Anime szerepjáték.hu - Magyarország elsõ korhatáros anime szerepjáték oldala

- Azt hittem már megértetted, hogy én soha nem foglak elhagyni, de te mégis elhagytál engem.- elenged és leül az ágyra. - De már mindegy. Megkeresem az Akatsukit megölöm Pein-t és én leszek az Akatsuki vezére. És akkor megszabadítalak Orochimarutól.- hajtja le a fejét. Egy ígéret, újabb a sok közül, melyet másoktól hallottam.

Este mellettem van, de nem alszik tudom jól. Felé fordulok és õ rögtön megcsókol.

Ezen az éjszakán ismét eggyé válunk. Szenvedélyesen szeretkezünk, majd mellette nyom el az álom.

Reggel még mellettem van.
Megigérte, hogy nem fog elhagyni és itt van, mellettem, nem ment sehova.

- Keito ... - szólítom meg halkan.

- Igen Kasumi? - de nem is tudom mit mondhatnék neki. Megigérte, hogy megszabadít Orochimaru-tól.
De ha tudná, hogy én bármikor távozhatok ... Mert engem senki sem állíthat meg.

- Én ... Nekem nem kell maradnom itt ... Tünjünk el innen együtt, messzire. Ahol senki sem találhat ránk, senki sem bánthat minket ... Ahol nem számít mik vagyunk, csak, hogy szeretjük egymást . - és zavaromban el is pirulok. - Menjünk innen messzire ... - kérem.

- Ezt szeretnéd Kasumi? - simít végig arcomon.
Igen ezt, mindennél jobban ezt. Elegem van, hogy kihasználnak és bántanak. Csak õ és én ... És megszünik körülöttünk a világ.

- Hol voltál? - aggódok, de nem fordulok felé. Annyira nyugtalan vagyok most.

- A faluban. - ölel át hátulról.- Ki kellett szellõztetnem a fejemet. - suttogja a fülembe és ezzel szinte megõrjít.

- Értem. Azt hittem itt hagysz.

Igazi énje elõ akar tõrni, tudom mit érez, mert én is így vagyok ezzel. Ismét a földre kerülünk, a nyakamat csókolja, mire megcsókolom. Már nincs visszaút, nem tudjuk vissza fogni magunkat. Az ajkába harapok, nem állunk meg és már mindketten meztelenek vagyunk... Nem bírom. Tudom, hogy kíván engem, én is õt... Vérét ízlelem ... Isteni jó.

Kéjesen felnyögöt, élvezem amit tesz.....

Mikor felébredek Keito már nincs mellettem. Jobb is így... De ezekután még fájdalmasabb lesz elhagyni õt. Magamra öltöm narancssárga yukata-mat és fogom kardomat. Csak egy rövid üzenetet hagyok neki, melyben aztírom le hogy nem akartam, mégis el kell hagynom és szeretem. Nem írom meg miért megyek el, vagy hogy hova ... az nem fontos. Nem akarom hogy rámtaláljon, most egyedül kell boldogúlnom.

Elhagyom a falút és csak mászkálok. Nem tudom hova megyek ... Nem tudom miért .... Nem tudom hol állok meg ... A múlt kísér, talán az elõl próbálok elbújni.

*************************

- Mindennél tobbet érsz nekem ugye tudod?

- Tudom papa, mondtad. Olyan szokszor mondtad.

- Sohase szégyeld ki vagy.Te hasonlítasz édesanyádra, olyan vagy mint õ , de sokkal különbb mint itt ezek az emberek.

- Mindig ezt mondod papa....

- Mert így van. És ha én már nem leszek...

- De te velem leszek, sokáig!

- Igen, de ha mégsem ... Tudod hogy mindenkinél jobban szerettelek.

Csak azt érzem, hogy könnyeim megállíthatatlanul folynak. Miért? Miért kellett mindenkinek elhagynia? Miért?

- Kasumi! Veled meg mégis mi történt? - felül és megsimítja az arcomat. Semmi gond ... Ez nem vészes, mert félig démon vagyok ... Ez csak ...

- Áh.. Semmi. Csak edzeni voltam... - mondom pirulva. Nem akarom, hogy aggódjon miattam.

- Attól nem sérülhetsz meg! Mondd megint Orochimaru volt az?!

- I-igen. - hebegem. Nem akarom, hogy mérges legyen rá, hiszen nem lett bajom, nagy bajom...

- Megölöm! - a mellette levõ asztalra csap ököllel.

- Keito! Ne.. Elvégre nem haltam meg... Semmi bajom..- ölelem meg. Kérlek, ne. Egyideig viszonozza az ölelést, majd elenged és megcsókol.

- De nem tudtam segíteni.. Nem voltam ott.. Nem segíthettem...- nem szólok csak megcsókolom. Nem baj, legalább nem veszélyezteted az életedet egy magamfajta korcsért.

- Keito-kun... Jól van? - jön be egy ápoló.

- Igen persze.. - feleli, majd megölel és nem enged. Nem akarom, hogy elengedjen... Nem akarom, hogy baja essen miattam ... Nem akarom hogy a családom sorsára jusson.

- Igen? - kérdezem még mindig ölelve.

- Te... Te is viszonzod a szerelmemet vagy csak nem akarsz megbántani? - mi van? Ez hülye kérdés!

- Ne kérdezz ilyen butaságokat! Persze, hogy szeretlek.. Mindennél jobban...- ölelem még erõsebben. Derekamat szorítja, feje a mellkasomon. Olyan aranyos...

Délután már ki is jöhet a kórházból. Olyan jó, ez szuper. Otthon rögtön az ajtóhoz nyom és megcsókol. Viszonzom a csókot, majd én csókolom meg, de kicsit az ajkába harapok. Furcsa, hogy mikor megérzem a vérét az tetszik és még érezni akarom ezt az ízt. Részben kígyódémon vagyok .... Ez olyan lenne mint mikor a kígyó áldozatot talál? Így éreznék most vérének ízétõl? Furcsa ... Még soha nem éreztem ezt ...

A földre teper, tudom hogy nem bírja vissza fogni az igazi énjét, pont mint én a démoni lényemet. egyre forrobban csókol meg, keze felsõm alá csúszik, majd elenged. Nem értem. A szívem olyan hevesen ver ... Majd kiugrik a helyérõl.

- Bocsáss meg... Nem tudom kordában tartani magamat. Annyira kívánlak, de ... de nem tudom, hogy te is kívánsz-e engem. - ezzel már megy is. Csak fekszem a földön egyedül, szemem kígyós. El gondolkodom azonvajon én mit tettem volna. Hiszen a démoni részt nem tudom vissza fogni, de kárt sem akarok benne tenni...Viszont ha ezt teszem? Nem tudom milyen a rendes énem, de nem beszámítható az biztos. Még arra sem emlékszem mit tettem Deidara-val.

Megigazgatom yukata-mat, magamhoz veszem katana-mat és már indulok is. Nem akarom hogy össze találkozzak vele, ezért ügyesen hagyom el falvat. Csak sétálok. Lehet tényleg jobb lenne ha meglépnék.

- Orochimaru, gondoltam hogy még találkozunk. - sziszegem és hagyom had lássa méregfogaimat.

- Hogy döntöttél?

- Én ... Lehet tényleg jobb lenne ha nem maradnék ...

- Tehát azt választod hogy velem tartasz. - vigyorog ördögien.

- Még nem, de azt hiszem ez lenne jobb. Csak egy kis idõt kérnék még ...

- Nem elég válasz a csók? Még részletezzem is? - mosolyodik el, de olyan édesen, hogy nem lehet neki ellenállni. - Szóval hát. Túl erõs vagyok amikor a valós alakomban vagyok ezért lepecsételték. - engem ölelve mesél. Lehet én is jobban jártam volna egy pecséttel. Nem szeretek ilyen féldémon lenni, mert mindig csak bántanak. Még mesél magáról egy kicsit és utánna irány Gaara-sama. Van egy olyan érzésem hogy ma nem lesz nyugodta napom. Tegnap Orochimaru látogatása és most... most lesz valami más is. Érzem ...

- Kazekage-sama! - adjuk meg a megfelelõ tiszteletet mindketten, bár az n gondolataim most máshol járnak. Vajon tényleg veszélyt érzek?

- Sziasztok miért jöttetek?

- Mi az álláspontunk? Vagy van valamilyen elintézendõ dolgunk? - valaminek történie kell ma, én érzem. Vagy tévedek? De én sosem tévedek. Mikor a szüleimet elvesztettem, anyánál és apánál is ,de Katsuhito-nál is ezt éreztem, szóval biztos baj lesz. De m iért és kik?

- Nincs csak ha támadás ér ti is álljatok be a harcba. - erre persze bólintok. Úgy érzem hamarosan fog is, de ezt nem mondhatom ki. Ki hinne egy magamféle korcs megérzésében? És ha tévedek?

Csak csendben sétálgatunk és ez az érzés egyre erõsödik. Mintha egyre közelebb lenne a v eszély. De hol? Honnan támadnak és kik? Hirtelen egy érzés szorítja össze a szívemet. Támadás!! Csak karon ragadom Keito-t és már futunkis vissza. Én tudtam, én éreztem, de kik õk?

Mikor oda érünk,csak nagy szemekkel nézem. Hogy utálom õket!!

- Az Akatsuki! - nem habozok kardot rántok és úgy harcolok. Nem akarom, nem szabad engednem elõtörni a démoni részemet. Végig Kenjutsu-val harcolok, nem akarom hogy elveszítsem a fejem, mert akkor nem fogom tudnimajd vissza fogni magam. Nem akarok kígyót idézni, sem egyébb jutsukat amik a származásommal kapcsolatosak.

Deidara támad rám. Francba már! Nem támadok, inkább védekezek. Egy kisebb vágás ér és szemem kígyósra vált. Na ne.. neneneneneee...! Ez nem jó.

Fogalmam sincs mi történt, mit tettem. Csakazt tudom hogy kissé ugyan de elõtört démoni lényem... Körbe nézek, Deidara már sehol és meglátom Keito-t. Megsérült!

- Kasumi ne gyere ide! - látom, hogy neki is elõtör a lezárt része és úgy gyõzi le õket. Meg áll velem szemben. Keito...

- Nincs semmi bajod Kasumi?

- Nincs, de neked van! - és már nem bírom visszatartani könnyeimet. Megsérült és még ilyenkor az érdekli velem minden rendben van-e.

- Csak egy kis karcolás.

- Mindig ezt mondjátok közben pedig nagyon nagy a baj! Gyere vége a harcnak. Azonnal kórházba kell menned! - igen... Mindig csak egy kis karcolás és aztán itt hagynak és ismét egyedülmaradok. Nem akarom elveszteni Keito-t. Õt már nem.

Bent rögtön ellátják és maradnia is kell egy ideig. Tudtam én, hogy nem csak kis karcolásról van szó!

- Kasumi. Semmi baj? Tényleg? - de nem akarom elveszteni. Félek ...Annyira félek, hogy elvesztem. És fáj ... Fáj, mert érzem, hogy rosszfog történni ha még maradok, de nem akarom elhagyni.

- Hölgyem távozzon. - egy búcsúcsók és már megyek is. Tudom hogy neki pihennie kell.

- Holnap is jövök. Nem hagylak itt. - mondom és már megyek is. Utam a gyakorló pályára visz. Muszály edzenem, muszály elterelnem a gondolataimat. Muszály nem összetörnöm. Nem lesz baja, rendbe jön.

Egymás után gyakorlom a technikákat, míg zajt nem hallok. Késõ lennevissza váltani rendes alakomra. Kígyót idézek.

- Már megint te? Mit akarsz? - nézek gyûlölködve az elöttem állóra.

- Már megint ez a fogadtatás Hangrejtekfalva Kasumi-ja.

- Azt hitted nem tudom honnan jöttél? - az az ördögi mosoly. Elfordíttom tekintetemet. Érzem, hogy nem sokáig tudom kordában tartani az erõmet. Nem lehetek dühös, mert az irányít ilyenkor. Az emlékek akaratlanul is eszembe jutnak.

- Csak egy korcs vagy. Látjátok?

- Kasumi nézz szépen a szemembe. Nézz rám kis kígyó fattyú!

A sensei mindig megalázott a többiek elött, sosem tartottak közéjük valónak. Biztos vagyok benne hogy a szüleim ésa bátyámhalála sem véletlen volt.

- Emlékszel? Te nem tartozol ide, sem máshova. Te hozzám tartozól.

- Nem. - nézek rá elszántan és már nyoma sincs az elöbbi kislánynak aki majdnem sírt. - Én ide tartozom Konoha-ba! - támadok kígyómmal is. Nekem itt a helyem, ide tartozom, itt szeret valaki!