 Karakter: Dmytro Prystrasnyy
Megjegyzés: (Vyvynek)
A ma éjszaka sok izgalmat ígér.
Egy nagyobb szállítmány érkezik Kubából. A drogot apró fémdobozokba csomagolták és golfütők között csempészték át, így sokkal nehezebb kiszúrni.
A kikötőben várok néhány emberrel, és mikor befut a hajó, elégedetten elvigyorodom, majd a cigimet félrepöccintem. Felugrok a kis vitorlásra, majd biccentek az egyik szállítónak, aki szó nélkül pattintja fel az egyik nagy faláda tetejét. Beletúrok a forgácsba, és kisvártatva a kezem ügyébe kerül az egyik kis fémdoboz. Lecsavarom a tetejét, majd érdeklődve megszaglászom a tartalmát, végül belemártom az ujjam és megnyalom. Hmm… nem is rossz. Minőségi anyag.
- Pakoljátok le.- mondom flegmán, közben pedig az egyik emberem egy bőröndöt nyom a kezembe. Feldobom az egyik láda tetejére, majd felpattintom, a pénzéhes seggfej pedig rögtön nyáladzva veti rá magát a pénzre. Undorodva köpök egyet a padlóra, majd lesétálok a hajóról, vagyis csak sétálnék, mivel a kis mitugrász felháborodottan horkant fel.
- Héj, ez kevesebb, mint amennyit ígértek!- háborog, mire széles, élveteg vigyorral fordulok felé.
- Ó tényleg? Szóval keveselled?- vonom fel a szemöldököm ártatlan képpel. Egy hirtelen mozdulat, kés villan, a faszikám pedig hörögve kap a nyakához majd elterül a padlón, rángatózik néhányat és felfordul. – Még valaki, aki elégedetlen?- pillantok körbe felvon szemöldökkel. Mindenki behúzza a fülét és a farkát.
Lepakolunk hát a hajóról, majd a szállítmány az egyik közeli raktárépületbe visszük, ahol mostanában az üzletet szoktunk lebonyolítani. Pontban éjfélre meg is érkezik a megrendelő, én pedig unott pofával nézem, ahogy megvizsgálja az anyagot. Sokáig szöszmötöl, én pedig kezdek türelmetlen lenni. Az agyam mégis akkor durran el, mikor alkudni próbál a megbeszélt árból.
- Na ide figyelj te szarrágó, két milla volt a megbeszélt ár. A kurva anyádat talán át tudod baszni, de engem nem, felfogtad azzal a csökött agyaddal?- förmedek rá, miközben az eddig kezemben forgatott vadászkést az asztalba bököm. Megrémülve pislog rám, vált pár szót a főnökével telefonon, majd végre perkálnak. Vagy legalábbis perkálnának, ha a következő pillanatban nem törnék be az ajtót.
Két kommandós nyomul be, teljes felszereléssel és lőni kezdenek. Mindenki fedezéket keres, aztán viszonozzuk a tüzet. Szisszenve vetődök be az egyik faláda mögé, majd előkapva a stukkerem lövök. Persze nincs sok haszna a dolognak, mert a szemeteken golyóálló mellény van…
Aztán egy füstgránát robban, a káoszt kihasználva pedig megpróbálok meglépni. Az ügy veszett, nem nyerhetünk, így már csak annyi van hátra, hogy a saját bőröm mentsem.
- Ott rohan az utolsó!- hallom a hátam mögül, így gyorsítok a tempón. Feltépem a hátsó ajtót és lerohanok a lépcsőn. Döngő léptek követnek, az egyik nagyon rámenős…
Kirontok a sikátorba, majd futás közben hátrapillantok. Az egyik kommandós az, rászegezem a fegyveremet a szemétládára és lövök. Eltalálom, de csak a falnak tántorodik, majd bebújik az egyik konténer mögé.
- Gyere elő te rohadék! Hadd lássam a pofás!- üvöltöm eszelősen, és ekkor megpillantok egy fémcsövet, ami fenyegetően mered rám. Oldalra vetődök, de késő. Felüvöltök a fájdalomtól, ahogy a golyó a bokámba fúródik. Bassza meg, bassza meg, bassza meg!!!
Nyögve esek pofára, de vérszemet kapva próbálok feltápászkodni. Közben a szemétláda is előbújik, és már épp céloznék, hogy lepuffantsak, de előbb süti el a fegyverét. Felszisszenek az égető fájdalomra, ami a tenyerembe nyilall, az orromba tóduló vér szaga pedig teljesen begerjeszt. Eszelősen röhögök fel. Megszívtad, pöcsfej. Ezek után esküszöm, a saját kezeimmel foglak apró cafatokra szedni, még ha utána a zsernyákok le is puffantanak. Halott ember vagy…
Hozzám lép, a hátamba térdel, hátraköti a kezeimet majd talpra rángat. Bassza meg, ez kurvára fáj…
- Még az arcodat sem mered mutatni?- vigyorgok rá szélesen, de rám se bagózik. Az épület elé rángat, én pedig csinos kis vérpettyeket hagyok magam után a járdán. Ahogy előre érünk, néhány másik faszi kezébe ad, akik fellöknek egy kisbuszra a többi életben maradt társammal.
És végre megtörténik, amire vártam: a pasas leveszi a maszkját, így szemrevételezhetem jóképű arcát. Markáns, férfias vonások, erős állkapocs, kissé szögletes áll. Húsos, csábító ajkak, egyenes orr, és azok a metsző kék szemek… ráadásul rövid, barna haja nedvesen tapad homlokához, ezzel csak még szexibbé téve. Igazán farok állító jelenség, meg kell hagyni…
A kocsi ajtaját becsukják, majd lassan elindulunk, én pedig széles, eszelős vigyorral nézek vissza rá…
Még találkozunk, garantálom…
*
Az első két hetet egy kórházban töltöm, egy betegágyhoz bilincselve. Egyedül vagyok egy kis kórteremben, ahol a nap huszonnégy órájában egy kékruhás felügyel rám.
Aztán átszállítanak egy közeli fegyházban, ahol lehúzok négy hónapot, közben pedig a lábam is rendbe jön, úgy ahogy. De mivel leszúrok két másik rabot, egyet pedig összeverek, és nyolc napon túl gyógyul, felpakolnak egy fegyencszállító buszra és visznek is egy keményebb helyre.
Elégedetten ücsörgök az ablak mellett, figyelve a tájat. Másik öt rab van itt, két őr meg a sofőr. Figyelmesen szemlélem az utat, majd mikor elérünk a hatos kilométerkőhöz, vigyorogva lehúzom a fejem.
És kívülről tüzet nyitnak.
A sofőr azonnal meghal, beleértve az egyik őrt meg két rabot. Az összes ablak kitörik a golyóktól, defektet is kapunk, és mivel a sofőr már a saját halálával van elfoglalva, nem pedig a vezetéssel, a busz irányíthatatlanná válik és az árokban kötünk ki. Oldalra borulunk, nekinyomódok az üvegszilánkoknak, amik végig felsebzik a bal karomat és oldalamat, de meg se kottyan a múltkorihoz képest.
Mindenki lassan kezdi összeszedni magát, az egyik rab már mászik is ki az ablakon, de az őr feleszmélve fegyvert ránt és visszahúzza.
Elvigyorodok. Elővillan egy bökő, majd egy hirtelen mozdulat, az őr pedig felhördül, a nyakához kap, amiből vér spriccel, majd elterül. Mindenki szétszéled, fut, amerre csak lát, kivéve engem. Kibogarászom az őr zsebéből a bilincsek kulcsát, kinyitom őket, majd kényelmesen sétálok az út közepére, és ott várom meg, hogy a túloldalról, a bokrok közül előhajtson egy terepjáró.
- Főnök, jól van?- ugrik le hozzám az egyik emberem, de ellépek mellette és felkapaszkodom a kocsira.
- Jobban nem is lehetnék. Vissza a kocsira, pöcsfej, aztán húzzunk innen a picsába.- horkantok fel, miközben ledobom magam az anyósülésre. A bokám még mindig kibaszottul fáj, a tenyeremről nem is beszélve… de annyi baj legyen, ez nem fog megállítani semmiben…
*
Az emberim a kocsma előtt parkoltak le egy kisbusszal, én egy utcával előrébb szálltam ki. Az épület mögé megyek, a hátsó ajtóhoz. Az órámra pillantok…
Ahogy elüti a nyolcat, tüzelni kezdenek.
Vigyorogva surranok be, és a raktáron keresztül eljutok a kocsmáig. A résnyire nyitva hagyott ajtón lesek be. Nem voltak bent sokan, talán tíz ember, annak nagyjából a fele vérben tocsogva fekszik a földön. Néhányan megsérültek, úgyhogy tulajdonképpen két ember tartja a frontot. Az egyik valami szőke, kigyúrt fazon, a másik pedig az én emberem. Fegyverrel a kezükben térdelnek az ablak mellett, vissza-vissza lőnek.
- Ki kell juttatnunk a sérülteket!- ordítja a szőke a zajban, a halálra rémült kis csoport felé pillantva.
- Fedezlek, menekítsd ki őket a hátsó ajtón!- szól egy nyugodt, végtelenül mély, selymes hang. Hmmm… igazi vezető egyéniség, mi?
A szőke pasi int a túszoknak, akik a földön kúszva követik, felém tartanak. Kinyitom az ajtót, majd mielőtt bárki bármit tehetne, beleeresztek egy golyót. A két szeme közé.
Holicek felém pördül, rám szegezi a fegyvert, de széles, eszelős vigyorral célzok az egyik halálra rémült túszra.
- Dobd el a fegyvert, vagy őket is lepuffantom.- sziszegem fenyegetően, kibiztosítva a pisztolyt. Farkasszemet nézünk, végül lassan a földre helyezi a fegyvert és felém rúgja. Elégedetten kapom fel.
Közben a golyózápor is abbamarad viszonzás hiányában.
- Mit akarsz?- kérdi halkan, én pedig szélesen elvigyorodom, miközben kibiztosítom a fegyvert.
- Csak jöttem visszafizetni a tartozásom.- jelentem ki egyszerűen. Lepuffantom az egyik sebesültet. Holicek felém lendül.
Eszelősen felröhögve dobom el a két stukkert és kést rántok. Felém szúr, de időben félrelépek, és egy elegáns rúgással kibillentem az egyensúlyából, hanyatt esik.
A sebesültek pánikolva menekülnek ki, én pedig vigyorogva ülök a csípőjére, miközben a kést a torkának nyomom. Azonnal a csuklómra markol.
- Vincent, fogalmad sincs, kivel kezdtél, igaz…?- duruzsolom jókedvűen, miközben szabad kezem a mellkasára simítom. Ahh, milyen izmos… mint egy tábla csoki, olyan kockás… kedvem lenne végignyalni rajta…
- Ami azt illeti, van… már vártalak, Dmytro.- duruzsolja, majd hirtelen nagyot dob magán és kicsavarja a kezem. Nyögve landolok a földön, ő pedig rám nehezedik, kezeimet összefogja a fejem felett. Élveteg vigyorral lököm felé a csípőm. Kényes póz… hehe…
- Hehh… felkészült vagy, nem is vártam mást.- vigyorgok a képébe. Hogy én mennyire élvezem ezt a helyzetet… - De figyelmeztetlek, velem nem lesz könnyű dolgod. Le fogom vágni a farkad és feldugni a saját seggedbe, amiért sittre ültettél, faszikám.- súgom a képébe vigyorogva, majd lendületesen fordítok a helyzeten. Egy kés villan elő a fegyvertokomból, amit újra a nyakához szegezek. Villanó szemekkel néz rám.
- Azért ne tervezz ennyire előre, mert hamar pofára fogsz esni.- közli egyszerűen, de csak gúnyosan felhorkantok.
- Majd meglátjuk.- vigyorgok, majd a hajánál fogva félrerántom a fejét és kéjesen végignyalok a nyakán… mmm… aztán vadul harapok a bőrébe és csinos kis foltot szívok rá. – Búcsúajándék a legközelebbi alkalomig. Oh, és még egy.- vigyorgok, majd egyszerűen a jobb tenyerébe vágom a késem. Felszisszen, én pedig kihasználom a pillanatnyi tehetetlenségét, felpattanok és a hátsó ajtón keresztül eltűnök. A fejem mellett pár centivel landol a véres kés az ajtófélfában. Hehe… már most érzem, hogy élvezetes kis mulatságnak nézünk elébe…
|
