 Karakter: Daniel Wade
Megjegyzés: ~ vyv
Elindul felém, ahogy egyre jobban közeledik végleg rájövök, hogy a vezetőjükkel van most dolgom. Egy pozitívumot mindjárt fel is tudok mutatni: nem uszított rám még senkit sem, és egyelőre ellenséges szándékot sem mutat. Végigmér, nem csodálom, hiszen náluk errefelé erre hasonlító ruha sincs, nemhogy ilyen színnel bíró hajkorona. Beszél hozzám, de a nyelvi kavarodás most ért a tetőpontjára. Bábel tornyánál lehetett hasonló kaliberű káosz, mint amit én most érzek. Marad a nonverbális kommunikáció, míg meg nem unja és le nem döf, hogy egyszerűbb legyen az élet. Csak a lovat takarítsa el innen…
Ahogy van lehetőségem megnézni az arcát és a szemeit, értelmesnek és okosnak tűnik, ráadásul ezt igazolja az is, hogy ezt a hordát ő kormányozza, irányítja. Tehát kell lennie sütnivalónak, talán mégsem fogom hamar máglyán, vagy egyéb szép kilátásokkal rendelkező akasztófán végezni. A lovakkal széttépetés és a darabolás hamarabb napirendi pontra kerülhet, mint ezek. Valami parancsot kioszt, minek következtében az egyik marcona fickó mellém lép és eloldja a kötelet, végre megszabadulok ettől a rettenettől. A hátas is odébb táncol, ahogy végre nincs hozzám lekötve. Eleresztik a kezem, majd újra összerántják a hátam mögött, és nógatni kezdenek abba az irányba, amerre a vezetőjük eltűnt.
Igyekszem megjegyezni a körleteket, mi hogy merre miként néz ki, de hamar betaszítanak egy sátorba, ahol az imént látott vezető már a párnák között üldögél, egy térképnek látszó papír előtt. Mielőtt még jobban megnézhetném, térdre kényszerítenek, a folyamatos sétától bedurrant izmok a lábamban nem a boldogságtól hullámoznak be. A francba…
Megint szól, mire elvágják ezeket az új köteleket. Kellett felrakni rám, ha most meg elvagdossák, a viszkető és égő bőrfelületet automatikusan kezdem el dörzsölgetni a kezemmel. Lendíti a kezét, hogy menjek oda hozzá, sandán nézek körbe, de vigyázva, lassan indulok meg felé.
- Remek, közelebb a tűzhöz – morgom az orrom alatt, megint látom, hogy jelez nekem, hogy üljek le vele szemben. Eszem ágában sincs megint leülni, mikor mocskosul fáj, jobban, mint az álldogálás. Itt még talán meg tudnám védeni magam. Első körben.
A sárgás térképvonalakra mutat. Egy kumma betűt se értek, nemhogy a szavakat, amik oda vannak írva. Ráadásul minden bizonnyal régi – nekem legalábbis annak számító. A földrajztudásomban tökéletesen megbízom, viszont a történelmi ismereteim meglehetősen homályosak, ilyenről még álmomban se láttam hasonlót se. A történelmi térképészetet is fel kellett volna vennem, a rohadt életbe.
A sátor egyszerű berendezésű, nincs benne díszesebb holmi, csak a vezető ruházata és egy-két láda. Ideiglenes tábor lenne, ahová most kerültem? Nagyon nem örülnék, ha elvinnének attól a ponttól, ahonnan ideérkeztem, tanulmányoznám azt az égő foltot, hátha valami arra utaló jelet találnék, hogyan lehetne visszafelé csinálni ezt az egészet…
Váratlanul csörtet be egy férfi a sátorba, a sok bizgentyű meg a különös ruházat, pláne az a fura fejfedővel a fején arra a következtetésre jutok, hogy a törzs varázslója lehet, vagy sámán, vagy kuruzsló. Nagy zajjal van, mikor a vezér pár szót intéz hozzá, rögtön felém fordul, amit gyanakodva fogadok. Mit akar? Mikor a koszos, festett ujjait a hajamba akarja gyömöszölni, elrántom a fejem tőle. Ne tapogasson össze, elég retkes vagyok anélkül, hogy a mindenféle lében megfürdetett ujjait még belém is törölje. Fogdosni is kezd, idegesen feszül meg minden bőrfelület, ahol a ruhán keresztül hozzámér. Elkapja az arcom, mint a babáknak szokták a vénasszonyok az utcában és a szemembe bámul. Megfordul a fejemben, hogy meg kellene fejelnem, és akkor eltágul, de nem kéne ellenséges mozdulatokat tennem. Lehet, hogy ez valamiféle teszt.
Beszélgetni kezdenek, nyilvánvaló, hogy a téma én vagyok, és a tüzetes vizsgálat eredményét taglalják. A homlokráncolást látva nem túl pozitív lett az elemzés, sandán meredek mindkettejükre, az őrt sem felejtem ki, aki a sátor bejáratánál ácsorog szolgálatkészen. Lecsökken a létszám, maradunk megint hárman, lüktető lábaimon állva várom, mi legyen. Újabb ukázt oszt ki, aminek köszönhetően hamar kikap az őr a sátorból.
Tehetetlenül hagyom, hogy kormányozzon ide-oda a sátrak között, majd belökdös egybe, ahol két asszony is a tűznél guggol és varrogatnak. Legalábbis nagyon arra hasonlít a művelet, csontokba fűzik a fonalat, amivel foltozzák a szakadt ruhákat. Megijednek és felsikkantanak, ahogy bekerülök a képbe az őr előtt, valamelyik megragadja a piszkafát a tűzből.
- Nyugalom, asszonyom – próbálom meghatni legalább a hangsúlyommal, de ha lehet, még inkább megrémülnek. Az őr olyan erélyesen bekussoltatja őket, hogy csak pislogok. Mutatja, hogy dobáljam le magamról a ruháimat. – Na nem! – rázom a fejem.
Rögvest előkerül egy kés, egyik kezével a pólóm ragadja meg, a másikkal meg már hasítaná felfelé az anyagot. Kitépem magam a kezei közül, és bólogatok, hogy jól van, leveszem. Próbálom megértetni magam vele, hogy később kapjam már vissza, de mikor látom, hogy a tűz felé vágja őket, minden reményem szertefoszlik. Az egyik asszony meglepetésemre károgó hanggal elkapja, majd pergő nyelvvel beszél valamit az őrnek majd a másik nőnek, és nézegetni kezdik. Nem sokáig figyelem a ruháim további sorsát, mert újat húznak rám, és kifelé terelgetnek a sátorból. Legalább a gatyámat megtarthattam. Az új gúnya kicsit dörzsöli a nyakam, a lábaimat se kifejezetten simogatja, de minden megszokható.
Egy új sátorba visznek, aminek a belseje elég kiéltes, inkább porosnak mondanám, annyit összetapodták, hogy fű sem nő, majd egyszerűen érintetlenül maradt a terület és a szél felmorzsolta a tetejét. Ebbe a koszba tuszkol le az őr, a combomban kellemetlenül feszülnek az izmok, összeszorítom a számat, főleg mikor egy tányér, vagy inkább tálka koppan előttem. Felnézek rá, és ingatom a fejem, hogy ezt ugyan előbb valaki más vállalja be, mintsem én próbáljam ki, hogy mi lehet benne. Furán kavarog az alján valami húsra hasonlító valami, de egy csirkelábat is felfedezek a löttyben. Vállat von, majd fogja magát, kilendül a sátorból.
Remek, egyedül hagyott, lesz időm zavartalanul gondolkodni és…
Ezt nem hiszem el! Bejött egy másik, aki leül velem szemben törökülésben, a szablyáját a térdeire fekteti és úgy kezd el bámulni, mintha egy legyet ketté tudna szelni a szemem felszínén rezzenéstelen arccal. Sokáig merőn nézzük egymást, én inkább a ruházatát és a fegyvereit igyekszem észrevenni rajta, ő pedig gondolom a kötelességét teljesíti. A sátorban semmi használható nincs a homokon kívül, amit a szemébe csaphatnék. A szövet, amiből elkészült ez a tákolmány, ha könnyen szakadó lenne, tudnék vele mihez kezdeni…
Hosszú éjszakánk lesz.
***
A szemeim égnek a kialvatlanságtól, talán egy-két órára sikerült beszunnyadnom, de olyan szinten zavar a kiszolgáltatott helyzet és a folyamatos szemmeltartás, hogy nem tudtam rendesen aludni. Néhányszor felkavarták a port, ahogy cserélték egymást egyszer-kétszer, nyilván könnyítettek magukon, vagy ettek, a végére visszakerült mellém az őr, akinek személyét legelejétől fogva csodálhattam. Hajnalban nagy hangzavar csap fel, ahogy feléled a tábor, hallom a cölöpök döndülését és ahogy a kisgyerekek szaladgálnak.
Az egésznek akkor lesz értelme, ahogy kicibálnak az elzsibbadt lábaimmal együtt a sátorból, látom, hogy többet már elkezdtek lebontani, az asszonyok pakolják az élelmet, a gyerekek meg a csirkéket kapdossák össze. Nyilván azért jöttek el a férfiakkal, hogy főzzenek, mossanak rájuk, azért oly kevés a számuk. Világosban nem annyira kilátástalan az út a sátrak között, de nem kockáztatom meg a szökést, inkább amennyire a zsizsegő agyamtól telik, figyelni próbálok. Minden apró részlet fontos lehet később, a legcsekélyebb is.
A vezetőjük sátrába visznek megint, ami nem különbözik külsejében egyiktől sem. Stratégiai és védelmi szempontból okos húzás, hiszen ha orvtámadást készülnek ellene elkövetni, nehezen találnák meg elsőre a fekhelyét. Nagyon okos. Ez pedig akkor világlik ki teljesen, ahogy belöknek hozzá és meglátom, hogy felkészülve vár a kis asztala mögött. Jelzi, hogy tegyem le magam elé, amit nehezen bár, de teljesítek, mire egy kis tálkát tol elém. Neki már hamarabb leesik, hogy nem az étellel van problémám, hanem azzal, hogy kevertek-e bele valamit. Elvesz belőle egy falatot, majd elrágja. Várok egy kicsit, hogy hátha kiüti-e valamiféle szer, de nem történik meg. Alányúlok a tálnak, hogy felemeljem magamhoz.
Megeszem a húst és a sajtot, mert csak az ízéről tudtam beazonosítani, hogy mik ezek. Éhes voltam már, kell az energia is, így mindent megettem az utolsó szálig.
Íróeszközöket és papírt ad nekem, gyorsan megrágom az utolsó falatot is, majd figyelem, hogy mit akar. Ügyes elgondolás, kezdem megkedvelni, hogy gyors észjárású, nem kell majmokként kommunikálnunk egymással, mert vannak ötletei. Beszél, rám mutat, a hangsúlyból leértem, hogy talán a nevemet akarhatja.
- Hiába írnám le – rázom a fejem, kétlem, hogy egyezik az ábécénk. Ha egyezne is, akkor sem biztos, hogy értené. Nem adja fel, így csak lefirkantom a keresztnevem a papírra, közben hangosan is többször elmondom, hogy rögzüljön neki. Magára mutat, majd ezt mondja:
- Ganzori – szóval így hívják, előrelépés. Fura neve van, de neki szerintem az enyém még annál is különösebb, szóval tárgytalan. Megint kérdez valamit, és ha nem tévedek, nyilván azt, hogy mi az a tornádó, ami iderepített Totó nélkül. Megpróbálhatom lerajzolni, de a művészetekhez annyit értek, mint egy kenyérpirító.
Vázolni igyekszem neki, hogy kaptam egy könyvet, amit olvastam. Mutogatok is mellé, hogy egyszerűbben levehető legyen a dolog. Lerajzolom a könyv hátoldalát, mire kicsit felvonja a szemöldökét. Ez így nem lesz jó, mert nem érti, miért mutogatok oda egy feszt. Körülnézek, hátha akad itt egy könyv, vagy füzetszerűség, elég, ha összefogok több lapot egyszerre, vagy valami… Meg is látok egy keményfedeles könyvszerűséget, odasietek, kérés nélkül elveszem és úgy rendületlenül folytatom tovább kézzel-lábbal a történetet. Lemutatok a földre, hogy jelenleg most épp itt vagyok, és halvány lila gőzöm sincs, hogy mi okból. A legidegesítőbb az, hogy kétlem, hogy ő meg tudná mondani. Legalább nem hiszi azt, hogy démon vagyok, vagy boszorkány, vagy üregi nyúl, bánom is én…
Belép egy őr a sátorba, határozott hangon szól, majd kimegy, mire a vezér feláll és feltápászkodom utána én is. Nem fogok ülve maradni, ha ő áll, legalább tudom tartani a távolságot, ha közelebb találna jönni. Kivezet, odakint már nagy a sürgés-forgás, már csak jobbára ez az egy sátor áll a talpán, de ahogy kijövünk, rögtön neki is kezdenek a bontásának.
Arra leszek csak figyelmes, hogy megint valakivel kommunikál egy rövidet, majd egy lóhoz indul meg célirányosan. Na ne. Nem-nem. Én nem szállok fel egy lóra, teljes képtelenség. Valamelyik szekér végén megcsimpaszkodom akár, mint a filmekben. Nem szeretem a lovakat, azok se engem, nem volt már rá épp elég bizonyíték?
Vívódásom közben szépen felnyergeli a hátast, majd egyszerűen felszáll rá. A négylábú rögtön hurrogni kezd és dobogni a lábaival, nyilván érzi a belőlem lüktető ellenszenvet. Okos állat. De nem úgy a vezető, ugyanis félreérthetetlen módon jelzi, hogy üljek fel elé a lóra. Ez most komoly? Üljek fel hozzá? Választhatok, hogy vagy mellette sétálok - ami a lovat elnézve nem egy életbiztosítás – vagy fogom magam és felülök elé.
- A picsába már! – kínlódom, mire megmarkol és magához húz, a ló pedig ide oda billeg. A francba! Hogy gyűlölöm ezt az állatot, leírni és elmondani nem lehet! Nem is megy a felülés, valamit magyaráz, én pedig végül átlendítem a lábam a ló túloldalára, de ahogy felkerülök, idegesen és reszketve markolásznék valami stabil pontot. De egy mén rohadtul nem stabil!! Erősebben rászorítok a ruhájára, ahogy indulásra fogja ezt a szörnyeteget, a közelsége is zavar, nem látom értelmét, miért épp vele utazok. A vezetők nem vesznek fel kétes egyedeket közvetlenül maguk mellé a hátasukra. Én minimum ketrecbe tenném magam, de nincs sok időm ezen gondolkozni, ugyanis annyira leköt a kapaszkodás, hogy már csak azt veszem észre, hogy a sámán körül körözünk a lóval.
Ne menjünk gyorsan, mert a lélek is kirázódik belőlem! A francba… így figyelni sem tudok! Lehet nem a kezébe kellene tíz ujjal csimpaszkodni, hanem a nyeregbe, mert így csak akadályozom.
***
Egy ideig törekedtem arra, hogy kémleljem és figyeljem a tájat, a jellegzetes domborulatokat, hogy van-e vízmosás vagy valami más a közelben, míg végül az éjszakai álmatlanság miatt hamar kidőltem. A szemeim egy laposabb pislogásnál leragadtak és úgy maradtak, az állandó zötykölődés pedig rásegített.
Mikor felébredek, azt látom, hogy egy városba érkeztünk, épp díszes ruhába öltözött emberek néznek elcsodálkozva rám, mintha anyaszült meztelen lennék. Első reakcióm az idegen közegben a pánik, úgy megriadok, hogy még a ló is belehullámzik.
- Le… a lóról – mondom neki hátrafordulva, szinte elhalóan.
Nem bírok ki tovább egy percet sem ezen az izén, azt pedig végképp nem állom, hogy itt aludtam egy vadidegen karjaiban, egy vadidegen helyen, talán egy full ismeretlen világban. Nem nagyon érti, egy férfi toppan hozzánk, aki nem törődve az óvatos és lassú mozdulataimmal, szabályosan leránt a lóról, az elzsibbadt lábaim a bennük változatlanul dúló izomlázzal azonnal megadják magukat és elterülök a porban. Megmoccanni sem merek, nehogy a ló rám taposson, szentséges ég!
Akkor veszem csak a bátorságot megmoccanni, mikor lenyújtja a kezét és végre fel tudok tápászkodni. Értem én, hogy mit akar, ezért csak bólogatok és mikor az őr arcán vágást vélek felfedezni, inkább újonnan szerzett ruhámat porolom le idegesen.
A csetreseket viselő fura alakokkal elegyedik beszédbe, addig eltávolodom kissé a lótól, közben végigmérem a helyet. Jól védett, sokkal jobban, mint a sátortábor volt, nehezebben tudnék innen kikerülni, legalábbis megoldható, de gondos tervezést igényelne. Sokáig kellene figyelnem az őrségváltás menetét, a lakosok szokásait, nem utolsósorban értenem kellene, miről beszélgetnek. Nagyon sokat emlegetik a kán szót, amire végre valahára felfigyelek, ahogy szinte kiszúrja a fülem.
Elindulunk megint valamerre, nyilván lepihen, nekem pedig újfent egy kellemes éjszakát kell eltöltenem egy poros helyen, kikötve valami mufurc szakállas taggal kettesben. Egy nagyon díszes, jól berendezett, elegáns és majdhogynem nemesi szobaszerűségbe kerülök, középen tűz ropog, körülötte párnák, de rengeteg és mind másmilyen.
Nekem mi dolgom itt?
Mikor feltenném a kérdést hangosan is, előkerül egy takaróval, majd odaadja, amit rögtön el is veszek. Most itt fogok aludni vele? Kívül? Nem fél, hogy álmában az életére török? Tényleg nem tart ettől?
Eltűnik a saját részében, nyilván megkaptam az előszoba-nappalit, vagy micsodát. Tüzetesen körülnézek, összekotrok magamnak több párnát, hogy valamilyen szinten azért kényelmesen hajthassam le a fejem estére. Bevackolom magam a takaró alá, de ügyelek arra, hogyha mégis fel kellene pattannom, ne gabalyodjak bele, és korlátozzon a védekezésben, vagy a menekülésben. Füstölőtartókat látok, kisasztalt, rajtuk különféle edények, csészék, mind bizonyára a saját személyes holmija. Csak a párnákhoz nyúltam, de csak akkor tudom lehunyni a szemem, mikor mindent alaposan szemügyre vettem. Én vajon tartok tőle?
Rohadt hamar kiderül, hogy igen, mert azon nyomban felriadok, ahogy valaki mozogni kezd, de nem moccanok, nehogy észrevegye, hogy éber vagyok. A sötétben nem nagyon tudom behatárolni, ki lehet, de az biztos, hogy nem őr, ahol túl kevés rajta a vértezet, legfőképpen a ruházat. Bemegy a hálófülkébe, én pedig mikor már fentebb emelem a szemöldököm, rögtön világosan egyértelmű hangok csapják meg a füleimet. Fújtatás, nyögés, kéjes sóhajok, ritmikus csattogás, mint mikor két idegen test egymásnak csapódik.
Akkorákra tágulnak a szemeim, mint két érme. A döbbenet olyan szinten lefagyaszt, hogy még gondolkodni is elfelejtek, ami hatalmas nagy szó. A fülemre húzom a takarót, a másikat szorosan a párnába préselem, hogy ne halljam a félreérthetetlen jeleket, miszerint egy buzival osztom meg a levegőmet.
***
Nem bírtam az éjjel sokáig, inkább kivackoltam a sátor elé, miután az idegen srác elhagyta a hálófülkét egy hosszú, kiadós csöndespihenő után. Idekint sokáig figyeltem az éjszakai mozgást, ahogy hajnalban nagyon sok koránkelő elkezdte tenni a mindennapos munkáját. Legalább hasznosan töltöttem el ezt az időt, tanulmányoztam az életterüket.
Idegesen hurkolom szorosabban magam köré a szövetet, rettentően hideg van, törökülésben üldögélek, mikor odalép hozzám egy asszony. Első dolog, amin megpihen a tekintetem az a haja, és a kedves tekintete. Egy tál van a kezében, amit kissé félénken bár, de felém nyújt. Bólintok a mozdulat közben ahogy elveszem, ő pedig a tálra mutat és elismétel egy szót. Tál? Vagy tiéd? Étel? Igyekszem figyelni rá, de valaki idekiabál neki, így csak kicsit meghajol, utána el is siet az ellenkező irányba. Lehet tanulhatnék tőle, mert eddig talán ő volt az egyetlen ember, aki akart velem kommunikálni. Kivéve a kánt, de ezek után nem szívesen maradok vele kettesben akárhol, teljesen más szemmel látom már.
Feltűnik, ahogy kilép, de nem akarok egyáltalán odanézni rá. Morcosan bámulok a tányérra, a kedvem is elment attól, hogy megegyem a maradékot. Szól, hogy menjek vele, amit kényszeredetten bár, de megteszek. Kiérünk a folyó partjára, amit este is figyeltem. Gyönyörűen csillog és hatalmas, itt mossák a ruháikat, néha a lovakat is, gondolom ebben is fürdenek. Apropó fürdés. Erről a város, ami jól őrzött és védett, amarról meg a folyó, ami a menekülésben az utamat állná. Fákat kutatok tekintetemmel a partján, hogy esetleg valahogy áttornásszam magam a túloldalra, de nem sokáig tudok gondolkodni, mert beszélni kezd hozzám. Elmutat egy másik irányba, mint amerre a város van, amit gyanakvással fogadok. Most felajánlotta, hogy elmehetek?
Idelép hozzám, a kezét belesimítja a hajamba. Undorodva próbálom meg tartani a távolságot, ami már az elején fennállt köztünk. Tegnap ezekkel a kezekkel egy férfit fogdosott, nem gondolja tán, hogy ezek után hagyom majd neki, hogy…
Megint hozzám intézi a szavait, de megváltozik a hangszíne, amitől még jobban gyanakodva fogadom a fogdosását. Mit akar ezzel az egésszel? Mit mondott?
Ellépek tőle, a tegnap esti koncertje után engem ne fogdosson a kezeivel, mert a hideg kiráz. Ugyan nem értem mit mond, sejtem mi lehet a tartalma, és ahogy a távolba mutatott, nyilván közölte, hogy mehetek Isten hírével, ha úgy gondolom, ráadásul kettesben vagyunk, így egyértelmű mire próbál rávezetni.
Elmerengve nézek a távolba, tartom tőle a két-három lépés távolságot. Nem is emlékszem, mikor úsztam utoljára. Vajon tudok még? Valahol messze hegyek csoportosulnak, addig végtelen pusztaság, mezők, cserjés, bokrok, kisebb ligetek, ahova az ember meghúzódhat hidegben és melegben egyaránt. Nem jutnék messzire, még akkor sem, ha...
Hirtelen jut eszembe egy kezdetleges megoldásszerűség, amivel könnyedebben megértetném magam, hogy merről jöttem, ráadásként pedig információt kapnék a pontos hollétemről. Ránézek, majd a vízre bökök, odavezeti a tekintetét.
- Volga - értem ki a lényeget. Elnyílik a szám, de bólintok, az ujjaimat az állam alá vezetem és gondolkodni kezdek. Szóval Volga. Nálunk az még Oroszország. Ha Arany Horda, akkor... Miért nem tudtam sosem kibékülni a történelemmel, mint tantárggyal?
Körülnézek a földön, a lábaimmal pár nagyobb fűcsomót odébb is hajtok. Pár pillanatig tart csak a kutakodásom, meg is találom, amit keresek. Felkapom a botot, elég csenevész és törékeny, de arra pontosan jó lesz, amire nekem kell. Leguggolok a földre, a folyó mellett homokosabb a part, elsimítok egy nagyobb területet, ameddig a karom ér.
Szóval.
Rajzoljuk fel Európa körvonalait. Nagyobb folyók. Nagyobb városok. Kiegészítésnek Szicília, Egyesült Királyság, Japán. A csizmái közelebb lépnek, teste nem vet árnyékot a térképemre, érdeklődve figyeli, mit csinálok. Mélyet sóhajtok, ahogy tovább próbálkozok.
- Itt a Volga - gondolkodom hangosan, a botot végigvezetem az előzőleg megrajzolt folyómeder kicsinyített másán. - Mi hol vagyunk? - pillantok fel rá a vállam felett, lehajol mellettem, zavaró, amilyen közel jön, de belesüllyeszti az ujjbegyét egy fix pontba. Szerencsém, hogy intelligens, és felfogja, amit szeretnék. Ha nálunk minden második ember ilyen okos lenne, nem tartanánk ott, ahol.
- Hm - hümmentek, hogy megértettem, de nem túlságosan örülök a fejleményeknek. Angolul tudó területet kell keresnem. Az innen... istentelenül messze van. A pontot, amit a homokba nyomott, valamint az általam felrajzolt London karikáját egy hosszú vonallal kötöm össze. Ott talán meg tudnám értetni magam, de amilyen évet írunk... más lehet az angol, más lehet a nyelvezete, mint amit én tanulok. Újabb fekete pont magamnak, a történelem utálat miatt.
Valamit kérdez, a London-pöttyre mutat.
- Hát, nem egészen, de - emelem fel az egyik kezem és billentem jobbra-balra, jelezve, hogy so-so. Nem éppen onnan jöttem, de itt tudnám magam egy kicsivel hamarabb megértetni, mint itt.
A hajamba túrok, ahogy bőszen kalkulálom, vajon hány mérföld, hány nap, mennyi élelem és víz, valamint ló szükséges ahhoz, hogy eljussak odáig. Az iskolában a Cooper-en 12 perc alatt kellett lefutni a köröket, nekem... nem emlékszem már, mennyit sikerült. Egy átlagos futballpályán a játéktér hossza kilencven és százhúsz méter között ingadozik, a szélessége maximálisan kilencven méter.
Mire feleszmélek az elmélkedésből, csak azt látom, hogy a térkép alatt már egy focipályát is leskicceltem, alatta már számításokat elkezdtem. Rohadtul felesleges!
Úgysem élném túl egyedül, felesleges napokkal, kilométerekkel és élelemmel bajlódnom, a mai Lengyelországig is kétséges, hogy elérnék. Hacsak kevésbé intelligensebbekkel találkoznék, mint a kán, hamar feláldoznának, megégetnének, megölnének, mielőtt még tengert láthatnék. Talán egy karavánúttal kellene próbálkoznom... és végig a kereskedelmi útvonalon, fel a Champagne-vonalon...
A halántékomat kezdem el masszírozni, bőszen végigtörlöm az arcom a saját kezemmel.
Most ajánlotta fel, hogy elmehetek a búsba, de ha elmegyek... még annyim sem lesz, mint amennyit Ő ad. A kérdés az, hogy mit vár cserébe. Nem tudom, hogy melyik a jobb. Itt maradni ésszerű volna, de a viszonzás gondolata aggaszt, főleg, hogy nem értjük egymást. Jó, bizonyos szinten felfogom, Activity. De nem ugyanaz, mintha értenénk egymás nyelvét.
Lehet, hogy meg kellene tanulnom belőle valamicskét, és azután tovább állni.
A kezét a vállamra simítja, a szemeim már nem kapkodnak gondolkodón össze-vissza a térképen és a rajzokon, mélyebb dilemmával küzdök. Ruganyosan feltápászkodom a földről, ajánlja a kezét, de nem fogadom el. A tegnap este történtek után, nem kifejezetten szeretném, hogy a közelemben legyen. De ki tudja, hogy mások hogy viselnék el a jelenlétemet, és kinek lenne türelme ahhoz, hogy barkóbázzon velem.
A francba.
Nehéz úgy kibúvót találni, ha mindenhol falba ütközök. Az itt levőkre vagyok utalva, hiába okoskodok össze-vissza, rohadtul nem segít semmi sem. Idegen vagyok, majdnem ezer évvel vagyok totálisan elcsúszva az ittenihez képest. Nem ismerem a szokásokat, hamar eltaknyálnék valami apróságon. Amit ezekben az időkben nem tolerálnak.
Itt kell maradnom. Felfogni a hagyományokat, a kultúrát, a nyelvet, a mindennapi életet, hogy tovább tudjak menni. Nem mellesleg arra is rá kellene jönnöm, hogy a kénköves életbe kerültem ide. És a kénkövest szó szerint értem és értettem.
- Az a könyv ide dobott, ez nem véletlen - fordulok vissza felé, a szemeit és a mimikáját kutatva. - Talán nem lenne szerencsés tovább állnom.
Az sem mellékes, hogy egyedül talán két napig húznám a sztyeppén. Ha ad ételt, innivalót, hátast, azzal sem lennék előrébb. Talán megenném a lovat...
Egyre jobban zsong a fejem, kezd káosszá manifesztálódni a fejemben, gondterhelten az orrnyergemet kezdem el körkörösen nyomkodni. Szédülök a sok lehetőségtől, és attól is, hogy mind dugába dőlne, ha nekiveselkednék. Kétségbeejtő, mennyi mindent tehetnék, de nem tudnám végigvinni. Az térít észhez, amikor megérzem megint az ujjait a hajamban, mozog a szája, valamit beszél. Rázom a fejem, hogy se figyelni, se értelmezni nem tudtam.
Felénk szalad egy fiú, futárnak tűnik, mélyen meghajolva mond valamit, majd szalad is tovább. A kán legyint, hogy nem is volt annyira fontos amit mondott, majd utána egy félre nem érthető kézmozdulattal jelzi, hogy induljak meg utána.
A felkaromat dörzsölve lépek a nyomába, vissza a város felé. Jobban mondva kissé kintebb megyünk. Ahogy megpillantom a gógyis sámánt, feláll a szőr a karomon, igyekszem elorientálódni tőle, de a kán bemegy a sátrába, amit a kordéjához épített. Nem nagyon akaródzik belépnem, de muszáj.
Hamar le is nyom valahová a tűz mellé, a kordéról lelógó fa lépcsőkön felszalad, beugrik a csenevész tákolmányba, előkap egy csomó tálat, büdösebbnél büdösebb növényeket - amelyek véleményem szerint azért ilyen borzasztó szagúak, mert abban az undorító állagú löttyből halászta ki mindet.
- Mit képzelsz magadról, kuruzsló?! - förmedek rá mérgesen, legszívesebben a földet is rárúgnám. A kezei között markolja a levágott tincset, felkapok a földről egy kisebb sámlit, jól a hátához vágom, hatalmasat csattan. - A kurva anyád haját vagdossad!
A legközelebbi sátornál a kutyák felugatnak, bőszen vakkantanak befelé a gazdáiknak, de nem tud érdekelni. Nem bírok aludni, nem bírok enni, nem tudok gondolkodni sem, a kán buzi, a hab a tortán pedig ez a rohadvány nyomorék a késével, aki belevágott a hajamba!
Dühösen pattan fel, a tincset még mindig a markában tartja, de késznek tűnik arra, hogy megvédelmezze a drágalátos csecsebecséit, amiket sorra emelek fel a kordé oldalán levő kis vödörből. Előkerül a bő ruházat alól egy kés.
- Gyere, várlak! - mordulok fel, amit fel is fog, de arra nem számít, hogy majd én odébb táncolva a csuklójára marok, majd a fejem felett átlendítve, a súlypontomat áthelyezve, a testét bevágom a tetves fatákolmányába. - Ezt megjósolták a szellemek? Hm?!
Nem sokáig kárörvendhetek, mert előkerül a feje, kezében egy tollakkal díszített íj, amit már fel is ajzott.
- Baszd meg! - fordulok azzal a lendülettel sarkon és kezdek rohanni cikázva, nehogy eltaláljon. És már kurvára nem gondolom azt, hogy csak félreértelmezem, és ez valamiféle szertartás! Baszottul nem! Közvetlenül a lábaim mellett suhan el egy nyílvessző. Görcsörtös, fura, majdhogynem görbe, de nincs időm jobban szemügyre venni, inamszakadtából futok tovább. Ekkor már többen is a nyomomba szegődnek, a sámánt inzultálni nem lehet egy életbiztosítás.
A francba!
Alig rohanok, a város körülvevő fa falak az utamat állják. Már jön is a diadalittas ordítozás, hogy elkaptak. És nekem is egy pillanatra megfogan a fejemben a gondolat, miszerint itt és most ki fognak zsigerelni, amikor váratlanul engedelmeskedek az ösztöneimnek, újra nekiiramodok, csakhogy már szemből is jönnek felém. A fal... elég stabilnak tűnik. Mindjárt kiderül!
Kuss lesz és szem, valamint száj tátva marad, ahogy falba állított megannyi nyílvesszőn elkezdek felfelé mászni, sebesebben, mint egy százlábú. Az őrök sincsenek elragadtatva a pókokat megirigylő falmászásomtól, a ráadás az egészben az, hogy náluk kard van.
Akrobatika. Testnevelés kurzus, négy kredit, két féléves tárgy. Szaltózni megtanítottak, a falon szaladni, bukfencezni és minden trükköt, de arra azonban nem, hogyan vegyünk el két megtermett harcostól egy akkora szablyát, mint az egyik lábam. Ráadásul olyan vastagok is, mint a combom.
Erélyes hang hasít végig a csődületen, meglátom közeledni a kánt, ahogy a tömeg szétválik körülötte. A sámán azonnal elé járul, a sok zizegő micsodájával a nyakában hevesen hadonászni kezd. Nyilván átoknak vagyok titulálva, de ahogy gesztikulál, ott lifeg a bal kezében a méretes hajtincs, amit lemetszett a fejemről. Szerencse, hogy nem tövestől, mert akkor szabad bőrfelület lenne a fejemen!
Hirtelen lesz újfent mélységes kuss.
Én is kezdek kijózanodni a kezdetleges pánik-, düh- és adrenalinrohamból. Ép ésszel átgondolva nem volt éppen helyes cselekedet, áthajítani a sámánt a vállam felett, be a kordéba, csak azért, mert levágta a hajam. Most a kán előtt nyilván közveszélyesnek fog befeketíteni, nekem pedig nem lesz maradásom. Remek, alig döntöttem el pár órája, hogy itt maradok, tanulni, erre...
Elveszítettem a fejem. Bravó!
A kán valamit szól az őröknek, akik nem túl készségesen bár, de szótfogadva lekísérnek oldalt egy lépcsőn, mire leérünk, addigra a csürhe fele már elszállingózott. Nem tudom, mit beszélhettek meg, de remélem nem a lincselésem elnapolásáról volt szó.
Int, hogy menjek oda hozzá, vonakodva bár, de eleget teszek a kérésének. Megfordít, a hajamba túr hátul, abban a szent minutumban félre is érteném, ha nem húzná meg az egyik tincsemet. Érzem a rövidségét, amit az a barbár megtépett. A frufrum alól lesem a harcosokat, akik parancsra készen álldogálnak körülöttünk.
Nem generálok feleslegesen balhét.
A vállamra fog, úgy fordít vissza magához, a képemre kent iszapból -legalábbis én nagyon remélem, hogy az-, letöröl egy keveset az ujjával, miközben áthatóan a szemembe néz.
- Gyere - szól, én pedig ezt az egy szót már ismerem. Besorolok mögé, nem megyünk sokáig, míg újfent nem a sátrához érkezünk. Ó, nem. Nem szeretném elszenvedni a tegnapit, így felhívom magamra a figyelmét azzal, hogy nem megyek be utána. Kérdőn felvonja a szemöldökét, ahogy elhúzza a szőttest és visszanéz rám. Fáradt vagyok a mutogatáshoz, egy-két mozdulattal jelzem csak, hogy ma éjjel aludni szeretnék. Halványan felfelé görbül a szája széle. Igen, szerintem is nagyon mókás.
- Sajnálom - morgom az orrom alatt, a balhéra utalva, bár nem vagyok benne biztos, hogy érti amit mondok. Ha érti is, azt már nem hinném, hogy tudja, mire gondoltam. Meglepetésemre csak biccent, félrehúzza a szőttest annyira, hogy beférjek mellette.
- Gyere - ismétli, tétován körülnézek, végül csak belépek a sátorba. A nagyobbik lakrész úgy maradt, ahogy reggel hagytam, az ágyként összehányt párnákhoz sem nyúlt senki. Az asztalon viszont egy kancsó és két csészeszerű kupa is van, közelebb víve a tűzhöz. Oda kér, hogy telepedjek le, amit fáradtan meg is teszek. Kitölti, a színéből gondolom, hogy nem egészen narancslé, az illata is furcsa. Szerencsém, hogy kollégista vagyok, de... ezt a fajta szeszt még illatról sem ismerem sehonnan. Pedig sokminden megfordult már a számban. Piára gondolok speciel.
Ez is. Van szakértelmem az alkoholos italok terén, de mégis, itt semmit sem érek vele, mert nem ismerem. Lehet, hogy erős, akkor viszont két pohár is elég, hogy bekrepáljak. Ha gyengébb, reggelig iszogathatunk, csak nem látom értelmét.
Megint beszél, az enyémhez érinti a saját kupáját. Összefonom magam előtt a karjaimat. Furcsa, de sejtem, mit akar ezzel. Iszok egyet-kettőt, könnyedebben fogok aludni, kifekszem a stresszt. Vizsgák előtt csináltam már ilyet, legurítottam egy pohár bort lefekvés előtt egy órával, és olyan jót aludtam, mint a bunda.
Csináltam egy kisebb zavargást és majdnem-lincselést a városában, erre itallal kínál?
Gyanakvóan meredek rá, megissza a sajátját, ugyanúgy mutatva, hogy nincs benne méreg, mint első nap, a szárított hússal és a sajttal. Épp nyitnám a számat, hogy közöljem vele, hogy nem fogok inni, mikor valaki belép a sátorba. A vállam felett pillantok hátra, megismerem a fiút előző estéről. A kán szól, elég félreérthetetlenül, hogy kopjak le, fel is tápászkodom, nem kell kétszer mondania. Magamtól is elhúznám a csíkot, nem akarom végighallgatni a koncertet, a második felvonásban.
Legnagyobb meglepetésemre viszont megrázza a fejét, nekem mutatja, hogy tegyem vissza a becsesebbik felem a párnára, amiről felkeltem, a fiú meg kotródjon kifelé. Meghökkenten pillantok rá, a fiú pedig úgy kimegy, hogy a szőttes majdnem leviszi a fejem.
Nagyon remélem, hogy csak ilyen a stílusa, és nem dühítettem fel. Nem kellenek ellenségek. Ez marhára vicces, ugyanis most uszítottam magamra több mint harminc embert, plusz a sámánt.
Visszateszem magam a párnára törökülésben, a pohárra mutat megint, még mindig a meglepetés hatása alatt fogok rá és emelem a számhoz. Ahogy legurul az első korty, csodálkozva veszem észre, hogy majdnem olyan, mint a vodka, de mintha belevágtak volna egy Sommersby-t és egy fél pohárka Martinit. A keverés gondolatától elhúzom a számat.
Ez így sehogy sem lesz jó. Elcsigázottan sóhajtok fel, alkarjaimmal a combjaimra támaszkodom ültömben.
Füstölőkkel tartják távol a szúnyogokat. Ötletes, csak nekem a fejem hasogat tőle.
|
