 Karakter: Leech
Megjegyzés: AngelBloodDestinyynek
Arra ébredek, hogy valaki eszeveszettül nyomja az ajtócsengőt. Ahogy kinyitom a szemem, a digitális óra kijelzőjének fénye úszik arcom elé. Háromnegyed négy. Hajnal.
Hallom apám káromkodását, és anyám riadt hangját. Aztán halkan nyílik szobám ajtaja és két papucs nélküli apró láb oson végig a padlón az ágyamig. Ott megáll és gazdájuk álmos szemekkel néz rám.
- Rebeca, miért nem alszol?
- A szomszéd bácsi a csengőn felejtette a kezét. - ásít nagyot. - Alhatok nálad?
Apa újabb cifrát káromkodik, anya pedig felsikolt. Berántom a húgomat az ágyba, rádobom a takarót és lerohanok a földszintre. A padlón egy vértócsa közepén ott fekszik az öreg Bruce, aki egyébként hentes volt. A nyakából hiányzik egy hatalmas darab hús, onnan fröcsköl még a vér, aztán az is alábbhagy. Szüleim válla fölött kinézek a nyitott ajtón. Egy autó lángol a szomszédos villanyoszlop tövében. Sokan sikoltoznak és rohannak az utcákon. Pizsamában, fürdő köntösben, mezítláb vagy bolyhos mamuszban. Sokan vérben áznak. Először nem is értem mi ez a hisztéria. Aztán Bruce elkezd köhécselni és mozgolódni a padlón. Ezek szerint még él. Hörögve tornázza fel magát négykézlábra de annyi ereje nincs, hogy talpra állítsa böszme testét. Bizonytalan, ingatag tagokkal kúszik a szüleim felé, majd elkapja anya bokáját és a földre rántja.
Anyám sikolt, apám felkiált meglepettségében, amint Bruce elkezdi fogaival marcangolni anya lábát. Újabb pillantást vetek az utca felé. Ott is hasonló látvány. Az emberek eszik egymást. Tépik egymás csontjairól a húst. Kész őrület, mint valami rémálom.
- Erick! Eredj a szobádba és zárkózzatok be a szekrénybe a húgoddal, én ezt elintézem!!!
Nem vonom kétségbe apám szavait, elvégre rendőr. Igen, ő majd megállítja ezt az egészet a kollégáival és rendet tesz. Sarkon fordulok és felrohanok az emeletre. Felkapom az ajtóban ácsorgó, rémült húgomat és rohanok a szekrény felé. Út közben magamhoz veszem az ágyról a takarót és a párnát. Behajítom a cuccot a szekrénybe, leteszem a húgomat és magunkra zárom a szekrényajtót.
- Mi történik lent Erick?
- Nem tudom. Apa azt mondta bújjunk el a szekrényben. Ne aggódj, ő majd megoldja, bármi is ez!
Lentről hallatszik a dulakodás, a kiabálás, a hörgés. A húgom belém kapaszkodva sír és nekem semmi elképzelésem nincs, mit tehetnék. Olyan csupasznak és védtelennek érzem magam, amilyennek eddig még soha. Rájövök, hogy csak egy elcseszett, gyenge tinédzser vagyok, aki elbújik a szekrényben ha valami gáz van. Reszketek a félelemtől és minden izmom megfeszül. A szekrény ajtajának résein keresztül szobám nyitott ajtaját nézem meredten.
Aztán hirtelen csend lesz. Már csak az utcáról szűrődik be pár kósza kiáltás. Lépteket hallok a lépcsőn. Ez apa lesz. Már biztos hívott mentőt anyának és harcképtelenné tette a dagadt hentest. És most jön és megnyugtat minket, hogy semmi baj, hogy minden rendben.
De az ajtón anya lép be. Egy ing az arcom elé lóg ezért nem látom őt, csak térdtől lefele. Csúnyán sántít és bal lábának vádlijából jókora darab hiányzik, és erősen vérzik is. Valamiért befogom a húgom száját és mozdulatlanná dermedek. Anya halkan hörög. Anya nem szól. Anya nem keres minket. Anya csámcsog valamin.
Aztán koppan a padlón egy kéz. Csuklóján apa órája. És a húgom felsikolt a tenyerem mögött.
Felébredek. Mindig ugyanaz az álom kísért. Vagy azt az éjszakát élem át újra és újra, amikor elkezdődött minden. Vagy azt a napot, amikor elveszítettem a húgomat. Ránézek a karórámra. Megint sikerült négy órát végigaludnom egyhuzamban. Ez már haladás. De hamarosan felkel a nap, és mára beszéltük meg a portyát, úgyhogy már fölöslegesnek tartom, hogy visszafeküdjek. Átmegyek a folyosó túloldalára, a fürdőszobába. Lezuhanyozom, belenézek a tükörbe. Mintha most kicsit sötétebbek lennének a karikák a szemeim alatt.
Három órával később már mindannyian az asztalnál ülünk. Reggelizünk. Nem nagy a csapatunk. Van közöttünk egy orvos, négy nő, öt gyerek, egy idős házaspár, hét megtermett felnőtt férfi és én. Ebből a kereken húsz fős csapatból négyen szoktunk portyákra járni.
A farm az idős házaspáré. Nagyon kedvesen megengedték, hogy itt éljünk velük. Az öreg megörült a dolgos kezeknek. Már fél éve sikeresen fenntartjuk magunkat lényegében abból, amit megtermesztünk. Erős falat húztunk a farm köré, és nemrégiben Pete talált egy generátort az egyik utunk során, aminek segítségével áramot is tudtunk vezetni a falba, ami drótból és bádogból áll javarészt.
A reggeli végeztével felcihelődünk és útnak indulunk. Kelet felé haladunk az úton, hátha több sikerrel járunk, mint az előző útjainkon. Sajnos ahogy telik az idő egyre messzebb kell mennünk utánpótlásért és egyre kevesebb az élelmiszer és a gyógyszer, amit magunkkal tudunk hozni. A túlélőkről nem is beszélve. Ketten ülnek a platós kocsi fülkéjében, és ketten utazunk a platón. Áthajtunk egy kisvároson, amit a múlthéten ürítettünk ki. A cél a következő település. Az előző felderítés során láttunk egy érintetlennek tűnő gyógyszertárat és nagy szükségünk lenne az utánpótlásra.
Háromnegyed órát zötykölődünk eseménytelenül, mire elérjük a falu határát. Ketten, Pete és Lawrence egyenesen a gyógyszertár felé tartanak, Jason és én pedig leugrunk a platóról, hogy túlélők után kutassunk.
- Még mindig nem vagy hajlandó elárulni a neved? - kérdezi Jason, miközben az utcákat rójuk.
- Semmi szükség rá. Épp elég az is, hogy segítek nektek és nem vagyok útban, nem? - kezemben himbálom a baseball ütőmet.
- Lassan már egy éve velünk vagy és nem tudunk rólad semmit. Itt mindenkinek megvan a maga szomorú története...
- És ha azt mondom, hogy az én történetem nem tartozik rátok? - vágok a szavába. - Senkinek semmi köze ahhoz, hogy ki voltam és mi történt velem. Legyen elég annyi, hogy most ki vagyok és mit teszek a közösségért. Tudok csapatban dolgozni, nem hiszem hogy önző lennék, és viszonylag jól kijövök mindenkivel. Amikor idehoztatok, megígértétek, hogy nem faggatóztok velem kapcsolatban semmiről.
Erre már nem mond semmit. Erős szálú, hosszú szakállába túr és bozontos szemöldökét összeráncolja. Építő munkás volt régen. Izmos, megtermett, erős, de nem valami okos. Ő volt az, aki megölte Rebecát. És gyűlölhetném érte, de nem tudta, hogy a húgom volt. És soha nem is fogja megtudni, ha rajtam múlik. Az ő szemszögéből megmentette az életemet, és én hagyom, hogy ebben a hitben éljen. Apáskodni akar felettem, de valószínű, hogy csak azért, mert a fia körülbelül annyi idős volt, mint én.
Hirtelen lövéseket hallunk. Megtorpanunk és összenézünk. Közülünk senki nem használ lőfegyvert. Ez egy túlélő lehet. Futva indulunk a hang irányába, de sajnos nem csak mi. Bár mi érünk a sikátorba először, özönlenek az élőhalottak is. Egy ősz hajú, kopaszodó, remegő, tagbaszakadt férfi ül a földön az egyik kuka mellett. Kezében a 48-as Colt csöve még füstölög. Mellette egy fiatalabb férfi áll és kiabál. Szidja, amiért elsütötte a fegyvert és idecsődíti a holtakat. Az öreg elsírja magát és kezéből kiesik a fegyver. Ekkor vesznek észre minket.
- Gyertek velünk! - kiált rájuk Jason. - Van egy kocsink, eltűnünk innen!
Odarohan a földön ülőhöz és felrántja a földről. Sietnünk kell, mielőtt végleg beszorítanak a sikátorba. Rohanvást indulunk a gyógyszertár felé, de a holtak már özönlenek. Át kell verekednünk magunkat az előőrsön. Jasonnel megindulunk és ahogy elérjük az elsőket már recsegnek is a koponyák. Alvadt vér és rothadt agyvelő fröccsen a földre. Sikerül utat vágnunk. A kér túlélő sincs lemaradva, ez jó. De nem számoltunk azzal, hogy ennyien vannak a környéken és ahogy megindul és hömpölyög a horda, kis csapatunk kénytelen kettéválni. Jason rángatja maga után a kopaszt, és rám hárul, hogy a másikat épségben eljuttassam a kocsiig. Berántom egy üresnek tűnő sikátorba, amin végigfutva egy bádog torlasz állja utunk. Ismerem az utcákat, memorizáltam az egész település térképét, mielőtt elindultunk volna. Átugrok a torlaszon és az idegen is könnyedén veszi az akadályt. Nem szólunk egymáshoz, ha megmenekülünk lesz időnk eleget beszélni.
Mikor földet érek és kiegyenesedek egy pillanatra térdeimre támaszkodva szusszanok egyet. Ez az utca üresnek tűnik. Mögöttünk a holtak nekicsapódnak a torlasznak. Kaparásznak és hörögnek, de egyelőre a torlasz kitart.
- Menjünk. - nézek jelenlegi társamra és ő biccentve követ.
Ahogy kifordulunk a következő sarkon lábaim gyökeret eresztenek. Két papucs nélküli apró láb botladozik az út közepén. Egykor rózsaszín pizsamája elrongyolódott és elkoszolódott. Szalmaszőke haja régen megszáradt vértől piszkos. Arcának fele szétmarcangolva. Egyik kézfeje hiányzik.
Nem ez nem a húgom. Ez nem a húgom. A húgom meghalt. Mégis, ha halott gyerekeket látok, a mai napig megbénulok. És ugyanolyan tehetetlennek érzem magam, mint azon az estén, mikor minden elkezdődött.
- Mit állsz ott?! Menjünk! - kiált rám az idegen. - Mindjárt áttörik a torlaszt!
Képtelen vagyok válaszolni, vagy elszakítani a tekintetem a kislányról. Arra eszmélek fel, hogy kikapja kezemből a baseball ütőt és egy határozott mozdulattal szétveri a gyermek fejét. Megragadja a karomat és futásra kényszerít. Mögöttünk a bádog torlasz összedől.
- Most merre? - kérdezi egy útkereszteződésnél.
- Arra. - válaszolom.
Végre felocsúdok és visszatér tagjaimba az élet. Még három háztömbnyit futunk és befordulva a következő utcába, meglátjuk a kocsit, rajta sok-sok dobozzal. Ezek szerint Pete-ék sikerrel jártak. Látom, hogy már Jason is megérkezett, de az öreget nem látom. Felpattanunk a platóra és Lawrence már indítja is a motort.
- Hol van a másik? - kérdezem Jasont, mikor kiérünk a településről.
- Bepánikolt és elrohant, mire utolérhettem volna, elkapták a holtak. - ekkor tekintete rólam csapatunk új tagjára vándorol. - Jason vagyok. - mondja. - A kocsiban Pete és Lawrence. Téged hogy hívnak?
- Zayn. - feleli kissé fellélegezve. - Zayn Johanson.
- Leech. - vetem oda orrom alatt.
- Mi volt veled korábban? - nem hagy békén.
- Történt valami? - csatlakozik Jason is.
- Semmi. Minden a legnagyobb rendben van. - válaszolok, és olyan tekintetet villantok Zaynre, ami szavakkal kifejezve körülbelül ennyit jelent: „Ha tovább beszélsz leütlek.” - Kérem vissza az ütőmet.
Látszik rajta, hogy nem tetszett neki a válaszom, az ütőt szinte úgy vágja hozzám. Ezek után Jason kérdezgeti, a szokásos dolgokról. Hogy került oda, mióta van kint, vannak-e társai. Ebből kiderül, hogy az öreget csak pár nappal azelőtt ismerte meg, hogy velünk találkoztak volna. De semmi mást nem hajlandó elárulni.
Pete a falkavezér. Ő majd eldönti mi legyen az új tag sorsa. Innentől fogva nekem semmi közöm az egészhez.
|
