Karakter: Ashraf Nasser
- Mi volt az előbb ez a kis magánakció a vízzel, meg azzal a… sokkolóval? – úgy mered rám, mintha egy döglött galamb lennék, ami három napja rohad a napon, a sínek között, egy vonatállomáson.
- Nem egyértelmű? – vágom rá undokul. Hogy lehet valaki ennyire sötét… a reflexei jók, kétség sem fér hozzá, felismerte, hogy veszélyben van, de arról fogalma sincs, hogy miért.
- A fizika óra kimaradt, ugye?
Lehajol, átküzdi magát az ajtón hatalmas méretével, lábaival pedig úgy lép át, mint egy kellemetlen pocsolyát, amint leül, feltápászkodom, egyszerűen legszívesebben ordítanék a közvetlen közelségétől. Becsukom az ajtót, csendesen, bár ezek után ha a portás nem vette a lapot, akkor már teljesen mindegy.
Magamra maradok ezzel a tohonya agynélküli izomtömbbel, aki a fotelemből mereszti rám a szemeit. Idegesen közelítek félig-meddig felé. Legszívesebben kitaszítanám a falon keresztül, hogy eltűnjön végre, ráadásul nem mellékes, hogy pont oda méltóztatott ülni, ahová minden felszerelésemet begyűrkéltem.
- Mit akarsz tőlem? – térek azonnal a lényegre, minél hamarabb meg akarok tőle szabadulni.
- Finom volt a cukor, a csomagmegőrzésért cserébe vettem el pár szemet – válaszol, ívesen telibeszarva az általam feltett kérdést. Hogy… mit csinált? – Mégis mi dolga egy Fatah-al-Iszlámosnak egy Hezbollahos csoporttal?
- Mégis mi köze van ehhez egy Al-Kaidásnak? – vágom rá szinte azonnal, még csak el sem nyelték teljesen szavait a falak. Ha Ő nem válaszol normálisan, nekem se kötelező.
- Csupán annyi, hogy belekevertél. Megöltem a célpontjaid közül kapásból kettőt. Először is nekem ez alapanyag veszteség – kezdi el sorolni, amitől szinte fennakadnak a szemeim. Ne húzd az időt. Tekintetem folyamatosan az arcát pásztázza, már amennyi látható belőle, hogy leolvashassam, mi lesz a következő lépése. – Másodszor, a munkaeszközeim amortizációs költségeit nem is említem – ez most komolyan közgazdasággal traktál? -, de tényszerűen csak maradjunk annyiban, hogy böki a szememet, miért kellett őket kiiktatni. Nem igazán értem a két szervezet közötti ügymenetet, vagyis a miértekkel nem vagyok tisztában. Gondoltam, adhatsz némi felvilágosítást.
Megremegnek az ujjaim a puskán, erősebben szorítom, hogy már csak a ténnyel is jobban érezzem magam, hogy nem vagyok totálisan védtelen, teljesen csupasz előtte, mint egy undorító meztelen csiga. Bepofátlankodott a házamba, óvatosan kell kitúrnom onnan, nehogy magam is megsértsem.
Ahogy ott nyammog a fotelben, vérlázító.
- Felzabáltad az ánizsos cukorkáimat? – lépek egy kicsit közelebb hozzá.
- Nem vagyok diktafon. Vagy vetted, amit mondtam, vagy nem. Tehát? – idegesebbre vált a hangszíne, kelletlenül nyelek egyet.
- Nem vagyok túl jó házigazda, nézd el nekem – mentem ami menthető, eszem ágában sincs felmérgelni, mert mire egyenesbe hoznám a puskám, addigra már mind a két szemem kilőtte. – Talán jobb is, ha távozol.
Igen. Távozz. Összekeni a padlót, ráköpi a rágóját, beleül abba a fotelba, amiben minden felszerelésem bele van gyömöszölve, követelőzik is, ráadásul indokolatlanul közel terpeszkedik a személyes szférám külső részéhez. Nem szeretem ilyen közel az embereket. Pláne nem az ilyeneket. Ráadásul körbe van bugyolálva a feje, még az arcáról se tudok olvasni, hogy előnyt nyerjek.
- Csinálhatjuk véresen is, ha gondolod. Én előrántom ismét a fegyvereimet, te ismét hezitálsz, patthelyzet. Én lőni fogok, biztos lehetsz benne. Erre te is lősz, csakhogy te egy golyóval, én kettővel. Orosz realitás. Több az esélyem a túlélésre. Tehát – felemelkedik, mint egy komplett szikla, felháborodni se tudok azon, hogy most engem oktat ki a túlélési esélyekről, mikor pont, hogy a sajátjaimat se tudom megbecsülni jelen pillanatban -, adsz választ, vagy menjünk sírgödröt ásni? Nekem édes mindegy.
Hohó, nem eszik azt olyan forrón!
- Ülj csak szépen vissza, ha már ennyire otthon érzed magad! – legszívesebben visszanyomkodnám a fotelbe, de ahhoz meg kellene érintenem, ami már túl mélyen benne lenne az intim zónámban. Nagyon nem akarom olyan vészesen közel tudni magamhoz. Alighogy kimondom, látom, hogy a keze megrezzen, és épp a puska agyával szeretném gyomron vágni, mikor odalentről lövéseket hallok meg. Akadozva nézek rá. Ez most… elvezette ide őket? Hígagyú barom!
- Követtek? – rontok rá, de természetesen tartva a távot, mire egy elegánsnak roppantul nem nevezhető mozdulattal kiköpi a rágóját a padlóra. Elszörnyedve nézek a csicsegő nyál- és gumikupacra. Mi a francot képzelsz?! Hogy fogom ezt feltakarítani?
Mielőtt még komolyan fontolóra venném a gyomrost, az ajtó leszakad a pántjairól és beront két rongyos, ápolatlan állat. Ez a melák mellettem rögtön le is szed kettőt azonnal, felemelem a puskát, ahogy elhúzódik előlem és a maradék hármat célzás nélkül lövöm le. Miért?! A rohadt életbe, felfedeztek, hogy a francba tudhatnék innen meglógni… Miért kellett idejönnie? Küldök neki postán lőszert meg kenőolajat, ha ennyire odavan azokért a tetves csúszlikért, írhatott volna egy e-mailt, bármit! Dühösen kapom felé a tekintetem. Lehet, hogy még írni se tud!
- Ezek nem értem jöttek – jelenti ki. Csodálatos! Remek! Idehoztad őket! Bepánikolva, fejlődő klausztrofóbiával és tömegiszonnyal húzódok mellé, legalább a termetéből adódóan valamennyire takar…
- Tökéletesen jól megvoltam, amíg fel nem tűntél a színen! – csipkelődő érzés szalad végig a bal felkaromon, ahogy közel kerülök hozzá, próbálok valami értelmeset kiagyalni, hogyan menekülhetnék meg ebből a zajos pokolból, de az agyam képtelen arra, hogy fogékony legyen bármiféle értelmes funkcióra…
- Mindennapos, hogy másokat okolsz a hülyeségeidért? – tápászkodik fel a bútor mögül, előkap egy gépkarabélyt, még a lélek is kiszáll belőlem, ahogy meglátom azt az istentelen nagy fegyvert. Elindul kifelé, görcsösen szorongatom magamhoz a puskát, a folyamatos ropogás minden gondolatkezdeményt kettévág, de ahogy az ablakhoz tolt szekrényre pillantok… Visszanézek erre az őrültre, elindul kifelé, szünet nélkül sorozza a befelé nyomakodókat. Az egyetlen lehetőségem! Belemarok a fotelbe, behúzom a fejem a vállaim közé, kikaparom a holmijaimat belőle, beletuszkolom őket a táskába és a szekrényt kezdem el teljes erőből tolni. Gyerünk már… gyerünk! Mozdulj, te döglött fareszelék!
Végre már!
Az ablak szélére markolok a kezeimmel, hátamon a puskával csak egy leheletnyit leszek feltűnő, hezitálok is egy pillanatra, minden észérvemnek totálisan ellentmond ez a helyzet. Gyerünk, nyeld le… Nyelek is egyet szaporán, ki is mászok, rögtön lekapaszkodom oldalt és már rohanok is, mint akit puskából lőttek ki. Belerontok egy nagyobb tömegbe, fellélegzek, hogy most takarásban vagyok, kapkodom a fejem, hogy követnek-e, de nem. Egy sikátorba húzódok be, lihegve támaszkodom az alkarommal a falnak, nagyokat nyelek a réz ízű nyálból, ami körülragadt a számban.
A táskába nyúlok, körültekerem a fejem egy kendővel, a nyakamba is teszek egyet, de hogy tüntetem el a Bravot? Ott felejtettem a szőnyeg álcát, a francba… Csikorgatom a fogaimat még egy kicsit, nagy feltűnést fogok kelteni egy méretes mesterlövészpuskával a hátamon. Be kell mennem egy szőnyegboltba…
Ez katasztrofális.
Sikerül nyélbe ütnöm az üzletet, kiabált a férfi, mintha valaki hátulról verné a függöny mögül egy izzó piszkavassal, de alkudozásban egyszerűen képtelen volt felülkerekedni. Potom pénzért adta el az amúgy is rohadt olcsó rongyszőnyeget. Imaszőnyegnek kérem, mivel utazó vagyok, nézze el, hogy nem, nem akarom azt a drágábbik, hímzett fajtát. Jó lesz ez is, Allahnak teljesen mindegy, min térdelek, csak a hódolat a fontos. Hogy bólogatott, hogy igen, igen, effendi! Ahogy mondja!
Sebesen bele is csomagoltam a puskát, a bal hónom alá csapom, hogy biztos kéznél legyek és máris a buszállomást igyekszem felkeresni. Szinte égnek mered a hajam, mikor meglátom belülről a buszt. Erre képes valaki leülni? Aki eddig nem volt leírhatatlanul szutykos, azt ez után a kis út után a saját anyja se fogja felismerni! Undorodva gondolok arra, hogy nekem most oda le kellene ülnöm. Vehettem volna még egy szőnyeget, hogy magam alá terítsem… Kikaptam egy törlőkendőt, átsuvickoltam egy kicsit, de utána már a retkes kendővel voltak problémáim. Mindjárt elhányom magam, te szentséges Isten…
Remegő szájjal ülök le végül, mikor az utasok elkezdenek felszállingózni a buszra. Érzem ezt a büdös, belehelt szagot… Dohány, melasz, parfüm, fokhagyma… Ránézek az ablakra, hogy keressek egy fogantyút, hogy kinyissam, majdhogynem hátrahőkölök. Ez nem is ablak! Ez katedrál üveg! Természetes anyagokból…
Nem bírom ki ezt a háromnegyed órát.
Összeszorítom a számat, szerencsémre egy siheder ül le mellém, aki nem áraszt magából semmiféle penetráns szagot. A kezében viszont egy mp3 lejátszó virít, gyanakodva vetek rá egy pillantást, de mikor emelné a fejét, hogy rám nézzen, inkább kinézek az ablakon.
Mikor megint meglátom ezt a förtelmet…
Kibírom.
Ki kell bírnom.
***
Mikor leszállok végre a buszról, hatalmas, mély levegőt veszek, legszívesebben körbecsókolnám a földet, ha nem ázna gépzsírban és gépolajban. Az illatát még szeretem, főleg a gázolajét, de nem szeretek benne fürödni és tocsogni. Az ideiglenes repülőteret fegyveres katonák őrzik, lassan lépdelek a bejárat felé, ahol elvileg valahol észre kell vennem a következő szálláshelyem címét. Annyira nem is kell nézelődnöm, mert valaki nekem jön, a zsebembe gyűr valamit, szaporán hajlongva és sűrű bocsánatkérések közepette kihátrál a látómezőmből. Egy ideig még nézek utána, mint aki megsértődött vagy értetlen, majd megigazítom a hónom alatt a szőnyeget és inkább kikerülöm a fegyveres kapukat.
Elolvasom a címet, amint félrehúzódtam a szúrós tekintetű katonák szeme elől, felsóhajtva bontok ki egy térképet, hogy összeráncolt szemöldökkel generáljak magamnak egy útvonalat. Hm-hm.
- Hé – szólok egy gyerek után, aki lóhalálában inal előttem, mint a vadlibák. Meg is fékez, felkavar egy adag port, a szandálja bokáig merül a homokban. Meglebegtetek előtte egy kis pénzt, mire készségesen jön közelebb. Azért ne ennyire közel…
Bólogat, mikor magyarázok neki, fogja a címről szóló – módosított kiadás- kis papirost, a pénzt meg a gondolatokat a fejében és nagy ívben folytatja tovább a rohanást.
Csalétek kilőve.
***
Fáradtan dobom le magam az ágy vasrácsára. Már megoldottam az ablak problémáját, a fürdőben rendezkedtem be, a kádba erőltettem a matrac felét, ugyanis duplamatracos „franciaágyszerűséget” kaptam. Ki az, aki ráfekszik egy ilyenre? A kettő közötti hajlás tuti beszippantja valamelyik végtagomat, míg mocorgok. Még pár párnát dobtam a kádba, hogy a hideg fal ne fagyassza lilára a kezeimet reggelre. Nincs ablak a fürdőben, csak egy rettentően kicsi, alig harmincszor harmincas kis semmiség. Már alá is toltam egy széket, bár ha jól ügyeskedem, még valami rongyot is rádobhatok.
Eszem ágában sincs megint kipakolni a táskából, inkább belenyúlok megint, hogy kivegyek egy cukorkát, mikor minden más a kezembe kerül, csak a kis zizegős papírcsomagok nem. Hát persze… megette az összeset. Morogva teszem le oldalra a táskát.
Át kellene gondolnom, hogy mihez fogok kezdeni, míg nem érkezik újabb utasítás. Mert arról már fogalmam sincs, hogy most mihez kellene fognom így hirtelenjében. Bagramiban véghezvittem a rám kiszabott küldetést, most viszont megint inaktív leszek, hacsak még ma nem kapok valami értékelhető útmutatást vagy parancsot.
A házat nem fogom elhagyni, az is biztos.
Feltűnés nélkül idejutottam, aki észrevett vagy tudja, az csak szervezeti tag lehet, aki lepingálta nekem azt a címet a papírra. Átírtam, hogy a kölyök elszaladjon vele, egyelőre ha szaglászik is utánam az a behemót, nem fog egykönnyen a nyakamra hozni egy újabb szívbajt. Fásultan felsóhajtok, szeretnék fürdeni, de tegnap is nagyon csúnyán néztek rám, mikor megkérdeztem, miért nem folyik a víz. Meg hogy fel akarok mosni. A padló szégyenletes, de az ágy viszonylag tiszta és rendezett volt. A lepedőt viszont leszedtem és a sarokban levő szemetesbe gyűrtem, mert félreérthető foltokat találtam rajta.
A vér volt a legkevesebb.
Van aki képes úgy élvezkedni, hogy közben akár át is lőhetik a dobhártyáján keresztül az agyát az ablakon túlról?
Fel is kelek, beletúrok a hajamba, besomfordálok a fürdőbe, ahol -próba szerencse alapon- megnyitom a mosdókagyló felett kibukkanó csapot. Halk szörcsögés, fújtatás és köpködés, de folyik belőle valami. Még jó, hogy van nálam egy flakon víz, de a kezeimet se szívesen mosom bele.
Hiányzik a gép.
Mennyivel egyszerűbb lenne katonákat szállítani, vagy nyersanyagot, lőszert… Egyedül, fent a magasban. Felsóhajtok ezekre a gondolatokra. Kintről kopogtatást hallok, szinte félre is nyelem a nyálam, kis híján még félre is pislogok, ami nagy mutatvány.
Úgy teszek, mint aki nincs otthon, egy nesz nem hallatszódik a szobából, ha rajtam múlik. Mozdulatlannak lenni alapkövetelmény volt a kiképzésen, a nesztelenség meg pláne. Remélem, nem azért van sokáig csend, mert valaki bombát tapaszt az ajtóra…
Kikerekednek a szemeim, óvatosan lépek fel a sámlira, hogy kilessek a kis ablakon. Az út forgalmas, páran jönnek hazafelé a bazársorra, vagy éppen tartanak arrafelé, de se kocsi, se nagyobb tömörület nem csődült össze a ház előtt.
***
Két és fél napja rohadok itt Kabulban, de még csak egy konyharuha sarkára firkantott üzenetet se találtam, amit felettébb gyanúsnak találok. Gyors bevetésről volt szó, nem tinglitangli nyomozósdiról. Meg vannak a hozzá szükséges kapacitásaim, nem arról van szó, hogy taszítana az oknyomozói munka, épp ellenkezőleg. Csak nem szeretek függőben lenni. Lógni a levegőben, mint egy tüsszentés.
Lassan kezdek éhes lenni. Az az óriás megette a cukorkáimat, azokkal általában ki szoktam bírni egy rövidebb ideig, mert fokozzák a nyáltermelésem és a lenyelt nyál pedig felhígítja a gyomorsavam. Szemben van egy fogadó, aminek az aljában lehet fogyasztani, de ez az utcányi távolság is rémképeket tol az agyamba. Gondolkodok reálisan is, de sajnos oda is bekerül számításba, hogy a melák nem adja fel és leveri rajtam a „munkaeszközei amortizációs költségeit”. Hangosan felkordul a gyomrom, ahogy a kis ablakon betolódik az ételszag.
Ha ki is megyek, jól kell időzítenem.
Nemsokára imára hívnak, arra kell alapoznom, akárhol is vagyok, azzal az indokkal elvihetem a szőnyegemet is és bármilyen helyről távozhatok, különösebb indok vagy megszólalás nélkül.
Rossz szájízzel bár, de összébb pakolom magam, majd kilépek a folyosóra. Ez is egy fogadó, de itt nincs étkezés, meg ehhez hasonló luxusok tömkelege. Bizalmatlanul leskelődök, hogy a pult mögött ott áll-e még az a terebélyes asszony vagy a férje, de szerencsémre egyikük sem álldogál a helyén. Kiosonok a hátsó ajtón, a saját konyhájukon keresztül, hogy egy oldalsó, keskeny kis utcán elvegyüljek a bazárosok között és betereljem magam a fogadóba. Ott se a bejárati ajtón fogok közlekedni, hanem hátul, a konyha felől akrobatikázom be magam. Nagy a forgalom, nem mosogat senki, sietve és sebesen suhanok át, hogy kiérve a pult mögött legörnyedve haladjak, míg odakint veszik fel a rendelést és osztják a tálcákat.
Körülnézek, hátha látok-e valami gyanús alakot, a fejemet már körbekötöttem, a beduinok is magukra nézhetnének, ha engem meglátnának. Épp tisztának –átvitt értelemben persze- ítélem a területet, mikor meglátom magát a Sziklás hegységet a fogadó egyik túlsó részén. Ott van vele az a kölyök, pár nappal ezelőttről, átnyújt neki valami cetlit.
Sejtettem.
Sebaj.
Elhiszi, elindul egy másik irányba, nekem meg végre nyugtom lesz tőle. Beleremeg a gyomrom, ha látom és visszaemlékezek azokra az egyáltalán nem kellemes és frusztráló emlékekre.
Minden gondolatomat megcáfolja, ahogy megrántja a gyereket a ruhájánál fogva, a cetlit meg beletömi a szájába, majd int neki, hogy lóduljon. Felsóhajtok. Ez nem lehet igaz. Dörzsölt. Leül az egyik asztalhoz, mintha várna valakire. Felvonom a szemöldököm. Nem maradhatok sokáig a pult takarásában, mert felfedeznek. Aztán magyarázkodhatnék, a hangomat meg felismerné. Ezek állatok. Még a szagomat is megérezné és úgy eredne a nyomomba.
Rohadtul nem volt jó ötlet kijönni abból a szobából, és még csak nem is ettem. Lopnom kellett volna mindkét konyháról valamit, amivel elleszek pár napig odafent a szobában. Visszahúzom a fejem, idegesen jövök rá, hogy saját magam rántottam ezúttal a ganéba, aminek gondolatára csak elfintorodom. A fenébe…
Hirtelen szakítja félbe a duruzsolást és kiabálást az imám hangja. Megkönnyebbülten felsóhajtok. Páran felállnak, elindulnak kifelé, várok pár másodpercet és egy részegebb férfi mellé állok, aki át is karolja a vállam a fene nagy Allah-szeretetével. Megérzem az izzadtságszagot, a pia bűzét és az étel szagú leheletet, nagyon türtőztetnem kell magam, hogy ne gáncsoljam ki és lökjem el magamtól, mint egy leprást. Rémesen éreztem volna magam, ha kiürül a fogadó, ez az őrült meg itt marad. Kettesben velem. A fogadósok nem jelentenének neki gondot, tudom. És én se. Közelharcban, persze.
Megindulunk kifelé, támolyog és böfög is közben, meg csuklik, ingert érzek arra, hogy talppal segítsem meg a testét abban, ahogy eltávolodjon tőlem. Szépen halad a menet, többen csatlakoznak hozzánk az utcákon, nem merek és nem is akarok hátranézni, hogy jön-e utánunk a behemót.
Megérkezünk a térre, a legjobbnak azt tartanám, ha egy sor közepén -valahol hátulról egy-két sorral- jutna nekem hely. Oda is fordítom az ideiglenes ima-társam, nem ellenkezik, a ruhája alatt matat a szőnyegéért vagy mi a fenéért. Egy kiesik a kezéből, önkéntes alapon hajolok le érte és veszem magamhoz. Remek, most már nekem is van. Leterítjük, kezdődik is a cécó.
Egy leborulás és felemelkedés között meglátom az óriást, hogy az oszlop soroknál sétálgat, csak a szemei látszódnak ki a kendője alól, ahogy pásztázza a tömeget. Még ideje is lesz, hogy mindenkit alaposan megnézzen magának.
A rohadt életbe!
|
