 Karakter: Xiang Yu (Hsziang Jü)
Megjegyzés: ~princess~ Bátyámnak
Xiang Yu (Hsziang Jü)
Remegnek a kezeim, és habár ujjaimra gondos kezek tekertek gézt, hogy ne szúrjam megint véresre őket, felesleges. A remegésemnél talán csak a tehetetlen dühöm nagyobb, elvégre eddig gond nélkül eltaláltam bármelyik céltábla kellős közepét, most egy aprócska lyukat nem tudok eltalálni hajszálnyi távból egy kicsi tűvel. Elkeseredetten vágom hát a félkész hímzést a sarokba. Senki sincs most se közel se távol, így ennek szerencsére nem tanúi, ígyis van miről pletykálni az udvarban, ha a betegségem szóba kerül. Székem karfájára könyökölve hajtom fejem fáradtan a tenyerembe, és sóhajtok.
Nem tudom, meddig bírom még. Egyre többször téved tekintetem az övembe bújtatott tőrre, és már magam sem tudom, hogy mitévő legyek. Nem tudom, hogy van-e ebből az egészből kiút, mert az udvari orvosra már a madaram se bíznám talán, ha lenne. Hiába kértem apám is, hogy hozassunk másik doktort távolabbi vidékről, hátha az már hallott olyanról, ami engem hamar felgyógyíthat, kérésem süket fülekre talált. Mintha... Nem is akarna vele foglalkozni. És nincs kivel megbeszélnem se. Megőrülök.
Halk léptek, majd feltekeredik a bambuszajtó, és egy kisebb sereg ömlik be, hozva az öltözékem, közben mellém érve hajlongva megszólal az egyik.
-Őfelsége Jiao-ling herceg megérkezett.
Felállok anélkül, hogy a ruhát nyújtanák felöltésre, és türelmetlenül intek. Mint egy megbolygatott hangyaraj, úgy lendülnek előre, és apró, selymes kezek lepnek el. Szaporán dobogó szívvel állok a szoba közepén, tűrve hogy a hajam szorosan összefogják és feltűzzék, ruháim, ékszereim, fegyvereim felaggassák rám, és végre indulhassak. Szinte libabőrös vagyok a gondolattól, hogy végre van itt valaki, akire az életem is rábíznám, valaki, akivel beszélhetek. Mégis amikor a súlyos ruhámon az utolsó igazítások is megvannak, nehezemre esik elindulni. Mi van, ha megsérült, és pihenne? Ha meglátja, mennyire visszaestem, állapotom mennyire... Taszító.
Megindulok, elvégre nem szabad hezitálást mutatnom. Fő a látszat, ezt apám alaposan a fejembe gyömöszölte, nem is egyszer. Lassú, ünnepélyes léptekkel vonulok a folyosókon, előttem mindenki derékszögbe hajol. Tilos rámnézni, aki csak merészeli, azt megvakíttatják. Olyan érzés ez néha, mintha mindenki elfordulna tőled.
Megszédülve állok meg a folyosó közepén, lehunyt szemmel, sápadtan, ruhaujjam rejtekén ökölbe szorított kézzel. Miért?! Nagyot nyelek, és tétován lépek előre. Csak erősnek kell lennem, és felemelt fejjel továbblépnem. Már hallom, ahogy a nevem kiáltják, és bátyámnak szólnak, hogy jövök. Nem állhatok meg az ajtó előtt!
Felgurul az ajtó, én pedig szolgálóimmal besétálok a szobájába. Hosszú pillanat telik el, amíg ki nem mondott szavak zsonganak fejemben, amiket a sok fül miatt nem mondhatok ki, majd egy újabb, amíg a ruhájában szemügyre veszem. Gyönyörűen áll rajta, és fájó szívvel kell elismernem, hogy jelen állapotom miatt inkább való ő a trónra, mint én. És ott a krizantém, amit én hímeztem hosszú és keserves munkával, ami kiemeli a fennségességét, vezéregyéniséggé varázsolva őt... úgy végigsimítanék rajta, vagy legalább a vállára tenném kezem, hogy érezzem, hogy tudjam, még az ényém egy kicsit...
Arcom hosszú idő után végre őszinte mosolyra is képes, ahogy sötét szemeit nézem. Látom rajta, hogy ő is örül, szinte felfal a tekintetével, ahogy én őt, ennyi idő után keresem rajta a változást, az esetleges sebeket, de a sok ruha és cicoma még a máskülönben kirajzolódó termetét is etakarja.
-Bátyám, remélem kedvedre való új viseleted. - arcán meglepettség fut át, majd felismerés, én pedig sajgó szívvel állok előtte.
-Gyönyörű, kedves öcsém.
Dicsérő szavai örömre fakasztanak, szívem nem haragosan dobban végre, és úgy érzem, hogy éveket fiatalodok szavaitól. Eddig egy vénembernek éreztem magam, aki csak ülni szokott és néha sétálni, aki senkinek sem kell, és lassan elfelejthetik. Pedig tele vagyok tettvággyal, és mehetnékem van, de még lóra sem ülhetek, nehogy bele találjak halni a gyönyörűségbe. Keserűség lopja magát a boldogság perceibe.
-Ahelyett viszont, hogy női munkát végeznél, újra hódolhatnál kedvelt szenvedélyeidnek, kinn a szabadban. Holnap kardozhatnánk, egy kicsit.
Szavai belémmarnak. Nem tudhat róla, hiszen hol hallotta volna, hogy én már rég nem fogtam az én imádott kardom, sőt nem is láttam, elzárták előlem, nehogy esztelenül a kezembe veszem. Azért nem is lóg most oldalamon, pedig az ilyen ünnepekre kötelező lenne viselni. És a gondolat, hogy Vele együtt kardozzak, odakint, amíg vérem felpezsdül, és izmaim megfeszülnek...
-Túl sokáig voltál távol, bátyám. - elfojtom keserűségem, nem való az a viszontlátás pillanatára. - Az orvos szerint súlyosbodó betegségem révén nem foglalkozhatok már többet ilyesféle dolgokkal.
-A fronton kevésnek tűnt ez az idő. Ez esetben pedig az egészséged a legfontosabb, s ebben nem ismerek vitát.
Ha nem lenne ennyi ember itt! Nyelvembe harapok, mielőtt még akármi kicsúszhatna a számon, és közben valami tehetetlen magányosság kúszik körém. Talán nem most kellene elmondani neki, hogy állapotom mennyire súlyos. Hadd higgye még pár csalóka óráig, hogy ebből ki lehet lábalni, és hogy van még remény arra, hogy egy nap majd újra együtt megyünk lovagolni, távol mindenkitől, vagy az első sorban, egymás mellett vonulunk csatába...
-Az ünnepi vacsorán találkozunk, bátyám.
Búcsúzok el tőle, mosolyra húzva a szám, habár legszívesebben elrohannék. El az egész elől egy másik életbe, egy másik világba. Sarkonfordulok, és ajkaimat harapdálva sietősen távozok. A szobámba térek vissza, hogy ott pár pillanat magányt követeljek magamnak. Az asztalnál ülve betegesen sápadt bőröm próbálom még jobban elevenné varázsolni porral, kenőccsel, de kritikus tekintetemnek hiába minden. Nyílik az ajtóm, és az orvosságommal vonulnak be. Ellkínzott pillantást vetek tükörképemre, kicsúfola azt tehetetlensége miatt, és mogorván kapom fel a kis pohárkát, felhörpintve a tartalmát, majd kiöblítem a szám. Szörnyű íze van, az utóíze még rosszabb, és az utána következő órákon át tartó rosszullét...
De nincs időm sem összeszedni magam, mert felcsendül a gong, így felkászálódva, próbálva rosszullétem leküzdeni, kilépek a szobámból, és kíséretemmel a trónterembe megyek, hogy apám oldalára állva megvárjam a ceremónia kezdetét.
Magamon érzem a mindent látó pillantását, a metsző gúnyt. Az ő elsőszülött fia is ott áll mellette, Han-Mong, karcsú, sőt vékony, fegyver soha nem volt kezében, egy tudományban sem ékeskedik, mondhatni butácska, könnyen befolyásolható, mindenben a császár szavát lesi, nélküle még felkelni sem lenne talán képes. Megveti nem csak az udvar, de az ország népe is, sőt, apja szemében sem villan büszkeség, ha ránéz, mégis nagyobb szeretetet és figyelmet kap tőle, mint én, aki előtt nagyszerű jövő... állt.
Jiao-long a másik oldalán áll, és bár arca ünnepélyes, szemei hívogatón néznek rám, fél lépést oldalra lép, mintegy helyet adva nekem közte és a császár közt. Fejem meghajtom.
-Fiad meghajol előtted.
Nem válaszol, hosszú ideje alig méltat szóra is, így felegyenesedve lépek mellé, ökölbe szorítom ujjaim, mielőtt halvány remegésük feltűnne valakinek. Az újabb gongra a császár megindul, és fél lépéssel lemaradva mögötte fiai követik. Mindenütt krizantém, vagy arany, az utolsó szolgáló is ünnepi öltözékben. Kiérve az óriási udvaron az udvar összes szolgálója, katonája, vagy teremtett lelke kint sorakozik, meghajolva előttünk, amíg a nagy emelvényhez vezető lépcsőig érünk.
Elszorul a torkom. Szédülök és néha pillanatokra elsötétül előttem a kép, hogy fogok én oda fellépdelni? Fogaim összeszorítva lépek elsőként mégis a leglasó lépcsőfokra, és hálát adok az isteneknek, hogy az arcomon legalább nem látszik, mennyire vagyok sápadt. Szerencsére őfensége már nem fiatal, és nem siet felfelé, tízlépcsőnként az udvari papok imádkoznak, így néha meg lehet állni, de ígyis mire felérünk, szaporán kapkodom a levegőt, és elönt a megkönnyebbülés, amikor végre leülhetek.
Szinte lerogyok a székemre a lehető legtöbb előkelőséggel, és az első szolgálóm máris egy apró pohárban vizet nyújt nekem. És bár meghalok egy korty frissítő vízért, magamon érzem atyám metsző pillantását, így visszautasítom, és merev háttal ülök az asztalnál. Az előttünk lévő tányérokra ügyesen szednek erre fizetett kezek, és miután Őfensége is hozzálátott, mindenki kézbe veszi az evőeszközt. A lehető leglassabban eszem, hosszasan rágva a falatokat, a tányérom figyelve, de ígyis úgy érzem magam, mint akit három napja tömnek a hóhérok.
Eddig ez volt a kedvenc ünnepem az Újév után, de most kész kínszenvedés kivárni, amíg a tüzijátékok végre felsüvítenek, és szétrobbanva ezer színnel világítják be a sötét éjszakát. Felfelé nézek, de nem sokat látok. Szinte a mantrámmá válik lassan a ,,csak ne ájuljak el”. Amíg nem figyelnek, a tányérom nagy részét visszacsempészem az asztal közepén lévő tálra, hogy ne tűnjön fel senkinek étvágytalanságom. Ígyis ruha nélkül már látható, mennyit fogytam.
~*~
Valahogy sokkal tovább tart az egész ünnepség, mint eddig bármikor. Vagy csak nekem tűnik úgy, mert minden pillanat maga a pokol. Így amikor vége van, és apám után sétálok lefelé a lépcsőkön, igyekszem még maradék erőmet összegereblyézni, és emelt fővel a palotába vonulni. A császár minden szó nélkül elvonul a szobái felé, és amikor a fia is elvonul pökhendin, mintha lealacsonyodna azért hozzánk, hogy egy levegőt szívjon velünk, lehunyt szemmel állok egy hosszú pillanatig.
-Öcsém, minden rendben?
Mosollyal az arcomon emelem fel újra a fejem, és pislogva próbálom a három bátyámat eggyé formálni. Óvatosan bólintok, majd megnyalva száraz ajkaim nyelek egyet.
-Persze. Jó éjt, bátyám. Örülök, hogy itthon vagy.
Kezem megmozdul, talán hogy kezem a vállára tegyem, és megszorítsam, hogy erőt merítsek belőle, de végül a mozdulat félbemarad, és hogy az eltévelyedett kéznek okot adjak, intek a szolgáknak, akik meghajolva előttem utat nyitnak. Elfordulok, hogy fájdalomba torzuló arcom ne láthassa, és lassú léptekkel végre a szobám felé indulok. A hátamon érzem pillantását amíg a folyosó végén be nem fordulok.
Épp hogy elérem az ágyamat, szinte lerogyok rá, nem bánva már, hogy milyen dísz hova görbül. Babaként hagyom, hogy levetkőztessenek, és hagyom őket abban a hitben, hogy dugig ettem magam, és annyira jól éreztem magam, hogy kifáradtam, azért nem bírok. Amikor már csak egy hálóruha van rajtam, szinte tehetetlenül hagyom, hogy eligazítsanak a fekhelyemen, és amint a takaró rámkerül, elalszom.
~*~
Annak ellenére, milyen fáradékony vagyok mostanában, nagyon korán szokásom felkelni. Rendszerint egyedül öltözöm fel, mert ilyenkor még egy cseléd sincs fent, és végül lassan kisétálok a palota melletti kertbe, hogy a tó mellett a padra leüljek pihenni, és a koi-pontyokat etetni. Sóhajtva szórok a víz tetejére némi kukoricát és kis élelem-golyókat, majd csendben figyelem, ahogy a szines halak felúsznak, hogy ehessenek. Ez az egyetlen dolog, amiben tényleg örömöm lelem, és nem érzem azt, hogy tehetetlen vagyok, egy semmirekellő.
-Csak nem koránkelő lettél?
Szólal meg mögöttem egy kellemes hang, én pedig meglepve bár, de mosolyogva fordulok felé. Ő még ugyan hálóruhában, lengén öltözötten ül mellém, mégsem tűnik úgy, mintha fázna. Arcát elnézve nem rég kelhetett, tehát rejtély előttem, hogy ilyen öltözékben és ilyen hamar miért jött ki.
-Kiűzött az ágy. Amúgy is a napfelkelte volt mindig a kedvenc napszakom. - pillantok fel a már majdnem teljesen előbújt csillagra – Mindig egy új nap kezdetét jelenti. Egy új lehetőséget, amit meg kell ragadni.
-És megragadod?
Érzem, hogy engem figyel, de pillantását nem tudom viszonozni. Félek, hogy olyat látna szemeimben, amire nem vagyok büszke, és nem akarom ugyan titkolni előtte, de csak úgy megmutatni sem.
-Nem, bátyám. Mára már az is csoda, hogy kijöhetek a szobámból.
Hirtelen egy meleg kéz fogja meg jéghideg ujjaim. Meglepetten fordítom arcom a kéz felé, hiszen olyan régen ért már hozzám bárki is, hogy már-már szokatlan és ismeretlen. Aztán csak lehunyom a szemem, és egy hosszú pillanatig élvezem, nem gondolva semmire.
Persze, minden jó egyszer véget ér. Szemöldököm ráncba szalad, és ajkaim összepréselem, hogy ne nyikkanhassak. Kezem megvonaglik, majd apránként testem is remegni kezd, én pedig elfordulok, hogy arcomon a fájdalom és a kín rejtve maradjon. Kezem is elhúznám, de a meleg, és nagy tenyér fogjul ejti, és nem ereszti.
-Mi a baj? Hogy segíthetek?
Állna fel, tán hogy segítséget kérjen, ám most én szorítom meg a kezét. Ne menjen el, mikor csak most jött, és vissza sem kaptam igazán! Ő az egyetlen, akiben megbízom, aki valamit is számít nekem... A roham lassan csillapodik, és manapság már ritkább, hogy gyorsan múlik el. Lassan elernyednek izmaim, és sóhajtva pihenek pár pillanatot, mielőtt felállnék.
-Ülj vissza, ne állj még fel! Hiszen nem vagy jól! Megyek és hívom a...
-Ne!
Szinte durván szakítom félbe és hangosan, elkapva tekintetét, és kérve őt némán, hogy ne tegyen ilyen oktalanságot.
-Hiába minden. - suttogom. - Ne hívj senkit.
Értetlenül néz rám. Tenni akar valamit, segíteni, látom rajta, hogy ez a tehetetlenség végképp nem nyugtatja meg, de én sem tehetek többet mint ő. Két kezem közé veszem az ő kezét, finoman végigsimítva rajta végtelen gyöngédséggel.
-Egyszer... Talán majd egy másik életben újra kardozni fogunk az udvaron... - súgom halkan a kezének. - De most ez az istenek akarata, nekem pedig eként kell cselekednem. Mégha szívem mást is súg, vannak olyan parancsok és törvények, amiknek nem lehet ellentmondani.
Szomorú mosolyt küldök felé, majd kezeim visszahúzva meghajolok, és megfordulva visszamegyek a palotába. Lassan szelem át a nagy csarnokot, folyosóon magabiztosan kanyarogva. Tudom, hogy jön utánam, sose hagyott semmit félbe, nem most fogja elkezdeni. De mielőtt még utánam szólhatna vagy utólérhetne, a kora reggeli szolgálatos kísérőim szinte pánikolva sietnek hozzám, igazgatva ruhámat, amíg türelmetlenül el nem hessentem őket, és felszolgálják a gyógyszerem. A pohár felett vetek egy pillantást még bátyámra, aki tekintetével szinte lyukat éget rajtam, és egy kortyra megiszom a borzalmas löttyöt.
Ruhám nagyot lebben, ahogy hirtelen elsietek, és a folyosón befordulva a falnak támaszkodok, mikor senki sem látja, és hosszú pillanatig hápogok. Hiába ez az orvosság, egyre rosszabb minden. Végül ellököm magam a faltól, és bemászok a szobámba, hogy úgy tegyek, mint aki reggelizik, aztán nekilátok napi teendőmnek. Nagyon hosszú lista: pihenni.
|
