Boldog születésnapot!

Elrugaszkodik az egyik bûzhödt halálpofájú, hátsó lábamba mar, odarántom nyüszítõ társát, hogy lerázzam magamról. Érzem, ahogy a szemfogai a bokám csontját igyekeznek elroppantani, mellsõ mancsommal hasítok rá a fejére, körmeim a fejbõrébe mélyesztem.

Talán az orromnál lüktetõ élõ hús és a töménytelen vérszag miatt nem éreztem meg az esõ közeledtét, mikor leszakad az ég felettünk, dühösen fújtatok. Hangosan kopog rajtunk a víz, halkan tombol a szél, a fák sikítva hajlongnak a szélben, az apró és sûrû esõcseppek elmossák a szagokat, szinte függönyként ereszkedik ránk.

- Jól mutatnál a kandalló felett – hallom meg a vámpír hangját, de tudok rá figyelni, mert ez az undorító négylábú gyilkos a nyakam felé kap, viszonzásul úgy képen sújtom, kicsapva karmaimmal, hogy visszaperdül gazdájának lábához. Megrázza a bundáját, feláll, vicsorít.

Távol van.

Ha ezt a nyomorultat eleresztem, amelyik a fogaim között csüng, kell pár perc, míg felfogja a teste, hogy szabadon eresztettem. Azonnal nekilendülök az erdõnek, a szagok halványan pislákolnak, mindenhol párát, hûvös frissességet érzek, elmosódnak a nyomok, amiket szagok híján követhetnék. A langyos, nedves avar besüpped alattam, de szerencsémre a lábaim fürgén visznek tovább, a legnagyobb probléma az, hogy nem tudom betájolni merre haladok.

Messze. Jó messze akarok.

Ahogy felsejlik elõttem a kastély ódon kapuja, az üdvözlésemre kihelyezett vámpírral, rögtön magam alá kapom a lábaimat, a nyakamra mar, de sikeresen kivergõdöm a szorításából és igyekszem a fal mellett tartani a veszett iramot, de a terep egyenetlen, és mintha a növények is visszahúznának. Dühösen botladozom, érzem, hogy a második körös futás a végéhez közeledik, én pedig csak közelebb kerültem a tûzhöz… Az esõ szakadatlanul veri a hátam, a bundám átnedvesedett, saras-földes íz tölti meg a számat, a kellemetlen, bûzös vér és szõr után.

Mikor jeges ujjait megérzem a vizes szõrszálaim között siklani, rémülten szakad fel belõlem egy kétségbeesett és dühödt hörrenés, durván mélyeszti karmait a testemre és a gerincemre fog, minden erõm, amit további futásra szántam volna, az ellene való küzdelemre fordítom. Kapálódzok, próbálom állkapcsommal elérni a testét vagy a kezét, karmaimmal sújtanék le rá, ha megközelíthetném, de túlságosan is stabilan tart, majd a nedves, nyirkos kõfalnak taszít. Egy pillanatra megakad bennem a lélegzet, másodpercekig képtelen vagyok feltápászkodni a cuppogó sárból, a pofámról csöpög a víz, tátott szájjal zihálok, de amint megérzem közeledését, mancsommal odatépek, hasztalan. Könnyedén kerüli ki, még csak meg sem erõltette magát.

Hogy kikerüljem a hátulról támadás esetleges lehetõségét, a fal tövében maradva szorosan hátrálok, a szemeimet egy pillanatra sem veszem le az ázott vámpírról, akirõl árad a srác vérszaga, most, hogy közelebb tudhatom magamhoz. Minden lélegzetvételemmel azon vagyok, hogy összekuporgassam a megmaradt erõmet, de mivel nem táplálkoztam indulás elõtt bõségesen, aligha mondhatom el, hogy készen állok. De innen el kell tûnnöm, rohannom kell az életemért. Az ég feldörög a fejem fölött, azzal a lendülettel kotrok odébb, teljes hosszomban megnyúlva iramodom meg, beveszek egy keskenyebb kanyart, mikor meglátok magam elõtt egy bozótost. Átugrom. Átugrom!

Mielõtt elrugaszkodnék a földrõl, úgy mar és hasít belém, szinte magába ránt, ahogy a lábamra csavarodik a szála, teljes erõbõl belefutottam, nem engedett ugrani. Állati hangon ordítva vergõdöm a pengeéles levelek között, a sáros földbe mélyesztem a karmaimat, hogy kihúzzam magam a marasztaló ölelésbõl, de mintha lüktetne és még jobban magába vonna. Összeszabdalja a bõrömet, a bundámat, érzem, ahogy a vérem nagy intenzitással hagyja el a testem, az erõm egyre fogy, ráadásul…

Feltûnik a vámpír a sarkon.

- Ostoba vagy, akár a fajtád többi tagja. Azt hiszed, holmi csecsebecse megóv tõlem? – ereszkedik le hozzám, hirtelen feledkezem meg a növény hasító leveleirõl, marni készülök, de nem érem el. Felszakad belõlem több riadt, segítségkérõ hang, fújtatva és mély morgással a torkomban vergõdök tovább, hogy megszabaduljak a közelségétõl, a sövénytõl, a kutyáktól, minden szartól… Ostoba? Én?!

Az arcomra markol az ujjaival, a halálszagú, jeges érintéstõl megborzongok, szabadulni próbálok, de egy tapodtat sem tágít. Erõs rántásával kintebb hoz ugyan, de a levelek olyan szinten belém mélyednek, hogyha emberi alakban lennék, üvöltenék szakadatlanul.

- Megvagy – a hangja sötéten telepszik az elmémre, a Sorsom megpecsételõdött tudom. De nem akarom elfogadni, a fogadást elvesztettem, de az életemet nem! Nem! Nem! Elereszt, letépi a világító feszületet a nyakamból, a szemeim tágra nyílnak, ahogy a hófehér arc a nyakamra súlyt. Mély, elkeseredett és iszonyú fájdalmakkal teli kín robban ki a torkomból, az éles fogak durván szakítják fel a bõröm, hamar kiömlik belõlem a vér, ütõeret harapott.

Nem sokat teketóriázik, mint egy szivattyú, rántja ki a testembõl, a többi testrészembõl is ritmikusan szivárog a vér, vergõdésem abbamarad, ahogy hirtelen távozik belõlem ez a rengeteg éltetõ nedv, a végtagjaim a vértelenségtõl elzsibbadnak, zsizsegõ érzés költözik az agyamba. Szédülök, a testem ólomsúlyúvá válik, holott épp most teszi szárazzá, üressé. Nem tudom fenntartani állati alakomat, ahogy felveszem az eredetit, a pengeéles levelek eddig sértetlen bõrfelületekbe marnak, ahogy visszahúzódik a bunda és helyére bõr feszül. Érzem, hogy nem kell sok, hogy meghaljak, nem hallom és nem érzem az esõt, nem érzek illatokat, nem érzem a közelségét… csak a pontokat, ahol távozik belõlem az élet.

Nem… akarok… meghalni…

A sár az orromba és a szemeimre csapódik, ahogy a földre esem, meg sem érzem, csak a lélegzetvételeimet akadályozó nedves talaj gyûrõdik rám. Kezeim tehetetlenül vergõdnek a testem mellett, fogódzót keresek, valamiféle támaszt, akármit… nem lelek azonban semmit, ami a segítségemre lehetne. A bal kezemre fonódnak a felforrósodott ujjak, csak az a gondolat kavarog bennem szüntelen, hogy tõlem él. Miattam él. Nekem köszönhetõen él. Miattam érzi, át a külvilágot. Buborékban érzem magam, víz alatt, ahová semmiféle hang nem ér el. A nedvesség folyik az arcomon, nem tudom, hogy sár, könny, víz vagy esõ, esetlegesen egy kevéske megmaradt vér…

Pióca…

A buborék hamar megpattan, ahogy kitép a növényzetbõl. Felhörgök, ahogy a számon kiszakad egy adag vér.

- Eressz!

Az ég annyira… borult. Nem érzem az esõcseppeket. Furcsán üresnek és nehéznek érzem magam. Elhurcol magával, a kemény és éles lépcsõfokok összezúzzák a testem, minden pattanásnál úgy érzem, az agyamig tolódik a kín. Érdes és poros szõnyegen cipel tovább, bevonszol egy szobába, bútorlábaknak ütközik a sajátom.

- A bundád talán jobban mutatna, de így is megteszed… - fordul felém a fehér, homályos arc. Pedig kitûnõ látásom van… A torkomra fog, a levegõ váratlanul fogy el, ahogy felemel a levegõbe, valami megcsillan a halottsápadt ujjak között, a következõ pillanatban pedig megérzem a húsomba fúródó, csontom mellett karistolóan elhaladó fémet, kiáltani sem erõm sem idõm nincs. Azonnal döfi a másodikat, a saját súlyomtól terhesen lógok a falon, mint egy darab szalonna.

Így döglik meg egy magányos vadász. Egyedül, dögevõkkel körülvéve, ezzel a kárhozott, mocskos lénnyel. Milyen vidám, nem egyedül halok meg, õk is itt lesznek. Nemhogy beolvadok a természetbe, ahogy kellene, hanem majd õk felzabálnak.

Vértelen elmémmel hallucinációktól senyvedek, látom, ahogy a kutyák felágaskodva a beleim tépik, de nem érzek fájdalmat. Nem tudom elhinni, nem tudom érezni, így… nincs rám hatással. A kandalló fölött tomboló hõség kiszáradttá teszi a számat, a forróság a talpaimat égeti, a vérem hamarosan megdermed, ahogy én is…

A saját gondolataim visszhangja is hamarosan elhalkul, majd végleg elcsendesül. Végtelen üresség támad rám, de nem vagyok hajlandó belesimítani az arcom a meleg, súlyos, fekete masszába. A szemeimet sem akaródzik lehunynom, pedig tudom, hogy amiket látok, az nem a valóság. Mégis, a szemhéjaim ólomsúlyúvá válnak, mintha acélos simaságú ezüst ujjak simogatnák gyötrõn, hogy hunyjam le. De hát én nem halhatok meg itt! A meleg levegõ végigporzik a tüdõmön és azonnal távozik belõlem, nem jutok oxigénhez, mozdulatlanul vergõdöm némán. Kiszáradtak a szemeim. Pislognom kell…

A pislogás túl hosszúra nyúlik.

Arra eszmélek fel, hogy valami végigvág az idegrendszeremen. Elnyúlok, érzem a padlóból áramló megnyugvás sötét, húzó erejét. Valami azt súgja, feküdjek tovább, de az orrom hamar beazonosítja, mi gõzölög elõttem frissen. A fogaim megnyúlnak, automatikusan harapok rá, a vér a számba spriccel, a szájpadlásomon át egyenesen leszáguld a gyomromba. Mohón kortyolom, harapom és szívom, omlós hús tölti be a számat, a ragadozó ösztön felülkerekedik rajtam. Ernyedt és hasznavehetetlen kezem megélénkül. Az elém dobott életbe kapaszkodva tépem fel, nyeldeklem le minden porcikáját, minden éltetõ elemét, hogy engem tápláljon.

Össze-összecsukló könyökökkel és térdekkel próbálom magam elvonszolni, megpróbálok beszélni, megértetni vele, hogy hagyjon, hogy takarodjon, engedjen elmenni, hadd másszak el… Elérte amit akart, megmutatta, hogy erõsebb és gyorsabb, de…

Eldöndülök a földön, mint egy darab fa. Akárhogy próbálom felnyomni magam négykézláb, nem megy…

***

Nedves, hideg kövezeten ébredek fel, halk csicsegésre és éles kis fogak csattogására. Ahogy felnyílnak a szemeim, látom, hogy egy méretes patkány ül a combomon, az egyik nyílt sebem széleibõl csipked darabokat. A szemem macskákéhoz hasonlatossá görbül, a szûk pupilla rászegezõdik a zsákmányra, de mielõtt még kereket oldhatna, elmarom és az összes fogam belemélyesztem koszos, jelentéktelen testébe. A testvérei is erre a sorsra jutnak, macskaként szorítom õket sarokba és tépem õket darabokra, kiszívva belük minden éltetõt, akárcsak egy ocsmány pók. Zihálva vetem a hátam a kõfalnak, teljes meztelenségem nem zavar, ahogy kering bennem a forró élet, csak többre vágyom, hogy kijuthassak innen.

Valami dobozok, ládák sorakoznak az egyik fal mellett ívelten. De csak a patkányokra tudok koncentrálni. Nem olyan erõvel duzzadtak, mint odakint, a szövetségeseink, kevesebbet adnak, de sok kicsi sokra megy, én pedig szinte már teljesen rágcsálómentessé tettem az alagsort, ahová be vagyok zárva. Nem mertem megkísérelni a szökést, józan pillanataimban, míg a vért nyalogattam a kezeimrõl és állati dühöm csitulni látszott, azon merengtem, hogyan lehetek még életben. Miért könyörült? A játék lezáródott, értelmetlen, hogy tovább folytassa, nem is merek belegondolni, miféle tétekkel akarja még megemelni az amúgyis magas árat. Az ár az életem volt, mégsem vette el. Gyanakvásra és meghunyászkodásra késztet ez a tétlenség.

- Mint láthattad, híján vagyok cselédnek, és kertésznek – hallom meg a hangját, léptei nesztelenek voltak, nem vettem észre, hogy érkezik. Eljátszom egy pillanatra a gondolattal, hogy az egyik faládából kihasítok egy darabot és a szívére vetõdve a puszta kezemmel kalapálom belé, mit sem törõdve a szilánkokkal. De nem. Nem.

- Miért nem öltél már meg? – bújok elõ a rejtekembõl, a kezem akadozva találja meg a faláda szilánkos, felbolygatott, öreg tetejét. Nem akarok több sérülést, kerülném a szálkákat, de minden érzékemet és figyelmemet a jelenléte tölti ki.

- Megnyertem a fogadást, és döntöttem a sorsodról… - fonja össze mellén a karjait, elegáns és a korban nagyon hivalkodó ruházata halkan ropog a mozdulattól. – Hajnalban elmehetsz, de minden napszálltakor visszatérsz ide! Munka van a birtokon rengeteg, nem fogsz unatkozni, nem mellesleg – tesz felém pár lépést, amitõl pánikszerûen sorolok bentebb -, a véredet pazarolni vétek lenne.

Minden elõzmény nélkül tûnik el a szemeim elõl, de mielõtt behatárolnám, merre is van, hamar a ládára kényszerít. A halott, hideg ujjak érintésétõl kiráz a hideg, a következõ pillanatban pedig tûhegyes fogával sérti fel a bõröm, nyirkos, hûvös nyelvét a sebre és a körülötte kibuggyanó vércseppekre simítja. Undorodva rázkódom össze, riadtan nyögök fel, várom, hogy fogaival a lapockám alá nyúljon és kitépje. De nem teszi meg, viszont zaklatott idegeimnek ez vajmi kevés vigasz.

- Ha nem térsz idõben vissza, azt alkuszegésnek tekintem és megöllek habozás nélkül – sírmély hangja visszhangzik a fülemben. – Tudod, hogy megteszem – teszi még hozzá, rovarszerû ujjait a torkomra fonja, amin a seb nem olyan régen elkezdett begyógyulni.

Reszketve várom, mi fog történni, de óráknak tûnõ pillanatok múlva elenged és eltaszít a lépcsõ irányába. Nem kell kétszer mondania, szólnia vagy bármi úton-módon jeleznie, hogy mehetek, nyílegyenesen iramodok fel a lépcsõn, úgy rohanok felfelé, beleremeg a mellkasom a szörnyû iszonyatba, hogy kiválik a feketeségbõl a holtsápadt kéz, visszanyúl a sötétbõl és leránt…

***

Az erdõben addig csetlek botlok, míg el nem marom egy nõstény szarvas borját, az orromba spriccel a forró, habzó vére, ahogy elmélyedek benne, szaporán taszítom lefelé a nedves, szószos húsdarabokat a torkomon. Lassan, apránként alakulok át a falatozás közben, az omlós, porhanyós ízek megtöltik az egész bensõmet, amely még mindig hevesen reszket az átéltektõl. Még mélyebbre fúrom a fejem a hévbe, amit az elhullott állat minden porcikája lehel ki magából. Komótosan, ráérõsen zárulnak a sebeim, olyannyira, hogy végül az anya után iramodom, hogy a földre rántva magam alá erõszakoljam dús, hordó alakú testét és darabokra cincáljam.

Zihálva rohanok tovább, nem törõdve a tisztálkodással, holott emésztés közben imádok ráérõsen, hosszan nyalakodni, az utolsó morzsáig eltüntetni mindent, a halálos tor maradványaiból. Kivergõdöm az erdõbõl, az egyik árokban pihenek meg, nem messze az autóúttól. Túl nagy a méretem egy normális gepárdéhoz képest, hamar észrevennének az emberek, így meglapulva hajtom le a fejem, némi avart kaparva magam alá, lekucorodva a földre.

Megnyalom a számat, megnyugtat az erdõ távolléte, a jármûvek távoli, de szûnni nem akaró robaja.

Most, hogy értelmes, emberi gondolatok is elönthetik végre az elmémet, reszketõ mancsaimra simítom a fejem és agyalni kezdek. Minden naplementekor meg kell jelennem nála, mint gondnok, és kitakarítani? Ez nevetségesen abszurd. Inkább ez, mint a familiárisává tegyen, elég neki az a két dögletes dög, szó szerint. Ne bolygassuk a meg nem történteket, ez sem nagy ár az életemért cserébe. Ha idõben végzek, örökre elfelejthetem, de akkor el is fogok innen költözni.

Legnagyobb meglepetésemre már azon gondolkozom, miképp kellene elkezdenem a munkát, hogy tempósan haladjak vele. Dühösen fújtatok, orromat a nedves, málló levelek közé fúrom mérgemben. Nem is gondolok arra, hogy elszökjek? Miért nem jutnak eszembe menekülési tervek?

Teljesen letaglózva a saját gyávaságomtól lapulok tovább a lassan felmelegedõ leveleken. Ha bentrõl kezdem, mindennaposan ki leszek téve a jelenlétének, amit nem akarok. De onnan lenne ésszerû… mikor kifelé, a végére érek, csak elrohanok, mint a sirályok a naplementében. Gyorsan, egyszerûen, feltûnésmentesen.

Parancsolgatni fog. Ez árad belõle, csatlósai is kutyák, innen látszik, hogy egrecíroztatni fog, amit senkitõl soha nem tûrtem meg. El kell viselnem, de sosem voltam abban jó, hogy mások igáját elviseljem a hátamon. Az alfa is azért tudott behódoltatni, mert kölyök voltam még, a dominanciája egyszerre zengett a lelkemben, a szörnyemben, a szívemben és az agyamban. Úgy láncolt a falkához, mint egy idomár az idomítandó állatot...

Ha hagy normálisan, békében dolgozni, nem kaffog nekem, akkor még lehet, hogy totálisan ignorálva rendbe tudom tenni azt a szánalmas kõhalmazt, amit kastélyának nevez.

Le kell higgadnom.

Muszáj.

Ha nekiesek, nem fogom túlélni.

***

Mielõtt lemenne a nap, már a rohadvány kastély elõtt álldogálok, zsebretett kezekkel. Hazamentem fürdeni, átöltözni, egy méretes alvást is engedélyeztem magamnak. Felszisszenek, ha arra gondolok, hogy sokkal pihentetõbbé tehettem volna, ha valamelyik falkatársam mellettem fekszik. De már nem volt erõm, idõm és energiám, hogy felkutassak egyet, az ágyamban pedig nem teremnek likantrópok akkor, mikor akarom. Egymás testének közelsége, a melegség, a halk dorombolás ha jót álmodunk, feltölt minket, érzem, ahogy a teste úgy válik az enyém részévé, hogy csak ölelem, vagy odabújok hozzá. Engem mindig is utáltak, a munkám miatt, a számító viselkedésem miatt, vagy csupán csak azért, mert mindig kell valaki, akit gyûlölni kell. És általában azokat gyûlölik, akik fájdalmat okoznak, nekem pedig a hierarchiánkban ez a tisztem. Kellemetlen szájízzel tölt el a tudat, hogy most a fõ fájdalom okozója nem én vagyok, hanem ez a vérszopó, aki dróton rángat, mint valami kicsavarodott elméjû bábos.

Mikor legutóbb átdorbézoltam egy éjszakát, akkor három nõsténnyel ébredtem dél tájékán, akkor éreztem úgy, hogy mindent megtehetek, feltöltõdtem mindenhogy, készen állok arra, hogy megközelítsem a vámpírt, ezáltal valahogy megnyerhessem a fogadást.

Megrázom a fejem, nem kérek az agyamba tóduló emlékekbõl.

Koncentrálnom kell, hogy elviseljem ezt a fensõbbséges stílust, a parancsolgatást, az utasításokat. Nem fog könnyen menni. Két lénynek hódoltam be eddig a világon, nem szeretnék harmadikként felvenni egy hullát.

Hirtelen vágódik ki a kapu, az egyik ocsmány kutya, hosszú karmaival klaffog el mellettem, kihívón dörgöli nekem a bundáját, majd felvakkantva üget el a fák között. Undorodva nézek utána, majd vezetem tekintetem a kitárt kapukra. Veszek egy mély lélegzetet, a fák között megbújó horizontra emelem a pillantásom. Be kellene mennem, hamar kezdeni, hogy haladjak. Igen. Gyerünk.

A régi kastélyoknak oldalt volt mindig kis mûhelyük, itt sem lehet másképp, hamar felfedezek pár régi szerszámot. Az egyiken frissen csorog a nyál, így felemelve a nedves fémet látom, hogy egy viszonylag kulturált állapotban levõ metszõollót tartok a kezemben. A többit mind megette a rozsda, az egyik pusztán az érintésemtõl szétmorzsolódott, nyilván eddig az átporodott levegõ tarthatta egyben.

A dzsungelre emlékeztetõ kertet látva halk fújtatást engedek meg magamnak. Ott van az a szar…

Dühödten esek neki a sövénynek a metszõollóval. Olyan cukormázas és gömbölyded formákra fogom vagdosni, hogy még az ég is elsírja magát gyönyörûségében. Te rohadt szemét nyamvadt gaz, utolsó gyilkos folyondár! Vadul kattog a metszõolló a kezemben, de alig csinálok pár nyisszantást, felháborodva látom, hogy kicsorbult az éle. Haragosan vágom odébb, a falon fémesen csattan, ahogy a többi gaz közé hull.

- Úgy szemetelj, hogy azt is neked kell feltakarítanod – érkezik a mély hang, míg éppen arra készülök, hogy rávetem magam erre a förmedvény sövényre a karmaimmal és konfettivé tépem. Veszek egy nagyon mély levegõt. Le kell higgadnom. Még látom rajta a véremet, a pengeéles levelek zsíros felületén megülve. – Legalább a késés nem tartozik a hibáid közé.

Csak ne válaszolj, ne nézz rá. Nincs itt.

Összegumizom inkább a hajam, felfogom egy lófarokba majdnem a fejem tetején, hogy ne izzadjam össze a tarkómnál munka közben. Szerszámokat kellett volna hoznom magammal, így nagyon nehéz lesz puszta kézzel kigazolni az egészet. Eltûnik, nem érzem már a fojtogató, kriptaszagú jelenlétét, megkönnyebbülök némiképp, ugyanakkor elfog a szorongás, hogy talán épp most vadászik le valakit az enyémek közül.

Egy-két órája tûnhetett el, azalatt igyekeztem megszabadítani a tujákat és a sövényeket, szinte fellélegeznek a növények, amint a gyomoktól váltom meg õket. Próbálok nem arra gondolni, hogy ezek a tetvedék növények élõ és gondolkozó lények, hogy a tuja nem akar mindenáron magába húzni, a sövény pedig nem vár vissza a kellemes ölelésébe, mint legutóbb. Olyan, mintha minden irányból néznének, borsódzik a hátam az egész kibebaszott helytõl.

Váratlanul támad rám az egyik kutya, nyilván amelyik itthon maradt a kastélyt õrizni, míg a gazdája elment vacsorázni. Morogva iramodok fel a meredek falon, hogy annak tetejérõl fújjak le rá, mire kivillantja a hófehér fogait, nem vagyok rest visszavicsorogni rá. Tenyereimmel a lábaim között támaszkodom meg, lábujjhegyen guggolva állok készen arra, hogy levessem magam, vagy elsasszézzak oldalt az egyik fára.

- Ha csak egy kicsivel is közelebb jössz, széttéplek – felmorog, de továbbra is fel-alá járkál a fal tövében, fénylõ szemeit rám szegezi. Mintha ugrani akarna. – De úgy, hogy egy elefánt felzabálása után se kapsz erõre.

Ha nekiesek a metszõollóval és kicsinosítom a bundáját, akkor megszegem a munkaköri leírásom pontjait?

Mintha sejtené, mire gondolok, felmorran de elkullog. Ellenõrizd csak, hogy dolgozok-e, letépem a farkad legközelebb. Visszafújtatok, mikor hátat fordít, végighullámzik a gerincén valami utálatos. Ez az, gyûlölj csak. Kölcsönös. Hülye kutya.

Mikor visszatér, épp azon mélázok, hogy ez a rohadt nagy rakás kutyaszar vajon, dögdarab vagy esetlegesen egy vakondtúrás. Erõsen az elsõre hajaz a történet, de nem igazán vagyok hajlandó beletörõdni a dologba. Lustán lépdel befelé a kapukon, a csillagos ég zavartalan és könnyed, mintha tegnap nem zúdított volna ránk egy rahedli vizet.

Lassan felegyenesedek, ahogy egyre közelebb ér, de nem hátrálok, a tejfehér arc, a vörös száj és a szürke szemek, valamint a sötét haj kontrasztjától szabályosan rikít a közegébõl. Vajon érzi, hogy rohadtul nem idevaló? Gyönyörû, de van benne valami, ami nem engedi, hogy csodáljam, ami meggátolja, hogy egy kicsit is elismerõen nézzek rá. Inkább taszítást érzek, ami láthatatlanul lök a közelébõl, tisztes távolra sarkallva. Hülye leszek ennek az érzésnek hátat fordítani és nekidörgölõzni, mint egy cirmos, mikor a gazdája hazajön.

Ráérõsen körülnéz, oldalt egy nagy halomba összegyûjtöttem a gazt, a kezeim még sárosak és földgöröngyök, kosz tapadt a körmöm alá, a karmaimat már visszahúztam. Csak a kert fele van készen, úgy döntöttem, hogy két részre osztom, úgy gyorsabban végzek. Rám vezeti a tekintetét, óvatosan a levegõbe szagolok, éhséget érzek meg. Ami rohadtul nem az enyém. Idefelé egy nagyobb fürjet fogyasztottam el.

Nagyon nem tetszik ez nekem. Ha nem táplálkozni ment, akkor hová? Nem véres, nem vadászott, akkor meg mi a nyavalyának…? Gyanakodva teszek hátrább egy lépést, összeszûkítem a szemeimet, reflexbõl feszül meg minden izmom, ugrásra készen.

- Errõl nem volt szó.

- Én hozom a szabályokat – veti ellen, komótosan lépdel közelebb, tartom a távot, így nem tud becserkészni, úgy keringünk, mint két farkas holdtöltekor.

- A letett szabály a takarításra vonatkozott – húzódom odébb, ahogy tesz egy hosszú, hirtelen lépést bal oldalra, amerre haladok, ráhangolódva a lépésre teszek én is ugyanígy. Szaporán villogtatom a szemeimet, de nem fogok pislogni. Most erõm teljében vagyok, nem úgy, mint legutóbb.

- Akkor következõ szabály… - leheli szinte, halk gúnyt érzek belõle, vagy lenézés? Dühösen torpanok meg a táncunk közben, amit kihasznál és úgy siklik elém, hogy nem is láttam a lábát mozogni. Kezét az arcomra simítja, úgy tolja félre a fejemet az útból, mindvégig tartva a szemkontaktust.

Felmérgesedek a hideg, mégis vehemens erõszakon, kitépem magam az ujjai közül, de nyilván számított rá. A falhoz perdít, mindenem pattanásig meghúzódik, szinte végtelenül, ahogy hátulról nekem nyomakodik és végül a fogait a nyakamba mélyeszti. Halkan kapkodom a levegõt, kezét az állam alá csúsztatja, odébb feszítve a fejem, hogy jobban a nyakamhoz érjen. Megborzongok az érzéstõl, ahogy fagyos teste felmelegszik tõlem. Dühöm csak még erõsebben keringeti a vért a testemben, nyilván erõsen a szájába zúdulhat, így próbálok lehiggadni, hogy legalább ebben ne lelje kedvét. Megint felcsap az az édeskés szag, mint a faházban, felnyikkanok, ahogy kihúzza belõlem a fogait és a tortúra végetér. Majdhogynem szelíden végignyal a lyukakon, majd elereszt, és mire megfordulok már csak annyit látok, hogy a bejárati ajtó mögött eltûnik.

A tenyerem a fogak helyére simítom, morogva látok neki a sötétben, hogy nekilássak a maradék munkának. Odabent pattog a tûz, idáig hallom, de eszem ágában sincs megközelíteni azt az átkozott szalont, ahol legutóbb majdnem szalonnát csinált belõlem.

***

A falkában emiatt napokat hagytam ki, összesen hármat-négyet, míg a vámpírnál fellélegeztem, hogy kész a kert, addig az általános fejetlenség és a káosz a tetõfokára rúgott. Mikor a tanácsban méltóztattam megjelenni, kellemes fenyítésben volt részem. Fenyítsem meg magam. Csodálatos, ha tudnák, hogy majd naplementekor megyek is letölteni a kiszabott büntetést, nem hinném, hogy el lennének ragadtatva. Az alfa kicsit meglapogatott, a kezdõdõ liluló-feketülõ foltok marhára nem tudtak zavarni, inkább elõvettem egy szál cigit és rágyújtottam.

Mindenki zaklatott és türelmetlen, kezdõdik a Párzási Idõszak, nekem pedig elvileg felügyelnem kellene… khm… ha épp nem leszek mással elfoglalva. Mással. A Párok ilyenkor érzékenyebbek, fõleg a hímek, és ha valaki a nõstényükre pályázik, nagyon komoly hajszák és véres verekedések szoktak elfajulni akár halálos kimenetelû harccá. Ilyenkor nekem kéne meglapogatni a delikvenseket. Az egyetlen jó dolog a falkaságban, nekem mégis szolgálatban kellene lennem. A Párzási Idõszak minden nyûgje rám is vonatkozik, kefélni fogok én is, mint minden hím.

Legalábbis szeretNÉK.

Az õsi ösztönnek nem fogok tudni ellenállni, ráadásul… sikerült összeakaszkodnom a vámpírral, így az éjek nagyrészét nála töltöm. Õ meg belõlem szipolyoz, ezért kevesebben tûnnek el, csak én vagyok haloványabb és az erdõ kisállatai ritkulnak. Megremeg a kezem, amivel tartom a cigit a számhoz, kissé erõsebben szívok bele, amitõl tövig ég, még a tömítést a végén is elszívtam. Ha eltölti az erdõt a párzásra kész nõstények szaga… itt elszabadul a pokol.

Ki akartam hívni egy sakkjátszmára, hogy valahogy kihúzzam magam a jövõhét alól, de végül inkább becsuktam a szám és hagytam, ahogy a nyakamra simítva hátradöntse a fejem, és a hall falának szorítva a vérem vegye.

Rájöttem, hogy mikor visszavonul, olvas, aminek marhára örülök, mert nem bosszant, csak néhanapján ugraszt meg a kutyáival és kerget az õrületbe a beszédével. Sokszor kapom magam azon, hogy tesztelni próbál, mennyire tudja az elmémet irányítása alá vonni, legutóbb már olyan prímán ment neki, hogy a lépcsõkön is felkapaszkodtam kínomban a hívására. De tovább már nem bírt rávenni semmire sem, nem tud velem könnyedén játszadozni, ennek õszintén örülök.

Már lassan fél hete nála tengõdök, de sikeresen beletenyereltem a szarba. Ha nem feledkezem meg a nagy hajszában és a vámpírtól való félelmemben arról, hogy a következõ hetekben milyen hatások fognak végigvonulni az õsi hívásnak köszönhetõen, talán bezárkóztam volna egy templomba, vagy bánom is én hová.

Francba…

Az újabb cigi felparázslik, szivacsig ér, ahogy újfent elszívom azt is.

***

Fújtatva dörgölöm az arcomat a fûbe, hogy a föld régies, nyers szaga eltompítsa az illatokat. Azt a rohadt büdös kurva életbe bele… a fûszálak között szuszogva igyekszem csillapítani a bennem tomboló, párzani készülõ állatot, egyetlen szerencsém, hogy nem telihold van, mert akkor esélyem sem lenne. Ah, érzem… mindenhonnan azt érzem, finom, édeskés, pézsmaillat, érzem az ízeket a számban, a forró húst, a meleg bõrt, az alatta hullámzó izmokat, ahogy meghágom az egyiket…

Ki kell bírnom. Még egy óra, és lemegy a nap. Egész éjjel hallgattam, ahogy párzottak a társaim, az ágyékom idegõrlõen lüktet és fáj, szabályosan összegörnyedek. Az alsó ajkamba harapok, erõsebben nyomom az arcom a fûszálak közé, amik hidegen simogatják az arcom. Nem elég hidegek… belehalok, ha várnom kell még!

Veszek egy mély levegõt a föld zöld illatából, majd felkapom a fejem és megpróbálok a törökülésbõl feltápászkodni. Hangosan szuszogva indulok meg a nagy lépcsõk felé, a bejárati ajtót belököm, nem érdekel, hogy csapódik-e. De végül nem is. A fülem sípol, a vágy úgy kavarog bennem, hogy lassacskán széttép, a kezeim reszketnek, így ökölbe szorítom õket, a vállaim is felhúzódtak, a szám remeg, görcsösen állok készen arra, hogy párosodjak.

- Mennék – jelentem ki, mikor belépek a szalonba, ahol a kanapén ülve olvas. Mocskos mód ráérõsen. Felháborít, hogy ennyire kényelmesen el van magával, nyilván érzi a szagokat, de mivel nem fajtámbeli, nem hatja meg. Engem viszont… ah… baszottul meghat!

Nem néz rám, lapoz egyet abban a batár nagy könyvben, amit hullasápadt ujjaival tart. Az egész gerincem belesajdul az ágyékomban pulzáló vér lüktetésébe, a nadrág feszít, de kicsi fájdalom ez ahhoz, hogy felülmúlja a tömény, õsi vágyat és szenvedélyt, ami bennem dúl. Csak jobban feltüzel, hogy a kandallóból árad a meleg, az illatokat fokozottan érzem, elcsapom a fejem egy pillanatra, a hajam lendül a mozdulat után, majd a fogaimat szívva fordulok vissza hozzá.

- Mennék. El – hangsúlyozom ki a második, hozzátett igekötõt, a hangom rekedt, majdhogynem érthetetlen. A torkomban gyûlõ kellemetlen gombócot hosszan nyeldeklem, a néma csendet csak a zaklatott szuszogásom és a tûz pattogása tölti meg.

Végre méltóztatik rám emelnie a tekintetét, a szürke tekintetben tükrözõdik a lángok játéka, az egész testén árnyékok táncolnak, ahogy a kandallóban reszket a tûz. Kavargó, sötétben égõ szemeimet az övéibe vájom. Kimérten és lassan végignéz rajtam, minden porcikám tombolva hullámzik, hangosan fújtatok egyet, jelenleg képtelen vagyok arra, hogy türelmet erõltessek magamra. Nincs. Nem tudok gondolkodni. Menni akarok. Menni!

Összecsukja a könyvet és csigalassúsággal ráteszi az elõtte levõ antik dohányzó asztalra, lezseren hátradõl a háttámlának, a fehér arcon egyszerre szalad a fekete árny és a kandalló meleg fénye. Biztos beleborzonganék a hatásba, fõleg ahogy ez a kettõ a szemeiben egyesül, ha nem készülnék arra, hogy felrobbanjak itt helyben. Húst, forróságot, bõrt, nedvességet! Szûket… ah… jó szûket…

- Még nem kelt fel a nap – mondja egyszerûen, amitõl még a szemeimet is összeszorítom kínomban, legszívesebben tajtékozva rohannék ki az egész kastélyból, át az erdõn, a falkatársaim közé.

- Tudom – préselem ki összezárt fogaim közül. – Már végeztem.

- Nem mindennel – veti ellen, mire felkapom a fejem, a kezeim zsebrevágom, megnövekedett karmaim a húsomba mélyednek, ahogy görcsösen ökölbe szorítom õket.

Miért kell állandóan akadékoskodnia?! Legyen elégedett azzal, hogy felnyalom ezt a kurva kertet, elviselem a dögevõ szarcsimbók ebeit, akik mindennap provokálnak, ha épp nem a falkatársaimat és a szövetségeseinket zabálják. De ezt az úrias, felsõbbrendû stílusát rohadtul nem vagyok köteles elviselni! Nekem ne parancsolgasson, ne utasítgasson, nem vagyok a koszos kutyája, mint az a két fajtalan dög, akinek ha csettint még a nyakukat is odatartják…

 Bassza meg, tényleg…

Szuszogva harapok nagyot a levegõbõl, ahogy odamegyek hozzá, vérzõ kezeimmel összefogom a hajamat a csuklómon levõ hajgumival, majd odalépek elé, jobb kezemmel megtámaszkodom a combja mellett a kanapén.

- Essünk túl rajta – szinte már lihegek, félrehúzom a fejem, hogy könnyedén elérje a nyakam. Karmos keze a hajamba fúródik, hangosan felkiáltok, ahogy a fogait belém mélyeszti, de csakhamar nyögésbe fúl. Lehunyom a szemeim, a jobb karom megremeg az érzésbe.

Ez az… vedd el mindet, szívd ki…!

Érzem, ahogy a bennem tomboló féktelen vágy átáramlik belé, a szabadon levõ bal kezemmel hamar a hajába túrok. Halkan szuszogok és nyögdécselek, ahogy a nyakamból kortyol, olyan, mintha csókolna, amitõl borzongás fut végig a gerincoszlopomon. Az ujjbegyeim alatt felmelegszik a bõre, a hideg ajkak is egy csapásra válnak forróvá és perzselõvé, azon kapom magam, hogy fojtott hangon dorombolni kezdek, a felsõtestem az övéhez akarom mindenáron dörgölni. Erõsebben megszív, élesen felnyüsszögök, érzem, ahogy a teste feléled alattam, a gerjedelmem átrohant az övébe, átérzi azt, amit én…

Elválik a nyakamtól, végignyal az okozott sebeken, elvonja arcát és a szemeimbe mélyesztve a sajátjait dõl hátra, én pedig azon kapom magam, hogy már az ölében ülök, térdeim mellette a kanapén, odasimítom az arcom az övéhez. A dorombolást már abbahagytam, a véres állát kezdem el nyalogatni, hogy letisztogassam, szaporán és mégis lassan szalad a nyelvem az állán, az arcélén, futólag az alsó ajka alatt is elhúzom, a vércseppek majdhogynem szétrobbannak a számban, pedig a sajátom. Lehajtom a fejem az álla alá, a nyakán szaladó keskeny vércsíkot itatom fel a számmal és a nyelvemmel, a bõre forró és lüktet, kezeivel még mindig a derekamat markolja.

Szuszogva préselõdök neki, viharos tekintetem az õ jéghideg tükreibe fúrom, érzem, hogy hiába szabadított meg a bennem tomboló õrület nagy részétõl, a maradék hevesen mar és kapaszkodik, a felszínre akar törni. Ahogy benne is feltámadt a gyönyör iránti vágy, úgy nyalok végig a száján, letisztítva minden vércseppet és maszatot az ajkairól, futólag simítom végig véres fogait a nyelvemmel, a forróságtól megremegek az ölében. Úgy érzem szédülök, elragad magával a kínosan pulzáló gyötrelem, zihálva és lihegve nyaldosom róla a legkisebb vérfolt helyét is. Mivel nem tesz semmit, szabadon a bal kezemmel erõsebben a hajába furakszom ujjaimmal, élvezettel konstatálom, hogy a tincsek majdhogynem selymesebbé váltak, fejbõre meleg, jobb tenyeremmel az alhasát kezdem el cirógatni, feltûröm a ruháját, parázsló, fehér bõrét karcolgatom a karmaimmal.

Érzem az édeskés illatot, ahogy akkor a faházban is, de most keveredik a saját kívánalmam aromájával, a hátam mögött tomboló kandalló hevessége szinte olvadttá teszi az elmém, ez a három együtt féktelen részegséget gerjeszt bennem, hiába a vérveszteség.

- Mehetek…? – elõször a hangom érdes, de mikor már újra megszólalok, törleszkedõ, mély és csalogató. – Mindjárt… felkel… a… nap… - minden szónál a szájára nyalok, fogaim közé veszem az alsó ajkát, kissé megszívom, kábán kapaszkodom a hajába, az ujjbegyeim elzsibbadtak a folyamatos körözéstõl a hasán. Váratlanul nyílik szét az állkapcsa, a nyelvem nyomban elmerül a nedves forróságban, révetegen préselõdöm hozzá, hangosan a szájába nyögök.

Egyszer csak elsétál az ablaküveg elõl, érzem, ahogy kissé távolodik a jelenléte, megkönnyebbülten sóhajtok fel, hogy feladta a dolgot és elhúzza a csíkot oda, ahonnan jött. Zihálva csípem ujjaim közé az egyik méretes szilánkot, ami az alkaromból áll ki, majd egy gyors mozdulattal kirántom a hús közül. Felszisszenek, halk morgással dobom el a kénköves francba azt a rohadt üvegdarabot, mikor váratlanul kirobban az ajtó.

Lustán teszi le csizmás lábát, ahogy befelé lépdel, a pánik és a felismerés elemi erõvel szánt végig a testemen.

- Hogyan? – emelkedem fel kissé, hogy ne a földön heverve várjam, ahogy rám veti magát. Ez lehetetlen, hogy a picsába juthatott be ide?! Zaklatott tekintetem mellkasán tartom, a szemeibe változatlanul nem merek bámulni, jelenleg épp eléggé elöntött a szar és a verejték ahhoz, hogy csak a lábait és a mozgását figyeljem.

- Állom a fogadást – van benne valami lelkesedés, ráadásul ahogy körülnéz a házban, megnézve a bútorokat és a földön csillámló üvegszilánkokat, csak egyetlen egy gondolat jut az eszembe:

Ez egy õrült.

Ez komolyan nem lehet normális.

Ilyen nem létezik.

Ettõl lesz még jobban fenyegetõ és vészjósló az egész lénye, játéknak fogja fel, amit én egy élet-halál harc megnevezéssel is csak finoman jellemeznék. Fel akar zabálni, erre kiderül, hogy neki marhára tetszik, hogy én futkorászok elõtte?! Hátrálok kissé, de nem merek hirtelen mozdulatokat tenni, ki vannak hegyezve az érzékei az irányomba, épp olyan szinten, mint az enyémek Õrá. Az ablak felé söpör a pillantásom, de túl közel van hozzá, elég lenne a karját emelnie és máris a torkomat markolászná.

- Ebben a házban laknak – kapaszkodom még mindig az utolsó ötletembe, lehetetlen, hogy hívás nélkül be tudott jönni. Ki van csukva. El tudom képzelni, ahogy éjjel a vadásznak duruzsol ezen a túlvilági hangján, hogy eressze be, de az sem lehet totál fogyatékos, biztos minden reggel elmondja, hogy „visszavonom a meghívást”, zicher ami zicher.

- Lassan másfél évezrede vagyok jelen ebben a mocskos világban. Úgy véled, ez engem távol tarthat?

Kikerekednek a szemeim, végignézek rajta, mint mikor az ember múmiát lát egy múzeumban. Azzal a különbséggel, hogy ez mozog, lélegzik és nincs olyan megveszekedettül szar állapotban, sõt! Kora ellenére rohadtul fitt.

- Már megölhettél volna, mit akarsz tõlem? – kapok inkább az engem érdeklõ részletek után, telibeszarom hány éves és min ment keresztül ezalatt az idõ alatt. Mi csak talán egy évszázada vagyunk itt, semmit nem csinált, jó, egy-két gepárd eltûnt egy évben, plusz-mínusz az általam az erdõben kicsit megcirógatott egyedek.

- Azt mondtad, fogadjunk. Én pedig állom, azonban a téteket nem tisztáztuk. Hát itt vagyok – ahogy ezt kijelenti, szinte várom, hogy széttárja a karjait, jelezve, hogy tényleg itt van. Hát Ez nem normális. Nem hallott még errõl a szlengrõl? Ne a saját koros és éltes értékrendje szerint értelmezze, bassza meg! Ez nem olyan fogadás! Kicsúszott a számon, nap mint nap emlegetik és köpködik az emberek is, de csak ritkán van mögötte valódi kihívás!

És…

- Milyen téteket? – laposan pislogok a nekem jobb oldalt a fal mellett szorosan felfelé ívelõ lépcsõsorra, fel is sietek rajta tüstént, de amikor a komplett sötétséggel, egy medvebõrrel leterített ággyal és egy mosdótállal nézek farkasszemet, kezdek egyre jobban pánikba esni. Karmaimmal a fának dõlök, nem tudnám idõben széttépni, erõs gerendaház, hozzáértõ kezek készítették, a mostani meleg hatására a fák összepréselõdtek. Én ráadásul fáradt vagyok és zaklatott, nem tudnék teljes erõkifejtéssel nekiállni kaparászni. Rémülten vágódom az egyik sötétebbik sarokba, hogy a lentrõl felpárló holdfény még véletlenül se vetüljön rám. Baljóslatúan szusszannak fel a lépcsõfokok, a szívem a saját fülemben és torkomban dobol, ahogy komótosan felsétál, közben pedig beszél:

- Ha menekülés közben elkaplak, az életed az enyém – mély hangja hasonló ahhoz, mint mikor az alfám beszél. Törleszkedõ, kellemes, de pont annyira domináns, hogy ne feledkezzek meg arról, ki is beszél hozzám és ki õ nekem. Az utolsó fokot átlépve felém veszi az irányt, halk morgás tör fel belõlem, ahogy közelít. Sápadt bõre szinte sikít a sötétben, felmarva szemeimrõl a halovány kábulatot, amit hangja gerjesztett. – Ha pedig, valami csoda folytán nem így történne…

Villámgyorsan, de mégis lusta eleganciával mar utánam, ujjai satuként zárulnak a nyakam köré, szinte bebújik hozzám a sötét sarokba, így mindenhol õt érzem, hallom és látom. Levegõért kapkodva próbálom lefejteni ujjait a torkomról, arca közelebb húzódik, érzem ahogy illatot vesz tõlem. Emelném lábaimat, de leköt az, hogy ujjai fentebb csúsznak a nyakamon, fejem hátrafeszíti, riadtan tágulnak ki a szemeim, mikor rájövök, mit is akar tenni.

- Akkor leszek oly nemes, hogy életed megtartása mellett, kérhetsz valamit tõlem – suttogja, megérzem tépõfogait a húsomban, felüvöltenék a fájdalomtól, de ujjainál megakad a levegõ, csak hörgés szakad fel belõlem. Remegés vág végig rajtam, ösztönszerûen távolodnék tõle, de mintha megnyitott volna egy csapot, amelyen minden erõm egyszerûen csak elfolyik.

Keményen vág neki a falnak, a gerendák hullámos felszíne durván nyomja a gerincem, érzem, ahogy az ajkai felforrósodnak a bõrömön, holott érintése jeges volt és kihûlt… Édeskéset érzek meg a belõle áradó keserûn túl, a tömény, félreismerhetetlen illatot felismerve rémülten, utolsó próbálkozásként ragadom meg, hogy letéphessem magamról, esélytelenül. A sötétségben hajszíne elveszik, mintha a feketeségbõl hajolna egy sápadt arc a nyakamra, ruhája egybeolvad a hátul tomboló sötét õrülettel, amiben a szemem szinte elsüpped.

Elengedi a nyakam végre, hangosan kapok mélyet a levegõbõl, amiben még mindig érzem azt az édes aromát, a fa jellegzetes illata mellett. Ellép tõlem, térdeim a fapadlón koppannak hangosan, kezeim gyengén támasztanak meg a földön, de nem esek össze.

- Undormány – hörgöm és fulladozom, szinte még mindig érzem, ahogy a bõröm feszül, ahol szorított, mintha a vasmarok változatlanul feszítené a bõrömet.

Engem… egy ilyen ne szopogasson…

- Túl ostoba vagy ahhoz, hogy túléld ezt a világot, a bátorság olykor hátrányt jelent – leereszkedik hozzám, egy rendes ragadozó is megirigyelhetné a mozdulatot, ujjaival felém nyúl, a hajamba tép és felhúzza a fejem, hogy a szemeimbe nézhessen.

- Eressz! – sziszegem az arcába, amit váratlanul teljesít is.

- A következõ alkalommal a fogadás életbe lép – jegyzi meg egyszerûen, kissé felemelkedve felsõbbrendûen néz rám. Még mit nem, gondoskodom arról, hogy soha a büdös életben ne lássuk egymást. Harag párlik a pórusaimból, megérzi, de csak szórakoztatja, amivel még tovább ingerel. Úgy illan el elõlem, mintha soha nem is tartózkodott volna a közelemben, de ahogy megpróbálok felkelni, egyensúlyom feladja a küzdelmet és háttal a gerendáknak esem. Zihálva és dühösen kapok a nyakamhoz, a két lyuk mély, de lassan szivárog. Füleimet hegyezem, hogy tényleg eltûnt e a környékrõl, de örülhetek, ha a házból ki tudom szûrni.

Remegõ lábaim elfolynak mellettem, ujjaimmal tehetetlenül marok a padlóba, felkaristolva az így is durván erezett falapokat.

Már jócskán fent van a nap, mikor megérzem a kellõ erõt magamban, hogy kilépjek a házból. A vadász néhány ruháját itt felejtette, elmarok belõlük párat, leszarom, hogy mit fog gondolni a háza, a vérnyomok, a szilánkok és itt-ott a bundám apró kis csomói láttán. Az ajtót csak az alsó pánt tartja, ahogy a vámpír berúgta, kikapaszkodom az ajtófélfánál. Sosem áldottam még így a napsütést, de a tegnap éjjel nyomait szemeimmel tisztán látom, lepereg elõttem a vámpír szemszögébõl az egész, ahogy itt állt az ajtó elõtt és várt. Rohadtul nem esett volna nehezére újságpapír-zörgõssé szívnia, vagy kitépnie a végtagjaimat, elkapni a farkam és visszarántani, hogy összezúzza a koponyámat.

Semmibe nem került volna.

Találtam egy vékonyabb, rövid sálat, amit szorosan a nyakam köré tekertem. Nem láthatják meg, milyen erõszakos nyomok vannak a bõrömön, a két lyuk szinte ásítozik, ahogy mozgatom a fejem.

***

Eltelt egy hónap, azóta voltam olyan pofátlan, hogy hanyagoltam a klánbeli dolgokat és inkább saját magammal törõdtem. Elõfordul, hogy egy hím csak úgy gondol egyet és elhagyja a falkát, majd pár hét múlva visszatér. Mint végrehajtó amúgy sem kell a többiekkel foglalkoznom, eléggé be vannak rosálva a vámpírtól ahhoz, hogy ne tegyenek semmi meggondolatlant és ne jussanak a másik véglethez, hozzánk. Kímélnünk kell egymást.

Beletelt pár napba és jó pár kiló nyers húsba, míg felépültem a kezdeti sokkból, gyanítom, hogy az elõtte levõ dupla kergetõzésnek köszönhetem azt, hogy így megsínylettem a találkozást. De nem lesz második. A vadász ruháit szépen lezártam egy zacskóba, késõbb még jó szolgálatot tehet.

Amit meg is tett. Egyszer, rögtön napfelkelte után felvettem a vadász ruháit, amiket eloroztam a házból. Tartják a puskapor, a lõszer és a férfi jellegzetes illatát, feltérképeztem az egész erdõt, olyan délután három körül járhatott, mikor megtaláltam a rohadék kastélyát. Soha nem láttam még, ilyen mélységekig talán csak a vezér merészkedett, fõleg, hogy más alakváltókkal osztozunk a több ezer hektáros erdõn. Körüljártam, nagy, erõs kõfalait belepte a moha, különbözõ növények kapaszkodnak és törnek ki a kisebb rések közül. Masszív.

A környékén több döglött állatot találtam, félig-meddig megemésztve, szétcsócsálva. Túl arisztokratikus volt ahhoz, hogy ilyen ocsmányságot mûveljen. Vérfarkasra tippelnék, de ahhoz túl kicsi az állkapcsuk. Kutyák? Kutyái vannak?

Normális állatok kerülik a halottak közelségét, de mivel legutóbb is megdõltek a vámpírokkal kapcsolatos nézeteim, már ez sem ér meglepetésként. Bizonyára a famulusai. Familiárisa is van vajon?

Nem szeretném tudni.

Ki olyan elvetemült, hogy szolgálónak szegõdik egy ilyenhez?

A hatalmas ajtót látva inkább felkapaszkodtam oldalt, hogy beleshessek az udvarba. Évelõ növények fõleg, amik odabent terpeszkednek, néhány szobrot is felfedezek, tövises bokrokat, mancsnyomokat a fûben, kövekkel kirakott kis ösvények tekergõznek össze-vissza.

Gyorsan elhúztam a csíkot az erdõbõl, a nap épp akkor ment le, mikor már a város áldásos környezetében találtam magam. A vadász ruháit egészen az egyik közeli menedékhelyig magamon tartottam, majd ott irányt váltva fokozatosan vettem le mindig egy darabot, hogy a szag szép lassan omoljon szét a nem kívánatosan utánam szimatoló orrok elõtt.

Elõvigyázatos vagyok, igen.

Fõleg, hogy most már tudom, merrõl nyúlik utánam a kéz, így egy kissé jobban is érzem magam. Eddig sem jött ki az erdõbõl, amióta a falka itt él, nyilván ezek után sem fog. Nem tûnik egy amolyan diszkós-vámpírnak, aki odabent bûvöl és csábít, zenére.

***

- Hahó? – dörmögök, ahogy széthajtom ezeket a nyavalyás gyöngyfüggönyöket. Mindig elkap a vágy, hogy türelmetlenül lerántsam és a kis gyöngyök szétguruljanak, én pedig csodáljam a csillogó gömbölydedségüket, de eddig mindig uralkodni tudtam magamon. Nem vagyok kiscica.

Belépek a helyiségbe, már a harmadik függöny után meglátom, ahogy odabent a cigarettafüst olyan töményre duzzadt, hogyha felemelem a kezem, valósággal mintát ütök belé.

- Aiden, mi járatban errefelé? Már megint nõstény nélkül? Ej-ej, nem lesz ennek jó vége… - válik ki a tömegbõl a falka vajákosa és boszorkánya, vagyis igazából elsõsegélynyújtó, mindenhol. Hogyan is mennénk be egy kórházba, ha a fél combunkat kiharapták egy párbajban? Kizárólag likantrópokat kezel, embereket nem is fogad.

- Leszedhetnéd már ezeket a nyamvadt függönyöket.

- Annyira imádom nézni, ahogy mindannyiótok szeme felcsillan – hunyorog a füstben, ami az orromat teljesen eltompítja. Fel is húzom az említett testrészt. Abbahagyja a méltatlankodást és sandán mered rám, miután kikerekedett szemeit kordában tudta tartani. Karpereces kezével az enyém után nyúl, fújtatva húzódok el tõle. Pácolt fa illatot érzek meg felõle, mohos földszagot. Túl otthonos, mindig is gyanakvást ébresztett bennem.

- Beszélnem kell veled.

- Azt látom, hogy miért, de a kérdés, hogy minek?

- Négyszemközt – folytatom tovább nyomatékosítva a szót, mire több fej is felénk fordul a mélybarna színû padokról. Elfordul, a pult mögé siet, és a hátsó részt elfedõ függöny felé nyúl. Megvárom, míg elhúzza, de érzem, ahogy a színezüstbõl levõ gyöngyök hiába nem érnek el, sütik a bõrömet, mintha túl közel ültem volna a kandallóhoz.

Beinvitál, le is nyomna egy párnára, de nem engedem. Éjjel van már, a nappalom túlságosan is hosszúra nyúlt, magánügy, semmi köze hozzá. A lényeg, hogy most elaludnék, ha leültetne egy gyógynövényekkel kitömött párnára. Eltûnik a feje az egyik szekrényben, majd kilépve egy tálat tesz az asztalra. Figyelem a mozdulatait, hogy mit csinál.

- Hallgatom – állnak meg kezei a tál fölött, nem veszi le róla a kendõt, várakozva pillant rám. Leszedem a kötést a nyakamról, közelebb lép, szemüveg nélkül is meg tudja állapítani, mi a probléma.

- Ezek a szívásnyomok gondolom máshonnan vannak, mint a harapás – méregeti, elõvesz egy igen kopott vonalzót, aminek a mértékeit nem centiméterben állapították meg. Sõt, ha jól látom, csontból van. Vonakodva bár, de tûröm, hogy megmérje.

- Semmi közöd hozzá – szólok rá, nem is firtatja tovább a délelõttöm és a délutánom. Persze, még szép lenne, ha körbecsókolgatta volna a nyakam. Ez azt hiszi, hogy csak úgy engedném magam.

- Idõs, nagyon idõs – állapítja meg végül, leül az egyik közeli székre. Felsziszegek, ezt az információt már tudom, hogy idõs. Baromira a saját káromon.

- Lesz rám valamiféle hatással? – tapogatom meg a nyakam, majd visszateszem rá a kötést.

- Erõs vagy, nem hiszem – rázza meg a fejét, leveszi a kendõt a fejérõl és megmasszírozza ujjaival a homlokát.

- Hiszed, vagy tudod? – rám emeli a tekintetét a metszõ kérdésre, inkább fújtatok egyet, jelezve, hogy rendben. - Nem szeretek segítséget kérni.

- Tudom. Falkába lépésed óta ez a harmadik alkalom, hogy meglátogatsz. Nem sok mindent tudok adni, ha ember lennél, sokkal egyszerûbb lenne… - leveszi a tálról a rongyot vagy mi a fenét, és meglátok egy rahedli ékszert. Kivesz egy arany nyakláncot, amin egy kereszt fityeg, felém tartja a tenyerén. Kételkedve nézek rá. – Ezüstnek kellene lennie, de a bõröd sercegve sülne alatta.

Percek telnek el, nem veszem el, némán bámulom.

- Mi a gond?

- Mindenféle invitálás nélkül belépett egy házba – szünetet tartok. - Lassan kezdek semmiben sem hinni, ami megállíthatná.

Nappal tudok vadászni, de azt is a peremterületeken. A gyûlések viszont általában éjjel vannak, kissé bentebb, mint ahogy én azt szeretném. Eddig szerettem a fákat magam körül, de csak folyamatosan arra tudok gondolni, hogy  az éjfekete karmok alatt forgácsolódik a kéreg.

- Óh…

Ennek a hangsúlynak miért nem örülök?

- Az egész erdõ a területének számít, ne csodálkozz rajta, hogy besétál oda és akkor, amikor csak a kedve tartja – szinte már megdorgál. – Okosabbnak hittelek, Aiden.

Figyelmeztetõn fújtatok egyet, mire felemeli kezeit.

- Ráadásul legyen akármilyen idõs, biztos kíséri valaki vagy valami.

- Kutyái vannak, számításom szerint kettõ.

- Te… elmentél oda, ahol lakik? – kikerekednek a szemei, kiesne a kezébõl az ékszer, de utánakapok és még a levegõben elmarom. Zsebre teszem. – Ostoba!

- Kastély, erõs kõfalak veszik körül. Nem vagyok fogyatékos, tettem óvintézkedéseket.

Ettõl némileg megnyugszik.

- Más bõrét vetted fel? A kutyák akkor is kiszagolják, merrõl jöttél és merre tartottál – idegesen pillant az ablakok felé, azokon is ilyen ezüst szarok lógnak. Ez egy bevehetetlen vár, akárcsak a vámpír vacka.

- Adj még valamit.

- Csak a tüzet tudom még ajánlani. Idõs, nem fogja elemészteni, de feltartja. De így nem tudok tisztességesen segíteni, ha nem mondasz el mindent, amit tudnom kell.

- Többet is tudsz a kelleténél – fordulok meg, meglátok oldalt egy pálcához hasonlító valamit, majd megfogva húzom el a függöny egy részét, hogy kifelé vehessem az irányt. Alig lépek ki a kis szobából, a forró ezüst leheletétõl kísérve, mikor még utolér a hangja:

- Ugye nem fogadtál vele?

***

A gyûlésen nem derül ki semmi érdekes, egy vérfarkas tûnt el az utóbbi pár hétben –legalábbis szerintem ezt tudják, a többit meg nem-, ameddig nem voltam a falkában. De most jól esik a közös szag, a közös meleg, legszívesebben én is odafeküdnék a többiek közé, de tudom, hogy nem szívlelnék a dolgot. Egy nõstény simogatja a mellettem ülõ haját, hallom, ahogy mellkasából halk, jólesõ morgás törik fel.

Basszátok meg egymást.

Törökülésben dohányzom csendesen, szemeimmel a társaim mögötti távolt pásztázom. Ha az erdõ egész területe az Õ hatásköre alá tartozik, jelenleg most is épp céltáblát viselek, ahogy az itt levõ minden falkatag. De nem fog idejönni, ha most mind a száztizenheten rárontanánk, nem élné túl, plusz-mínusz a pincsijei. Erõteljesek lehetnek, láttam a lábnyomukat, meglehetõsen mély lépteik vannak, súlyra és izomra következtettem belõlük, méghozzá jó sokra. El tudnám õket intézni, de ha közben ott a vámpír, esélytelen. Párban járnak, nem tudtam volna egyiket sem elmarni.

- … és Aiden… - figyelek fel a saját nevemre, mélyebben szívok a cigibõl, ahogy látom, hogy a király az alfákkal beszélget, közben néha rám mutat. Nem illik hallgatóznom, így próbálom a tekintetem máshová vezetni, a fülemet pedig kezdi bizsergetõen elzsibbasztani a folyamatos dorombolás, ami oldalról zümmög.

Végül csak rám szólnak, hogy legyen olyan kedves odafáradni, na nem így közölték, de a dominancia hív, nekem pedig mennem kell. Odalépkedek, kezdek gyanakodni, hogy mit is akarhatnak.

- Õrjáratozni fogsz – mondja az egyik alfa, Rodney.

- Nem – vágom rá csípõbõl. A király rám néz, tekintete semleges, nyilván várja az indokot. Oké, rajtam ne múljon. – Az alfák feladatköre, én pedig nem akarom, hogy úgy tûnjön, felfelé török. Nincs kedvem további kihívásokhoz és párbajokhoz, tekintve, hogy mindig én takarítok fel.

- Igazat beszél – állapítja meg végül. Na még szép, hogy igazat beszélek, nem is hazudtam. Tényleg gyûlölöm, a másik okot meg igazán nem szeretném, ha kiszagolná. – De ez mellékes.

Hogy… MI?!

- Ez a patkányok munkája – szalad ki a számon, akkora pofont kapok, hogy felszakad a szám, felvillannak szemeim, de inkább hátrább lépve hajtom meg a fejem. Letörlöm a vért a számról, ahogy kiosztja az erõsebb egyedek mellé a velük egyenrangúakat. Nincs ellenkezés.

Senki nem vihog a fegyelmezésemen, bár ritka alkalom és tudom, hogy sokan kárörvendnek magukban. Nem tudom, melyik lenne a jobb. Ha a király tanítana meg alázatra, vagy a vámpír koncolna fel. Így is, úgyis a vámpírhoz kerülnék, mert ha a vezér helybenhagyna, akkor körülbelül a kisujjam se tudnám megmozdítani, úgy összetörne. Mindenki szépen elszivárogna, én pedig frissen felszolgált steak-ként heverésznék a köretben, ami itt a fû.

Igazán nem is tudom…

Most ráadásul nyílt sebet is kaptam, a vérszag szétszalad, gyengén, de érezhetõen. Pazar.

Újabb cigire gyújtok, kivételesen egy trikót vettem fel, az alatt van a kereszt, amit a vajákostól kaptam. Mikor meghallotta, hogy fogadást kötöttem a vámpírral, rikácsolva hajtott ki. Nem direkt volt, a kurva életbe!

Mélyet szívok a bagóból, kifújom, majd újabb mélyet a friss erdei levegõbõl. Felnézek az égre, egy büdös darab csillag sem ég az égen, a Hold szarul fest. Fény nélkül õrjáratozni, nappali vadászként. Páromnak egy másik hímet kapok, aki feszengve bár, de mellém áll. Fiatalabb, talán tizenöt éves lehet, de testfelépítése erõsebb, mint az enyém.

- Idefigyelj – fordulok felé azonnal. Kikerekednek a szemei, hasonlószínben pompáznak, mint az enyémek. Kifújok egy adag füstöt oldalra, két kezem a vállára teszem, amitõl halkan felnyüszög. – Nyilván ma éjjel meg fogunk halni.

Beléreked a levegõ.

- De! Nem mondták meg, mikor kezdünk és hogy váltjuk egymást. Ezt szépen felveszed – nyúlok a zsebembe és adok neki egy másik láncot, feszülettel. Ügyelek rá, hogy senki ne lássa, úgy akasztom a nyakába, miközben lopva szétnézek. – Ha kutyát érzel, azonnal szólsz.

- De…

- Hallgass végig – befogja, tudja, hogy most stratégiát építek fel.

Bólint.

– A szántókon fogunk menni, leszarom, hogy hová osztanak be minket. Ha túléljük, ne foglalkozz a parancsmegszegéssel, majd szépen büntetem meg magunkat – újra a zsebembe nyúlok, vihargyújtót tömök a zsebébe. Elõzõleg megbuheráltam, ha nem kell nyomni a gombot ahhoz, hogy folyamatosan égjen. Csak pöcc és ég, ameddig gáz van benne. – Meggyújtod a búzatáblát, ha oda kerül a sor. Ha kikerülsz a látómezõmbõl, nem foglak keresni, nem segítek. Szaladsz, mint az istennyila, megértetted? Egy futásnyi lehetõséged lesz, nyakadra és lábadra ügyelsz.

Elhûlve hallgatja, ahogy okítom, bólogat. A többi pár is beszélget, õk nyilván egészen másról. Nem szólok neki, hogy kés is van nálam, mert már annyira bepánikolt, hogy azt is kérné. Nem adom neki. Ennyit adtam neki, élje túl. Ráadásul ezüstbevonatos a pengéje, szó szerint ráment a bõröm és a seggem, de beszereztem. Fájni fog ha hozzányúlok, kurvára fájni, de inkább süljön le a bõr a kezemrõl és égjen a húsom, mintsem széttépjen és a kutyáinak adjon.

- De… honnan tudsz ennyi mindent? Mibõl gondolod, hogy támadni fog? Miért megyünk a búzatáblába?

- Az elsõre nem vagyok köteles válaszolni. A második magától értetõdik, egy vérfarkasról tudunk. Neked elég lenne egy hónapra egy darab õz? – döbbenten fejet ráz, megmarkolja a zsebében a gyújtót. - A harmadik: szépen ég és a bundánkkal bele tudunk olvadni. Esett az esõ, meleg és párás a növények alja, elrejti a szagunkat, ideiglenesen meg tudunk bújni.

Mellém áll, mikor a király kiosztja a feladatokat, mikor a vadászház környékét kapjuk, megrándul, tudja, hogy rohadtul nem arra fogunk menni, tudom milyen érzés, mikor az engedelmeskedni vágyás kellemetlenül feszíti a mellkast. Engem most csak a két lyuk tud érdekelni a nyakamon, az jobban lüktet, mint a rossz érzés, hogy nem azt tesszük, amire köteleznek minket.

- Aiden, két óra múlva indultok, Rodney és a párja után – kapjuk az utasítást. Két óra. Két tetves óra. A mellém kijelölt srác közelebb bújik hozzám, nem csodálom, hogy falkatárs érintésére és melegségére van szüksége, hogy biztonságban érezze magát. Hagyom, hogy karját az enyémnek dörgölje.

- Ha baj van, azonnal jelezzetek!

Igen, a gepárdok jelzése egyedülálló, olyasmi, mint az ugatás és vijjogás keveréke, kilométerekrõl meg lehet tudni egy apró jelzésrõl is, hogy hol vagyunk. És mivel gyorsan is futunk, pillanatok alatt érkezhet meg a segítség.

- Nem jelzünk – sziszegem oda a hozzám simuló srácnak, aki megremeg. Nem kell, hogy még odacsõdüljön hat gepárd. Ha meghalunk, csak ketten, maximum Õ. – Egy nyikkanás, és közelebbrõl megismerkedhetünk.

***

Lángol a tarló, látom a túl szélen világító szemeket, a nyaldosó lángokon túl. A srác, akit magam mellé kaptam, fogja az egyik kutyát, én pedig a másikat tépem le róla és hajítom el a picsába.

- Alakulj már át, a kurva életbe! – hördülök rá a kutyával viaskodva, mikor véres arcát meglátom, ömlik a füle helyén a vér, kiharapta neki az a korcs. A kereszt világít a nyakában, itt a vámpír, kurvára nem kell még a kibaszott világítás is, tudom, hogy ITT van! – Öld már meg! ÖLD MEG!

Nem tudtam, hogy ezek a szarok világítanak, a franc esne belé.

Keveredik bennem a pánik és az adrenalin, sikeresen eltöri erõs karjaival a kutya nyakát, de az még mindig mozog. Elkap az iszonyat, a sajátomat a földre teperem, de hemperegni kezd velem a fûben. A párom átalakul, máris süvít a fák között, de mikor meghallom a jellegzetes nyikkanást, ordítva csapom le magamról a kutyát, kiugrasztva az állkapcsát. Megrázza a fejét, roppanás, máris visszapattintja magának.

Lekushadok, ahogy elzúg felettem, karmaival végigszántja a hátam, eldöntöm, hogy át kell alakulnom, így is tovább húztam, mint gondoltam volna. Végighullámzik rajtam a gyûlölet és a harag éltette erõ, átvedlek, loholni kezdek a fák között, tudom, hogy ahogy a tûz eléri a nedves talajt, megáll és kialszik, azt pedig biztosra veszem, hogy a vámpír nem vár a másik oldalán türelmesen, hanem meg fogja kerülni.

A srác tempója olyan sebes, hogy el is tûnik a látómezõmbõl, egyedül futok tovább, hallom a kutya lihegését és ahogy nehéz lépteivel szinte hasítja a levegõt. Kezdek lassulni, újra nekiveselkedem, de már érzem, hogy lassan kiszáll a lábaimból az erõ, a pánik és félelem sem lendít tovább, ha ez bekövetkezik. Elõttem terem a kutya, nem kerülöm ki, egyenesen a torkának szaladok. Marcangolom a fekete szõrt, orromba belefúródik a vér rezes illata, de az íze undorító, tépem a húst, nem marad adósom. A földhöz szögezne, ha tudna, nagyobb nálam, de én fürgébb és ruganyosabb vagyok, képtelen a mancsaival lerögzíteni, akárcsak egy pillanatra is.

Fel akar tartani, tudom…

Hátulról tépem fel a tarkóján a húst, felvonyítana, de mivel a nyakát helybenhagytam, vöröslõ szemeit hirtelen egy pontra szegezi. Görcsösebben szorongatom a fogaim között feszülõ szõrös bõrcafatot, aminél fogva féken tartom. Kiválik a vámpír a fák közül, a feszület olyan szinten világít, hogy szinte már engem is elvakít. Szerencse, hogy még így is a nyakamban maradt, ügyeltem a hosszára arra az esetre is, hogyha átalakulnék.

Körözni kezd körülöttünk, nem jön közelebb a feszület miatt, ebben olyan biztos és megingathatatlan vagyok, míg itt tartom ezt a korcsot. Észreveszem, hogy az álla és a szája vérben fürdik, ahogy a csipke is, ami a zubbonya alól sötétlik. Az arcán oldalvást el van kenve, valamit futtában kaphatott el…

Szörnyû balsejtelem rohan végig rajtam.

A sötétbõl kiválik a másik kutya, pofája tiszta vér, látja társát a fogaim között szenvedni. A vámpírra néz, aki folyamatosan engem tart szemmel, de láthatatlan jelet küld felé, így a frissen érkezett négylábú nekem ront. Tudom, hogy a feszületet akarja rólam letépetni, de nem fogom olcsón adni…

Fáradtan dõlök neki az egyik fának, amik mögött falkatársaimmal sorakoztunk fel. Jobbára mindenki törökülésben ül, vagy fetreng, dorombolva alszik, vagy olyan pozitúrában helyezkedett kényelmesen el, mint én. A hasamon összekulcsolom kezeimet és a számban fityegõ cigarettát kicsit arrább lendítem, hogy a füst ne takarjon ki semmiféle részletet.

Az egyik környezõ alakváltó klán, a patkányok kerestek fel bennünket, szövetséget ajánlottak, ugyanis mostanában egyre jobban elszaporodtak a likantróp rablások, az erdõ középsõ területein. Állítják, hogy egy vámpír vadászik odakint hobbiból, szeretnék, ha kölcsönös felügyelettel bírnánk azon a bizonyos részen. Csendesen hallgatom, lábaimmal elnyúlva a fûben, a nap már rég lement, mély kussban ül az egész falka, nincs engedély a susmusra, amíg a nagyok beszélnek.

Mellettem nem ül senki, ami nem is meglepõ, ki szeretne összebarátkozni velem? Kicsit furán jönne ki, ha mondjuk, a legjobb barátomat kellene valamiféle vétségért befenyítenem. Nem hinném, hogy utána puszipajtások maradnánk. Pár nõstény merészkedett hozzám közelebb, a jelenlétüket nem bánom, kellemes meleget árasztanak és jó az illatuk is, vegyülve az erdõ földes szagával.

- Nem egyesülni szeretnénk, ez lehetetlen két külön faj között. Szövetséget kívánunk létrehozni – kezdi nagyon határozottan a patkánykirály, igazság szerint kedvelem a húsukat, nagyobb kihívást jelent megfogni õket, na nem a méretük miatt, átalakulva emberi méretekkel rendelkeznek. Inkább a testfelépítésük miatt tovább ellenkeznek, csípnek és harapnak. Kellemesen végigfut rajtam a borzongás, mélyet szívok a cigimbõl majd elnyomva a csikket a nadrágomba teszem.

- … és ezt megakadályozandó szeretnénk… - micsoda fennkölt és diplomatikus hangnem, ezért örülök rettentõen, ha nem kell közelebb ülnöm. Nekem nincs ott a helyem a falkavezér köreiben, de jobb is így, legalább el tudom magam foglalni és lazsálhatok.

Végül persze beleegyeznek a dologba a fejesek, ahogy õk mondanák: „megköttetett”. Amint a patkányok eltakarodnak, felcsapja a fejét a mieink között a pusmogás, gyors eszmecsere, ki mit gondol, helyes volt-e vagy sem a döntés.

- Miért nem volt kérdés, hogy elkapjuk? – hajolok oda az egyik közelebbi hímnemû egyedhez, aki ugyanazzal a mozdulattal, hátrafelé dõl, hogy ne legyen hozzám túl közel.

- Lehet, hogy vén, emiatt különleges képességei is lehetnek – találgat, vállat vonva, arrább húzódva. De legalább beszélgetünk, haladás. Tartanak attól is, hogyha nem válaszolnának, kicsapnám a balhét. Ennyire nem vagyok vadállat, senki ne értse félre. Elsõ alkalommal, természetesen.

- Ez érdekes… - dõlök vissza a fához, a falkavezér pedig felemelkedve int, hogy csukjuk be a lepénylesõket.

- Ezentúl a patkányokra való vadászatot betiltom – csalódottan sóhajtok fel, remélem nem vesszük pártfogásunkba a többi elesett állatot is az erdõben, mondjuk a nyulakat. Megkordul a gyomrom, megnyalom a szám szélét. Szinte érzem a finom, porhanyós húst a számban és a forró vért a torkomon lenyargalni…

- A városban többen szövetségre léptek, egyedül mi nem tartoztunk eddig sehová, de ez az új fejlemény más döntéseket kíván. A mai naptól fogva senki sem mehet egyedül vadászni, még a városba sem – ül vissza a fatönkre, helyeslõ bólogatás és igenlés csap fel közöttünk, csak én vonom fel a szemöldököm. Szuper, mindent kilõtt, amit egyedül szeretek csinálni.

Még valami?

***

Megkerülöm az egyik méretes fenyõt, ami csak úgy, mintha valaki az égbõl idehajította volna, álldogál több teljesen más ágba tartozó fa között. Az egyetlen fenyõ a környéken, én pedig kedvelem a gyanta illatát. Valahogy annyira frissítõ, plusz a tûlevelekbõl áradó, karácsonyra emlékeztetõ illat… Tetszik.

Elindultam nyúlra vadászni, bár, inkább pontosítanék: szétnézni jöttem. Zsebretett kézzel járom körbe a fát, élvezem a belõle áradó erõs illatot, párat körözök a vállammal, hogy ne macskásodjanak el az izmaim. Ez a szófordulat meglehetõsen mókás, de ez így van, és punktum.

Furcsa, zizegõ hangot hallok, így türelmetlenül és tettre készen fordulok oda, mi gerjeszt ilyen idegõrlõ zajokat. Egy kisebb bokrot látok meg, amin a bogyók égkékek, sõt, van amelyik türkiz. Egy mókus matat a bokor szélén a bogyók mellett, látom a szája szélén a foltokat, hogy bekapott már párat, megugrok és eltépem attól a kibaszott bokortól. Még megnyikkanni sincs ideje, elmorzsolom a nyakát, árad belõle valami nagyon különös szag, amit nem tudok hová tenni.

Gyanakodva fordulok a bokor felé és szaglászom körbe, de már az illatától kicsap a verejték. Mi a kénköves pokol ez?

„Lehet, hogy vén, emiatt különleges képességei is lehetnek.”

Meg különleges gazai is, mi?

Lehajolok és gyökerestõl tépem ki ezt a rohadvány görcsöt, megnövekedett karmaimmal tépem szét konfettivé az egészet. A bogyók mint valamiféle kövek, esnek a földre, legszívesebben elmarnám õket a földbe, de ki tudja, mi nõ ki belõle, vagy tulajdonképpen mit csinál a bokor. Rosszat, az biztos, ide érzem.

Most vagy boszorkány rakta ezt ide, vagy az a vámpír, ami gyanús.

Vagy csak azért, mert egész nap jobbára errõl a vámpírról volt szó. Senki nem mondta, hogy nõ vagy férfi, esetleg gyerek vagy öregebb példány, bár náluk ez hót mindegy, szó szerint. Tapasztalt vagy tapasztalatlan, ez lenne a kérdés, de ha vén, akkor jól kifogtuk magunknak.

Hobbivadászatokat hirdet meg, bizonyára a saját birtokán. De a mi vadászterületünk is az erdõ, errõl nem szabad megfeledkezni. A kíváncsiság hajt, mikor bentebb veszem magam az erdõbe, holott kijelölt pár nélkül nem szabadna. Egye fene, legfeljebb megbüntetem magam, nagy cucc. Ez is egy privilégium, röhejes, hogy saját magamat kellene kihívnom az én kihágásomhoz.

Alig érek bentebb, megcsap valami nagyon idegen illat, mint mikor egy házat egy hónapra ott felejtenek, kap egy jellegzetes szagot, amit az ember is könnyedén felismer. A fejemben bekapcsolnak a vészjelzõk, lassan hátrálok, érzékeimet kiterjesztem minden irányba, hogy érezhessem, merrõl is jön pontosan ez a fenyegetõ jelenlét.

A picsába, mi a francért kellett nekem körülnézni? És bezzeg ilyenkor nincsenek itt a patkányok, hogy dögölnének meg… Alighogy kigondolom ezt a gondolatfoszlányt, valahonnan fentrõl leesik egy szõrös test, a vérszag azonnal megcsapja az orromat. De az a vér nem csábít, a hús már rohad. Két-három naposra saccolnám, akit kint hagytak a természet lágy ölén. Megrázom a fejem és az orromhoz emelem a kezem.

Azt a rohadt kurva…

Ha nem lenne felkötve a hajam isten bizony körbetekerném vele az arcom, amennyire lehet. Ebbõl is tanulnom kéne.

Ez egy patkány, ráadásul, ha jól érzem hím, felpuffadva, gázokat eregetve terült szét, szó szerint elfolyt, az enyészet szaga olyan villámgyorsan terjed szét a környéken, hogy még a madarak is elhúzzák a csíkot. A csillagos ég baljóslatúan fekete, kurvára sötét lett hirtelen, a gepárd pedig nem éppen éjjeli állat, nappal vadászunk, napfelkelte után kinyúlva fekszünk valahol és alszunk.

Oké, ez volt az a halaszthatatlan dolog, ami miatt szövetkezni akarnak velünk.

Óvatosan hátrálok, készen állok arra, hogy alakot váltsak, bármelyik pillanatban. Nem érzek konkrét szagot, csak mindenhol vészjósló energiát érzek. Mikor hallom, hogy megkaristolódik valahol egy fa kérge, nem sokat szarozok, rögvest sprintbe kezdek, az erdõ széle felé, ami jelenleg rohadtul messzi célnak tûnik. Lábaim nyomán felkavarodik az avar, hallom a levegõ súrlódását, hogy valami szinte repül utánam, de nem is akárhol, hanem szó szerint a lombok között.

Nem vagyok jaguár vagy párduc a szentségit!

Az egyik fába belekapaszkodom, azzal a lendülettel lököm magam tovább, emberi alakban sem elhanyagolható a sebességem. Mikor valami éles és hosszú érinti meg a nyakam, feladom a bõrös futást, hátra sem nézve, azonnal alakot váltok.

Fáj, ahogy futtomban megnyúlnak a csontok, éget, ahogy húzódik a bõr és még több izom tolódik közé és a hús közé, a bunda kiválik belõlem… de ez mind kurvára mellékes, ha menekülni kell. Rögtön bevetem magam a bozótosba, rákapcsolok a legnagyobb sebességre, amire valaha életemben rákényszerültem. Elmosódik mellettem a táj, orrlyukaim kitágulnak, szinte õrjöngve szippantom az oxigént, az erdõbõl kiérve lassítanom kell, de nem állok meg, rögtön bevetem magam a búzatáblába.

Mélyen meglapulva leskelõdöm, energiára van szükségem, az az izé pedig még egy kicsit távolabb van, van idõm kicsit pihenni…

Meg ahogy azt édesanyám a mesékben szokta volt olvasni.

Megjelenik az erdõ szélén, a fák között két, metszõ, acélozott szempár, hozzá egy magas, erõs alkat társul, ruhájáról olvasni lehet, mi lehetett menõ mikor még élt. Meg sem moccanok, egy pisszenés sem hagyja el a számat, állkapcsomat összeszorítom. Félelmetes a külseje, érzõdik belõle a veszély, a félelem, a halál közeledtének kesernyés szaga.

Nem kell senkinek semmit se mondania, tisztában vagyunk vele mind a ketten, hogy látjuk egymást, legalábbis tisztában vagyunk a másik helyzetével. Én a búzatáblában vagyok, õ pedig még az erdõben. Ide látom, ahogy csizmái vannak, méghozzá bõrbõl, fájón hasít belém a gondolat, hogy vajon kibõl készülhettek?

A tetves kurva életbe.

Halottsápadt bõre szinte sikolt a sok élõ fa között, akik viszont áldásos fekete keretbe foglalják lényét. Csak a pánikba vivõ káoszt érzem felõle, a régi, elhagyott ház-szag viszont mögüle jön, nem pedig belõle. Mi a kórság lehet az?

Gyorsan át kellene venni, mi a kénköves istennyilától tartanak az ilyenek. Foghagyma kizárva, hacsak nem szaladok még pár mérföldet a legközelebbi gazdaságig. Feszület nincs, hogy rohadjak meg, ezentúl tuti lesz egy a gatyámban. Ami mellesleg leszakadt rólam így, „kutyafuttában”.

Mi a halál az, ami megállítja a két lábon járó halált?

Nem jártam vámpirológiára, se semmi ilyesmire, halvány fogalm… Basszus! Hát persze! Engedély nélkül senki házába nem mehetnek be. De hogy a picsába jussak el a vadászházig?

Lépéseket tesz elõrébb, egyáltalán nem tart tõlem, tehát van mire támaszkodnia, nem csak beképzeltsége és öregsége miatt teszi ezt.

És ki tudja, hogy a vadászt megbûvölte-e, hogy beengedje a házába?

Jó, oké, nyugalom.

- Mutasd magad – a hangja szinte végigsimít rajtam, kishíján feldorombolok, ahogy meghallom. Mi a fene? A hangjával is tud bûvölni? Olyan, mintha mély hangja itt lebegne körülöttem, mint valami takaró.

Hol a nem bántalak dolog?

Bár, sanszos, hogy úgysem hinném el, ha rózsával hintené fel az utat elõttem és szökõkutakat telepítene maga köré. Még jobban lapítok, nehéz visszatartani úgy a levegõt, hogy éppen most futtatott meg, úgy istenigazából. Engem amúgy sem csicskáztat senki, megmutatom magam, persze: majd ha fagy.

Mi a picsától tart még egy vámpír? Kegytárgyak, de honnan kapjak elõ hirtelen egy Szent Grált vagy bármi más hülyeséget? Sok filmben a tûz van megjelölve, de ki tudja, hogy kitalált dolog-e, vagy sem?

Bánatosan és fogcsikorgatva gondolok a nadrágomra, amiben benne volt egy öngyújtó és még pár szál cigi. Égne ez a kis száraz tábla, mintha benzinnel locsolták volna fel.

 Hirtelen csak arra tudok gondolni, hogy meg tudna etetni. Finom falatokat eresztene hozzám, én pedig széttéphetném õket, karmaimat a finom, zamatos húsukba mélyeszthetném… Felemelkedem, hogy odasomfordáljak hozzá és bocsánatot kérjek, amiért…

Még mit nem!!!

Gyerünk, szedd össze magad… nem is lát, úgy bûvöl! Még pár perc és újra szaladni tudok, akkor pedig a legközelebbi házba fogom bevetni magam.

- Gyere ide te – a macskák hangszálait nem beszédre teremtette a Mindenható, így dorombolósra sikeredett a visszaszólás. Megvillannak a szemei, pontosan bemér, hogy hol vagyok. Vörös ajkai nem éppen számomra bizalomgerjesztõ formába alakulnak.

Közelebb lépdel, én pedig idõhúzás gyanánt újfent megszólalok, mielõtt még rám vetné magát:

- Adj öt percet – formálom nehézkesen a szavakat, de a léptein nem lassít. Rendben, letisztázta, hogy bunda lesz belõlem. Legalább nem hagy kétségek között, ami nem sok vacillálásra ad okot. – Fogadjunk, nem tudsz elkapni.

Ösztönösen húzom ki magam a dús, tömött búzaszálak közül, amelyek szárazan, ropogósan simítják végig a bundámat. Nem nézek farkasszemet vele. Egyrészt nem vagyok farkas, másrészt a hangjával az elõbb simán el tudta volna érni, hogy sírva fussak hozzá, amiért nem fogadtam szót. Isten õrizz, hogy még a szemébe is nézzek.

- Legyen – érkezik a kielégítõ válasz, a seggem a földhöz illesztem, hogy még több energiát tudjak felhalmozni. Egyetlen egy menet lesz, kétféle végkimenetellel. Ágyelõ vagy nem ágyelõ. Mélyeket szippantok a levegõbõl, megcsap az illata, de inkább megrögzötten állától lefelé vizslatom. Nem kákabélû, van mivel szaladnia, talán ezért tudta tartani az iramot. Bár igaz, hogy mikor átalakultam egy kissé lemaradt, de hosszú távon simán kitépné a gigámat.

Kezdem felfogni, mire gondolnak a falkatársaim, ha mondjuk elcsípem õket.

Karmaimat a földbe mélyesztem, hogy biztos pontról tudjak elrugaszkodni. Lassan letelik az idõ. Próbálok gyors térképet formálni a fejemben, hogy mi merre van, de az ösztön, a szag, csak a ház felé húz.

Elrugaszkodom.

Úgy indulok neki, mintha máris a nyakamban érezném a fogait, vagy hûvös ujjait a csigolyáim között, mindjárt szélsebesebben nyargalok veszettül a fák között. Néha befarolok, teszek egy kitérõt, fordulékony gerincemet hatmilliószor áldom, karmaimat is elsõ dolgom lesz, hogy körbecsókolom, a biztos tapadásért. Egy kis botlás, egy csúszás, és mindjárt kinyiffanok.

Feltûnik a horizonton a ház, gyorsabbra veszem az iramot, de…

Mi a kurva élet?!

A háznál álldogál, pontosan az ajtó elõtt, lábbelijének a sarka éppen csak hogy nem érinti a küszöböt. Na persze, most meg kéne torpannom és a pofámba vágódnál, amit nem igazán szeretnék. Befékezve fordulok egy íveset, oldalra elszáguldva, látom, hogy a bal lábát oldalra teszi.

Látom ahogy ugrik, szinte a bundámhoz ér az ujjbegye, de a ház sarkánál nekem van elõnyöm ruganyosságból, és máris az ablaküveg éles szúrását érzem magamon mindenhol, ahogy bevetõdöm az ablakon. Megcsap a saját vérem szaga, idegesen járok fel-alá az apró helyiségben, de a vadász nincs itthon.

Az ablakon néz befelé, megrázom a bundám, hogy az üvegszilánkok nagyja lerepüljön rólam. Zihálva figyelem, hogy most mire fog készülni, meglepetésemre felemeli a karját és az ablak felé közelít vele.

Ne már.

Most komolyan.

Ilyen nincs.

Azonban az ablaküveg vonalánál megtorpan, és kívülrõl keni el a vért az üvegen, majd ujjai között, mintha morzsolgatná. Most elképzeltem, hogyan morzsoltam el a mókus nyakát. Minden bizonnyal az én nyakamat ugyanígy morzsolgatná.

Megnyugszom, hogy nem tud bejönni, így elkezdek visszaváltozni. Még jobban fáj a sérülések miatt, de manccsal nehézkes lenne kiszedni magamból a meglepetés-ajándékokat. Ráérünk, napfelkelte még rohadtul késõn van.