Genma:
Rázkódásra térek magamhoz, és felnyögök az erõs fájdalomtól. Valaki a karjaiban tart, és nagy sebességgel halad velem. Felpillantok, s ködös agyammal felfogom amit látok. Kerámia maszk. Ezek szerint utánam küldték az ANBU-kat.
Pokoli fájdalom... érzem ahogy kezd elsötétülni ismét minden...
Nem tudom kinek az ölében vagyok, de nem is számít.
- A feleségem... - nyögöm halkan. - ...ne engedd, hogy így lásson... mondd meg neki... mondd meg...szeretem... - folytatnám, de már nincs több erõm.
Mielõtt belecsusszanok a jótékony sötétségbe, még hallom Kakashi-sama mély dörmögését.
- Majd te megmondod neki öregfiú...
*
Matsuri illata...
Lassan felnyílnak a szemeim, és az ablakon beszûrõdõ napsugarak azonnal elvakítanak. Hosszas pislogás után végre látok valamennyire, és konstatálom: bassza meg, de fáj mindenem!
Ezek szerint élek. Éljen.
Karcsú ujjak szorongatják a kezem, és beleremegek a boldogságba amikor oldalra pillantva megpillantom végre az imádott arcot. Sápadt és nyúzott, behunyt szemekkel az ágyamra borulva alszik. Vajon mennyit virrasztott mellettem? Kit rúgjak seggbe, ha emiatt valami baja esik neki vagy a picinek?!
Felnyílnak a gyönyörû szemek, mintha csak megérezte volna hogy figyelem. Néhány hosszú másodpercig csak nézzük egymást, és megszûnik létezni számunkra a külvilág...
- Genma... - hallom édes hangját.
- Szia kicsim - súgom, de hangom ingám a száraz levelek zörgésére emlékeztet, mint az én szexisen karcos baritonomra.
- Annyira szeretlek, annyira féltem! - tör ki belõle, és végre megpuszil. Ez jól esik... az ú puha ajkai, finom illata és melegsége, szeretete... Azt hittem többé nem lehet részem benne.
- Én is szeretlek... - válaszolom falevél-hangomon. Ha már annyi mindenkivel üzentem... most legalább én is elmondhatom neki. És ha majd tudok három szónál többet is kiejteni, akkor minden nap újra és újra el fogom neki mondani... mert sosem elég.

Múlik az idõ, és bár múmiának látszom még, koránt sem vagyok egyiptomi hulla állagú. Sõt. Ide nekem még tíz fû-jounint! Ledarálom õket, mint nyuszi a répát!
Persze ezt a Hokage nem hiszi el,ezért szigorúan ágyba parancsol, pedig millió dolgom van. Elõször is, Matsu-babát kell pátyolgatnom. Ha én nem simogatom esténként a fájó derekát vagy feszülõ pocakját akkor ki?! Másodszor pedig, a geninjeim csal lábat lógáznak gyakorlás helyett! Harmadszor pedig: utálok tétlenkedni!

Rémülten pattanok fel amikor Matsuri a hasára szorított kezeivel hirtelen összegörnyed, fájdalmas nyögésétõl pedig akut szívinfarktust kapok és egy másodperc alatt megõszülök. Kipattanok az ágyból, és karjaimba veszem gyengéden.
- Mi ez? Csak nem magzatvíz? - kérdezem elsápadva. - Ne mondd, hogy most szülni fogunk?
Csak bólogat, de nem tud megszólalni. Nagyon óvatosan leteszem az ágyamba, és kirobbanok a folyosóra. Két másodperc alatt sikerült összeordítoznom néhány medi-ninját.

Aggódva, Matsuri kezét szorongatva figyelem ahogy sündörögni kezdenek, végül berohan a kórterembe a Hokage is.
- Na végre! - mosolyog csillogó szemekkel. Matsuri csak fájdalmas nyögéssel válaszol, én meg sápadtan törlöm meg verejtékezõ homlokát egy vizes ruhával.
- Most mi lesz? - préselem ki magamból a legostobább kérdést ami csak hirtelen eszembe jut.
- Megszületik a fiatok - válaszolja Tsunade-sama.
- ...vagy kislányunk... - toldom hozzá. Nem bánnám ha az utóbbi lenne... de persze a fiúnak is nagyon örülnék, hisz a mi gyerekünk.
- Pontosan - biccent. - Viszont már elõre haladt a szülés, ezért itt fogjuk levezetni.
Utasításokat osztogat a medi-ninjáknak, majd Matsuri lábai közé térdel, és elõre görnyedve matat valamit ott lent. Kíváncsian nézném meg mi az, de feleségem kis kezei visszahúznak.
- Ne mozizd... csak a végeredményt nézd majd meg... - zihálja életem értelme. Biccentek, és vállait átölelve puszilom meg. Minden egyes tolófájásnál segítek neki megemelkedni, és óvó karjaim felfogják visszazuhanó felsõtestét.
Genma.
Szégyelld magad.
Ez a te hibád.
Miattad szenved most Matsuri...

- Tarts ki kicsim... mindjárt vége... - bíztatom gyengéden cirógatva, puszilgatva.
- Ez az! Kint van! - kurjant a Hokage, és az én feleségem felsóhajtva hanyatlik hátra a karjaimba. Aggódva fektetem vissza a puha párnákra, és ekkor meghallom...

A gyermekünk hangját. Mint egy rozsdás kerék, úgy nyikorog, de mégis szebb minden más hangnál.
Egy gyors mozdulattal bebugyolálják egy fehér, puha textilbe, és a kis csomagot Matsuri karjaiba teszik. Feleségem mellé ülök az ágyba, és átölelve õket pillantok le gyermekünkre...

- Kislány... - hallom a Hokage hangját, és elmosolyodom.

Résnyire nyílnak a babaszemecskék, a piros, ráncos kis arc közepén. Alaposan megtekint minket, majd szuszog egy kicsit.
- A kislányunk... - suttogom, és megpuszilom feleségem arcát.

Könnyes szemekkel szívom magamba életem legszebb pillanatát...

 

Matsuri:
- Genma gyorsan ki is pattan az ágyából, és engem kap fel az ölébe, észre is veszi a földön szétfolyt anyagot.
- Mi ez? Csak nem magzatvíz? – néz rám elfehéredett arccal – Ne mondd, hogy most szülni fogunk?
Fájdalmasan, mereven bólintok párat, hang nem nagyon akar kiszûrõdni ajkaimon. Mintha egy hímes tojást fogna, olyan óvatosan tesz le az ágyra, majd kirohan orvosért kiáltozva.

Hamarosan jönnek is páran, körülöttem futkosnak, tevékenykednek, de a fájdalmam nem tudják enyhíteni. Kérdezik, hogy milyen gyakoriak a fájások, hogy pontosan hol érzem, és mi történt eddig. Mindent elmondok, ekkor belép a Hokage.
- Na végre! – csillannak fel sötét méz szemei, és felém jön, Genma mellettem ülve törölget meg néha.
- Most mi lesz? – kérdi kedvesem.
- Megszületik a fiatok – vágja rá a Hokage, de Genma nem tûri.
- ... vagy kislányunk... – helyesbít. Tudom, hogy mennyire szeretné ha kislány lenne.
- Pontosan. Viszont már elõre haladt a szülés, ezért itt fogjuk levezetni – válaszol, majd el is kezdjük. Amikor jön az erõs fájás, akkor kell nyomni, igyekszem, néha kiszökik egy fájdalmas sikoly, de Genma segít visszatartani, hogy amikor megfeszülök, ne üljek fel.
Nem igaz... Mennyi ideig tart egy ilyen, már alig bírom elviselni!
- Tarts ki kicsim... mindjárt vége... – súgja bíztatólag, simogat, és izzadt arcomra puszit ad, zihálva elmosolyodom, imádom amikor így kényeztet, nagyon kellemes, de már nem csak ezért mosolygok... Érzem...
- Ez az! Kint van! – hallom a Hokage öblös felkiáltását, és megkönnyebbülve ernyedek vissza, egyenesen édes férjem erõs, izmos karjaiba. A párnák csodás puhaságát érzem, amibõl az õ csodás férfias illata árad, kényelmesen fészkelõdnék el benne, de nem lehet...
Meghallom gyerekünk nyekergését, és magam alá gyûrve a párnákat ülök feljebb, hogy amikor karjaimba adják a bepólyázott csöppséget, kényelmesen vehessem el.
- Kislány – közli a Hokage halkan mosolyogva, majd a fehér pólya alól kikukkantó arcocskára téved tekintetem. Nincs már semmi más, minden megszûnik körülöttem, csak Genma karjait érzem, a picit nézem, és varázslatos érzés cikázik át bennem. Ez egy új pici élet, ami eddig bennem volt, és életet adtam neki. Ami két ember gyönyörének és boldogságának édes gyümölcse, egy csodálatos kislány. El sem hiszem mindezt, mégis oly igaz ahogy itt vagyunk.
Férjem édes puszija hoz vissza a valóságba.
- A kislányunk... – suttogja halkan, és könny szökik a szemembe. Igen... A kislányunk... A miénk... Szerelmünk gyönyörû gyümölcse.
~*~
Amint lehetett, értesítettük is a Kazekagét, aki azonnal útnak eredt, hisz a keresztapa nem késhet a saját keresztlánya keresztelõjérõl. Pár napig még a kórházban vagyunk, természetesen közös szobában, mert nem bírnám Genma nélkül. A pici jól van, így haza is mehetünk, mielõtt Gaara-sama megérkezne.
Pár nappal késõbb meg is érkeznek, sajnos én nem tudok eléjük menni, majd Genma azt mondta, hogy eléjük megy, és elhozza Gaara-samat a házunkba. Jaj, annyira izgulok, már rég láttam.
A nappaliban ülök a picivel az ölemben, és várom hogy jöjjenek.
Amint megérkeznek Gaara-sama meg is pillant rögtön, és felém jön halvány mosollyal, üdvözöl, és leül a közelembe, de látom nincs egyedül. Elmosolyodom.
Genma leül közvetlen mellém, és átkarol, boldog mosollyal nézünk egymásra és a picire.
- Gyönyörû kislányotok van – zsebeljük be dícséretét. Gaara-sama teljesen megváltozott, már nem az a fagyos rideg ember akit régen ismertem, és ez olyan jó.
- Tudjátok már, hogy mi lesz a neve? – kérdi érdeklõdve, és csak biccentünk, én még mindig mosolygok. Kérdõn felvonja egyik szemöldökét, várva a folytatásra.
- Majd a keresztelõn elárulom – mondom nagyon halkan felkacagva, hisz a pici elaludt. Sokáig elbeszélgetünk, és Genma szívesen vendégelné meg õket, de Gaara-sama ragaszkodik a számára lefoglalt rezidenciára, amit a Hokage adott neki. Meg is értem, hogy miért, így hagyjuk õket távozni, és mi is felmegyünk aludni. Amíg kislányunk nagyon pici, addig még egy szobában van velünk alszik a kiságyban, hogy gyorsan fel tudhassunk hozzá kelni.
Beteszem óvatosan a picit a kiságyba, és betakarom. Pufi pofija oldalra fordulva szuszog, keze feje mellett. Gyönyörû kisbaba. Genma hátulról karol át engem, és nyakamba hajolva csodálja õ is a csöppséget, hol nyakamra, hol vállamra, hol arcomra puszit adva. Imádom, egyszerûen imádom ezt a férfit. Kezeire simítom sajátjaimat, és enyhén ringatózva nézzük még az alvó babát, majd kezét fogva elindulok az ágy felé, hívogató tekintettel és mosollyal.
Befekszünk a puha ágyba, betakarózunk, puha csókokkal, simogatással bódítjuk a másikat, majd a csókok puszikká csillapodnak, végül óvó ölelésébe simulva hajtom mellkasára fejem, és egymást ölelve alszunk el.

Sírás hangja csap ki álmaimból, de mire résznyire nyitom szemem, minden elhalkul. Mi volt ez?
A takaró a nyakamig húzva, és oldalt fekszem. Karomra támaszkodva emelkedem fel kissé az ágyról, majd a szoba sötétjében meglátom Genmát a szoba közepén állni, karjaiban a pici, és megvilágítja õket a holdfény. Ringatja, csitítgatja a kicsit, sutyorog neki valamit.
Egyszerûen leírhatatlan a látvány.
Mérhetetlen boldogsággal, és széles mosollyal fészkelem magam vissza az ágyba, és visszaalszom.

Elérkezett kislányunk keresztelõje, persze Gaara-sama nem nagyon örül neki, hogy még mindig nem árultam el a nevét, de meglepetésnek tartogatom. Én is és Genma is. Majd mindenki megtudja, ha megkeresztelték. Eljön a pillanat, s végre elõször hangzik el kislányunk neve.
Shiranui Mayu.

 

Genma:

Vadul pörögnek az események. Kiengedik a feleségemet a kislányunkkal együtt a kórházból végre, és az otthonunk megtelik csecsemõsírással, és a látogatókkal.
Megérkezik a Kazekage is, aki a keresztapja lesz gyermekünknek. A keresztanyja ki más lenne, mint a Hokage?! Õ akarta, hát legyen. Nem szeretett volna elmaradni Gaarával szemben, folyton rivalizál vele. Ki tudja miért... Talán mert a két falu közötti versengés õsrégi idõk óta áll.

Az elsõ gyereksírásos éjszakánk. Én kelek fel a kicsihez, hisz Matsurinak sok pihenésre van szüksége, hogy legyen bõven teje. Nekem, pedig meg sem kottyan a virrasztás, hisz éveken át éjjeli-nappali ANBU õrségben teljesítettem szolgálatot.
Felnyalábolom a recsegve visító kis ivadékomat, aki most inkább hasonlít egy leforrázott, megkopasztott piros kis pulykára, de akkor is gyönyörû. Gyengéden ringatom, és sétálok vele, õ pedig gügyögésre szelídíti ultrahangját, majd szottyog egy kicsit, s alszik tovább. Mosolyogva figyelem.
Még nevet sem adtunk neki... Matsuri a keresztelõig várni akar vele. Meghagyom neki ezt az örömöt, de zavar nagyon, hogy itt pihen a karjaimban a kislányom, és nem tudom a nevét.

*

Shiranui Mayu.

Mayu-chan...

Gyönyörû a szertartás. Gaara komoly arccal néz farkasszemet a kislányommal, aki megszeppent csendben pislog vissza rá. Egyáltalán nem fél tõle.
A Kazekage mélyen zengõ hangja betölti a Hokage fõépület dísztermét, amikor a szabványszöveget végigmondja. Utolsó szavát befejezi, s mint egy végszóra... Mayu vígan sikkant egyet.
Nevetés csendül a tömegben, de Gaara arca meg sem rezdül, csak türkizkék szemei lágyulnak el. Eddig csak a kedvesére, a szõke fiúcskára láttam mosolyogni, és talán Matsuri is kapott tõle valami mosolyfélét... Remélem boldogok.
Büszke mosollyal veszem vissza kislányomat, és feleségem karjaiba teszem.
A Hokage is elismétli ugyanezt, majd elkezdõdik a rövid ünnepség a házunk udvarában. Gyönyörûen feldíszítettük a kertet, székeket, asztalokat és zenészeket biztosítottunk, és sok nasit.
Matsuri magamra hagy Mayu-channal, hogy háziasszonyi teendõi után nézzen (de csak pletyizni rohan a barátnõihez).
Én karjaimban a kis kincsemmel sétálgatok, végül a sörözõ haverok közé ülünk.
Vígan beszélgetünk, amikor Kiba hirtelen megszólal.
- Genma-sensei... azt hiszem tisztába kéne tenni Mayut, minél hamarabb.
Meglepetten nézek rá, hiszen én nem érzek semmit, aztán lepillantok az én pufók, rózsaszínbõrû, baba-kékszemû, mézszõke hajú csillagomra, aki elégedett mosollyal pillant fel rám.
...és ekkor megérzem...
- Matsuri... - állok fel pánikolva. - MatsuriMatsuriMatsuri... - hadarom lázasan, szemeimmel drága feleségemet, megmentõmet keresgélve.
- Haver... cseréld ki a pelenkáját, mert ez már elviselhetetlen! - vág közbe Asuma mély hangján, kaján vigyorral, a többiek röhögésének kíséretében.
Biccentek. Igazuk van, hisz már Mayu-baba is kezdi nyûgösen lefelé görbíteni a szájacskáját.
Berobogok a házba, és a gyerekszobában lefektetem a pelenkázóra. Hogy is kell ezt? Jaj mamám!
- Kage bunshin no jutsu!
Megidézek három klónt, és három felé szalajtom õket. Egyik pelenkáért, másik vizes törlõruháért, a harmadik, pedig mittudoménimért szalad.
Az ablakban röhögõ haverok pedig jótanácsaikkal bombáznak, amíg én a bûzbombát hatástalanítom.
- Még egy klón kéne, aki az orrodat fogja be! - kurjantja egyikük, és harsány röhögésüket hallva elvigyorodom, és hozzájuk vágom a pelenkát.
Hangos méltatlankodás és férfias nevetés zendül fel.

Röpke fél óra múlva, én izzadtan és megviselten, Mayu-baba pedig kiegyensúlyozottan, tisztán és illatosan vegyülünk el a vendégseregben ismét.

Megtaláljuk a vendégsereglet közepén a számunkra legfontosabbat. Mayu vidáman felsikkant, és én elmosolyodom. Feleségem mellé lépek és derekát átölelve szorítom magamhoz, õ pedig boldog mosollyal veszi ölbe kicsikénket.
- Átöltöztetted? - kérdezi meglepõdve.
- Ja - vonom meg lazán a vállam. Felragyog rám szép mosolya, és hozzám bújik. Imádom.
- Kaki szagod van... - suttogja.
- Ez az új trend-parfüm - válaszolom vigyorogva. - Eau de kaki. Hát nem menõ?
Felnevet és eltol magától.
- Menj, fürödj meg és öltözz át... - lök meg finoman. Kap egy puszit.
- Szeretlek... - suttogom, majd ellibbenek fürdõszoba iránt.

Boldog vagyok.

VÉGE

Matsuri:

Elhajol tõlem, és ruhasusogást hallok. Hideg keze pólóm aljánál kalandozik, majd feljebb simítja és puha ajkait érzem mellkasomon... Genma...
Összerezzenem, és visszatartva hangomat harapok ajkamba, hogy ne szökjenek ki a nem várt hangok.
- Tetszik? – kérdi rekedtes hangon, és biccenteni tudok csak. Hideg foltot érzek meg ajkai helyén, majd hasamnál is egyet és csípõmnél... Telepakolt csokival? Forró nyelvét, ajkait érzem meg a hûvös folt helyén, ami felcsusszan egyik majd másik mellemre és kényeztetni kezdik. Már nem elég ha az ajkamat harapom, nem is akarom véresre, így ujjamat veszem fogaim közé, hogy elfojtsam feltörõ nyögéseimet, sóhajaimat. A buzdító forróság egyre lejjebb terjed, ahogy ajkai is, és eltûnik egy újabb és újabb hûvös folt, és csak a bizsergés marad a helyén. Eltûnik az utolsó is, langyos keze combomat simítja végig, és megfeszülve hagyja el egy apró nyögés ajkaim.
- Olyan gyönyörû vagy... – sóhajtja kéjesen, mély hangján – Megõrülök érted... – duruzsolja hasamba, amit puszival hint, majd felemelkedik onnan, és már érzem magam mellé feküdni. Elkerül szemem elõl a takaró anyag, és már hasamat is a póló melegíti.
Bánatos mosollyal könyökölök oldalra, majd ahogy megcsókol, másik kezem izmos mellkasának simul. Szegénykém most annyira visszafogja magát... Nem érdemli meg hogy így kínozzam. A Hokage azt mondta, hogy nem érhet hozzám. De azt nem mondta, hogy én nem tehetem. Hadd könnyítsek rajta. Lejjebb simítom kezem, már épp a hasánál járok...
- Matsu-baba... ne játssz a tûzzel... – mondja halkan, de most kivételesen nem fogadok szót, és gombolni kezdem nadrágját... Most nem a tûzzel fogok játszani. Épp hogy sikerül a gombot szétszedni, ki is bukik merevedése... pironkodva fogom meg finoman. Máshogy is kényeztetném, de arra még igazán nem vagyok képes.
- Mit... mit mûvelsz...? - kérdi két gyors levegõvétel között, és eltorzult arcát látva elmosolyodom, és füléhez hajolok.
- Segítek neked... – súgom halkan, de amint ezt kimondom, máris megcsókol, vadul éhesen, és kezem, csuklóm ritmusos mozgásba kezd, élvezem ajkai falását, és ahogy remegve átölel. Boldogsággal tölt el ahogy látom, hogy ilyen hatással vagyok rá.
- Matsuri...- nyögi kéjtõl fülledten, és ahogy lüktet férfiassága, kezemre lövelli a meleg fehér anyagot, és megfeszül. Azt hiszem egy kis sikerrel jártam...
Élvezem kényeztetését, ahogy csókolgat és simogat gyengéden... Csak rá mosolygok, fáradt arcában gyönyörködöm, és ahogy mosolyog rám, elolvadok.
Tiszta kezem arcára siklik, és megsimítom. Közelebb hajolva orrára, majd ajkára hintek egy puszit. Annyira szeretem, repülni tudnék. Mivel nincs más a közelben, így az alattunk lévõ ágynemûbe törlöm meg kezem, de ez még nem elég.
- Azt hiszem mosni is kellesz ma... – szélesedik ki mosolyom, és még fáradtam õ is elmosolyodik. De hagyom, hogy tovább lustizzon még... Átölelem, és õ is. Ebben a helyzetben én is el tudnék aludni, mert egyre jobban fáradtan is érzem magam. Nyakába hajolva szuszogok, szemhéjaim lassan le lehunyom, mindjárt tényleg elalszom...
*
A hét hihetetlenül gyorsan telik, fõleg hogy jól is éreztem magam, így könnyû. Az esküvõre való készülõdés sokkal jobban telik, mint Sunában, mivel most örömmel teszem. De egyre jobban izgulok is. Miért vagyok ennyire ideges. Pár kedves lány segítenek nekem, és õk azt mondják, hogy ez ezzel jár. Elhiszem… Mi mást tehetnék? Úgy érzem kezdek barátokat szerezni Konohában, és ennek nagyon örülök. Jó ha vannak ismerõs arcok. Bár feltûnik, hogy sok lány... inkább nõ nem néz rám jó szemmel. Nem értem... Miért van az hogy ennyire nem vagyok nekik szimpatikus, pedig nem is ismernek? Kissé zavar.
Tsunade-sama végre újra megvizsgál, az esküvõ elõtt egy nappal. Azt mondja, hogy õ fog minket összeadni, és hogy a Kazekage már úton van, ma érnek ide. És persze azt is, hogy a baba jól van, csak vigyázzak... Vigyázzunk rá. Eszembe jut, hogy egy hete kérdezni akartam valamit, és itt a nagy alkalom.
- Hokage-sama... lenne egy nagy kérdésem, esetleg kérésem.
- Mi lenne az Matsuri? – kérdi felvont szemöldökkel. Már szinte mindent elmondott, gondolom ezért csodálkozik.
- Ha lenne rá lehetõségem... Szeretnék medi-nin-nek tanulni, orvosi tudományokat elsajátítani – nézek rá kérlelõ szemekkel, és csak elmosolyodik.
- Erre majd késõbb visszatérünk... Most készülõdnöd kell – válaszolja, vállamra téve a kezét.
- Rendben... – hajtom le kissé csalódottan a fejem, de megértem.

A délután folyamán meg is érkezik Gaara-sama és kísérete, nem törõdve a testõr ninjákkal pattanok nyakába örömömben, és felnevetek. Olyan jó újra látni, pedig csak alig egy hete hogy nem találkoztunk. Szépen és tisztességesen felkérem, hogy õ vezessen majd az oltárhoz, boldogan vállalja el, aminek nagyon örülök. A keresztapa „meglepetést” még nem sütöm el, azt majd csak akkor, ha a baba is jön.

Este már rég az alvás ideje lenne, de nem bírom behunyni a szemem. Azon gondolkodom, hogy minden szép és jó legyen, hogy minden milyen más lesz. Genma is álmatlan volt mellettem egy ideig, de õ azóta már alszik. szembefordulok vele az ágyban, és elmosolyodom. Végigsimítok haján, mire mocorog picit. Belegondolok, hogy holnaptól abban a gyönyörû házban fogunk lakni, amit már be is rendeztünk úgy ahogy. Egy puszit nyomok homlokára, és máris jobban vagyok, el tudok aludni.

Eljött a nagy nap... Már fel is vagyok öltözve abba a ruhába, amit már rég kiválasztottam. Nem is túl csicsás, nem is túl szolid. A kettõ között és ez így szép. Nem tudom, hogy hanyaggyára igazítom meg, de nem számolom. Hajam félig feltûzve apró fehér virágdísszel. Kezembe nyomják a kis fehér csokrot, és közlik hogy indulnom kell.
- MI? – riadok fel, és szívem kétszeres sebességgel kezd verni ha ez lehetséges. Két újdonsült barátném tolnak az ajtóhoz, mert földbegyökerezett a lábam, levegõt is elfelejtek lassan venni, ha nem szólnak. A hatalmas ajtó elõtt állok, nagy nyüzsgés zajlik odaátról. Kinyílik, és rögtön abbamarad a morajlás, háttal ül nekem a nagy tömeg, félig hátra sandítanak. Meghûl bennem a vér, ledermedek.
Gaara-sama lép mellém, de ezt csak akkor veszem észre, amikor karját nyújtja. Még mindig nem vagyok képes megszólalni. A nagy „folyosó” végén megpillantom Genmát, oldalt áll nekem, kedvesen mosolyog felém, és minden eddigi idegesség elszáll belõlem egy sóhajtással akár a pillangók. Felbátorodva, széles mosollyal indulok el...

 

Genma:
A napok csak úgy röpülnek, de nem bánom. Megvettük a házat, be is rendeztük félig-meddig, és az esküvõt is szépen megszerveztük.
Esküvõ elõtti napon megjelenik a Kazekage is, Matsu-babát õ fogja az oltárhoz kísérni, mivel nincs élõ rokona. Hát nekem sincs. Családom a Kilencfarkú róka tombolása miatt vesztettem el. Pedig szüleim biztosan szeretnék õt... Nincs aki ne kedvelné meg azonnal, kivéve az exhálótársaimat. Szegény menyasszonykám nem érti a gyilkos pillantásokat amiket kap, de nem is bánom.

Gyakran elviszem sétálni, mert a tiszta levegõre szüksége van. Kímélem, óvom és féltem. Küldetéseket sem vállalok egy darabig. Megtehetem, nem szorulunk a pénzre.
Elérkezik a nagy nap, és én idegesen feszengek a násznép elõtt, fekete díszegyenruhámban. Ezúttal nincs a fejemen kendõ sem, sötét felsõm felkarján van csak egy kis konohai szimbólum. Hajam szabadon öleli körül arcomat.
Hallom ahogy nyílik a konohai kápolna ajtaja, és feszülten pillantok az elõttem álló kage köpenyben álló Tsunadera. Megnyugtató mosolyt kapok, majd félig hátrafordulva pillantok menyasszonyomra.

Lélegzetelállító a látvány.
- Matsuri... - lehelem, és egy szerelmes mosollyal mérem végig. Olyan gyönyörû... Tekintete gyengéd, édes a mosolya, szép arca ragyog... Haja csinosan feltûzve, benne apró kis kamillavirágok. Ruhája fehéren öleli körül tökéletes alakját...
Mindig úgy gondoltam, hogy a menyasszonyok olyanok, mint a habos sütemény. Semmi különlegeset nem láttam bennük. De most... elakad a lélegzetem is.
Gaara karjára téve kis kezét indulnak együtt felém. Szinte beleég retinámba a látvány, és minden más megszûnik létezni számomra, amikor elém áll, és felmosolyog rám...
- ...Genma... - hallom a háttérbõl, és észbe kapva szakítom el szememet a kuncogó Matsuriról, hogy Tsunade felé forduljak.
Szép, hosszú beszédet mond a szerelemrõl a házasságról és az utódnemzésrõl. Utóbbit különösen kihangsúlyozza. A kageknak a ninja utánpótlás a legfontosabb. Nem örülök, de ez van. Végre elérkezik a nagy pillanat. Felteszi a kérdést elõször Matsurinak.
- Akarod-e ezt a férfit hites férjedül, társadul jóban rosszban, egészségben, betegségben amíg a halál el nem választ? - kérdezi lágyan.
- Akarom - válaszolja édes kis hangján, és én megszorítom finoman a kezét.
A Hokage bólint, és most felém fordul, megismételve a kérdést.
- Akarom - válaszolom határozottan, mély hangomon kedvesem szemébe nézve, és érzem ahogy megremeg kis keze a tenyeremben.
- Ezennel házastársaknak nyilvánítalak tite... HÉ MÉG NEM FEJEZTEM BE! - kiabálja, de tojok rá, ajkaim már az én kis feleségem puha, mézédes szájacskáján vannak, és belemosolyogva a csókba fogadjuk a násznép hangos ovációját.

Lagzi, buli. Hamar visszavonulunk, mert Matsu-baba a fülembe súg valamit.
- Lehet...
Azonnal megértem mirõl is van szó, és felhördülve kapom a karjaimba.
- Mulassatok jól! - vigyorgok a vendégekre, és azok széles jókedvükben nevetve integetnek nekünk ahogy elbúcsúzunk. Matsuri csak kuncogva temeti kipirult arcocskáját a nyakamba.

Berúgom házunk ajtaját, és egyenesen a hálószobába sietek vele. Gyengéden talpra állítom, és megcsókolom finoman.
- Szeretlek... - súgom. Mosolyogva öleli át nyakamat.
- Én is téged - válaszolja édes hangján, majd kibontakozik karjaimból. Értetlenül figyelem. - Mindjárt jövök.
Kilibben az álomszerû tünemény a fürdõszobába, és én meggyújtom a mécseseket amiket az ágy mellé készítettek. Az ágyon fehér rózsaszirmok vannak szétszórva, és a szobában is sok virág illatozik. Igazán hangulatos...
Ledobom magamról a felsõmet, és félmeztelenül dobom magam a hatalmas ágyra, és a fali tükörre mosolygok. Matsuri nem akarta, de én ragaszkodtam hozzá. Imádom nézni õt szex közben, de nincs annál izgatóbb amikor látom saját magamat is ahogy vele szeretkezem... Ezt egy nõ nem értheti, férfidolog.

Nyílik az ajtó, és leesik az állam. Akkorát koppan, hogy szerintem egész Konoha hallotta.
- Matsuri... - lehelem, és csak szívom magamba a látványt. A lágy, fehér fátyolszerû hálóing légiesen öleli körül gyönyörû testét, tökéletesen kihangsúlyozva, mégis elfedve mindent.
Elnézõ mosollyal jutalmazza bamba férjének bamba reakcióját, és elindul felém. Minden mozdulatára meglebben a hosszú hálóing, és rásimul domborulataira.
- Matsuri... - azt hiszem ha most kérdezgetni kezdenének, mindenre csak ezt a választ tudnám mondani.
Végre megáll elõttem, és gyengéden megcirógatja az arcomat.
- Ez a nevem... - súgja mosolyogva. Magamhoz húzom, és ledöntöm az ágyra. Szerelmes mosollyal csókolom meg.
Lesimogatom róla a ruhát, hogy kicsomagoljam életem legcsodálatosabb ajándékát...
Gyengéden becézem simogatom, csókolgatom, úgy ahogy még soha. Hevesen dobogó szívem és lángoló lelkem is beleadom minden érintésbe, mégis gyengéd vagyok és figyelmes.
Hallgatom lágy sóhajait és kéjes nyögéseit, és ahogy gyengéden beléhatolva egyesül testünk és lelkünk a házasságunk megpecsételéseként, nyakába temetve arcomat sóhajtok fel a boldogságtól.
Ritmusunk mintha csak boldogságunk násztánca lenne...
És ahogy egyszerre kiáltunk fel az orgazmus csodájában, úgy érzem... boldogabb nem is lehetnék.
- Szeretlek... - súgom neki ahogy elheverve egymás mellett összebújunk.
- Én is téged...
- És õt is... - simítom kezemet hasára.

 

Matsuri:

Gaara-sama felém nyújtott karjára teszem enyémet, és elindulunk az emberek között. Ahogy egy-egy sóhaj hagyja el az emberek ajkait ahogy elhaladok mellettük, örömmel tölt el. Érzem, hogy én vagyok a középpontban. Ma én érzem magam a legszebbnek és legboldogabbnak a világon. Ez az én napom, semmi és senki nem ronthatja el. Minden az enyém! Genma végig engem néz ahogy felé haladok, szemeiben ragyogás. EZ a legnagyobb boldogság. Ha õ lát szépnek. Végül elbúcsúzva Gaara-samatól enged el magától, szokás szerint egy alig látható puszit kap, és oldalra áll vagy ül, ahogy kedve tartja. Genma elé állok, felmosolygok rá, õ még mindig ugyan azzal az ábrándos kifejezéssel néz engem. Elbambult.
- ... Genma... – szól a Hokage rá, és felkuncogok halkan. Tényleg elbambult. A Hokage elkezdi a ceremóniát, mindenrõl beszél, fõleg az utódnemzésrõl. Eh. Kezdem nimfomániásnak hinni ha ennyit beszél errõl. Végül elérkezik a várva várt pillanat, a nagy kérdés, a mindent eldöntõ pillanat!
- Akarod-e ezt a férfit hites férjedül, társadul jóban rosszban, egészségben, betegségben amíg a halál el nem választ?
- Akarom – válaszolom rögtön. Ha eddig eljutottam miért ne akarnám? Szeretem, imádom! Ahogy kiejtem ajkaimon a választ, kissé megszorítja kezem. Azt hitted most gondolnám meg magam?
A Hokage neki is felteszi a hosszadalmas kérdést, és a válasz ugyan az. Szívem repes, el nem tudok képzelni ezeknél boldogabb percet... napot...
Már épp jelentené ki az utolsó mondatot, mi szerint mától házastársak vagytok, de el sem jut a „csókold meg a menyasszonyt” mondatig, Genma már éhesen csókol meg és mosolyogva viszonzom. A kis türelmetlen... Az én... Férjem...

Lagzi. Tánc kaja, barátok vidámság, minden ami csak lehet. Egy tökéletes nap! Mindenki felszabadult és mulat, ilyen egy igazi lakodalom. Már késõ van, és van még Genmának egy meglepetésem is. Mellet ülve hajolok füléhez és lágyan súgom.
- Lehet...

Nem is kell egy pillanatot sem várnom, rögtön veszi a lapot, és már az ölébe is kap.
- Mulassatok jól! – vigyorog a vendégekre, õk pedig tovább nevetve búcsúznak el tõlünk. Nem bírom megállni, hogy ne nevessem el magam, olyan édes!

Egy robajjal tárul fel közös házunk ajtaja, és már a hálószobában is vagyunk. Ez gyors volt. De tudom is hogy miért. Hehe. De van még egy meglepim. Egy puha csókot kapok, igazi szerelmes csókot.
- Szeretlek – mondja is majd mikor letesz elmosolyodom és átkarolom nyakát.
- Én is téged – válaszolom lágyan, majd kicsúszok karjai közül – Mindjárt jövök – hadarom és berobogok a fürdõbe. Remélem tetszeni fog neki. Felveszem azt a gyönyörû fehér hálóinget, amit kinéztem magamnak. Nem az én megszokott stílusom, de nagyon tetszik. Ahogy kilépek, már csak nadrág van rajta, pár mécses ég, virágszirmok mindenütt. Gyönyörû, hangulatos a szoba. Újra rá nézek és tátott szájjal figyel engem. Hihi. Szóval tetszik. Remek.
- Matsuri... – mondja halkan, és felé lépdelek, hagyom hogy lágyan libbenjen a hálóruhám. Elé állok közvetlen.
- Matsuri... – mondja ismét, és csak felnevetek. Annyira édes.
- Ez a nevem... – mondom halkan, és kezem arcára simítom. Kezem megfogva húz le magához, gyengéden lefektet, és egy mosollyal csókol. Ettõl a mosolyától bármikor el tudnék olvadni. Tevékeny erõs kezei lesimogatják rólam a finom anyagot, csókol mindenhol ahol csak ér, becéz, cirógat. Soha nem volt még ilyen gyengéd, de nagyon tetszik. Minden egyes érintésében ott van a gyengédség, de szenvedélyes, minden érzelem benne van. Csodálatos. Észrevétlenül én is segítek a nadrágját lecibálni, így már teljesen meztelenül simulhatunk egymáshoz. Felhevült testünk csak úgy serceg ahogy bõrünk simul. Tombol bennem a vágy, már olyan rég voltunk együtt, hogy most csak arra vágyom, hogy végre újra egyesülhessünk. Minden egyes pillanat olyan mint a mennyország, pedig még nem is csináltunk semmit. Csak szeretjük egymást. Nyakam csókolgatva hatol belém végre, fejem mellett pihenõ kezemre felcsúszik övé, végigsimogatva egész karomat, és ujjainkat összefûzve, folytatjuk tovább a lágyan ringó ritmust, mely mindkettõnk szívébõl, lelkébõl, és vágyából fakad. Ez az a csoda, amit senki sem érthet meg csak úgy, amit nem érezhet át, csak akkor ha igazán szerelembõl teszi. A gyönyör egyre csak fokozódik, már-már elviselhetetlenül kínzón és lassan érezik a beteljesülés csodás érzése, de amikor együtt ér el minket szívünk egyszerre dobban, együtt lebegünk a habos fellegekben, egymás ölelve, karolva. Minden más megszûnik létezni, csak mi vagyunk. És boldog vagyok. Nem is lehetnék boldogabb...
- Szeretlek... – duruzsolja fülembe szerelmesen lágy hangon, ahogy összebújunk a rózsaszirmokon.
- Én is téged... – válaszolom halkan. Én vagyok most a legboldogabb a világon.
- És õt is... – teszi még hozzá, majd forró kezét hasamra simítja. Szívem nagyot dobban. Eddig azt hittem, nem lehetek boldogabb, de ez a pillanat mindent felülmúlt. A látvány, ahogy teljes szeretettel és szerelemmel néz nem csak engem, hanem a kis életet, akit a szívem alatt hordok.
Hozzá bújok, ölelõ, óvó karjaiba. Nem is kell neme más, csak õk. Nyugodtnak érzem magam, és a hét fáradalmai most mutatkoznak meg rajtam, nagyon álmos vagyok, hamar el is alszom. Még utoljára érzek egy puszit az arcomon, majd egy meleg kéz simítását, és a takarót, majd sötétség.

Másnap reggel én kelek elsõnek. Csodálatos érzés a férjem mellett ébredni. El is mosolyodom a gondolaton. Nem akarom felkelteni, így csendben kislisszolok az ágyból, és a fürdõ felé veszem az irányt. Kipróbálom az új zuhanyzót. Hihi. A fürdõben minden elõkészítve, a köpenyünk, törülközõ, minden. Szép látvány. Betipegek a hideg csempérõl, behúzom a zuhanyfülke ajtaját, és megnyitom a vizet. A jótékony langyos cseppek mossák az arcomat, végigfolyik egész testemen. Nem is kell sokat várnom, kedvesen tárja is ki a fülke ajtaját, és belép mellém. Szembe fordulok vele, és mosolyogva karolom át a nyakát.
- Jó reggelt férjuram – lehellek csókot az ajkaira, majd elkuncogom magam.
- Jó reggelt – duruzsolja ajkaimba, majd puhán, édesen megcsókol úgy, hogy szinte lebegek. Derekamat öleli, és nyakát, és így állunk a zuhany alatt. A hosszú fullasztó csók után csak pihegni tudok.
- Rég fürödtünk már együtt – mosolyog rám, mélyen a szemembe nézve. Imádom ezeket a mogyoróbarna szemeket.
- Igen – válaszolom suttogva, és a tusfürdõ tubusért nyúlok. Egy kis adagot nyomok a tenyerembe, majd visszateszem, összedörzsölöm kezeim, és izmos felsõtestét kezdem simítani a tisztító habbal. Vállát, mellkasát barangolom be, majd mosolyogva, arcát figyelve kezdem lágy mozdulatokkal férfiasságát mosni. Felmordul az érintésre, és ez elégedettséggel tölt el. Hirtelen combjaimhoz nyúl, és felkap magához, felsikkantok, majd nevetek, ahogy én is habos leszek, de már csak alig, mert a víz folyamatosan mossa le. Lábam derekára kulcsolom, és vállába kapaszkodva hagyom, hogy puhán a hideg csempének döntsön, majd vadul csókolni kezdjen. Bármekkora legyen a vágya, akkor is vigyáz rám... Imádom...

 

 

Matsuri:

Merevedése lassan hatol belém, és a csodás érzés nyöszörgésre késztet.
- Gen...Genma – nyögdécselem nevét.
- Mondd még... – kér eltompult hangon nyakamba temetve arcát – Imádom a hangod...
Lágyan ringva egyesülünk újra, csodálatos érzés ez, nincs is rá más szó, és ahogy a sóvár kéj robban testemben, minden porcikám elérve készteti testem megfeszülésre, majd remegésre, és nevét sikoltva élvezek el, és egy hörgéssel követ. Hátam csúszik a csempén, lerogyva görnyed fölém, még lihegés közben is csak engem puszilgat, mire elmosolyodom.
- És még csak most kezdõdnek a mézes hetek... – nevetek halkan, még kissé lihegve.
- Csak bírd szusszal... – válaszol vigyorogva.
- Inkább te bírd! – nevetek tisztábban. Tudom, hogy mennyit figyel, óvatoskodik, finomkodik és vigyáz. Fárasztó lehet...

~*~

Hamar eltelik a mézes hét, mégis csodálatosan. Röppen az idõ, már egyre kevesebbszer vagyok rosszul, minden féle ételt kívánok, és a hasam is csak egyre nõ és gömbölyödik. Drága férjem nem vállal komolyabb küldetéseket, aminek nagyon örülök, így nem kell folyton idegeskednem miatta, ami Tsunade szerint is jobba babának és nekem. Genma kap egy genin csapatot, akiknek a tanára lesz. Aranyos gyerekek, nagyon kedvesek. Általában ha nem kapnak küldetést, egy megszokott pályán gyakorolnak, és ilyenkor szeretem õket meglepni egy kis süteménnyel, mikor milyennel. Rájöttem, hogy nagyon szeretek sütni, fõzni, és a legjobb, hogy a vélemények szerint jól is csinálom. Este mindig kényeztet, simogat, masszíroz, nem is kívánhatnék tõle jobb férjet. Markáns, sármos, helyes, figyelmes, érzékeny, és figyel rám... és szeret... ahogy én is õt, egyszerûen imádom. A kicsi még meg sem született, de már elõre tervezgetünk mindent.

Mikor már túl nagy a hasam, csak a vizsgálatra járok el otthonról, máshova nem megyek, sokat pihenek otthon, és áhítattal várom haza minden délután férjemet, mikor kiülünk a kertbe, és együtt nézzük a romantikus naplementét. A kicsi biztos jó ninja lesz, hisz sokat rugdalózik már, fõleg ilyenkor. Boldogan telnek mindennapjaink, igazi harmonikus élet, amit egy nap... Egy nehezebb küldetés szakít meg. Egy C szintû testõr feladat, ami nagyon is nyugtalanít. Aggódom, féltem õket.
- Vigyázz magadra... – mondom szomorú hangon, hisz nem szeretném, ha elmennének, de ez a kötelességük.
- Úgy lesz – mosolyog rám bíztatólag, és puszit ad ajkaimra. Remélem is.

Lassan telnek a napok, kínzóan lassan, és még mindig nem tértek vissza. Sokat aggodalmaskodom, néha meg is fájdul a pocakom, ilyenkor iszok egy nyugtató teát. Persze mindent csak mértékkel, ahogy Tsunade mondta. Még nem fogadta el a felkérésem, így nem tanulok medi-ninként, pedig szeretnék, de most ez a terhesség is akadályozna a tanulásában. Talán majd késõbb. De azért ami a babagondozáshoz kell, már mindent elõre elsajátítottam.
Épp a kertben ülök egy szép délutánon, uzsonnám fogyasztva olvasok egy könyvet, természetesen orvosi könyvet, mert nagyon érdekel. Jobban szeretem Genmával tölteni az ilyen délutánt, de ez sajnos most nem lehetséges. Épp mikor a pohár felé nyúlnék, a széle megreped, gyenge fájás nyilall szívembe, nagyon rossz érzésem támad... Nagyon... Nem is bírom nyugton, felpattanok, és a Hokagehoz sietek, tudni akarom, hogy mi hír van róluk, meg akarok bizonyosodni, hogy minden rendben, mert addig nem nyugszom.
A Hokage kedvesen fogad, és próbálom ingerültségem visszafogni és úgy érdeklõdni, de semmi újat nem tud mondani. Csalódottan sóhajtok, mikor betoppan valaki, szinte feltépi az ajtót.
- A hármas csapattól üzenet érkezett! – rohan el mellettem, nem is figyelve, hogy én is az irodában vagyok ad át egy felbontott tekercset Tsunadenak.
- Mi... Mi történt? – kérdem aggódva, hisz a hármas csapat Genmáé. Szívem hevesen verdes, mellkasomhoz kapom kezem.
A Hokage súg valamit az említett személynek, csak az ANBU szót tudom kiszûrni, majd el is tûnik. ANBU? Mit jelentsen ez?
- Mondja el, hogy mi folyik itt! – ordítok a Hokage felé, nem bírom visszafogni magam, szörnyen ideges vagyok. Még asszisztense is összerezzen hangom hallatán.
- Nyugodj meg Matsuri! – próbál kedvesen nyugtatni, de ez most nem megy, hisz Genmáról van szó.
- Nem! – ordítozok tovább – Mondja el mi van a férjemmel! – lassan könnyeim is kezdenek kibukni, nem tudom féken tartani érzelmeimet. Kezdek félni.
Tsunade lemondón sóhajt, végül megadja magát.
- A hármas csapatot támadás érte, és a tanáruk harcba keveredett, a geninek pedig elvitték a személyt akit õrizniük kellett.
- De... De hol van most Genma? – pityergem halkan.
- Nem tudom, most sietnek utánuk – mondja remegõ hanggal, érzi, hogy most jön csak az igazi kiborulás. De nem... Lenyugszom... Bízom benne... Hisz megígérte, hogy vigyáz magára, megígérte nekem. És biztos betartja.
- Genma... – suttogom halkan, majd a Hokage hellyel kínál, és a székre rogyva merülök el gondolataimban. Egész estig beszélek velük, mikor jön egy értesítés, mi szerint a teljes csapat visszaért, és a kórházban vannak. Megnyugszom valamilyen szinten, de az idegesség csírája még mindig bennem nyugszik, így egy szó nélkül sietek a kórházba, nem törõdve fáradó lábaimmal. Megtalálom a három piszkos lurkót, a folyosón állnak, már õket kezelték, kisseb sebeik vannak csak, de azok is ellátva valamelyest.
- Gyerekek – sietek feléjük ahogy csak tudok, és keserû mosollyal fogadnak – hol van Genma? – kérdem aggódva, és lehajtják fejüket. Kezdek megint nagyon aggódni, mikor egyikük megszólal.
- A Sensei megvédett minket! Egyedül kiállt azokkal a veszélyes ninjákkal szemben – mondja vékony hangján.
- És amikor azt mondta, hogy fussunk el, azt üzente... hogy szereti... – fejezi be a másik, és még a lélegzetem is elakad. Nem...Az nem lehet. NEM! Csak úgy nem üzenne ilyet, csak akkor, ha tudja, hogy mi vár rá. Nem halhat meg!
- Hol van most? – kérdezõsködöm tovább, könnyeim és remegõ hangom visszafojtva. Nem akarom, hogy aggódjanak értem is.
- A mûtõben – lép mellénk Sakura, vállamra téve a kezét.
Felé kapom tekintetem, reménnyel telve.
- Hogy van, kérlek mondj valamit – könyörgöm, de enyhén megrázza fejét.
- Sajnos nem tudok még semmit.
- Értem – hajtom le a fejem, ekkor egy hangos dörrenéssel tárul fel egy két lapos csapóajtó, és egy hordágyon szélsebesen tolnak valakit. Feltûnik pár barna tincs, és rögtön odafutnék, de Sakura lefog.
- Engedj el! oda akarok menni! – kiáltom kapálódzva, de erõsen tart. Nagyon erõsen.
- Nem lehet! Azzal csak a helyzetén nehezítenél, meg kell értened.
Belegondolva nyugszom meg lassacskán, de akkor is kikönyörgöm, hogy legalább az ajtón benézhessek hozzá. Az intenzíven fekszik, súlyos állapotban, még nincs eszméleténél. Nagyon sok és durva sebet kapott. Letörlök pár könnyet. Bízok benne, tudom, hogy erõs és még ilyenkor is küzdeni fog. Amíg nem stabilizálódik az állapota, addig nem mehetek be hozzá.

Már két napja, hogy bent fekszik, de még mindig nem látogathattam meg. E két nap alatt csak egyszer voltam otthon, akkor is csak azért, hogy lefürödjek, átöltözzek, és aludjak egy kicsit, ami persze csak a kimerültségtõl sikerült. Csak sokadszori unszolásra sikerült hazaküldeniük erre a kis idõre, de csak a baba épsége miatt sikerült.
Este van, a kórházban ülök a szobájának ajtaja elõtt, épp az orvost várom, hogy kijöjjön, mert most vizsgálja. Ujjaim szorongatom, ringatom lábam, mindent csinálok, nagyon aggódom. Ahogy kilép, pattanok is fel a székbõl... Már ami ekkora pocakkal lehetséges.
- Na? – kérdem rögtön, és az orvos elém lép, majd nagyon halványan elmosolyodik.
- Bemehet hozzá, már túl van az életveszélyen – szívem repes, szélesen mosolygok, és ugrálnék is ha bírnék – De azért csak óvatosan, még nagyon gyenge és nem ébredt fel.
- Értettem – válaszolom, de már csak a küszöbrõl, mert be is mentem a szobába. Pár gép, és rengeteg kötés, még a fején is. Szeme lehunyva, lassan egyenletesen szuszog. Ha lehetne megölelném, de nem merem. Megfogom hideg kezét, betakarom, mert eddig kilógott.
- Szeretlek... – suttogom halkan, nem is egyszer, de már nyugodt vagyok, mert tudom, hogy itt van.

Laposakat pislogva ébredek a pirkadatra. Elbóbiskoltam volna? Felnyitom szemem, és egy mogyoróbarna szempárral találom szemben magam.
- Genma... – suttogom halkan meglepettséggel, szerelemmel, majd mosolyogva felállok és hozzá hajolok.
- Szia kicsim – súgja rekedtesen, kissé erõtlenül.
- Annyira szeretlek, annyira féltem! – szorongatom kezét, és fájón mosolygó ajkaira hintek egy leheletnyi puszit.
- Én is szeretlek... – suttogja, de intem, hogy még ne beszéljen, mert túl gyenge.
- Nagyon hiányoztál – szorítom meg puhán kezét, és rámosolygok. Most már teljesen megnyugodtam, itt van velem, él, beszél, és gyengén viszonozza kezem szorítását.

Másnapra már sokkal erõsebb, erõteljesebben tud beszélni, jobban mozogni, lassan ki is fogják engedni az intenzívrõl. Beszélgetünk, mesél, de egyszer csak szörnyen megfájdul a hasam, karjaim rá kapom, elfojtok egy fájó nyögést, csak nyekergek párat.
Genma aggódva tápászkodik fel lassan az ágyban ülõ helyzetbe, de nem bírok felegyenesedni. Lepillantok a földre, és egy kisebb tócsával találom magam szemben.
Jaj ne...
Elkezdõdött...

 

Matsuri:

Hatalmas erõt véve magamon, ár épp kezdeném a mondandómat, mikor beszélni kezd.
- Tudod... – kezdi halkan, lágyan mosolyogva, egyik keze arcomra simul - ... amikor elõször megláttalak a chounin vizsgán, azt gondoltam: De hisz ez egy gyenge, törékeny kislány... Mi a fenét keres ez itt?
Ezzel mit akart mondani? Magához húz, és kellemesen simulok hozzá. Imádom a közelségét.
- Aztán... – folytatja tovább – amikor megmentettelek, és a szemedbe néztem, azt gondoltam: Hm... szép fekete szemei vannak.
Szavai megmelengetnek, és teljesen hozzá bújok, szinte karjaiba olvadok.
- Aztán kórházba vittelek, és te összetört rongybabaként feküdtél karjaimban. Felnéztél rám, és akkor a lélegzetem is elállt.
- Mit gondoltál akkor? – kérdem halkan.
- Azt, hogy: Basszus ez a csaj gyönyörû! – halkan felnevetek és egy forró puszit kapok a homlokomra - Ki sem akartalak ereszteni a karjaimból a kórházban. Másnap rád is hajtottam, és végre megkaptalak. Soha olyan csodálatos nem volt senkivel, mert életemben elõször dobbant egyszerre a szívem valakiével. Akkor ott kellett volna megálljt parancsolnom, és örökre magamhoz láncolni téged, de nem tettem. Matsu-baba... tizenegy évvel vagyok idõsebb nálad, és soha nem volt még senkim. Megtanultam, hogy ne engedjem közel magamhoz az embereket. Így téged is kiiktattalak, mint lelkemet bolygató, zavaró tényezõt.
Felnézek rá érdeklõdve. Ezt most igazán nem értem. Összezavarodtam.
- Aztán a fõnököm miután a szart is kiverte belõlem miattad, Gaara kérését figyelembe véve bízott téged rám. A parancs egyértelmû volt. Nem törhetem össze a szíved. Jól tudták hogyan bánok a nõkkel, és a Kazekage féltette kis lelkecskéd. Hõs lovagot kellett játszanom, és én eleget tettem a feladatnak. Dühös voltam, ezért megfogadtam, hogy alaposan kiélvezem ezt a kényszerhelyzetet... és meg is tettem.
Hirtelen meghûl bennem a vér. Akkor minden hazugság volt? Hogy velem volt, hogy foglalkozott, hogy együtt voltunk?
Szorosabban magához ölel, nem ereszt, és folytatja gondolatmenetét.
- Mire feleszméltem, már csak rád tudtam gondolni, csak rád figyeltem, és veled foglalkoztam. Szerelemrõl, és egyéb butaságokról filozofáltam, majd észbe kapva határolódtam el ettõl. A nagy Genma nem lehet szerelmes... A nagy Genma nem hisz a párkapcsolatban, a szerelemben pedig még kevésbé... A szerelem csak tönkreteszi a férfiakat, ezért nem hiszek benne. Nem kell... Gondoltam akkor.
- Genma... – súgom halkan, meghökkenve, de ujját ajkaimra teszi, hogy hallgassak... folytatni akarja.
- Elvittelek szórakozni, és amikor szeretkezés után táncoltunk, akkor vesztettem el a csatát önmagammal szemben... Amikor kiléptél Konoha kapuján, hogy kisétálj az életembõl, majdnem belepusztultam. - merülök el gyönyörû szemeiben. - Te vagy életem szerelme, akire egészen idáig vártam. Heteken át gyötrõdtem, mire végre felfogtam, mit is érzek igazán. Felkerestem hát a Hokagét, és engedélyt kértem, hogy eljöhessek hozzád. Érted.
Tehát mégis igaz... tényleg szeret... nem játszotta. De... akkor is... nekem már kötelezettségem van... vagy inkább kötelességem. Én már egy menyasszony vagyok... a Kazekagéé. Akaratlanul is kifolyik pár könnycsepp szemem zugából, de letörli õket.
- Nem mehetek veled... – súgom mély fájdalommal szívemben. Szörnyû egy helyzet.
- Gaara mindent elmondott – súgja halkan, megszakítva minden sötét gondolatomat, és forró keze hasamra simul, felmelegítve ezzel lelkemet is, reményt adva.
- Mindent...? – kérdem halkan, a hasamra nézve. Azt is tudja, hogy gyereket várok tõle?
- Lánykérõbe jöttem egyvalakiért... de két csodálatos kincset fogok hazavinni a Kazekage engedélyével – Gaara-sama engedélyt adott erre? – Már ha te is így akarod – teszi hozzá egy boldog mosollyal, és zsebébe nyúlva elõvesz egy dobozkát, abból ki egy aranygyûrût, amin smaragd csillog.
Ez... ez... gyönyörû...
- Szeretlek Matsu-baba. Te vagy életem nõje, s veled akarok megöregedni. Gyere hozzám feleségül...
Még a levegõ is a tüdõmben reked. Életem elsõ igaz szerelme... tényleg... Õ is szeret... Mi bizonyíthatná jobban, minthogy minden elmondott, jót... rosszat... és hogy eljött értem... És még így is szeret, hogy tudja, terhes vagyok? És feleségül kért... Kell ennél több? Álmodhat ennél szebbet, jobbat egy korombeli lány? Nem hiszem...
Lassan egy lökött csitrinek érzem magam, hogy folyton csak pityeregni tudok, de nem tehetek róla. Boldog vagyok.
Kezemet megfogja, másik kezében a gyûrû, és engem figyel... a válaszomra vár. Gaara-sama is engedélyt adott... Akkor miért váratom meg?
- Igen... Igen, akarom – súgom elérzékenyülten, mosolyogva, kivirulva boldogan! Ahogy megkönnyebbült, boldog mosollyal felhúzza az ujjamra a gyûrût... csodálatos, mennyei érzés...
Menyasszony vagyok... saját akaratomból, szívbõl...
- Szeretlek – vetem magam nyakába boldogan, millió apró puszit hintve ajkaira. Néha mond egy „én is szeretlek”-et, a pusziktól szaggatottan, de nem engedem. Csak ölelj... csak csókolj... Ne engedj el...
Folyamatosan csókolva, engem ölelve dönt hátra a kanapén, nagy kezével végigsimít testemen, és mellém fekszik. Szeretem ha ilyen gyengéd.
A karjai közt fekszem, nyugodt minden. Ezek számomra a legboldogabb percek most a világon. Ujjammal rajta körözök, néha az arcára, néha a gyûrûre téved tekintetem.
- Tudod... – kezdek bele most az én mesémbe – amikor én elõször megláttalak, egy nagyon laza pasasnak gondoltalak... – tekintetem ujjaimon vannak, majd lassan felnézek igézõ szemeibe – Már a vizsgán is szimpatikus voltál – fejezem be a mondatot. Lágy mosollyal figyel, oldalam és arcom simogatja. Lesütöm szemem és folytatom tovább.
- Veled voltam elõször úgy egyedül, bár ezt te is tudod... és egyáltalán nem bántam meg. Akkor, abban a pillanatban sem.
Tartok egy kis hatásszünetet, össze kell szednem a gondolataimat.
- Másnap reggel... Amikor... nem láttalak sehol, azt hittem, hogy ennyi volt... és még akkor sem bántam, bár csalódott voltam. De elfogadtam a dolgot.
Keze arcomra simul, és ott marad. Rá simítom saját kezem is kézfejére és a szemébe nézek.
- Aztán odajöttél hozzám a parkban. Nem értettem igazán miért, de nagyon örültem neki... Azt hittem, hogy önszántadból tetted – szemem kis csalódottságot tükrözhet, mert elkomorulnak szemei. Keze letér nyakamra, magával húzva az enyémet.
- Én is a tánc közben jöttem rá, hogy mennyire is megszerettelek valójában... És mikor el kellett búcsúznunk... Akkor már tudtam, hogy szerelmes is vagyok. Soha nem hittem volna, hogy ilyen történik velem majd Konohában... pedig csak a chounin vizsgára indultam... de sokkal... milliószor több... és jobb történt ott velem – felhajolok hozzá, hogy csókot kérjek, amit finoman meg is kapok. Átölelem amennyire tudom, és õ is magához szorít. Nem kell nekem más, csak õ... csak hogy vele lehessek... nem is lehetnék boldogabb.
- Szeretlek... – suttogom ajkaiba, pár milliméterre tõle.
- Én is kicsim... – válaszol ugyan olyan halkan, majd tovább csókol, egyre éhesebben. Keze lesiklik combomra, majd vissza fel, a szoknyám alá. Belemosolygok a csókba, ahogy õ is. Mellényének nyakát ragadom meg, és abba kapaszkodom, majd lassan lelököm fejérõl a kendõt, ami egy koppanással a földön landol...


Másnap reggelemet a Kazegake-nál kezdem... kezdjük... Gondolom már sejti, hogy be fogok menni hozzá, hisz õ az aki tud mindenrõl. Persze mivel a Gaara-sama tanítványa vagyok, így elsõbbségem van másokkal szemben, és hamarabb beengednek, elõre sem kell igazán szólnom.
- Kazekage-sama – ereszkedek fél térdre a kijáró tisztelettel, fejem elõre biccentve, és Genma is így tesz.
- Álljatok fel... – utasít halkan egy kis idõ után, és felegyenesedünk. Pár pillanatig még a kezemen van tekintete, majd a szemembe néz. Szemei olyan jegesek mint mindig, ahogy megszoktam. Mégis most a torkomban dobog a szívem. Ideges vagyok, de próbálok lenyugodni, ami könnyebben megy, ha Genma mellettem van. Látszólag tõlem várja a szavakat, de ismét megrekednek bennem... olyan ügyetlen vagyok.
- Bejelenteni valónk lenne... – segít ki Genma, és rá pillantva eresztek meg egy lágy mosolyt. Köszönöm... Tekintetem újra mesteremnek szentelem, akinek arcán számomra furcsa kifejezés terül el. Még nem igazán láttam Gaara-sama arcán érzelmeket, és ez most nagyon meglepett.

 

Gaara:

Ahogy belép az irodámba, legszívesebben egy legyintéssel roppantanám össze, de nem teszem. Nyugalmat erõszakolok magamra.
- Állj fel. - dörmögöm komoran. - A Hokage mindenrõl beszámolt a levélben. Csakhogy van egy kis bökkenõ... - állok fel, és felbõszülve nézek nyugodt szemeibe. Elképesztõ ez a levél-ninja. Nem fél tõlem. A falhoz kenem, de nem teszek benne kárt, hiszen ezzel Matsurinak okoznék fájdalmat. Õt pedig soha nem bántanám. Szegény olyan kis összetört... ggrrrr ez a szemétláda!
Arcába hajolva sziszegem el neki a hírt, miszerint a menyasszonyom, és mellesleg mindjárt esküvõ.
- Miért ilyen hamar? Hiszen csak egy hónap múlva lesz tizennyolc... - jön a kérdés. Gyilkos mosolyra húzódik a szám, és nagyon nagy a kísértés. Hatalmas. Csak egy mozdulat, és õ halott...
- Mert egy mocskos levél-ninjának köszönhetõen gyermeket vár, és ha kiderülne, kivégeznék. - vágom a képébe az igazságot. - Matsuri nekem nagyon sokat jelent, és csak rá való tekintettel nem nyírattalak ki ANBU osztagommal amikor megtudtam. - morgom.
Döbbentebb képet nem is vághatna.
Most mit vagy úgy meglepve? Ez a kislány annyira ártatlan volt, hogy azt sem tudta mi az a fogamzásgátló tea, amit a nõk szoktak inni.

Visszaülök az íróasztalom mögé, és komoran figyelem ahogy feltápászkodik, és egy székre rogyva emészti a hallottakat. Ha most kekeckedni kez, hogy nem õ az apa, meg fogom ölni. Az már egyszer biztos.
Hirtelen felderül az arca, és boldog mosollyal, csillogó szemekkel néz rám. Megkönnyebbülten fújom ki a levegõt. Tényleg szereti. Mázlija van.
- És... és ez biztos? - dadogja. Bólintok. - Na...na és...hogy van? Hogy vannak?
- Nem jól. - komorulok el még jobban. - Nehezen viseli a terhességet. Amióta visszajöttünk Konohából, azóta utánad szomorkodik. - szûröm a fogaim között, ahogy felelevenedik elõttem a sápadt kis arc, kisírt szemekkel.
Határozottan felállva nehezedik az asztalomra kezeivel, és a szemembe néz nyíltan, egyenesen. Gerinces férfi. Ezt becsülöm.
- Szóval? Elvihetem?
- Ha veled megy, akkor igen.
Bólint, és az ajtó felé fordul egy könnyed meghajlás után.
- Engedelmével, össze kell kanalaznom életem szerelmét - mondja, és már megy is.
Élete szerelme... Ezt a komoly és veszélyes jounint így csapdába ejtette Matsuri? Remélem boldogok lesznek...

Egy órával késõbb Yuki kopog be hozzám, már messzirõl érzékeltem finom kis chakráját, és mosolyogva emelem fel a fejem.
- Na mi volt? - száguld be az ajtón feldobódva, boldogan.
- Tudod te azt... - dõlök hátra, hogy kényelmesen az ölembe vackolódhasson. Puhán megcsókolom, és felsóhajtok.
- Csak annyit tudok, hogy most együtt vannak, és Matsuri-san nem dobta ki õt. - bújtatja karcsú ujjait hajtincseim közé, és zafírkék szemeivel gyengéden néz fel rám.
- Megengedem, hogy elvigye. - biccentek. Elszomorodik, és lehajtja fejét, de álla alá nyúlva nézek a szemébe. - Mi a baj?
- Hiányozni fog... - suttogja.
- Nekem is - biccentek. - De boldog lesz, hidd el. Majd meglátogatjuk ha Konohában járunk jó?
Felragyog szép kis arcán egy boldog mosoly, és én nem tudok ellenállni a kísértésnek...
- És most... - súgom érzéki mosollyal.
- És most...?! - kuncogja édesen, és már gombolgatja is az ingemet.... Imádom.
*
Komoran nézem az elõttem térdelõ kis párocskát. Örülök a boldogságuknak, de most egy olyan dolog következik, aminek már kevésbé.
- Álljatok fel... - mondom halkan, és szót fogadnak. Megállunk Matsurival egymással szemben, és komolyan nézzük egymást. Nem képes megszólalni, a võlegénye segít neki, és õ szerelmes-hálás mosolyt küld neki. Jó érzés boldognak látni õt.
- Szóval... bejelenteni valónk lenne... - kezdi félénken az ajkába harapva.
- Hallgatlak - válaszolom bíztatóan. Legszívesebben megölelném és megpuszilnám, de egy Kazekage nem tehet ilyet. Nagyon fog hiányozni...
- Genma megkérte a kezemet, és én igent mondtam - mondja halkan.
- Gratulálok - válaszolom.
- Köszönöm...
- Ugye tudod, hogy ez mit jelent? - kérdezem. Értetlenül néz rám. Nem tudja. - Ha egy falu ninjája házasságra lép egy másik falubelivel, megszûnik ninjának lenni. Az új faluja talán felajánl neki ninja-státuszt, de nem garancia. Így is vele mész, hogy elvész a ninja-utad? - kérdezem halkan.
Lehajtja a fejét, és letöröl egy könycseppet.
- Igen - suttogja.
- Kérem a fejpántod - nyújtom érte a kezem. Remegõ kezeivel bogozza ki a csomót, és nyújtja át nekem. Leteszem az asztalra, mert el teszem majd emlékbe.
Elé lépek, és mélyen a szemébe nézek, ellágyult tekintettel. Õ már nem a ninjám, aki elõtt Kazekage vagyok. Már nem.
- Hugomként szeretlek... - súgom. - Nagyon fogsz hiányozni Matsuri.
- Gaara-sama... - motyogja, és felragyog az arca. Könnyes szemekkel ugrik a nyakamba, és magamhoz ölelem.
- Ugye meglátogatsz majd néha? - kérdezem a hajába temetve arcomat.
- Igenigenigen...! - hadarja zokogva.
Percekig öleljük egymást, végül elengedem, és letörlöm könnyeit.
- Nagyon sok boldogságot. - mosolygok rá gyengéden. Mert én ilyet is tudok. Yuki tanított meg rá.
- Köszönöm... köszönjük.
Genma lép mellé, és átölelve derekát viszonozza pillantásom.
- Vigyázz rá - villantom rá jeges pillantásom. Csak biccent. Elköszönnek, és távoznak.
Mosolyogva simogatom meg az asztalomon pihenõ fejpántot...

 

Genma:
Végtelennek tûnõ, hosszú másodpercekig néz rám, és szívembe jeges gombóc kezd gyûlni.
- Igen... Igen, akarom - hallom végül halk kis hangját, és egy gyönyörû, sugárzóan boldog mosolyt kapok. Hatalmas robajlással gördül le a szikla mellkasomról, és megkönnyebbülten húzom ujjára a kis ékszert, ami felett Tsunade-sama és Shizune-san negyed órán át boldogan visongott. Nõk... ha lánykérésrõl vagy esküvõrõl van szó, nem bírnak magukkal.
- Szeretlek - ugrik a nyakamba, és én boldogan viszonzom a sok puszit, és nagy nehezen szóhoz jutva szaggatottan is kimondom, holott úgy fest, szándékában áll belefojtani szeretetébe, amit mondjuk nem is nagyon bánok, hisz imádom.
Gyengéden ledöntve simulok hozzá, és feltérképezem kezeimmel, elvégre pasi vagyok. Minden a helyén, minden csodás. Hehe.
Összebújunk, és meghitten pihengetünk. Miénk az egész délután és éjszaka, hisz ráér reggel elmenni a Kazekagehoz.
- Tudod... - szólal meg halkan, és tudom most mi következik. Türelmesen megcirógatva arcát figyelek rá. - ...amikor én elõször megláttalak, egy nagyon laza pasasnak gondoltalak... Már a vizsgán is szimpatikus voltál. Veled voltam elõször úgy egyedül, bár ezt te is tudod... és egyáltalán nem bántam meg. Akkor, abban a pillanatban sem.
Kis édes. Igen, elvettem a szüzességedet. Ha akkor ott tudom, hogy jövendõ feleségem és gyermekeim anyját tartom a karomban... Mindent beleadtam volna.
- Másnap reggel... - folytatja halkan. - Amikor... nem láttalak sehol, azt hittem, hogy ennyi volt... és még akkor sem bántam, bár csalódott voltam. De elfogadtam a dolgot.
Matsuri... kicsim... Rásimítom kezem szép kis arcára, és komolyan figyelem. Olyan sok fájdalmat okoztam neki... remélem egyszer majd helyre tudom hozni a sok hibát amit vétettem ellene.
- Aztán odajöttél hozzám a parkban. Nem értettem igazán miért, de nagyon örültem neki... Azt hittem, hogy önszántadból tetted - néz rám csalódottan. Tudom. Egy dög vagyok a nõkkel. Vagyis voltam. Alkalomadtán majd szembe köpöm a tükröt, amit már megtettem párszor amióta elmentél...
- Én is a tánc közben jöttem rá, hogy mennyire is megszerettelek valójában... És mikor el kellett búcsúznunk... Akkor már tudtam, hogy szerelmes is vagyok. Soha nem hittem volna, hogy ilyen történik velem majd Konohában... pedig csak a chounin vizsgára indultam... de sokkal... milliószor több... és jobb történt ott velem. - fejezi be lágy mosollyal, és szemeiben a végtelen szerelem csillog, egyenesen a lelkébõl...
- Szeretlek... - súgja. Hát nem én vagyok a világ legszerencsésebb kurvapecére?!
- Én is kicsim... - válaszolom halkan, és azt hiszem... ennél boldogabb nem is lehetnék most. De igen, ha már rámászhatnék. Elvégre õ már az enyém... nem is adom senkinek.
Végigsimítomformás lábát, és a szoknyácska alá kóborol szemtelen kezem. Összemosolygunk, és már söpri is le a kendõt fejemrõl.
Ráhengeredve simulok hozzá, és felsóhajtok a vad vágytól. Kezem már a csipkebugyival ismerkedik, és éhesen csókolom, falom ajkait, nyakát... Bizsereg az egész testem, olyan vadul kívánom már. Nagyot sóhajtva temetem arcom a nyakába és kihúzom kezem a szoknyácska alól.
- A Kazekage azt mondta, hogy nem vagy jól... nem akarom, hogy bajotok essen kicsim. - súgom a fülébe.
Elpirulva csókol meg, és én lemászva róla kapom karjaimba gyengéden. Találomra elindulok egy ajtó felé, és õ édesen kuncogva húzkodja meg egy hajtincsem.
- Az a konyha... - súgja. Elvigyorodom, és a mutatott irányba indulok vele. Ah a hálószoba. Tökéletes, bár az ágy nem akkora mint az enyém, de hát meg is lepõdnék, ha hancúr-fekhelye lenne.
Lesimogatjuk egymásról a ruhákat, és egymást ölelve, cirógatva bújunk össze.
Ahogy magamhoz ölelem, felsóhajtok. Végre... már hetek óta nem aludtam nyugodtan, de vele a karjaimban pont tökéletes lesz..............
*
Ahogy belépünk a Kazekage irodájába, féltérdre ereszkedve adjuk meg a kötelezõ tiszteletet.
- Álljatok fel... - hallom. Matsuri és Gaara csak csendben nézik egymást. Sejtem mi zajlik le, hisz tudom amit tudok. A Kazekage nem szereti ugyan a nõket, de Matsuri a tanítványa, és sokat jelent neki. Nagyon sokat, különben nem tette volna meg érte azt amit megtett. Matsuri megszeppenve hallgat, így megint én veszem át a szót, ahogy ezt már megszoktam.
- Bejelenteni valónk lenne... - mondom, és Matsu-baba hálás mosolyt küld felém.
Ami ezután következik, teljesen letaglóz. A Kazekagét úgy láthatom most, ahogy talán még senki...
Sajnos Matsuri fejpántja elvész, de nem gond, majd ha a gyermekeink nagyok lesznek, segítek neki, és levél-ninját csinálok belõle ha szeretné. Érte bármit megtennék.
- Ne sírj kicsim... - ölelem magamhoz, ahogy kilépünk az épületbõl. - Az esküvõre úgyis meghívjuk, és mint a gyermekeink keresztapját, gyakran láthatjuk majd.
- Genma... - öleli át a nyakamat, és boldogan mosolyog fel rám.

Elbúcsúzik a barátaitól, és féltõ óvó karjaimban indulunk együtt haza.
Egész úton tervezgetünk.
- Tudod Matsu-baba, nem vagyok ám egy csóró kisjátékos. - kacsintok le rá. - Jövõ héten megvesszük a házunkat, kitûzzük az esküvõ idõpontját és egy szép lagzit szervezünk.
Csodálkozó tekintetét látva elvigyorodom.
- És a legjobb hír még hátra van... - súgom a fülébe. - Kapsz tõlem ajándékba egy hatalmas doboz bugyit.... havonta.
Csilingelõen felkacagva boxol gyengéden a vállamba.
- Te javíthatatlan vagy...
- ...és szerelmes. - teszem hozzá magamhoz húzva. Gyengéden megcsókolom, és felsóhajtok. - Ahogy hazaérünk, a Hokagehoz viszlek, bemutatni téged, utána megvizsgál. Õ a világ egyik legjobb medi-ninjája. Remélem mindent rendben talál majd... - nézek le rá aggódva, de õ megnyugtatóan mosolyog fel rám.
- Ne aggódj kedvesem, minden rendben lesz. Már itt vagy velünk... - húzza hasára a kezemet. Boldogan elmosolyodom, és megcsókolom.
- Igen, itt vagyok... és itt is maradok.

 

Matsuri:

- Hallgatlak – bíztat további szólásra mesterem, és ennek fejében már én szólalok meg.
- Genma megkérte a kezemet, és én igent mondtam – fejezem be végül.
- Gratulálok – dörmögi mély hangján.
- Köszönöm...
- Ugye tudod, hogy ez mit jelent? – kérdezi halkan. Már ezzel is jár valami? Miért nem tudok én semmirõl? Válaszként megrázom a fejem - Ha egy falu ninjája házasságra lép egy másik falubelivel, megszûnik ninjának lenni. Az új faluja talán felajánl neki ninja-státuszt, de nem garancia. Így is vele mész, hogy elvész a ninja-utad?
A szavai szívemet mardossák. Tényleg ennyi mindennel jár egy ilyen dolog? De végül is megértem... És Genmáért megteszem... Eddigi életem egy könnycseppbe sûrítem és így veszek tõle búcsút. Tudom hogy meg fogja érni.
- Igen – válaszolom bátortalanul.
- Kérem a fejpántod – nyújtja felém kezét a pántért. Félve kezdem kikötözni a pántot, majd átadom... Többé már nem vagyok ninja.
Leteszi az asztalra és közvetlenül elém lép, és felnézek jeges szemeibe. Lágyan néz le rám.
- Húgomként szeretlek... Nagyon fogsz hiányozni Matsuri – mondja halkan.
Szívem hatalmasat dobban, ennél boldogabb már alig lehetnék. Mosolyogva, sírva pattanok nyakába, úgy érzem hogy nekem ezt már lehet, és átölel. Sosem éreztem még ilyet.
- Ugye meglátogatsz majd néha? – búgja hajamba.
- Igenigenigen...! – válaszolom kapkodva. Persze, hogy meglátogatom! Ez csak természetes!
- Nagyon sok boldogságot – tesz le, és rám mosolyog.
- Köszönöm... köszönjük.
Genma karol át, és most felé fordul.
- Vigyázz rá.
Elköszönünk, és elhagyjuk az épületet...
- Ne sírj kicsim... – von magához közelebb, de egyszerûen nem bírom abbahagyni. Ezek a keserédes könnyek nehezen múlnak - Az esküvõre úgyis meghívjuk, és mint a gyermekeink keresztapját, gyakran láthatjuk majd – teszi még, hozzá. Igaza van... és milyen csodás ötlet, hogy keresztapa legyen. Mosolyogva ugrok nyakába.
- Genma...
Csapattársaim... barátaim... Mind csodálkozva veszik tudomásul, hogy már nem tartozom a homokfalu ninjái közé, és már nem fognak látni. Könnyes búcsút veszek tõlük, és szerencsére megértik, hogy miért teszem. Én pedig vigyorogva mutogatom a gyûrûmet.
Felpakolva minden lényegesebb holmit indulunk meg a falu kapuja felé, hogy utunkat... Konoha felé vegyük. Van pár dolog amit itt kellett hagynunk, de majd elhozatom, vagy elhozom késõbb... Végül is ráér.
- Tudod Matsu-baba, nem vagyok ám egy csóró kisjátékos – szólal meg rám kacsintva, egy kisebb hallgatás után, mikor már az erdõs részen járunk - Jövõ héten megvesszük a házunkat, kitûzzük az esküvõ idõpontját és egy szép lagzit szervezünk.
Csak tátott szájjal hallgatom szavait. Tényleg ilyen sok pénze lenne?
- És a legjobb hír még hátra van... – hajol hozzám egy vigyorral, és a fülembe súgja - Kapsz tõlem ajándékba egy hatalmas doboz bugyit.... havonta – duruzsolja, és felnevetek vállába ütve egy gyengét ököllel. csak õ mondhat ilyet.
- Te javíthatatlan vagy... – mondom nevetve, és magához von.
- ...és szerelmes – teszi hozzá lágyan, majd puhán megcsókol. Annyira szeretem ajkai kényeztetését.
- Ahogy hazaérünk, a Hokagehoz viszlek, bemutatni téged, utána megvizsgál. Õ a világ egyik legjobb medi-ninjája. Remélem mindent rendben talál majd... – mondja enyhe aggodalommal.
- Ne aggódj kedvesem, minden rendben lesz. Már itt vagy velünk... – nyugtatom meg, és kezét hasamra húzom. Forró tenyere rám simul, és elmosolyodik.
- Igen, itt vagyok... és itt is maradok...

Megérkezünk Konohába, mosolyogva lépek be Genma jobbján. A kapuõrök hatalmas szemekkel néznek, de most ez sem érdekel, csak haladunk tovább.
- Nem vagy fáradt? – fordul felém mosolyogva. Megrázom a fejem. Jól vagyok.
Ennek fejében elsõ utunk a Hokagehoz vezet, több bejelentenivaló miatt is. Sokkal bátrabban állok fél térdre az idõs hölgy elõtt, barátságosabbnak néz ki mint Gaara-sama elsõ pillantásra.
- Üdvözöllek Konohában Matsuri, állj fel – mondja kedvesen, én pedig apró mosollyal egyenesedem ki.
- Köszönöm, hogy befogadnak Hokage-sama – kulcsolom össze ujjaimat magam elõtt, Genma mellém lép, és átkarolja derekam.
- Megkérném valamire Tsunade-sama – mondja halkan, a Hokage felé nézve.
- Mire? – kérdi mindent tudó tekintettel. Lehet, hogy már tud róla?
- Szeretném, ha megvizsgálná a kedvesem. – szorít jobban magához, de azért gyengéden.
- Miért? Megsérült? – hajol hozzám még jobban, hogy szemügyre vegyen.
- Nem... – vigyorodik el - életem nõje gyermeket vár, de nincs jól, és nem akarom egyiküket sem elveszíteni – mondja komoly hangnemben. Olyan jól esik ha így beszél rólam... Bár a tények nem teszik fényessé a mondatot.
- Miért nem ezzel kezdted? – kérdezi a Hogake egyszerre ingerülten, ijedten, és megdöbbenten. Érdekes látvány – azonnal menjünk a kórházba.

Egy kórterem ágyán ülök, a Hokage épp már több féle képpen is vizsgált, néhány dolgot felismertem a könyvbõl amit még olvastam, de a nagyját még nem tudom. Arca nagyon komoly, kifejezéstelen, néha hallani egy „hmm” –öt, de semmi mást... Kezdek aggódni.
- Hokage-sama... – suttogom halkan, és felegyenesedik.
- Semmi komolyabb probléma nincs – nyugtat meg egy halvány mosollyal, majd már hívja is be Genmát... õszintén szólva, még akartam valamit mondani négyszemközt, de majd legközelebb...
Kedvesem már robog is be amint meghallja nevét, szegény biztos kint járkált fel alá. Leül az ágyra, mellém, és átkarol.
- Nincs nagyobb gond... – mondja neki is a hölgy, de felemeli hangját a végén, jelezve ezzel, hogy nyitva hagyta a mondatot.
- De...? – vonja fel Genma egyik szemöldökét.
- Ismerlek Genma... Azt szeretném, ha egy ujjal sem nyúlnál hozzá, míg újra meg nem vizsgálom... egy hét múlva – közli, majd felém fordul – azt szeretném, ha addig sokat pihennél, és jól éreznéd magad.
- Úgy lesz – válaszolok mosolyogva, majd egy puszit nyomok Genma arcára.

Ismerõs lakásba érkezünk vissza, és a falon ismerõs „díszek”.
- Azóta sem szedted le? – fordulok felé tettetett rovó pillantással, és egy mosollyal.
- Persze hogy nem! – von magához vigyorogva egy csókért. Olyan boldog vagyok, hogy el sem lehet igazán mondani – majd holnap elmehetnénk házat nézni. Ma még pihenj – néz rám gyengéd pillantással, és kézfejével megcirógatja arcom.
- Rendben - mosolygok vissza – de elõbb... elmennék fürdeni – szélesedik mosolyom, és gyorsan eltipegve mellõle, kuncogva futok a fürdõbe. Ahh de jól fog esni egy kis zuhany.
El sem hiszem, hogy velem ilyen történt. Szinte egy csoda.
Leveszem ruháim, és a zuhanyfülkébe állok egyedül. Hiányom van, de tudom, hogy ha itt lenne, nem lenne jó vége... Hihi.
Azt hiszem, hogy egy hosszú hétnek nézek elébe, de egyáltalán nem bánom. Új életet kezdek, megváltozom... De ami ennél is fontosabb és jobb... azzal lehetek, akit igazán szeretek, és már semmi és senki nem választhat el tõle. És már van egy közös kincsünk is.
Ekkor veszem csak észre, hogy már egy ideje a hasamat simogatom a tisztító habbal.

Egy törülközõbe csavarva lépek ki a fürdõbõl, de nem látom sehol. Hová tûnt?
Felöltözöm egy laza pólóba és rövidnadrágba kényelmesen, de még mindig sehol. Már épp az ajtó felé mennék, és pont akkor toppan be, széles mosollyal, keze a háta mögött.
- Hol voltál? – kérdem gyanakvón, de arcát látva nem bírom megállni, hogy ne mosolyogjak... Imádom. Ujjaim hátam mögött összefûzve lépkedek felé, ahogy Õ is felém.
Elõveszi hátul rejtegetett kezét, és egy doboz van benne.
- Csoki? – nézek érdeklõde.
- Igen Matsu-baba. A csokoládé boldogsághormont termel, ami jót tesz neked is, és a csöppségnek is – mondja búgó hangján, átölel, és az ágy felé terel.
- Hmm... – szélesedik mosolyom, és hagyom hogy finoman döntsön az ágyra, a párnák közé. Kibontja a dobozt, kivesz egy darabot, és a szám elé tartja. Boldogan kapom be és ízlelgetem.
- Hmm, ez finom... – virulok fel. Egy újabb darabot nyújt, amit elkapnék, de az utolsó pillanatban elhúzza tõlem, és felnevet, ahogy újra és újra próbálkozom elkapni, végül megkegyelmez, és odaadja. Lassú mozdulattal kapom be a falatot picit megnyalva ezzel ujját is, és kacéran mosolyogva.
- Ezt meg tudnám szokni... – nyammogom majd egy puszit kap az ajkaira – Köszönöm – dõlök hátra az ágyon. Kivillanó hasamra rak egy kockát, majd leeszi rólam, és pedig felnevetek a csikizéstõl.
- Én is szeretem a csokit – duruzsolja már majdnem ajkaimba, majd egy finom csokis csókot váltunk. A doboz arrébb csúszik, Genma felém hajolva csókol tovább és nyakát átkarolva viszonzom. De mikor már felsõteste simul hozzám, érzem hogy kezd elfajulni.
- Nem szabad – suttogom, mutatóujjam ajkaira téve, Õ pedig csak felmorran.
- Ez nehezebb lesz mint gondoltam... – mondja rekedtesen és visszahúzódik.
- Pedig egy hetet kellesz így kibíri... legalább – teszem a végére, egy szomorú mosollyal.
- Azt nem mondta Tsunade hogy nem játszhatunk... – mosolyodik el szélesen, ahogy én is. Apró puszit hint ajkamra, és felül az ágyon, tarkójához nyúl.
- Ha elveszítjük egyik érzékünket, a többi felerõsödik... – mondja halkan, és felvonom egyik szemöldököm... Mit akart ezzel mondani?
Leveszi a fejkendõjét, és a fejemre teszi, beköti vele szememet.
- Mit csinálsz? – kérdem meglepetten, de ebben a pillanatban megérzem a csokit a számnál. Hihi... Már értem. Bekapnám a csoki darabot, de ajkába ütközöm. Leharapom a felét, majd megcsókolom. Ez egyszerûen mámorító...

 

Genma:
Belépünk Konoha fõkapuján, és egyenesen a Hokage-samához viszem. A kölcsönös udvarias üdvözlés után az én egyetlenem mellé léve karolom át, és Tsunade-sama felé fordulok.
- Megkérném valamire Tsunade-sama.
- Mire? - kérdezi, de látom rajta, hogy sejti mit akarok.
- Szeretném, ha megvizsgálná a kedvesem. - ölelem magamhoz jobban életem értelmét.
- Miért? Megsérült? - kérdezi a Hokage, de tudom hogy csak viccelõdik. Máskor értékelném humorát, de most nem.
- Nem... életem nõje gyermeket vár, de nincs jól és nem akarom egyiküket sem elveszíteni - komorulok el. Veszi a lapot, és aggodalmasan csillannak szemei. Na igen, egy erõs jounin gyermeke kincs a falunak.
- Miért nem ezzel kezdted? Azonnal menjünk a kórházba.
*
A percek óráknak tûnnek, és én egyre idegesebb vagyok. Mi a francért tart ez ilyen sokáig?! Mindig ennyi ideig tart? Mit csinál vele? Remélem semmi fájdalmasat, mert akkor...
- Yo! - hallom, és megperdülve pillantok a vigyorgó haverokra. Biccentek, és nyugalmat erõltetek magamra, holott tuti hogy látták ahogy árkot járok a kórház padlójára idegességemben.
- Hallottuk bekötik a fejed, hát eljöttünk gratulálni - vigyorog szélesen Asuma.
- Köszönöm - biccentek, és idegesen megropogtatom a kezeimet.
- Bent van? - int a fejével az ajtó felé Kotetsu.
- Igen...
- Nem beteg ugye? - hallom a többiektõl, és felsóhajtok. Nincs mese, el kell mondanom vagy kicsinálnak. Kiköpöm a szalmaszálat amit idegességemben rágcsáltam, és a tárgyra térek.
- Gyermeket vár.
Néma csönd, és pár másodperc múlva már vállveregetés és jókedvû nevetés, gratuláció özön zúdul rám. Meghatódva mosolyodom el, és a további kérdésekre végül elmesélek mindent. Természetesen az esküvõre mindenkit meghívok, hiszen ez így természetes.
Nyílik az ajtó, és én már rohanok is be, búcsút intve nekik. Látják milyen ideges vagyok, ezért még utánam küldenek néhány „sokszerencsét” és „csakügyesen”-t.
- Nincs nagyobb gond... - nyugtat meg Tsunade-sama ahogy kincsem mellé ülve karolom át a vállát. Azonban a hangsúlya nem tetszik.
- De...? - firtatom.
- Ismerlek Genma... - válaszolja, és elfintorodom. Na igen. - Azt szeretném, ha egy ujjal sem nyúlnál hozzá, míg újra meg nem vizsgálom... egy hét múlva.
Ledermedek. Egy hónapig nem voltam nõvel, vagyis A NÕVEL, és most itt van velem és nem érinthetem. Ez piszokság...
Hallgatom ahogy néhány tanácsot ad Matsu-babának, és végre mehetünk haza.

Hazamegyünk, és a fali díszemet látva elmosolyodik. Az már bizony ott marad, amíg csak itt lakunk.
Elmegy fürdeni, én pedig elindulok elintézni pár apróságot. Kakashinál gyorsan végzek, szerencsére nem ért rá megszívatni amikor bejelentettem, hogy egy darabig ne számítson rám ANBU-ként. Utána a konohai bankban ellenõrzöm a számlámat, és elégedetten elmosolyodva indulok haza. Minden rendben, aminek örülök. Veszek egy kis apróságot az én kis menyasszonyomnak is.
- Csoki? - csodálkozik édesen ahogy hazaérve megmutatom.
- Igen Matsu-baba. A csokoládé boldogsághormont termel, ami jót tesz neked is, és a csöppségnek is - mosolygok rá, és az ágyhoz terelgetem. Összebújunk, és etetni kezdem. Kezdek eltunyulni, és cseppfolyós állagú machótlan lenni, de nem bánom.
Leszegetek hasáról néhány kockát, de csak magamat kínzom vele... ÉS már vetõdnék is rá, csak önuralmam szerencsére megakadályoz.
- Ez nehezebb lesz mint gondoltam... - suttogom lemászva róla.
- Pedig egy hetet kell így kibírni...legalább - mondja halkan Matsuri.
- Azt nem mondta Tsunade hogy nem játszhatunk... - vigyorodom el perverzül, és leveszem a fejkendõmet. - Ha elveszítjük egyik érzékünket, a többi felerõsödik...
Bekötöm szemecskéjét.
- Mit csinálsz? - kérdezi, és én a számba véve egy csokit hajolok duzzadt kis ajkaihoz, hogy megetessem vele. Csokis csók... igen, ez finom.
Genma te hülye. Jaj. Kínzod magad...
Levetkõzöm félmeztelenre, csak a nadrág marad.
Feljebb csusszan kezem, és felsimogatva a pólót puszilom meg mellei közötti völgyet. Megremegve sóhajt fel, ajkaiba harapva.
- Tetszik? - súgom mosolyogva, és õ biccent csak. Egy csokit teszek oda, majd egy másikat lejjebb. Nem érezhet mást, csak a kis csokik hûvösségét. Újabb csoki a köldökére... majd a csípõ két szélére. Vacsora tálalva... Kéjes mosollyal nyalintom körbe a csokidarabkát mellei között, majd kis mellere is áttérek. Semmit a kéznek. Annyi inger már túl sok lenne nekem. Kéjes sóhajjal harap finoman mutatóujjába és felnyögök a látványtól. Kurvára erotikus... ezt nem bírom ki.
Lenyalintom a megolvadt csokit mellei közül, majd letisztogatva bõrét vándorlok lejebb. Köldökénél is hosszan eljátszadozom, õ pedig kéjesen sóhajtozik. Hát ezt tényleg nehezebb lesz kibírni, mint gondoltam. Csípõjét is megtisztogatom, majd ahogy önuralmam határmezsgyéjét feszítve végigsimítom formás combjait, õ kéjesen felnyögve feszül ívbe, és a látványtól felhördülök.
- Olyan gyönyörû vagy... - sóhajtom a hasára simítva arcomat, és zihálva kapkodom a levegõt. Nyugalom Genma, ezt magadnak köszönheted. Megérdemled. Tsunade megmondta, hogy csak nézni szabad, semmi mást. - Megõrülök érted... - súgom a köldökébe, mélyen magamba szívva bõrének finom illatát.
Mellé fekve, fogamat összeszorítva ölelem magamhoz gyengéden, és lesimogatom róla a fejpántomat, és megigazítom pólóját is. Ha nem látom csodás testét, nem fáj annyira.
Szomorkás mosollyal könyököl fel mellettem, és gyengéden megcsókolva simítja kezét mellkasomra. Már ettõl az érintéstõl is összerándulok... pláne ahogy megérzem lejjebb siklani.
- Matsu-baba... ne játssz a tûzzel... - mondom elakadó lélegzettel, de õ csak kigombolja nadrágomat, és felszabadul fájdalmasan kemény farkam. Meglepetten nézem kipirult arcocskáját, és ahogy ujjai rákulcsolódnak, felhördülve markolom meg a lepedõt.
- Mit...mit mûvelsz...? - zihálom behunyt szemekkel. Õrület milyen hatással van rám.
- Segítek neked... - súgja a fülembe, és puha ajkaira vetem magam. Éhesen csókolom, és remegve élvezem kis kezének minden mozdulatát... Pár perc elég is, és felhördülve tör ki belõlem a gyönyör...
- Matsuri... - lehelem kábán,, ahogy a fehér ködben lebegek, és õt csókolgatom gyengéden, lágy mosollyal. Cirógatom és szeretgetem... Imádom.

Matsuri:
- Óhajod számomra parancs... – válaszol szélesen vigyorogva, és eltûnteti a szájából a szalmaszálat. De jó! Még sosem vásároltam fiúval... férfival meg pláne. Kinyitja nekem az ajtót, és mosolyogva lépek be. Szemem rögtön megakad a szexi darabokon. Lehet hogy ez is tetszene neki, igaz ilyeneket én nem szoktam hordani. Megkérdezem.
- Tetszik? – kérdezem hátra sandítva, miután egy elviselhetõ darabot kihalásztam a sok közül.
- Helytelen kérdés... – hm? miért? – A megfelelõ kérdés így hangzik: te mit szeretnél rajtam látni drága egyetlen testõröm?
Ehh. Hogy képzeli? Mindjárt felrobbanok.
Hátamhoz simul, átöleli derekam, és fülemhez hajol.
- Kicsim... te még egy krumpliszsákban is szexis vagy. Egyébként pedig... imádom a kis cuki bugyijaidat. A kedvemért ne változtass az ízléseden, mert úgy vagy tökéletes, ahogy vagy – fülembe duruzsolja és elolvadok a szavaitól. El is felejtem, hogy az elõbb felhúzott. Már csak azt veszem észre, hogy egy olyan polc van elõttem, ahol ahhoz hasonló fehérnemûek vannak, mint az enyémek. Kivirul arcom, és egy puszit nyomok arcára, majd boldogan kezdek válogatni.
Be is csomagolja õket az eladónõ, Genma pedig kifizeti. Kedves tõle, bár akár természetesnek is vehetném, ha már õ pusztítja õket így.
A szállásom felé megyünk, hogy letegyük a vásárolt holmikat, meg hogy végre átöltözzek.
- Nem felejtetted el ugye, hogy ma délben eredményhirdetés lesz?! – fordul felém érdeklõdve.
- Ööö...- azt hiszem elfelejtettem.

- Gyere be – mondom mosolyogva, és belépek az ajtómon. Míg õ elterül az ágyon, addig berobogok a fürdõbe. Kényelmesebb ruhát kapok fel, a szokásosat amiben otthon szoktam általában flangálni, valamint az egyik új szerzeményem... mondjuk ezt a lilásat.
- Megkínálhatlak valamivel? – kérdem kilépve a fürdõbõl. Éhesen mér végig, ahogy oldalra fordul az ágyon.
- Éppenséggel igen... – dörmögi mély hangján, és lassan felül. Lépek felé párat, a mondat folytatására várva, de megtorpanok ahogy elkezdi kibontani mellényét. Minden centiméterrel lejjebb, több rész villan ki a sötét pólóból, ami izmos mellkasának feszül. Lekerül a mellény, a fejkendõ és a póló, amit kínzó lassúsággal húzott le.
Lazán megtámaszkodik maga mögött.
- Nem volt ingyen a sztriptíz... – néz rám furcsállón. Lassan rájövök, mire is gondolt. Ilyen szöveget is csak õ tud mondani. Vöröslõ arccal fogom meg pólóm szélét, és olyan lassan húzom le, ahogy õ is az elõbb, ha nem lassabban. Látom éhes pillantásait, és elmosolyodom. Nagyon is tetszik, hogy ilyen hatással vagyok rá. Ujjaim beteszem nadrágom szélébe, és rá mosolygok.
- Fordulj meg – kér halkan, és eleget teszek neki. Lassan lehúzom a nadrágot, majd hagyom leesni – Mondtam már, hogy imádom a halvány lilát? – kérdi kuncogva. Mintha megéreztem volna. Nevetve lépek ki a nadrágból, és felé fordulok.
- Gyere ide te kis bestia... – néz rám érzéki mosollyal, és nem tudok ellenállni. Szinte ugrok karjaiba, ajkaira tapadva, vad csókban összeforrva, és már csak azt veszem észre, hogy hátamon fekszek az ágyon, és végig csókolgat, fogaival húzza le az utolsó ruhadarabom.
- Mivel nem nálam vagyunk, ezúttal bugyid megúszta...
- Még szerencse – sóhajtok fel. Ha ez így megy, többet nem megyek fel hozzá... Hihi.
Combom csókolgatja, fogaival cirógatja. Testem rögtön megfeszül, a hirtelen jött kéjes csiklandozástól.
De mindjárt mennünk kell az eredményhirdetésre.
- Nincs sok idõnk... Mennem kell a kihirdetésre – lihegem gyorsan.
- Ahogy nekem is. Majd sietünk – búgja lábam közé, végigsimít combomon.
Nevét sóhajtozom elhalón, mikor meg is érzem hol jár a keze és ajkai.
- Mondd még... – kér súgva, majd megnyalint. Rögtön sikoltanék, de kezeimmel befogom a szám. Gaara-sama lakosztálya itt van az enyém mellett. Mi van ha meghall minket? Azt nem bírnám ki.
Elveszi kezeim az útból és folytatja a kényeztetést. Nem bírom elfojtani nyögéseim, bármennyire szeretném.
Elélvezek ajkai közt, egy kisebb sikollyal. Ilyen sem volt még.
Lehunyt szemmel pihegek, és már csak azt veszem észre, hogy teljesen meztelenül mászik felém, lassan belém hatolva. Egy finom csókot kérek tõle, karjaimat nyaka köré fonva, és lábaim derekára téve fogadom magamba egyre beljebb.
Lágyan ringva mozog, minden egyes mozdulattal a gyönyört hajszolva bennem is. Ilyen csodás érzésben még nem volt részem, pedig nem elõször vagyok vele. Ennyire még sosem élveztem. Nyakamba harap, és újra nevét nyögöm.
- Genma...
- Mondd még... – kéri lihegve, és nem bírom megállni, hogy ne mondjam ki nevét újra és újra.
Megint közeleg a beteljesülés, sokkal nagyobb mint eddig bármikor, a mérhetetlen forróság önt el, eszemet vesztve rángatózom, hátába mélyesztem körmeim, igaz azt sem tudom hol vagyok, megszûnik minden, és utoljára sikítom nevét, ahogy robbannak az érzések, erõs remegésre késztetve egész testemet.
Magamhoz szorítom, ahogy õ is engem, és lihegve szabályozzuk légzésünk. Az órára nézek, késõ van már, sietnünk kell. Kipattanok az ágyból, és beszaladok a fürdõbe. hallom hogy követ, és együtt fürdünk le, játékosan.
Felkapom szokásos „egyenruhám” és izgatottan járok fel-alá. nagyon el fogunk késni! Mit szólnak majd a többiek, Na és Gaara-sama?
Magához ölel, és a helyszínre teleportál minket. Hogy ez nekem miért nem jutott eszembe? De a lényeg, hogy itt vagyunk, még épp idõben.
- Utána találkozunk – súgja fülembe, és ellép mellõlem, és pedig társaimhoz futok.
- Hol voltál? – kérdezi egyik csapattársam suttogva.
- Dolgom volt – vágom rá kelletlenül. Nem kell tudniuk, hogy mikor mit teszek, az az én dolgom.
- Tegnap sem találtunk – mondja a másik. Erre már nem válaszolok. Ha eddig nem aggódtak értem annyira, akkor mi ez a nagy változás?
Felsorolják a levizsgázottak nevét. Bármennyire reménykedtem, én nem vagyok köztük. Ez nagyon elkeserít, hisz mindent megtettem. Oszolni kezd a tömeg, szemem megakad Genmám, és õ is engem figyel.
- Matsuri – szólít mesterem – Beszélni akarok veled
- Igen Gaara-sama... – remélem nem azért akar velem beszélni amire gondolok, mert ha mégis, akkor elsüllyedek szégyenemben.
A Kazekage lakosztályon vagyunk, csak mi ketten vagyunk a szobában. Letérdelve adom meg a tiszteletet, elõre biccentve fejemet.
- Állj fel – utasít halkan, és felegyenesedem – Ma te is visszamész Sunába a többi vizsgázóval együtt – nem... az nem lehet. Azt mondta, hogy vele maradhatok még amíg itt van. Nem akarok hazamenni. Sõt... arra akartam kérni, hogy tovább maradhassak tanulásom végett, amit már egy ideje tervezgetek.
- Szeretnék még maradni, ha megengeded uram... – kérem halkan, de õ csak kinéz az ablakon. Kérem engedd!
- Megengedném, de nem tehetem. Két hónap múlva betöltöd a tizennyolcat, és feleségül veszlek. Ha maradnál, és folytatnád a viszonyodat azzal a levél-ninjával, az nagyon rossz fényt vetne rám.
Hogy... hogy micsoda? Feleségül? Ez... de... miért? Az nem lehet! Nem értem!
- ... feleségül...? ... de... de... miért...? – kérdem akadozva. Ez egyszerûen képtelenség.
- Te vagy a legmegfelelõbb személy erre a posztra a Tanács szerint is, és az utódnemzés egy kagénél nagyon fontos – mondja komoly hangnemben. Igazat mond. Véresen komolyan. Nem hiszem el, de mégis igaz... és ez nagyon fáj... fõleg, hogy semmit sem tehetek. Úgy kell cselekednem ahogy a Tanács és a Kazekage akarja. Szemem könnybe lábad, a forró sós folyadék arcomat marja. Kegyetlenül fáj.
- Ha ez megnyugtat, én sem örülök. Sem te, sem én nem vagyunk a magunk urai – egyáltalán nem nyugtat meg – Most menj, búcsúzz el tõle.
Könnyeim gátlástalanul hullani kezdenek, sírva futok ki.
Kint már látom Genmát, megvárt kint. Gyorsan karjaiba futok, mélyen ölelésébe simulva.
- Ne vedd úgy a szívedre, legközelebb majd sikerül – kezdene vigasztalni. Ó ha csak ez lenne a gond.
- Nem ez a baj... Gaara-sama hazaküldött a többiekkel. Egy óra múlva indulunk – mondom szipogva, és a gondolattól még jobban elerednek a könnyeim, mellényébe fúrom arcom.
- Akkor elérkezett a búcsú ideje – néz rám szomorú mosollyal, és könnyeim törölgeti - Ne sírj Matsu-baba, hisz mindketten tudtuk jól, hogy nem tart örökké... – teszi hozzá, majd lágyan megcsókol. Megszakad a szívem, fõleg azért, mert igaza van. Gyomrom össze-össze húzódik, remeg a lábam. Mellényét markolom erõsen, nem is akarom elengedni. Nem... nem akarom itt hagyni. Maradni akarok!
Miért fáj ez ennyire?
Ujjait összefûzi enyémmel, bizsergetõ érzést végigárasztva bennem. Szeretem az érintését, a közelségét, az illatát... Mindent... Így beleszerettem volna?
Elkísér majdnem a lakosztályomig, végig kézen fogva némán megyünk.
Segít összepakolni, igaz csak néhány dolgot, én is csak szomorúan teszem ide-oda holmijaim.
Mivel a többiek elõtt nem akarok tõle elbúcsúzni, így itt ejtem meg, de egy szó sem jön ki a számon, csak a könnyek folynak végig, ajkaim remegnek. Kezei felkaromra simulnak.
- Ég veled Matsuri... remélem még találkozunk – mondja halkan, egy szomorú mosollyal ajkain. nyakához nyúl.
- Ez a tiéd – vesz le onnan egy nyakláncot, amin egy kis medál csüng. Megcsillan a szemem.
Nyakamba akasztja, és egy puszit nyom a homlokomra.
- Ne felejts el... – súgja halkan, és magához ölel. Ujjaival felemeli fejem, hogy egy lány csókot adjon. Közben elered a könnyem, ezzel sóssá fûszerezve a szívfájdító búcsút. Ez az utolsó csókunk, szörnyû rágondolni is.
Több mint egy órával késõbb már a kapunál állunk felszerelkezve. Én még csak most pakoltam össze, hisz eddig úgy volt hogy maradok. Ha csak rá gondolok, újra elerednek könnyeim. Nem nézek mesteremre, aki épp nekünk beszél. Nem érdekel. Az elsõ alkalom, hogy nem tudok rá felnézni õszintén tisztelve. Egyik kezem mellkasomra simul, és a pólóm alatt kidudorodó medált fogdosom meg. Sosem felejtelek el.
- Induljatok – szólal meg végül Gaara-sama és már megyünk is, neki hátat fordítva.
~
Már jóval több mint egy hónapja, hogy visszajöttünk a faluba, és nem telik el egy nap sem, hogy ne gondolnék rá. Már beletörõdtem a dolgokba, és egyetlen reményem az, hogy a fél év múlva lévõ újabb vizsgán részt vehessek. Majd mindent megteszek. Az utóbbi pár hétben, nagyon rosszul éreztem magam. Minden reggel a hányinger kerülgetett, minden este könnyekkel aludtam el. A házból is csak akkor mentem ki ha ételt kellett venni, küldetést sem kaptam, semmi.
Egyik nap Gaara-sama küldött hozzán egy idõs medi-nin-t, hogy megvizsgáljon. Aggódik értem? vagy kötelességtudatból tette? Nem tudom.
Egy nappal késõbb Gaara-sama hívat, így muszáj bemennem.
- Gyere ide – mutat a vele szemben lévõ székre, és leülök.
Nem mond semmit, csak egy tekercset nyom a kezembe, amit érdeklõdve felnyitok, majd olvasni kezdem. Terhesség teszt... pozitív...
Nem... ez... nem lehet... Megremegek, és elejtem a tekercset.
- Õ az apja? – kérdi halkan morogva.
Mivel soha életemben nem voltam még mással, ezért logikus a válasz.
- Igen... – mondom suttogva.
- Ez tudod mit jelent? – kérdi még mindig fagyosan, válaszként megrázom a fejem. Tényleg nem tudom, hogy ez min változtat –Gondolom nem akarod elvetetni – teszi hozzá.
- Soha! – ugrok fel hirtelen a székrõl, félelemtõl remegve. Persze hogy nem!
- Akkor egy hát múlva esküvõ. Távozhatsz – int felém, és pedig szomorúan lépek ki.
Bezárom az ajtót magam mögött, és megtorpanok. Elerednek a könnyeim némán, kezeim ökölbe szorítom, majd futni kezdek. Haza.
Sírva borulok az ágyra a párnák közé. Semmi esélyem, hogy kikerüljem ezt az esküvõt. Pedig nagyon nem akarom. Megint rám jön a rosszullét és a mosdóba rohanok, hogy enyhítsem.
Rendezem külsõm és a konyhába megyek, hogy egy teát készítsek, közben kopognak.
Egy szõke, kék szemû fiúcska áll kint. Azt hiszem, Gaara-sama asszisztense vagy ki.
- Mit akarsz? – kérdem komoran. Nincs kedvem az emberekhez.
- Csak beszélni szeretnék veled Matsuri-san – san? Miért hív sannak?
Mivel látom, hogy komolyan néz, és mivel ilyen kedves, beengedem, nem tudom mit akar.
Megkínálom teával és a kanapéra ülve kezd nekem mesélni. Aranyos fiúcska, alacsony és vékonyka mint én. Hogy hogy õ az asszisztens? Elmeséli, hogy Gaara-sama nem önszántából teszi amit tesz, a Tanácstól függ minden, és az esküvõt is azért teszi elõbbre, mert nagy következménye lenne, ha kiderülne, hogy konohai gyereket hordozok a szívem alatt. Akár halálra is ítélhetnek. A szavak hallatán meghûl bennem a vér. Szóval ezért mondta ezeket. Így úgy tûnik, hogy az õ utóda lenne. Nem is sejtettem, hogy ez lehet.
A szeretet és tisztelet újra visszaszivárog belém, amit a hónap alatt elvesztettem mesteremmel szemben. De egy dolog még foglalkoztat. Honnan tudja ezeket mind? Néha elpirulva nyekereg pár szót, amit alig értem, de kibogarászom. Értem. Elmosolyodom, nem mondok semmit, nem akarom jobban zavarba hozni.
- Köszönöm, hogy ezeket elmondtad... – nézek rá, egy kedves mosolyt erõltetve arcomra.
Már csak egyedül vagyok itthon, este van. Az ágyamban ülök, a falnak támasztom hátam. Belegondolok abba, ami ma történt. Megvilágosodtam... kicsit. Ha lesz alkalmam, akkor megköszönöm, bár nem tudom, hogy hogyan kéne, vagy hogy egyáltalán érdemes e.
Lenézek hasamra, és egyik kezemmel megsimogatom. Egy kis élet van itt bent. Olyan különös érzés.
Genma... többet hagytál nálam mint egy nyakláncot. Sokkal többet.
Leoltom a villanyt, és elalszom... most az elõször nem könnyekkel...

 

Genma:
- Akkor elérkezett a búcsú ideje - mosolygok le rá szomorúan. Igen, szomorú vagyok. Régen éreztem már hasonlót... Gyengéden letörlöm arcáról a könnyeket.
- Ne sírj Matsu-baba, hisz mindketten tudtuk jól, hogy nem tart örökké... - súgom komolyan. Gyengéden csókolom meg, hogy magamba szívjam az emléket. Mellényembe kapaszkodó egyik kezét megfogva fûzöm össze ujjainkat.
Hiányozni fog...
Miért fáj ennyire?
Elszakítom tõle a számat, és karcsú derekát átölelve kísérem a szállására. Hangtalanul könnyezve pakolja össze a dolgait, és én segítek neki. Ahogy az utolsó darabok is eltûnnek táskájában, zavartan matat kis kezeivel, az idõt húzva. Magam felé fordítom, és gyengéden simítom végig karjait. Reszketõ kis ajkait, harmatos szemecskéit látva szívem összeszorul. Tessék, ez történik ha hagyom elfajulni a dolgokat. Most legszívesebben megfojtanám Kakashi-samát, ahogy a fájdalmát látom...
Összefacsarodik a szívem.
- Ég veled Matsuri... remélem még találkozunk - kezdem halkan, mert õ láthatóan nem képes rá. Szomorú mosollyal veszem le a nyakamban lógó nyakláncot, a kis medállal. Családom címere van rajta, egy liliom szimbóluma. Különös a sors.
- Ez a tiéd - akasztom a nyakába, és megpuszilom a homlokát. - Ne felejts el... - súgom, és magamhoz ölelem sóváran. Legszívesebben nem engedném el, ami nagyon meglep, hiszen soha nem ragaszkodtam senkihez. Megcsókolom, és könnyeinek sós cseppjeit érzem nyelvemen.
Egy háztetõn állva, komoran rágcsálva szalmaszálamat figyelem ahogy a homok-csapat elindul haza, közöttük az én szomorkodó kedvesemmel.
Borzasztóan fog hiányozni...
Megérzem a perzselõen dühös chakrát, és lehajtom a fejem. Tudom mi következik most.
Kakashi-sama kesztyûs keze nehezedik a vállamra.
- Világos volt a parancsom... - dörren rám, és már érzem is, ahogy mellényemet megragadva emel a levegõbe. - ...és Gaara kérése is csupán annyi volt, hogy ne törd össze a kiscsaj szívét. Erre mit látok? - folytatja mély hangján morogva, és már nyekkenek is a szomszéd épület tetején ahogy elhajít. Újra fölöttem terem, és fél szemével hidegen néz rám. Kiköpöm a szalmaszálat, és a vért, majd feltápászkodva nézek rá, válasz nélkül.
Megérdemeltem.
Látja rajtam, hogy vettem a lapot, ezért csak biccent egyet és elteleportálva hagy faképnél.
Letörlöm véremet a számról, és leülve, mélán bámulom a levegõt.
Bassza meg.
Szerelmes vagyok.
*
Telnek a napok, hetek a maguk méla, nyálkás szürkeségükben. Küldetés küldetés hátán, és hullafáradtan rogyok le ágyamba amikor hazaérek. Párnámon már nem érzem illatát, csupán csak „fali-díszem” emlékeztet rá.
Már nõzni sincs kedvem, és csak ingerülten rámorranok társaimra, ha a csajozás témát vagy ne adj isten Matsurit merik emlegetni.
Egyre nehezebb...
Minden éjjel vele álmodom, és ostobaságokról fantáziálok.

Tényleg elment az eszem.
Elképzeltem õt, ahogy házunk kertjében játszik gyermekeinkkel. Hát diligombát ehettem... az tuti. Más elképzelhetetlen. Két nap alatt nem lehet ennyire elmerülni a másik iránti vonzalomban... Vagy igen?
- Asuma... - fordulok egyik haverom felé ahogy együtt iszogatunk egy bárban. Õ szerelmes. Talán tud valamit tanácsolni... Mintha csak erre várt volna, elvigyorodik és vállon vereget barátságosan, s mielõtt bármit is kérdezhetnék, megszólal mély, rekedtes hangján.
- Menj utána.
Na kösz. Sokat segítettél.
*
- Szabad! - hallom, és belépek a Hokage ajtaján. Kíváncsian csillannak barna szemei ahogy elé lépek. A mellette álló Shizune bíztatóan mosolyog rám. Az õ tanácsára jöttem ide. Illendõen meghajolok, és üdvözlöm Tsunade-samát.
- Mit akarsz? - mondja mély, cseppet sem nõies hangján.
- Látogatási engedélyt Sunába... - válaszolom nyugodtan, karcos hangomon, és lazán zsebrevágott kezekkel pillantok le rá világosbarna szemeimmel.
- Még mit nem. - vágja rá komoran, de még nem fejeztem be a mondatot.
- ...lánykérõbe.
Hökkentebb arcot még életemben nem láttam.
Shizune felsikkantva tapsikolni kezd, és végül a szigorú Hokage arca is ellágyul.
- Egy feltételem van. - mondja halkan.
- Mi lenne az? - húzom össze szemöldököm.
- Mutasd meg a gyûrût.
*
Két napig tartott az út, de már itt vagyok. A Hokage elmondása szerint Gaara csak nagyon nehezen adott rá engedélyt, és elõször vele kell beszélnem, ahogy megérkezem. Na ezt szívesen kihagynám.
Belépek Suna kapuján két társammal, akik elkísértek, és az õrök egyenesen a Kazekage irodájához vezetnek minket.
Egyik homok elõre megy, és bejelent a fõhomoknak, és bebocsátást nyerek a szentélybe. Csak én egyedül. Belépek, köszönök és féltérdre ereszkedve hajolok meg a kage elõtt.
- Állj fel. - hallom mély, halk hangját, és szót fogadva nézek fagyos szemeibe. - A Hokage mindenrõl beszámolt a levelében.
Biccentek. Remek, legalább nem kell koptatnom a számat.
- Csakhogy van egy kis bökkenõ... - áll fel lassan, hangja hûvösebb a téli fuvallatnál is. Gyanakodva ráncolom homlokom. Na ez is megruház mindjárt...
Nyekkenek a falon, ahogy egy legyintéssel odavág, majd torkomra fonódnak ujjai. Oh te még egész gyengéd vagy Kakashi-samához képest. Õ csak szimpla büntiként majdnem kicsinált.
- Õ már a menyasszonyom, és három nap múlva lesz az esküvõnk. - morogja az arcomba hajolva. Meglepõdöm.
- Miért ilyen hamar? Hiszen csak egy hónap múlva lesz tizennyolc...
Gonosz vigyor terül szét az arcán, és erõsítve szorításán hajol még közelebb, hogy jeges türkizkék szemeit az enyémekbe fúrja. Nem tudsz megijeszteni, én már láttam Kakashi-samát dühösen...
- Mert egy mocskos levél-ninjának köszönhetõen gyermeket vár, és ha kiderülne, kivégeznék. - közli egyszerûen.
Köpni nyelni nem tudok.
- Matsuri nekem nagyon sokat jelent, és csak rá való tekintettel nem nyírattalak ki ANBU osztagommal amikor megtudtam. - morogja halkan. Elenged, és én döbbenten csusszanok le a fal mellett.

Agyam OFF üzemmódban van.
Ezt az információt még fel kell dolgoznom...
Lassan feltápászkodom, és az asztal mögé visszaülõ Kazekagére pillantok.
Szóval ennyire fontos neki, hogy még úgy is hajlandó feleségül venni, hogy más gyermekét várja, csak hogy megmentse? Hirtelen tiszteletet kezdek érezni iránta. Mégsem olyan mocsok, mint gondoltam...
Istenem!
Apa leszek!
Fordul egyet a világ, és leülök egy székre. Õ komoran figyel.
- És...és ez biztos? - nyögöm. Biccent. - Na...na és... hogy van? Hogy vannak?
- Nem jól. Nehezen viseli a terhességet. Amióta visszajöttünk Konohából, azóta utánad szomorkodik. - sziszegi dühösen. Rossz hír, mégis felvidít a gondolat, hogy ilyen sokat jelentek neki...
- Szóval? - pattanok fel határozottan, és az asztalára tenyerelve nézek keményen a szemei közé. - Elvihetem?
- Ha veled megy, akkor igen. - morran.
Biccentek.
Velem fog. Ha nem, akkor majd viszem. Mert az én gyermekem nem fog homok lenni, az ziher.
- Engedelmével, össze kell kanalaznom életem szerelmét - hajolok meg, és õ biccent. Az ajtóból visszapillantva olyat látok, amit kevesen. A Kazekage mosolyog. Na jó, azt hiszem kezdem megkedvelni.

Egyik mellénk beosztott kísérõ elárulja hol van Matsuri lakása, és hamar meg is találom. Megtorpanok az ajtó elõtt, és már érzem is cirógató chakráját. Itthon van. Nagy levegõt véve hajítom el szalmaszálamat, és bekopogok az ajtón. Kinyitja az ajtót, és döbbenten mered rám.
Matsuri...
Szívem dübörög a mellkasomban, és szinte a fülemben is hallom.
- Szia - köszönök halkan, és szinte falom szemeimmel a látványt. Õrülten hiányzott... Gyengéden simogatom végig szép arcát tekintetemmel, majd karcsú, törékeny alakját is. Fogyott... sápadtabb is lett, de még mindig gyönyörû. Az én kis Matsu-babám...

 

Matsuri:
Nagyon gyorsan telnek a napok, vészesen közeleg az esküvõ is. Eddig azért nem mentem ki emberek közé, mert nem akartam. Most azért, mert a folytonos gratulációkat kell hallgatom, ha „ismerõssel” találkozom szembe. Ételt is inkább csak rendelek, legalább unalmamban rendbe rakom az egész lakást, talán még át is rendezem kicsit. Figyelek arra, hogy mit eszek, bár néha hiába minden, akkor sem marad meg bennem. Még mindig szomorú vagyok. Talán depressziós. Gaara-sama is csak egyszer látogatott meg, amikor közölte a pontos idõpontot, és a részleteket. Nem sok mindenkivel vagyok hajlandó errõl beszélni.
Ráadásul most már nem csak magamra kell gondolni. Hanem egy kis életre is bennem. Vigyáznom kell rá.
Már csak három nap van hátra, egyre idegesebb és letargikusabb vagyok. Összetört. Miért kell ennek így lennie? Mért pont velem? Miért nem lett volna jó más? Igaz ez már nem lényeg, mert tudom, hogy mi miatt megyek hozzá. Hogy ne végezzenek ki. Szegény Yuki is szomorú az óta, amióta tudja az egészet. Nem is csodálom.
Épp otthon teszek-veszek, már minden ragyogóan tiszta, még a szekrények mögött is, lassan nincs mit itthon tenni, kezd unalmassá válni. Éppen ebédet készítek, már csak hagyni kell hûlni, mikor kopogtatnak az ajtón.
Ki lehet az ilyenkor? Gaara-sama biztos nem, mert õ ilyenkor otthon ebédel.
Bárki is legyen az, gyorsan elzavarom.
Kinyitom az ajtót, és felnézek a zöld mellényes alakra. Hirtelen mintha szellemet látnék, sóbálvánnyá válok, lábam fölbe gyökerezik, levegõt is elfelejtek venni, pulzusom az egekben. Nem... ez nem lehet... biztosan csak álmodom. Valaki csípjen meg. Lehet hogy csak valaki szórakozik velem.
- Szia... – köszön halkan, szinte suttog. Ez az õ hangja.
Megszólalni sem tudok, még mindig nem hiszek a szememnek. Egyik kezem felemelem, és mellkasára teszem. Igazi... Kézfejemre teszi az õ kezét, és megfogja. A meleg kezének érintése... Ugyan az... Közvetlen elé lépek, fejem mellkasára teszem, mélyet szippantok illatából. Ez tényleg Õ. A boldogság könnyei csurognak végig arcomon, szorosan simulok hozzá, õ pedig másik kezét derekamra teszi...
- Genma... – suttogom elhalón – tényleg te vagy az... – suttogom mellényébe fúrva arcomat. Erõs keze a hátamat simítja végig, beleremegek. Hogy mennyire hiányzott az érintése, illata. Minden. Észbe kapok, és könnyeim letörölve, egy keserédes mosollyal nézek rá. Hogy nekem mennyi mondani valóm lesz... és sajna nem jó dolgok.
- Gyere beljebb – mondom kicsit még nyöszörögve, és beljebb lépek, hogy õ is bejöhessen. Csuklómat még mindig nem engedi el, lágyan fogja, de masszívan. Bezáródik az ajtó, és egy forró csókot kapok. Az íze a régi... csodálatos. Mellényét megragadva viszonzom. Nem akarom abbahagyni, olyan jó... annyira szeretem...
Ezért is fáj a szívem még jobban. El kell mindent mondanom. Leülünk a kanapéra, és nagy levegõt veszek. Túl kell esnem rajta, még ha újra meg is szakad a szívem. Könnyeimet visszafolyta veszek erõt magamon, hogy beszélni tudjak.

 

Genma:
Ahogy csókolom puha ajkait, vágyam újra éledezik. Mmm... Végigsimítom csupasz combját, és áldom azt a személyt aki kitalálta a szoknyát. Õrjítõ... és tudom, hogy nincs rajta bugyi... Ám mielõtt kezem tiltott területekre kalandozna, leállít. Pedig úgysem látná senki mi történik az asztal alatt... „Ne itt!”- súgja, és én vigyorogva hagyom hogy elhúzódjon. Hát jó... Nem baj, idõvel nem fog zavarni. Pirulva pillant körbe, és csak egy szemvillantást váltok a többiekkel. Eszetekbe se jusson...
Veszik a célzást, és elfordítják tekintetüket. Na azért.
- Nem megyünk el még valahova? - mosolyog fel rám. Oh, mi jár a szép kis buksidban?
- Hova gondoltad szivi?
- Táncolni lenne kedvem - mondja elgondolkodva. - Ismersz egy jó helyet?
Kaján mosoly bujkál ajkaimon, ahogy a fejemben végigveszem kedvenc helyeimet. Van egy kedvencem, ami tele van könnyedén leteperhetõ kis libákkal. Nem egyszer csak falhoz döntöm némelyiket köszönés, bemutatkozás nélkül, és úgy megdugom... huhh... Abban a sötét, zenétõl dübörgõ kéjbarlangban aztán mindenki megtalálja a magának tetszõ szórakozást. Amúgy pedig a legmenõbb helyek egyike Konohában.
- Igen ismerek... - közlöm, ahogy meghoztam a döntést.
Hangosan dübörög a zene ahogy belépünk. A bárhoz vezetem, és egy kis hangulatfokozó koktélt itatok vele. Én egy kissé erõsebbet iszom. Kell az igazi lazasághoz. Hmm... jó a zene. Szalmaszálamat elhajítva hajtom fel, és a táncoló tömeget figyelem. Sokan vannak, és bõven akad jó anyag. De most elõször nem egyedül jöttem, így annyira nem figyelem kik keresik tekintetem, hogy egy forró pillantással bátoríthassam fel. Nem kell vadászni, jönnek maguktól hozzám. Deh... most itt van nekem Matsu-baba a falatnyi kis szoknyácskájában, és már alig várom, hogy a zene ütemére együtt ringatózzunk.
Mozdulnom sem kell, õ már kezemet megfogva húz maga után. Oh, nem kell kétszer céloznod, már megyek is.
Együtt mozgunk, átjár minket a laza jókedv. Körülpillantva elmosolyodom. Ha egyedül lennék...
Oh...
Minden figyelmemet leköti hirtelen amit Matsu-bébi mûvel. Azt a mindenit... jól táncol. De milyen jól... Úgy simul, ringatózik és dörgölõzik, hogy teljesen bezsongok tõle

Vált a zene, és érzéki lüktetésének ritmusát felvéve simulunk össze újra és újra. Jó... ez jó...
Megfordul, magamhoz ölelem, lábait combjaim közé téve riszálja lágyan popsiját, és ahogy néha véletlenszerûen combjával végigsimít ágyékomon, égetõ forróság cikázik végig rajtam. Haja lágyan libbenve követi mozdulatait, arcába hullva, és illata teljesen elvarázsol. Puha, kemény mellei mellényemhez nyomulnak...
Hátat fordít, és én csípõjét megfogva irányítom mozgását az enyémhez.
Vált a zene, és érzéki lüktetésének ritmusát felvéve simulunk össze újra és újra.
Éhesen csókolom meg. Már nehezen bírok magammal... Puha ajkai varázsütésre nyílnak meg, és ahogy meleg forró szájában elmerülök, már több kell. Minden.
Nyakára siklik a nyelvem, és derekát elengedve simítom végig hátát, hogy leérve fenekéhez élvezettel markoljak bele. Mmmrrr... Egyik combjára simítom kezem, és felemelve a derekamra teszem lábát. Térdétõl felfelé csusszannak ujjaim, szoknyáját feljebb simogatva... duzzadt ágyékomat az övéhez simítom...
Na jó, ebbõl elég. Eddig tartott az önuralmam. Perverz vigyorral figyelem kipirult arcát, és a falhoz szorítom. Õrjítõen vonaglik a karjaimban...
Forró, érzéki csók... igen, ez hiányzott. Másik lába is már a derekamon. Egyik kezemmel fenekét fogta tartom az ölemben, másikkal combját simogatom, majd pólója alá nyúlok, és félretolva melltartóját veszem kézbe egyik mellét. Oh... teljesen bezsongtam.
Megérzem matató kis kezeit nadrágomon, és ahogy kiszabadul kemény farkam, fülébe morranok.
- Te kis bestia...
Megszólalna, de vad csókkal fojtom belé a szavakat, és ahogy magába vezet, egy mozdulattal mélyen beléhatolok. Ahh jézusom...! Mennyire forró és nedves!
Lassan, a zene ütemére ringatózunk, és ahogy benne mozgok, annál nincs jobb érzés a világon. Leírhatatlan... Még soha nem volt ennyire jó...
Szenvedélyesen viszonozza csókom, harapva ajkaimat, és ahogy egyre közeledünk a csúcsra, úgy veszítem el én is az önkontrollt. Számba sóhajtva feszül meg a teste, és én felmorranva élvezek belé hosszan, gyönyörrel...

Matsuri...

Hosszú, lágy csókolózással vezetem le a bennünk tomboló feszültséget, és gyengéden leengedem. Nem eresztem el a derekát, mert bizonytalanul áll még a lábain. Sliccemet felhúzom, és zavarát érzékelve észrevétlenül igazítom meg ruháját. Elszakítva tõle ajkaimat nézek piros arcába. A sötétben nehéz bármit is látni, nem tudom elpirult-e, de õt ismerve biztosan. Nem mer a szemembe nézni. Jaj ugyan már...
Álla alá nyúlva kényszerítem a szemkontaktusra, és kedvesen mosolygok le rá. Egy zsebkendõt adok neki, hogy a combján végigfolyó spermámat letörölhesse.
- Ne félj, itt nem foglalkoznak az emberek egymással... - súgom közben a fülébe, mert a zene most lassú és nem dübörög. Végez a törülközéssel testem takarásában, és én újra magamhoz szorítom. El nem engedném semmi pénzért.
Végre félénken felmosolyog rám, és megnyugszom. Nem bírtam volna elviselni, ha megbántódna vagy szégyellné magát, amikor csodálatos volt. Meg is mondom neki.
- Csodálatos vagy kicsim - súgom fülébe.
Újra táncolunk, lassan ringatózva. Fejét mellkasomra hajtja, de magamhoz szorítva emelem fel kissé, és így lábaimra lépve áll meg, és arcát nyakamba fúrja. Na így jobb. Behunyom a szemem, és hajába temetve arcomat szívom magamba illatát. Nyakam bõrét csiklandozza lehelete...
Szex utáni harmónia... imádom.
Néha felemeli kis fejét, és én halvány mosollyal csókolom meg. Kis édes.
Mivel lábaimon áll, így lassan ringatózunk csak a zenére, de nincs is szükség többre.
Véget ér a szép, lassú dal.
- Már késõ van... gyere, menjünk... - súgom a fülébe.
*
Ahogy belépünk a lakásomba, õ a fürdõszobába siet. Ledobálom magamról ruháimat, fejkendõmet, és az ágyba vetõdöm. Behunyt szemekkel hallgatom a vízcsobogást. Zuhanyzik... Valaki a fürdõszobámban van, és zuhanyzik. Milyen különös érzés...
Behunyt szemekkel fordulok oldalra, és behunyom szemeimet.
Pár perc múlva egy könnyû test nehezedik az ágyamra. Mosolyogva emelem fel takarómat, és már karjaimba is simul fázósan.
- Szia kicsim... - súgom.
- Szia... - suttogja, és bár sötét van, látom hogy mosolyog. Megcsókolom.
- Szép álmokat...
- Neked is.
- Meg lesz... - válaszolom, megcirógatva szép arcát.
Alaposan bebugyolálva szorítom magamhoz, és ahogy légvételei lelassulva cirógatják mellkasom bõrét, lassan álomba szenderedem.
*
Kellemes reggeli ébredés. Õ a karjaimban. Kell ennél több? Nem.
Óvatosan kimászva mellõle lezuhanyzom, majd reggelit készítek. Pár perc múlva már hallom is ahogy meztelen talpacskák lépegetnek mögém.
- Jó reggelt... - nyünnyögi. Megfordulok a tányérral a kezemben, és egy kávé ízû csókot adok neki.
- Jó reggelt bébi. Ohh... jól áll neked a pólóm. - vigyorodom el, és végigmérem. Szinte elvész benne törékeny kis teste. Mosolyogva ül az asztalhoz. Mellé telepedve fogunk a reggelihez.
- Na és mihez lenne ma kedved? - kérdezem.

 

Matsuri:
Másik lábam is felkerül derekára, már rajta csüngök, egyik kezével fenekemnél tart, másikkal bebarangolja egész testem, mellemet simogatja. Teljesen megõrjít, megbabonáz. Testem sóvárrá válik, és már csak rá vágyik. Kezeimmel zipzárját matatom, le is húzom amint megtalálom.
- Te kis bestia... – morogja fülembe, de alig fogok fel belõle valamit. Máris magamban érzem, felnyögök a gyönyörû érzéstõl. A zene ritmusára mozgunk, hajtjuk ûzzük a beteljesülést zabolátlanul. Szenvedélyesen csókol meg és nem habozok viszonozni. Igaz hangos a zene, de akkor nem akarom, hogy hallják sikolyaimat.
A hangulat, és az adrenalin fûszerezte élvezet teszi igazán csodálatossá ezt az élményt. Egyszerûen varázslatos. Már szinte tépem ajkait, annyira nem bírom kontrollálni magam, és ajkaiba sóhajtom vágyam, amint elér a beteljesülés. Egy mély morranással követ engem, teste megfeszül.
Remeg a lábam, mindenem. Még mindig a hangos zene az ami visszahoz a valóságba. Mit tettem? És ráadásul hol? Ez nem méltó hozzám. Hogy tehettem?
Lágyan csókol, és leenged álló helyzetbe, de tart még. Érzi, hogy ha elengedne, akkor biztosan elesnék.
Lágyan csókol meg, olyan finoman, hogy majd elolvadok és elfelejtek mindent. De amint elválik tõlem, újra lecsap rám a felismerés, hogy mit is tettem. Megalázó, rá sem merek nézni.
Állam alá nyúlva kényszerít, hogy újra a szemébe nézzek. Rám mosolyog, és nyújt egy zsebkendõt. Csak most érzek meg valami meleget folyni a combjaimon.
- Ne félj, itt nem foglalkoznak az emberek egymással... – súgja halkan. Tényleg? Akkor ez az én kis titkom marad. Letörlöm magam, és amint végeztem, magához ölel forrón. Ez most nagyon jól esik.
Lágy zene szól, igazi lassú. Rá mosolygok, és fejem mellkasára borítom. Szíve hevesen ver, és érzem ahogy az enyém is.
- Csodálatos vagy kicsim – duruzsolja fülemben, és elönt a meleg boldogság. Én... azt hiszem túlságosan is megszerettem... nagyon is... Hogy ez jó vagy rossz, még nem tudom, de most nem is foglalkozom ezzel.
Lágyan ringatózva táncolunk tovább, de kicsit megemel, hogy lábaira álljak, majd arcom nyakába fúrom. Izmos testéhez simulok. Nagyon kellemes ez most így. Néha felnézek rá, ilyenkor kapok egy kis csókot, majd visszahajtom fejem. Kezdek nagyon fáradt lenni. Mindjárt elalszom karjaiban, fõleg hogy mozognom sem kell, hisz a lábain állok.
Elhalkul a zene, véget ér a szám.
- Már késõ van... gyere, menjünk... – mondja halkan, de válaszolnom sem kell, csak követem. Egyet értek, nagyon késõ van, álmos is vagyok. Kábultan követem.
Ahogy belépünk lakásába, rögtön a fürdõ felé veszem az irányt. Izzadt vagyok, és piszkos, úgy pedig nem szeretek ágyba feküdni. Gyorsan el is intézem, és visszamegyek a sötét szobába, õ már az ágyban fekszik. Ahogy az ágyra mászom, máris felemeli a takarót, hogy mellé bújjak, és testének melegét keresve, remegve bújok ölelésébe.
- Szia kicsim... – súgja fülembe, és elmosolyodom. Imádom amikor így hív.
- Szia... – válaszolom rá nézve, majd megcsókol.
- Szép álmokat...
- Neked is – válaszolom kedvesen.
- Meg lesz... – búgja halkan, és megsimítja arcom. Egészen nyakunkig felhúzza a takarót és magához ölel, megadón simulok ölelésébe. Olyan meghitt és kellemes, nagyon jó. Minden nap el tudnám viselni. Nem kell sokat várni, az álom rögtön magával ragad.
Szemeim dörzsölgetve ébredezek. Apró zajokat hallok. Körültapogatok, majd körülnézek az ágyban, de egyedül vagyok. Felkelek hát, és a hangok irányába megyek ásítozva. Genma épp a konyhában ügyködik. Mögé lépek.
- Jó reggelt – mondom halkan, mire két tányérral megfordul, és megcsókol. Úgy érzem kávét ivott. Hihi.
- Jó reggelt bébi. Ohh... jól áll neked a pólóm – néz végig rajtam vigyorogva. Igen. Ezt vettem fel pizsamának, jó nagy. Elmosolyodom, és leülök az asztalhoz. Reggelit készített. Milyen házias.
Bele is kezdünk a reggelibe, úgy is éhes vagyok.
- Na és mihez lenne ma kedves? – kérdezi kedvesen. Õszintén szólva fogalmam sincs. Mára szabadnapot kaptam, így egész nap ráérek. Bár van egy tippem.
- Ha visszakapom a fehér bugyim, akkor elmondom – válaszolok egy harapás elõtt.
- Szó sem lehet róla... – válaszol szélesen vigyorogva – nagyon is jól mutatnak azok a falon – fejezi be, majd õ is harap egyet. Legyen.
A reggeli után, mivel csak a tegnapi ruhám van, azokat veszem fel, természetesen fehérnemû nélkül, mert az nincs. lassan kezdem megszokni. Jaj. Vagyis nem megszokni, csak már nem zavar. Igaz az majdnem ugyan az... Mindegy...
Õ is felöltözik, és megigazítva ruhám indulunk ki. Kéz a kézben sétálgatunk.
- Elárulod, hogy hová megyünk? – kérdi rám sandítva, és észre sem vette, hogy mikor kapott be egy újabb szalmaszálat, de már megint ott lóg a szájában.
- Nem – válaszolok mosolyogva. Majd meglátod.
Végre elérünk az üzletig, amit már tegnap kinéztem magamnak. Egy jó kis fehérnemû bolt. Már a kedvenc bugyim elvesztése után észrevettem, valahonnan sejtette, hogy szükségem lesz rá, így megjegyeztem, hogy hol van.
- Ide fogunk most bemenni – mutatok egy ujjal az üzletre, és mosolyogva nézek fel arcára. Ha törik, ha szakad, ide bemegyünk, mert vészesen fogy a készletem.

 

 

Genma:
Kérdésemre megcsillan egy kis huncut fény a szemeiben. Oh, ez érdekes lesz. Mit találtál ki vajon?
- Ha visszakapom a fehér bugyim, akkor elmondom. - mondja, és beleharap a pirítósba.
- Szó sem lehet róla - vigyorodom el. - Nagyon is jól mutatnak azok a falon.
Beletörõdve sóhajt fel. Na azért.
Felöltözünk, és elindulunk.
- Elárulod hová megyünk? - pillantok le rá, megrágcsálva szalmaszálam. Nem árulja el. Ehh...
Hirtelen megtorpanunk egy üzlet elõtt.
- Ide fogunk most bemenni - mutatja, és huncut vigyorát látva szélesen elvigyorodom.
- Óhajod számomra parancs - dobom el szalmaszálam, s nyitom neki az ajtót.
Odabent az eladó, egy idõs hölgy kedvesen üdvözöl minket. Lezserül zsebrevágott kezekkel pillantok körül, és Matsu-babát követem a polcokhoz. Kiválaszt néhány darabot a dögös ribancos darabokból.
- Tetszik? - kérdezi válla felett hátrasandítva rám.
- Helytelen a kérdés... - vigyorodom el. - A megfelelõ kérdés így hangzik: te mit szeretnél rajtam látni drága egyetlen testõröm?
Bosszúsan felfújja az arcát, és duzzogva lebiggyeszti kis ajkát. Megzabállak. Felnevetve ölelem át derekát, és füléhez hajolva rágcsálom meg azt.
- Kicsim... te még egy krumpliszsákban is szexis vagy. Egyébként pedig... imádom a kis cuki bugyijaidat. A kedvemért ne változtass az ízléseden, mert úgy vagy tökéletes, ahogy vagy. - súgom, és gyengéden elterelem a másik polchoz, ahol már az általa kedvelt darabok széplenek.
Kapok egy ragyogó mosolyt, és egy puszit is. Tetszik. Életemben elõször kísértem nõt vásárolni, és határozottan nem vészes. Figyelem ahogy válogatni kezd, és a cuki darabkákat becsomagolja az eladó. Kifizetem, mert hát miattam van rájuk szüksége, és különben is... a többség a falamon végzi majd úgyis. Hehe...
Kilépünk az üzletbõl, és a homokék szállása felé indulok. Egy nagy épület, tele kis apartmanokkal, valamint egy nagy lakosztály a Kazekagenak.
- Nem felejtetted el ugye, hogy ma délben eredményhirdetés lesz?! - kérdezem karcos hangomon.
- Ööö...
Felnevetek, és megállunk az ajtaja elõtt.
- Gyere be - invitál mosolyogva. Helyes. Én is így gondoltam.
Aranyos kis egyszobás apartmant kapott, aprócska fürdõszobával és konyhával. Nem rossz.
Lazán ledobom magam az ágyára, és fejem alá fûzött karjaimon pihentetve fejemet bámulom a plafont, mélán rágcsálva egy új szalmaszálat. Hallgatom ahogy a fürdõszobában szöszmötöl.
- Megkínálhatlak valamivel? - kérdezi ahogy kilép, és rápillantok. Kis rövidnadrág és cuki rövid pólócska. Oh kivillanó köldök... imádom az ilyen cuccokat a csajokon.
Oldalra fordulva, könyökömre támaszkodva vigyorodom el, és forró pillantásom azonnal zavarba hozza.
- Éppenséggel igen... - búgom, és lassan felülve figyelem, ahogy megbûvölten felém lép. Mélyen egymás szemébe nézünk, fogva tartom tekintetét. Lassan lehúzom mellényem cipzárját, és figyelem ahogy levegõért kapkod. Tetszik...
Koppan a nehéz ruhadarab a földön, utána hajítom fejkendõmet, szalmaszálamat, pólómat.
Lezserül megtámaszkodom kényelmesen az ágyon, és fülledt mosollyal nézek rá.
- Nem volt ingyen a sztriptíz... - vonom fel egyik szemöldököm, és hangom már mély, karcosan rekedt a vágytól. Kissé értetlenül pislog, majd leesik neki a tantusz, miszerint kölcsönkenyér visszajár.
Pólójának szegélyét megfogva pirul el még jobban, de lassan felfelé húzza. Éhesen figyelem, ahogy lapos hasának finom bõre centiméterrõl centiméterre felszabadul, és ahogy lekerül róla a falatnyi póló, mellei ringanak, mint két gyönyörû gyümölcs. Csak rám várnak, hogy megízleljem õket.
Ujjait kis sortjába akasztja, ajkain halvány, érzéki mosollyal. Látja rajtam, milyen hatással van rám a kis huncut. Élvezed a hatalmat? Hehe...
- Fordulj meg - mondom halkan, rekedten. Szót fogad, és ahogy lecsusszan pompás kis fenekérõl a ruhadarab, felsóhajtok. Ez a bugyi...
- Mondtam már, hogy imádom a halványlilát? - nevetek fel érzékien. Hát megzabálom ezeket a szûzi kis csipkés darabokat...
Õ is kuncog, és kecses mozdulattal kilép földre hullott nadrágocskájából és felém fordul.
- Gyere ide te kis bestia... - búgom mosolyogva, és õ már reppen is a karjaimba. Éhesen csókoljuk, faljuk egymást, és magam alá teperve mászom rá. Egyszerûen nem tudom megunni... Akarom.
Végigcsókolom csodás testét, majd fogaimmal cincálom le róla a kis cuccost.
- Mivel nem nálam vagyunk, ezúttal bugyid megúszta... - súgom perverz mosollyal.
- Még szerencse - sóhajt megkönnyebbülten.
Felnevetek, és finoman megharapom combjának belsõ felszínét. Felnyögve feszíti ívbe testét, akaratlanul is csodálatos látványban részesítve engem.
- Nincs sok idõnk... - zihálja. - Mennem kell a kihirdetésre...
- Ahogy nekem is. Majd sietünk. - súgom az utolsó szavakat érzékeny kis kincsének, és felnyögve kapaszkodik meg a lepedõben. Vigyorogva simítom végig combját, majd ujjaim bársonyos redõkön is végigfuttatom, szétválasztva azokat, hogy feltárjam édes titkait.
- Ge...Genma... - nyöszörgi. Ó ez tetszik.
- Mondd még - utasítom halkan, és nyelvemet végigfuttatom kis kincsecskéjén. Felsikkantva tapasztja kezeit a szájára. Ugyan... kit izgat ki hallja meg csodás hangjaidat? Elhúzom kezeit, és nyelvemmel kis köröket rajzolva csiklója köré lassan, élvetegen váltok ki belõle gyönyörû hangokat. Nem kell neki sok, néhány perc múlva kéjesen felsikoltva adja át magát a csikló-orgazmusnak. Mosolyogva figyelem szép arcát, Gyönyörû ilyenkor.
Remélem hallod Gaara.
Gonosz vagyok, tudom... de élvezem.
Fölé mászva nézegetem szép kis kipirult arcát, csillogó szemeit. Kiszabadítom merevedésem a nadrágom csapdájából, és ledobva magamról, lassan beléhatolok. Mély hangomon felnyögve, behunyt szemekkel élvezem ahogy szûk, nedves kis forrósága magába fogad. Ahh atyaég...
Kész, eldöntöttem: nem mászom le róla, amíg Konohában van. Hehe.
Puha ajkai a számon, karjai nyakamon, lábai derekamon... Legszívesebben olyan féktelen hévvel dugnám meg, hogy leszakadjon az ágy alattunk... de csak lassan ringatózom. Túl szûk, és nagyon kezdõ még... Édesen nyögdécsel karjaimban, kéjesen vergõdik, nyöszörög és egyszerûen az õrületbe kerget!
Felmorranva harapok nyakába, nem erõsen... fájdalmat nem okozok. Nem is tudnám bántani õt soha.
- Genma... - sóhajtja gyönyörûséggel és beleremegek.
- Mondd még... - követelem zihálva, ajkát harapdálva. Hallják csak milyen jól érzed magad velem... hallja mindenki. Hallod Gaara? Te mocsok... hogy utállak, mert a tiéd... pedig meg sem érdemled.
- Genma...ahh... Genma... - nyöszörgi, és ahogy újabb orgazmusa közeledik, hevesen végigkarmolva hátamat kiáltja a nevem.
Jézusom! Egy vad lökéssel mélyen elmerülök benne, és hörögve élvezek, hosszan és gyönyörtelin....
- Matsuri... - nyögöm puha nyakába. Hihetetlen milyen jó, pedig már ki tudja hányadszor húztam meg.
Egymást ölelve zihálunk az ágyban. Vészesen közeledik az eredményhirdetés, ezért õ kipattanva mellõlem siet a zuhanyzóba. Mosolyogva követem. Együtt fürdünk, majd nevetgélve, sikongatva menekül elõlem, amikor meg akarom szerezni falatnyi kis törülközõjét. Megszerzem a zsákmányt, és elégedett, ördögi mosollyal hajítom félre.
- Meztelenül vagy a legszebb - vigyorgok, õ pedig nyakamat átölelve viszonozza csókomat.
- Így soha nem érünk oda... - leheli ahogy végigsimítom a hátát, és fenekébe markolok.
- Hát késünk kicsit... - nem gond. Nyalom végig a nyakát, majd sóhajtva elengedem. Kakashi-sama szétrúgja a seggem, ha nagyon elkések. Francba.
Felöltözünk, és õ izgatottan toporog szokásos kis viseletében. Mellényét is felvette sajnos, de hát a kagéja elõtt nem jelenhet meg hiányos öltözetben.
- Elkésünk elkésünk elkésünk... - idegeskedik.
- Nyugi - ölelem magamhoz, és teleportálom magunkat egyenesen a díszcsarnokba. Ahogy felpillantok, és elengedem karcsú derekát, egyenesen a jegeskék szemekbe pillantok. Semmi jót nem ígérnek azok a szemek. Sõt... Szóval hallottad ahogy szeretkeztünk? Hehe. Gonosz elégtételem simogatóan jó érzés. Gõzöm sincs miért.
- Utána találkozunk - súgom még Matsuri fülébe, és ellépve tõle hagyom hogy a Kazekage mellé futva foglalja el helyét a többiek között.
Lezserül zsebrevágott kezekkel sétálok a többiek közé, kezet fogok néhánnyal, meghallgatom halkan a híreket, és bezsebelem a megjegyzéseket az én kis csillagomról. Köszi, tudom hogy jó kis csaj. Gyilkos pillantással veszem el néhányuk kedvét a bámulásától, és végre belép a Hokage is.
Felolvassa tekercsébõl a chouninok neveit, de Matsuri nincs köztük sajnos. Kár. Sebaj, ma este elviszem valami szép helyre vacsorázni vigasztalásul. Ahogy szomorú kis arcát elnézem, szüksége is lesz egy kis kényeztetésre.
Véget ér a beszéd, és a Hokage kivonul. Matsuri és én épp szemezünk, amikor a Kazekage hirtelen mond neki valamit, amitõl az én kis bogárkám összerezzenve fordul felé, és lehajtja a fejét. Hékás! Bedühödök, de nem látszik rajtam. A jeges szemek felém fordulnak, és állom a pillantást. Ne játszd itt az erkölcsös nagylegényt, jól látom a jobb oldaladon álló szép kis szõke, pironkodó fiúcskát... Te mocsok.
- Genma - morran mögöttem Kakashi-sama halk hangja fenyegetõen, és megfeszülök. - Ne húzd ki a gyufát.
Beletörõdve biccentek. De utálom ezt.
A Kazekage is visszavonul kíséretével, és én is kisétálok, s az épület oldalához támaszkodva, karba tett kezekkel, unottan rágcsálva szalmaszálamat várok. Nagy sokára végre meghallom sietõs lépteit, és megérzem chakrájának lágy kis cirógatását. Ezer közül is felismerném.

Harmatosak kis szemei. Sírt. Félrehajítva szalmaszálam lépek elé, és magamhoz ölelem. Na akkor vigasztaljuk meg.
- Ne vedd úgy a szívedre, legközelebb majd sikerül.
- Nem ez a baj... - szipogja a mellkasomba. - Gaara-sama hazaküldött a többiekkel. Egy óra múlva indulunk.
Lemerevedek. Francba.
Némán ölelem magamhoz. Hát túl jó volt. A jó dolgok csak rövid ideg tartanak...
- Akkor elérkezett a búcsú ideje - mosolygok le rá szomorúan. Igen, szomorú vagyok. Régen éreztem már hasonlót... Gyengéden letörlöm arcáról a könnyeket.
- Ne sírj Matsu-baba, hisz mindketten tudtuk jól, hogy nem tart örökké... - súgom komolyan. Gyengéden csókolom meg, hogy magamba szívjam az emléket. Mellényembe kapaszkodó egyik kezét megfogva fûzöm össze ujjainkat.
Hiányozni fog...
Miért fáj ennyire?

 

Gaara:
A kéjes sikolyokat és nyögéseket meghallva felkapom a fejem, és felülök az ágyban. Meztelen testemrõl lecsúszik a takaróm.
- Mi az? - ül fel mellettem kis kedvencem. Szép kis arcán értetlenség. Õ nem hallja, de én igen. Megnyugtatóan simogatom meg arcát, és ahogy róla is lecsusszan a takaró, elégedetten morranok fel. Már fél éve az asszisztensem ez a fiú, és egyszerûen képtelen vagyok ráunni. Megcsókolva õt nehezedek vissza rá, pedig tudom, hogy mindjárt indulnom kell a kihirdetésre.
- Genma...ahh... Genma... - hallom, és elszakítva számat Yukitotól ülök fel ismét, és dühösen a hajamba túrok. Az a szégyentelen lány... és az az öntelt jounin. Dühítõ!
Nem maradhat így mert híre megy, és ha majd elveszem, rossz fényt fog rám vetni. Kazekageként ezt nem engedhetem meg magamnak.
Szomorúan pillantok le kis Yukimra, és megcirógatom puha, szõke hajtincseit. Biztosan szörnyû lesz neki végignézni ahogy megházasodom... de sajnos nem vagyok a magam ura.
- Indulnunk kell - súgom. A sötétkék szemek ellágyulva pislognak fel rám, és kedves mosolyt kapok. Te vagy a legszebb ajándékom az élettõl, ami nem kényeztetett el túlságosan...
Felöltözünk, és magamhoz ölelve adok kis puszit szájára.
*
Hol van már?
Teleportáció örvénylésére leszek figyelmes, és a karosszékem karfáját dühömben erõsen megszorítva figyelem, ahogy nyíltan, mindenki elõtt, egymást ölelgetve jelennek meg. Ez már több a soknál. Nem errõl volt szó, nem ezt kértem a Hokagétõl. Csak annyit, hogy ne törje össze a szívét. Ehhez képest most viszont úgy összemelegedtek, hogy az már probléma.
Matsuri mellém siet, és végre jön Tsunade-san, kihirdetni az eredményeket. Nem sikerült neki, de nem haragszom rá. Úgysincs jelentõsége. Számomra legalábbis nincs.
- Matsuri - morranok, és végre elszakítja szemeit arról a fajankóról. - Beszélni szeretnék veled.
Összerezzen hangomtól.
- Igen Gaara-sama... - motyogja megadóan fejet hajtva.
A Hokage után mi is visszavonulunk, és kettesben maradunk a lakosztályomban.
- Állj fel - utasítom halkan, és õ a nekem járó tiszteletet jelentõ féltérdelésbõl felállva félénken néz rám. Kifejezéstelen arccal, karba tett kezekkel nézek határozottan a szemeibe.
- Ma te is visszamész Sunába a többi vizsgázóval együtt. - utasítom mély bariton hangomon. Fájdalom suhan át az arcán. Jól sejtettem...
- Szeretnék még maradni, ha megengeded uram... - válaszolja halkan, lesütött szemekkel. Elfordulok tõle, és kinézve az ablakon merülök el gondolataimban. Na jó, ebbõl elég.
- Megengedném, de nem tehetem. Két hónap múlva betöltöd a tizennyolcat, és feleségül veszlek. Ha maradnál, és folytatnád a viszonyodat azzal a levél-ninjával, az nagyon rossz fényt vetne rám.
Döbbent csend. Néhány hosszú másodperc múlva fordulok felé, és azt látom amit vártam. Sápadtan mered rám nagy szemeivel.
- ...feleségül...? - makogja. Biccentek. - ...de...de...miért...?
- Te vagy a legmegfelelõbb személy erre a posztra a Tanács szerint is, és az utódnemzés egy kagénél nagyon fontos.
Egy könnycsepp gördül végig arcán.
- Ha ez megnyugtat, én sem örülök. Sem te, sem én nem vagyunk a magunk urai. - hunyom be szemeimet szomorúan. - Most menj, búcsúzz el tõle.
Kezeibe temeti arcát, és sírva szalad ki az ajtón.
A belépõ Yukim szomorú, kék szemeibe pillantok. Mindent hallott, mert én akartam így. Kinyújtom felé a kezem, és õ már a karjaimba is veti magát. Puha, göndõr szõke fürtjeibe temetem az arcom.
- Sajnálom... - súgom.
*
Konoha fõkapujánál állok komoran, kage ruhámban és kalapomban, arcomon a kage maszkommal. Türkiz szemeimmel nézek végig a vizsgázókon. Rövid beszédet intézve hozzájuk búcsúzom el, és a kisírt szemû Matsurit látva összeszorul a szívem. Szegény lány... Õ volt az elsõ, aki kedvesen és szeretettel fogadott el engem, és mit tettem vele. Ráadásul még miket fogok vele tenni...
- Induljatok - utasítom õket. Én még maradok egy hetet a tárgyalások miatt.
*
Döbbenten olvasom a jelentéseket.
Ez hihetetlen.
Már több mint egy hónapja, hogy visszatértünk Sunába, és Matsuri egyre szomorúbb, sápadtabb és elesettebb. Aggódtam érte, hogy esetleg beteg... ezért egy medi-ninját küldtem hozzá.
Ami kiderült, arra álmomban sem mertem gondolni.
- A fenébe! - csapok ököllel íróasztalomra, és pozdorjává zúzódik. - Hívatom Matsurit!
*
Belép az ajtón, és sápadtan meghajol.
- Gyere ide. - mutatok egy székre. Nem látszik rajtam semmi, hisz mesterien rejtem közömbösség maszkja mögé érzelmeimet.
Leül a székre, és a kezébe nyomom a medi-ninja jelentését.
Megremeg a keze és kiesik belõle a papír, ahogy elolvassa.
- Õ az apja? - kérdezem halkan.
- Igen... - válaszolja halkan.
- Ez tudod mit jelent? - kérdezem. Megrázza a fejét. Sóhajtva rázom meg a fejem. - Gondolom nem akarod elvetetni.
- Soha! - pattan fel remegve. Komoran biccentek.
- Akkor egy hét múlva esküvõ. Távozhatsz. - utasítom halkan.
Becsukódik utána az ajtó, és megérzem Yukim kezét a vállamon.
- Jó lesz ez így? - kérdezi lágy hangján szomorúan.
- Te ezt nem értheted Yuki. Sokkal tartozom neki... nem hagyhatom cserben. Ha kiderül, hogy egy levél-ninja gyermekét várja, az a halálos ítéletével jelent egyet Sunában. Így legfeljebb azt hiszik majd, hogy az enyém. - ölelem magamhoz, és felsóhajtok.
- Jobban kellett volna vigyáznom rá Konohában.

 

Genma:
Örül neki, hogy velem gyakorolhat. Na igen, én jó vagyok az oktatásban. Na meg másban is, ha már itt tartunk...hehe.
Derekamat átöleli, és én hagyom neki. Elvégre hõsszerelmes vagyok. Már csak a vörös rózsa hiányzik a számból. Lehet, hogy lecserélem a szalmaszálamat... röhejesen festenék.
A gyakorlópályán bemelegít, én pedig lazán zsebrevágott kezekkel figyelem. Nekem minden reggelem ezzel indul, hisz ANBU-ként a nap 24 órájában harcra késznek kell lennem. Figyelem közben. Ruganyos és ügyes...és hajlékony! Awww... méghozzá milyen hajlékony... ezt ki fogjuk használni.
- Milyen edzésre gondoltál? - kérdezem, miközben õ elõrehajolva nyújtógyakorlatot végez.
- Thai-jutsura... Fizikailag szeretnék kicsit edzettebb lenni.
- Rendben - biccentek, és egy egyszerû terpeszben megállok vele szemben. Hajrá.
Nekem ront, és keményen küzd, ki is készül rendesen. Hm. A kazekage mi a faszt csinált eddig vele? Vagy csak a ninjutsukra gyúrtak? Gyors és ügyes, de az ütéseiben alig van valami erõ. Nem sokat gyakoroltak közelharcot. Valószínûleg Gaara nem szeret hozzáérni. A homokos homokéknál már csak így megy. Hehe.
Maradék erejét összekaparva rohan felém, elszánt tekintettel. Ahogy haja lobog szép arcocskája körül, és arcán csillognak a verejtékcseppek... oh mami.
Levegõbe emelkedve próbálkozik egy dupla csavart-rúgással, de csak annyit ér el, hogy rám esik. Kiterülünk mint két béka. Na nem mintha nem tudtam volna elkerülni, csak hát én sem vagyok fából ugye, na meg a szoknyácskája alá belátva elgyengültem kissé a látványtól.
Felemeli buksiját, és rám néz, perverz vigyoromat látva összevonja komoran szemöldökét.
- Mi van? - kérdezi amolyan Sunai parasztossággal, és még ez is jól áll neki.
- Most fehér bugyi van rajtad - válaszolom zavartalanul, és céklavörös arcát figyelem még szélesebb vigyorral. Mellkasomba rejti zavarát, és kuncogni kezd. Én is felnevetek, és magamhoz ölelem. Felpillant, és kap egy mosolyt.
- Genma... - motyogja.
- Ssss... - súgom ajkai közé, és már csókolom is. Lágyan, csábítóan. Érzem ahogy a hatásom alá kerülve elernyed. Fölé hengeredve simulok hozzá szorosan, és egy pillanatra sem szakítom el puha ajkairól a számat. Lábait széttárja, hogy közelebb kerülhessek... okos kislány. Merevedésemet hozzá dörgölöm, és ahogy megérzi a vékony kis bugyi anyagán keresztül, belenyög a csókba.
- Mmmrrr... -morranok elégedetten, majd formás combjára kalandozik kezem, és végigsimítva rajta nyúlok be a szoknya alá. Izgató egy ruhadarab... Praktikus. Csak felhajtod és kész. Belemarkolok kemény fenekébe, majd a bugyira csusszannak ujjaim. Elvigyorodom attól amit találok.
- Csak megcsókoltalak, és te már teljesen nedves vagy... - súgom a fülébe, és morogva harapdálom meg karcsú nyakát.
- Ge-Genma... - hallom, és kezei mellkasomnak feszülnek, hogy eltoljon magától. Hehe, elég gyenge próbálkozás. Lágyan megsimogatom a kis csipkeanyagon keresztül csiklóját, és õ remegve ejti le tiltakozó kezecskéit. Ezt már szeretem.
- Ne folytassuk nálam? - kérdezem halkan, elégedett mosollyal. - Tanítok néhány új thai-jutsu trükköt...
És ez még mindig menõbb szöveg, mint a bélyeggyûjteményes. Nyehehe...
- Ne-nem tudom... - nyöszörgi.
- Had segítsek a döntésben. - vigyorodom el, és forrón megcsókolva bújtatom ujjaimat a lucskos kis bugyiba, hogy varázslatos csodában részesítsem, és számmal fojtsam belé kéjes nyögéseit. Kis kezeivel úgy kapaszkodik belém, mint egy fuldokló. Ó igen, az enyém vagy teljesen.
Nedves ujjaimat lenyalva mosolygok érzékien a piros arcú kis husikára.
- Oh csak nem zavarban vagy? - búgom. - Pedig hamarosan nálam is rosszabb leszel. A fõnököm és Gaara az évezred legrosszabb döntését hozták, amikor rám bíztak téged...
Felemelem kezem, félkezes pecsétet formálva teleportálom magunkat a lakásomba. Elõrelátó voltam. A gyakorlópálya ahová vezettem, csak egy sarokra volt. Hehe.
- Ezt... ezt hogy érted? - motyogja értetlenül ahogy az ágyamra döntöm, és fölé mászok, és pólóját felhajtva nyalogatom meg köldökét.
- Hm? - kérdezem a szoknya lecibálása közben.
- Hogy érted azt, hogy rád bíztak?
Elvigyorodom, és lecsempészem róla a melltartót is.
- Én vigyázok a testedre... - simítom kezeimet gömbölyû melleire, és feltérdelve veszem le fejpántomat. - Vetkõztess le.
Csábítóan nézek le rá, és ahogy elmerül szemeimben, kérés nélkül kezd vetkõztetni. Mosolyogva figyelem remegõ kis kezeit. Pokolian élvezem a jóságos tanítóbácsi szerepét...
Állát megfogva húzom fel magamhoz egy csókra.
- Tanítok neked néhány dolgot... - duruzsolom mély hangomon, érzéki mosollyal. Magamra rántva ülök le, vele az ölemben. Így épp az orromig ér. Kicsi és törékeny... Ösztönösen felveszi a lovaglópózt. Oh... még szerencse, hogy rajtam van a nadrágom, és õ rajta a kis szexi bugyija. Jól fog mutatni a falon a rózsaszín mellett. Hehe.
Gyengéden megfogom tincseit, és finoman a nyakamra vezetem puha ajkait.
- Harapdálj egy kicsit - utasítom súgva. Szót fogad és elégedett sóhajaimat hallva felbátorodik. - Ügyes vagy...
Lejjebb vezetem a fejét, és hátradõlve hagyom, hogy ismerkedjen testemmel. Kezei felfedezik izmaimat, ajkacskája végignyalogatja és harapdálja mellkasomat és hasamat. Sóhajtozva cirógatom gyengéden, de csak éppenhogy. Nem akarom elterelni a figyelmét a „munkájáról”. Mélyen elpirul ahogy a nadrágomhoz ér, de csak elmosolyodom, és kezecskéit megfogva teszem a sliccemre. Érti a célzást. Okos kislány. Félénken lehúzza nadrágomat is, és mély zavarán segítek egy kicsit. De most utoljára. Legközelebb nem lesz kegyelem... Leveszem alsómat, és hóna alá nyúlva rántom vissza magamra. Szeméremdombja és énközém szorul kemény merevedésem, és ahogy rám nehezedve nyomul hüvelyéhez a vékonyka anyagon keresztül, ösztönösen megringatja csípõjét. Felnyögve markolom meg a csípõjét.
- Ez az... - súgom. - Tudod te hogyan kell ezt...

 

Matsuri:
Hirtelen fordul velem a világ, majd amikor kinyitnám a szemem, már nem a zöld füvet, hanem az eget látom. Majd összenyom, így kissé szétteszem lábaim, hogy kényelmesebben simuljon hozzám. Rossz ötlet volt vagy sem, megérzem hozzám nyomódni vágyát, és a „meglepetéstõl” belenyögök a finom csókba, õ pedig morranva simít rajtam végig. Tenyerének finom érintése felperzseli bõröm mindenhol, ahol ér engem. Már égek a vágytól pedig, alig ért hozzám. Olyan különös hatással van rám… Ujjait a szoknyám alá vezeti felfedezõútjuk, és nyikkanok egyet, mikor megint eléri bugyimat.
- Csak megcsókoltalak, és te már teljesen nedves vagy... - búgja fülembe rekedtese, miután elvált ajkaimtól. Nem... nem tehetem meg újból. Azzal csak magamnak teszek rosszat.
- Ge-Genma... – mondom elhalón, és próbálom ellökni magamtól, de meg sem moccan. Ennyire gyenge lennék, vagy õ túl erõs. Hirtelen forróságot érzek amikor megérint, és még az a csöppnyi tiltakozásom is eltûnik ami eddig volt.
- Ne folytassuk nálam? – teszi fel az ismerõs kérdést – Tanítok néhány új thai-jutsu trükköt...
Ez azért egy kicsit ironikus...
- Ne-Nem tudom... – válaszolok elhalón. A szívem azt súgja, hogy ebbõl még nagy bajunk lehet, de a testem már annyira vágyik rá...
- Had segítsek a döntésben – néz rám vigyorogva, és ebbõl már rosszat sejtek. Ismerem ezt a vigyorát. Szenvedélyesen megcsókol, és ujjai becsúsznak a bugyim alá. Jajj. Elvesztem. Elmém teljesen elhomályosul, a testem szinte porrá ég. Csókjával folytja belém a nagyon is kikívánkozó nyögéseket, és úgy kapaszkodom belé, mint hajótörött a fadarabba az életéért. Ezt egyszerûen nem lehet kibírni. Megszûnik minden. A kényeztetés, a csók, és én csak pihegve nézek fel rá, élveteg mosollyal nyalogatja le ujjait. Ó mekkora szégyen.
- Oh csak nem zavarban vagy? Pedig hamarosan nálam is rosszabb leszel. A fõnököm és Gaara az évezred legrosszabb döntését hozták, amikor rám bíztak téged...
Mi? Ezt most tényleg nem értem. Rosszabb nála? A fõnöke és Gaara-sensei? Csak simán Gaara-nak merte hívni elõttem is? Én máskor sem merem így hívni... De mi az, hogy rá bíztak?
Mire feleszmélek, újra az ismerõs szobában, persze az ágyon találom magunkat. Már megint teleportált.
- Ezt... ezt hogy érted? – próbálok többet megtudni... Nem szeretem, ha a hátam mögött van rólam szó, és én nem tudok róla. A felsõm már el is tûnt idõ közben, de nem is nagyon foglalkozom vele, csak ez érdekel.
- Hm? – néz rám fel, mint aki nem érti, hisz meg is értem, ha a szoknyámat rángatja le, hogy nem a szavaimra figyel.
- Hogy érted azt, hogy rád bíztak? – pontosítok kérdésemen, de csak mosolyogva fölém mászik, és melltartóm kapcsa már rég csütörtököt mondott.
- Én vigyázok a testedre... – mondja halkan, és egyik keze meztelen testemre simul, a másikkal leveszi fejpántját, és egy laza mozdulattal eldobja, majd felém térdel – Vetkõztess le – utasít halkan. Mi?
Felnézek arcára, és ahogy rám néz... elmerülök a mogyoróbarna szemekben. Elvarázsol, kábít, szinte hipnotizál... Vágytól hevülten azt teszem amit mond, bár kezeim nem olyan alkalmasak erre a feladatra mint amennyire szeretném... Ujjai államat fogják közre, és felemel egy puha csókra.
- Tanítok neked néhány dolgot... – susogja ajkaimba, érzékien mosolyog, és én beleremegek.
Felránt az ölébe, én szétterpesztett lábakkal kényelmesedek el. Mezítelen, forró felsõtestünk összesimul. Ujjai a hajamba túrnak, és lassan irányítja fejemet vállához.
- Harapdálj egy kicsit – hallom a halk „parancsot”, és jó kis „diák” révén, azt teszem amit mond. Próbálom hasonlóképp mint ahogy múltkor õ is tette, remélem sikerül. Érzékien felsóhajt, tehát tényleg jól csinálom, így egy kis önbizalmat nyerve folytatom a tevékenységem – Ügyes vagy... – súgja halkan, majd lejjebb vezeti fejem, és lassan hátra dõl... végigsimítom izmos mellkasát, minen egyes kõkemény izmot, majd meg is kóstolgatom... ez olyan izgi... És olyan finom... Mmm... Vajon úgy élvezi, mint én a múltkor? Lefelé haladok, már a hasánál, de állam megakad... a nadrágjában... Rákvörös fejjel nézem a nadrág szélét, majd megérzek egy kezet az enyémen, ami rávezeti a zárra. Értem én a célzást, el is kezdem levenni a nadrágot, de... én erre még nem vagyok képes.
Félénken farkasszemet nézek a nagyon is dudorodó alsóval... erre én még nagyon nem készültem fel... lassan lehúzza az alsónadrágot is, és felhúz magához. Huhh. Most egy kicsit megkönnyebbültem. Ahogy megérzem forró merevedésemet kincsemnél, csípõmet ringatva adom tudtára – vagyis nem én, hanem testem – hogy már kívánja õt.
- Ez az... Tudod te hogyan kell ezt... – sóhajtja ajkaimra, és kezét csípõmre téve csókol meg puhán. Közben érzem, ahogy belemorog, ha tovább ringatózom, és már tépné le ezt a bugyimat is...
- Ne! – szólok halkan elpirulva, mire elvigyorodik, és én gyorsan le is veszem, majd az ágy mellé dobom, és visszamászom fölé. Kezét visszahelyezi csípõmre, kicsit megsimogat, szemérmemet merevedéséhez dörgölöm. Olyan forró. Megcsókolom, és keze elkezd barangolni testemen, néha sokat idõz el mellemen is. Már égek a vágytól, de zavar a tudat, hogy valószínûleg csak azért van velem, mert ezt az utasítást kapta. Pedig azt hittem, hogy megkedvelt, de látszólag tévedtem. Legszívesebben elrohannék, de nincs erõm hozzá, és nem is biztos, hogy akarok. Elválnak ajkaink, vágytól ködös szemekkel nézek rá... Már nagyon kívánom...
Mintha egy másik énem kerülne felszínre, elszáll minden gondolat, csak a perzselõ érzés marad.
- Így vigyázol te rám? – kérdem halvány mosollyal ajkaimon, közvetlen a szemébe nézve. Nagyon magabiztos hangulatban vagyok, nem tudom miért. Hirtelen, éhesen tapadok ajkaira, és kezemmel kicsit rásegítve vezetem magamba lassan. Belenyögünk a csókba, és a kéjes feszítõ érzéstõl megremegek... ez... Elmondhatatlan... Kezei csípõmön pihennek, majd egy hirtelen rántással teljesen magára húz, amitõl kicsit fájón felnyögök, elválva ajkaitól. Lihegve néz rám, ahogy én is rá. Talán azt várja, hogy megnyugodjak. Erõt véve magamon lassan kezdek el mozogni, apró sóhajok közepette. A feszítõ érzés kezd múlni, Forróság önti el egész testem, és már szinte ösztönösen mozgok. Néha jobbra balra ringatom csípõm, hogy jobban érezzem. Ohh... ez így egész jó. Úgy irányíthatom, ahogy nekem tetszik. Körkörös mozdulatokkal ringok rajta fel le, megtámaszkodva mellette, nyaka felé hajolva. Nem merek most a szemébe nézni. Egyre jobban és mélyebben érzem magamban egy-egy lökésnél, ami kezd gyorsulni. Egyre jobban nyögdécselek, hisz nagyon élvezem, hogy „irányítok”. Néha belemarkol fenekembe, majd vissza a csípõmre teszi kezét. Már-már érzem, hogy õ „kényszerít” egyre gyorsabb mozgásra, de én magamtól is gyorsulok. Fülledtté válik a levegõ, Csak sóhajokat hallok, nyögésekkel fûszerezve. Mellkasára támaszkodva tornázom magam kicsit ülõsebb helyzetbe, felülök, hátam kicsit meggörnyed, és rá támaszkodva folytatom a körkörös fel-le mozgást. Ez egyszerûen csodálatos. Barna szemeibe nézek, szinte elfolyok a barna íriszekben, ahogy rám néz.
Teljesen ülõ helyzetbe tol, már csak az õ erõs kezei mozgatnak fel le, alhasamban érzem, hogy gyûlik a forróság. Hasára éppen hogy támaszkodva tartom kicsit magam, végignézek izzadságtól fényes testén. És... és lassan... érzem, hogy hirtelen sebességgel tör rám az orgazmus, ívbe feszült testel sikítom el magam, már csak távolból hallom mély hörgését, nem érzékelek mást, csak azt, hogy együtt lebegünk a fellegekben...
Fáradtan dõlök izmos testére, szaporán véve a levegõt... remegek... melegem van és fázom... fáradt vagyok, de nem álmos.
Ez... egyszerûen csodálatos volt...
Bár csak most kezd tisztulni a fejem... Mit tettem már megint? Kezdem nagyon szégyellni magam. De Lehet, hogy nem kéne? De mégis úgy érzem.
Arcomra simítja kezét, és felnézek rá. Fáradtan, de elégedetten mosolyog. Visszamosolygok rá, és hozzá bújok még jobban. Azt hiszem, ma éjjel nem fogok aludni... sokat kell még gondolkodnom.
Betakar, de csak azért mert érzi, hogy remegek... nem alszunk, csak pihenünk, pihegünk.
Majd késõbb még ráérek kérdezõsködni, nem akarom elrontani a pillanatot. Hajamat simogatja, én pedig csak élvezem. Lassan újra felnézek rá, amikor már szabályozódott a légzésem.
- Genma-san – szólítom meg halkan, és rám figyel – Hova megyünk vacsorázni? – kérdem egy halvány mosollyal.

 

Genma:
Felülve csókolom meg, és õ egyre izgatóbban riszálja kis fenekét. Mmrrr... na jó ebbõl elég.
- Ne! - sikkantja piros kis arccal, ahogy belemarkolva a fehér kis csipkebugyiba készülöm leszaggatni róla. Vigyorogva figyelem, ahogy inkább õ maga veszi le. Semmi gond, azt már az életben nem veszed fel, garantálom. Soha nem gyûjtöttem be egy nõ fehérnemûjét sem, de... egyszerûen az övé kell nekem. Hogy miért? Passz. Majd agyalok ezen késõbb, most az ölembe visszacsüccsenõ partnerem csodás teste köti le minden gondolatomat.
Gondosan ügyelve rá, hogy ne hatoljak hüvelyébe ül vissza rám, és már kezdek nagyon bezsongani. Szeretnék már elmerülni édes forróságában... Ah... Gaara te mocsok. Hogy lehet hogy buzi létedre egy ilyen kincset hagysz majd magad mellett elhervadni? Vétek! Mrs. Kazekage... szegénykém. Pedig rengeteg fantázia van benned...
Csókolom, falom és simogatom csodás testét, gömbölyû melleit... kemények és ruganyosak, apró kis mellbimbókkal. Gyönyörûek, pedig a nagyobb melleket szeretem.
- Így vigyázol te rám? - mosolyog le rám incselkedve, és elvigyorodom. Jaja... a tested a mindenem. A TESTõröd vagyok kicsim. Kívül belül alaposan megvédelek... hehe. Megcsókol, és magába vezetve ül rá a farkamra. Ahh anyám... milyen kis bátor lettél... Határozottan fejlõdõképes vagy.
Felnyögve élvezem, ahogy édesen nedves forrósága magába fogad, de megtorpan. Nagy vagyok te meg szûk, tudom... de már nem bírom. Én sem vagyok fából... kõkemény pasi vagyok. Szó szerint. És a keménység többet akar ebbõl a lágy és puha nõi testbõl...
Csípõjét erõsen megragadva rántom lejjebb, és mélyen beléhatolva nyögök fel. Ahh... ez nagyon jó... olyan rohadtul szûk... és forró, hogy az leírhatatlan...
Zihálva figyelem, ahogy fájdalmas fintora eltûnik, és hagyom, had táguljon egy kicsit. Lassan mozogni kezd, és épp csak alig érezhetõen irányatom kezeimmel. Ösztönösen olyan csípõmozgásokkal lovagol rajtam, hogy még a levegõ is belém reked némelyik mozdulatától. Atyaég... ahh...
Ahogy nyögdécsel, behunyt szemekkel... és minden mozdulatára meglebbennek hosszú hajtincsei, ruganyosan ringanak szép mellei, csodás testén ragyognak az izzadtságcseppek...
Gyönyörû...
És ha még ez sem lenne elég, hogy elsüljek mint a csúzli, hát elég csak a nyögéseit hallgatnom... atyaég...
Fenekébe markolva vagy éppen csípõjét megragadva gyorsítom tempóját, és õ szót fogad. Ügyes... de már kezd fáradni, pedig õrült jól csinálja. Sebaj...
Megragadom csípõjét, és karizomból emelem fel újra és újra, minden alkalommal mélyen elmerülök benne... õrült jó...
Éppenséggel le is teperhetném, és megdughatnám jó keményen, ahogy szeretem, de most még tanul. Elõször fedezze fel milyen jó érzés az, amikor lovagolva jut el az orgazmusig. Imádni fogja...
Felsikoltva veti hátra fejét, és összerándulva, csodás arckifejezéssel jut el a csúcsra. Na ez már sok...
Felhördülve követem, és akkorát és olyan bitang nagyot élvezek, amekkorát csak ritkán.
Rám hanyatlik, és zihálva simul hozzám. Derekára simul egyik kezem, másikkal kipirult kis arcáról simítom félre a csapzott hajtincseket. Mosolyogva gyönyörködöm kába szemeiben, és hagyom hogy rajtam feküdve pihenjen. Betakarom, mert reszket. Ki tudja, lehet hogy az átéltek miatt, de annyira izzadtak vagyunk. Nem akarom hogy megfázzon nekem.
Mellkasomon pihen a fejecskéje, és én szórakozottan játszadozom hajtincseivel. Kielégült vagyok és nyugodt. Ezért imádom ezt... Nincs ennél jobb. Egy nehezebb küldetés után szexszel levezetni a feszkót... igen. Jobb, mint amit mások csinálnak. Pia meg kocsmai verekedés. Ehh...
Viszonozza mosolyomat, és kényelmesen elvackolódik rajtam. Szinte meg sem érzem könnyû kis súlyát.
- Genma-san... - hallom lágy hangját. - Hova megyünk vacsorázni?
Méla mosollyal simítom végig takaró alatt a hátát.
- Hova szeretnél menni? - kérdezem kissé rekedten karcos, mély hangomon. Ahh de elszívnék most egy cigit. Jaj ne gondolj erre Genma. Leszokó-félben vagy!
- Nem tudom... neked mihez lenne kedved?
- Hmm... - mosolyodom el nagyon perverz módon. - Mondjuk egy kis sushit falatoznék, és a szószt a köldöködbõl nyalogatnám ki hozzá... aztán...
- Perverz... - legyinti meg mellkasom kuncogva. Felnevetve ölelem magamhoz szorosabban, és megpuszilom a homlokát. Jó vele incselkedni.
- Köszi a bókot kincsem...
Gondolok egyet, és mire feleszmél, már a vállamon átvetve hever mint egy zsák krumpli, és hátamat püföli gyengécskén.
- Hé! Mit mûvelsz? Hová viszel? - tiltakozik. Lazán besétálok könnyû terhemmel a fürdõbe, megnyitom a langyos zuhanyt, és alá állva teszem le gyengéden. Felkapok egy flakon tusfürdõt, és kezembe csurgatom, majd õ is kapcsol végre és kinyújtja kis mancsát. Gyengéden simogatom végig testén a síkos habot... és felsóhajtok ahogy leutánozva engem, viszonozza.
- Ezt gyakrabban kellene... - sóhajtom kéjesen, és felmorranok, ahogy péniszemen is végigsimít. Már éledezik is. És õ elpirulva pislog fel rám.
- Genma... - mondja halkan.
- Hm?
- A melleim nem koszosak. Nem fontos ilyen alaposan és hosszan megmosni... - kuncogja édesen. Felnevetve ölelem magamhoz szappantól síkos testét, és megcsókolom. Finom... A víz lassan lemossa rólunk a habot, de mi csak hosszan, élvezettel csókolózunk és cirógatjuk egymást. Régen éreztem ilyen jól magam bárkivel is... Mondjuk nem is adtam meg az esélyt senkinek sem, hogy közel kerüljön hozzám. Senkit nem engedtem egynél többször az ágyamba. Hogy pontosítsak, inkább a karjaimba. Csak keveseknek adatott meg, hogy az ágyamban dugjam meg.
Nem hiszek a párkapcsolatban, a szerelemben pedig még kevésbé. Elég csak körbepillantanom. Ott van például Asuma. Csak szenved a fene nagy szerelemtõl. Vagy Izumo... a csapattársába szerelmes, de csak egyoldalú a dolog, még ha kapcsolatban élnek, akkor is. Na és persze Kakashi-sama. Rohadt erõs és okos, de ha a kis kedvencérõl, Irukáról van szó, teljesen meghülyül. Jól emlékszem hogy õrjöngött amikor az elõzõ Hokage elraboltatta a kis szeretõjét. Félelmetes volt. Mint egy õrült.
A szerelem csak tönkre teszi a férfiakat. Ezért nem is hiszek benne. Nem kell.
Ez a kis tündérke pedig... túl fiatal hozzám. Hány éves is? Tizenhét? Tizenegy évvel vagyok idõsebb nála. Kislány még. De gyönyörû és szexi kislány. Jövendõbeli Mrs. Kazekage. Valószínûleg ahogy betölti a tizennyolcat, Gaara feleségül is veszi.
Sok kis Gaara. Jaj.
Gondolatsoromat befejezve lágyan a csempéhez szorítom, és fenekébe markolva emelem fel, lábai máris derekamra fonódnak. Ó igen... éhesen csókolom, falom, és beléhatolva nyögök fel. Mivel az elõzõ szex miatt még nedves és nem annyira vészesen szûk, ezért bátran mozogva teszem magamévá. Hörögve, nyögve lihegve vadulok be, és õ nyakamba kapaszkodva, combizmainak segítségével veszi fel velem a ritmust, kéjes kis sikolyai õrjítõen verõdnek vissza a csempézett falakról...
Néhány perc alatt felsikkantva jut el az újabb orgazmusig, és én is felnyögve élvezek el.
Ahh ez jó volt. Szeretem zuhany alatt csinálni...
- Legközelebb kipróbáljuk a kádat is... - súgom mosolyogva, és gyengéden leteszem, majd puha csókkal ölelem magamhoz. Mellkasomhoz simítja szép kis arcát, derekamra fonódnak karjai...
Ázunk még néhány hosszú percet, amíg légzésünk és remegésünk lecsillapodik, és elzárom a csapot.
A hálószobába kilépve egy törülközõvel a derekamon kezdek öltözni, majd õ is követ. Persze becélozná az ágy mellett heverõ kis bugyiját, de már nem találja ott. Vigyorogva húzom fel nadrágom, és ahogy felém fordul, gyanakodva... hát megzabálom.
- Mit mûveltél a...? - kérdezi csípõre tett kezekkel morcosan. Édesen dobol lábacskájával, falatnyi törülközõjében. Csak kacsintok rá egyet, és begombolom ingemet is. - Nos?
- Úgysem látja senki, ha nincs rajtad... - vonom meg a vállam, és fejemmel a fal felé intek. A változatosság kedvéért most egy shurikannel van kiszegezve a falra a kis szépség, a rózsaszín mellett.
- Hé! Mégis... - kezdi felháborodva, de mellé lépve forrón megcsókolom.
- Õrjítõ lesz a tudat, hogy nincs rajtad bugyi... miközben vacsorázunk és sétálunk... - dorombolom a nyakába, és õ ellágyulva sóhajt fel. Magamhoz ölelem, és kéjesen, hosszan csókolom meg.
- De ez... akkor is...
- Izgalmas lesz, majd meglátod - kuncogok, és ellépve tõle fejemre kötöm szokásos kendõmet, és kezét megfogva indulunk el. Ahogy kilépünk a házból, és egy cigipótlék szalmaszálat számba véve kacsintok rá. - Hova menjünk? Vagy rám bízod?
- Rád bízom - mosolyog fel rám. Biccentek és elindulok egy irányba, kezét fogva. Kéz a kézben... Genma a kijelölt és nem önjelölt lovag, és az õ hercegnõje, a jövendõbeli Mrs. Kazekage. Vicces.
- Genma-san...
- Hm?
- Miért van folyton egy szalmaszál a szádban? - kérdezi mosolyogva.
- Erõs dohányos voltam. Épp leszokó-félben vagyok. Ez amolyan pótlék nekem.
Kedélyesen beszélgetve, könnyeden csevegve sétálunk el az étteremig, és kollégáim döbbent, kíváncsi szemeinek kereszttüzében ülök vele egy asztalhoz, és magamhoz ölelve rendelek magunknak vacsorát. Mit bámultok? Hehe...
Magamhoz húzom, és derekán felejtve egyik kezemet mosolygok le rá. Kihozzák a rendelésünket, és vígan beszélgetve fogyasztjuk el. Mesél nekem Sunai lakásáról, barátairól és csapattársairól. Igazi kedves és édes kislány. Szinte sejtettem, hogy egy rakás hódolója és barátja van.
- Ugye tudod, hogy holnap hirdetik ki a chounin vizsga eredményeit? - hunyorítok rá. Elszontyolodik.
- Hé... - emelem fel állánál fogva kis buksiját. - Azért, mert egy nagyon erõs ellenféllel szemben vesztettél, nem jelenti automatikusan a bukást.
- Tényleg? - nyílnak tágra szemecskéi. Biccentek.
- Több szempont alapján döntenek. A stratégia, harcmodor, elõrelátás, önvédelem, logika, és még ki tudja mi minden alapján.
- Szerinted van esélyem? - lelkesedik fel, és kipirult arccal bújik hozzám izgatottan.
- Van, de elkövettél egy komoly hibát.
- Micsodát? - pislog megszeppenten.
- Egy jó shinobi nem harcol egy felesleges csatában utolsó véréig. Csak a falujáért vagy társaiért, szeretteiért áldozhatja fel magát. Amikor a chounin vizsgán nem adtad fel, hanem kis híján meghaltál, az sokat rontott a helyzeteden. - válaszolom nyugodtan.
Értetlenül pislog.
- Mondjuk ez nem feltétlenül a te hibád, hisz nálatok homokéknál a ninja élete nem jelent annyit, mint nálunk. Feláldozzátok magatokat egy csettintésre. Igazam van? - kérdezem enyhe gúnnyal.
Komoran néz maga elé. Tudja, hogy igazam van.
Szája elé tartok egy falat süteményt a desszertbõl, és bíztatóan mosolygok le rá. Eltûnik duzzadt kis ajkai között a csokis csoda.
- Ha nem sikerül, akkor se ess kétségbe. Alig néhány hónap múlva újra nekiveselkedhetsz, és akkor már sikerülni fog. - mondom gyengéd mosollyal. Basszus. Magamra sem ismerek.
Felmosolyog rám csokis kis szájával, és nem állom meg. Megcsókolom... Szarok rá kik és hányan látják.

 

 

Matsuri:
A takaró alatt végigsimítja a hátamat erõs kezével, és rám mosolyog.
- Hova szeretnél menni? – kérdi mélyen búgva. Õszintén szólva... mivel nem igazán vagyok jártas még a faluban...
- Nem tudom... neked mihez lenne kedved?
Gonosz, pajzán vigyor terül el arcán, ajaj.
- Hmm... Mondjuk egy kis sushit falatoznék, és a szószt a köldöködbõl nyalogatnám ki hozzá... aztán...
Ehh...
- Perverz... – vágok közbe fenyítõn, mire csak felnevet.
- Köszi a bókot kincsem...
Azt mondta, hogy kincsem? Tényleg jól hallottam? Ezt el sem hiszem. Ahogy ezt a szót kiejtette, teljesen megremegtem. De a következõ pillanatban azt veszem észre, hogy már nem is az ágyban vagyok, hanem a vállán cipel. Hé!!
- Hé! Mit mûvelsz? Hová viszel? – hiába ütöm hátát, hiába kapálódzok, zavartalanul visz tovább, nem tudom, hogy hova. Belép a fürdõbe, és letesz a zuhanyfülkében õ is mellém áll, és a jótékony tisztító víz, már csepereg ránk. Jaaaa. Hát ez most tényleg jól jön. Hihi.
Kezem tartom, hogy nekem is adjon egy kis tusfürdõt, és mivel õ engem kezdett mosni, így én is õt. Kezemmel az övét követem, így szimmetrikusan simítjuk végig egymás testét. Ez nagyon tetszik.
- Ezt gyakrabban kellene... – sóhajtja halkan, mikor „alvó” férfiasságát kezdem fel le mozdulatokkal mosni. De ez nem is alszik. Ez már megint ébredezik. Khm... hát hogy bírja?
De valami még zavar...
- Genma... – suttogom félénken, és kérdõn néz rám – A melleim nem koszosak. Nem fontos ilyen alaposan és hosszan megmosni... – nevetem el magam a végére, ahogy õ is, és magához ölelve csókol meg. Ez... ez annyira kellemes...
Hosszan lágyan élvezzük a csókot, és hogy a víz lemossa rólunk a habot.
A csempéhez szorít, forró hátamat hûsíti a hideg, végigcikázik egész testemen. Lábaim dereka köré fonom, teljesen megõrjít. Nem kell sokat várnom, már magamban is érzem, és szerencsére most nem érzem olyan kellemetlennek, mind mindig az elején egy pillanatra. Most sokkal jobb. Ezt õ is érzi, így bátran kezd el mozogni. Karjaim még mindig nyaka körül így csak rajta csüngve ringatózom, egyre vadabbul fel és le, és hogy fokozzam az élvezetet, vele ellentétesen kezdek el én is mozogni combjaim erejébõl, ahogy csak telik.
Egy hangosabb sikoltással élvezek el újra, és nem sokkal õ is követ.
A csempének dõlök még jobban, és csak lihegek.
- Legközelebb kipróbáljuk a kádat is... – búgja ajkaimba, lábaim lecsúsztatja, hogy magamtól álljak, majd megcsókol. De levegõt is kell vennem, így izmos testének dõlve, átölelve szabályozom légzésem. Hallom, ahogy szíve hevesen ver, majd fokozatosan lassul, míg az is szabályos nem lesz.
Törülközõbe csavarva kisétálunk a fürdõbõl, és ruháim összeszedésével kezdeném, de... az ágy mellett hagyott bugyim nem találom sehol... Hol lehet?
- Mit mûveltél a...? – hrr… nem elég, hogy múltkor szétvágta a kedvenc rózsaszín bugyimat, most már a fehér sincs meg – Nos? – nézek rá durcásan, de csak ugyan úgy mosolyog.
- Úgy sem látja senki, ha nincs rajtad... – von vállat, majd fejével intve mutat a fal felé.
Ez nem lehet igaz. A rózsaszín bugyim azóta is ott csüng a falon, de mellette már ott van a fehér is. Mit képzel ez?
- Hé! Mégis... – szólnék rá, de azonnal egy csókkal tapasztja be szám, és minden dühöm elszáll. Ez nem ér.
- Õrjítõ lesz a tudat, hogy nincs rajtad bugyi... miközben vacsorázunk és sétálunk... – mormogja fülembe, és majdnem elolvadok tõle. Hogy lehet valakinek ilyen dögös hangja?
- De ez... akkor is...
- Izgalmas lesz, majd meglátod – nevet fel halkan, és ellépve tõlem veszi fel kendõjét is.
Még hogy izgalmas... megalázó... most a sok ember között megint úgy fogom érezni magam, mintha teljesen meztelen lennék. Szörnyû.
- Hova menjünk? Vagy rám bízod? – kérdi, miközben beveszi a szokásos szalmaszálat a szájába, ami már akár imidzsének számít.
- Rád bízom... – mondom mosolyogva, és el is indulunk.
De kíváncsi vagyok, hogy vajon miért rágcsálja ezt folyton. Érdekes dolog. Meg is kérdezem tõle, és megkapom a választ, miszerint dohányzott, és így próbál leszokni. Egyértelmû... de ez jó dolog, hogy le akar szokni. Én nem is szeretem a büdös cigit. Pflöe. Már amikor elindultunk, megfogta a kezem, és azóta úgy sétálunk az utcákon. Csodálkozom, de nem szólok semmit. Most... most tényleg úgy nézünk ki mint egy pár. És emberek között. Nem dél attól sem, hogy akár a fõnöke is megláthatja, mert azt mondta, hogy rá lettem bízva. De ez olyan jó. Nagyon jól érzem magam mellette, és szinte tényleg észre sem veszem, hogy... nincs rajtam a bugyim... mondjuk ha csak rá gondolok, már elkezdek pirulni...
Bemegyünk egy viszonylag hangulatos étterembe, hogy nincsenek kevesen, de olyan sokan sem. Leülünk egymás mellé, õ derekamat karolja, és rendel. Látom, hogy több chounin mellényes is van a közelben, néha felénk figyelnek, így kissé feszélyezve érzem magam. Míg ki nem hozzák az ételt, a Sunáról mesélek neki, és hogy hogyan élek ott.
Még evés közben is jól elbeszélgetünk. Sosem beszéltem még ilyen sokat életemben egyszerre. De... szóba jön a vizsga is.
- Ugye tudod, hogy holnap hirdetik ki a chounin vizsga eredményeit? – néz rám érdeklõdve, és ajkam biggyesztve biccentem elõre fejem. Igen, tudom... – Hé... – emeli fel fejem – Azért, mert egy nagyon erõs ellenféllel szemben vesztettél, nem jelenti automatikusan a bukást.
Igen? Ez most komoly?
- Tényleg? – kérdem döbbenten. Ha ez igaz, akkor talán még lehet esélyem.
- Több szempont alapján döntenek. A stratégia, harcmodor, elõrelátás, önvédelem, logika, és még ki tudja mi minden alapján.
- Szerinted van esélyem? – mosolyodom el, kis reménnyel szemeimben.
- Van – válaszol biccentve – de elkövettél egy komoly hibát – teszi hozzá.
- Micsodát?
- Egy jó shinobi nem harcol egy felesleges csatában utolsó véréig. Csak a falujáért vagy társaiért, szeretteiért áldozhatja fel magát. Amikor a chounin vizsgán nem adtad fel, hanem kis híján meghaltál, az sokat rontott a helyzeteden – ez. Csak e miatt nem sikerülne a vizsgám? Csak mert a sunai tanítást követem? - - Mondjuk ez nem feltétlenül a te hibád, hisz nálatok homokéknál a ninja élete nem jelent annyit, mint nálunk. Feláldozzátok magatokat egy csettintésre. Igazam van? – kérdi gúnyos hangnemben.
Mintha a gondolataimban olvasna. Igen. Nem hittem, volna, hogy ez így megy. De hogy lehetséges az, hogy nálunk más tanítás folyik? És ha itt vizsgázunk Konohában, akkor az õ szabályaik szerint tesszük. Valami itt nekem nem áll össze.
- Ha nem sikerül, akkor se ess kétségbe. Alig néhány hónap múlva újra nekiveselkedhetsz, és akkor már sikerülni fog – mondja kedvesen, miközben egy csokis süti darabbal etet meg. Fincsi. Igen, tudom, hogy fél évente van vizsga. De annyira reménykedtem abban, hogy megmutathatom, hogy a Kazekage tanítványa elsõre is át tud menni. Hát úgy néz ki, hogy ez nem igazán fog összejönni. De nem keseredem el. Legközelebb, biztos leszek abban, hogy átmegyek a vizsgán. Mosolyogva felnézek rá, és puhán megcsókol. Nyelve ajkaimon köröz, biztos az ott maradt csoki darabokat nyalja le.
Belenyögök a csókba, mikor másik keze a combomra simul. Kezeimmel rögtön lefogom, és eltávolodom tõle.
- Ne itt! – suttogom idegesen, fejem búbjáig pirosló arccal. Azért ez már nekem sok.
Vigyorogva visszavonul. Huhh. Nagyon zavarnak azok a tekintetek. Miért bámulnak ennyire?
- Nem megyünk el még valahova? – kérdem kedvesen mosolyogva, Genma felé fordulva.
- Hova gondoltad szivi? – kérdez vissza, és elgondolkodom.
- Táncolni lenne kedvem. Ismersz egy jó helyet? – válaszul csak egy élveteg mosolyt kapok, miközben lehunyja szemhéjait, mintha pár pillanatra visszaemlékezne valamire.
- Igen ismerek... – válaszol végül, és int, hogy rendezze a számlát.
Sétálunk egy jó ideig, végül megérkezünk. Be van zárva az ajtó, de erõteljesen lehet hallani a tomboló, dübörgõ zenét kint is. Bemegyünk, és egész jó látvány fogad. Sokan táncolnak, színes fények, és sötét. Jó páran a pultnál ülnek, és isznak. Igaz van aki már kicsit többet ivott e kelleténél, de ezzel most nem foglalkozom. Nagyon tetszik ez a hely.
- Elõbb igyunk valamit... – kiabál fülembe, a szalmaszálát eldobva. Igen... nagyon hangos a zene, itt már csak így lehet kommunikálni. Biccentek, majd követem. Most az egyszer nem tagadom meg annyira az alkoholt, csak feldobja a kedvem. Kérek valami gyengét, õ nem tudom, hogy mit, és lassan megiszogatjuk. Nekem már ez is elég ahhoz, hogy valamennyire bemelegedjek. Minnél késõbbre jár az idõ, annál jobb számokat hallok, és már nagyon táncolhatnékom van. Letesszük a poharat, megfogom két kezemmel egyik csuklóját, és én hátrálva húzom magammal a táncparkettre. Ahogy látom, nem kell unszolni, jön õ magától is. Így sokkal jobb.
Látszik, hogy nem elõször jár itt, és azt is látom, hogy egész jól táncol. Nem olyan mint Sunában a fiúk, mindig úgy kell õket rángatni, hogy táncoljanak velünk. Nem mindig izgis ha csak a csajok táncolnak egy körben vagy egymással.
Beindul egy jó kis zene, és a fények, a hangulat, na meg persze az ital amit elfogyasztottam, mind jó hatással van rám, és zsigereimben már ösztönösen beindulnak a mozgások. Nagyon szeretek táncolni.
Vele szembe fordulva, csak néha nézek szemébe, csípõmet rázva kezem néha felsõtestén kalandozik, ahogy lefelé csúszik kezem, úgy hajlik be térdem, hogy lejjebb csússzak, majd gyorsan visszapattanok egyenesbe. van hogy megmarkolom mellényét, és rá nézve úgy mozgok tovább, persze amikor fejem rázom, akkor nem csak ritmusra, hanem azt is nézzem, hogy ne ütközzek másokkal. Körbejárom macskás léptekkel, kezem végig siklik vállán körbe, majd neki háttal állva riszálom fenekemet. Csípõmre teszi kezeit, és úgy mozog velem együtt, néha ívben feszítem hátamat, hogy fenekem hátra toljam, alsó ajkamba harapva emelem fel karjaim, és még mindig háttal állva neki fonom nyaka köré.
Visszafordulok, vele szemben, közvetlen elõtte állva, egyik lábam az õ lábai közé teszem, és úgy mozgunk szimmetrikusan, karjaim megint nyaka köré tekerednek, õ csípõm fogja, és szinte összeolvadva mozgunk, nagyon jó! Ilyen jót még nem táncoltam. Egy vad csókban forrunk össze, a táncolást nem abbahagyva, szinte repülök, lebegek, remegek a hangos zenétõl. Eszméletlenül jó ez az este.
Letér a nyakamra, hátamat simogatja, fenekembe markol. Érzem, hogy még jobban felhevülök mint eddig. Combom simogatja, picit felhúzza szoknyámat. Amíg csak kicsit húzza fel, addig nem zavar, de eszembe jut az is, hogy jelenleg fehérnemû sincs rajtam, így nagyon zavarba jövök, próbálom kezét ellökni, de nem megy. Még szerencse hogy sötét van és nem figyel engem konkrétan senki, mert égõ fejjel rohannék ki, de így csak élvezem a táncot. Csípõm ringatva lassan hátrálni kezdek a tánclépések által, amit õ irányít, szélesen vigyorogva, teljesen hozzám simulva, már csak egyik kezem van a vállán, másikkal a tánchoz igazítva ritmusra egyensúlyozok.
Egy hûvös falhoz nyomódik hátam, Genma teljes testével présel hozzá, megérzem merevedését is nekem nyomódni. Kábán ölelem magamhoz, az õ kezei is rajtam pihennek, és forrón megcsókol, hosszan. Fülemben zene tombol, szívem hevesen ver a mozgástól, finom ízek a számban, puha bõrének simogatása.

 

Teljesen kába vagyok, forró a testem, ösztönösen emelem fel egyik lábam, és õ nekem segítve teszi derekára vékony lábam, a vad csókot abba nem hagyva.

 

Látod kicsim? Ilyen egy igazi férfi... fogadok még csak nyálas kis tacskókkal volt dolgod, akikkel együtt nyaltad a fagyit Suna homokos utcáin.
Puha vénuszdombjának feszül a farkam ruháinkon keresztül, és õ apró nyögéssel, éhesen csókol meg. Oh ez jó... még... Nyelvem a szájába hatol, és vad sirályként körözve élvezem ki készséges felajánlkozását. Finom... Leveszi fejemrõl a kendõmet. Tetszik, hogy nem olyan kis félénk nyuszi. Azt hittem majd feküdni fog és hagyja magát, de nem... kis aktív már most. Mi lesz késõbb, ha majd tapasztaltabb lesz...? Irtó jó nõ lesz belõle...
Büszkeséggel tölt el a tudat, hogy én indítom el õt a tanulás útján. Hajamba bújtatja karcsú ujjait, és hozzám simul.
Kemény kis fenekébe markolva húzom lejjebb, hogy lefektetve teperhessem végre magam alá. Jól van, itt a helyed. Végigsimogatom szép kis testét, és õ leutánozza mozdulataimat. Látom gyorsan tanulsz...
Kezecskéi csupasz mellkasomon és izmos karjaimon cikáznak, majd ahogy hasamra is elkalandoznak, felmorranok. Bátor vagy...
Lesimogatom róla a kis mellénykét, és az alatta lévõ pólót. Csipkés kis rózsaszín melltartója megmosolyogtat. Milyen kis ártatlan. Cuki. Lábszárára siklanak kezeim, és alulról felfelé végigsimítok karcsú, formás lábain, egészen a combjáig. A szoknya alá is besiklanak kezeim, és puha kis húsába markolva feszítem szét térdemmel combjait, hogy közéjük fészkelõdve nehezedjem rá, s kõkemény farkamat finoman hozzádörgöljem. Belesóhajt a számba, és nyakam köré fonja karjait. Újabb bódító csók, majd végigcsókolom és nyalom nyakától a köldökéig, melltartóját pedig fogaimmal cincálom le róla, miután egy szakértõ mozdulattal kikapcsoltam. Félrehajítom áldozatomat, hogy élvezettel kalandozzon mohó tekintetem a szépséges kis testen. Szép, kemény kis mellei vannak, amelyeket eddig az a lüke mellény elrejtett. Igen... határozottan jó cicijei vannak.
Piruló arcára pillantok.
- Félsz? - kérdezem susogva, lágy mosollyal.
- Nem...csak zavarban vagyok egy kicsit... - motyogja. - Nem tudom mit kell csinálni...
- Nem baj... ez az elsõ neked. Senki nem születik lepedõakrobatának... Élvezd... és tanulj... - hintek puszit egyik mellére. Felsóhajt, és ahogy finoman lehúzom róla a kis szoknyát, csípõjét megemelve segít nekem. És... megpillantom a melltartóhoz passzoló kis csipke bugyit. Nem is emlékszem, mikor voltam már olyan nõvel, akin ilyen cukiságok feszültek. Partnereim általában szexis, vad darabokat hordanak, amivel õrületbe lehet kergetni a férfiakat. Felegyenesedem, és lábai között térdelve pillantok végig rajta. Arcpírja, duzzadt, csillogó ajkai, kemény mellei, lapos hasa és formás combjai õrjítõen izgatók. Nagyon szép lány... és alattam fekszik. Mmm... ezt meg tudnám szokni. Határozottan. Kis kezeivel a lepedõt markolva pillant fel rám, szemei félénken, mégis izgatottan fürkészik arcomat. Mosolyogva simítom végig combját.
- Szép tested van - duruzsolom lágyan, rekedtes, mély hangomon.
- Tényleg? - mosolyog fel rám. Bólintok, és visszanehezedve rá puszilom meg csücsörítõ kis szájacskáját.
- Aha... dögös csaj vagy... - súgom, és nyelvemmel nedves ostorként csapok le melleire, szakértõen kényeztetve a puha halmocskákat. Igeeen... érzéki nyögései õrjítõek... Lágyan végigharapdálom puha hasát is, és ujjbegyeimmel finoman végigsimítom combjainak külsõ majd belsõ felszínét is, és a kis bugyin keresztül vénuszdombját is. Behunyt szemekkel nyögdécselve dobálja kis fejét, testén az izzadtságcseppek felragyogva csillannak meg. Igazi érzéki nõ... Mire végzek vele, olyan kisugárzása lesz, hogy minden pasi megvesz majd érte.
Nyelvemmel is végigsimítom õt a csipkén keresztül, és õ felsikkantva ül fel hirtelen.
- Ne... ott ne... ne... mit...ahh...mûvelsz...? - nyöszörgi, és menekülne, de kezeimmel stabilan fogom a combjait. Csak mosolygok rajta, és szemeibe nézve, vigyorogva nyalom végig erõteljesebben. Ahogy felnyögve hanyatlik vissza a puha párnákra, érzékien felnevetek. Ha nem lenne kurva nagy önuralmam, már rajta vonaglanék. Nadrágom szûkebb már nem is lehetne...
Combomon rögzített kunai tartómból elõveszem a késem, és hideg lapjával végigcirógatom puha kis hasát, és ahogy csípõjéhez érek, két kis nyisszantással vetek véget a lucskosra nyalt kis csipkecsoda rövid pályafutásának. Tágra nyílt szemekkel figyeli, ahogy perverz vigyorral hajítom keresztül a szobán a késsel együtt, hogy aztán a falra kiszegezzem az árván csüngõ rózsaszín kis cafatot a bele fúródó kunaijal.
- A bugyim... - nyöszörgi és én felnevetek.
- Most ne azzal törõdj. Rám figyelj... ma megismered a gyönyört... - súgom, és ujjaimmal végigsimítom selymes kis szeméremrését, szétválasztva a bársonyos redõket, hogy nyelvemmel végre megízlelhessem.
- Genma... - nyögi ívbe feszült testtel. Oh... leírhatatlan a látvány... és ahogy a nevemet mondja... jaj.
Lágy körözéssel váltok ki belõle felfakadó sóhajokat, kéjes nyögéseket, és egy-egy erõsebb nyelvcsapással összerándulva sikongat. Oh csodálatos... Nagy a kísértés, hogy befejezzem és hagyjam, hogy egy csikló-orgazmussal elszálljon, de akkor én hoppon maradok. Azt pedig nem engedem, mert én is élvezni akarom ezt az éjszakát... Így hát elszakítom számat édes kis puncijáról, és feltérdelve nézek le rá vad vágyam már kiülhetett arcomra is. Csalódottan nyöszörögve pillant fel rám.
- Ne hagyd...ah abbah... - zihálja, és felém nyúl. Kezét megragadva húzom fel ülõ helyzetbe, és tenyerét mellkasomra téve simogatom végig magam vele egészen a nadrágomig.
- Vedd le rólam... - súgom ajkaiba. Nyögdécselve fogad szót, és ahogy lecibálja rólam remegõ kezeivel a nadrágomat és az alsónadrágomat, elvigyorodom. Egyszerûen õrjítõ ez a kiscsaj. Elhajítom a nadrágomat, és fölé mászom, farkam végét vágytól nedves hüvelyének bejáratához érintem. Körmei végigszántanak hátamon ahogy megcsókolom. Oh milyen kis türelmetlen vagy...
- Tudod mi jön most? - csókolom meg puhán egyik mellét.
- Ih...igen...
- Jól van. Lazíts, elõször kellemetlen lesz... - súgom, és egy bódító, vad csókkal terelem el figyelmét, majd lassan becsusszantom farkam szûk kis lyukába. Óvatosan török elõre ahogy megérzem az ellennyomást, és egy határozott mozdulattal szakítom át a szûzhártyát. Ezzel a lendülettel mélyen elmerülök benne, és õ számba sikolt. Megtorpanok, és csókolom tovább, simogatom, kényeztetem...
Úgy érzem szétrobban a fejem a visszafojtott feszültségtõl, ahogy fékezem magam. Más nõ már rég négykézláb sikoltozna, ahogy tisztességesen és vadul megrakom, de vele nem tehetem meg. Azt már nemi erõszaknak hívnák az õ esetében sajnos.
Ahh anyám ez kibaszott jó... nah ezért is jók a szûz csajok... szûkek... ah de mennyire...
Lepedõbe markolva feszül meg testem minden izma, és felnyögve szorítom össze fogaimat. Már nem bírom sokáig visszafogni ahhh magamat... nhh... Érzem ahogy nyakam köré fonódnak karjai, és lábai derekamra kulcsolódnak.
Lassan kihúzódom, hogy egy lökéssel még beljebb kerülhessek, és felnyögök mély, rekedt hangomon. Ahh bassza meg majdnem elélveztem! Hörögve csókolom, falom és harapom kis ajkait, és ahogy levegõhöz jutok végre, újra megmozdulok lassan, lágy döfésekkel. Jól van, ez az.
Kéjes kis nyögésekkel veszi fel a ritmust, ösztönösen mozgatva kis csípõjét. Oh tudsz te...
Elszakítom ajkaitól a számat, és feltérdelve markolok combjaiba, úgy folytatva a mozgást. Élvezettel figyelem, ahogy alattam fekszik, péniszem ki-be csusszan belõle, és minden döfésemre szék kis mellei megrezzennek. Szemei enyémekbe fúródnak, és összekulcsolódó tekintetünk annyira intimmé és bensõségessé teszi az aktust, amit ritkán tapasztaltam eddig. Talán egyszer... de az már nagyon rég volt. Talán igaz sem volt.
- Tetszik...? - kérdezem mosolyogva, két lassú, élveteg döfés között.
- Igen... - nyögi.
- Milyen érzés? - nehezedem vissza rá, és alsóajkát finoman megharapdálom, de a mozgást nem hagyom abba. Beszéltetem, mert imádom a hangját... bárcsak tapasztaltabb lenne, és azokat a szavakat mondaná amelyektõl megõrül bármelyik férfi...
- Ahh... furcsa... hogy így bennem vagy... de jóhh... - leheli kábán. Oh ezt már szeretem. Egy erõteljesebb döféssel jutalmazom izgató szavacskáit, és mellbimbóját kezdem szopogatni. Kéjesen nyöszörögve hagyja félbe hátam karmolgatását, hogy hajamba markolva vezesse számat a másik mellére is. Kis csillag... Vigyorogva fogadok szót, és egy lökéssel mélyen elmerülök benne. Ívbe feszül teste, melle számnak feszül. Ez az... Piha kis halmocskája kitölti a számat, és én behunyt szemekkel élvezem, és nem csak ezt. Kényeztetésemtõl kis hüvelye is össze-össze rándul a kéjtõl. Jól esik? Tudom...
Már nagyon közel vagyok a végkifejlethez, most már ne húzzuk tovább, mert szétrobbanok....!
Éhesen vetem magam ajkaira, éhes sirályként köröz nyelvünk, kezem hasára siklik, és duzzadtra nyalogatott csiklóját megtalálva szakértõen kezdem lágyan ingerelni. Kezdõ csajok a hüvelyi orgazmust még nem képesek produkálni, ezért rásegítek kicsit neki egy kis csiklóssal. Imádni fogja...
Egész teste összerándul, és ahogy döféseimmel fokozom, felsikoltva szakítja el száját tõlem. Teste ívbe feszül, szemeit behunyja, arcán gyönyörû kéjes fintor...
Ahh... és már árzem is, ahogy hüvelye ritmikusan összehúzódva szinte kiszippantja belõlem az összes erõt...
Felkiáltok rekedtes hangomon, ahogy szétrobban benne, az orgazmus, és kéjesen marja végig a testem, mint ezernyi jéghideg kis tûszúrás... Hosszan rángatózva élvezek belé, és az õ kis lyuka szinte vákuumként szippant magába....
Lebegek...
Szívünk egyszerre dobban... hallom...
Csodálatos...
*
Rárogyva zihálok nyakának bõrébe, remegek mint a kocsonya.
Életemben nem élveztem még ekkorát!
Legördülve róla terülök ki mellette, és behunyt szemekkel nyelem a levegõt. Hát ez hihetetlen...
Oldalra pillantok, és látom ahogy engem figyel.
- Gyere ide... - mosolygok rá kedvesen, és kezecskéjét megfogva húzom finoman magamhoz. Felsóhajtok ahogy szót fogadva simul hozzám, fejét a mellkasomra fektetve. Magunkra terítem a takarót, és ujjaim hajába túrva játszadoznak tincseivel.
- Pihenj... - súgom a hajába.
Én is álomba merülök.
*
Hajnalodik. Óvatosan kikászálódom mellõle, és hagyom aludni. Sajnos mennem kell az ANBU eligazításra. Lezuhanyzom, felöltözöm, és még utoljára megnézem az ágyamban alvó kis szépséget. Kár hogy mennem kell, de ha maradnék sem lenne értelme. Két valószínû reakció fogadna. Sértõdés vagy követelõzés. Ezért bajos szüzekkel veszõdni.
Ha majd felébred, vissza megy a szállására, és túlteszi magát az egészen.
Végigsétálok a hajnaltól szürkülõ utcákon, és gondolataim képtelenek elszakadni tõle...

 

Matsuri:
A vad csók közepette érzem mindenhol testemen kezét, hogy végigsimít rajtam, ruhán keresztül is és bõrömet is. Azon kapom magam, hogy felül már csak egy melltartó vagy rajtam. Ezt mikor csinálta? Észre sem vettem. Hirtelen rántja szét a lábaimat, hogy még jobban hozzám dörgölõzzön. Ahh...
Már megint a nyakamtól halad lefelé, a melltartó is eltûnik, vadorzó módjára rángatja le rólam fogaival. Olyan mint egy éhes vad, és ez olyan izgató.
Szemeivel éhesen végigmér. Mi…mit néz így rajtam? Végre arcomra néz.
- Félsz? – kérdi halkan, arca ellágyultan mosolyog. Ohh anyám. Matsuri, most légy erõs.
- Nem... csak zavarban vagyok egy kicsit... Nem tudom mit kell csinálni... – mondom halkan, zavarodottan.
- Nem baj... ez az elsõ neked. Senki nem születik lepedõakrobatának... Élvezd... és tanulj... – az utolsó szavakat már szinte mellemre duruzsolja, tekintetem most a plafonra meresztem. Ez… ez… ahh.
Csípõmön érzem kezét, és ösztönösen emelem meg, hogy lehúzhassa szoknyámat. Kicsit feszélyezve érzem magam, de ez mindig hamar elmúlik, ha hozzámér, simogat.
Lábaim között térdelve néz. Már megint mit kell nézni? De szemeiben az a fény. Pirulva, nézek rá. Olyan... helyes, sármos... nem is tudok már mit mondani...
- Szép tested van – mondja combom simogatva, és örömmel tölt el, hogy ezt tõle hallhatom.
- Tényleg? – mosolyodom el. Most valahogy bátrabbnak érzem magam... azt hiszem...
Vissza hajol fölém, és puszit hint ajkaimra.
- Aha... dögös csaj vagy... – duruzsolja bõrömbe, és melleimet kezdi nyelvével kényeztetni. Ahh istenem. Testem elönti a forró vágy, nyelveit már hasamnál érzem, és egyre lejjebb halad... Mit... mit csinál?
- Ne... ott ne... ne... mit... ahh... mûvelsz...? – nyögdécselem a szavakat, menekülnék hátra, de erõsen tart. Rám mosolyog, majd belenyal aaahhh... Ezht... nehm... leheth... ahh... kibírni...
Egy nagyon hideg fémet érzek hasamon, ami egy pillanatra kijózanít. Jaj, kérlek ne bánts.
Egy halk reccsenés, majd egy koppanás a falon.
- A bugyim... – nézem sajnálkozva.
- Most ne azzal törõdj. Rám figyelj... ma megismered a gyönyört... – ah, még ezeknél is van jobb? Én már így is égek. Teljesen meztelen vagyok... ujjait megérzem érzékeny részemen, az érzések most sokkal intenzívebbek mint az elõbb. Újra megérzem forró nyelvét, megfeszülve nyögöm nevét. Ilyehn... nihncs ihs.
Altestemben, mintha gyûlnének az érzések, a feszültség, érzek valamit, de ekkor felegyenesedik.
- Ne hagy... ah abbah... – nyújtom felé kezem, amit meg is fog, majd felhúz, hogy üljek. Kezeimet mellkasára teszi, és csuklómnál fogva irányítja, hogy végigsimíthassam testét. Ezt kéne tennem? Végül kiköt a nadrág szélénél.
- Vedd le rólam... – rendben... bármit... ahogy elgyengült erõmbõl telik, új veszem le róla gyorsan... érezni akarom azt amit az elõbb... ez annyira... leírhatatlan.
Eldobja a feleslegessé vált ruhaanyagot, majd rám nehezedik, visszadõlünk az ágyba.
Lent megérzem férfiasságát. Picit félek. Megcsókol, és én „kapaszkodót” keresve, a vágy hevében hátába markolok.
- Tudod mi jön most?
- Ih... igen...
- Jól van. Lazíts, elõször kellemetlen lesz... – majd lassan megcsókol, hátát simítom közben. Érzek egy kissé feszítõ érzést, megremegek. Hirtelen növekszik meg ez az érzés, fájdalom nyilall belém, ettõl, és a kis ijedtségtõl belesikoltok a csókba, kicsit talán jobban is magamhoz szorítom. Nem mozdul, csak csókol tovább, simogat, és enyhülni látszik a fájdalom. Karjaim nyaka köré fonom, ahogy lábaim is derekára. Lassan mozogni kezd, kinyitom a szemem, és kicsit végignézek rajta. Haja elõre hullik, az ágyon támaszkodik, a lassú mozgásban a vállán, izmos megfeszült izmain, hátán megcsillan az izzadságon az utca fénye. Mámorító. Feltérdel, és úgy folytatja. Ha lehetséges, még mélyebben érzem magamban. Mélyen a szemébe nézek, érzéki barna szemeibe, melyekben fény csillan.

Visszahajol egy csókra, az érzések egyre csodálatosabbá válnak, szaporán szuszogok, majd mint a villámcsapás, úgy érzek nagyon intenzíven forróságot, nyögésemet sem tudom visszafojtani, lehetetlen.
Ez... ez... nem... leírhatatlan, elmondhatatlan...
Az eddig gyülemlett érzészek, mintha szétrobbannának bennem... Megfeszülök, szemem összeszorítom. sikoltok, remegek... lebegek...

Rám nehezedik, csak ez hoz vissza a valóságba. Ezt sosem hittem volna...
Végül mellém fekszik, liheg mint én, majd fejét oldalra döntve néz rá.
- Gyere ide... – mondja mosolyogva, és kezemnél fogva húz magához. Testének melege... ez most nagyon jól esik. Közelsége... érintése... Fejemet izmos mellkasára teszem, fejbõrömön enyhén érzem ujjait. Ránk teríti a takarót... Ezt nagyon fárasztó dolog, mert már ólomsúlyúak a szemhéjaim, de ahogy hajamat simítja, még álmosabb leszek.
- Pihenj – mondja halkan, és mintha vezényszóra... elsötétül minden.

~

Álmosan mocorgok az ismeretlen anyagok között. Hol vagyok? Genma... emlékszem...
Kinyitom szemeim, és hiányérzetem van. Hol van? Nem érzem sehol. Felülök, és gyorsan, kómás fejjel körbepillantok... sehol... elment volna? Biztos dolga van...
Talán jobb is így... nem tudom mi lett volna. Lehet ha itt aludna, akkor én szöktem volna ki.
Talán még sem volt olyan jó ötlet. Miért pont egy konohai? Otthon is annyi jobbnál jobb pasi van.

Na jó... azért nincs olyan sok, de van pár. Bárcsak kifoghatnék egyet. Hhh... ahhoz még elõbb haza kell érni. Hmm... talán nem zavarja, ha lezuhanyozom. Egy gyors, pár perces zuhi, és öltözök is. Ahogy kilépek, az ablakra pillatok... mennyi az idõ? ÚRISTEN! Nekem ma a Kazekagenál még jelenésem van!!!! Gyorsan eldobom a törülközõt, és a ruháim után kapok. Elsõként rögtön a bugyit venném fel, de... az ott van a falon. Egy sajnálkozó pillantás... azt hiszem, ez már nem jó semmire. Akkor most e nélkül kellesz mennem... Gyorsan felkapom a ruháim, és kiugrom. Jujj. Merre is vagyok? A magasban meglátom a fõ épületet, és arra kezdek futni. De miért is nem teleporlálok? Igaz még senki sem tudja, és még nem is megy tökéletesen. De kockáztatni kéne. De nem tudok koncentrálni, mert a bugyim nélkül, így szoknyában, nagyon meztelennek érzem magam, hiába van rajtam ruha. Hogy lehet így létezni? Amint lehet rohanok a szállásra!
Lihegve érek a Hokage épülethez, ahol mesterem már ott van, ha jól látom mázlim van, és még csak most érkeztek. Lihegve megállok mellettük.
- Matsuri – hallom mesterem fagyos hangját, de szemében látom, hogy furcsállón néz.
- Mehetünk – mondom felegyenesedve, mire biccent, és belépünk. Most annyira kínosan érzem magam, nagyon vörös lehet a fejem.

Bemennek egy irodába, és pedig pár testõrrel kint maradok az ajtó elõtt. Ott állunk egy ideje, nem is tudom, hogy miért vagyok itt, mikor úgy néz, ki, hogy hasznomat veszik. A két testõr állítólag pár pillanatra le lépnek, talán italért. Mindegy, én maradok. A hátam a falnak támasztom, kezeim elõttem összekulcsolom, és kicsit elõrebiccentem a fejem. Lépteket hallok, és kiegyenesedem. Meglátom Genmát, és még valakit... Hm... talán már láttam valahol. Kicsit kivirul arcom, bár ahogy észrevesz, egy pillanatra furcsállón néz, majd tovább beszélnek a másikkal. Úgy halad el mellettem, mint aki nem ismer. Ohh... értem én... Ahogy elhaladnak egy pillantást vet az ajtóra, ahol bent tanácskozás folyik, majd tovább mennek.
Hm... azt hiszem, jobb ha nem is foglalkozom vele többet. Látom csak erre kellettem. Szép mondhatom, kihasználtak... de azért nem vagyok csalódott... egy élménnyel tapasztaltabb lettem.

Olyan dél körül vége a tanácskozásnak, a fejesek kilépnek az ajtón, persze a két õr már rég itt van.
- Elmehettek – int nekik Gaara-sensei, és örömmel teszik meg. Én is elindulnék lassan, de vállamra teszi a kezét. Már mindenki elment.
- Igen Gaara-sama? – fordulok vissza, és leveszi maszkját.
- Gondolom éhes vagy – „kérdezi” , és a kalap is lekerül. Gondolom ez ebéd „meghívás” akart lenni.
- Öhm... igen. De elõbb szeretnék visszamenni a szállásomra, ha nem haragszik – vigyorodom el zavartan, mire furcsán pillant rám, de biccent. Remek... most már normálisan felöltözhetek.

Kicsit máshogy érzem magam ma. Boldogabb vagyok, vagy nem tom... de határozottan jó…
 Fõleg hogy már bugyi is van rajtam... Gondoltam kicsit könnyebben öltözök, így a mellényt hanyagolom, csak a lila, csónak nyakú felsõ marad, amibõl vállam kivan, valamint a szoknya. A fehérnemût is átvettem, így kényelmes. Kicsit talán szabadabb is.
Az ebéd után, nagyon nehezen, de sikerült rávennem a Kazekagét, hogy kijöjjön velem a parkba! Még nem voltam a konohai parkban, és szerettem volna vele lemenni. Mivel most rajta sincs a Kage ruha, így jó... Amíg õ lassan sétál, addig én oda-vissza „futkosok”, megnézem a virágokat... satöbbi, majd fontosabb dologra hivatkozva, visszavonul senseiem. Nem baj, nekem már az is siker, hogy kihoztam eddig. A fûben fekszek kicsit, csodálom az eget, a madarakat, majd egy virágot letépve ülök a padra, és nézem a kisebb gyerekeket is. Olyan hangulatos ez a hely, meg tudnám szokni.
- Szia – hallok meg egy ismeretlen hangot... egy korombeli fiú az, konohai lehet, ha a fejpántból ítélek. Megkérdezi leülhet e, majd beszélgetünk. Elmeséli, hogy õ már tavaly tette le a chuunin vizsgát. Aztán jön még egy srác, õ a másik oldalamra ül, kicsit hanyagul támaszkodik. Mi van itt? Ha már nem vagyok konohai, akkor ilyen jó velem diskurálni? Majd jön még pár haverjuk, körém gyûlve kérdezgetnek Sunáról, meg az ottani tanításról. Mosolyogva beszélgetek velük. Tök jó a középpontban lenni. Egyszer kipillantok a park kapuján, és szemem rögtön egy ismerõs barna szempárba fúródik.

 

Genma:
Eligazítás, és egész napos idegeskedés. A chounin vizsga utolsó fordulója néhány perc alatt lezajlott, és a fûninják már el is takarodtak a faluból, probléma és veszélymentesen. Remek. Már csak a Kazekage miatt kell aggódnunk. Hétköznapi jounin-viseletben sétálgatunk a faluban, és a Hokage fõépület körül. Vigyáznunk kell a Kazekage seggére és a kíséretére, mert a sérülékeny békét nem kockáztathatjuk.
Izumo mellettem lépeget lassan, laza tempómhoz igazodva. Kedélyesen beszélgetünk a tömeget fürkészve, majd a kage épület felé indulunk.
- Mára ennyi. Tegyünk jelentést. - mondom megrágcsálva a szalmaszálamat.

Végigsétálunk a szigorúan õrzött a folyosón, ahol senki más nincs, csak Matsuri. Mi a szösz? Vagy valami gebasz van, vagy pedig a kiscsaj nagyon jó. Nem, utóbbi nem stimmel, hisz láttam harcolni. Akkor meg???
Elsétálunk mellette, és végigpillantok rajta. Hehe... vajon van rajta bugyi?
A gondolattól már kezdek is felizgulni, ami ritka jelenség. Ha már megkaptam valakit, általában még egyszer nem állok le vele.
Ahogy mellé érek, fülig pirulva néz a szemembe. Jól áll neki. És sokkal jobban is néz ki. Szerintem még csak nem is sejti, hogy szinte ontja magából a szexuális kisugárzást. Ha már nem lett volna meg, akkor most biztos rácuppannék. Elfordítom róla a tekintetem, hogy ne vegye bátorításnak és lazán zsebre vágott kezekkel továbbsétálok.
- Ez meg mi volt? - hallom Izumo döbbent hangját. Megvonom a vállam.
- Te megvesztél? Meghúztad a Kazekage tanítványát? Ha ez kiderül... - kezdi idegesen.
- Õ is benne volt. - pillantok rá szemem sarkából kifejezéstelen tekintettel.
- Na de... tudod jól, hogy a kagék tanítványai...
- Tudom. - szakítom félbe. A kagek általában ha nõnemû tanítványt választanak, késõbb feleségül is veszik. Nevelnek maguknak egy tökéletes feleséget. Régi hagyomány. - Viszont történetesen azt is tudom, hogy a Kazekage a szép fiúcskákat szereti.
És akkor még finoman fogalmaztam.
- Attól még szüksége van utódlásra... - rázza meg a fejét. Megvonom a vállam.
- Na és milyen volt? - hajol közelebb vigyorogva. Halványan elhúzom a szám. Nem szoktam errõl beszélni és ezt õ is tudja. Egy igazi férfinek nincs erre szüksége.
Hogy milyen volt? Kurva jó.
*
Belépünk az ANBU vezetõnk irodájába, és hiába van porcelánmaszkban, mind tudjuk ki ül az asztal mögött hanyagul feltett lábakkal. Félelmetesen erõs kisugárzása betölti a szobát. Ajaj. Kakashi-sama pipa. Biztos Iruka-chan már megint felbosszantotta... vagy nem adta meg neki amit akart, hehe. Történetesen Kakashi-sama is szereti a szép fiúcskákat... Pontosabban egy fiúcskát. Egy kis chounin tanárt. Már vagy három éve gyömöszöli, és félti. Nem egyszer kellett nekem õrizni a fiúcskát, amikor a fõnök küldetésre ment.
Rámutat kesztyûs kezének mutatóujjával Izumora, majd az ajtóra. Társam meghajolva fogad szót, és ahogy kettesben maradunk, a másodperc törtrésze alatt terem elõttem Kakashi-sama, és már nyekkenek is a falon. Fél kézzel mellényembe markolva könnyedén szorít oda, hogy moccanni sem tudok.
- Tudod miért kapod... - mondja halkan, fenyegetõen. Biccentek, arcom kifejezéstelen. Nem lep meg, hogy tudja, hisz õ mindenrõl tud. Még a Konoha fáin üldögélõ lepkék fingjának napi átlagát is tudja. Elenged, és hátralép. - Mázlid van, hogy benne volt. Ha csak nyikkan egy rossz szót is a Kazekagenak, kicsinállak. Tudom, hogy bánsz a nõkkel. Vele nem teheted meg.
Megigazítom a mellényem, és a szalmaszálamat megrágcsálva nézek rá komoran. Sejtem mit fog parancsolni.
- Már Gaara is tudja, kémei jelentették neki. Dühös, de nem annyira, hogy ügyet csináljon belõle. Egyetlen kikötése van. Nem törheted össze féltett kis virágszálának szívét.
- Ch... - húzom el számat megvetõen. Ismét a falon nyekkenek, és õ levéve maszkját, egyszerû fekete textilmaszkjában néz közvetlen közelrõl a szemembe felemás íriszeivel.
- Most elmész, megkeresed a tündérkét és amíg itt vannak, õrzöd a szoknyáját, nehogy butaságot csináljon. Eljátszod a hõsszerelmest, és aztán könnyes szemekkel integetsz utána fehér zsebkendõvel, amikor végre visszaviszik Sunába. - sorolja halkan. Fenyegetõ mély hangjától a szõr is feláll a hátamon.
Elfolytok egy halk káromkodást, majd kifejezéstelen arccal biccentek.

Picsába.
*
Nem kell sokáig keresgélnem, a parkban találok rá egy kisebb férfikoszorúval körülvéve. Szerényen pislogva üldögél közöttük, sejtelmes kis mosollyal. Már nincs rajta azaz elõnytelen mellény, gömbölyû kis mellei étvágygerjesztõen dudorodnak. A fiúk bezsongva bámulják, nyálukat csorgatva.
Hát igen.
Ez történik kérem szépen egy lánnyal, amikor Genma-bácsi „NÕ”-t csinál belõle. Olyan erotikus kisugárzása van a kiscsajnak, hogy meg lehet tõle veszni.
Lezserül eléjük toppanok, és szalmaszálat kivéve számból intek a fejemmel. Na húzás. Némán fogadnak szót, elvégre egy jounin parancsát nem lehet figyelmen kívül hagyni.
- Szia Matsu-baba - vetõdöm le mellé a padra, és egy csábos kis félmosollyal kacsintok rá.
Elpirulva süti le szemeit.
- Szia - köszön vissza félénken. Kis édes. Karomat hanyagul a vállára vetve húzom közelebb magamhoz, és egy kis puszit hintek puha kis szájára. Megfordul fejemben, hogy mentegetõzzem eddigi viselkedésem miatt, de elvetem. Örüljön, hogy itt vagyok. Amúgy nem is bánom igazán, mert a kiscsaj tényleg kurva jól néz ki, és az éjszaka is jó volt vele. Finom repeta... újra és újra, amíg itt van.
A végén úgy kitanítom, hogy ha majd a Kazekage feleségül veszi és útódnemzésre adja fejét, még talán meg is szereti a nõket Matsuri miatt. Hehe...
- Tartozom neked egy bugyival... - súgom a fülébe érzékien, és finoman meg is harapdálom ha már ott vagyok. - Sajnos nem vagyok járatos a nõi fehérnemû vásárlásában, ezért helyette meghívhatlak vacsorára?
Biccentés a válasz. Öntelt mosolyomat elfojtva, vállán nyugvó kezem ujjaival nyakának puha bõrére kalandozok. Finom, édeskés virágillatát mélyen magamba szívom. Ilyen kellemes parancsot még nem kaptam... élvezni fogom minden percét, csak az bosszant, hogy kényszerbõl kell tennem. Mintha valami hímkurva lennék... Pff.
- Azt hittem nem lesz folytatása... a múlt éjszakának. - pillant fel egyenesen a szemembe. Elmosolyodom, és megcirógatom ujjaimmal szép kis arcát. Válasz nélkül hagyom, és inkább közelebb hajolok hozzá.
- Nem adsz egy üdvözlõcsókot? - duruzsolom félmosollyal.
- Itt? - pislog zavartan, és a körülöttünk sétálgatókat kezdi el nézegetni. Állát megfogva fordítom magam felé fejecskéjét.
- Ne légy zavarban... - súgom ajkaiba.
- De ha meglátják... akkor... Gaara-sama... - nyöszörgi félig behunyt szemekkel. Mmm... olyan merevedésem van már, hogy legszívesebben legyûrném itt helyben.
- Emiatt ne aggódj - simítom végig puha ajkait a számmal. Karjai nyakam köré fonódnak, és én egyik karomat derekára fonva húzom szorosabban magamhoz. Nyelvemmel azonnal szájába csusszanva veszem tulajdonba, és halkan feldorombolok az elégedettségtõl ahogy ügyesen viszonozni kezdi. Ez azzz... tudod te ezt.
Hosszú perceken át bódítom forró csókjaimmal, majd elszakítva tõle ajkaimat gyönyörködöm piros kis arcában, félig lehunyt szemeiben. Felállva fogom meg kezecskéjét, és felsegítem.
- Mihez lenne kedved vacsoraidõig? - fonom kezemet derekára, és andalogva elindulunk, mint valami szerelmespár. Ehh... Nem szabad túlzásba vinnem, mert a végén vissza se akar menni Sunába. Elengedem a derekát, és inkább hátára simítom tenyerem.
- Délután edzeni szerettem volna - mosolyog fel rám.
- Ezen könnyen segíthetünk. Majd én gyakorlok veled egy kicsit - irányítom lépteinket egy kis gyakorlótér felé.

 

Matsuri:
Fél szemmel a fiúkra nézek, néha válaszolgatok, de fél szemmel pedig Genmát nézem, aki lassú léptekkel közeledik felénk. Vajon miért jön erre? Megáll elõttünk. És a szálat kivéve szájából biccent oldalra, mire a fiúk eltûnnek. Pedig olyan jól szórakoztam. De látom elég nagy befolyása van. Egy szó nélkül elhúztak.
- Szia Matsu-baba – ül le mellém és egy kis mosollyal kacsint rám.
- Szia – válaszolok félénken, és a földet kezdem nézni. Nem értem. Miért jött ide? Lassan hozzám hajol.
- Tartozom neked egy bugyival... – súgja halkan fülembe, és beleharap – Sajnos nem vagyok járatos a nõi fehérnemû vásárlásában, ezért helyette meghívhatlak vacsorára?
Megszólalni sem tudok. Nagyon furcsállom. Akkor vajon a folyosón, amikor ott volt a tára, miért nem köszönt legalább? Lehet, hogy szégyell mások elõtt? Biccentek, jelezve, hogy elfogadom a meghívást. Veszíteni már végképp nem veszíthetek semmit, csak egy vacsorát nyerek vele. De zavar a tudat...
- Azt hittem nem lesz folytatása... – mondom ki véleményem – a múlt éjszakának – teszem hozzá, hogy kicsit pontosítsak, és a szemébe nézek. Arcán még mindig látom a mosolyt, és ujjaival arcomat érinti, végigsimítja, de nem válaszol semmit. Nem érzem már megint.
- Nem adsz egy üdvözlõcsókot? – ezt talán válasznak is vehetem, de teljesen ledöbbent a mondat. Mi??
- Itt? – kérdem meglepetten, és az elhaladó embereket kezdem el figyelni, mert lehet hogy ismerõs arc van a közelben, vagy talán egyik társam lehet itt. Ujjait államra fonja, és arra késztet, hogy újra a szemébe nézzek.
- Ne légy zavarban...- kér halkan, szinte ajkaimba suttogva, olyan közel van.
- De ha meglátnak... akkor... Gaara-sama... – próbálok „mentegetõzni” és megmagyarázni, hogy nekem és fõleg neki talán gondja lehet ebbõl.
- Emiatt ne aggódj – duruzsolja megnyugtató mély hangon, majd forró ajkaival végigsimít enyéimen, karjain arra készteti, hogy átöleljem nyakát, õ pedig derekamnál fogva magához húz. Megbízok benne. Ha tudja, hogy nem lehet belõle gond, akkor elhiszem neki. Erõt és bátorságot véve magamon próbálom viszonozni elmélyített csókját, ami nagyon-nagyon jól esik.
Egyszer mégis csak végetér a csoda, és én már csak azt érzékelem, hogy felettem áll, és kezem megfogva segít nekem is abban, hogy felálljak a kényelmetlen padról.
- Mihez lenne kedved vacsora idõig? – kérdi kedvesen, és elõször derekamra majd hátamra téve kezét indulunk ki a parkból.
- Délután edzeni szerettem volna – közlöm kedvesen, és ezt talán enyhe célzásnak is veheti, hiszen egyedül nem olyan jó edzeni, mint egy partnerrel, esetleg egy képzettebb „tanárral”
- Ezen könnyen segíthetünk – ahogy ezt meghallom, már vidámabb leszek – Majd én gyakorlok veled egy kicsit – fejezi be mondani valóját, majd érzem, ahogy hátamat fogja, hogy határozottan egy általa kigondolt irány felé terel engem. Talán máris van egy elképzelése, hogy hol tudnánk edzeni?
- Ennek igazán örülök. Unalmas lett volna egyedül edzeni – mondom mosolyogva, majd kezem a derekára teszem. Látom arcán a meghökkenést, de nem igazán zavartatom magam. Ha már õ meg mert csókolni mások elõtt, akkor én meg merem átkarolni. Ennek ellenére, õ nem veszi le kezét a hátamról. Nem baj, nekem már ez is elég.
Nem is igazán figyelem a velünk szemben jövõ embereket.

Végül csak odaérünk az említett gyakorlópályára. Olyan kis erdõs terület, ahova múltkor keveredtem még az utolsó vizsga elõtt, de ez egy kicsit nagyobb térnek tûnik. Felidézem az emlékeket arról a napról, és kicsit elszomorodom, de fejemet megrázom, hogy kiûzzem a rossz gondolatokat. Majd... talán a következõ vizsgán. Leveszem kezem róla, mire õ is távolodik pár lépést.
- Nos? – kérdi fél mosollyal, és ránézek.
- Elõbb bemelegítek – válaszolom kedvesen, és bele is kezdek. Észreveszem közben, hogy mivel nincs rajtam a mellény, és a kesztyûm, így könnyebben mozgok. Igaz ez azt is jelenti, hogy sokkal jobban kell vigyáznom, mert így nincs ami megvédjen. Nagyon oda kellesz majd figyelnem. Meg meg is kéne mutatnom, hogy igazán mit tudok, mert nem látott mindent amit tudok. A vizsga nem mutatta ki tudásom száz százalékát. A bemelegítésem alatt végig magamon érzem tekintetét, de nem igazán zavar. Az zavarna ha más nézne, de érdekes módon õ nem zavar.
- Milyen edzésre gondoltál? – kérdezi zsebre tett kezekkel, és a nyújtást abbahagyva egyenesedem fel, és szembe fordulok vele.
- Taijutsura... Fizikailag szeretnék kicsit edzettebb lenni – közlöm vele, miközben a ruhámat igazítom meg.
- Rendben – válaszol, majd kezeit kiveszi zsebébõl, és egyenesen áll. A szemébe nézek, mire õ csak mosolyogva felvonja egyik szemöldökét. Ja... hogy én kezdjem? Rendben. Eleresztek egy kis mosolyt, majd megindulok felé.

Kicsit lihegve támaszkodom meg térdeimen, elõre hajolva. Hihetetlen... kicsit felemelve fejem nézek rá. Egyetlen egy verejtékcseppet sem látok se a homlokán, se a halántékán, sehol. Minden egyes támadásomat könnyû szerrel védte ki. Tudom, hogy jó, de gondoltam legalább egy picit megmozgatom. De azért Gaara-senseitõl nem jobb.
Rám mosolyog, lazán áll egy helyben. Kicsit idegesítõ, hogy ilyen könnyek hárított mindent. Na jó. Próbáljuk meg még egyszer.
Elindulok felé futva, nagyon gyorsan, majd hirtelen felpattanva, fél lábam egyenesen tartva próbálok rúgni egyet, de lefogja lábaim. A fordulással nem próbálkozom, mert csak a lábam csavarná ki, így a röptömben kapott lendülettel rárúgok még azzal a lábammal, amit lefog, így õ is elveszti egyensúlyát, és hátra dõlve landolunk mind a ketten a földön, pontosabban õ a földön, én pedig rá esve.
Felemelem fejem, és fintorgó arcára nézek. Ahogy tisztul az õ feje is, végre a szemembe néz, és elvigyorodik. Hm?
- Mi van? – kérdem enyhe ingerültséggel.
- Most fehér bugyi van rajtad – közli ugyan azzal a gúnyos vigyorral, mire elvörösödöm, és fejem izmos mellkasára csapom. Pár pillanatig nem csinálok semmit, majd mivel jobb dolog nem jut az eszembe, halkan nevetni kezdek, majd kicsit hangosabban.
Hallom hogy õ is nevet kicsit, majd kezeit derekamra fonja. Lassan abbahagyom a nevetést, és felemelem a fejem. Szép barna szemei lágyan néznek rám, arcvonásai lágyak, finoman mosolyog rám. Derekamnál fogva, picit feljebb húz magán, hogy arcához kicsit közelebb kerüljek. Olyan helyes. De a szemében ezt a csillogást mér nem láttam. Olyan... más mint eddig.
- Genma... – súgom magam elé, megtámaszkodva rajta, és mellette, ahol tudok.
- Csss – mondja nagyon halkan, majd finoman megcsókol. Elmélyülök a mámorító csókban, izmos testén feküdve, rá nehezedve, szinte még a karjaimból is kimegy az erõ. Ez most... annyira finom.