Karakter: Adam Engelt
Megjegyzés: (Colosnak - kezdés)
Elhalnak az utolsó hangok is, egy pillanatra pedig a mozdulatba fagyva maradok. Hagyom, hogy a zene varázsa egy hosszú percig még a hatása alatt tartson, majd kiengedem az eddig benntartott levegőt.
Kellemes, bizsergető érzés önti el a mellkasom, mint ilyenkor mindig. Úrrá lesz rajtam a béke.
Mosolyogva teszem vissza a tokjába imádott hegedűmet a vonóval együtt, gondosan le is zárom, majd a helyére teszem, a másik tok mellé. Ezek után jólesően nyújtózom egyet, majd álmosan veszem az irányt a konyha felé. Össze kellene dobni valamit vacsorára… későre jár már.
Aludnom kellene, de ismerem magam, nem tudnám lehunyni a szemem. Túlságosan izgatott vagyok. Holnap ugyanis új suliba megyek. A régi iskolámban nem volt keret különórákra, ezért elbocsátották az egyik óraadó tanárt, Mr. White-ot. Ő tartotta nekem délutánonként a hegedűórákat. De mivel ő már nincs ott, én is kénytelen vagyok iskolát változtatni.
Már találtam is egy nagyszerű intézményt, ahol folytathatom a tanulmányaimat, a zenetanáruk kiváló. Már várom, ugyanakkor tartok is a holnaptól. Nehezen barátkozom, nem tudom, mennyire fognak befogadni majd…
Sóhajtva nyitom ki a hűtőajtót. Vajon… találok majd valakit, aki elfogad majd…?
*
Érdeklődve pillantok fel a hatalmas épületre. Háromnegyed nyolc, az iskola pedig zsong, akár egy hangyaboly. Egészen barátságos, de megtanultam már, hogy ne ítéljek a látszat alapján.
Első utam az igazgatóhoz vezet, úgy beszéltük meg, tanítás előtt bemegyek hozzá. Megkapom az órarendem meg a könyveimet. Egy ideig sétálgatok, kavargok a folyosókon, engedem, hogy sodorjon magával az ár. Végül a csengő szólal meg, egészen kellemes dallam, a folyosók pedig kiürülnek. Zavartalanul sétálgatok tovább.
Az igazgató vár ugyan, de nem érdekel, egyszerűen engedem, hogy magával ragadjon a kihalt folyosók varázsa. Valahogy az egész iskola hátborzongató hangulatot áraszt. A reggeli fényben minden szürkének tetszik, furcsa árnyak rebbennek a sarkokban, a tablók fényképein mintha sivár szellemalakok pózolnának.
Furcsa, bizsergető érzés kerít hatalmába. Egyedül sétálok, mégis mintha lenne velem valaki. Érzem a jelenlétét, mégsem látom sehol… talán csak paranoiás vagyok…
Épp egy sarkon fordulnék be, mikor hirtelen kezek nyúlnak felém. Az egyik szorosan átkarol, míg a másik a számra tapad. Egy pillanatra még a vér is megszűnik bennem keringeni. Ki az? Mit akarhat?
Hátra tántorodok, halkan csapódok egy kemény testnek. Ajtó csukódik, sötétség borul rám. Szabadulnék, de a karok szorosan tartanak, majd egy forró leheletet érzek meg a fülemnél…
- Sssh…- súgja alig hallhatóan. Semmi értelme nem lenne tovább vergődni, túl szorosan tart. Abban meg szintén nincs logika, ha csak úgy megtámadnám, mert végülis nem bántott. Először megvárom, hogy mi fog kisülni a dologból…
Elernyedek hát, és a kezek sem tartanak már olyan erősen. Mozdulatlanul állunk, pár másodperc múlva pedig léptek kopogása verődik vissza a falakról. Kilesek hát az ajtón lévő apró ablakon.
A léptek egyre közelebbről hangzanak fel, míg kisvártatva egy magas, vékony alak villan fel. Egy tanár lehet. Kényelmesen sétál el az ajtó előtt, nem vett észre minket.
A kezek egészen addig szorosan tartanak, amíg a léptek teljesen el nem halnak, és mikor ez megtörténik, végre elenged. Körbenézek Körülöttem polcok, tele tisztítószerekkel. Takarító szertár…
Megfordulok, hogy szemrevételezzem, ki kapott el. Bár félhomály van, ez a csekély fény arra mégis elég, hogy a döbbenettől elnyíljanak z ajkaim.
Egy velem egykorú srác áll velem szemben, egy magasak lehetünk, talán ő egy leheletnyivel magasabb. És itt nagyjából véget is ért az átlagos jelző.
Nagyon lezser ruhákat visel, amik kopottak már, néhol szakadt, más helyen furcsa színű koszfoltok vannak rajta. Még ruhán keresztül is látszik, mennyire vékony, szinte betegesen sovány, a kisméretű holmik lötyögnek rajta.
A bőre… a bőre furcsa. Fehér, és egészen puhának tűnik, viszont sok helyütt vörös foltok tarkítják. Kirepedezett és sebes, mintha folyton tíz körömmel vakarná. Ahogy feljebb vándorol a tekintetem, úgy egyre jobban meghökkenek.
Az arca egészen helyes lenne, ha egy kicsit törődne magával. A bőre itt is egészen vörös, kirepedezett, főleg a szeme körül. Vonásai lágyak, kellemesek, de durvává teszi őket az ideges, izgatott kifejezés.
A haja kusza, egészen sötét, koszos barna színe van, melybe néhol vörös tincsek vegyülnek. Csimbókokban lóg. Az egész alakról süt, mennyire ápolatlan.
Engem mégis magával ragad a tekintete. Véreres szemei idegesen rebbennek ide-oda, nem létező árnyakat kutatva. A színük zöld, akárcsak az enyémnek, de kissé világosabb árnyalatú. A fényük tompa, megtört… egy olyan ember tekintete, aki a Pokolban tett kéjutazást.
- Jobban kellene vigyáznod. Majdnem elkapott.- súgja halkan, a hangja mintha egy másik világból szólna. Az ajtóhoz lép, kikémlel az ablakon.
- A tanárra gondolsz?- kérdem halkan, ő pedig rám kapja a tekintetét, szemei nagyra tágulnak.
- Ő nem tanár! Csak azt akarják, hogy ezt hidd róluk…- súgja fojtottan, majd visszafordul az ablakhoz. Magában kezd motyogni, számomra érthetetlenül.
Engem pedig valami furcsa, érthetetlen izgalom fog el. Láthatóan ez a fiú nem normális, valami nincs rendben vele, mégis ez az, ami igazán felkelti az érdeklődésemet. Végre valami más, ami nem olvas bele a hétköznapok szürkeségébe…
- Rossz emberek?- kérdem izgatottan. Megint felém fordítja a fejét, szemei furcsán villannak.
- Rossz emberek…- ismétli elragadtatva, majd néhány másodpercig üveges szemekkel, mozdulatlanul bámul a semmibe, mintha transzban lenne, máshol járna.
- Nem emberek.- jelenti ki aztán hirtelen, majd halkan kinyitja az ajtót, és kiles a folyosóra. – Ha nem figyelsz, elkapnak.- fordul felém figyelmeztetően, majd mielőtt bármit is mondhatnék, egyszerűen kicsusszan a résen. Meglepetten toppanok ki én is a folyosóra, de már csak azt látom, ahogy sietve befordul egy sarkon.
Elgondolkodva nézek utána.
Vajon ki volt ez a srác…?
*
A folyosón sétálva unottan nézem a teremajtókra kiragasztott számokat. 301… 302… 303… bingó!
Megállok a megfelelő terem előtt, majd kopogok. Az iskola iránt érzett izgalom elmúlt. Már egyszerűen nem érdekel. A gondolataim szüntelenül a titokzatos srác körül forognak… meg akarom ismerni. Minél többet megtudni róla.
A diplomatikus "szabad" után benyitok, a halk zsivaj pedig azonnal elhal. Közönyösek lépek a tanár elé.
- Jó napot. Adam Engelt vagyok.- mutatkozom be udvariasan, a tanár arca pedig felderül.
- Már vártalak, Adam.- mosolyog. – Osztály, ő itt az új tanuló. Legyetek vele kedvesek. Ülj le.- biccent a férfi, én viszont már rég nem figyelek a szavaira.
Ő is itt van. A srác korábbról.
Kővé meredten ül a leghátsó ablak melletti padban, üveges szemekkel bámul ki a szabadba. Elindulok hát, a lányok szégyenlősen kuncognak, a fiúk pedig érdeklődve méregetnek. Ahogy egyre hátrébb érek, úgy lesz egyre nagyobb az értetlenség. És mikor leülök Ő mellé, őszinte döbbenet ül a teremre.
Én pedig jókedvűen előpakolom a cuccaimat.
|
