Karakter: Kobayashi Maru
Megjegyzés: (Narciszhoz, Michaelnek)
●◦◊◦●◦◊◦●◦◊◦●◦◊◦●◦◊◦●◦◊◦●◦◊◦●◦◊◦●◦◊◦●◦◊◦●◦◊◦●◦◊◦●◦◊◦●◦◊◦●◦◊◦●◦◊◦●◦◊◦●◦◊◦●◦
Hogy Isten megoltalmazza-e majd bűnös lelkem a pokol égető lángjaitól, s lidérceitől? Semmiképp sem. Egy Oyabun nem engedheti meg magának eme luxust, elvégre családjáról kell gondoskodnia, bármi áron.
A koromfekete tincsek hátrasimulnak a csontos fehér kéz nyomán, megadóan domborodnak, akár macska az etető kacsóhoz. A hófehér öltöny elegánsan feszül, a rolex a helyén. A méregdrága, hasított bőr lábbelik visszhangot verve koppannak a mocskos padlón. Angyali teremtés démoni helyen. Megtévesztő álca, a fényességet hozó alak az, ki miatt sötétség van.
Utasításomra kinyitják a verem ajtaját, s én alá szállok. A vizelet, izzadság és vér émelyítő egyvelege kúszik egyenes nyergű orromba. Elfintorodom.
Embertelen körülmények, meg kell vallanom, de ezen légkör szükséges ahhoz, hogy munkánk sikeres legyen.
Egy megtört, reszkető alakot látok a sarokban kuporogni, a rugósmatrac fáradtan nyikorog alatta, ahogy próbál fentebb kúszni, menedéket lelve a pókhálós felület tövén.
Drámaian felsóhajtok.
Majd könnyed léptekkel érek mellé, arcára, vállára cirógatok. Elhitetem vele átérzem a helyzetét. Barbárok, egy ilyen virágszálnak, mint Ő nem az efféle ocsmány gazok között kéne sínylődni. Zokog, a karjaimba simul. Tisztában vagyok vele, bemocskolja szutykos testével a frissen tisztított zakó felsőt, ám az üzlet érdekében hozhatok ennyi áldozatot.
Manipulatívan súgom kagyló fülébe;máshogy is lehet, finoman is bánhatnak vele… Hagyja, had segítsek neki.
A vastag jégpáncélt megtörték, a munka javát egyáltalán nem én végeztem. Embereim nehéz kövekkel bombázták a kitartó tavat torony magasságból, én magam csak egy apró kavicsot ejtettem a felszínre, mely véglegesen felszakította a márványtakarót.
A nő belém kapaszkodik, reszketve bújik hozzám.
Kivezetem a veremből, érzem, azt hiszi, a karjaimban biztonságban van.
Egy újabb kurtizánnal bővült színes, s gyönyörű varietém.
Egyéb iránt nem sok időt tölthet velem a névtelen, az autóban átcserélem zakómat.
- Merre Oyabun?
- A toronyhoz.
Fontos üzletre készülök, melytől semmi pénzért sem állnék el.
Így a legfinomabb modorom veszem elő, ahogy kezem a markos amerikai kézbe teszem. Országomban rengetegen megvetik eme náció képviselőit, ám én nem tartozom közéjük. Bár fontosnak tartom a tradíciókat, ám az üzletben nem ismerek pardont ,vagy históriára való tekintetet. A pénz az pénz, ha amerikai dollár, ha japán yen.
Rövid magánéleti beszélgetésünkből és későbbi hírekből, melyeket a vacsora asztalnál csipegethetek össze, megtudhatom, az elit iskolába, melybe húgom is jár egy új fiú, méghozzá üzlettársam gyermeke iratkozott be.
Yume nem győz róla áradozni. Ilyen vörös a haja, olyan világító, aranybarna szeme. Izmos a teste, hófehér a bőre…
- De ugye nem csillog, mikor kilép a napra?- jegyzem meg végül epésen, megunva a heroikus történet leírást a Benson kölyökről.
- Irtó vicces vagy! Csak féltékeny vagy, mert te nem vagy olyan csini mint Ő!
- Meglehet…egyél.
A fekete szépség sértve biggyeszti le alsó ajkát, majd eltolva a porcelánt ejti gőgösen, nem kíván tovább étkezni, s charstonosokat is megszégyenítő csípő riszálással vonul fel emeleti szobájába.
Felsóhajtva temetem tenyerembe arcom egy pillanatra, majd két bizalmasom felé intek.
- Tartsátok szemmel ezt a Benson gyereket…Még csak az hiányzik, hogy „baj legyen”.
Meglehet, rosszabb vagyok, mint apánk lett volna. Egyszerűen nem vagyok képes elviselni, ha egy ellenkező nemű ólálkodik a húgom körül. Azonban nem tilthatom meg neki, ha csak nem akarok egy tájfun erejű pusztítást előidézni.
Pláne, hogy az elkövetkező három napban, Yume már az esküvőjüket tervezgeti, valamint a gyermekeik kinézetét..
No meg persze a majd másfél hónap múlva tartandó iskolabál bálkirály, és bálkirálynői szereplését a vörös „hercegével”.
Ennek tudatában, komoly aggodalommal lelkemben parkolok le az iskola elé. Látva a csordaként vonuló elitet elhúzom a szám. Mind egyforma, egyenruhába feszít, a lányok szoknyája abszurd mód feltűrve virít, a fiúk ingje lezseren lóg.
Először húgom bököm ki, lentebb süppedve az ülésben tolom fel egészen orrom tetejéig napszemüvegem.
Észre sem veszi az autót, csacsogva halad el a másik irányba, így a vörösre összpontosíthatok. Kivételesen nem hoztam magammal a pincsiket, ezt inkább magam intézném.
Az elektromos ablakemelő magától gördül le, jelezve; a tragikomédia elkezdődött.
Magamhoz intem a vöröst, majd minden ellenkezése ellenére, az autóba parancsolom.
Kocsikázni fogunk.
Egy kis ösztönzésre van szüksége, így egyhamar előkerül a magnum is fekete öltönyöm belső zsebéből, mely észrevétlenül hasfalához nyomódik.
Edward beszáll az autóba, a gázpedál lenyomódik, a kerekek felcsikordulnak, s hosszú fekete csíkot húzva indulunk városnéző túránkra.
Meg kell hagyni, szemrevaló teremtés, ám a húgomra fáj a foga, s ez a tény még akkor sem jelentene jót számára, ha maga Brad Pitt ülne mellettem.
Egy, a várostól távoli, hegyi kilátó kihalt parkolójában állok meg csupán, lassan felél fordulok, s feltolom napszemüvegem.
Látom arcán a megrökönyödés, a félelem, s a tehetetlenség kevert mimikáját. Önkéntelenül is megmosolygom.
- Van fogalmad róla, hogy ki vagyok?
- Van fogalma arról, hogy én ki vagyok?!
- Te az vagy, aki ha tovább szemtelenkedik, minden bizonnyal egy elásott tetem lesz az erdő mélyén.- világítok rá legalább oly szellemesen helyzetére, ahogyan ő is tette.
Úgy tűnik ez használ, válaszként némán megrázza a fejét.
- Kobayashi Maru…Yume bátyja.
- Jaaaa….az nem úgy történt, ahogy gondolja!
Most rajtam áll a sor, hogy megrökönyödve fürkésszem az aranyos szempárt, még szám is tátva marad. Ezt követően, már csak arra eszmélek, ingjének nyakát szorítva rántom magamhoz, tekintetemmel az övét fürkészem.
Szinte azonnal szabadkozni kezd. Nem Ő akarta, Yume kényszerítette. Kénytelen vele menni a bálba.
- De nem volt szex!
- Nem!
- De nem volt csók se…
A fejét rázza.
- Tapi?
Kiábrándult tekintettel mered rám.
- Jó, ha megtudok bármit is..elbúcsúzhatsz a kis csomagtól a lábaid között…És ezt ne fenyegetésnek vedd…Ezt vedd ígéretnek…megértettük egymást?
- Teljes mértékben uram!
Ujjaim görcsös szorítása lassan fogássá szelidűl csupán, majd pattanás szerűen válnak meg a finom textiltől. Pár hanyag mozdulattal söpröm le a ráncokat, megveregetem a domború mellkast, s megigazgatva a gyűrött nyakkendőt mosolyodom el.
- Ez esetben azt hiszem jóban leszünk Edward.
- A nevem Michael.
- Edward.-javítom ki, mialatt visszakormányzom a járművet az erdei útra.
Had lássa mily’ nagylelkű gavallérral hozta össze a sors, még haza is furikázom. Otthon lesz miről elbeszélgetnem a bátyjával fenyegetőző kisasszonnyal…
●◦◊◦●◦◊◦●◦◊◦●◦◊◦●◦◊◦●◦◊◦●◦◊◦●◦◊◦●◦◊◦●◦◊◦●◦◊◦●◦◊◦●◦◊◦●◦◊◦●◦◊◦●◦◊◦●◦◊◦●◦◊◦●◦
|
