Még pirkadat elõtt ébredek. Órára nincs szükségem, már jó ideje hozzászoktam a korai keléshez, ahogy csodás orchideáim, felélénkülnek, melengetõen lágy simogatásától. Nyújtózom egy hatalmasat és ülõ pozícióba tornázom magam, miközben hajamba túrva igazítok rajta kicsit. A rakoncátlan tincsek, reggelente úgy másznak a képembe, mintha direkt bosszantani akarnának. Egy kovácsoltvas ágyon fekszem, amit az enyészet elõl mentettem meg egy lomtalanítás alkalmával. Ronda volt és rozsdamarta, de én felújítottam mert éreztem, hogy számomra ideális. Na jó, félre a baromságokat. Pénz híján ez volt a kézenfekvõ választás. A legtöbb holmim, amúgy is lomtalanításkor szereztem. Egyszerûen hihetetlen, hogy az emberek milyen holmikat képesek kirakni.
Kikászálódom az ágyból és a köntösöm magamra terítve a fürdõbe vonulok, hogy felfrissítsem magam, majd ezt követõen a virágaimhoz megyek, ki a nappaliba, ami egyben végül is a lakásom többi része. Konyhám nincs, csak egy hûtõ, amiben vért tárolok, és egy mikrohullámú, ahol azt folyékonnyá tehetem. Az egész lakásom elég nagynak mondható. A fölött a kalapüzlet fölött található, ahol amúgy dolgozom. Vagyis a tetõteret egészben én uralom. Csodásan napfényes hely, még ha nem is a legnagyobb luxus. Az ablakokban végig orchideák sorakoznak. Minden hónapban veszek egyet, így elég sok van, a legkülönfélébb színben és fajtában. Odasétálok hozzájuk és végignézve rajtuk, lelök egy szabad párkányrészre, ahol megvárom a napfelkeltét. Ez minden, ami erõt ad a mindennapokhoz. Fura mód, régen, mikor még ember voltam, sosem néztem meg egy virágot sem, úgy isten igazából. Nem érdekeltek és nem éreztem õket fontosnak. Késõbb, lélek nélkül pedig végképp nem ez foglalkoztatott, de mikor a lelkem visszaszereztem és a tetteim miatt érzett fájdalom szinte elviselhetetlennek tûnt, felfedeztem, hogy a virágoknak mekkora hatalmuk van. A virágok segítettek, erõt adtak és nyugalmat. Rájöttem, hogy a törékenységük és szépségük, valójában színtiszta erõt és kitartást sugároz. Hisz mi lehetne kitartóbb egy növénynél, virágnál, ami minden igyekezetével a napfény felé növekszik? A lakásom nem túl zsúfolt, inkább nevezném gyéren rendezettnek, és mivel rengeteg könyvem van, könyvespolcom viszont még egy sem, ezeket mind a földön tárolom, szép kupacokba rendezgetve, téma szerint.
A napi rutint követõen, felöltözöm, hogy nyitásra a lehetõ leg frissebbnek és üdébbnek látszódjam. A testem csodaszép, a bõröm makulátlan, ez nem vitás, de belül rohadok, és komoly erõfeszítésembe telik ezt a tényt véka alá rejteni. Magányos pillanataimban, a fájdalom kiül az arcomra egy mogorva, semmit mondó maszk kíséretében. Én csak plépofának hívóm.
Lebattyogok az üzletbe és komor, lassú mozgással megfordítom a táblát. A tulaj még durmol ilyenkor, de nemsoká az õ számára is megkezdõdik a nap, és meglátogat. Ezért igyekszem addigra összevakarni magam. Annyira rendes emberek, és rengeteget segítenek nekem, nem szeretem láttatni bánatom és fájdalmam. Nyitás után bemegyek a pult mögé és ellenõrzöm a rendeléseket, a készeket és amik a mai napra várnak az üzlet tulajára. Megrendelés akad bõven, hála az égnek.
Nem sokra rá a tulaj is befut, széles mosollyal az arcán.
- Jó reggelt! – rikkantja el magát, mire felnézek a papírok közül, és biccentek.
- Önnek is… - innentõl kezdve én már meg sem tudok szólalni, mert beszélni kezd hozzám. Neki valahogy mindig rengeteg mondanivalója van, amit kedves tekintettel és mélyrõl fakadó türelemmel hallgatok. Miután alaposan kibeszéli a családi helyzetét és, hogy mit csinált tegnap, és persze mit tervez mára, elköszön és a mûhelybe siet, elkészíteni a rendeléseket. Nagy sóhajjal állapítom meg, hogy végre ismét csönd van.
A napom a szokásos nyugodt ütemben zajlik. Semmi különös. Délutánra egy megrendelt kalapot kell elkészítenem. Díszcsomagolásba így a pult háta mögött elhelyezkedõ hatalmas polcrendszeren keresgélem a megfelelõt. Nem kell, sok, hogy a legfölsõ polcon ki is szúrjam a megfelelõt. Létrára állok, hogy elérjem, de még így is nyújtózkodnom, kell. A hátam mögött a bejárati ajtó kinyílik, a jellegzetes csilingelõ hanggal. Új vevõ, vagy érdeklõdõ érkezett. Hallom, hogy köszön, de nem tudok reagálni rá, mert attól tartok, ha más felé moccanok, akkor a padlón kötök ki. Nagy nehezen végül csak sikerül lehalászni a hatalmas doboz. Óvatosan lejövök a létráról, és leteszem a földre, majd a férfi felé fordulok.
A látvány egy pillanatra meghökkent. A rideg, mégis magával ragadó szempár. Egész pontosan csak az egyik szemét látom, de következtetek, hogy a másik is ilyen. Szóval ez a szempár, teljesen megbabonáz egy pillanatra, a különleges fényû és érdekes árnyalatú hajzuhatagról már nem is beszélve.
-Szép napot! – köszön újra, halovány mosollyal az arcán. Udvarias fickó, de akkor mégis miért érzek vele kapcsolatban valamit, amitõl úgy érzem, távol kell tartanom magamtól. A lelkem háborog testemben, mintha ki akarna szabadulni testembõl.
- Jó napot, miben segíthetek? – kérdezem, leplezve zavarom.
- Szeretnék egy különleges kalapot csináltatni, szóval szeretném megkérdezni, hogy foglalkoznak-e egyéni rendelésekkel is?- hangja lágy szinte simogatja a fülem, kellemes modoráról nem is beszélve.
- Igen, foglalkozunk. – felelem kedvesen, de érzelmeket véletlenül sem mutatva.
- Nagyszerû. – szélesedik ki mosolya. Nyílván viszonzást vár tõlem, de én nem vagyok az a bájosan vigyorgó forma. Egy ideje nem megy, még akkor sem ha erõltetem. – Akkor szeretném azonnal leadni a rendelésem, természetesen csak akkor, ha megfelelõ az idõpont. Bármikor visszajöhetek.
- Ugyan már, ez a dolgom. Egy pillanat. – felelem és kihúzva egy fiókot, íróeszköz után nézek. A fiók túlzsúfolt. Keresés közben átfut a fejemen, hogy illene rendet raknom, de mire a gondolatmenet közepére érek, meg is lelem a tollat ás a jegyzettömböt.– Szóval, milyen kalapra gondolt? – pillantok föl rá érdeklõdve.
- Egy nõire. Legyen szolid, de gyönyörû, szóval olyan lesz a formája, amilyen önök szerint a legjobb. Az anyaga legyen puha és fehér, esetleg barackszínû. A szalag legyen bordó és dísznek fehér bazsarózsa. Ha megkérhetném, ne szárított virág legyen. – nem szólok közbe, csak hallgatom és közben jegyzetelek, habár a piros szalagot elég erõs színnek érzem a barackhoz és a fehérhez.
- Biztos benne, hogy ilyen erõteljes színû szalagot szeretne a barack és a fehér mellé? – nézek rá ismét. Szeme vonzza a tekintetem.
- Igen, biztos. Valaminek ki kell emelnie a virág szépségét, és persze ez a szín vonzza figyelmet, magabiztosságot ad. – bólintok, hogy megértettem, és nem is firtatom tovább a dolgot. Õ a megrendelõ, nekem pedig nem kell, hogy tudjam az okait.
- Rendben. Akkor már csak egy telefonszámot szeretnék kérni. Egyelõre árajánlattal nem szolgálhatok, mivel a mester csak holnap tér vissza a városba, de amint valami biztosat tudok tájékoztatom.
- Köszönöm szépen. A telefonszámom: 06995566883. – lepõdöm meg egy pillanatra, amitõl némi élénkség jelenik meg arcomon.
- Milyen egyszerû. – említem meg mellékesen. Tényleg vicces egy szám, de azért annyira nem, hogy mosolyra fakassza kimért ábrázatom.– És a kalap is csodálatos lesz, garantálom. Szerencsés a kedvese. – teszem még hozzá. Magam sem értem miért emelem így ki, hogy kinek lesz. Talán irigylem, amiért ilyen figyelmes társa lehet? Nekem sosem adatott meg egy társ, fõleg nem olyan aki a lelkemet próbálta megerõsíteni.
- Nem a kedvesemnek lesz. – mosolyodik el – A távoli unokahúgomnak.  Ritkán látjuk egymást, mivel messze lakik, és amikor találkozunk, mindig ajándékozunk a másiknak valami apróságot. – meglepõdöm válaszán, de még ezzel együtt is nagyon kedves gesztusnak érzem és gondoskodónak. – Különben is, a nõk nem az eseteim. – na ez már túl sok információ volt. Kijelentésétõl kicsit melegem lesz, ráadásul a hozzá párosított tekintet. Mintha direkt nekem címezte volna, hogy tudassa inkább én lennék az esete. A gondolattal el is játszom egy pillanatra, de gyorsan elhessegetve a buta gondolatot térek vissza a valóságba.
- Szükség van még valamire? – vált témát szerencsémre, mert érzem az a kevés vér, ami bennem pang, elkezd egy helyre szaladni. Egész pontosan a fülembe, amit nyílván vörösre is fest..
- Nem. – rázom meg a feje és igyekszem kerülni a szemkontaktust. Kellemetlenül érzem magam és nem akarom, hogy ezt lássa rajtam, hisz még ha akarna is tõlem valamit én magányra vagyok kárhoztatva, amíg nem ér utol a vég.
- Akkor a viszontlátásra. – fordul meg, hogy távozzon, mire eszembe jut, hogy zavaromban a nevét sem kérdeztem meg.
- Illetve igen. A nevét elfelejtettem megkérdezni. – szólok utána.
-  Déa Orchid. – Visszafordul és a válla fölött rám mosolyog. Milyen különleges név, szinte már csodásnak mondható. Ez alkalommal, nem tudom elkerülni pillantását. Tényleg nem tudom megmagyarázni miért kavarja föl a lelkem ez a szempár, de az biztos, menekülõre próbálja fogni.. – További szép napot! – köszön el sejtelmesen.
- Viszontlátásra. – köszönök el én is és egy egész percig csak meredten bámulom a mögötte becsukódó ajtót. Milyen fura egy férfi. Kiráz tõle a hideg, mégis vonz magához.
Megrázom a fejem és visszatérek a munkához. Kezembe veszem a jegyzetet és hátraviszem a mûhelybe. A fõnök átveszi a megbízást én pedig visszamegyek az üzletbe, befejezni amit elkezdtem. A nap gyorsan elszáll, mire mindennel végzek este lesz, bezárom a kis üzletet és nyugovóra térek.
***
Másnap szabadnapom van, de még mielõtt bármibe fognék, felveszem a fizetésem a fõnöknél, aki megkér, hogy hívjam még föl az a fickót, aki a kalapot rendelte, hogy kész is van. Meglepõdöm, milyen gyorsan elkészült, és talán kicsit csalódott is vagyok, hogy ma fog érte jönni, én pedig nem láthatom, mivel nem dolgozom. A gondolat már magában is szánalmas, de most nem érdekel. Azok a szemek megbabonáztak. Persze tudom, hogy a látszat csal, és bármennyire is vonzónak találom õt ez csak az érzékeim és a magányom okozta szánalmas illúzió.
Bepötyögöm a számokat és amint a telefon kicsöng mély levegõt veszek, hogy hangom véletlenül se remegjen meg. Sajnos ennyi év alatt sem szoktam még meg a telefon használatát. Mondjuk ki, nem szeretem a modern élet vívmányait.
-Déa Orchid… - szól bele kellemes hangján. Ez a férfi túl kellemes, ez már magában gyanús.
- Jó reggelt, elnézést a zavarásért. A kalapüzletbõl hívom, a rendelése miatt.  - próbálok a lehetõ leghivatalosabb lenni. A hangom távolságtartó és rideg, mint mindig. – Elkészült a rendelés, akár már délelõtt eljöhet érte.
- Értem, ez remek… - feleli kedvesen. – Akkor ma bemegyek érte… Nem mellesleg, hogy érzi magát ma reggel? – kérdése annyira meglep, hogy azt sem tudom mit válaszoljak rá. Nyílván beszélgetni szeretne, legalábbis azt hiszem. Vagy csak az udvariasság diktálja számára ezt a kérdést?
- Azt hiszem átlagosan… - felelem kicsit zavartan, és még mielõtt újra kérdezne, vagy szólna, közbevágok. – További szép napot… várjuk a kalapért…- azzal le is rakom, sõt inkább levágom a készüléket a helyére. Egy pillanatig meredten nézem. Nem akartam tapintatlan lenni, de amúgy is nehezemre esik a beszélgetés, hát még telefonon keresztül.
A fõnök belibben az üzletbe és odaadja a fizetésem, majd beáll a pult mögé, hogy én nyugodtan tudjak a dolgomra menni. Akad bõven. A készleteim teljesen kiürültek, és szó szerint éhezem. Az alvilághoz fordultam segítségért, így havonta feltöltöm a vérkészleteim. Elég beteg dolog, vérrel kereskedni, és nem is legális, de még mindig jobb, mint vadászni. Nem szeretek emberekre támadni, még akkor sem, ha pont csak annyit veszek el tõlük, ami még nem halálos. Sajnos régebben sokat gyilkoltam, és ez mind a lelkemet nyomja. Talán pont emiatt éreztem szükségét az alternatív megoldásnak.
Miután megkötöm az üzletet a vért elszállítják a megadott címre, én pedig rendre bepakolom a hûtõszekrényembe és a fagyasztómba. Ez egy igen körülményes megoldás és elég kiszolgáltatott helyzet. Mindig bennem van, hogy mikor kérdeznek rá. Minek ez a sok vér? Szerencsére nekik pénz kell, és nem kérdeznek semmit, legalábbis eddig nem volt rá precedens.
A fizetésem nagyjából el is megy, alig marad pár dollárom, amibõl személyes igényeim ki tudom elégíteni. Nem mintha sok mindenre szükségem volna az élethez. A kiadásaim minimálisra csökkentettem. A ruháimat magam varrom, vagy turkálóból vásárolok. Viszont van egy valami, aminek sosem tudok ellen állni, ez pedig az orchidea. Minden hónapban veszek egyet, és már most is megvan a kiszemeltem. De mivel az egész nap a rendelkezésemre áll, úgy döntök, inkább kimegyek a parkba, egy kicsit olvasni és majd zárás elõtt megyek el a virágért. Könnyed olvasmányt viszek magammal. A Szentivánéji álmot, amit már ki tudja, hányszor olvastam ki. Szinte betéve tudom a szövegét, mégis megunhatatlannak érzem. A Central parkba megyek, az egyik híd közelébe. Ezt a helyet is jól ismerem. Gyakran járok ide, hogy kiszelõztessem a fejem, bár a táj folyton változtatja az arcát, ami számomra mindig lenyûgözõ, az õszi arcát szeretem a legjobban.
A szokásos helyemre telepedek le, egy fa tövében és elõvéve könyvemet a hátam megtámasztva olvasni kezdek. A híd közel van hozzám, a víz csobogása pedig nagyon kellemes és nyugtató. Olvasás közben teljesen beleélem magam a szövegbe, a külvilágra ügyet sem vetve, lehunyom a szemem és halkan fejbõl mondom a szöveget.
-Naggyá, dicsõvé tesz a szerelem;
Nem szeme lát, csak szíve - s ez okon
Festik Cupídót szárnnyal, de vakon;
Elméje van s balul itél vele:
Szárny, szem nekûl: ez a hóbort jele.
Gyereknek is jól mondják annyiban,
Hogy oly könnyelmû választásiban,
És, mint játszó gyerek szavát szegi,
Játszik hitével, sosem áll neki.
Az éj, ki a szem tisztét elveszi,
Fülünk hallásra élesbbé teszi,
S amennyi részben csökkenté a látást,
A hallószervnek ád megannyi rá'dást.
Hangom megszakad, ahogy valaki a semmibõl elõtûnve, folytatja. Összerezzenve pattan ki szemem és becsukom a könyvet, majd a hang irányába fordulva szótlanul figyelem, ahogy folytatja a monológot, miközben egyre közelebb jön. A kalapos férfi az, akit ma hívtam föl. Mégis, hogy kerülhetett ide?
-Bolond s szerelmes oly fövõ agyú
S ábrázó képzetû, hogy olyat is lát,
Mit józan ész felfogni képtelen.
Az õrült, a szerelmes, a poéta
Mind csupa képzelet: az egyike
Több ördögöt lát, mint pokolba férne;
Fura érzés hallgatni õt. Sokat gondoltam ma rá, de koránt sem érzem boldognak magam a találkozástól, hisz csak a szívem fájdítja a tudat, hogy sosem kerülhetek igazán közel hozzá, mert egy szörnyeteg vagyok. Kívülrõl fújja a szöveget akár csak én. Ez ritka, ha csak nem színész az illetõ.
Ez a bolond; nem másképp a szerelmes:
Cigánynõbõl is Helenát csinál;
Szent õrületben a költõ szeme
Földrõl az égre, égbõl földre villan,
S mig ismeretlen dolgok vázait
Megtestesíti képzeletje, tolla
A légi semmit állandó alakkal,
Lakhellyel és névvel ruházza fel.
A képzelõdés oly játékot ûz,
Hogy, ha örömre gyullad a kebel,
Megtestesíti ez öröm okát;
Vagy képzeletben, éjjel megijedve,
Mily könnyen lesz egy-egy bokorbul medve?
Mire befejezi, már mellettem guggol.
- Elnézést nem akartam megijeszteni, csak erre sétáltam és meghallottam, hogy valaki Shakespeare-t  szaval. – mosolyodik el, ahogy abbahagyja a szöveget. Nagyot nyelek, de nem viszonzom mosolyát. Mint mindig most is csak a szokásos érzelemmentes, talán kicsit magányosnak ható arckifejezéssel figyelem, miközben a könyvet mellkasomhoz szorítom.
- Semmi baj… - felelem.
- Nem zavarom, ha ideülök ön mellé egy kicsit? Úgy tûnik eltévedtem, mert már órák óta sétálgatok, és ön az elsõ akivel találkozom. Kicsit kimerültem. – tekintete kicsit kérlelõ, mintha a visszautasításomtól tartana, pedig a park közterület.
- Nyugodtan. – felelem halkan. Nem tudom mit mondhatnék neki. A fejemben keresem a megfelelõ szavakat, de nem megy. Ahogy rám néz, azokkal az átható szemekkel, teljesen megbabonáz. Kicsit úgy érzem magam, mint egy pillangó, aki a reflektor fényében elvakul és már nem tudja merre kellene tovább mennie. – Tetszett a kalap? Odaadta már az unokahúgának? – kérdezem végül, zavartan. Hangom akadozik, szinte tapintható mennyire feszült és zavart vagyok.
- Igen, elhoztam és nagyon tetszett neki. Egészen kivirult a lelke.. – mosolyog tovább, de én még mindig nem vagyok képes visszamosolyogni. Nem megy, már idejét sem tudom, mikor mosolyogtam utoljára, pláne úgy, hogy az tiszta szívbõl jöjjön. Az emlékeim megkeserítettek, amiket a múltban tettem és amit tehetek a közeljövõben, mindent beárnyékol, és a mosoly mint érzelem értelmét veszítette. Lelkem amit oly gondosan zárok testembe, ismét reszketni kezd, mintha folyton figyelmeztetni próbál, hogy a külsõ szépség nem tükrözi a mögötte megbúvó szándékot. Ha hallgatnék rá, fognám magam és olyan messzire futnék ez elõl a férfi elõl amennyire csak lehet, de lábaim gyökeret vernek, magányom sajgó terhe maradásra késztet.
- Ennek igazán örülök, majd átadom a mester úrnak, hogy a hölgy elégedett volt mûvével. – zavartan pillantok a távolba.
- Szereti Shakespeare-t  vagy csak ezt az egy mûvet? – kérdésére visszafordítom tekintetem.
- Szeretem, mindet… - válaszom egyszerû és lényegre törõ. Nem használok fölöslegesen ömlengõs válaszokat. Valójában szeretek mindent, ami azt a múltat idézi, ahol még úgy éreztem van helyem a világban.
- Én is szeretem, talán a drámai vonalát jobban, de ez a könnyed szerelmesen vicces adoma is kedvemre való. – szavai szépek, mondatai kerekek és kifejezõk. A mostani fiatalok nem így beszélnek.  Talán az õ lelke is öregebb a megszokottnál? Ha valamit megtanultam, miközben a lelkem próbáltam visszaszerezni, hogy bizony létezik a kifejezés, miszerint a lélek örök és sosem vész el igazán. – Meglepett, hogy kívülrõl mondta a szöveget. Nem gondoltam, hogy színészkedik.
- Nem színészkedem, csak sokat és sokszor olvastam. – felelem halkan.
- Akkor sem megszokott, de ugyanakkor felettébb kellemes meglepetés. – szemei fürkészve kutakodnak. Érzem a lelkem és az agyam legmélyére szeretne látni. Az okát nem értem, de érzem. Az a szempár mindent tudni akar, még ha a száj nem is kérdez. – Tud esetleg mást is kívülrõl? – kérdése meglep. Azt mégsem mondhatom, hogy az összest tudom, így megcsóválom a fejem.
- Sebaj, ez is valami. – mosolyodik el ismét. Tudom, hogy viszonzásra vágyik. Megadhatnám neki, amit szeretne, de attól tartok, az csak tovább bátorítaná. Mikor látja, hogy bármennyire igyekszik, viszonzást nem fog kapni, témát vált. – Visszatérve a kalapra… Õszintén csalódott voltam, amiért nem ön adta át a megrendelést.
- Sajnálom, ma szabadnapos vagyok… - felelem, mintha bármi miatt i mentegetõznöm kellene.
- Semmi baj. Kiengesztelhetne azzal az aprósággal, hogy elárulja a nevét.
- Ha ez önnek kiengesztelés. Engem Moritának hívnak. – árulom el, hisz nem titok, bár így belegondolva, az az ismerkedés egyik alapja, így talán jobban jártam volna, ha inkább eltitkolom. – Viszont nekem most mennem kell… Kicsit elszaladt az idõ… - állok föl és leporolva magam, elteszem a könyvet a táskámba. További szép napot… - köszönnék el, de õ feláll és megfogja a kezem. Reflexbõl rántom el, mert nem szeretem, ha megérintenek.
- Elnézést.. – kér töredelmesen bocsánatot, holott semmi kivetendõt sem tett.
- Semmi baj, én kérek elnézést, amiért modortalannak tûnhetek. Csak nem szeretem, ha megérintenek. – húzódom el.
- Moríta ön menekül elõlem? Valami rosszat tettem? – a kérdés bár meglepõ, mégis jogos.
- Nem, rosszul látja. Tudja elég magamnak való vagyok. Nem az a kifejezett jó társaság, és megígértem egy virágüzletbe, hogy ma elmegyek valamiért. Ha nem indulok el, akkor bezár mielõtt odaérek. – nem tudom miért akarom megnyugtatni, hogy a hibakód nem benne, hanem bennem van. Szimpatikus és jóképû, ráadásul kellemes a közelében lenni, talán pont emiatt menekülök annyira.
- Ha nem elõlem menekül, engedje megy, hogy elkísérjem. Közben kicsit megismerkedhetnénk, meghívnám utána egy süteményre, kávéra, vagy bármire amit szeretne. Ön talán nem érzi kellemes társaságnak magát, de én igen. Szeretném kicsit megismerni. – annyira õszintének tûnik, de még mindig ott van bennem  félsz, a tudat, hogy elõbb utóbb kibukik belõlem a szörny és nem szeretném, hogy akkor bárki a közelemben legyen.
- Ez nem túl jó ötlet, higgye el, nem érdemes engem megismerni. – tekintete kérlelõ, szinte ellenállhatatlan, ami miatt bizony, még az én keményre kovácsolt önuralmam is beadja a derekát.
- Rendben… - sóhajtok. – De nem ígérhetek semmit. És nem kérek semmit, nem szoktam cukrászdába, vagy kávézókba járni. – egészítem még ki mondandóm, nehogy úgy érezze nyert ügye van.
- Nekem megfelel. – mosolyodik el ismét. Összeszedem magam és elindulunk ki a parkból az üzlet irányába, ami közvetlenül az egyik bejáratnál található. Az eladó már messzirõl integet, és mikor odaérünk lelkesen magyarázza, hogy kapott új szállítmányt. Biztos abban bízik, hogy még egyet veszek, de sajna ez nem fog menni.
- Amit kinéztem még megvan? – kérdezek rá, kicsit talán modortalanul a szavába vágva.
- Természetesen… - feleli kedvesen és a hátsó részbe belépve elõhozza a csodás növényt. Szemem felcsillan és egy halovány, mosoly jelenik meg az arcomon. Õszinte és igazán bájos mosoly, amit csak egy ilyen gyönyörû virág tud elõidézni bennem.

Annanak holnap bevallom, hogy festõ és író vagyok, meglepem valami virágos ajándékkal, és utána az eddigieknél is jobban fog vonzódni hozzám. Csak ne lenne olyan kis gátlásos és félénk. Akkor járhatnék a fekete ingemben, a láncaimmal, de így… így nem maradt más csak a fehér ing, egy világos kéknyakkendõ, zakó, jól fésült haj, egyszóval a tökéletes, visszafogott úriember. Éhes vagyok…

Hirtelen megtorpanok. Egy csinos, szolid kis kirakat kacsintgat velem, üvegablakai mögött egyedi kalapok kavalkádja vonzza a bámészkodó tekinteteket. Akad jó pár virágos is. Vajon készítenének nekem egy különleges, egyedi darabot? Pénzem van elég, szóval nem látom akadályát.

A bejáratot kitárva vidám csengettyûk jelzik, hogy új vásárló érkezett, szerény személyemben. Mintha itt más lenne a levegõ. Köszönök, majd elindulok a zsúfolt, de tiszta térben a milliónyi tökéletes kalap között. A terem közepére érve megpillantom az eladót, ahogyan háttal nekem egy lépcsõs valamire állva, amit eddig még csak hatalmas, ódon könyvtárakban láttam próbál a legfelsõ polcról lekapni valami dobozkát. Itt az illat még erõteljesebb. Különleges aura… jobb oldali szemem vörösen és mohón villan fel. Isteni íze lehet… és játéknak sem lesz utolsó. Kecses testén a nyújtózkodás miatt felcsúszik feszes ruhája, hogy láttatni engedje éhes szemeimnek tökéletes bõrét. Imádni fogom. Õ az enyém, igen az enyém. Nem lehet senki másé.

Szoros nyakkendõm meglazítom, kicsit lazább testtartást veszek fel, és mire szemem pirosságát is eltûntetem addigra új áldozatom sikeresen eléri a dobozkát, és elkezd lemászni. Mikor földet ér és megfordul, akkor egy pillanatra megdöbben, pont úgy, ahogyan én is. Igazi fõnyeremény. Fehérhajszálakkal tarkított haja és a szomorú tekintete, a mozgása, arcának lágy szépsége… minden porcikámból az üvöltõ birtoklási vágyat váltják ki. Akarom.

De nem ronthatok ajtóstul a házba.

-Szép napot! – köszönök újból, halvány mosollyal az arcomon.

- Jó napot, miben segíthetek? – még a hangja is… szinte elomlik a számban…

- Szeretnék egy különleges kalapot csináltatni, szóval szeretném megkérdezni, hogy foglalkoznak-e egyéni rendelésekkel is?

- Igen, foglalkozunk.

- Nagyszerû. – szélesedik ki a mosolyom. – Akkor szeretném azonnal leadni a rendelésem, természetesen csak akkor, ha megfelelõ az idõpont. Bármikor visszajöhetek.

- Ugyan már, ez a dolgom. Egy pillanat. – húz ki egy fiókot és kezd el benne kotorászni, miközben a legkülönbözõbb színû és formájú masnik, mûanyagvirágok kerülnek elõ pár mérõszalag és olló kíséretében. – Szóval, milyen kalapra gondolt? – pillant rám immáron egy tollal és egy darab papírral a kezében.

- Egy nõire. Legyen szolid, de gyönyörû, szóval olyan lesz a formája, amilyen önök szerint a legjobb. Az anyaga legyen puha és fehér, esetleg barackszínû. A szalag legyen bordó és dísznek fehér bazsarózsa. Ha megkérhetném, ne szárított virág legyen. – na igen. Azoktól szinte rosszul vagyok. Szárított virágot nem adunk egy nõnek.

- Biztos benne, hogy ilyen erõteljes színû szalagot szeretne a barack és a fehér mellé? – emeli rám sûrû pilláit a jegyzetelésbõl.

- Igen, biztos. Valaminek ki kell emelnie a virág szépségét, és persze ez a szín vonzza figyelmet, magabiztosságot ad. – ami Annára ráfér.

- Rendben. Akkor már csak egy telefonszámot szeretnék kérni. Egyelõre árajánlattal nem szolgálhatok, mivel a mester csak holnap tér vissza a városba, de amint valami biztosat tudok tájékoztatom.

- Köszönöm szépen. A telefonszámom: 06995566883.

- Milyen egyszerû. – dobódik fel egy pillanatra a hangja, annak ellenére is, hogy mosolyt igencsak együgyû telefonszámom sem tudott az arcára csalni. Istenem… az illata… lelkének ez a különleges aromája… vajon mibõl fakad? – És a kalap is csodálatos lesz, garantálom. Szerencsés a kedvese. – tér vissza az eladók megszokott szerepébe, de az a mély bánat, amit a szemében hordoz és ami lágy arcvonásai közé költözött a kedélyes hangnemet porrá törik. Annyira gyönyörû…

- Nem a kedvesemnek lesz. – mosolygok rendületlenül. Szívesen mondanám, hogy a leendõ vacsorámnak, de inkább nem teszem. – A távoli unokahúgomnak.  Ritkán látjuk egymást, mivel messze lakik, és amikor találkozunk mindig ajándékozunk a másiknak valami apróságot. – hazudom egy szemrebbenés nélkül kérdõ tekintetére válaszul. – Különben is, a nõk nem az eseteim. – kotyogom el suttogva a pöttömnyi információt, mire zavartan lesüti a szemét és egy lépéssel hátrál.

- Szükség van még valamire? – váltok gyorsan témát, ahogyan beszédhangom is felerõsödik.

- Nem. – rázza meg gyorsan a fejét. Még mindig nem néz a szemembe. Lehet, hogy túl éhesen pillantottam rá? Lehetséges…

- Akkor a viszontlátásra. – fordulok meg jókedvûen, de a hangja megállít.

- Illetve igen. A nevét elfelejtettem megkérdezni.

-  Déa Orchid. – pillantok hátra féloldalasan igyekezve a lehetõ legellenállhatatlanabbnak tûnni a világon. Csak egy másodpercnyit hagyom, hogy rám vesse csodás tekintetét és már vissza is fordulok. Fogunk mi még találkozni. – További szép napot! – az enyém az lesz.

- Viszontlátásra.