|
|
Szerepjáték
(Yaoi)
| Rauko | 2012. 09. 11. 20:52:26 | #23399 |
Karakter: Andrea Pirlo
Megjegyzés: ~ Vyvynek
- Andrea, ez nem ilyen egyszerű - sóhajt fel gondterhelten, és megint nem hagyja, hogy végigmondjam. Nem akarok hozzá menni, vagy összeköltözni, csak hogy együtt menjünk… helyekre, vagy akármi, de neki most ez sem.
- Mi nem egyszerű ebben? Letelik a szolgálati időd, hazajössz, és egy pár leszünk. Ez olyan kurva nehéz? - kérdezem egyre idegesebben.
- El fogjuk sietni… - suttogja, de látom a szemében, hogy valamit nem mond el. Valami nyomasztja napok óta, tudom, érzem, de akármikor kérdeztem rá, letudta azzal, hogy itt neki mindig van miért aggódnia. Ami persze igaz, de a gondot nem fedi le sejtésem szerint.
- Tudod mit? Akkor kefélgess akit akarsz - nézek a szemébe, de próbálok a lehető leghalkabb lenni. Ideges vagyok, de a karrierjét nem fogom tökre tenni.
- Őrmester, támadni fognak! - rohan oda hozzánk Tom.
- Akkor menjetek előre. Ott van az az épület - mutat egy romos kis útszéli valami felé… talán egykor étterem volt. - Onnan tökéletes rálátásunk lesz arra, ahonnan tüzelnek - mondja. Rám sem néz, elpillant mellettem, ezzel is utalva rá, hogy rohadtul semmi közünk egymáshoz, ahogy azt az esti, tábori veszekedéskor is kifejtette. Nekem meg jobban fáj, mint gondoltam. Jó lenne vele. Erős, férfias… de valamiért eszében sincs felvállalni.
Gondolataimból viszont az szakít ki, hogy valami, hatalmas ricsajjal felrobban, ahogy odafordulok…. a kocsi!
- Oliver! - ordítom, de Tom elkapja a karom, ellök az épület felé, és ők mennek.
Az mindenesetre biztos, hogy soha nem fogom ezt elfelejteni. Soha az életben…
* * *
- Andrea, ez rossz ötlet - sóhajt fel a szerkesztőm.
- Ott emberek hallnak meg, Stuart. Nem érdekel, hogy szerinted mi rossz és mi nem, én ezt abbahagyom - csapom le az eddig kész anyagot. - A szüleim kifizetik az esetleges költségeket - nézek még rá a vállam felett, és elindulok a kórház felé.
A nővéreknek meghagytam, hogy ha felébred, hívjanak. Látnom kell őt… még akkor is, ha ő talán nem akar engem.
Ahogy odaérek, és közli a főnővér, hogy amnéziás, le kell ülnöm. Felvilágosítanak, hogy a küldetés teljes idejére vonatkozóan semmiféle emléke nincs, így minden bizonnyal rám sem fog emlékezni. Felsóhajtva lépek be hozzá. készen mindenre…
* * * Hetekkel később * * *
- Szia! Megkaptam az üzeneted, és siettem, ahogy tudtam, de le kellett adnom mindent lapzártáig - kezdenék bele, de nem hagyja, hogy befejezzem. Az orvosa szerint nincs már komolyabb baja, de az, hogy mikor térnek vissza az emlékei, teljesen bizonytalan.
- Amióta kijöttem a kórházból, van egy visszatérő álmom - suttog a fülembe, amitől végigszalad a remegés a testemen. - Gyere! Az irodámban nyugodtan beszélhetünk - kér meg, és el is indul. Ha nem is biztos magában, meg kell hallgatnom, mit akar. Amikor odaérünk, zárja az ajtót és rám pillant.
- Érzek valamit a számon, olyan, mint egy emlék, és álmomban együtt vagyok valakivel, de nem látom az arcát… és nem tudom, ki az. Motoszkál bennem a kíváncsiság, vajon ezt éreztem e…
A csók hosszú… nem vad, lassú és finom, amilyet akkor adott, ha picit több időnk volt egymásra. Azonnal eszembe jut minden, és, bár visszacsókolom, lehunyt szemeimből könnyek hullnak. Ahogy az egyik eléri az ajkamat és így az övét is, kipattannak a szemei és elválik tőlem.
- Mi… - kérdezné, de leintem. Félelmetes, felnőtt férfi létemre többet sírtam az elmúlt hetekben, mint a másodunokahúgom, aki még csak kilenc éves.
- Ne haragudj, megint elragadtak az indulataim - suttogom. - Elmegyek.
Elkapja a karom és visszaránt magához. Talán akaratlanul, de a mellkasához csapódok, és megint csak túl közel van. Nem vad, most sem ideges.
- Találkozni akarok veled valahol, kettesben. Beszélgethetünk? - kérdezi, és nagyon finoman, a bal mutatóujjával végigsimít az arcélemen. Megremegek, és lehunyom a szemeimet, aztán ki is pattannak azonnal, ahogy folytatja. - Talán elmesélhetnéd neked, hogy mi történt.
- Mikor végzel? - kérdezem halkan.
- Hat körül - feleli.
- Ideküldetek érted egy kocsit, nálam találkozunk - mondom, majd ellépek tőle és szinte rohanok kifelé.
Megfulladok az érzéstől, ami napok óta kínoz. Mi van, ha miattam volt? Mi van, ha azért sikerült olyan cseszettül felrobbantani az egészet, mert én veszekedtem vele?
* * *
Fél hét után pár perccel megáll a kocsi a kapu előtt. Egy kisebb ház, a napokban vették anyuék, én meg beköltöztem.
A teraszon ülök most is, előttem egy pohár finom, behűtött gyümölcsös vodka. Nem nagyon ettem ma, de az elmúlt hetekben nem volt étvágyam. Amikor már vészesen rosszul voltam, ettem valamit, meg ilyen édes szarokat iszogatok, néha alkohollal.
- Szép ház - lép ki a teraszajtón. - Szia - köszön rám mosolyogva. Elolvadok ettől a mosolytól még mindig, de akkor is borzalmasan félek. Ha visszatérnek az emlékei…. akkor, ha most újra össze is jönne valami, akkor megint meg fog utálni, hiszen valószínűleg rájön, hogy miattam volt, mert biztos, hogy miattam volt.
- Elmondod, amit tudsz? - kérdezi, miközben leül az előttem levő székre. Itallal kínálom, de nem kér semmit, így csak elkezdek mesélni.
- Kiszagoltam, hogy meleg vagy te is. Bepróbálkoztam, és egy kis városban voltunk éppen, én egy kórházi szobában kaptam szállást, ott történt meg először. Utána többször, amikor csak volt időd, találkoztunk. Egyszer egy kis bunkerfélében voltunk együtt - mosolyodom el az emlékeken. - Humvee volt ott, meg ládák, ott tudtunk elbújni egy kicsit, hogy kettesben legyünk. Aztán jött a baleset - sóhajtok fel.
- Azt nem mondod el? Érdekelne, hogy mi történt tényleg… - néz rám.
- Figyelj, Oliver - teszem le a poharat, és az asztalon a kezéért nyúlok, összefűzve ujjainkat. Ő először lepillant a kezére, majd rám, így beszélek is tovább.
- Nem akarom elmondani, hogy mi történt akkor és mi az én véleményem - suttogom. - Ha visszatérnek az emlékeid, akkor keress fel… és beszélünk. Addig próbálj meg valahogy visszaemlékezni, mert fontos dolgokat mondtál nekem a baleset előtti este és a baleset előtt közvetlenül is.
Felállok, és nyomok egy csókot az ajkaira, de nem hagyom, hogy elmélyítse. Aztán visszasétálok a nappaliba és várom, hogy elmenjen. Amíg nem emlékszik, nem tudok vele mit kezdeni és nem is akarok. Ha visszaemlékszik, alám ő fogja azt mondani, hogy miattam volt és látni sem akar többet. Talán így is túl sokat mondtam kettőnkről.
Nem merek bízni abban, hogy nem miattam volt.
Az eszembe sem jut, hogy mást mondjam neki, mint ami… az aljas dolog ,lenne és szembe kellene köpnöm magam a tükörben.
Egyedül abban tudok bízni, hogy hamar visszatérnek az emlékei. És ha a baleset napjára nem is, az előtte levő este veszekedésre talán visszafog tudni emlékezni.
|
| Rauko | 2012. 08. 30. 16:07:22 | #23224 |
Karakter: Andrea Pirlo
Megjegyzés: ~ Vyvynek
- Két óra, hm? - kérdezem mosolyogva.
- Nem olyan sok idő - rántja meg a vállát.
- Nem bizony - suttogom, és körbepillantok. Sehol senki, így közelebb hajolok és a füle mögé csókolok, mire picit megremeg.
- A humvee-ban leszek, át kell néznem a mailjeimet - sóhajtom a fülébe. - Az úgyis a sátor mellett van, nem lesz bajom és nem vagyok senkitől messze - állok fel, már normál hangerőre váltva. Ki tudja, nem jön-e valaki, akit nem veszünk észre.
Nem felel, csak pásztázza tovább a terepet, így el is indulok.
A többiek ládákon ücsörögnek.
- Mi a helyzet? - kérdezi Tom.
- Semmi különös - rántom meg a vállam. - Megyek a humvee-ba, megnézem az e-mailjeimet meg kitalálok valami jó kis cikkötletet, lassan le kell adnom a hetit és még egy szót sem írtam - nevetek fel kínosan.
- Valamikor leülhetnél velünk is dumálni - néz rám Wade. - Mármint az őrmesterrel már haverok vagytok, de velünk alig beszélsz.
Felvont szemöldökkel, őszintén meglepett arccal pillantok rájuk. Most ez… komoly?
- Hát, nem tudtam, hogy nem zavarlak-e titeket, vagy hogy egyáltalán akarjátok-,e hogy közöttetek legyek a szükségesnél többet. Mármint sokan nem bírják a fajtámat - húzom el a szám.
- A melegeket vagy az újságírókat? - néz rám Shon.
- A melegeket általában, meg az újságírókat - mondom, és leülök melléjük, egy üres ládára. Beszélgetni akarnak, ha jól vettem ki a gesztusaikból.
- De nem látszol olyannak, aki leégetne minket - kortyol egyet Franck az üveges vízből.
- Mert nem akarok leégetni senkit. Mármint jobb sztori lenne arról írni, hogy mit rontanak el a katonák, és mit csinálnak rosszul, tuti híresebb lennék tőle és a könyvem gyorsan felreppenne az eladási listák élére és a szerkesztőm is el lenne ájulva. De eszem ágában sincs ilyet tenni - mosolygok rá Franckre.
- Hogyhogy? - kérdezi Larry. - A pénz mindenkinek jól jön…
- Nekem éppenséggel nem sok szükségem lenne rá - nevetek fel. - A családomnak jól megy, így tényleg csak azért dolgozom, mert szeretek, annak meg része, hogy nem állítok be senkit negatívan. Egyébként is tisztelem, amit csináltok, én nem lennék rá képes. Nem vagyok olyan tökös legény, mint ti - mosolygok körbe rájuk, majd felállok. - Na, megyek, mert ha nem olvasom el anyám e-mailjét, kapok a fejemre - röhögök fel. Együtt nevetnek velem, és ez nagyon jól esik.
Bár azt nem tudhatom, hogy a hátam mögött mit mondanak, az őrmestert meg nem fogom megkérdezni erről, hiszen nem vagyok kislány, nem érdekel. Jól elvagyunk szemtől-szembe és nekem szimpatikusak, ennyi a lényeg.
* * *
Egy a szerkesztőtől. Azt kéri, hogy ha a lesz egy kis időm, akkor írjak vázlatot a könyvhöz. Nem sürget, mert tudja ő is, hogy nehéz, de örülne, ha haladna ez is, nem csak a cikkek, és lényegében ezéret jöttem ki, a cikkek csak kis kiegészítés. Mondjuk igaza is van, így el is döntöm, hogy minden nap írok majd egy picit a könyvbe is.
Holnaptól.
Anya is írt. Nem tudom, hogy honnan, de érzi, hogy baj van, és szeretné tudni, hogy minden rendben van-e.
Neki is válaszolok. Nem írom a támadást, nem akarom, hogy aggódjon, hiszen élek, és fogok is. Csak nagyvonalakban vázolom neki a csapatot, hogy jó fejek, a környéket, hogy meleg, meg ilyesmik. Témák általánosságban, de legalább nem fogja azt mondani, hogy nem foglalkozom vele.
Aztán Christina, az egyik egyetemista csoporttárs. Ma is legjobb barát, így persze azonnal kérdezget, hogy mi a helyzet. Nem akarom, hogy adott esetben baj legyen, így csak annyit írok neki, hogy ha hazamegyek, akkor majd beülünk valahova és mindent elmesélek, a pasikról, az időjárásról, a történekről, mindenről, csak legyen türelmes, mert ez nem e-mailtéma.
Tinával sosem volt mondjuk semmi. Barátok vagyunk, tiszta, szinte barátok. Nem is ébredt fel egyikünkben sem a dolog, bár én ma is azt mondom, hogy ha kicsit magába szállna és lefeküdne egy csajjal, akkor rádöbbenne, hogy nagyon rossz felé próbálkozik jelenleg.
Mire a tizenhatodikra is válaszolok, a többi viszont már lényegtelen hülyeség vagy válaszmailek, hallom, hogy valaki közeledik. Gyorsan kikapcsolom a lapost és lehajtom, hogy kilássak, hiszen már sötét van kint is.
Nyílik az ajtó, és az őrmester…
- Van kedved egy kis sétához? - kérdezi mosolyogva.
- Persze - bólintok, majd visszateszem a gépet a táskába és indulás előtt bedobom a sátorba, a helyemre. Hely… egy lyuk, mert itt nincs más tényleg, különcködni meg nem akarok, bár a frász kerülget, hogy egy gödörben alszom.
- Őrmester… ha reggelre csak poénból is betemetnek homokkal… nem fogok tudni felkelni szerintem - húzom el a számat, ahogy sétálunk.
- Nem kell aggódni, nem fog senki betemetni - mondja.
Egy ládákkal felpakolt helyre megyünk. Egy humvee a bal oldalon, a többit, egy kis belépő kivételével telepakolták ládákkal. Leveszi a hátáról a fegyvert és nekitámasztja a humvee-nak. Nem tudom nem észrevenni, hogy elérhető közelségben hagyta, de nem úgy, hogy zavarjon.
Ahogy megszabadul tőle, közelebb lépek, és végigsimítok az arcán.
- Hosszú napod volt - suttogom.
- Az volt - mosolyog rám. - De eddig egyik sem volt sétagalopp.
- De már itt vagyok, hogy kicsit ellazulj - vigyorgok rá, majd közelebb hajolva finoman megcsókolom. Lágyan érintem ajkaimat az övéhez, és hagyom, hogy ő mélyítse el a csókot, karjait a derekamra fonva közben. Nyelve már hajszolja az enyémet és szívem szerint egész éjszaka csak vele lennék, de tudom, hogy nem lehet. Most, itt semmiképp.
Mégis kiélvezem az ízét a számban, ahogy eláraszt a vágy, hogy magamban akarom érezni, most mégsem megyek el addig, ezt már most tudom.
Hirtelen szakadok el tőle, ha lassan csinálnám, nem menne, és a gatyámba élvezni ebben a korban már ciki.
Ahogy eltávolodunk, egy pár pillanatig csak nézem őt.
Olyan férfias, olyan… hihetetlen. Egyrészt tök jó, hogy itt van, így nem vagyok egyedül, másrészt szar, hogy itt találkoztunk, és nem egy nyugisabb, romantikusabb helyen. Mondjuk akkor lehet, hogy nem fog meg ennyire az, hogy ennyire pasis. Én sem vagyok egy nyunyóka, de ő… ah. Még mindig, ha csak arra gondolok, amikor bennem volt, megremegek.
Végigsimítok a mellkasán, le a nadrágjáig, és most is csak kioldom, és kibújtatom a farkát, majd letérdelek.
- Mire készülsz? - kérdezi suttogva és a hajamba simítja az ujjait.
- Le foglak szopni - pillantok fel rá.
- Andrea…
- Semmit sem kérek most érte, csak élvezz el, amikor jól esik - simítok végig a combján a nadrágon keresztül.
Vajon látom majd valaha teljesen meztelenül? Úristen, milyen fergeteges lenne, ha a meztelen bőre az enyémhez simulna, miközben egy ágyon fekszünk, egy légkondicionált szobában, ahol annyira nyögök fel hangosan, amennyire akarok, és ha akarunk, egész nap meztelenül járhatunk a lakásban, mert nem tilos, mert nem kell példát mutatni senkinek és csak azt kell tenni, amit akarunk.
Lassan veszem az ajkaim közé. Semmit sem sietek el, de nem is lazsálhatok, nem akarok lebukni.
Végignyalok a hosszán, picit megszívom a makkjáét, majd az ajkaim közé veszem, és az egészet a számba veszem.
Ahh, tudtam, hogy ez még jól fog jönni, és a sóhajából ítélve tetszik neki, így megismétlem párszor, miközben simogatom ezt a rohadt nadrágot.
A bőrét akarom érezni, de tudom, hogy nem vetkőztethetem le csak így. Nem szabad, és itt szabályt szegni nem az izgalmas kategória.
Ahogy ismét megszívom a végét majd elkezdem finoman szopogatni, néha iszonyat gyengéden megharapni a végét, hosszú percek múlva érzem, hogy remegni kezd, Tudom, bírná még, de ő sem akarja húzni tovább.
Erősebben szívom meg, az egész hosszát az ajkaim közé veszem, majd ahogy megérzem a számban az ízét, az utolsó cseppig lenyelem, még meg is szívom picit, nehogy olyan legyen a nadrágja.
- Tetszett? - állok fel. Nem csak én, a farkam már majdnem fáj. - Remélem igen - mosolygok rá. - Most kicsit beülök a humvee-ba, aztán alszom én is egyet - kacsintok rá, majd összeérintem az ajkainkat de nem mélyítem el a csókot, lépek is el tőle, mert félek, egy nyelves csóktól elmennék, így azonnal elindulok a humvee felé, hogy beüljek és kiszolgáljam magam, miközben arra gondolok, hogy végigcsókolgatom a friss, tusfürdőillatú bőrét, minden centit, minden pici izmot hosszú percekig kényeztetve…
|
| Rauko | 2012. 08. 25. 19:18:57 | #23121 |
Karakter: Andrea Pirlo
Megjegyzés: ~ Vyvynek
Ülök a szobában, amit intézett nekem, és bámulom a monitort. A word aljas dög, hófehér lapjával utalgat rá, hogy még egy szót sem írtam le. De nem tudok fogalmazni. Úgy érzem magam, mint egy kislány. Repkednék, ha lehetne, pedig nem tudom elfelejteni, ami ma volt. De mintha a sors is úgy akarná, hogy a szar után valami jó jöjjön, kiderül, hogy a hadsereg legszexisebb őrmestere meleg és bejövök neki. Még mindig alig hiszem el. Ez a fél év meg… jesszus.
Belehalnék. Sőt. Egy hónap után fizetnék, csak dugjak meg valakit. Bár ő azt hiszem, nem fogja hagyni, hogy én őt. De nem is baj. Csak nem lesz vadállat.
Aztán már sötét van kint, amikor végre megjelenik. Persze azonnal felejtős a monitor bámulása.
- Csukd be! - jegyzem meg az ajtóra utalva. Meg is teszi - kulcsra. Mmmm, mamiii. Pláne mikor leveszi a fegyvert és a kesztyűt is. Ahogy elém lép, már érte is kapok.
- Nem félsz, hogy kiesel? Másrészt, le is lőhetnek - mondja.
- Csak nem - súgom vissza. Elegem van a témából, el akarok felejteni mindent, ami történt ma. Beletúrok a hajába, és megmosolyogtat a tény, hogy zuhanyozott. - Még nedves - jegyzem meg. - Kívánlak, de valami eszméletlenül… - Közelebb hajolok és szinte az ajkaira mondom a szavakat. Nem tétovázik, a hónom alá nyúlva húz be a szobába.
Miközben smárolunk, a fenekemnél tart, én meg már vetkőztetem is. Nem érünk rá tökölni, fél éve nem volt neki semmi.
- Éjszakára nem maradhatok - nyal végig a számon. Ez a pasi… menten elélvezek a csókjaitól.
- Nem baj, csak siess már!
Csók, közben vetkőzés, majd letesz, és végre leveszek alulról mindent. Neki nem hagyom, nekem csak az kell, hogy a farka kint legyen. A következő alkalommal majd végignyalogatom a combjait, de most rohadtul kívánom. Pláne mikor a falnak csap és megérzem a farkát. Ohhistenem, hatalmas, és csak az enyém! - Ne kímélj!
- Nem leszek finom - súgja a fülembe.
- Majd finomkodunk is, most viszont csináld!
Jobb híján egyik ujját nyálazza be, azzal tágít egy picit de már ettől vonaglok, mint egy kis kurva.
- Téged! - rántom magamhoz. Nem tököl ő sem sokkal tovább. Nem érdekel egyikünket sem a gumi: ha baja lenne mondaná, ha nekem lenne, mondanám.
Ahogy a bejáratomnál érzem a farkát, felnyögök, pedig még semmit sem csinált. Lehunyom a szemem és hátravetem a falnak a fejem, miközben ő lassan elmerül bennem.
- Nagyon szűk vagy… - súgja a fülembe.
- Nem vagyok… ahm… csak hatalmas vagy… - súgom vissza remegő hangon és azon vagyok, hogy ellazuljak, mert ez így neki sem az igazi és nekem sem.
Sokat segít viszont az, amikor elkezdi a nyakam csókolgatni. Finoman nyalogatja a bőröm, és ez totál elvarázsol.
Pillanatokkal később már a falnak támasztott háttal, a derekára kulcsolt lábakkal hagyom, hogy csináljon, amit akar, de nem lehet neki kényelmes, ugyanis egy mozdulattal találom magam az ágyon fekve, a hátamon. Ő a lábam között ténykedik, a fejem mellett támaszkodik. Az egész olyan átlagos, mégis különleges. Látom rajta, hogy élvezi a szexet, hogy tényleg akarja és velem akarja, nem mással. Bízik bennem, hiszen tudja ő is: firkász vagyok, megszívathatnám, de nem is akarom. Egy dolgot akarok: hogy elélvezzen. Hogy belém élvezzen, és még órákkal később is érezzem magamban, hogy mekkora farka van.
Régen voltam már passzív és akkor sem volt ilyen jó. Akkor szimplán csak eszeveszett volt a tempó, de ezen kívül most valami más is van. Talán a gondolat, hogy ez a pasi életveszélyben van naponta. Katona, és ezért tisztelem, de tény, hogy ennyiért nem engedném a seggembe.
Mindenesetre most csak hangosan nyögni vagyok képes, elkapni a karját, a ruhán keresztül karmolni, ahol csak érem, a nyakába csimpaszkodni, csókolni és érinteni, ahol csak tudom.
Nem elég belőle…
Egy menet. Ennyit sikerül egyben lenyomnunk, de ki is húzódik belőlem.
- Isteni vagy… - lelkendezek.
- Te sem vagy semmi - mosolyog rám.
- Tudod… szeretném, ha ezt megismételhetnénk még - mondom, felpillantva rá. Még mindig felettem támaszkodik.
- Fogalmam sincs, hogy mikor lesz rá alkalmunk legközelebb - néz a szemembe.
- Megoldjuk, bízom benned és magamban is. De ha már itt tartunk…. tartogatok még valamit önnek őrmester úr - vigyorgok rá. Felvont szemöldökkel néz rám. - Fordulj meg - kérem, mire meg is teszi. Nekem sem kell több, most én vagyok felette, és már dolgozok is a farkán a kezemmel.
Kiszabadítom a felsőtestét, amennyire lehetséges, és lefelé haladva csókolom végig a bőrét.
- De most volt… - ahm… - szusszan fel, ahogy végignyalok rajta.
- Ezért kezdtem kézzel - kacsintok fel rá, és az ajkaim közé kapom. Fél év mégis fél év, és ő egy katona. Egy brutálisan szexi katona, aki még meg is édesítheti az itt létemet.
Kényeztetem, nyalogatom és megszívom a végé,t közben a hasfalát simogatom. Olyan izmos… olyan rohadtul izmos. Majd’ belepusztulok, hogy lássam meztelenül, de ha nem akart vetkőzni, nem fogom. Majd ha alkalmas lesz, akkor lekapja a ruháit. Nem akarom eljátszani az esélyt, hogy még együtt legyünk.
Férfiasan morog egész végig, sehol egy sikkantás, olyan, mint valami vadállat. Pedig mennyire nem az…. ahm, sosem volt szerintem ilyen gyengéd és mégis ennyire férfias szeretőm. Aki helyeske volt, azt én próbáltam fel, de tök jó olyannal lenni, aki tényleg… erősebb, pasisabb, mint én, és mégsem durva.
A hajamba túr és le akar húzni magáról, de nem hagyom neki. Érezni akarom az ízét, és ahogy belerobban a számba egy morgás után úgy érzem: sosem volt még ilyen finom. Talán csak a szitu, a mai adrenalin, de borzasztóan élvezem a vele töltött időt, akkor is, ha tilos és lopott.
- Nos… - simítok végig a már eléggé nyugodt állapotban levő farkincáján. - Mit gondol őrmester? - Felkukacolok és megcsókolom. Most szenvedélyesen, lassan, hiszen én nem sietek sehova.
- Lehetünk még együtt? - kérdezem lihegve, mikor befejezzük a csókot.
|
| Rauko | 2012. 08. 24. 19:10:16 | #23096 |
Karakter: Andrea Pirlo
Megjegyzés: ~ Vyvynek
- Máris helyzet, pedig csak tegnap jöttem - lelkesülök fel azonnal és elkezdek jegyzetelni. Egy toll és egy jegyzetfüzet lehetett nálam, más nem, mert ezek picik. De belezavar a képbe egy kéz, ami hátranyúlva nekem ad valamit.
- Mi ez? - kérdezem az őrmestertől.
- Cukorka - feleli olyan hangon, hogy a hátamon felállna a szőr, ha lenne. Szexi…
- Ez nem ér, miért ő kapja? - nyöszörög Larry. - Ő még csak nem is dolgozott meg érte.
- Pofa be, és figyeld az utat! - oltja le azonnal.
Én kicsit megszeppenek. Úgy tartom a kezemben a cukorkát, mintha egy szál virág lenne, és az aktuális pasim adta volna. Tudom, sejtem, hogy ez itt nagy dolog, vagy csak nekem tűnik annak? Végül is lényegtelen.
Csak nézem a csomagolt cukorkát, aztán a tarkóját - mert innen csak azt látni. Fogalmam sincs, hogy miért, de jól esik a közelében lenni, még itt is, ezen a kicsit sem kedves helyen.
Olyan meleg van, hogy meg lehet pusztulni, emellé még jön, hogy sosem lehetünk benne biztosak, hogy kiszúrnak-e egy RPG-t. Sok ronda dolgot olvastam már, és nagyon precíz kínzási módszereik vannak az araboknak, az biztos. Ha eljutnék valahogy, valamilyen szerencsétlen véletlen miatt oda, inkább elharapnám a saját nyelvem. Nem akarom, hogy bántsanak… Így utólag belegondolva meg egy kis utánajárás, és az is kideríthető, hogy mi a legnagyobb félelmem. És ha azt valaki megtenné, tényleg belehalnék azt hiszem.
De valamiért úgy érzem, hogy amíg itt van, addig nem lehet baj. Amíg látom őt, addig biztonságban vagyok.
* * *
- Figyelem, hamarosan odaérünk - szólal meg az őrmester. Elkap egy picit a remegés, és érzem, hogy határozottan kezdek félni. Nem vagyok én ehhez hozzászokva, hogy akármikor lepuffanthatnak.
Mintha megérezné, hogy mi fut át az agyamon, féloldalasan hátra fordul.
- Ha a közelemben marad és követi az utasításaimat, nem lesz baj mondja komolyan, aztán, talán hogy ne érezzem annyira kegyetlennek a dolgot, picit el is mosolyodik, ami megnyugtat és engem is mosolyra fakaszt.
Az út, amin haladunk, határozottan olyan, mint valami rossz horrorban.
Pedig basszus, szívesebben lennék pornóban inkább. Valakivel… kivel is?
Előre sandítok. Nagyon figyel, bár nem sokat látok. Mondjuk elhiszem, hogy figyelnie kell, ha szólnak a rádióban, hogy baj van, akkor nagyon kell igyekeznie a reagálással, pláne, hogy most értem is felel, nem csak az embereiért.
Ma a város tipikus. Mondhatjuk, hogy ha egy arab várost láttál, akkor majdnem mindegyiket láttad. Ugyanaz az építészeti stílus, ugyanaz a kietlenség. Szinte tapintani lehet a reménytelenséget. Kapkodom a fejem, hátha látok valamit én is. Igyekszem nagyon figyelni és nem csak a cikk és a könyv miatt. Ez most többről szól. Sokkal, de sokkal többről. Életveszélyben, és ahogy ezt kezdem feldolgozni, valahogy egyre erősebb bennem a pánik és a félelem.
- Fokozott figyelmet kérek mindenkitől - reccsen meg egy hang a rádióban. - Információink szerint lesznek itt is lázadók.
Nem szól senki egy szót sem. Én sem kérdezek, feszülten hallgatok.
Idióta emberi reakció, de azonnal elkezdenek leperegni előttem azoknak a képei, akiket mutattak, akik itt sebesültek meg a Közel-keleten.
Oldalra pillantva meglátok egy földhalmot. Kiráz a hideg, és az őrmester is erre néz, így előre hajolok.
- Az egy… - kezdenék bele, de kimondani sem akarom.
- Tömegsír - fejezi be helyettem. Beharapom az ajkamat, de mielőtt felelhetnék akármit is, fülsiketítő zaj hasít a levegőbe.
Robbanás. Nagy robbanás, és persze a rádió is szól azonnal.
- Támadás ért minket, az utat eltorlaszolták! - szólal meg valaki.
Mondanak még valamit, de egyszerűen képtelen vagyok figyelni. Csak azt hallom, ahogy a fülemben dübörög a vér és egyre hangosabban szedem a levegőt.
Istenem… emberek haltak meg nem sokkal előttünk. A honfitársaink…. akiket várnak otthon, és már sosem érnek haza. Lepereg előttem azoknak a képe, akiket itt láttam eddig, és már csak azt veszem észre, hogy kinyílik az ajtó és valaki megragadja a vállam.
- Hallod?! - hajol bele a képembe az őrmester. Hatalmasra nyílt szemekkel pillantok rá, majd megrázom a fejem.
- Sa… sajnálom, csak ez az első, és… - Leint.
- Megértem, semmi baj. Maradj a kocsiban, amíg mást nem mondok - néz rám. Ekkor veszem csak észre, hogy ujjam mennyire rászorultak a karjára. De egyáltalán mikor fogtam meg?
- Ugye nem lesz baj? - suttogom halkan. Rám pillant ismét, nemet int és ahogy elengedem, már lép is el. Rám csapja az ajtót, én meg szinte remegve figyelem az eseményeket.
Hallom a puskadörrenéseket, és végre tényleg átélem a halálfélelmet. Azon kattog az agyam, hogy mikor fúródik egy golyó a szélvédőt áttörve a koponyába.
Fájna?
Vagy csak félnék? Lehetséges egyáltalán ennél komolyabb félelem?
Körülöttem kint hangos parancsszavak, kiabálás, majd ismét odalép valaki az autóhoz. Kinyílik az ajtó és megint ő az.
- Túl közel vannak - mondja egyszerűen, majd kiránt a kocsiból.
Hagyom, hogy elrángasson és lelökjön valahova. Rám szól, hogy maradjak ott, én meg csak bólintok. Moccanni sem merek, nemhogy elszaladni akárhova is.
Nem utolsó sorban biztos vagyok benne, hogy azért hozott ide, mert itt biztonságos. Ha innen elmozdulok, biztosan baj lenne, és annyira nem vagyok már gyerek, hogy ijedtemben elszaladjak. Bár nagy a kísértés, azt meg kell hagyni, de bízom benne. A szakértelmében, a tudásában, azokban az erős, izmos karokban és abban a szép, kék szemekben.
Érdekes, a fejemre szorított kezekkel gömbölyödöm a földön, és csak az ő arca lebeg előttem. Minden kis érzsletet fel tudok idézni, pedig nem is vettem észre, hogy ennyire megnéztem volna.
Aztán az történik, amitől a leginkább reszkettem végig.
Valaki van mögöttem, de mire észreveszem, már elsötétül a világ. Zsák van a fejemen?!
- Amerikánó híresség, küldeni el feje elnök, lenni neki nagy siker! - kiabálja valaki, a beszédéből ítélve kicsit sem honfitárs.
Érzem, ahogy még jobban remegek, a könnyeim is megindulnak, és nem tudok mást, csak némán üvölteni.
Aztán percekkel később egy hatalmas dörrenés, majdnem a fülem mellett. Mintha valaki valamit rálocsolt volna a szákra, olyan hangok, majd közelebb érzek még valakiket.
- Jól van? - hallom meg az ismerős hangokat. Ez az őrmester egyik embere! - Őrmester, szép lövés volt, nincs baja!
- Vedd le… vedd m,ár le! - ordítok fel, végre megtalálva a hangomat és elkezdem tépni magamról a zsákot. Valaki hirtelen lefogja a karomat, majd lekapja a fejemről a zsákot.
Amit látok… örökre a retinámba ég.
Egy arab férfi. A feje… nincs meg! Nincs feje!
Zihálni kezdek.
- Meg fogja szokni - szólal meg mellettem. Ő fogna? Felpillantok, és ellenállok a kísértésnek, hogy a nyakába vessem magam.
Amikor viszont tisztul annyit a fejem és szét tudok nézni, már nem érdekel.
Úgysincs senki a közelben, mindenki el van foglalva, nem figyelnek ránk. Egy gyors mozdulattal ölelem át a nyakát és húzom le magamhoz. Nem akartam megcsókolni… egészen addig a percig, amíg meg nem hallottam, hogy egy arab készül levágni a fejem.
De most itt van… él és én is élek, és érzem őt.
Csak ne taszítson el…
|
| Rauko | 2012. 08. 23. 20:20:56 | #23076 |
Karakter: Andrea Pirlo
Megjegyzés: ~ Vyvynek
- Andrea, kicsim, mindenképpen írj egy e-mailt, kérlek! Fontos lenne! - kiabál utánam anya. Persze, ma hatodszorra mondja el, és még csak hajnal van.
Most indul ugyanis a gép, így is kockásra fogom ülni a seggem. De nem baj, van pár cikk a gépen, amit át akarok dolgozni, kibővíteni.
Az egyiket el is tudom küldeni ha odaérek az első cikknek, a többivel meg ráérek. A környékről ilyen…. helyzetösszefoglaló, ezt fogják követni az interjúk. Állítólag az, aki felügyelni fog rám, eléggé jó fej, nem lesz vele gond, hogy riportot csináljak vele. Nincsenek intim kérdéseim, a fejembe verték, hogy a katonák magánéletéhez semmi közöm. Nem kérdezek, ha látok vagy hallok is valamit, akkor sem történt semmi. Egyébként sem lenne gusztusom lejáratni őket, hiszen ezek a pasasok egytől egyig az életüket teszik kockára minden nap. Ha otthon nő várja őket, a táborban meg néha egymást segítik ki, nekem ahhoz semmi közöm. Én a helyzetről szeretnék tudósítani és a lelkivilágukat akarom visszaadni. Arról kérdezni sem nagyon fogok, hogy kit ki vár otthon. Esetleg ha üzenni akarnak majd.
Mázli, hogy a netem rendben van. Ilyen műholdas ketyere. Egy kisebb vagyon a fenntartása, de aputól kaptam, neki meg telik rá, így nem zavartatom magam.
* * *
- Nemsokára ott vagyunk - szól hátra a férfi, aki kijött elém.
- Rendben - kiabálok neki vissza, és figyelem a tájat. Néha elkattintok egy képet ha lassulunk, bár ezeket azt hiszem, sosem fogom használni, de nekem jó kis emlék lesz. A pasiról is van egy vicces képem. Megígértem neki, hogy elküldöm a kislányának. Jó fej pasi.
Ahogy odaérünk, a főtörzs és a törzsőrmester fogadnak a kocsi mellett, és lassan a fél tábor. Megmosolyogtat, ahogy nézegetnek. Ahogy finoman körbepillantok a szemüvegem alól nem nagyon látok olyan férfit, aki így hirtelen megmozgatna, vagy én őt. Tény, ide is eért a hírem, így amikor az első füttyentést hallom, kezdek zavarba jönni.
Ám szerencsémre feltűnik egy férfi.
Hm… de még milyen férfi!
- Félre! - ordít a tömegre. - Üdvözlöm! Oliver Brooks őrmester, én leszek a ”túravezetője” a következő egy hónapban - mutatkozik be kedvesen, lentebb véve a hangerőt is.
- Én is örvendek! - köszöntöm. - Andrea Pirlo.
- Kövessen! - szólít fel és elindul előttem. Persze mindenki bámul még mindig, de ahogy rájuk szól, kicsit szétszéled a tömeg és könnyebben haladunk.
- Ez a sátor a miénk, ebben kap helyet - kezdi, mikor a célunkhoz érünk. - Bárhová megyünk, velünk lesz, a mi sátrunkban, a mi kocsinkban, és nekem tartozik engedelmességgel. Ha bármi baja lesz, engem lőnek agyon, tehát szeretném, ha betartaná minden utasításomat, egyébként lazulgasson, építsen homokvárat, ami jólesik - vigyorog rám, de nem érzem a gúnyt a hangjában. Pedig arra is felkészítettek, hogy adott esetben ellenségesek lesznek velem, de eddig semmi.
Belépve mindenki kedvesen üdvözöl, megmutogatják, hogy hol lesz a helyem, majd páran megállnak mellettem és figyelik, ahogy kinyitom a laptopot. Mázli, hogy olyan modern kütyüs az aksija, hogy egy darabig magát is feltöltögeti, így tényleg csak arra használom, amire kell.
- Most mit csinál? - kérdezi az egyik férfi.
- Elküldök egy kész cikket a lapnak, hogy kiadhassák a heti újságban - mosolygok fel rá. - Brooks őrmester - pillantok felé -, merre haladunk tovább? - kérdezem tőle.
- Tal Afar felé megyünk holnap. Hajnalban indulunk tovább, és ha nem gond, akkor tegeződjünk - mosolyog vissza.
Miért ilyen... hah. Nem sejtettem, hogy ilyen helyes férfiak is vannak errefelé.
- Köszönöm - vigyorgok rá, majd gyorsan bepötyögök egy e-mailt, hogy élek, egészben vagyok és ha ez változik, jelentkezni fogok. Ahogy végzek, felpillantok. A többiek ekkorra már nincsenek bent, csak az őrmester.
- Kaphatnék egy pohár vizet? - kérdezem, és felállok. Bólint, majd a kezembe is nyomja a palackot. Ahogy elé lépek magasabb, mint én, és sokkal izmosabb is. Mondjuk ő katona én meg firkász vagyok, ez nem meglepő. Ahogy elveszem az üveget van időm egy picit tüzetesebben megfigyelni az arcát is.
Kékek a szemei, de még milyen kékek… A vonásaiból ítélve olyan 33-35 között lehet, igazán érettnek látszik, de még véletlenül sem nevezném öregnek, vagy kevésbé vonzónak. Sőt, épp emiatt ilyen bitang helyes.
- Menjünk ki a többiekhez - veti fel és elindul kifelé. Akik eddig bent voltak, tényleg mindannyian kint állnak a humvee mellett.
- Kemény volt a tegnapi vihar á kapok el egy beszélgetés.
- Homokvihart volt? - csatlakozom be azonnal, ezzel el is indítva magam az ismerkedésben. Elkezdenek mesélni, hogy milyen is az, hiszen még sosem volt benne részem, aztán az egész valahogy egymás cikizésébe torkollik. Elkezdik szívatni egymást, ami nekem kifejezetten tetszik és mosolyogva nézem őket.
Mindig csodáltam a hozzájuk hasonlókat. Ha kell, képesek ölni is, de ilyen helyzetekben felhőtlenül szemétkednek.
Percekig nem szólok, csak figyelem őket. Aztán hirtelen egy érdekes, másik társaságból átszűrődő beszélgetést hallok meg - és nem csak én.
- Tényleg buzi? - kérdezi az egyik.
- Állítólag… egy cikkben írták, hogy a tanáraival is dugott, hogy kiadásra jelöljék a dolgozatát - mondja a másik. Kínos csend telepszik az eddig vidám társaságra.
- Ugyan, hagyják csak - nézek körbe. - Meleg férfi vagyok, ennél sokkal cifrábbakat is hallottam már - nevetek fel, próbálva oldani a feszültséget. Nem sikerül, hiszen az őrmester arca elkomorodik és odalép a két másik katonához.
- Nincs semmi dolguk? - morran rájuk. - Foglalkozzanak a saját dolgukkal, van mivel!
A két nagyszájú fülét-farkát behúzva iszkol el, én viszont nem tudom levenni róla a szemem. Olyan… férfias. Sosem találkoztam még hozzá hasonlóval. Hihetetlenül férfias.
Fogalmam sincs, hogy mit is érzek, hiszen most látom először életemben. De akkor is… olyan érzéseket vált ki belőlem, amiket eddig még senki. És nem tudom megmagyarázni, hogy mik is ezek pontosan, de ha csak ránzéek…. ha a közelemben van, másképp ver a szívem.
|
|
