Hazafelé indulok, ideiglenes rezidenciám felé. A kapuban, még egyszer visszanézek az épületre, majd felveszem kalapom és megcsóválom fejem. Ez az Angel nevû kölyök hihetetlen! Nem tudok napirendre térni fölötte, és saját érzéseimet sem tudom hová tenni. Ha ránézek, csupa báj. Szépsége vetekedik a legtöbb nõével, de amint megszólal, vagy összerezzen, mint egy nyárfalevél, undorral és megvetéssel tölt el. A sziruposan émelyítõ családjáról már nem is beszélve. Úgy bánnak vele, mint egy kis kedvenccel. Megsimogatom, felfektetem a kandallóra, had melegedjen? Sötétben tartják és hagyják, hogy naiv gondolataiba mélyedve semmit se tudjon, vagy vegyen észre maga körül.  Na ezen most szépen változtatni fogok! Akkor is megmutatom neki miben él, miben vesz részt, ha ebbe lelkileg belepusztul, mert így vagy úgy, de õ is részese a birodalomnak és bizony hozzájárul a háborúhoz, még akkor is, mikor egy falat kenyeret ad a szolgálatot teljesítõ katonáknak. Már Nem kisded, akit óvni kell. Morfondírozok hazafelé menet.
A hó ismét elered és mire a bázisra érek, már hatalmas pelyhek hullnak alá az összefüggõ felhõrétegbõl.  A szolgálatot teljesítõ õr, nem szól egy szót sem, csak tiszteleg és tovább enged. Komótosan bicegek át, a hatalmas vaskapun. A szögesdrótok látványa, már megszokott számomra, de egyre inkább úgy érzem, ezek nem a védelmemre hivatottak, hanem rabként tartanak fogva, egy õrült elme markában. Ettõl ismét csak Angel jut eszembe és az a rajongás a szemében, amivel Heinrich Himmlert hallgatta. Fogalma sincs róla, mekkora szörnyeteg is valójában, hogy én magam eltörpülök mellette és még akkor sem érhetném utol, ha ezen a bázison, minden második katonát agyon lõném.
A szobámba érve, leveszem a csizmám, a kabátom, és leszólok telefonon, hogy valakit küldjenek fel, aki elkészíti a fürdõmet. Nem kell sokat várnom, és egy fiatal fiú jelenik meg a szobámban. Küllemre egész vonzó teremtés és bizony megfordul a fejemben, hogy vele csillapítsam a felgyülemlett feszültséget. Sajnos, amit közeledni kezdek felé, megadóan omlana a karjaimba, és ez bár eddig elégedettséggel töltött el, most annál kevésbé imponál.
- Készítsd el a vizet, utána távozz, a többit megoldom magam! – jelentem ki parancsolóan. Meg is lepõdik rendesen, de fejet hajt.
- Igen is uram… - feleli és bemegy a fürdõnek kialakított helyiségben. Amíg a fürdõvel bajlódik én levetkõzöm, teljesen meztelenre. Mikor kijön, nagyot nyelve néz végig rajta, és megakad szeme a combomon húzódó, mély és igen csúnya hegesedésre. Pár másodpercig ledöbbenve szemléli, majd mikor már elegem lesz belõle, megköszörülöm a torkom.
- Van még valami dolga?!
- Nem uram, elnézést… - hajt fejet és távozik. Ahogy az ajtó csukódik, a fürdõbe vonulok és a kellemes meleg vízbe, nyakig merülve pihentetem sajgó lábam. Ez a heg és még megannyi másik, amik vagy láthatók egy külsõ szemlélõnek, vagy mélyen húzódnak meg a lelkem leg eldugottabb zugába. Ezeket mind a hazámért szeretem, azért az országért, ami egykor dicsõségérõl volt híres. És mivé lett most? Talán inkább jobb nem is beszélni róla, nem gondolni rá. Lehunyom a szemem és megpróbálok felejteni, hisz csak túlélni kell, túlélni ezeket az idõket és tanulni a hibáinkból.
***
Másnap korán kelek. És a szokásos menetrend szerint felöltözöm, majd kicsit megtornáztatom a lában. Súlyokat akasztok mind két lábamra és csuklómra. Nem mellesleg ez saját találmány. Ezekkel a súlyokkal futok egy pár kõrt a bázison a katonák legnagyobb meglepetésére. Na jó, az a futás leginkább egy lassú, nehézkes kocogás, de nem érdekel, hogy megbámulnak. Én szeretném formában tartani magam, és ha nem mozgom eleget a lábam, csak egyre rosszabb lesz. Mikor az orvosom, pihenést javasolt, megfogadtam a tanácsát. Alig két hét leforgása alatt a sérülésem úgy elhatalmasodott rajtam, hogy a járás is nehezemre esett. Azóta nem foglalkozom azzal, mit mond az orvos. Kétnaponta futok kicsit és ez pont elég, hogy végül is a legtöbb tevékenységemben ne gátoljon a sérülésem.
Kocogás után visszatérek a lakhelyemre és egy fürdõt követõen, felveszem tiszti egyenruhám, majd így megyek a kijelölt irodámba. Mikor odaérek, Angel még nincs sehol, ezért leülök az asztalomhoz, és elkezdem átnézni az iratokat. Alig van valami dokumentálva, így fogalmam sincs mit sikálhatott el az elõdöm, de végül is ez mindegy.
Alig van idõm belemélyedni a feladatomba, mikor a kis Angel befut. Arcán fagyos rémület fut végig,  mintha bármi oka lenne a rettegésre. Megmondtam, nem kell félnie tõlem, mert nem fogom bántani, de valami oknál fogva nem hisz nekem. Fura ez, mert hát a drága bácsikájának minden egyes hazug megnyilvánulását elhiszi, de az õszinte beszédet nem képes elfogadni.
- Jó reggelt, Angel –köszöntöm, egy negédes mosollyal, de azt is mondhatnám. Õrdög hozott a pokolban. Lassan felállok és elindulok felé. Nincs ártó szándékom, de látom rajta, hogy mindjárt a nadrágjába vizel. Így külsõre, most inkább hasonlít egy szûkölõ kutyához, mint ártatlan angyalkához, ami valljuk be, kicsit mulattat.
- Jó… jó reggelt, uram – viszonozza az üdvözlést és hátrálni kezd. Komolyan ennyire félelmetes lennék?. - Mi lesz a feladatom? – kérdezi, de még csak a szemembe sem tud nézni. Szeretem, ha az emberek egyenesen rám néznek, és ha nem teszik az igen bosszantóan hat, most mégsem érzem azt a haragot, leginkább csak szánalmat.
- Félsz tõlem? – hangom határozott, érces és betölti az irodát. Nem kiabálok, mégis csak bólintani tud. Szeretném megnyugtatni, hogy nem fogom bántani, ezért lassan fölemelem a kezem, és mint egy rémült kisállatot, óvatosan meg akarom érinteni. Ujjaim puha báréhez érnek, amirõl a gerincemen egy kellemes borzongás fut végig.  Akarom ezt a srácot, de valamiért úgy, hogy õ is akarja. Közelségében, valahogy elfelejtem, hogy mikor nincs mellettem és csak rá gondolok, legszívesebben eltaposnám, mint egy kis bogarat.  Egyre inkább úgy érzem ez a srác lesz a vesztem. Mégsem akarok távol lenni tõle. Mikor szóra nyitnám a szám, kopogtatnak. A kis hülye persze azonnal rávágja:
- Szabad! – szavára az ajtó azonnal kinyílik, még csak idõm sincs rendesen reagálni. Elemelem kezem, ahogy a fiatal tiszt belép rajta. Azonnal felismerem, hogy ez az a srác, akivel Angel bátyja hentereg. Szép, igazán mutatós darab, de most ki fogom herélni. Megigazítom az egyen ruhám és érdeklõdve nézek felé, hogy miért rontott ránk.
- Kellemes reggelt! Jöttem üdvözölni az irodaszomszédokat! – azon már meg sem lepõdöm, hogy félrerak minden nemû tiszteletet, amit velem szemben tanúsítania kellene. Ráadásul mi ez a hátulról jövõs alattomos duma? Csak nem összefogtak ellenem? Alaposan végig nézek Angel megkönnyebbült pofiján, és õszintén nem tudom mire vélni. Komolyan azt hiszi, hogy ennyi? Iderakat maga mellé egy õrangyalt és védve van tõlem? Ezen magamba jót kacagok, de marcona külsõm semmit sem változik.
-Lenne itt több észrevételem is, Hans tizedes… mert ahogy látom, ön tizedesi rangban van. – szólalok meg végül.
- Igen … - feleli mosolyogva, de mindjárt a képére fagyasztom a vigyorát.
- Igen???... – nézek rá ledöbbent és igen marcona tekintettel. -  Igen mi? – kérdezek vissza erélyesen. Hangomtól Angel összerezzen, de Hans is visszavesz az arcából.
- Igen uram… - feleli visszafogottabban. Ahogy ezt kimondja, Angel vállára rakom a kezem. A mozdulat elég hirtelen ahhoz, hogy ne tudjon elhúzódni, mindössze összerezzen.
- Semmi baj Angel, nincs okod rettegni, itt senki sem fog bántani. – végig Hans szemébe nézek, majd vissza Angelre. – Hisz megígértem Heinrich bácsikádnak és a családodnak… - úgy beszélek hozzá, mint egy gyerekhez, ettõl pedig kifordul a belem. – Visszatérve önhöz tizedes, úgy látom tudja mi lenne a helyes megszólítás egy olyan magas rangú tisztel szemben mint amilyen én vagyok. Ha már szerény személyem megadja önnek a kellõ tiszteletet, ugyan ezt én is elvárom. Tehát, legközelebb, nem ront be az irodámba, mint egy vaddisznó, és nem kíván kellemes reggelt. Angellel épp tisztázni szerettem volna a feladatkörét, és a saját szabályaimat, amit elvárok, hogy betartsák. Ebben ön most megzavart minket, így Angel nem tudhatta, hogy csak az én engedélyemmel invitálhat be bárkit. Én már csak ilyen maradi vagyok. – ejtek meg felé, egy nem túl kedves mosolyt, majd elengedem Angel vállát és közel lépek Hanshoz, aki nagyot nyel és lélegzetvisszafojtva figyel. – Nem léphet be, csak ha én engedélyt adok rá. Mindegy, hogy Angel mit mond, ez az én irodám és a fegyelem az elsõszámú szempont. Ha az engedélyt megkapja, lerója a szokásos tiszteletkõrt. Nem hiszem, hogy ebbe bele kell merülnünk. Más részt én nem a szomszédja vagyok! – morranok rá és a sétabotomat a vállára teszem. – Háború van, nem brits parti, és ha még egyszer így csörtet be, egész egyszerûen lelövöm. Megértette?! – kérdésemre bólint, és egy sajnáló pillantást vet Angel felé, aki egyre jobban meg van rémülve, már ha ezt a rémületet, ami eddig is benne volt, lehet még fokozni. Könnyeivel küzd, mintha a halálos ítéletét készülne alá írni. Leléphet… - teszem még hozzá, mire tiszteleg, ahogy illik, és távozik a szobából. Az ajtóhoz sétálok, és a két szobát összekötõ ajtót, egyszerûen kulcsra zárom.  – Így már nem zavarhatnak minket… - fordulok vissza Angel felé.
- Kérem uram, ne bántson… - rezzen össze, amint ismét felé indulok.
- Látom nem hiszel nekem, mikor azt mondom nem foglak bántani. Sebaj, majd tapasztalatból talán megérted… - ejtek meg felé egy nyugtató mosolyt, nem túl nagy sikerrel. Hát igen, az én tekintetem nem a kedvességtõl sugárzik. Ennek ellenére határozottságomból kivehetné, hogy komolyan beszélek. Amint ismét túl közel érek és meg akarom érinteni, elhátrál.
- Sajnál, csak még mindig él bennem, amit legutóbb tett velem… - suttogja.
- Nem értem mirõl beszélsz… Én sosem tettem veled semmit. Talán álmok gyötörnek? – értetlenül néz rám, mintha azon gondolkodna, miért nem emlékszem a tetteimre. Zavarából érintésemmel rázom föl.
- Ne… - rezzen össze.
- De igen. Elõször is szokd meg, hogy néha hozzád fogok érni. Szánalmas, ahogy összerezzensz a jelenlétemben, és képtelen vagy tartani a szemkontaktust, ami tiszteletlenségrõl árulkodik.
- Én nem akarok…
- Semmi baj. Az imént érdeklõdtél a feladatodról.  – lépek el tõle és az íróasztalomhoz sétálok. A botom magam mellé helyezem. – Fõzz egy kávét, aztán szedd ki az aktákat abból a fiókos szekrénybõl, és rendezd a katonák aktáit, ABC sorrendbe. Ez ki fogja tölteni a mai és szerintem a holnapi napodat is. – magyarázom, miközben magam elé veszem az átnézendõ adatokat.
- Igen uram. – suttogja és elkezdi fölrakni a kávét. – Megkérdezhetném, hogy van e még szabály, amit tudnom kellene? – kérdezi félénken, de közben a kávéfõzõvel ügyködik. Lerakom az iratokat és teljes figyelmem rá irányítom.
- Természetesen akad! A legfontosabb, hogy ami kettõnk közt elhangzik, vagy történik, az hét pecsétes titok. Nem beszélhetsz róla senkinek. Mellesleg. Tudom mit terveztetek hármasban a testvéreddel, a szeretõjével… - mikor ezt kimondom döbbenten néz rám. – Igen, pontosan tudom ki ez a Hans és, hogy mit jelent a testvérednek, ahogy azt is mi volt a tervetek, amivel meg tudnak védeni tõlem. Viszont, hidd el, hogy hárman sem vagytok elég ravaszak ahhoz, hogy fölöttem gyõzedelmeskedjetek, és ha továbbra is, megrpóbáltok szembe szállni velem, ti fogjátok húzni a rövidebbet Ami a testvéreted és Hanst illeti... Azt kell mondjam, hogy ezt a kis dolgot, ami kettejük közt van, nem fogják sokáig fönntartani… - ahogy egyre jobban kifejtem a dolgot, úgy keltem föl Angel érdeklõdését. Ez nem politika és két olyan személyt érint, akiket mindennél jobban szeret.
- Mirõl beszél? – hagyja ott a kávéfõzõt, és félre rakva rettegését közel jön hozzám.
- Mirõl beszél uram. – javítom ki.
- Elnézést uram, de mirõl beszél uram? – javítja magát, én pedig kapva kapok az alkalmon, hogy kicsit fölnyissam a szemét, azokról a bûnösökrõl, akik munkatáborokban sínylõdnek.
- Az esti vacsoránál bûnökrõl beszéltél, pedig fogalmad sincs mi számít bûnnek, mert ha tudnád, már elítélnéd a testvéred és Hanst Jelenleg, megközelítõleg, 2 000 000 homoszexuális nõ és férfit tartanak munkatáborokban. Pontos adattal nem szolgálhatok, de remélem elég eszes vagy ahhoz, hogy rá gyere magadtól, mi is a bûnük. Nyilvántartva többen vannak, akiket rózsaszín háromszöggel jelölnek meg, hogy már messzirõl hirdessék nemi hovatartozásukat. Ez bûn!! De nem csak emiatt mondom, hogy a kapcsolatuk nem lesz fenntartható segítség nélkül. – egyre jobban elborzad a hallottak miatt, de azt is látom rajta, hogy nem akarja elhinni amit mondok.  Azt hiszi át akarom verni és összezavarni, amiben azért van némi igazság. Az adatok stimmelnek, de ettõl még össze akarom zavarni, ez tény.
- Micsoda uram?
- Himmler és a Hitler új gondolatmenete. Minden nemzõképes fiatal férfit meg kell nõsíteni, és arra ösztökélni, hogy szaporodjanak, sokasodjanak… Kevesen vagyunk, sok az ellenség és mi csak fogyunk, fogyunk, és fogyunk… Mire eredményre jutunk az Orosz fronton, már nem lesz német nemzet. Nos ennyi. Kész a kávé… – fejezem be mondandóm, de közben a kávéfõzõ kotyogó hangja is félbeszakít minket. Szinte látom, ahogy a kis mókus az agyában el kezdi pörgetni a fogaskerekeket, miközben elindul a kávét elkészíteni.
- Cukrot, tejszínt? .- kérdezi halkan.
- Egyiket sem. – felelem és visszatérek a munkámhoz.
- És ön uram miért nem nõsül? – kérdez újra félve, ahogy lerakja elém a kávét. Ismét elszakadok a munkámtól és magamhoz veszem a forró nedût.
- Úgy hívják, hogy nemzõképtelenség. Steril vagyok, a lábamba kapott pár tucat repesztõl. – válaszolok õszintén. – De most kezd el dolgozni. Lesz még idõnk beszélgetni és amint megbizonyosodtál arról, hogy amit mondtam nem hazugság, hanem a puszta tények, majd beszélhetünk arról is, hogyan lehet segíteni a testvérednek és drága, de annál neveletlenebb szerelmének… - mosolyodom el, és egy húzásra magamba döntöm a kávét, majd folytatom a munkám.

Mérgesen lépek ki a szobámból. Nem épp ez volt a célom, csak megalázni akartam, sárba tiporni azt az ártatlan ki ábrázatát, sérülést okozni nem. Magam sem értem miért bosszant ennyire a gyengesége, és ártatlansága,talán mert nem hiszem el, hogy valóban ártatlan,  ami pedig még idegesítõbb, hogy kezdem úgy érezni nem is bosszant, sokkal inkább vonz. A szépsége, a törékenysége és értetlen ábrázata, annyira elbûvöl, hogy el akarom tiporni, minden áron. Tudom, hogy ez nem a legértelmesebb reakció, még logika se sok van benne, de számomra a gyöngeség bûn, fõleg egy német számára. Mindig megvetettem a gyengeséget, ezért sem vagyok képes együtt érezni a zsidókkal, mert nem tesznek semmit, csak hagyják, hogy Hitler azt tegye velük amit akar, és bár, személy szerint nem értek egyet sem Hitlerrel, sem Himmlerrel azt a véleményt osztom, hogy aki ennyire nem képes magáért cselekedni, nem érdemel sajnálatot. Alapjáraton mégis úgy érzem ez a háború egy vicc és az eszme, amit magukénak neveznek, csak porhintés a fanatikusoknak. A hatalom az ami motiválja õket. Hitler talán hisz is abban, amit mond, de Himmlert jól ismerem, õ nem szociopata, és minden amit tesz, gondosan megtervezett apró lépések sokasága. Arról az apró elmebajról nem s beszélve, hogy Hitler mennyire erõlteti ezt az orosz megszállást, ami szerintem halva született, hisz többen buktak már el ezen a téren, az orosz tél túl kegyetlen és a precíziós német fegyverek nem bírják a komoly hõmérsékletzuhanást. Mindegy, rám nem hallgat senki, habár nem is szerepelek Hitler tanácsadói közt és nem is akarok, ha lehet kimaradok a mocskos ügyekbõl, nekem nem célom a világuralom, kiegyeznék én egy magas hatalmi pozícióval is, amit minden áron el fogok érni, kicsinálva Himmlert.
***
A rákövetkezõ napon, folyamatosan azon agyalok, mit lehetne a kicsikével. Nem akarom ennyiben hagyni a dolgot, akkor az nem is én lennék, habár egy fura gondolat is megfogalmazódik, mégpedig, hogy futni hagyom. Ezt viszont gyorsan elhessegetem, és igyekszem arra koncentrálni, hogy a gyengéket el kell tiporni, mert vagy belepusztulnak, vagy megerõsödnek. Nekem mind a kettõ ideális. Mindig azon az elven gondolkodtam, hogy ami nem öl meg az erõssé tesz. Ezen elv alapján, ez a srác, bizony túlságosan is óvva van. Háborús idõkben ez túl nagy luxus, egyenesen bûn.
Napközben elég elfoglalt vagyok, hogy megkeressem és beszéljek vele, de délután szó szerint várom, hogy meghozza a tiszta egyenruhámat. A várakozásommal ellentétben viszont egy vadidegen lány jelenik meg a tiszta ruhákkal.
- Hát te ki vagy? – kérdezem kissé meglepetten, de annál morcosabban. Remélem nem öltem meg, hisz csak kicsit vérzett, ez azért nem halálos. – Hol a kölyök, aki eddig foglalkozott a szennyessel? – a lány meghökken és hebegni, habogni kezd, talán megrémült tõlem, viszont ez kicsit sem érdekel.
- Beszélj te lány!! – morranok rá türelmetlenül.
- Angelt áthelyezték, de nem tudom hová … én csak kaptam az utasítást, hogy jöjjek… - lép egyet hátra ahogy felé indulok.
- Értem… - ejtek meg egy sejtelmes, de annál gonoszabb mosolyt. Szóval meg akar elõlem pattanni? Talán mégis csak érdekes lesz ez a játék.
- Tedd le a holmit és eredj a dolgodra… A szabály rád is vonatkozik, csak akkor teheted be ide a lábad, ha én is itt vagyok.. – fejtem ki, határozottan, mire a lány lerakja a ruhákat fejet hajt és távozik.
Nem tart sokból kiderítenem, hová is helyezték át Angelt, de persze mint mindent ezt is diszkréten intézem, és mivel én alapban nem a kaszárnyába járok étkezni, nem is látogatom meg az új munkahelyén. Úgy sem szökik el, nem kell kapkodnom, a végén még levernék valamit. Rómát sem egy nap alatt építették, és mivel határozott személyiség vagyok, amit elhatároztam véghezviszem. A kölyök vagy megerõsödik, vagy belepusztul.
* * *
Egyik este könnyed sétára indulok a körleten belül. Az idõ kellemes, számomra pont ideális, még a lábam is kedveli, ami elég nagy szó, mivel rendszerint annyira fáj, hogy a falat tudnám vakarni, de még mindig jobb alternatíva elviselni a fájdalmat, mint fél lábbal élni. Akkor inkább a halál. A hold sápatag fényénél, katonákat látok meg, amit valamit nagyon figyelnek, ezért odabicegek hozzájuk.
- Itt meg mi van? – kérdezem a szokásos fennhangon. A két katona megfordul, és azonnal tiszteleg, ahogy azt illik egy magas rangú SS tisztel szemben. 
- Herr Himmler barátjának a fia, Angel jött erre, hallott valamit, és most azt keresi, uram – feleli az egyik katona, mire csak felvonom a szemöldököm. Ez aztán a tökéletes idõzítés, a kis mimóza megjelenésére. Jó néha tudatni vele, hogy létezem, a végén még túl nagy biztonságban érezné magát. Elküldöm a két katonát, hisz semmi szükség a tumultusra, és várok, közben a bokor aljáról meghallom, lágy vékonyka hangját, ami majd olyan gyöngécskén muzsikál, mint õ maga, mégis van benne, valami vonzó.
- Hát ki ez a kis édes? – valakihez beszél. Vajon mi a fenét talált a bokrok alatt, ami így lázba hozta?  Úgy gügyög, mint ahogy nõk szoktak a csecsemõkhöz. Ez a kölyök teljesen kiborít. Végül csak kikecmereg egy kutyát ölelgetve. Kicsi jószág, törékeny és nyílván elkószált, pont ideális játékszer egy ilyen kis törékeny gyerkõcnek, mint amilyen õ.
- Olyan törékeny, mint te vagy – szólalok meg, hogy észbe kapjon, bizony nincs egyedül. Riadtan fordul felém, és még jobban magához öleli a kutyát.
 - Hol voltál? Nem te jársz a szennyesemért. – teszem még hozzá, had higgye, hogy foigalmam sincs merre tevékenykedik mostanság. Ráadásul a naivitását és az õszinteségét is le tudom mérni, metha elárulja jelenlegi tartózkodási helyét, akkor tényleg szörnyen naiv és õszinte.
- Én… én…. áthelyeztek, uram – suttogja félszegen. - Már a ko… konyhán vagyok kisegítõ – jól gondoltam, õszinte a végtelenségig, mentes minden ármánytól és cselszövéstõl. Talán elhamarkodottan ítéltem, mikor arra a következtetésre jutottam, hogy ilyen ártatlan kis mimózaszál nem létezhet a német hadseregnél. Egyre jobban érdekel, habár óvatosnak kell lennem, túl közel áll a tûzhöz és a végén vele együtt én is megégek. Lenne mit kérdeznem még tõle, de megzavar a testvére.
- Angel!- kiabál és hozzánk rohan. A fene, pont a leg rosszabbkor.
- Õ mit keres itt? – hajolok Angel füléhez.
- Mi… mióta áthelyeztek, mindig elkísér, mert félnek, hogy megint beteg leszek, mint aznap, mikor Heinrich bácsi eldöntötte, hogy átjöhetek – teste megremeg, ahogy megérzi nyakán forró leheletem, de a helyzetét testvére ügyesen menti meg.
- Hindenburg Gruppenführer – üdvözöl tisztelettudóan. - Sajnálom, ha az öcsém az útját állta, nem fordul elõ többet – nem szólok semmit, csak fogadom tisztelgését és figyelem, ahogy elsétál Angellel, majd hátat fordítok és elsétálok a másik irányba, nem is figyelve a két testvér társalgására. Kicsit morcosnak érzem magam, amiért nem tudtam vele rendesen beszélni. Tudom, érzem, hogy retteg tõlem, de pont ez vonz hozzá annyira. Egy kis séta után visszatérek a szállásomra, és nyugovóra térve agyalok, hogy hogyan kerülhetnék a kissrác közelébe, mert semmi kétség a közelében akarok lenni.
Másnap korán kelek, és folytatom a dögunalmas munkám. Esküszöm, Himmler abban bízik, hogy az unalom miatt felkötöm magam, vagy hasonló, mégis úgy érzem itt az ideje, hogy meglátogassam õt. Leadom a helyem, és megadom hová megyek. Sajnos ez is kötelességem, de jelen helyzetben ez is kapóra jön, hisz ha le van jegyezve, mikor hol vagyok, akkor megvádolni sem tudnak semmivel. Egyenlõre az õ szabályaikhoz kell alkalmazkodnom, de tudom, nem kell sokat várnom, hogy ez a nevetséges háború megbuktassa saját magát.
A látogatás meglehetõsen eredményesnek bizonyul, és mivel megkérem, hogy segítsen olyan személyeket találni, akik jól ismerik a városkát, nem kell sok, hogy beinvitáljon Angelék otthonába, hisz ez az a család, ami igazán a segítségemre tud lenni, és még nem is sejtik mennyi mindenben segítenek majd, még a tudtukon kívül is. Megbeszélem Himmlerrel, hogy vele együtt meglátogatom a családot egy kellemes vacsora keretében. A kis Angel nagy meglepetésre számíthat, vajon az asztal alá fog ájulni ijedtében, vagy az egyszerûbb összevizelõs módit választja? Már alig várom.
***
Az estére nem glancolom ki magam túlságosa, és mivel ez egy hivatalos este, nem civilbe megyek, hanem az egyik tiszti ruhámat kapom magamra, a tipikus SS-hadosztálytól. Igazán jól mutatok benne, erõteljes és tekintélyt parancsoló öltözék ez, amitõl a közemberek is tiszteletet tanúsítanak, hisz ki merne szemtelenkedni a fürer saját személyre szabottan válogatott elitjével? Az házuk elé, pontban 5 re érkezem, hogy a kellemes vacsorát elfogyasszuk és megtegyem második lépésem, célom felé. Elképesztõnek tartom még magam is, hogy ennyi idõt áldozok egy ilyen kis nyámnyila fiúra, mint Angel, de a fiú kell nekem, akarom, minden áron és ebbe neki a legnagyobb sajnálatára nem sok beleszólása van.
Mire odaérek, Himmler már ott van, és a ház úrnõje fogad, kedves mosollyal az arcán.
- Jó estét… - nyújtok át neki, egy csokor virágot, tiszteletem jele ként. Na igen a modorosságomhoz nem fér kétség, erre mindig ügyelek, már ha nem az aktuális áldozatommal vagyok kettesben.
- Önnek is Vezérõrnagy, fáradjon beljebb… Köszönöm a szép csokrot… - ahogy belépek elveszi kabátom, és egy csodásan megterített asztal fogad, az asztalfõnél Angel apja, mellette Himmler, másik oldalán pedig két fa. A nagyobbik, teljes mértékig hidegen hagy, de ahogy a kicsikére nézek, észrevétlen, mégis elégedett mosoly kúszik arcomra. A fiú teljesen kivan, retteg és a rettegése enyhe remegésben csapódik le. Szemmel láthatóan elképzelése sincs, mit kereshetek itt, de nemi nem is kell sok mindennel foglalkozni, hisz kénytelen lesz úszni az árral, amit én kavarok semmitmondó életének folyásába. Mindenki udvariasan fogad, és ahogy elfoglalom helyem, legnagyobb szerencsémre, pont a kis drágasággal szembe, beszélgetni kezdünk. Csupa politika, tömény unalommal fûszerezve, mind a háború esetleges buktatóiról és problémáiról szól. A kiskölyök meg se szólal, nem folyik bele a társalgásba és senki nem is kérdezi a véleményét, mintha csak egy tartozéka lenne eme díszes társaságnak. Szép, mutatós, de nem sokat ér. Az egyik témánál jobban leragadunk mint kellene, és engem egyre inkább érdekel, mi járhat ezzel kapcsolatban a kicsike buksijában, hisz bár egy szót sem szól, és retteg tõlem, úgy nézem a gondolatok, csak úgy cikáznak fejében.
- Mond csak Angel, neked, nincs errõl véleményed? – hirtelen kapja föl fejét, és rémülten néz rám, mintha azt kérdeztem volna, melyik szeretett családtagját akarja, hogy elõször megöljem. Ez jó, legalább még emlékszik a beszélgetésünkre és jobb is, ha nem feledi, mert bizony, tõlem nem fog egy egyszerû áthelyezéssel megszabadulni.
- Hogy? .. – kérdez vissza, de mielõtt újra rákérdeznék, Himmler közbe vág. Hogy én, mennyire rühellem ezt a rohadékot, még kibontakozni sem hagy.
- Angel, nem szokott politizálni…
- Nem politikát kértem tõle, csak egy egyszerû véleményt, arról, hogy szerinte helyes e, amit a hadifoglyokkal teszünk… Ez inkább emberi kérdés, mint politika…Vagy esetleg nem válaszolhat? – nézek vissza Himmlerre, de a legnagyobb tisztelet van tekintetemben.
- Dehogynem… - feleli, így tekintetem ismét a teljesen összezavart Angelre emelem.
- Én nem tudom, a hadifoglyokkal, hogyan bánnak? – szent isten, ez a kölyök semmit sem tud a háborúról, úgy él itt elszigetelve, mint egy rózsaszín burokban, és tisztább mint a frissen hullott hó. Himmler elneveti magát, mintha azt akarná sugallni, õ megmondta, de nekem ez nem elég.
- jól van semmi baj… - ejtek meg felé egy kedves mosolyt, pedig legszívesebben felképelném a kis nyomorultat, a szüleit meg azonnal lelövetném, amiért meghatják a kis álomvilágába. Tovább beszélgetünk, a megszokott dögunalmas politikával. Számomra hitvány dolog, így bánni hadifoglyokkal, de mint másban ebben sem jelent túl sokat a véleményem. Néha megejtek egy-egy sokat sejtetõ pillantást Angel delé, amitõl rendesen kiveri a víz.
- Kicsim jól vagy? – kérdezi az aggódó anyuka, ami alkalmon én azonnal kapva kapok.
- Talán túl van terhelve, nem? Alig evett és folyton lesápad… - magyarázom, és ismét rápillantok. Ebben a pillantásban minden benne van, kezdve attól, hogy ha elárulja a kettõnk kis afférját, nagyon megbánja, vagy, ha ellenkezni fog, azt még inkább megbánja.
- Ugyan, ne legyél nevetséges Claus… a konyhán dolgozik, ugyan hol lehetne még ennél kevésbé leterhelve? – horkan fel Himmler.
- Igen, tudom, hogy hol dolgozik már említtette, de nem tudom mikor dolgoztál utoljára konyhán, mert egy kisebb hadosztálynak az élelmezését ellátni nap mint nap, nem épp az a könnyed munka…
- Tudsz jobbat? – ezen rendesen elgondolkodom, mintha halovány lila gõzöm sem lenne, mihez is lehetne kezdeni a kicsikével.
- Nos… nem is tudom… nem hiszem, csak azt mondom a konyhai munka nem könnyû… Talán ha titkárként ügyködne, azok kévét fõznek, beengedik a vendégeket, és gépelnek… Angel tudsz gépelni? – nézek a fiúra, de valami megmagyarázhatatlan oknál fogva, az édesanya válaszol:
- Igen tud, én tanítottam… - ez már ténylegesen bosszantó, de még mindig visszafogom magam, viszont, hogy még azt sem nézik ki belõle, hogy képes egy értelmes mondatot kihozni magából, ez túlmegy minden határon és józanészen.
- Akkor megvan a megoldás, nekem még úgy sincs titkárom… - mosolyodok el, kedvesen. Ez kicsit sem rémisztõ mosoly, sokkal inkább a rejtett emberi énem apró szilánkja, amit azért egész jól elnyomok. Meg is állapodunk, hogy holnap Angel pihenjen, holnap után viszont jelenjen meg az irodába. Ezt persze úgy állítom be, mintha baromi nagy szívességet tettem volna a családnak, és emiatt a bizalmuk egy részét meg is szereztem.
- További szép estét, és ne aggódj Angel, mindenki megtalálja azt amivel a legjobban szolgálhatja a hazáját… - búcsúzom el, és távozom saját rezidenciámra.

Berlin, Hitler rezidenciája. 1942. decembere.

Egy hosszú folyosón várakozom, hogy végre találkozhassam Hitlerrel. Nem mintha annyira vágynék rá, ha jobban meggondolom, a hideg ráz ki ettõl a helytõl és csak akkor jövök ide, ha nagyon muszáj. Egész pontosan háromhavonta egyszer, mikor leadom jelentéseim és beszámolóim a fronton zajló eseményekrõl. Most viszont külön hívásra jöttem, ami rosszat sejtet. Mintha a kivégzésemre hívtak volna, pedig nyílván valóan nem ez a helyzet. Legjobb tudomásom szerint Hitler elégedett a munkámmal. A hatalmas folyosó, kong az ürességtõl, díszes ablakai és berendezései, mind nagyságunkról árulkodnak és persze meglehetõsen jó ízlésünkrõl. A robosztus tölgyfa ajtó lassan kinyílik és egy tiszt lép ki rajta. Felállok és rendbe szedem egyenruhám, majd botomra némileg támaszkodva állok meg elõtte.
-A führer fogadja önt… - végre, már épp ideje volt, kezdtem úgy érezni gyökeret eresztek ehhez a székhez. Besétálva tisztelgek, mint ahogy azt illik, majd felmérem a terepet. Sok minden változott legutóbbi látogatásom óta, csak egy valami maradt ugyan az. Gröning, még mindig itt van és út terpeszkedik székében Hitler oldalán, akár egy pincsi.
- Vezérõrnagy, fontos ügyben hívattam önt ide.. – áll fel asztalától és elém lépve néz fel rám. Nem szólok semmit, csak hallgatom, mit akarhat.
- Áthelyezem önt, jelenlegi posztjáról, egy kis városba Bielefeldbe. – szóval errõl van szó, el akarnak távolítani Berlinbõl, de vajon kinek a remek ötlete lehetett és miért? Gröning biztos nem, annál õ sokkal gyávább, mintsem, hogy egy ilyen alattomos húzással szálljon szembe velem.
- Esetleg úgy érzi nem végzem precízen a munkám?  hangom tele van alázattal és megfontoltsággal, mint egy igazi tisztelettudó tisztnek. Gröning egy szót sem szól, csak gúnyos vigyorral a képén pöffeszkedik tovább, szivarjával a kezében és egy pohár jófajta konyakkal. Jól élnek azt meg kell hagyni, és amióta Himmler átvette az SS-irányítását Gröning igen csak elkényelmesedett Hitler oldalán.
- Talán most úgy gondolja, ez nem túlhelytálló döntés, de a város nagyon fontos hely stratégiai szempontból, hisz vasúthálózatunk fut keresztül rajta. A helyi zsinagóga lerombolása után a zsidó közösség lázadozni kezdett, és habár eddig békén hagytam õket, most már kezdenek bosszantóan elszemtelenedni… Ezért azt akarom, hogy létesítsen egy SS-állomást aminek ön lesz a vezetõje… A helyi feladatait is tökéletesen és precízen látja el, így biztos vagyok benne, hogy ezzel a feladattal is meg fog birkózni… - micsoda álszent duma, mindig úgy beszél a zsidókról, mintha gyûlölné õket. Megvetés van a hangjában, csakhogy ez egy igen átlátszó álca, legalábbis számomra, aki pontosan tudja, hogy egy zsidó asszonnyal osztja meg az ágyát. Mégis mire jó ez a nagy fajgyûlölet elmélete? Nehéz lenne beismernie, hogy a háborúhoz kell a pénz és õ maga is csak egy hatalom éhes törpe, hatalmas kissebségi komplexussal? Persze ez az én saját egyéni véleményem, amit megtartok magamnak, hisz könnyen végezhetem a kivégzõ osztag elõtt, a magas pozícióm ellenére is.
- Értem uram, és mikor induljak? – kérdezem, határozott kiállással. A parancs az parancs, még akkor is, ha egy porcikám sem kívánja.
- Minél hamarabb… a városban már van egy kisebb létesítmény, de bõvítésre és egy erõs kézre van szükség a rend fenntartása miatt. Sok sikert és természetesen mint mindig, most is várom a jelentéseket…  - fejezi be ennyivel és visszaül asztalához, ami nekem csak azt jelzi, hogy ideje mennem. Bosszankodom, de ez kívülrõl nem látszik, így tisztelgek és elindulok kifelé, miközben végig veszem, kinek állhat érdekében eltakarítani engem az útból, egy ilyen nevetségesen pitiáner feladat miatt, amit bárki el tudna végezni. Megeszem a kalapom, ha tényleg olyan komolyan lázonganak abban a városkában. Habár, egy kis kikapcsolódás nem fog ártani, távol minden felügyelettõl, már csak össze kell állítanom a katonák és tisztek listáját és költözhetünk is. A hatalmas épületbõl kilépve összehúzom magamon kabátom, mivel szakad a hó, és a jeges fuvallat egészen csontomig hatol. Hiába én sem leszek már fiatalabb és a zord idõjárás megviseli, sérült lábam. Az autóhoz lépve a sofõröm ajtót nyit. Még egyszer visszanézek, majd beszállva intek a sofõrnek, hogy haza.

 ***
Bielefeld pár nappal késõbb.

A beköltözés simán megy, már mindenki elfoglalta pozícióját és a helyi képviselõkkel is könnyû a munka. Így egyre nyílván valóbbá válik, hogy ennek a helynek kicsit sincs szüksége rám, de amint azt már konstatáltam, bizony választási lehetõségem nincs. Végül is kellemes hely ez és a vasút miatt tényleg fontos stratégiailag, talán még kapóra is jön, terveimhez. Az egyetlen bosszantó momentum, hogy túl sok Himmler hívõ van itt, ami azért elég kellemetlen, hisz alapjaiban pályázom a posztjára és feltett szándékom eltakarítani õt az útból. Ugyanakkor még ez is hasznos bizonyos szempontból, mivel az unokatestvérem, így már alapból úgy fogadtak, mint valami félistent. Berlinben azért nem voltam ekkora szám. Az új irodámban rendezgetem az aktákat, mikor eszembe jut, hogy a hálóhelyemen hagytam valami nagyon fontos iratot, így nagyot sóhajtva állok fel és botom magamhoz véve indulok el az épület másik szárnyába. Kellemes kis séta vár rám. Morgom magamba, hisz alig negyed órája jöttem el onnan. A folyosókon nyugodt tempóban haladok, miközben összefutva néhány katonával fogadon tisztelgésüket és néhány szót váltok velük. Fontosnak tartom, hogy kapcsolatot létesítsek embereimmel, erre idõt kell szánni.
A hálómhoz érve, motoszkálást hallok meg bentrõl. Elképzelésem sincs ki lehet az, és nem nagyon szeretem a hívatlan vendégeket. Fegyvert húzok és mérges képpel képek be, eltökélt szándékkal, hogy bárki is legyen az, most golyót repítek a koponyájába, amiért megsértette a magán szférám. Az ajtó nagy robajjal csapódik a falnak és belépve elkiáltom magam.
- Ki vagy, hogy merészelsz engedély nélkül a hálótermembe kutakodni?! – abban a pillanatban, egy halálra rémült kék szempárral találom szembe magam. Robosztus hangomtól összerezzen, és remegve húzza maga elé takaróm huzatját, mondjuk valószínûleg a fegyver is rásegít félelmére. Mégis ki a fene ez a kölyök?
- Sajnálom uram, kérem ne öljön meg, nem akarok semmi rosszat én a szennyest viszem el.. – feleli remegve, de közben, mintha az ájulás kerülgetné. Mégsem változtatok sem stílusomon, sem hangnememen. Mérgem egyértelmû és alapjáraton is elég félelmetes tudok lenni, már csak egy nézéssel is a frászt hozom az emberre, ha olyan a hangulatom. Vékony kis kezeivel úgy markolja azt a lepedõt, mintha bármi védelmet is nyújtana ellenem.
- És azt talán feljogosít, hogy engedély nélkül be gyere a hálómba?!.. Felelj, ki adott neked erre engedélyt?! – egyre dühösebb vagyok, habár az édes kis pofiját kiszúrtam, csodásan karcsú termetével együtt, ami igen csak kedvemre való lenne, de a tényen ez mit sem változtat. Belépett a magán szférámba, mégpedig az engedélyem nélkül, és tudni akarom, ki adott neki engedélyt és milyen alapon.
- Az apám adott rá engedélyt, õ kért meg, hogy húzzak tiszta ágynemût.. – erre kicsit oldalra biccentem a fejem és mintha még jobban felhúzott volna a válaszával, tekintetem, mérhetetlen dühvel telik meg. Ez a kölyök szórakozik velem? Mégis honnan a fenébõl tudnám, hogy ki az apja?
- Ne szórakozz velem kölyök! Mégis ki a fene vagy, és ki az apád? Talán a Mikulás, hogy tudnom kellene? – förmedek rá újra, válaszokra várva.
- Angel Jürgenhassen vagyok az apám a százados… - feleli, mire azonnal le is esik a tantusz és átrendezve arcvonásom, leeresztem fegyverem és elrakom tokjába. Remek, most ordítottam le Himmler kis védencének a fejét. Legjobb tudomásom szerint az apja és õ nagyon közeli barátok a kicsikét pedig kincsként emlegetik. Ahogy végigmérem alaposan, nem igazán értem az okát. Csodaszép és igazán kedvemre való, de ugyanakkor nem katona alkat, sõt szerintem ha hozzá érnék talán össze is törne. Jobb lesz odafigyelnem ki elõtt mint mondok, ha már a szennyes felelõs is Himler barátja.
- Miért nem ezzel kezdted? Nyugodtan folytasd csak a dolgod… - legyintek kezemmel és úgy beszélek, mintha az õ hibája lenne az én túlzott paranoiám. Mégsem szól rá semmit, hanem kellõ alázattal bólint.
- Igen uram, és elnézést, hogy nem öntõl kértem engedélyt… - feleli jóval nyugodtabban és folytatja, félbe hagyott munkáját. Csendben mozog, és elég óvatosan, mintha valami hirtelen támadástól tartana. Furcsa fiú, ilyen törékeny teremtéssel ritkán hoz össze a sors, de sajnos a helyzete miatt nem tehetek vele azt ami az eszembe jut, mikor alaposan végig mérem. Pedig ártatlansága, szinte ordítja, hogy használjam ki, tiporjam el, semmisítsem meg, megszabadítva, minden ártatlanságától. Végig nézni, ahogy fájdalommal teli tekintettel nyög alattam, miközben én minden vágyam kiélem szépséges testén. Képzeletemben eljátszadozom vele, miközben keresem azt a nyavalyás iratot, mikor a kicsike megköszörüli torkát.
- Elnézést, nem ezt keresi? Az ágyában találtam… - nyújtja felém a keresett dokumentumot. Kiveszem kezébõl és szúró pillantással illetem, magam sem tudom miért, hisz nem tett semmi rosszat. Mégsem rémül meg, mintha elfogadná helyét a világban és tudatosan érezné, hogy alattam áll, minden szempontból.
- Kérdezhetnék valamit?... – szólal meg halkan, tekintetét rám emeli, de az alázat minden mozdulatában ott lapul. Milyen bájos, szívem szerint most azonnal eltipornám.
- Kérdezz… - felelem rideg hangon.
- Édesapámnak baja lesz ebbõl? – szóval innen fúj a szál? Aggódik az apjáért, ez nagyon aranyos, és kapva kapok a lehetõségen, hogy némileg kihasználjam helyzetét. Leteszem irataim és felé fordulva helyezem kezem álla alá, másik kezembõl lerakom a botom és karjára simítok.  Szemeim alattomosan csillannak fel, az ablakon át beszûrõdõ, halovány fényben. A kicsike nem számíthat tõlem semmi jóra, az ártatlan pofikája engem nem hat meg, csak vágyat ébreszt az elpusztítására. Persze tudom, óvatosan kell eljárnom, és megölnöm sem szabad, ami már most keserû szájízt okoz, de attól még kiélhetem magam rajta, ha ügyesen forgatom a lapjaim. Úgy is rengeteg feszültség halmozódott föl bennem az áttelepítés miatt és a sok munka kiszívta minden türelmem, amibõl amúgy sem volt túl sok. Persze nyílván találhatnék, jóval könnyebben kapható személyt is erre a nemes feladatra, de minek keresgéljem, ha itt áll elõttem az ideális jelölt. Ráadásul bonyolultsága, talán még csábítóbbá teszi számomra. A tiltott gyümölcs ízel, állítólag sokkal finomabb, hát majd kiderül és, ha már annyira félti az apját, akkor a századoson keresztül fogom meg a kicsikét.
- Szeretnéd netán korrigálni apád bakiját? … - kérdezem sokat sejtetõen, konkrét utalások nélkül. Remélem megérti mit is akarok, hisz tekintetem elárul, bár ha nem elõbb utóbb úgy is rájön.
- Korrigálni? Olyan nagyot hibázott?
- Nézõpont kérdésre. Az én szememben nagyot, személyesen tõlem kellett volna engedélyt kérnie, hogy betehesd ide a lábacskád, de hajlandó vagyok eltekinteni a dologtól, mert hát mi mind egy oldalon állunk, igaz? – mosolyodom el, de elég hátborzongatóra sikerül. Látom rajta, hogy veszettül agyal, mit is akarok ebbõl kihozni. Szinte hallom, ahogy a kis fogaskerekek mûködésbe lépnek buksijában. Nem baj, agyalj csak kicsike, elõbb utóbb úgy is rájössz, hogy kapcsolat ide vagy oda, még okozhatok kellemetlenséget a családjának.
- Igen, egy oldalon.. – suttogja.
- Helyes, akkor most menj szépen a dolgodra… - hajolok egész közel ajkihoz.
- Még úgy is összefutunk… és megbeszéljük, mivel tudnál kiengesztelni… ezt a kis összezörrentést pedig tartsuk magunk közt, nem lenne jó, ha kitudódna, mivel akkor kénytelen lennék, apáddal szemben fellépni… és még valami… a szobámba, mostantól csak az én jelenlétemmel tartózkodhatsz, amíg pakolsz, vagy tevékenykedsz, legyen az bármi csekélység, vagy este tedd, vagy még kora reggel, mikor itt tartózkodom.  - szépséges kék szemeivel, ártatlanul néz rám és, ha nem lennék, egy igazi látszat úri ember, akkor talán még a nyálam is elcsöppenne, annyira kívánatos minden apró porcikája. Nejéz elhinnem, hogy ennyire ártatlan, hisz már nem gyerek, mégis lemerem fogadni, hogy még életében nem érintette úgy meg senki. Finom illata megcsapja orrom, ahogy szinte ajkaiba harapok, de mielõtt még bármi is történne, ellépek. Úgy játszom vele, mint macska az egérrel és ennek is mint mindennek amit teszek meg van a célja. A végsõkig akarom borzolni idegeit, majd mikor biztonságban érzi magát, csapok le, rá mint a birodalmunkat jelképezõ sas a zsákmányra. Végül fölnyalábolom irataim és botomra támaszkodva sétálok ki a szobából, teljes, vagy legalábbis, félhomályba hagyva ezt az édes kicsi angyalkát.

Másnap reggel, kopogásra ébredek, de nem kell sokat agyalnom, hogy rájöjjek ki az. Felülök és kikászálódva magamra kapom köntösöm.
-Szabad… - felelem, miközben egy szivart magamévá teszek és visszatelepszem az ágyba.
- Jó reggelt vezérõrnagy, remélem jól aludt, meghoztam a tiszta ruhákat és ágynemûket… - sétál be a szobába és elkezd pakolászni. Az alkalom épp megfelel egy kis játékra, de legelõször szeretném némileg megtörtnek látni. Felállok és a háta mögé sétálva leteszem szivarom az asztal szélére.
- Jól aludtam és te?
- Köszönöm én is… - mosolyodik el kedvesen. Már nyoma sincs rajta a tegnapi kis afférnak, lelkileg teljesen kiegyensúlyozott és úgy tûnik nem fél tõlem. Valamiféle illúzióba vihettem azzal az egy oldalon állunk szöveggel, hisz én csak a magam oldalán állok, oda már senki sem fér.
- Mond csak, elfelejtetted volna, hogy korrigálni akarsz? Mert én nem és elég unalmas ez a reggel, mára még nagyon dolgom sincs, szóval szórakozzunk kicsit… - vigyorodom el és egyet hátra lépve veszem vissza szivarom. A drága kicsi angyalka értetlenül fordul felém, de sebaj, majd én felvilágosítom.
- Mit óhajt tõlem? – kérdezi, miközben végig állja tekintetem. Nocsak ez meglepõ, de tetszik.
- Hát, elsõre, mondjuk zárd be az ajtót, aztán vetkõzz le szépen és játszadozz kicsit magaddal… Igazán érdekelne, hogy szoktál e ilyen mocskos dolgot tenni… - kuncogom és a bárszekrényhez lépve töltök magamnak italt. Telkesen elpirul, és zavara tapinthatóvá válik. Azt sem tudja mit mondjon, de ettõl csak még izgatóbbá válik. Eredetileg, ma csak alázni akartam a gyalázást mellõzve, de ha ilyen képet fog vágni önkielégítés közben akkor lehet meggondolom magam és párosítom az élvezetet a még nagyobb élvezettel.
- Mire vársz… Tapsra? – morranok rá.
- Nem, én még soha… én nem szoktam… Miért kér tõlem ilyet? – rémület, zavar és értetlenség. Micsoda kombinációk, egyenesen feltüzelik vérem.
- Azt mondod, még soha sem nyúltál magadhoz? – vigyorodom el.
- Nos sebaj, majd én irányítalak… - lépek az ajtóhoz és kulcsra zárom, majd leülök a karos székembe és ujjal mutogatom, hogy vetkõzzön.
- Csináld, vagy nagyon megbánod… - hangomra összerezzen, így már mindjárt jobb, végre azt teszi amit mondok. Talán könnyebb dolgom lesz mint gondoltam. A száját úgy sem meri kinyitni, mert azt apuci nagyon megsínylené, de akár az egész család is, hisz balesetek elõfordulnak ezekben a zavaros idõkben. Emberek meghalnak, kiég az otthonuk és még sorolhatnám. Viszont, ha azt teszi amit mondok, akkor nem fogom nagyon bántani, sem õt sem a családját.
- Ha okosan viselkedsz, még hasznára is válhatsz a családodnak… - testem még hozzá, hogy megerõsítsem ez a helyes döntés. Mikor végre teljesen meztelenül áll lelõttem, némileg takargatva magát, botommal arrébb tolom kezeit.
- Nagyon jó, most fogd meg a férfiasságos és simogasd magad… - állok föl és az egyik fiókból elõ veszek egy dildót, ami nem túl nagy, de szerintem épp elég lesz neki feltolni, szûk kis hátsójába. A kezébe adom és visszaülök kényelmes fotelomba.
- Ezt nyálazd meg amennyire tudod és told fel szépen a fenekedbe, miközben tovább simogatod magad… Remélem elég érthetõ vagyok és nem kell, hogy én csináljam… hidd el jobban jársz, ha magadnak csinálod… - kuncogom és érdeklõdve figyelem mihez fog kezdeni a helyzettel. Választása persze nincs, azt kell tennie amit mondok, hisz ha lebuknék, is azt mondanám, hogy megpróbált elcsábítani. Lehet, hogy ártatlan, de az én szavam állna az övével szemben, ez azért mégis csak mérvadó. Ahogy elnézem szépséges pofiját, egyre jobban lázba hoz, nem csak tekintetével, de mozdulataival is. Karcsú vonalait, pedig csodásan kõrvonalazza a felkelõ nap, sejtelmes fénye.