Anime szerepjáték.hu - Magyarország elsõ korhatáros anime szerepjáték oldala

-Mégis mik ezek a jelek? - kérdezem mikor megállunk. A jelek eltünnek. Csak állok ott vele szemben és nem értem.

- Csak egy billog. Pont amilyen Uchiha Sasukének van csak az enyém félelmetesebb és vérszomjasabb. Megértem ha most undorodsz tõlem. - szavai meglepnek, de minden érthetõbbé válik. Undorodni? Tõle? Hogy mondhat ilyet?? Már miért kellene így reagálnom? Féltek tõlem és gyûlöltek, tudom mit gondol. Az emberek többsége így reagál, emrt ez könyebb nekik mint jobban megismerni és elfogadni a másikat. De ugyanakkor szánalmas is. Valahogy ezt nem értem az emberekben és talán nem is fogom megérteni. Csak elmsolyodok hogy ezzel is megnyugtassam és meg is ölelem. Annyira ... annyira olyan mint én. Áldozata ennek a világnak, ezeknek az embereknek. Más akárcsak én és õ is fél attól nem értik meg.

-El kell mondanom valamit. Démon... azaz... féldémon vagyok. Amolyan ember-kígyó egyveleg szerû. - mondom ki gyorsan és várom a reakcióját. Az oké hogy én megértem õt és elfogadom. De õ engem? Lehet majd úgy reagál ahogy a többiek és akkor ismét egyedül leszek és ... és ... Nem is tudom, félek attól hogy nem fogad el.

-Értem. Ne félj én teljesen megértelek. Ne szavatkozz. - viszonozza ölelésemet. Szavai meglepnek. Megért, nem kell félnem. Valami különös érzés tölti meg a szívemet és ez olyan jó. - Rám számíthatsz. - kicsit még jobban ölelem. Egy ideig nem enged és én sem õt. Más mint a többiek, ezt érzem. Bent mélyen a szívemben valami olyan más. Aztán feláll és elenged. Sétálni megy azt mondja.

Hamar tér vissza és értetlenül nézek rá. Ez gyors volt. Ahogy õt nézem érzek egy köteléket kettõnk közt. Hasonlóak vagyunk, olyanokakiket az emberek többsége nem ért meg, akiktõl félnek. Õ és én ... Mi másokvagyunk.

Estére szobát bérelünk és ott szállunk meg.

-Meddig maradunk itt? - kérdezi. Egy picit elgondolkodok. Még én sem tudom, csak hogy védenem kell Gaara-samat.

-Nemtudom. Ameddig szükséges. - adom meg a legbiztosabb, legegyszerûbb választ. Napok, lehet hetek, de lehet hogy már holnap támadnak. Nem tudom pontosan.

- Értem. - fordul felém és szemembe néz.- Miért titkoltad? Azt hitted hogy ez a tetoválás is csak heccbõl van rajtam? Vald be félsz attól, hogy úgy fognak kezelni mint annak idején Narutot? Ha ez jelent valamit én megértelek és elõttem nem szükséges titkolni semmit. - minden amit mond csak méginkább erõsittik ezt a különös érzést. Igen ... Talán azt hittem ez a jel, nem azt jelenti amit. És Naruto ... Szegény fiú. Ettõl nem félek, engem úgy kezeltek, sõt még durvábbak voltak velem. De igen, részben ez a baj. Nem akarom hogy ez a falú és Konoha is korcsnak tartson. De az hogy megért, hogy nem kell elõtte titkolnom, hogyolyan lehetek amilyen. Ez jó. Boldog vagyok ... Igen, azt hiszem ez a boldogság. Mosolya megnyugtat és mikor arcomon simít végig egy kissé elpirulok. Olyan kellemes az érintése, ez jó.

Ismét fájdalom hasít belé. Egy pillanatra nem tudom mit tegyek, de érzem hogy mit kellene csak nem megy a cselekvés. Gyorsan ölelem meg és fogom. Olyan erõsen fogom mint még soha senkit. Nem akarom elengedni, azt akarom jobb legyen neki. Hosszú ideig csak ölelem.

Azt hiszem csak most kezdtem megérteni valamit, ami elõl eddig elzártam magam. Azt hittem minden ember rossz, de õ tudja rólam mi vagyok mégis ölel, mégis itt van, mégis kedvel. Õ megért és elfogad engem. Olyan furcsa ez az érzés. Azt akarom maradjon velem és soha se engedjen el. De félek, mert más vagyok, mert nem vagyok ember.

Vajon anya is ezt érezte mikor megismerte apámat? Õ is félt, próbálta nem érezni azt amit? Azt mondják olyan vagyok mint õ és ha jól emlékszem mindig félt. Félt az emberektõl, fél a falutól és attól hogy nekünk bajunk esik. Szerette apámat, de tudta hogy õ más, egy démon és ezt az emberek nem fogadják el. Valahogy ilyesmit érzek én is. Kissé talán félek, mert nem akarok bajt hozni rá, ahogy apámra az én édesanyám.

Nem tudom mennyi idõ tellik el, mire elengedjük egymást. Szomorú szemekkel nézek rá mégis elmosolyodok.

- Köszönöm. - mondom ki hallkan. - Köszönöm, hogy megértesz Keito-kun.

- Ez természetes. - mosolya csak mégjobban megnyugtat, de ugyanakkor kissé zavarba is jövök.

- Ugye nem fogsz akkor sem furcsának tartani ha ... szóval ... Történjék bármi, te ugye továbbra is úgy fogod gondolni, hogy nem zavar, nem félsz és nem undorodsz tõlem?

- Soha sem fogom meggondolni magam. - erre mégjobban elmosolyodok. Muszály egy picit szabadjára engedni magamból.

- Akkor kapsz egy kis ízelítõt Ka-chanból. - nevetek kicsit. Felállok és kiroppantom csontjaimat. Hosszú hajamat kiengedem, szemem is másmien lesz, de csak a szemszínem változik és a pupilla alakja lesz másmilyen. Szemfogaim alapból hegyesek, elméletben ez a kígyóknála méregfognak felel meg. Nyelvem pedig ... hát ige, érdekes lehet megcsókolni engem, mert a nyelvem is másmien mint az embereknek.

Elõször csak egyszerû mozdulatokat csinálok meg, ahol a hajlékonyságom a fontos, utánna már hihetetlen módokon "csavarodok" ... Oké szerintem ennyi elég, mert még a végén össsze ... Aucs! ... csavarodok.

A földön ülve elnevetem magam. Ez kicsit fájt. Keito mosolyogva felsegít. Mélyen a szemembe néz. Tudni akarom m it gondol, hogy most mit érez. De nem szól semmit, pedig látja milyen vagyok, látja azt amit eddig nem engedtem senkinek mióta eljöttem hazulról.

Elmosolyodik és arcomhoz ér. Miért akarom megcsókolni? Arcom közel van az övéhez, és ajkaink is. A szívem mindjárt kiesik a helyérõl. Miért dobog ilyen hevesen? Miatta, ezt õ idézi elõ. Már mindjárt ... Én tényleg akarom ezt a csókot, de ... Döbbenten ellépek tõle és kirohanok a szobából, ki az éjszakába. Én láttam õt kint, de ... Mit keres itt?

- Mit akarsz? - nézek rá, még mindig féldémoni alakomban. Most rajta kívül senki sem láthat.

- Kasumi a megérzéseid valóban jók. - ha, a megérzéseim. Inkább maradjunk anyibban láttam hogy itt van. Arcán ördögi mosoly jelenik meg. - Mi ketten ugyan olyanok vagyunk. Nem lenne jobb velem tartani? Hidd el jobb lenne mint köztük, õk nem értenek meg ...

- Veled tartani? - húzodik ajkam mosolyra. - Soha! Tévedsz Orochimaru ha azt hiszed, hogy olyan vagyok mint TE! A válaszom SOHA!! - ismét az az ördögi nevetés. Mem értem. Most miért?

- Hamarosan könyörögni fogsz nekem. - ezzel magamra is hagy, én pedig vissza veszem emberi alakomat. Én nem vagyok olyan mint õ.

Nem kell sokat mennem, hogy Keito-val találkozzak. Azt nem tudom hallotta-e ami elhangzott, de mindegyis. Elindulunk vissza a szobánkba.

- Te nem vagy olyan mint õ. - ölel magához. Ezt remélem is, bár kígyó az kígyó. De én legalább ennek születtem.

- Tudom. - a szobában csak leülünk, egyikönk sem tud aludni. Kislányként mikor magányos voltam mindig valami új tanulásával ütöttem el az idõt. Emlékszem mikor a bátyámmal együtt csináltunk shinobi idézést.

Õ mindig olyan jó volt, ügyes, mindenben kitûnt. Furcsa a sors, hogy egy hasonlóan különleges személlyel hozott össze mint Keito.

- Keito ... - de nem nézek rá. Tudom, hogy õ most engem néz, de túlzottan is zavarban vagyok. Még meg kell szokni, hogy valakivel ennyire nyilt vagyok, hogy valakivel hajlandó vagyok szóba állni. - én ... Én azt hiszem igazán kedvellek. Te megértesz és elfogadsz engem. - ölelem meg. Miért kell neked ennyire ilyennek lenned velem? Miért kell hogy ilyen különleges legyél számomra? Teljesen felforgattad az életemet, de nem bánom.

Csak egy baj van ezzel: Félek attól, hogy téged is elveszíttelek.

- Szia Kasumi. - ijedten fordulok meg és már nyúlok is a katana-mért. Mi a...?

- Sensei? - nézek rá nagyokat pislogva. Az a néhány év amit kislányként Konoha-ban töltöttem még most is tisztán élnek emlékeimben. Mikor féltem vagy bármi baj volt akkor a sensei-re mindig számíthattam. Tájékoztatom mi járatban vagyok, mire készségesen bekísér. Azt hiszem mégsem lesz olyan nehéz itt boldogulni, köztük. Úgy döntöttem maradok Konoha-ban és ninjaként kûldetésekre is fogok menni. Aztán ki tudja ... Egyszer majd ismét útra kelek, mert sokáig nem tudok egy helyben megmaradni.

- Kakashi sensei! - a hangra én is és a sensei is megfordulunk. Õ ki? Kissé bizalmatlanul méregetem végig, valahogy nem bízok benne. De kiben igen? Még azokban semakiket hosszú éve ismerek. Igyekszem nem feltûnõ lenni, inkább a háttérben akarok maradni. Nem szeretem ha mások megbámulnak.

- Oh. Szia Keito. Látom megkaptad a rangodat. Végre Jounin lettél. - Keito? Ez jó név és jounin. égülis nem sok infó, de mégis több mint a semmi. Már egész kicsiként megtanultam nem feltûnõnek és csendesnek lenni. Ilyenkor sokan megnyilnak a közelemben és én csak figyelek. Hihetetlenül sok információt meg lehet így tudni. Sohasem szólok közbe, nem folyok bele a beszélgetésbe és így a jelenlevõk sem velem foglalkoznak. Ez jó. A Keito nevû ninja rám néz, mire én kissé lehajtom fejem. Ne nézz, nem szeretem! Észrevett és a sensei sietve be is mutat. Nem kell ez! - Oh. Bocsi. Õ itt Tsuyoi Kasumi. - erre csak kissé bólintok. Nem akarok megszólalni.

- Szia. Keito Ayamura vagyok. - Keito Ayamura ... Megjegyzem. Ki tudja mikor lesz hasznomra vagy mikor követ el ellenem valamit. Jobb ha az ilyeneket is fejben tartja az ember.

- Szia. - azért köszönök neki, hogy annyira furcsa ne legyek, de ezt is csak nagyon hallkan teszem. Tsunade-hoz megyünk, vele kell beszélni. Keito is velünk tart. Nekem kell ismertetnem hogy miért is jöttem ami persze n ehezen megy, mert nem szeretek középpontban lenni, most mégis ezt kell tennem. Csupán Keita az aki kint marad és nem jön be v elünk Tsunade-samahoz.

- És mi miatt jöttél? - néz rám, mire teljesen zavarba jövök és lehajtoma fejemet. Ne nézzenek már! ezt nagyon nem szeretem! Kislányként mindig kényszerítettek, hogy nézzek fel, hogy mások láthassák milyen szörny vagyok. Mutasd a nyelved Kasumi! Nézzétek meg gyerekek így néz ki egy féldémon, egy korcs! Elegem van! Mély levegõt veszek és beszélni kezdek.

- Az Akatsuki készül valamire. Most az egy farkú Bijuu-t szemelték ki de a kilenc farkú sem lehet biztonságban.

- Ez az ami miatt ide jöttél? - kérdezi mire hirtelen rá nézek.

- Ez talán nem elég? Az Akatsuki most nagyobb fenyegetést jelent mint eddig bármikor. Azt szeretném kérni Tsunade-samatól, hogy engedélyezze nekem, hogy védjem Gaara-samat. - oké..lehet nem pont így kellett volna elõadni, de eddig még soha nem tettem ilyett és ennyit nem is beszéltem.

Néma csend telepszik a szobára és én csak a padlót nézem. Arcom szinte láng vörös, ebben biztos vagyok és tudom hogy minden tekintet rám szegezõdik.

- Rendben van. - megkönnyebült sóhaj hagyja el ajkaimat. Hát ez is megvolna. Nem is volt Annyira nagyon rossz, csak borzalmas. - De Keito Ayamura veled fog tartani, ez a közös küldetésetek.

- Értettem. - hajolok meg illedelmesen. Messze ezt szoktam meg és valahogy ez jött. Kint persze Kakashi-sensei közli a hírt Keito-val és már indulhatunk is. Furcsa páros leszünk, az már egyszer biztos.

Esteledik már, de csak féluton járunk. Lehet egyedül gyorsabb lettem volna? Mindegy, nem számít. Addig nem zavar hogy itt van amig nem kezdi el õ is amit azokakik eddig a társaim voltak és megtudták mi vagyok. Egész eddig egy szót sem szól hozzám, de én sem kezdeményezek beszélgetést. Szerintem felesleges. Én szavak nélkül érzem jól magam.

- Maradjunk itt estére. Ez a tisztás épp megteszi. - felõlem. Tüzifát keres és tûzet is gyújt. Szép ez az erdõ és azt hiszem erre még nem jártam. Rám néz és én ezt igyekszem nem észre venni, pedig nagyon zavar. Mit néz? - Na és? Hány éves vagy? Vagy mondj valamit magadról. - én? Meséljek magamról? Minek? Zavarja a csend, az emberek többsége így van vele. Társas lény, szüksége van társaságra. Végülis nem gond ha megtudok róla pár dolgot, hiszen mégiscsak a társam.

- Hát ... - kezdem elég hallkan. Nem szeretek beszélni még egy ember elött sem, mert tudom hogy akkor rám figyel. - 20 éves vagyok. A szüleim meghaltak. Minden családtagomat elvesztettem. - zárom le. Nem akarok többet elárulni magamról. Jobb ha megtartom titoknak.

- Nekem csak a bátyám maradt. Ha ez jelent valamit. - nekem õt is megölték, persze "baleset" volt, hazudták. Megszöktem és azóta hol itt, hol ott vagyok. Õ még szerencsés, mert egyszerû halandó és nem akarják megölni. - Én 22 éves vagyok.

Nem igazán erõltetjük a beszélgetést, inkább lefekszünk aludni. Azaz azt akarja én pihenjek, õ meg éberen õrködik ne legyen baj. De nem jön álom a szememre. Csak némán nézek a sötétségbe, mégcsak nem is pislogok. Ez remekül megy hála a fajomnak. De aztán egy kicsit mégis muszály lesz aludnom, ha másért nem a küldetés miatt, hogy jól teljesítsek.

Reggel ismét útnak indulunk. Az erdõbõl hamar kiértünk és már olyan közel vagyunk. Bajt érzek ezért már készen is állok, ha kell támadni tudjak a lehetõ leggyorsabban. És igazam lett. Ellenség volt a közelben sé rögtön támadtak is. Pillanatok alatt váltott a szemem színt és lett olyan amilyennek születtem. Már készültem kígyót idézni, de erre szerencsére semmi szükség nem lett. Ami viszont nagyon bánt, mégha nem is az én hibám az az hogy Keito jobb keze durván megsérült.

- Nyugi. Semmiség. Csak menjünk tovább. - semmiség hm? Hát persze, hogy az ... Meggyógyítsam vagy sem? Deakkor felfedem mit tudok még ... Aj, ez olyan nehéz. Ha segíteni akarok neki akkor el kell magamról többet árulnom még ha ki nem is mondom õ rájön. Ez nehéz dolog. Végig a kezét nézem és szinte már ott vagyunk.

- Keito-kun. - szólíttom meg, persze nem nézek a szemébe. Jelzem neki hogy jõjön közelebb. Azért mégiscsak ellátom õt. Nem akarok nagyon nagy erõt bele adni, így elég ha bekötözõm így a Gantai no Jutsu-t azaz a kötszer technikát használom. Ez jó lesz. Nem szólok semmit, csakazért megengedek magamnak egy halvány mosolyt.

- Köszönöm. - erre csak bólintok. Ezt nem kell megköszönni, társak vagyunk.

Beérve persze itt is közölnöm kell miért jöttem, mi a feladatom.

Miután végzek csak némán sétálok kint. Hová tartok? Mi is a célom? Nem tudom. Nekem kellene ezzel tisztában lennem, de egy magamfajtának ez mindig nehezebb. Itt sosem fognak engem az emberek elfogadni. Sohasem!

- Kasumi gyere ide!

- Nézzétek jól meg gyerekek, ilyen egy féldémon. Mutasd a nyelved Kasumi!

- Nem szeretném sensei ...

- Azt mondtam mutasd! Vagy talán ellenszegülsz a sensei-ednek?

- De én ... Igenis sensei.

- Aztaaa ... Ez durva.

- Az ilyenek csak bajt hoznak a falura, a legjobb lenne ha ...

- Kasumi-chan gyere ide! Maga meg Sensei hagyja békén a húgomat!

Lehajtom a fejemet. Nem sírhatok, nem lehetek gyenge. Erõsnek kell lennem. Amig ezt titokban tartom addig nem lehet baj. Senki sem tudhatja meg hogy ki vagyok.

Közös megegyezés alapján vége

Namazu:

Épp jobb dolgom nem révén, zsebre vágott kezekkel sétálok a Hokage épülete felé. Nos igen, késõbbre hívatott magához, de nincs más elfoglaltságom, ezért úgy döntöttem hamarabb nézek be hozzá. Idõközben szembemegyek a három újdonsült kis geninnel, ha jól emlékszem Kakashi-sempai tanítványai.
- Sziasztok? A sensei merre van? – állok meg rájuk köszönve, ezzel talán tudom húzni egy kicsit az idõt.
- Az a perverz sensei már megint késik – morogja egyikük, mire csak halkan kuncogok. Na igen, aki az Icha-Icha Paradise hû rajongója… azt joggal hívják perverznek.
- Csak nem edzésre készültök? – mondom mosolyogva.
- Nem! – pattan elõ Naruto – Ebédet beszéltünk meg Ichirakunál, a sensei azt mondta fizet – karba teszi kezeit és csücsörítve beszél tovább – de tuti, hogy lelécelt, és nem akar fizetni.

Vicces kölykök, komolyan… Körültekintve látom hogy az emberek egy irányba figyelnek, ami az én érdeklõdésemet is felkelti, ezért ugyan abba az irányba figyelek, és máris megtalálom a forrást. Nocsak, egy ismeretlen alak, de ahogy látom többen is vannak.
A rózsaszín hajából ítélve rögtön azt mondanám, hogy Sakura rokona lehetne, de ahogy egyre közelebb ér hozzánk, meglátom hogy egy fiú, de nem is akármilyen… A fejpántból ítélve rejtett kõ faluból származik… Mitõl ilyen ismerõs sugallatú nekem az egész? Hm… majd rájövök…
Nagyon helyes arca van, bár a megjelenése nem mindennapi, az már biztos… szeretem az egzotikumokat.
Hirtelen lépést vált, és olyan hirtelen terem mögöttem, hogy észre sem veszem, és amit következõként érzek, az két kicsi marok egyenesen a hátsómon. Kikerekedett szemekkel tûröm a támadást, mert ha váratlan is, mégis egész jó érzés, de nem kicsit zavar a tömeg.
Ez aztán egy igazán érdekes napnak ígérkezik.
- SENSEIIII!! NE MOST PASIZZ! ELÕTTE ADJUK LE A HULLA PASIT! – hallok egy éles kis hangot, és ahogy látom az egyik-szintén rejtett kõfalui- kölyök lesz az.
- Jóvanna! – morogja halkan, majd alig egy pillanat alatt máris változik a levegõ feszültségszintje, egy apró köhintéssel áll közénk - A kõfaluból jöttem,

És önkéntes mikulásként hoztam meg a Hokage ünnepi csomagját. A virgácsot útközben elhagytam de, nyilván van más, aki elfenekelje… Kiwadoi Hara, jelentem alássan. Ti pedig Konohai Vörös kereszt útmutató kis asszisztensei. Kérdésem… hol van a Hogake iroda, ha nem vagyok indiszkrét? – hadarja el olyan gyorsan, hogy csak nagy odafigyeléssel tudom feldolgozni az információkat. Teljesen el is tûnik az elõzõ hangulat.
Tehát a Hokage iroda felé mennek, és hoztak egy missing-nint. Minden bizonnyal ezért hívatott engem a Hokage, hogy õt vallassam majd ki, és õk azok a ninják, akik egy kis idõre nálunk vendégeskednek majd… szóval ezért volt ismerõs nekem a kõ falu?
És minõ véletlen, vagy csak a sors kegyes fintora… ugyan oda haladunk. Hát nem szerencse?
Ahogy minderre rájövök, vigyor terül el arcomon. Ó hogy milyen jó kis idegen vezetõ leszek én…
Van egy olyan érzésem… bármire is gondolok, benne lesz a fiúcska, az elõzõ akciójából tekintve… Jó kis szórakozásnak nézek elébe.
- Uzumaki Naruto vagyok ! – pattan elõ kedvenc szöszink, rosszat sejtek – Szívesen e…
- Majd én – vágom rá azonnal. Nem hagyhatom, hogy ilyen könnyen kicsússzon a kezeimbõl a dolog… azaz… Õ – Nekik úgyis dolguk van – fordulok (ha jól emlékszem) Hara felé, hüvelykujjal mutatva a kis csapat felé. Kábult mosolygós bólogatásából ítélve neki is jobban tetszik az ötlet, így vigyorogva megragadva kezét rángatom ki a kábulatból – Goukai Namazu – mutatkozom be azonnal, egész erõsen szorítja vissza kezem, ami ugyan meglep, de rá kell jöjjek ninjáról van szó, és a geninekbõl ítélve egy sensei.
- Vezess Namazu-san! Csak utánad, én addig hátul biztatom a tömeget! – válaszol nekem, mintha a kis társaság körülöttünk nem is létezne – Na gyerünk srácuk, passzoljuk le a nyöszörgõ muksót!
- Úgy látom elég érdekes utatok volt idáig… - jegyzem meg, beszélgetést kezdeményezve ahogy haladunk a Hokage felé.
- Jah… küldetésre megyünk, erre jön egy madár, miszerint ha nem gond vadásszunk már le egy életveszélyes mukit, ha már úgy is a bõrünket tesszük kockára. Aztán játsszunk postás gyereket, és hozzuk el a csomagot a Hokagének, hogy kihúzza belõle az infókat – meséli közönyös, sõt inkább unott hanggal. Érdekesek ezek a hangulatváltozások. Az egyik percben még határozott ninjának mondható vattacukor megjelenésû egyén, a másikban egy nem kicsit pajzán vattacuki…
- De sensei ugye azt tudod, hogy nem szórakozni jöttünk… - mondja az egyik kis genin mögöttünk-
- Sanae-chan, a munka az néha maga az élvezet… ne rontsd el az élvezetet, és én cserébe nem adok élvezetmentes munkát… - fordul hátra, mire elfojtok egy vigyort. Egész jól bánik a nagy szájú kis geninekkel, meg kell hagyni. Vajon ez a rejtett kõben szokás, vagy csak az õ saját jelleme?
- A Hokage-sama, nagyon fog örülni az ajándéknak, abban biztos vagyok – jegyzem meg, mire fojtott sikollyal karol belém, s kiszélesedõ mosolyom villantom rá. Igazán szemérmetlen a kicsike, és ez nagyon tetszik.
- Ajánlom is neki! Kilométereken keresztül üldözött egy fél falu, amiért letaroltam harc közben…nem értem mi bajuk volt! Csak a szántóföldet szántottam fel még jobban! Már gyomlálni sem kell! – regéli bosszúsan. Igazán erõs lehet, ha egyedül el tudott bánni egy ilyen típusú missing nin-el, három kis geninnel a hátán.
Egy pillanatra megtorpanok, majd bejelentem, hogy megérkeztünk, s ez után már húzom is magam után a lépcsõn felfelé. Hangos sikoly, egyszerre fordulunk hátra, már csak azt látom, hogy Õ lent a hengergõ rabot állítja meg.
- Ez nem jött össze, haver! – morogja felé, majd egy laza mozdulattal tapos a képébe, amit megvigyorgok. Tetszik a stílusa is…
- Namazu-san! – néz fel rám kérlelõ szemekkel – Segíts kérlek, mielõtt még járatokat is ás! – fejezi be mondatát, miközben még mindig talpával gyûrögeti a bûnözõ pofáját.
Elégedett mosollyal lépkedek hozzá vissza, majd elõre hajolva kapom lazán vállamra a széttiport pasit. Sármosan mosolygok le rá, majd szabad kezemmel intek.
- Kövessetek – dörmögöm halkan, majd megindulok a lépcsõn felfelé, örömmel tapasztalom, hogy Hara megint a karomra tapad, míg a kis geninek csak mögöttem kullognak.
Bekopogok a Hokage Irodájába, aki határozott mély nõies hangján ad engedélyt a beélésre, természetesen valamiért ingerülten. Mint mindig…
Belépünk kis csapatostul, õ nagy kerek szemekkel figyel, ahogy vállamon a mukival féltérdre ereszkedem elõtte.
- Jó napot, Hokage-sama. Jöttem ahogy kérted – majd felemelkedem – és persze közben összeakadtam a vendégeinkkel, gondolom õ lesz a munkám – paskolom meg a fél-hulla lábait, mire helyeslõn bólogat.
- Igen Namazu, eltaláltad – fûzi össze piros körmû ujjait, és elõre dõl, dekoltázsát kivirítva. Eléggé zavaró, de hát õ a Hokage, nem szólhatok közbe… Kár, hogy még nem jött rá, hogy ez engem egyáltalán nem izgat.
Bemutatkoznak a fiatalok is, nem utolsó sorban Hara is, megcsillogtatva hivatalos ninja felét.
- Gondolom elég fáradtak lehettek – mosolyog rájuk a nõ – ahogy ígértem, nálunk egy jó ideig megpihenhettek a segítségért cserébe, mindjárt hívatom is Raidot, vagy Genmát és elkalauzolnak titeket a szállásra, vagy a faluban.
- Ha megengedi… Hokage-sama – szólalok fel, ügyelve arra, hogy ne vágjak a szavába – Én szívesen lennék majd az idegenvezetõjük – kicsit megrántom a „csomagot” a vállamon, mert kezd kényelmetlenné válni. Másrészt meg… nem hagyhatom, hogy pont Genma csapja majd le a kezemrõl ezt a finom falatot – persze elõtte lerendezem ezt…
- Na de Namazu, nem várhatod, hogy õk itt megvárják, míg végzel – háborodik fel.
- Én még nem fáradtam el – húzza ki magát a kis vattacukrom mosolyogva – És szívesen tanulmányoznám a konohai módszereket, persze csak ha megengedi. Addig a Geninjeim elfoglalnák a szállásunkat, õk biztosan fáradtak – a csemeték hevesen bólogatnak, valami kis reménysugárral szemükben… Hehe…
- Hát, legyen, ahogy szeretnéd Hara-kun. Akkor menjetek, nekik mindjárt hívok valakit – már alig hogy befejezi a mondatot máris fordulok meg, elégedett mosolyom eltakarva. Ha meglátná, a végén még meggondolná magát.

Kilépünk az irodából, és máris a karomra cuppan, de ahogy érzem hátrébb is épp tapadni készül… Hehe…
- Biztos nem lesz baj velük? – intek fejemmel az ajtó felé, utalva kis tanítványaira, de csak legyint.
- Dehogy… feltalálják magukat, és van egy olyan érzésem örülnek egy kis szabinak – nos, nekem ebbe nincs beleszólásom, hisz az õ geninjei, ideje hogy magammal is törõdjek végre.
- Akkor gyere – karolom át hátánál – megmutatom a „konohai módszereket” - hangsúlyozom szélesen mosolyogva, majd magam után vonva vezetem le a vallató szobák felé.

Ahogy egyre közeledünk a folyosón és már látom az ajtót, elkezdem felölteni fagyos arcomat.
- Velem van – jegyzem meg komoran, amikor kis kísérõmet akarják megállítani, és félreállva engednek be minket a sötét folyosóra, Õ pedig mögöttem halad. Senki nincs még bent amikor belépünk a kör alakú terembe, ahol csak középen ég egy lámpa, sugárban biztosítva világosságot.
Ledobom egy székre a már fárasztóvá vált alakot, és megmozgatva vállaimat lazítom el izmaimat.
Ahogy látom totál KO. a pali, így nyugodt szívvel ki tudom kötözni, majd kirögzítem a vallatószékhez. Szép kis hely, csak a falaktól lehet látni az egész szobát, aki a fény közepén ül csak azt látja, aki ugyan úgy a fények alatt tartózkodik.

Sóhajtva egyet összefogom hajam, amikor belép egy maszkos társam.
- Nincs szükségem gardedámra – mondom fagyosan. Sosem szerettem ha megfigyelik a módszereimet, általában csak Ibiki-sensei jelenlétében voltam hajlandó tenni bármit is, de õ most egy másik küldetésen van… pech…
- Ne ellenkezz Namazu… ismered a szabályt, legalább egy ANBU-nak meg kell figyelnie a vallatást.
Igazán kellemetlen egy helyzet.
- Én is ANBU vagyok… az nem felel meg? – szólal meg Hara, mire mindketten oda fordulunk. Éreztem én, hogy elég képzett, de ez azért meglepett. Még meg is mutatja az aprócska jelét, ami még jobban meglep. Soha nem szokták felfedni magukat, legalább is nálunk az a szokás, hogy egy ANBU arcát nem láthatjuk.
- De nem vagy konohai, hogy bízhatnánk meg benned? – lép felé.
- Megmutatta az arcát is… nem elég? – szólok közbe. Elgondolkodik, de úgy néz ki nem hatja meg.
- Ha a Hokage-sama nem talál kifogást benne, akkor belemegyek – majd el is teleportál egy villanással. Hehh… köszi.
Ebben a pillanatban be is kulcsolom az ajtót, hogy csak késõbb tudjon belépni.
Csak erre volt szükségem, hogy „kettesben” legyek a finom kis falattal. Vállam fölött nézek rá mosolyogva, majd teljesen felé fordulva lépkedek elé lustán.
- Remélem nem lesz bajod abból, hogy felfedted magad – mondom még mindig mosollyal ajkaimon, de még szóhoz sem hagyom jutni, már közvetlen elõtte állok, és egy kényelmes vadász lassúságával karolom át derekát egyik oldalról, másik kezemmel ujjaim közé fogom állát, felvonva magamhoz arcát, de nekem is meg kell görnyednem, hogy közelebb kerüljek hozzá.
Milyen szépen csillogó szemecskéi vannak.
Kezei mellkasomra feszülnek, élvezkõdve simít végig az izmokon, ami különös élvezettel tölt el. Ritka egy gyöngyszemet találtam.
- Mit szólnál a munkám után egy kis vacsihoz? – kérdem mélyen a szemébe nézve, élveteg vigyorral arcomon. Figyelem, ahogy elgondolkodva édesen ajkába harap kéjesen, és egy pillanatra szemlesütve sóhajt, majd ismét felnéz rám.
- Benne vagyok – súgja válaszként, kezei hátra simulnak ismét fenekem markolászva, amitõl – ha lehetséges – még jobban kiszélesedik vigyorom, s kölcsönözve a taperolását én kezem is lecsúszik formás popsijára. Kezd nagyon is tetszeni a helyzet.
Már épp rásimulnék a finomnak ígérkezõ ajkacskákra, mikor megmordul az áldozat, megállok a mozdulatban, és bosszús morgással fordulok irányába… ennyit a kóstolgatásról… bahh…
Még utoljára visszafordulok felé, egy teljesen más vigyort elõcsalva arcomra, ami sokkal kajánabb.
- Segítesz nekem kivallatni a szerencsétlent? – kérdezem halkan, lassan az õ arcára is vigyor terül szét.
- Naná – válaszol határozottan, és lassan el is engedem, elsõ mozdulatom a jeges vízzel teli vödör felé irányul, majd egy laza mozdulattal locsolom le a pasast, aki meglepett magas hangú hörgéssel éled fel, persze már csurom vizesen. Kezdõdjék a játék…

Unottan sétálok az erdõnek nevezett gazzal határolt föld úton, mögöttem három hûséges geninjemmel, akik okosan, a kis talicskát tolva hozzák új szerzeményüket, alias a ma esti sushit a konohai barátainknak, akik kedvesen invitálnak meg minket nagyon hosszú idõre, egy kis kínzással egybekötött fizetett vakációra. Avagy szívunk itt, mint a torkos borz, mert egészen véletlenül tombolásom rombolása közben ráakadtam egy olyan missing- seggfejre, aki a rákért sem tudott volna 10 méterrel arrébb színvonalat rontani…. Most meg nekem kell itt futárt játszanom, és leszállítani a félhullapizzát a Hokagénak. Remek… más nem is hiányzott. De végül is… egy kis levegõ változás sosem árt!
Fõleg ha a pletykák szerint, itt annyi a jó bishi, mint sivatagban a hulla…

- Sensei… Hara-senseii… - nyikog mögöttem Go-chan, édes szerelmetes hátam közepe, kis lány hangon visítva, mint egy EKG-s géphang…- mikor dobhatjuk már ki ezt a pasit? Tök hangosan nyöszörög a talicskában! És kezd nehéz lenni!
Közömbös tekintettel nézek hátra, s felvont szemöldökkel fixírozom a jelenleg szállító eszközként funkcionáló talicska utazóterében ficánkoló, a két perci félhalott állapotához képest elég élénk tagot, aki a száját fogva tartó rongytól kábé annyit tud elnyöszörögni, hogy az anyukánkat tenné teherbe, kábé úgy, hogy azután már mis is csak fél lábon gurulnánk haza. Felõlem szidhatja azt a nõszemélyt, és is ezt teszem, mikor reggelente elvakít a hajam delejes csillogása…
Na de hogy így nézzen már rám, az felháborító. Én aki kis ujjal legyûrtem, csak azért mert olyan jutsum van, ami kinyiffant minden élõ teremtményt egy kilométeres közelben, félnie kéne tõlem, mert lehet hogy három másodperc múlva már ár végtaggal kevesebbel tud activitit játszani… most amúgy sem vagyok jó hangulatban. Fõleg mert az út során, egy no. 1 pasit sem láttam, sõt még csak no. 100-on belülit sem, így a lehangolástól, úgy elment a hangulatom, hogy azt már csak extra modern hangolóval lehet visszahozni, ha valaki nem akar azon nyomban szörnyhalált halni…
- Go-chan ne szakítsd félbe a gondolatmenetem, mert félbeszakítalak, és anyukád sem tud majd összefoltozni. – ígérem neki legsötétebb rózsaszínen villanó tekintetemmel, õ pedig nagyot nyelve húz bele a taliga-tolásba, s szinte 180 km/h órás sebességgel sprintel elõre a többi zöldfülûvel, akik látva, hogy milyen szar a humorom, inkább iszkolnak, nehogy elsõkén õk akadjanak a kezeim közé, mint kísérleti gumikacsa…
Helyes. Esküszöm, ha nem tudnám, hogy közük van az emberi fajhoz, vennék nekik egy nyakörvet, és ma. akkor szólítanám õket a nevükön mikor a papucs és az újság összefüggés is szerepel…néha jobban járnék… de a bolha nyakörv miatt drágábbak lennének. A nagy ló nemi szervet. Tudják, mikor loholok el én a kis álalt kereskedésbe egy csilli-villi övért… jó lesz nekik a füstjelzés is.
Ahogy elérem Konoha kapuját, az ott dekkoló õrök csak egy kicsit sokkolódnak le a látványon, ugyan is akkora szemek meresztenek, mint bori néni a 3D-s moziban, szájuk kábé a poros földet verdesi, és kábé olyan effektust nyomnak le, mintha még nem láttak volna egy missingnint gúzsba kötve, egy talicskában, három kõgenin által tolva, kíséretükben egy rózsaszín hajú jouninnal. Ch… tapasztalatlan padavanok.
- Kiwadoi Hara vagyok, A Tsuhcikage küldött, ezzel az izével itt gyors címezve. Elsõbbséget élvezek, de ha nem bánjátok a bélyegemet meg tartom a hátoldalamon.- vetem oda, s mit sem törõdve a szexinek induló repertoár két nemes képviselõinek még mindig egy debilekhez hasonlatos ábrázatával sétálok be, s mint vak ember a labirintusban, úgy indulok el Konoha kacskaringós utcáin… csak úgy érzésre. Egy jó ANBI mindig tud egy keveset imprózni… max. nem jön be, és olyan helyeken köt ki, ahol azelõtt szûz ember még nem járt. De nem gáz… lélekrengetõ a sprinttudásom…

Na szóval… a cél állomás a Hokage iroda. Kérdész… hol a rosseben van? Ez egy nagyon jó kérdés, csak a kár, hogy pénz nem kapok azért, amiért megválaszoltam: pedig a minimum az lenne, hogy egy egész hárem szexi bishivel zárnak össze, azért, miért ilyen drámai hõsiességgel jártam le a lábam csontig…
Na jól van aztán szavamra nyílj szét nép, mert így látni sem látok semmit, nem hogy tájékozódni kezdjek én itt!
Azért elég indiszkréten széled mindenki kis felvonulásunk útjából, úgy alaposan lefixírozva minket, enyhén ledöbbenve azon, hogy egy két ajtós szekrényt három pálcika gyerek hogy tud legyûrni… egyszerû több az ész, mint az erõ, kész az erõfölény, ahova nem kell más, csak egy hõsies magam elé vetés csalinak. Hikaru-channak úgy is kábé olyan kemény a feje, mint egy díjnyertes tekegolyó…
Jól van, azért nem kell ilyen rohadt segítõkésznek lenni, wazze! Meg ne fulladjatok már a pletykától nõhajlamú pasi kezdemények! Bah!
Végül is, mikor megunom az ész nélkül való kanyargózást találomra nézek ki magamnak egy srácot, olyan rikító szõke hajjal, ami talán még az én sérómnál is röhejesebb, mellette egy sorstár nõszeméllyel, egy mosolyrahibernált csávóval, és egy jeti magasságú pasival, akit fekete haja úgy takar, mint árnyékszéket az árnyék… na tehát, ezek azok, akikkel láthatóan boldogan trécsel, kisebb ideggörcsök lefolyásával. Nah, áldozat ki pécézve, ideje meggyõzni arról, hogy csillogtatni akarják a vendégszeretetüket…

Megindulok feléjük, s láss csodát szinte azonnal kiszûrnek, max. ha másról nem is, mint egy nõi magassággal rendelkezõ vattacukrot imitáló hajjal megáldott egyén rajzolódik ki a normális nép gyûrûjébõl, és épp sebesen halad feléjük, mint bélszél a tûzszünetben. A Fekete férfi szemei szinte azonnal vetülnek rám, s mint egy android, úgy zoomol rám egy perc alatt, és mér végig olyan pillantással, mitõl hirtelen elõpattan kis lányos szûziességem, amitõl legszívesebben felsikítanék…
És ahogy közeledek, ez csak még erõsebbé válik, fõleg, hogy végre kibontakozik a haj mögötti arc, és az alatta tornyosuló ruhában fogvatartott bishi teste, melyre bishi-szenzoraim úgy fütyülnek, mint fém detektor a bolyhos bilincsre… te jó isten… mindenre ami szexi… EZ A PASI ÁLLATI SZEXI!
Szinte azonnal fagyi effektussal folyok el, s hirtelen mindennemû kérdésemrõl megfeledkezve ugrok oda nyuszi effektussal, s egy szó nélkül elsõdleges, nyílt hátsószándékkal, minden engedély nélkül találnak kacsóim máris hátsójára, amitõl nem kis meghökkenéssel jutalmaz, lévén, hogy ujjaim szinte reflexes élvezettel markolnak bele a két formás, és kemény félholdba, amik úgy simulnak tenyerembe, mint két sárgadinnye… rossz hasonlat, de legalább valamicskét mutat hirtelen jött csodálatomból…
Szemeim egy 80 wattos égõ fényével villannak perverzül, arcomra pír és vér mellet élveteg kis mosoly is szökik, s számból fagörl sikoly hangzik fel, s így élvezem azt a forró errrrrrotikus kisugárzást, amit ez az álom pasi is kibocsát magából, amitõl még a jégkocka is nekivetkõzne…
A három fiatalból kettõ úgy néz mint birka a gyapjú pulcsira, az állandóan mosolygó törpeterminátor pedig csak arcára kozmált kifejezéssel próbál nyugodtan tûnni, kevés sikerrel… a rózsaszín kis híján elájul, a szõke pedig hirtelen nem éreti, hogy õ most fiú vagy lány, mert láthatna megkeveredett aljas kis támadásomtól a behatárolókája…
- SENSEIIII!! NE MOST PASIZZ! ELÕTTE ADJUK LE A HULLA PASIT!- visít Sanae-chan, mint az újévi lencse, én pedig két perces hangulatváltással húzom össze szemeimet, és minden rosszat ígérõ tekintettel fojtom belé kötelességtudatának utolsó betûit is… elsõ a tapizás aztán a munka…minõségvizsgálat, kitudja, milyen veszélyes fegyvert rejteget a nadrágjában… lehet, hogy egy giga kobra rejtõzik ott, ami sürgõs vizsgálatra szorul…
- Jóvanna!- mordulok halkan, majd indiszkréten patakzó orrvéremet letörölve állok a kis csapat döbbent színe elé, s aprót köhintve veszem fel hivatalosan is laza viselkedésemet, ami elég meglepõ váltás a két másodperccel ezelõtti pajzán behatás után. – A kõfaluból jöttem,

Három geninem már csak megszokott mozdulattal rázza fejét rosszallóan, úgy, ahogy általában ilyenkor teszik, mert azt már megtanulta a büdös kölke, hogy no duma, mert lesz para, az tuti… egyszer szóltak be, és egész este a szárító kötélen lógtak, a kutyák fölött…höhö… szép éjszakai mozi volt, az egyszer biztos. De mivel én j tanár vagyok, ezért ebbõl is tanultak, ha mást nem, akkor hallgatást…

- Na gyerünk srácuk, passzoljuk le a nyöszörgõ muksót!- bökök hüvelykemmel a talicskában épp látványosan haldokló fazonra, ki nagy szemeket meresztve pillázik rám, majd ahogy felfedezi, hogy egy viszonylag normálinak tûnõ egyén is érkezett körünkbe, szinte segítségkérõen kezd nyögni, de úgy látszik azt nem hatja meg, max. csak meglepi a látvány…hát igen. Nem mindennap utazik talicskában egy fokozattan körözött missing-genyó.
- Úgy látom elég érdekes utatok volt idáig…- méri végig a közel sem biztató külsejû fickót, az én bishidémonom, én pedig hirtelen közönyösre váltva legyintek egyet lazán s vonom meg vállamat,míg három kis geninem indiszkréten a magas fekete hajú félistenszexkazánt fixírozva tolják a taligát csendesen…höhö, én is ezt tenném, de most csak úgy a stílus kedvéért is lazára váltok, hogy lássa, hogy én egy ilyet akis ujjamból kirázok, pláne, ha nagyon közel van hozzám, mikor elhangzik a számból az életveszélyes „jutsu” szó…

- Jah… küldetésre megyünk, erre jön egy madár, miszerint ha nem gond vadásszunk már le egy életveszélyes mukit, ha már úgy is a bõrünket tesszük kockára. Aztán játsszunk postás gyereket, és hozzuk el a csomagot a Hokagénak, hogy kihúzza belõle az infókat. – mesélem neki dióhéjban, õ pedig egy másodpercre elkomolyodva tekint végig a még mindig a talicskában vergõdõ, már-már a halál szélén álló pasit, de úgy, hogy szemeitõl az jégkockává dermedve fagy le egy pillanatra, ahogy találkozik tekintetük… tévedek, vagy újonnan szerzett kéz koptató kis eszközöm érdekelt ennek a személynek a vallatásában… végül is… az nem baj… legalább segíthetek neki.. mondjuk ellazulni, mikor a fenekét fogdosom… vagy épp mást… hehe…

- De sensei ugye azt tudod, hogy nem szórakozni jöttünk…- jegyzi meg Sanae-chan, mint egy hûséges határidõ napló, én pedig csúnyán sandítok hátra rá.. tudom, hát tudom De ha már egyszer mindig én szívom meg és én húzom a legrövidebbet, akkor legalább hadd élvezzem a vakációt! Fõleg ha Namazu-san mellette lophatom a napot ezerrel…

- Sanae-chan, a munka az néha maga az élvezet… ne rontsd el az élvezetet, és én cserébe nem adok élvezetmentes munkát… - mosolyodok el kedvesen, ám õ a titkos célzást értve sápad el, s bólint lelkesen. Jó kislány! Hát megértjük mi egymást! Tudhatná, hogy amíg nem moleszteráltam ki magam, addig a perverzióktól való nyüzsgésben nem bírok magammal, és minden második pasiról letépdesem a ruhát, hogy agyon fogdoshassam, tapogathassam, hogy aztán villámgyorsan sprintelek el elõlük… hehe…

- A Hokage-sama, nagyon fog örülni az ajándéknak, abban biztos vagyok.- mosolyog rám olyan olvasztó behatással, hogy attól egy perc és vérrel kevert pocsolyává válok… fangörl sikollyal karolok izmos kezébe, s a köteges kemény foghatóságokat markolászva csillannak szemeim, akár a száz wattos égõ, és úgy élvezkedek tovább, amit látom, már õ is kezd élvezni…

Ez a pasi eszméletlen! Hogy tud valaki ilyen szexin mosolyogni? És ez a hosszú fekete lobonc… olyan tõle, mint egy veszett farka, s aki csak arra vár, hogy bárkibe beleharaphasson… hehe… majd én megharapom más helyett is… kukuku…

- Ajánlom is neki! Kilométereken keresztül üldözött egy fél falu, amiért letaroltam harc közben…nem értem mi bajuk volt! Csak a szántóföldet szántottam fel még jobban! Már gyomlálni sem kell! – forgatom meg szemeimet, s ahogy bishidémonom meg áll, úgy torpanok meg én is, ugyan is úgy rátapadtam erre a keményizmú karra, mint pióca a lábszárra…

- Megérkeztünk.- jelenti be, majd a kanyargós lépcsõn elindulva húz maga után engem is, de csak addig míg geninjem illúzió romboló sikolya szakítja meg idilli gyönyörködésemet, amit épp Namazu-san testében teszek, de nagyon intenzíven… érdeklõdve pislogok hátra, és amint meglátok, azon hangosan röhögöm el magam. Kis geninjeim kicsi a rakást játszva tehénkednek a beton lágy ölén, legfelül a rabbal, aki épp gurulásra véve a figurát próbál elszökni, kevés sikerrel, ugyan is két másodperc múlva már elõtte termek, s vidáman rá vigyorogva pöckölöm meg homlokát. Igaz, milyen gyors vagyok? Mint a villám öcsém!
Még fekete hajú démonom is meglepõdik egy percre úgy tûnök el mellõle.. volt idõm kitanulni a mesterséget, ugyan is a Tsuchikage nagyon gyors, de nekem gyorsabbnak kell lennem hogy, eltudjam bliccelni a balhét és a küldetéseket… íme több évi rutin és tapasztalat gyümölcse… gyalogkakukk behatású emberkezdemény, vagyis én!

- Ez nem jött össze, haver! – ingatom meg fejemet, majd felállva lépek a fazon pofájába, hogy premier plánban láthassa cipõtalpam, míg megszabadul a szökés utolsó gondolatától is… felfelé integet újonnan jött bishilovagomnak, ki csodás valójában áll ott fen, hogy még jobb rálátást adjon szexi valójának, amitõl én menten kocsonyává válok… nem létezik ilyen félisten az tuti.. a pokolból szalajtották, csak attól lehet ilyen… lehet hogy mégis a pokolra kéne jutnom…- Namazu-san! Segíts kérlek, mielõtt még járatokat is ás!

Hogy ez a pasi milyen egy fõnyeremény… fõleg, ahogy a rabért lehajolva mutatja meg nekem hátsójának tökéletes vonalait és domborulatait, miközben a vállára kapja jelentéktelen csomagom… atyaég… ha ettõl nem vérzek el akkor semmitõl…
Hehe… vérszegény leszek…