte illatozó virágokhoz, vigyorogva kelek fel, aztán lépek közelebb hozzá:

- Nem bölcs dolog egyedül mászkálnia.

- Néha azt is kell. – sóhajtja fáradtan - Egyébként te meg végezd a munkád és akkor nem lesz gond. Nem igaz – faggat, vigyorognom kell:

- Nem fogja megkönnyíteni a dolgomat igazam, van?

- Nem hát az nem az én stílusom – ohh értem… Szóval éppen lázad… Akkor lehet, mégis az õ hófehér bõre, és formás feneke virított azon az újságon.

- Egyébként, ha megenged még valamit – amíg nem biccent tovább se mondom azt, amit elkezdtem - rosszul kezeli a helyzetet a kisasszonnyal, hosszú távon ez nem lesz kifizetõdõ.

- Erre mit mondjak? Õ a nem hivatalos mennyasszonyom. De sose fordult még meg alattam szûzlány. Szóval a tanácsok jöhetnek – édes, ahogy játssza a nagymenõt… Kapni fog… Tapasztalatokkal együtt.

- Adhatok Önnek, ha gondolja Fenséged – sóhajtom, mialatt már megint a földet fixírozom, hogy ne lássa a vigyorom.    

- Nocsak, Karl ilyen megkapó vagy a fiatal lányok körében – neveti el magát tetszetõs hangján, kevés hiányzik ahhoz, hogy kinevessem, és ne csak egy lépést téve felé folytassam a társalgásunk:

- Nem éppen de tudom, hogy kell bánni velük, ha még nem tapasztaltak egyet és mást. – közelebb is hajolok hozzá, a bokrok jelenleg társaim elõl, és a bálozók elõl is tökéletesen elrejtenek minket.

- Mire gondolsz – húzza fel a szemöldökét, még közelebb hajolva hozzá fogom meg óvatosan az egyik kezemmel állát, a másikkal határozottan túrok finom illatú tincseibe, hogy így fordíthassam arcát az enyém felé.

Ennyit akartam, viszont nem bírom magam leállítani, végignyalom a szám, és kis csókot is hintek hamvas ajkaira.

Persze… Elég dühösen, és zavarodottan üti el a kezem emiatt, és vörös arccal lép hátrébb, még éhesebb tekintettel figyelem, mint eddig bármikor.

- Fenség látja, a szüzek így reagálnak egy ilyen közeledésre. Ez a normális – vonom meg a vállam – Elnézést kérek magatartásomért. Engedelmével elmegyek – még mindig vigyorgok, messze úgyse távolodok el tõle ezek után. Az enyém lesz, nem akarom, és nem is fogom elengedni.

Biccent, ezért pillanatok alatt tûnök el a virágok között, figyelem innen tovább, ahogy végigsimítva az ajkait duzzog:

- Férfi vagyok és kész – aranyos… Igazán aranyos…

Amint elmotyogja az éjszakának a véleményét nemi hovatartozásáról, visszatér a bálterembe.

Majd… Annak érdekében, hogy a köré gyûlt urak, valamint riporterek ne vehessék észre feldúltságát, és a kis csók miatti zavarát, gyors ütemben magába dönt pár pohárnyi vörösbort.

Tettét meggondolatlannak érzem, és aggódok is érte, ezért közelebb merészkedek a teremhez, hogy egy balhé kitörése elõtt kimenekíthessem, de szerencsére jól bírja az alkoholt. A stílusa inkább ismét laza, és nemtörõdöm lesz tõle, mint bunkó, mindenkit teljesen lehengerel nagyszerûségével.

Ráadásul… A sok ital segítségének köszönhetõen még azt is elviseli, hogy Eleanor kisasszony, akit közben az apja leszidott, azért, mert elvesztette õt a szemei elõl, újból árnyékként lebzseljen körülötte.

Sõt… Kedvesen szóba is áll a pirulós lánnyal, aztán beszélgetésbe merül vele, hajnal felé a hölgyike már teljesen felszabadulva ossza meg Edgarral az életét, mialatt fényképezik kettejük románcát.

Persze… Jóból is megárt a sok, pláne italból, a herceget Eleanor kisasszonynak kell kikísérnie a rózsalugas egyik padjára pár újabb pohárnyi frissítõ után, ha jól látom, fáj tõlük a feje, sóhajtva, és persze észrevétlenül követem õket tovább.

Még mindig a herceg közelében akarok lenni arra az esetre, ha baj történne. És… Bevallom, azért is lesem minden mozzanatát, mert kicsit féltékeny vagyok a lánykára, aki velem ellentétben most érintheti…

Tudom, a menyasszonya, de akkor is… A herceg nem szeretné úgy, mint mondjuk engem. Érzem rajta, hogy egy lányt nem tudna teljes szívébõl…

- Kedvesem… - emeli feljebb csábos mosollyal a hajadon állát, a másik kezével tincsei közé simít, földbe gyökerezik lábam a döbbenettõl. Úgy néz ki, a herceg az én módszerem fogja használni az elcsábításához… – Ma este szebben tündökölsz minden csillagnál.

Szép kis alak… És… Gyönyörû szavak partnere felé, a fáradt Eleanor simán elpirul tõlük, azért pislog sûrûbben, mert a szemeiben is könnyek gyûltek. Edgar óvatosan, tényleg azzal a módszerrel csókolja meg, mint amivel én õt.

Ügyes… Nagyon ügyes… Nem sejtettem, hogy ennyire jól felhasználhatja a herceg a tanultak…

Keserûséget, és büszkeséget is érzek magamban, miközben tovább figyelem, ahogy elmélyíti csókját, majd a gyenge lány vállát, és hátát simogatja.

Néha-néha egyre hevesebbé váló csókjuk közben Edgar kezei Eleanor mellkasára is eltévednek, hogy kis melleit cirógassák, a lány gazságuk miatt sûrûn sóhajt hercegem édes ajkaira.

Viszont… Amikor hercegünk már csinos felsõjébõl próbálná kioperálni melleit, hogy azokkal ruha nélkül is eljátszadozzon, zavarodottan sikít fel, aztán löki magától fél méterrel arrébb a herceget.

Ejnye… Azt nem is gondoltam volna, hogy a másik keze szoknyája alatt matatott…

Ostobaságát látva bennem is elszakad a cérna, viszont a leányzóval ellentétben nem keverek le neki egy pofont azzal, hogy szégyellje el magát, aztán futok sírva a szüleim felé.  

Megérdemelne még pár ütést, igencsak foghegyrõl kérdi azt is, mi dolgom már megint vele:

- A testõre vagyok, követnem kell. – válaszolok rezzenéstelen arccal, mialatt kicsit meghajolok az irányába.

- Magánéletrõl nem hallottál?! – biztosra veszem, hogy azért ilyen, mert nem tudta magát kielégíteni azzal a csitrivel.

- De igen… Viszont… Engedelmével hercegem az a hálószobában zajlik, és nem az udvaron, ahol mindenki a tanúja lehet.

Remélem, nem érezte annyira a rosszallást a hangomból… Ha igen, akkor elbúcsúzhatok a fejemtõl ahelyett, hogy vad éjszakákon keresztül döngölném az ágyba…

- Segíts felállni. – mordul ismét, miután pár percig masszírozta a homlokát, nem mondom neki, hogy már áll, mint egy jó katona, inkább hozzá lépek, és gyengéden egyenes helyzetbe hozom.

- Így jó lesz? – faggatom viszont amint végzek a feladattal, túl közel van hozzám. Ráadásul kezével sem épp a derekam öleli, hanem kicsivel lejjebb dörzsölget aahh…

- Tökéletes… - biccent egy felszisszenést követõen. – Már csak annyit kérek, beszélj halkabban, amíg el nem érünk a szobámig. – én támogatom addig???

- Rendben. – halkabban?? Na jó… Ahogy elkapom a kezeit, már kevésbé leszek ideges…

Igen… Sokkal jobb, hogy ténylegesen a derekam öleli.

Lassan, de biztosan haladunk lakosztályához, mosolyogva vezetem azokon a titkos utakon, amiken semmi esetre se futhatunk össze riporterekkel.

- Mit gondolsz? – faggat ismét, amikor eldõl az ágyán – Van még esélyem annál a lánynál? – cehh… Miért érdekli ennyire? Azért, mert õ lenne nála az elsõ férfi?!

- Mielõtt válaszolnék a kérdésére, feleljen ön az enyémre. – ülök le mellé komoly tekintettel, és simítom végig a mellkasát, hogy egy aranyos nyögést csalhassak ki belõle. Nincs ereje, ezért biztosan nem üti arrébb a kezem – Komolyan akarja magának, vagy csak játszani szeretne?

- Ezt azonnal fejezd be… - próbálja lefogni a kezem, viszont az számára lehetetlen ujjaim óvatosan siklanak tovább testén lefelé egyik mellbimbójáig, és köröznek rajta egy kicsit aztán még lejjebb addig, amíg meg nem találják legérdekesebb játékuk, keményen lüktetõ farkincáját.

- Ha az utóbbi, nem segíthetek. Viszont… Ha komolyak a szándékai, had adjak magának néhány tanácsot.

- Komolyak. – sikerül végre hörcsöghöz hasonlító arccal feltápászkodnia. – Komolyan meg is öletlek, ha még egyszer hozzám nyúlsz… - ohoho… Nem eszik olyan forrón a kását, de meg kell hagyni, zavara megint nagyon elragadóra sikeredett.

- Történetesen - állok fel, hogy kevésbé érezzem finom, csábító illatát – tudom, mit tegyen. Elõször bocsánatot kell kérnie mondjuk pár nagy csokor virággal, napokon keresztül, és szerelmes verseket írnia neki. Az italra se foghatja a történtek, mert úgy érzem, még most is elég józan.

- Nem hosszú idõ az egy kicsit?!

- Nem. – rázom meg türelmesen a fejem. - Nagyon elszaladt magával a ló hercegem. Egy ideig az a szegény lány úgy se mer a közelébe menni, ha van ön mellett valaki.

- Értem. – sóhajtja. – És utána? Megkívántam a kicsikét… - tisztában vagyok azzal, mit érezhet… Hasonló vágyak érzek az irányába…

- Türelem. Úgyis figyelni fogom magát. – feltéve, ha még nem végeztet ki – Amint úgy látom, jöhet a következõ lépés, akkor mondani fogom, mit kell tennie. Most viszont engedelmével hagyom aludni.

- Délutánra… - állít meg hangja az ajtónál – Itt legyél a rózsákkal. Segítened kell a versírásban.

- Ahogy óhajtja. – vigyorom szélesebb, mint eddig valaha, úgy néz ki, sikerült a holnapi napra kicsikarnom belõle egy randit kettõnknek.

Ez még úgy se lelombozó, hogy tudom, elvileg csak arról a lánykáról lesz szó közöttünk. 

Szeretem, ha rám szegezõdik minden szem, ha enyém lehet az, amit, és akit akarok, ha az én döntésem számít, vagy ha enyém az utolsó szó.

Valósággal rajongok azért, hogy a lányok rám villantsák csábos pillantásukat és eltölthessek velük (szerintük) egy felejthetetlen éjszakát.  Nincs annál jobb, ha száguldozhatok méreg drága autómmal minden felelõsség nélkül, vagy ha éjszaka csobbanhatok egyet a saját bejáratú medencémbe. Egyszóval átlagember tekintetében valószínûleg egy külön kategóriás seggfejnek számíthatok.

Ez még nem zavarna.

Az se idegesít igazán, hogy a bulvár lapok is ennek tartanak.

De az már igenis szétvet agyilag, ha emiatt apám elküld meghatározhatatlan idõre az ország másik végébe valami lehetetlen rokonoz, hogy csapjam ott a szelet egy mellesleg épp, hogy 14 éves kislánynak.

Oké, hogy lehet túlzásba vittem a múltkori after partyt és nem kellett volna a médiának lekapnia tök pucéran, miközben voltaképp én valami herceg lennék, de hát így alakult.

-          Lemész és kész – ez elhangzott az ország királyától én pedig öt óra kocsikázás és még egy óra bájvigyoros üdvözlés után végre eldõlhetek a lakosztályom ágyában.  

Természetesen ezzel még nincs vége. Este bálozás, tiszteletemre. Ami annyit tesz, hogy puccba vágás, baromi sokáig ismételten bájvigyor, tércselés a politikai helyzetrõl, keringõ, meg még néhány szivarozás a bukszás vén csotrogányokkal.  Azaz jó sokára kerülök ismételten ide.

Hangos sóhajom, még ki se fújom, de már kopognak az ajtómon. Persze, hogy az enyémen, mégis ki másén?

-          Gyere be – szólok, ki miközben feltornázom ülõ helyzetbe és lakájom fejet hajtva üdvözöl.

-          Fenség, szeretném bemutatni testõrségét – bólintok pókerarccal, mert leginkább elküldeném a büdös francba az egész brigádot.
Egy óriás ikerpár próbál bejönni, de csak próbálnak, mert az elsõ neki futásra neki mentek a plafonrésznek akkorák. Ezekkel sem megyek csajozni, mert erõsen emlékeztetnek két szürke sziklára ebben a díszes páncélzatban.

-          Õk a Tuckers fivérek – térdre érkezve üdvözölnek.

-          Aha – fejtem ki hangosan a véleményem, de egy éles és érdes hang eltompítja mondandóm. Nemes fehér sas kezd, repülni felém majd pár kört írva felettem letelepedik az ágyamra. Marha jó huzatot is cseréltethetek. – Õ ki – kérdem a madárra célozva, nagyon szépen van tartva.

-          Chris Fenség – feleli, készségesen egy szintén térdelõ, harmadik férfi ki fele akkora sincs, mint a másik kettõ. Kusza barna tincsei végig simítják, arcát mikor sötét mélységû szemeit rám emeli.  – Jó magam meg Karl Layton, szolgálatára – végül ismét lehajtja fejét tisztesség tudóan. Na, legalább a vár õrök tudják a helyüket.

-          Tuckers testvérek lesznek személyi védelme, míg Layton távolból fogja kémlelni az ellenséget.

-          Mi – pattanok fel – Kétajtós szekrényekkel én nem mutatkozom, fordítjuk a felállást. Úgy gondolom, hogy a Brams Birodalom katonái biztos a felcserélt feladatköröket is ugyanolyan jól meg tudják majd oldani.

-          Ahogy óhajtja – hajt fejet a lakáj és a három katona is, majd gyorsban távoznak az ajtón illetve tollas barátunk az ablakon.

-          Nem egyszerû ezekkel – dõlök el az ágyon, hogy pillanatok múlva el is aludjak.

Egy valamit megtanul az ember, ha nemes, a flancos bálok mindig ugyan olyanok. Teljesen mindegy hová megy az ember a felhozatal ugyan az.  Ráadásul a szabóval megvarratott ruhák méregdrágák, mindenki luxus kivitelben nyomja sehol egy hiba. Ez pedig annyira irritáló.
Nem beszélve a mellettem üldögélõ Eleanorról. Szerencsétlen annyira zavarban van tõlem, hogy levegõt is alig mer venni. A nyitó keringõnél tök érdekesnek tartotta vállam ruházatát, mert mást nem volt hajlandó figyelni. Ellenben segélykérõ pillantásokat vet valószínûleg barátnõi társasága felé.

-          Nyugodtan oda mehetsz - mondom, vontatottan közben meglötykölöm poharam tartalmát.  Ám nem mozdult viszont felvesz egy mélyvörös szint. – Tényleg nem zavar. Pontosan tudom, mennyire feszéjezlek, hiszen én magam is ezt érzem felõled.

-          Nem mehetek – motyogja, miközben az asztal szélét nézi.

-          Ugyan mért?

-          Apám megparancsolta, hogy veled legyek – sejtettem, hogy innen fúj a szél.

-          Gyere – állok fel és udvariasan nyújtom felé kezem, amibe kis kacsóit bele is rakja. – Azt kívánom, hogy mutass be a hölgyeknek – vezetem õt oda.
Természetesen pont leszartam ki kicsoda, de legalább ott hagyhattam kis szépséget és végre egyedül kimehettem levegõzni.
Igencsak benn járunk már az éjszakába, és ha más nem is a vidéki csillag ezrek tényleg gyönyörûen hatnak itt a vár Rózsalugasában.

-          Bocsásson meg Fenség – hallok meg egy mély baritont, és fordulok, hátra, hogy fél térde ereszkedõ Karlt láthassam – De…

-          Mondjad – sóhajtom és visszafordulok, a rózsákhoz miközben õ felegyenesedik.

-          Nem bölcs dolog egyedül mászkálnia – mondja. Nagyszerû.

-          Néha azt is kell. Egyébként te meg végezd a munkád és akkor nem lesz gond. Nem igaz – kérdezek vissza.

-          Nem fogja megkönnyíteni a dolgomat igazam, van?

-          Nem hát – vonom meg vállam – az nem az én stílusom – mondom barna szemeibe ismét megfordulva.

-          Egyébként, ha megenged még valamit – bólintok – rosszul kezeli a helyzetet a kisasszonnyal, hosszú távon ez nem lesz kifizetõdõ.

-          Erre mit mondjak? Õ a nem hivatalos mennyasszonyom. De sose fordult még meg alattam szûzlány. Szóval a tanácsok jöhetnek – vigyorodok el.

-          Adhatok Önnek, ha gondolja Fenséged – mondja inkább a földnek, mint nekem, betudva tiszteletnek, de nem az volt.  

-          Nocsak, Karl ilyen megkapó vagy a fiatal lányok körében – nevetek fel.

-          Nem éppen – mondja és közelebb lép hozzám – de tudom, hogy kell bánni velük, ha még nem tapasztaltak egyet és mást – hajol felém.

-          Mire gondolsz – húzom fel egyik szemöldököm és figyelmen kívül hagyom azt a részt ennek a helyzetnek, hogy egy fejjel magasabb nálam és bódító férfias illata van.
Óvatosan emeli fel a kezét és állam alá csippent munkától érdes kezeivel.  Bal kezével élvezettel simít puha szõke tincseimbe és lassan von közelebb magához. Cserepes kiszáradt ajkait kissé megnyálazva vette támadásba az enyéimet. Egyetlen kis röpke pillanatra értünk össze, de én az alatt épp eléggé pirultam be a dühtõl… Mégis, hogy képzeli ezt? Hogy csak így hozzám ér? Ráadásul… ilyen intimen! Elcsapom a kezét és hátrébb ugrok egyet zihálva.

-          Fenség – mosolyodik el – látja, a szüzek így reagálnak egy ilyen közeledésre. Ez a normális – vonja meg a vállát – majd hirtelen letérdelve. – Elnézést kérek magatartásomért. Engedelmével elmegyek – még mindig kábultan bólintok, hogy elmehet.
Egy rohadt mondatával sikeresen alázott földig. Oké, hogy pasival még sose voltam... eddig nem is gondoltam még ilyenre.
Mérgesen eszmélek arra, hogy ujjaimmal érintem ott ahol összeértünk akár egy szûzlány.
Óh, a jó büdös francba már.

-          Férfi vagyok és kész – majd beviharzok a bálozók közé.