Site
   Főoldal
   Használati útmutató és Szabályzat
   GY. I. K.
   Üzenőfal
   Kérések, kérdések
   Játékostárs keresés
   Szerepjáték
   Fanart
  
Fanfiction
  

Kapcsolat

  Bejelentkezés

Felhasználói név:

Jelszó:


Adatok megjegyzése

Regisztráció             Jelszó emlékeztető

  Közlemények
   Árvácskák

További közlemények...

  Chatbox

  Linkek

animeszerepjáték.hu (az oldal buttonja)

AnimGO (anime és manga ismertetők, feliratok)

baktimi.webs.com

Stuff

Bleach Online Szerepjáték

Yaoi Hungary

További linkek...


Szerepjáték
(Kuroko no Basuke)

Yume2013. 07. 30. 18:31:15#26623
Karakter: Seijuro Akashi
Megjegyzés: Padalávalómnak - Yoshikonak


<3

 Szemeim vészjóslóan megcsillanak, miközben hozzá bújok, ő pedig szorosan ölel. Egy pillanatra elvarázsol az illata, az a megszokott, Atsushi illat, azonban elég pár másodperc ahhoz, hogy rájöjjek, eredetileg miért is játszom behódoló ukét. Kezem gyorsabban mozdul, minthogy a lila óriás reagálni tudna, ennek köszönhetően Atsushi egy pillanattal később már összegörnyedve áll előttem, és könnyes szemekkel néz rám. Nem hat meg. Csak vigyorgok, arcomra pedig felkúszik az a sokak által jól ismert tébolyult vigyor, amitől annyian rettegnek. Okkal. 

- Még pár ilyen rossz mozdulat, és holnap reggelig kasztrállak egy ollóval. Értve vagyok? 
Durva vagyok, ez van... Metsző tekintetemmel nézek rá, és várok valami reagálást a kirohanásomra, és egészen addig, amíg nem kapok, az elrettentő vigyor csak még nagyobb és ijesztőbb lesz az arcomon. Végül Atsushi bólint, de ha tippelhetek, nem fogja feladni azt, hogy minél többször hozzám érhessen. És amilyen az én szerencsém... Az anyám is emellett az idióta mellett áll, mert szentül hiszi, hogy van köztünk valami. Legalábbis én így szűrtem le. Nos... Bevallom...

-Akashi! Mégis mit képzelsz?! Így bánni a vendégeddel és a szerelmeddel? Szégyelld magad!
Elpirulok. Nem, az nem jó szó arra, amit én produkálok. Inkább az a hozzám illő, hogy paradicsommá változom, bár talán ebben a pillanatban az sem annyira vörös, mint én. Viszont bármennyire is durva a zavarom, a dühöm még durvább, és már komolyan elgondolkodom azon, hogy Atsushiba szúrok egy ollót. Mi a francért kellett ma a Rakuzan elé jönnie? Nem volt jobb dolga? Nem tudott volna szimplán bemenni egy édességboltba, és másnap reggelig ott malackodni?! 
- Nem a szerelmem! 
Anyám arca ellágyul, és már kezdem azt hinni, hogy megérti a helyzetet, mikor kinyitja a száját, nekem pedig minden reményem elszáll. Bassza meg! 
- Jaj kicsim, tudom, hogy nehéz beismerni az érzéseid, de… 
- Bekerültem egy párhuzamos univerzumba, hogy még a saját anyám is ellenem van, vagy mi a franc?! Nekem ebből elegem van! - az ajtót becsapva rohanok ki a szobából, egyenesen fel az emeletre, hogy aztán ott is kiélhessem a hisztis tinipicsa feelingü hiszti rohamom. Vagyis, újra becsaphassam az ajtót, minek következtében egy poszter hősi halált halva esik le a falról. Leszarom. 

Ez az egész annak az idióta óriásnak a hibája! 
Ha nem jelent volna meg, minden ugyan olyan lenne, mint eddig volt. Vagyis a Teiko után. Francba már... Idegesen a hajamba túrok, és a hangokat kezdem figyelni, de semmi. Bár, mintha anyám valamit beszélne Atshushival. Nagyon remélem, hogy haza küldi azt a mamlaszt, vagy, ami jobb lenne, el is tiltja tőlem, hogy én végre nyugodtan élhessem tovább ollókkal tarkított életem. De tuti nincs szerencsém. Anya már a Teiko óta azzal nyaggat, hogy miért nem járok Murasakibarával? Szerinte nagyon édik, aranyosak, cukrok lennénk együtt, és szégyen meg ciki, de egy ideig elhittem, hogy így lenne. Igazából mindig felnéztem Atsushira, szó szerint is, meg nem szó szerint is. Egészen... Aranyos volt. 
- Atsushi, remélem megfelel Akashi szobája.

Felnézek, és meglepetten pislogok az - immár -, nyitott ajtóban feszítő párosra, akik hatalmas vigyorral néznek körbe a szobámban. Kell egy kis idő, hogy felfogjam, anyám miért is hozta be az ÉN szobámba, az ÉN utált volt csapattársamat. Fel is fogtam, megszólalni azonban nem tudok. Grrr. 

- Tökéletes lesz - Atshushi mosolyogva bólint, engem figyel, bennem pedig elszakad az a nagyon, de nagyon vékony cérna, amit a hajszálnyi önuralmamat tartotta. 
- Mi az, hogy itt fog aludni?! Különben is, túl kicsi neki az ágy! Nem óriásokra lett méretezve!
- Atsushi! - anya olyan tekintettel néz rám, hogy rögtön tudom, be kell fognom, és hagyni, hogy az ő akarata érvényesüljön. Nem mellesleg, Atsushi boldog legyen. Nem lepődök meg, szinte már családtagnak tekinti azt az idiótát. De egészen addig jó, amíg Atsushi nem kezdi el anyámat anyósnak hívni. Azt hiszem, akkor tényleg rövid úton olló állna a hátába. Vagy a hasába. Vagy bárhova, ahol eléggé fáj. – Viselkedj rendesen Atsushival. Majd alszotok együtt a földön.
- Hogy én vele?!

Még egy olyan nézés, és végleg befogom. Tekintetemben tuti még mindig ott van a gyilkos hajlam, de anya ezzel nem törődve lenyom minket az ágyra, majd csillogó tekintettel vizslat minket. Érzem, hogy apró pír szökik fel az arcomra, főleg akkor, mikor az az óriás közelebb hajolva egy kis puszit nyom az ajkamra. Felsóhajtok. Kezem megrezzen, ahogy öntudatlanul szeretném felemelni, és átölelni a nyakát, de gyorsan észbe kapok, hogy anyám is a szobában tartózkodik. Nem lenne jó... Semmilyen módon nem lenne jó.

- Olyan tökéletesek vagytok együtt! De Atsushi, mielőtt még egy ujjal is hozzányúlnál a fiamhoz… - rosszat sejtve nézek fel anyámra, aki még mindig rajongó tekintettel méreget minket, bár a szemében most ott ül a kíváncsiság is. Ahogy Atsushi felé fordul, én úgy dermedek meg. – Hány barátod volt a fiam előtt? Mennyire gondolod komolyan? Van-e már tapasztalatod az ágyban? Van nálad óvszer? Voltak-e már barátnőid is? Ha igen, akkor miért kezdtél el érdeklődni a férfiak iránt?... 

Elfehéredve, majd elvörösödve bámulom anyámat, főleg mikor a pózokat kezdi sorolni. Az első kettőt, hármat még bírom, aztán nyelek egyet, és és amennyire az adott állapotomból telik, szépen kitessékelem a szobámból, majd rácsapom az ajtót. Hallom, ahogy az ajtó túloldalán kuncog, nem sokkal később pedig elindul. A léptei elhalnak, de én még mindig az ajtókat támaszkodva állok, és vörös fejjel nézek Atsushira. 

Minden gyilkolásra és verekedésre való hajlamom elszállt, helyette pedig csak a szégyen maradt, miközben lassan elindulok a szekrényem felé. Magamon érzem az idióta tekintetét, és - nem tehetek róla, de -, megremegek. Az egész az anyám hibája! Istenem... Normális szülő kiakadna, ha a gyereke mind a két nem felé kacsintgatna, de az én anyám nem normális, ez köztudott. Az én anyám örül annak, ha pasikkal kavarok. Vagyis, csak örülne annak. Kiveszek egy nagyobb nadrágot és pólót, reménykedve abban, hogy jók lesznek Atshushira. 

- Ezek valószínűleg jók lesznek rád - felé dobom a ruha darabokat, ő pedig egy hatalmas vigyorral kapja el őket. Pedig pont a fejére céloztam! Olyan ünneprontó. 
- Köszönöm, Aka-chin - mosolyog rám, miközben feláll az ágyról, és nem zavartatva magát elkezdi lehúzni a pólóját, nekem pedig akaratlanul is anyám hülye szavai jutnak az eszembe. Gyorsan elfordulok, és magamnak is keresni kezdek egy viszonylag normális pólót és nadrágot. Eszeveszetten turkálok a ruhák közt, de semmi normálisat nem találok. És mikor épp kezdenék kifakadni, egy erős kéz szorítását érzem a derekamon. Ijedten megugrok, majd villámgyorsan fordulok meg. Atsushi áll elöttem, mellkasa csupaszon virít majdnem a szemeimmel szemben. Orromba kúszik a félreismerhetetlen illata. Rámorranok. 

- Atsushi, eressz el! - lehajol hozzám. - Hallottad, mit mondtam? Te... Te túlméretezett állat! - ingerülten boxolok bele a hasába, de magamhoz képest gyengén, így csak megrezzen, de nem hátrál. Elmosolyodik. Gyengéden hátra tol, egészen addig, míg a hátam nem érinti a fa szekrényajtót, majd mikor ezzel megvan, kezeimet a fejem mellé feszíti. Ajka mindeközben vészesen közelít az enyémhez. 

. Atsushi...
- Aka-chin...
- Atshushi!
- Aka-chin...
Ilyet játszunk? Nekem megfelel.

- Atshushi, nem viccelek. Eressz el, vagy egy rohadt olló fog kiállni a hasadból! 
Felnevet. Hangjára összerezzenek, mindeközben ő nem hátrál meg, csak lejjebb hajol, egészen addig, amíg ajka nincs egy szintben az enyémmel. Megnyalja a száját, én pedig kikerekedett szemekkel nézek farkasszemet vele. Arcom biztosan tűzpiros, ma már sokadszorra. Tekintetem lassan levezetem a mellkasára - mármint arra, amennyit látok belőle. Izmos. Kifejezetten izmos. Felsóhajtok, ő pedig lágyan elmosolyodik. 

- Akashi... - mi? Miért nem Aka-chinnek hív? Nem értem. - Megszeretgethetlek? 
Ez kijózanít. Na nem! Nem fogok vele szexelni, csak azért, mert az anyám nem is olyan régen egy komplett felvilágosító órát tartott nekünk. Sőt, semmilyen körülmények között nem fekszem le vele... 
- Nem. 
- Aka-chin, kérlek - Atsushi belecsókol a nyakamba, hozzám dörgölőzik, nekem pedig az egekbe röppen a pulzusom. - Szeretném.

- Nem, nem szeretnéd - mellkasára helyezem a kezem, ami szinte elveszik fehér bőrén, majd próbálom eltolni magamtól, kevés sikerrel. Nem hagyja magát. Fenébe. Rettegés fut végig rajtam, ahogy látom, hogy az arca újra elkezd közeledni az arcomhoz, de nincs időm hátrálni, mert ajkaimra mar. Kezem még mindig a fejem mellett van kifeszítve, lábamat pedig erővel nyomja a fa laphoz, így semmi esélyem sincs, hogy kárt tegyek benne. A fejemet pedig... Nem tudom elfordítani. Vagy nem engedi. Vagy csak egyszerűen nem akarom... 

- Én is szeretném. Anyukád is... - kábítóan suttog az ajkamba, miközben mélyen a számba csókol, én pedig végleg feladom az ellenkezést. Minek? Nála úgysem vagyok erősebb, hiába lenne minden erőfeszítés. Meg talán nem is akarok annyira ellenszegülni. - Te miért nem...?
Elszakadok tőle. Felemás szemeimmel mélyen a tekintetébe fúrom az enyémet, és teljesen komolyan hagyják el a szavak a számat.

- Csak ma este, Atsushi. Csak ma este, megengedem, és bármit csinálhatsz... Utána pedig...
Nem tudom befejezni a mondatot, mert az az idióta újra birtokba veszi a számat, majd átkarolja a derekamat, és felemelve magához húz. Belemosolygok a csókba. Egészen... Aranyos. A csípője köré fonom a lábaimat, hajába túrok, és engedem, hogy oda induljon velem, ahova akar. 
 
 


Yoshiko2013. 04. 28. 14:17:15#25671
Karakter: Atsushi Murasakibara
Megjegyzés: Sámlinak


BOLDOG UTÓSZÜLINAPOT!

 A vacsora után Aka-chin tündér anyukája még maradásra késztet pár fotóalbummal. Hihetetlen. Nem akarom elhinni, hogy ebből az édesen nevető gyerekből ez az édesen duzzogó srác lett. Bónusznak még pár sztorit is kapok, amin persze mind jókat nevetünk, kivéve a vörösséget. Ő inkább olyan gyilkos pillantásokkal méreget, amitől elkezdek hinni a szemmel verésben. 

- Atsushi-kun, ezt nézd! Már itt is annyira imádta a kosárlabdát... – kezd el mutogatni egy fényképet, ami eléggé fiatalon ábrázolja Aka-chint a strandon, ahogyan hason piheg a kosárlabdán és kérdőn néz a lencsébe. - És már itt is olyan aranyos volt!

Erre ránézünk Aka-chinre, hogy megbizonyosodjunk róla, hogy még mindig az, még a fejéből kiszálló füst és a szeméből szóródó villámok ellenére is. Egyáltalán nem ijesztő, még annak ellenére sem, hogy tudom mennyire elmebeteg is tud lenni.

- Szerintem Aka-chin most még aranyosabb – jelentem ki, mint egyetemes és megdönthetetlen igazságot egy hatalmas vigyor kíséretében.

- Jaj, Atsushi-kun... Te mindig is annyira imádtad a fiamat – hatódik meg a büszke anyuka, és már éppen válaszolnék valamit, mikor Aka-chin erélyesen felpattan és megáll előttünk. Nocsak, mi történt? Elborult elmével bök az órára. Jééé már kilenc óra?

- Hogy elszaladt az idő!

- Igen, anya. Gyorsan elszaladt az idő. Atsushinak is biztos gyorsan haza kell mennie, mielőtt aggódni kezdenek miatta.- egyem meg. Csak nem le akar koptatni? Komótosan felállok, és mellé lépkedek. Na jó… elég volt egy lépés is…

- Nem sietek annyira, Aka-chin – ölelem magamhoz újra, mire még rondábban néz rám, mint eddig, ha ez egyáltalán lehetséges. Jaj de édes! Elpirult! Így olyan nehéz megállnom, hogy ne smároljam le! De szerencsére uralkodok magamon és beérem egy észvesztő suttogással a fülébe. - Egy búcsúcsókot sem kapok?

Visítás. Taps. Azt tudtam, hogy Aka-chin anyukája nagyon laza, de hogy ennyire? Bevallom, kissé meglepett. De hogy már majdnem ugrál örömében… Vagy, várjunk csak… nem lehet, hogy yaoista volt lánykorában? Ha igen, akkor eggyel kevesebb gondom van.

- Fiúk, mit szólnátok hozzá, ha felhívnám Atshushi-kun szüleit? Hm, Atshushi-kun? – lelkes pillantások - Biztos nem haragudnának, ti pedig ellenétek este, igazam van? – nemet intek a fejemmel, hogy minket sem zavarna, sőt én egyenesen örülök neki.

Sajna ez a kis vörösségről nem mondható el a karjaimban, illetve… már csak mellettem. Milyen kis dühös képet vág, jobban, mint eddig. Vajon meddig lehet fokozni?

- Sajnálom, Aka-chin. Ígérem, jó leszek... - súgom a nyakába, miközben kezemmel hasát simogatom. Úgy imádom, ahogyan az izmok táncolnak a tenyerem alatt, és Aka-chin illata… és a hangja, ahogy felnyög. Milyen kár, hogy ellök magától, és még mindig meg akar ölni… De nincs mit tennie, anyukája már telefonál is az én szüleimhez, és az ő anyja sem fogja engedni, hogy hazamenjek. Milyen csodálatos!

- Atsushi... – nyújtja felém a kezét. Mi ez a hirtelen pálfordulás? Kit érdekel! Ajándék lónak nem nézzük a fogát! Azonnal megragadom és azonnal magamhoz ölelem. Egy másodperccel később azonban már meg is bánom. Összegörnyedve, könnyes szemekkel átkozom magam amiért nem gondolkodok előre.

- Még pár ilyen rossz mozdulat, és holnap reggelig kasztrállak egy ollóval. Értve vagyok? – veszi fel a tébolyult vigyort, amit biztos, hogy elrettentésnek szán, de kár, hogy még így is imádnivaló. De lássa milyen rendes vagyok, hagyom, hogy tévhitekbe ringassa magát és egy apró bólintással beleegyezek. Persze csak addig ameddig itt lent vagyunk.

-Akashi! Mégis mit képzelsz?! Így bánni a vendégeddel és a szerelmeddel? Szégyelld magad! – jelzi anyukája, hogy már befejezte a telefonálást, és bizony szemtanúja volt ennek az aljas tettnek.

- Nem a szerelmem! – ordítja vörös arccal, és még dobbant is egyet a lábával.

- Jaj kicsim, tudom, hogy nehéz beismerni az érzéseid, de… - lágyul meg a hangja, mire Aka-chin a haját kezdi tépni.

- Bekerültem egy párhuzamos univerzumba, hogy még a saját anyám is ellenem van, vagy mi a franc?! Nekem ebből elegem van! – ordít és már húz is ki a szobából . Az ajtó csapódása megrezgeti az egész házat.

- Azt hiszem kiakadt…  

- Ne is foglalkozz vele, tudod milyen. – erre csak bólintok. – Nos, akkor meg is mutatom, hogy hol fogsz aludni. – csapja össze mosolyogva a tenyereit és karon fogva már vonszol magával az emeletre. A sarkon be, jobbra az utolsó ajtó, berontunk és Aka-chin nagyokat pislog.- Atsushi, remélem megfelel Akashi szobája.

- Tökéletes lesz. – mosolygok udvariasan, de Aka-chin újabb kiborulást produkál. Most tényleg ennyire nem szeret? A végén még elszomorodom.

- Mi az, hogy itt fog aludni?! Különben is, túl kicsi neki az ágy! Nem óriásokra lett méretezve!

- Akashi! – veszi fel anyukája is azt a tipikus, sorozatgyilkos pillantást ezzel is fiába rekesztve a szavakat. – Viselkedj rendesen Atsushival. Majd alszotok együtt a földön.

- Hogy én vele?! – lázadozik újból, de anyukája egyetlen szempillarebegtetésére abbahagyja. Nocsak… szóval ő hordja a nadrágot. Fontos infó, ezt megjegyezzük.

- Üljetek le csak drágáim. – nyom le minket az ágyra a ház úrnője, mire én Aka-chin kezét azonnal megfogom. Elkezdi ráncigálni, próbálja elhúzni, de nem engedem neki, és hirtelen az arcához hajolok és adok finom ajkaira egy gyors puszit, mire újfent benne reked a szó, és rájön, hogy jobban jár ha nyugton marad. Pláne, hogy anyukája ismét rajongva méreget minket.

- Olyan tökéletesek vagytok együtt! – áradozik csillogó szemekkel. – De Atsushi, mielőtt még egy ujjal is hozzányúlnál a fiamhoz… - igen? Érdeklődve hallgatjuk mind a ketten. – Hány barátod volt a fiam előtt? Mennyire gondolod komolyan? Van-e már tapasztalatod az ágyban? Van nálad óvszer? Voltak-e már barátnőid is? Ha igen, akkor miért kezdtél el érdeklődni a férfiak iránt?... – zúdítja és ömleszti a kérdéseket, időt sem hagy válaszolni, Aka-chin lassan már vörösebb, mint a haja, ami azért elég nagy teljesítmény. De amikor a különböző pózokat sorolja, Aka-chin felpattan és „kitessékeli” az anyukáját. 



Szerkesztve Yoshiko által @ 2013. 04. 28. 14:18:15


Yume2013. 04. 02. 00:03:51#25516
Karakter: Seijuro Akashi
Megjegyzés: (Lila Óriásomnak)


- Aka-chin! Olyan gonosz vagy! Legalább udvariasságból csinálj úgy, mint akit érdekel! - fakad ki, miután leállítom, de ez egy kicsit sem tud érdekelni. És meg sem lepődöm rajta, elvégre Atsushi mindig ilyen volt. Egy óriás, aki néha-néha előtérbe helyezi a gyermeki énjét, és hisztizni kezd. A Teikoban bőven volt időm ezt a tulajdonságát megszokni, és azt is megtanulni, hogy ha várok, újra "normális" lesz. – Nincs kedved sétálni? Gondolom épp hazafelé tartottál.
Talált, süllyedt.
- Felőlem.
Visszafogom a szám sarkában megbúvó kis mosolyt. Nem akarom tudtára adni, hogy jól esik az, hogy szeretne velem sétálni. Ahogy azt sem, hogy furcsa melegség járja át szívem. Az utóbbit főleg nem kell megtudnia, elvégre... Még magamnak sem vallottam be, hogy talán - talán... persze -, többet érzek a lila óriás iránt, mint volt csapat társi szeretet. Vagy barátságot. Bár a kettő majdnem ugyanaz, vagy nem?
- Azért egy kis lelkesedést elvárnék, ha már ilyen régen láttuk egymást - hajol le, hogy nagyjából egy vonalban legyen velem, majd megpöcköli a homlokomat. Valószínűleg jobb kedvre akar deríteni... Elkeserítsem? Nem sikerült neki. Már épp szólalnék is meg, hogy képletesen leszedjem a fejét, de egy ismerős hang félbeszakít. Ugye nem...?!
- Hé! Te! Te túlméretezett óriás! Vedd le róla a kezed!
Rejtett aggódással nézek Atsushira, aki úgy látszik, nem nagyon akarja magára venni a beszólást, viszont én annál inkább. Nem tudom miért, de zavar, hogy a mérete miatt piszkálják... Lehet, hogy csak azért, mert engem is piszkáltak anno a magasságom miatt... De nem tudom. Tényleg nem tudom. Mégis gyilkos dühvel pillantok arra a srácra, aki nemrég még engem akart megszerezni. Féltékeny Murasakibarára, vagy mi?!
 
- Akkor indulhatunk? - Atsushi beleborzol a hajamba, mire gyilkos tekintettel nézek fel rá, de nem csinálok semmit. Nem is üvöltöm le a fejét. Egyelőre... Csak érlelem magamban a dolgokat. Aztán, ha olyat csinál, majd jól lecseszem.
- Süket vagy? Hagyd békén Akashi-kunt! - az említett megfordul. Én közben semleges tekintettel figyelem, hogy előbbi srác ökle elsuhan volt csapattársam arca mellet, majd megírva halálának okát, kilöki kezéből a pockyt. Elvigyorodom. Olyan ijesztő szadistán. Ebből mi lesz...             Mohó tekintettel figyelem az eseményeket, ahogy azt is, hogy a mostani csapattársam védelmezőn elém áll. Nem sok kell, hogy elröhögjem magam. Tényleg...? Tényleg engem akar védeni? Pont Atsushi elől? Kész röhej. A mérete ellenére nem olyan ijesztő, se nem beteg, nem mellékesen pedig engem még sosem bántott. Pedig lett volna rá alkalma. 
- A pockym…
- Ha jót akarsz, akkor még azelőtt tűnsz el, mielőtt magához térne - jegyzem meg, mikor meghallom Atsushi siránkozását. Nem, nem védeni akarom a srácot, csak semmi kedvem új játékost keresni a helyére, ha annyira ellátják a baját.
- Tönkre tetted a pockymat.
Figyelem, ahogy a lila hajú magasba emeli a másikat, aki eszeveszetten kapálózik, hogy szabadulhasson a szorításból, de esélytelenül. Nem csodálom. Murasakibara erős, és néha egy állat tud lenni. De... Talán ez, amit bírtam, és bírok benne a mai napig is.
- Atsushi, ő a csapattársam és szükségünk van rá a következő meccsen...
Bólint, majd pár másodperc után a földhöz vágja szegény gyereket, lábait pedig a hátára teszi. Gonosz mosollyal nézi, és kicsit sem enged lábai szorításából. Okos. Egy kis esélyt sem hagy a menekülésre.
- Jó étvágyat.
 
Türelmetlenül várom, hogy Atsushi végre befejezze büntetését, és engedje el szerencsétlen csávót, és majdhogynem percenként az órámra pillantok. Negyed óra. Sok. Túl sok. Időpazarlás.
Pont szólni akarok, hogy jöjjön már, és hagyja a fenébe azt a srácot, mikor valami a nyakamban landol. Felnyögök a nagyobb súlyra, majd elhúzom a fejem, mikor a súly rajtam a fülembe nyávog.
- Nagyon gonosz csapattársaid vannak! Tönkretette a pockymat!
Idegesen lököm el. Kezd nagyon elegem lenni, még sincs elég erőm ahhoz, hogy elküldjem a francba.
- Ne viselkedj mindig úgy, mint valami nagyra nőtt gyerek! Inkább menjünk, már így is rengeteg időt pocsékoltál el.
- Kegyetlen vagy… - vált vissza a normális énjére - mondjuk az sem teljesen normális, de mindegy... -, és elindul, velem együtt.
 
Szorosan megyünk egymás mellett, teljesen csendben. Nekem nincs kedvem megszólalni, felesleges is lenne, ő pedig gondolom az édességeit siratja. Tényleg olyan, mintegy hatalmas gyerek. Magamban felsóhajtok. Nem változott semmit. Régen is teljesen ugyan ilyen volt, és már akkor is velem lógott. Talán azért, mert kicsit régebb óta ismertük egymást... De ez akkor sem jelentett semmit. Legalábbis nekem nem. Viszont neki igen. Pont, mint most.
Szemem sarkából ránézek, majd mikor találkozik a pillantásunk, elfordulok. És akkor szinte kiböki a szemem a mellettünk elterülő édesség bolt.
-Várj meg - szólok rá, olyan hangnemben, hogy lehetősége se legyen velem ellenkezni, majd belépek a bolt ajtaján. Orrom azonnal megcsapja az a félreismerhetetlen, émelyítő cukorka illat, mire muszáj fintorognom. Sosem bírtam ezt a szagot. Nem figyelve, hogy milyen ízesítésű, lekapok egy csomag pockyt a legközelebbi polcról, és gyorsan fizetek is. Nem tervezem, hogy többet tartózkodok itt a kelleténél. Szinte viharként, mégis teljes nyugodtsággal lépek ki az ajtón. Legalábbis kívülről így látszik. A dobozt a társamnak vágom. – Tessék, és most többet meg ne halljam, hogy mennyire kegyetlen vagyok.
 
Gyorsan meg is indulok, azonban meglepődve veszem észre, hogy valaki elkapja  derekamat, és magához ránt. Érzem a teste melegét... Beszívom az illatát, majd megejtek egy elégedett, de annál apróbb sóhajt. Azonban, mikor a nyakam után fülemet veszi célba, ijedten akarok nekitámadni. A bordáit célzom, de időben ellép tőlem.
- Köszönöm, Aka-chin.
- Inkább tömd a fejed.
Elfordítom a fejem, hogy ne láthassa a pírt arcomon. Nem engedhetem meg. Még neki sem. Elvégre én vagyok a híres Seijuro Akashi, nem? Akitől még a saját csapattársai is sokszor féltek... De ez akkor így volt jó. Most meg már mindegy. A Teiko-n kívül nem fogok senkit sem elismerni, így felesleges, hogy jókat gondoljanak rólam mások.
Csendben sétálunk tovább. Hagyom, hogy Atsushi beszéljen, és nem is szólalok meg, a saját gondolataimba vagyok merülve. Miért csinálta azt...? Miért csókolt bele a nyakamba? Miért ingerelte a fülemet? Miért szorított magához? Egyikre sem találok választ, ami rohadtul idegesít. Talán - nagyon talán - tényleg kezdek megőrülni, ahogy azt már sokan mondták.
Belebámulok a sötétségbe. A házunk tetejét pásztázom, ahogy kivirít a többségből, majd mikor a kapunkhoz érünk, tárgyilagosan nézek Atsushira.
- Jó volt felőled újra hallani.
- Felőled is - elmosolyodik, lehajol, és megcsókol. Pont úgy, mint egyszer régen... – Összefuthatnánk máskor is.
 
-Álmodik a nyomor.
Fagyosan nézek rá. Nem bízza el magát. Ez... Csak egy csók volt. Azonban nem tudom, mi értelme volt. Ő is fiú, én is az vagyok, és ez így nem helyes. Vagy tévedek...? Bármennyire akarom, Murasakibarát nem tudom elijeszteni, mivel elmosolyodik, majd újra ajkaimra hajol. Szívesen ellökném magamtól, de nem visz rá a lélek. A kezem sem engedelmeskedik... Csak hagyom, hogy kényeztessen, majd mikor megérzem nyelvét a számon, résnyire nyitom ajkaimat. Nyelve azonnal átcsusszan, mire felnyögök. Érzem, hogy arcom égni kezd, lábaim pedig elgyengülnek. Durván szorítom meg vállait, hogy kapaszkodókra találhassak.
- Atsushi, nekem mennem kell… - távolodok el tőle, mikor már alig van levegőm. Hátrálni kezdek, de nem enged, csak húz magához. Kétségbeesetten nyitom ki a kertkapunkat, hogy végre távolságban lehessek tőle, mert úgy érzem, hogy muszáj átértékelnem vele a kapcsolatom. Eddig nem történt ilyen... Miért pont most? Miért akkor, mikor már semmi közünk egymáshoz?!
A bejárat nyikorogva nyílik ki a hátam mögött, és már kezdek örülni, mikor rájövök, így már nem tart minket semmi. Ijedt arcot vágva dőlök el, majd rögtön fel is nyögök, mikor megérzem magamon Atsushi nehéz testét.
De szerencsére nem kell sokat szenvednem, mivel gyorsan felpattan rólam, és aggódva néz le rám.
- Jól vagy?
Jól? Hogy jól?! Basszus, egy majdnem száz kilós pasas feküdt rajtam pár perccel ezelőtt! - akarom a fejéhez vágni, rosszakat sejtető arccal, de nem jut rá alkalmam, mivel kinyílik házunk ajtaja, és édesanyám kiabál ki rajta. Süllyedjek el szégyenemben, vagy ne, hogy látta, miket  művelek Atsushival...?
 
***
 
A fejemet fogva, idegbeteg tekintettel nézem, ahogy anyám és Atsushi vacsora után az egyik fotóalbumot nézegetik, hatalmas vigyorral az arcukon. Engem pedig észre sem vesznek, csak jókat röhögnek a kiskori Akashin. Az elején még nagyon nekimentem volna a lila hajúnak egy ollóval, de anyám jelenlétében nem akartam balhét. Elég így is, hogy annyit csalódik bennem...
- Atsushi-kun, ezt nézd! Már itt is annyira imádta a kosárlabdát... - anya bőszen mutogatni kezd egy képet,  mire ha lehet, az eddigieknél is jobban elfehéredek. Azt hiszem, tudom, miről beszélnek... - És már itt is olyan aranyos volt!
Mindketten rám szegezik tekintetüket, én pedig próbálok minél komolyabb, és minél dühösebb képet vágni. Legalábbis a tervem szerint. Viszont amikor szembetalálkozok Atshushi hatalmas vigyorával, minden elhatározásom romba dől, nekem pedig a türelmem egyre lejjebb meg. Már valahol a Pokol közelében lehet...
- Szerintem Aka-chin most még aranyosabb - jelenti ki.
Fogjatok le, széttépem... Hol üssem meg azt az idiótát?!
- Jaj, Atsushi-kun... Te mindig is annyira imádtad a fiamat - anyám meghatottan néz az említettre, nekem pedig most telt be a pohár. Felpattanok. Mind a ketten meglepetten néznek rám, magyarázatot várva, mire én csak az órára mutatok. Kilenc...
 
- Hogy elszaladt az idő!
- Igen, anya. Gyorsan elszaladt az idő. Atsushinak is biztos gyorsan haza kell mennie, mielőtt aggódni kezdenek miatta.
- Nem sietek annyira, Aka-chin - újfent magához húz, pont, mint a kapu előtt, és anyám jelenléte sem zavarja. Felnézek rá. Szemeim valószínűleg villámokat szórnak, viszont ő ezzel nem törődik, mivel arcom piros. Azt biztosan érzem. Fülemhez hajol, és észvesztően belesuttog. - Egy búcsúcsókot sem kapok?
Anyám felvisít mögöttünk, és tapsikolni kezd. Ugye nem most fog kiderülni, hogy yaoi-fan? Mert akkor azt hiszem, magamba fogom döfni az ollóm, és nem másba.
- Fiúk, mit szólnátok hozzá, ha felhívnám Atshushi-kun szüleit? Hm, Atshushi-kun? Biztos nem haragudnának, ti pedig ellenétek este, igazam van?
Gyanakodva nézek anyámra, miközben kibontom magam a szorító ölelésből. Veszélyesen villanó szemei nem jót sejtetnek, ahogy az elrohanása sem. De legalább megvan, kitől örököltem az ijesztő nézésem.
- Sajnálom, Aka-chin. Ígérem, jó leszek...
Megborzongok, ahogy megérzem ajkait nyakamnál, kezét pedig lapos hasamon, amit élvezettel kezd simogatni. Felnyögve húzódom el, gyilkos tekintettel bámulva rá. De anyám telefonon beszélő hangja így is megüti a fülem... Felsóhajtok. Vesztettem. Akkor meg már mindegy, nem?
- Atsushi... - felé nyújtom a kezem. Először értetlenül, majd megvilágosodva magához ránt, és csak szorosan ölel. A tekintetem pedig ijesztően megvillan.
 
 


Yoshiko2012. 09. 15. 20:09:57#23428
Karakter: Atsushi Murasakibara
Megjegyzés: Vörimnek-Sámlinak


 Az edzés váratlanul elmaradt, mivel az edző hirtelen megbetegedett és otthon nyomja lázasan az ágyat. Szóval a többiek improvizálnak, miközben én sétálgatok az utcán. Olyan nyugi van, az idő is kellemes, nem kell idióta rögtönzött edzésen részt vennem és még egy remek ötletem is támad. Ha már amúgy is sétálok, hát miért ne a Rakuzan fele, hátha Aka-chinnek is edzése van. Vajon mi lehet vele? Még csak nem is keresett, bár ez nem lep meg. Hiányzik az a mogorva, érzelemmentes képe, meg a két szép szeme. Azt mondják, hogy azoknak az embereknek, akiknek két színű a szeme, azoknak két személyisége van. Vajon ez igaz? Ilyen és hasonló gondolatokba, emlékekbe merülve sétálgatok egy nyalókát ropogtatva. Ám még mielőtt elérhetném úti célom, elhaladok egy édességbolt előtt és a kirakatban meglátok pár doboz pockyt… Kényszerítem magam arra, hogy ne álljak meg és menjek be a boltba, de csak pár méterrel jutok messzebb. Olyan régen ettem pockyt… talán egy napja… Gyorsan megfordulok és körülbelül veszek vagy egy rakat pockyt, majd boldogan lépek ki az üzletből egy dobozzal, vidáman majszolva egy pockyt. 

Szépen lassan odaérek a Rakuzanhoz és mit ad isten, hogy ilyen hatalmas nagy mázlim van? Aka-chin pont akkor lép ki az épületből, egyenruháját aranyosan összébb húzza magán.

- Aka-chin, jó újra látni. – köszöntöm, ahogy mögé kerülök.

Hangom hallatán megtorpan és lassan megfordul arcán olyan kifejezéssel, mintha minden egyes nap, ugyanekkor, ugyanitt találkoznánk. Pedig azért egy kis meglepett pislogást elvárna az ember, ha már ennyi ideje nem látta a másikat. De jó látni, hogy alig változott valamit, de… Mintha kicsit összement volna… vagy lehet, hogy én nőttem pár centit?  Esetleg a fény a hibás? Hm… mindegy.

- Téged is, Atsushi – lép hozzám közelebb, majd felnézve rám galád módon lop el egy pockyt a dobozból. Csak vigyorogva figyelem a kis műveletet, meg azt ahogy utána a szájába veszi. Tényleg nem változott, ha megkérdezte volna, hogy szabad-e akkor vittem volna az ügyeletre. - Nem hittem volna, hogy pont itt látlak újra... Mi járatban erre? – mondja, alig érthetően, de valahogy mégiscsak sikerül megértenem, hiszen én is szoktam így beszélni.

- Csak erre jártam... – kertelek, mert nem akarom orrára kötni az igazat. - Nem mellesleg nem rég nyílt egy jó kis édességbolt a környéken, gondoltam benézek oda. Elképesztő, hogy mennyi mindenük van...! – teszem még hozzá a biztonság kedvéért.

Mondjuk igazat mondtam, és ahogy eszembe jutott a sok édesség, már nem lehet lelőni. Elkezdek beszélni és csak dől belőlem a szó, de Aka-chint szemmel láthatólag nem érdekli a téma, de nekem édes mindegy, már túlságosan belelendültem.

- Jól van, értem. Ha te mondod, biztos nagyon jó. – szól bele a mondandómba nem tudom hány perc elteltével.

- Aka-chin! Olyan gonosz vagy! Legalább udvariasságból csinálj úgy, mint akit érdekel! – játszom el a nagyra nőtt, nyafogós gyereket, majd hirtelen megkomolyodok. – Nincs kedved sétálni? Gondolom épp hazafelé tartottál. – először csak komor arccal néz rám, majd száját elhúzva bólint.

-Felőlem. – húzza meg a vállát, mint akit egyáltalán nem érdekel a programváltás, de mintha a szája kicsit felfelé görbült volna, bár ebben nem vagyok biztos.

- Azért egy kis lelkesedést elvárnék, ha már ilyen régen láttuk egymást. – hajolok lejjebb hozzá vigyorogva és megpöccintem kicsit a homlokát hátha a jókedvem átragad rá, de semmi változás.

- Hé! Te! Te túlméretezett óriás! Vedd le róla a kezed! – hallok valami ideges kiabálást magam mögött, de úgy csinálok, mint aki süket, a nyomorék beszólogatók már teljesen hidegen hagynak.

- Akkor indulhatunk? –borzolom meg a haját, de még erre se reagál semmit, pedig látom rajta, hogy ezért talán a legszívesebben felkoncolna.

-Süket vagy? Hagyd békén Akashi-kunt! – na erre már felegyenesedve fordulnék meg, de még csak fél úton tartok a mozdulatban, amikor egy ököl suhan el az arcom mellett és a következő pillanatban a támadó kéz kilöki kezemből a pockymat. – Jobban jársz ha eltűnsz. – fenyeget ökölbetartott kezekkel a kis nyeszlett srác Aka-chin elé állva, de én csak a földön heverő, kettétört, összekoszolódott, tönkrement, kiborult, csúfos halált halt pockyjaim tudom nézni.

- A pockym… - susogom teljesen letaglózva.

- Ha jót akarsz akkor még azelőtt tűnsz el, mielőtt magához térne. – hallom Aka-chin hangját és ez kiránt a révületből. Kihúzom magam és fenyegetően nézek le arra az idiótára, aki tönkretette a nassolnivalóm. Pár lépést közelítek felé, mire úgy remeg mint a nyárfalevél.

- Tönkre tetted a pockymat. – ragadom meg a pólója nyakánál fogva, mire ő kapálózik, rángatózik, próbál kicsusszanni a szorításomból, hogy rakjam vissza a földre, de én csak jéghideg tekintettel figyelem próbálkozásait, miközben azon gondolkodom, hogy mi legyen a büntetése. Nem is kell sokat várni, elég pár pillanat és felcsúszik arcomra a szadista mosoly.

- Atsushi, ő a csapattársam és szükségünk van rá a következő meccsen. – figyelmeztet Aka-chin teljesen érzéketlen hangon. Bólintok és levágom a földre a szerencsétlent és lábam a hátára teszem.

- Jó étvágyat. – vigyorgok le rá és beletelik vagy negyed órába, mire sötét képpel kiélem rajta a bosszúm. Mikor engedem, hogy felálljon, majdhogynem sírva rohan el. – Helyes. – morgok, majd a következő mozdulatommal Aka-chin nyakába borulva kezdem el gyerekes hisztimet, ami elég hülyén néz ki, tekintve, hogy ő mennyivel alacsonyabb nálam.   

- Nagyon gonosz csapattársaid vannak! Tönkretette a pockymat!

- Ne viselkedj mindig úgy, mint valami nagyra nőtt gyerek! – lök el magától. – Inkább menjünk, már így is rengeteg időt pocsékoltál el.

- Kegyetlen vagy… - szedem magam össze, ami igazából nem esik nehezemre, mert csak játszom a hülye kölköt.

Elindulunk, szép csendben, direkt az édességbolt felé, hogy pótoljam a nass hiányom. De még mielőtt mondhatnám, hogy bemegyek egy pillanatra a boltba, Aka-chin megelőz.

-Várj meg. – lép be a boltba. Kevesebb, mint egy perc múlva már kint is van egy doboz új édességgel, amit flegmán nekem vág. – Tessék, és most többet meg ne halljam, hogy mennyire kegyetlen vagyok. – indul tovább én meg döbbenten pislogok utána, majd egy enyhe fáziskéséssel, hátulról átölelem, magamhoz szorítom apró testét és a nyakába csókolok, majd a fülén is végig nyalok.

- Köszönöm, Aka-chin. – suttogom és  már jön is rá a válasz. Majdnem belekönyököl a bordáimba, de még időben hátralépek.

- Inkább tömd a fejed. – vágja be a durcit, de látom, hogy egy kicsit, nagyon halványan, mintha elpirult volna.

Tovább sétálgatunk és útközben felidézzük a régi teikos időket, hogy mi van a többiekkel, hova mentek tovább, aztán mesélünk magunkról, hogy miért pont azt az iskolát választottuk amelyiket. Furcsa, hogy ilyen jól eltudunk dumálni. Na mondjuk velem nem nehéz, mert ha a beszélgetőpartner nem óhajt megszólalni, hát akkor majd én nyammogok valamit.
Már Aka-chinék háza felé járunk, már teljesen ránk borult az éj, majd Aka-chin megáll az egyik kerítésnél.

-Jó volt felőled újra hallani. – néz rám felemás szemeivel teljesen tárgyilagosan.

- Felőled is. – fut át a halvány mosoly arcomon és végigsimítok az arcán és lehajolva hozzá megcsókolom. – Összefuthatnánk máskor is.

-Álmodik a nyomor. – hideg tekintete szinte átfúr, de valamiért csak mosolyogni tudok rajta. Újra ajkaiba harapok és ajkain végignyalintva próbálok utat kérni, amit legnagyobb meglepetésemre meg is ad. Száját picit kinyitja és én azonnal átdugom a nyelvem, hogy táncra hívjam az övét és legnagyobb meglepetésemre nem utasítja el a felkérést. Nekem sem kell több, olyan szenvedélyesen kezdem tépni ajkait, hogy csodálom, hogy képes lépést tartani. Karjaimmal szorosan magamhoz fonom, vörös hajába túrok, ő egyik kezével vállaimba kapaszkodik.

-Atsushi, nekem mennem kell… - lihegi kissé kipirosodott arccal, mikor a levegőhiány szétválaszt minket. Menne pár lépést hátra, de én nem akarom elengedni, most, hogy végre a karjaimban van, nem akarok ilyen gyorsan elválni tőle, de ő csak egyre hátrál. Valami nyikorgás hallatszik, mielőtt elérném újból ajkait és  a következő pillanatban már hátra is esünk, illetve én előre. Gyors feltérdelek, mielőtt agyon nyomnám szegény Aka-chint.

- Jól vagy? – nézek a szemeibe, de mielőtt válaszolhatna kivágódik a ház ajtaja és az anyukája lép rajta ki.

- Akashi! Ne most hülyéskedj a haveroddal! Kész a vacsora, gyertek. Igen, Atsuhi, te is. – mosolyog rám és hát így kénytelen, kelletlen maradok. Én nagyon örülök neki, a kérdés már csak az, hogy Aka-chin vajon örül-e neki. 


Yume2012. 09. 01. 15:30:54#23265
Karakter: Seijuro Akashi
Megjegyzés: (lila óriásomnak)


Az olló halk sercegése megtöri az öltöző csendjét. Csak én vagyok már itt, az edzés hangjai sem szűrödnek be, így azt is tisztán hallom, hogy a felesleges keménypapír darabkák szinte hangtalanul puffannak a földre, miközben én azon ügyködöm, hogy valami normális formát hozzak ki a hasznos anyagból. Általában nincs gond a kézügyességemmel, se a képzelőerőmmel, de most csak furcsa, kis chibi szerű alakok jönnek ki a kezem alól, így hamar megunom az egészet, és az órára pillantok. A kosáredzés már negyed órája elkezdődött, én pedig még mindig itt vagyok az öltözőben... Talán ideje lenne bemenni, és megtisztelni a többieket a jelenlétemmel. Bár... Igazából teljesen felesleges, hiszen az én jelenlétem annyit azért nem dob a csapaton, mivel nem vagyok olyan magas, mint egy kosaras. Mindig is a vezetésben voltam jó, nem a kosarazásban. Ha egy véletlen folytán mégis bement egy jobb  dobásom, az is csak azért volt, mert Atsushi volt oly' kedves, és a nyakába vett. Máig sem értem, miért...
Jut eszembe, egyszer talán meg kéne néznem, hogy él - e még, esetleg nem robbant fel a sok édesség hatására, amit magába tömköd. Nem lepődnék meg rajta. De ha engem kérdeznek... Más halálnemben is feldobhatná a mancsait. A hatalmas mancsait... Heh.
- Végre!
Felhúzott szemöldökkel pillantok csapattársamra, mikor belépek a tornaterembe. Láthatóan már mind ki vannak fulladva. Folyik róluk a víz, én pedig újból megállapíthatom, hogy mégsem olyan béna ez a csapat. De azért a Teiko jobb volt... Sokkal jobb, de ezzel nem azt akarom mondani, hogy a mostani csapatom gyenge. Oh, nem... Szadistán elvigyorodom, majd kezembe fogok egy labdát, ők pedig már tudják, hogy mi következik, így elhelyezkednek a pályán, két csapatot alkotva. Helyes. Egy kis edzés sosem árt. Főleg hogy tudom, hogy a Csodák Generációjának többi tagja sem gyenge iskolába ment tovább, és szó, mi szó, nem akarok egyikőjük ellen sem veszíteni... Soha! Az amúgy sem rám vallana. Azonban mielőtt közéjük dobnám a labdát, és magam is beállnék, komolyan nézek rájuk, meggyőződve arról; tudják, hogy komoly meccsek elé nézünk, és azokon nincs helye a hülyeségeknek.
- Látom, már mind tudjátok, hogy az ellenfeleink közt van pár igazán tehetséges játékos... Ezért elvárom, hogy normálisan játszatok! Bohóckodást nem akarok látni a meccseken, megértettétek?
Fenyegető mosollyal nézek körbe még egyszer, hogy lássam, van - e olyan, aki egy kicsit sem gondolja komolyan a dolgot. De nincs. Csodás. Vad mosollyal dobom be a labdát, majd mikor többen utána kapnak, én is beállok a pályára. Izgalmas heteknek nézünk elébe, annyi szent. De nem baj... Szeretem az izgalmat.
***

- Biztos ne várjalak meg, Akashi-kun?
A kissé aggódó hang irányába fordítom a fejem, mire szembe találom magam az egyik, visszafogottabb csapattársammal. Bizonytalanul pillant rám, mintha nem tudná, hogy ezt most egyáltalán jó ötlet volt - megkérdeznie. Fogalmam sincs, mit gondolt, de az, hogy nem egy kosaras méreteivel rendelkezem, még nem jelenti azt, hogy vigyázni és figyelni kell rám. Nem mellesleg... Halvány lila gőzöm sincs arról, mi a franc a neve ennek a gyereknek. De mindegy is... Megrázom a fejem.
- Ja, biztos - nem, még véletlenül sem fogom bővebb válaszra méltatni. Még csak az kéne... A végén tuti, hogy elbízná magát.
- Miért vagy mindig ilyen morcos? - jön lassan közelebb, de rögtön megáll, mikor figyelmeztetőbben pillantok rá. Azért. Bár nem adja fel azt, amit eltervezett. - Sokkal jobban állna, ha legalább egy kicsit mosolyognál. Nem gondolod?
Ha így folytatja, komolyan kihúzza nálam a gyufát... Jól tudja, hogy engem egy cseppet sem érdekel, ki milyen, ha valaki felidegesít, neki megyek. Ő pedig már ennek a határait súrolja, szóval kifejezetten jól tenné, ha befejezné a papolást, és elhúzna a francba. De ha jól sejtem, nem fogja, így nekem kell leállítanom, és érzékeny lelkivilágába gázolnom. Túléli... Előtte viszont felkapom a táskám, és az ajtó felé indulok, hogy végre kijussak az épületből.
- Nem, nem gondolom. Amúgy meg jobban tennéd, ha a saját dolgaiddal törődnél, és nem szólnál bele abba, hogy milyen legyek - egy gyors oldalpillantást vetek még rá, majd kinyitva az ajtót tűnök el látóköréből. Nem követ. Csoda!

***

Felsóhajtva lépek ki a szabadba. A hűs szellő kissé megcsapja felhevült testem, mire egy apróbb borzongás fut végig rajtam. Kicsit összehúzom magamon az egyenruhát, hogy egy kicsit azért védjem magam a széltől, majd gyorsabb léptekkel indulok el az utcán. Jobb lenne minél előbb haza érni, elvégre ki tudja, hogy így, estefelé milyen kutyák mászkálnak az utcákon... Nagyon nem akarok egyel sem összefutni.
- Aka-chin, jó újra látni.
Megtorpanok. Ha éppen Akashinak szólítottak volna, már rég morogva vetném magam az illetőre, hiszen semmi kedvem társalogni, de... Csak egy személy hív Aka-chinnek. Egy kifejezetten óriás személy. Meglepetten fordulok meg, de persze arcomon semmi jele ennek. És nem tévedek, a mögöttem lévő személy tényleg maga Murasakibara Atsushi. A szürkület ellenére tökéletesen látom, hogy még mindig ugyan olyan hatalmas, mint régen, sőt, talán magasabb is. Kezében pedig egy doboz, gondolom édesség vagy valami nassolni való van benne. Nem lep meg... Talán csak azon csodálkozom, hogy nem kapott még cukor mérgezést, vagy valami hasonlót, hiszen amennyit ő eszik. Főleg édességet... Nos, szerintem az egy több gyerekes családnak pár hétre elég lenne.
- Téged is, Atsushi - lépek hozzá közelebb, majd felpillantva rá lopok el egy pockyt a dobozból. Nem szól semmit, csak vigyorogva néz le rám, én pedig újra megállapítom, hogy hatalmas. Fölém tornyosulva pedig csak még fenyegetőbben néz ki, bár engem már nem tud megrémiszteni. Hozzá szoktam. Lassan a számba helyezem a kis rudat, majd kissé nehezen és érthetetlenül szólalok meg. Minden elismerésem az övé lesz, ha megérti a kérdésem... - Nem hittem volna, hogy pont itt látlak újra... Mi járatban erre?
- Csak erre jártam... - válaszolja, de nem is tudom miért, nem nagyon hiszek neki. - Nem mellesleg nem rég nyílt egy jó kis édességbolt a környéken, gondoltam benézek oda. Elképesztő, hogy mennyi mindenük van...!
Felhúzott szemöldökkel figyelem, ahogy arról az üzletről áradozik. Most pont olyan, mint egy gyerek, bár ha jobban belegondolok, ha édességről van szó, Atsushi mindig olyan. De... Mivel engem ez a téma nem nagyon érdekel, a szavaiba vágva állítom le.
- Jól van, értem. Ha te mondod, biztos nagyon jó.



© Copyright 2009-2024. All rights Reserved (Minden jog fenntartva).