Erõsen kétlem, hisz az éjtündék között minden fiút a harcra nevelnek, õ pedig nem is néz ki harcosnak. Mit is mondott? Valamiféle sámán?

- Nem – ismeri be halkan – Még sohasem találkoztam egyel sem. Úgy tudom, messze északon harcolnak az orkokkal a területeikért. Már ha igazak a pletykák.

Azok nem csak pletykák, d meg is érdemlik a nyomorultak, hogy háború sújtsa õket, azok után mennyi gonoszságot követtek már el.

- T miért nem vagy akkor a csatában? – harcolni nem tudna, de gyógyítani igen. Ha az õ vérük is csörgedezik benne, már az is meglepõ, hogy nem élt velük. De ha nem ott és nm is itt, akkor hol volt?

- Mert én csak egy korcs vagyok – szomorú mosoly, de mintha ezeket a szavakat nem itt és most mondaná ki vagy hallaná elõször. Valószínûleg már mások is mondták neki. – Úgy vélem még a létezésemrõl sem tud más, csak az apám.

Hát persze…

- Szóval apád volt sötét tünde. Gondolom megerõszakolta az anyádat – annak a fajnak minden mocskos tagját ki kellene irtani!

- Nem! – kiált fel hirtelen, haragos arccal – Anya szerette apát, és apa is anyát! Anyuval ajándékot cseréltek!

A szemeibõl könnyek csordulnak elõ, hangtalanul sír, de amit mondott… tudom mi jelent az ajándékcsere, hisz talán csak ez az egy dolog, amiben a sötét tündék hasonlítanak hozzánk. Ha két tünde örökre össze akarja kötni az életét, akkor az egymás számára legkedvesebb tárgyakat a másiknak adják. Az emberek esküvõnek nevezik, mi ajándékcserének.

De nem is értem… hogy volt képes egy tiszta tünde asszony, egy olyan faj tagjához kötõdni, akik még az életet is elpusztítják maguk körül? Hogyan és ki? Míg kavarognak a gondolataim a félszerzett lehajtott fejjel pityereg elõttem és bár tudom, hogy nem kellene sajnálnom, hisz félig az ellenségem fajtájához tartozik, mégis rossz néznem, hogy ennyire bántja amit mondtam. Nem szeretek egy élõlényt sem kínozni és ez is az.

- Sajnálom kölyök – mondom végül bocsánatkérõn.

- Overon. – motyogja szipogva – A nevem Overon. – mosolyog, majd felnyújtja a kezét, de nem fogadom el. Tilos sötét tündékkel érintkezni és én már így is megszegtem ezt a szabályt, mert segítettem neki.

Overon… Mirveron… ez… ez komoly?!

- Ez valami rossz vicc – még tünde nevet is kapott, ami csak pár szótagban tér el az enyémtõl – Engem Mirveronnak hívnak. – adok magyarázatot, mikor furán néz rám.

- Mesélnél a szüleidrõl? Meg akarom érten hogyan köthették össze magukat. – számomra ez érthetetlen.

- A nagymamám ember volt. – akkor az emberi fajból is van benne? Te jó ég… - Beleszeretett egy tünde férfiba, évekig együtt voltak, de õ elhagyta egy tünde asszonyért. Ebbõl a kapcsolatból született meg anyu. Miután a nagyi meghalt anya egyedül maradt, és hagyományos táncokkal, és azok oktatásával kereste a kenyerét. Egyszer egy gazdag férfi elrabolta õt, mert anya nem akart hozzámenni. Apu mentette meg s férfi katonáinak erõszakoskodásától. Csak néhány rövid hónapot voltak együtt. Mikor apát elszólították a harcok, anya már viselõs volt velem. Apa egy tõrt hagyott hátra nekem, habár még azt sem tudták milyen nemû leszek. Anya nevelt tíz éves koromig.

És akkor most hol lehet az anyja? Nyilván meghalt, ha egyszer Overon egyedül mászkál. Ez az egész történet viszont furcsa. Miért mentene meg egy éjtünde egyet az ellenségei közül? A sorsára kellett volna hagynia, vagy meg kellett volna ölni.

- Tudod… azt hittem minden éjtünde gonosz – és még mindig nem vagyok meggyõzve az ellenkezõjérõl teljesen.

Elmosolyodik, majd elém áll és megfogja a kezem. A bõre puha és meleg, de ennek ellenére azonnal el akarom húzni, de nem hagyja. Mi a fenét akar?

- Nem minden fekete vagy fehér. Vannak árnyalatok és átmenetek a színek között, ezért élhet a világban olyan lény is, mint én. Néha mást is kéne látni, mint a sötétséget és a fényt, mert így elvesznek azok, amik a félhomályban vannak.

Én ezt nem teljesen így látom, de nem fogom ezt neki magyarázni. Elhúzza tõlem a kezeit a tenyeremben egy sötétlila, hegyes szirmú virág pihen, amilyet még nem láttam.

- Ez állítólag az éjtündék szent virága, az amelion. Tartsd meg kérlek, emlékezz arra, hogy nem lehet mindent szigorúan beskatulyázni. Tekintsd búcsúajándéknak. – mosolyog.

- Mi? Hisz a sebed…

- Meggyógyítottam maga, míg te aludtál. Így engedelmeddel távoznék. Mindent köszönök Mirveron. – felágaskodik hozzám és egy puszit nyom az arcomra, de szinte azonnal elhajolok tõle.

- Mi ütött beléd? – kérdezem morcosan.

- Semmi, ne haragudj. Akkor mehetek ugye? – kérdezi, bár nem mintha engedélyt kellene kérnie ahhoz, hogy megölesse magát, de õ tudja. Nem is lett volna szabad a házamba hoznom.

- Mutasd azt a sebet. – kérem, bár nem kellene.

Feltekeri a ruháját és valóban csak egy vékony csík jelzi a szúrás helyét. A seb teljesen eltûnt, minta már napok teltek volna el. Ezek szerint tényleg gyógyító sámán.

Végigsimítok rajta az ujjammal, mire megrándul kissé ezért rápillantok.

- Csak csiklandoztál. – mondja, majd visszahajtja az inget. – Akkor mehetek?

Még mindig nem tartom jó ötletnek az ünnep kezdete elõtt, de mégsem tarthatom itt akaratom ellenére és nem is kötelességem megvédeni. Ezzel már képes lesz futni ha kell, bár még mindig nincs biztonságban.

- Menj ha akarsz, de veszélyes lesz. Ne menj be az erdõbe ha jót akarsz magadnak. – figyelmeztetem, persze már korábban is mondta neki.

- Nem fogok, majd a folyó mellett haladok. – összeszedi a kistáskáját, a köpenyét, majd körbenéz, hogy hol is volt a bejárat.

- Erre. – nekem úgy is indulnom kell a szokásos esti körutamra. Lemegyek és õ is utánam, majd eligazítja magán a táskát.

- Akkor viszlát. – mosolyog, én pedig csak biccentek felé.

Elindul abba az irányba, amerre menne akart, egy darabig még figyelem a távolodó alakot, majd amikor a szürkület már kezdi elnyelni én is elindulok a folyó mentén, de a másik irányba.

***

Telnek a napok, de a határon nyugalom van. Csupán két besurranni akaró banditát kellett elkergetnem, akik azt hitték meglophatják a tündéket. Sokan hiszik ezt, mert valahonnan olyan ostoba történetek indultak, mi szerint az erdõ mélyén gyémántkastélyban él a királyunk. Ez badarság. Mégis honnan szereznénk annyi gyémántot, hogy egy egész kastély épüljön belõle?

A kõkastélyt apró hegyikristályok díszítik, amit a magas hegyormokról szedtünk össze. Ember még nem látta, így nem is tudhatják.

Az esti sétáim közben eszembe jut Overon is. Furcsa mód minden hajnalban a fa tövére pillantok elõször, mintha azt várnám, hogy megint ott lesz, amin egyszer még el is mosolyodom. Azt hiszem olyan rég élek már egymagam, hogy megártott a társaság.

***

Négy nappal késõbb úgy döntök ideje feltölteni az éléskamrát is, mert pár nap is itt az õrségváltás, akkor pedig nem fogom az egész éjszaka az erdõt róni. Fogok pár halat a folyóban, elég lassú folyású ahhoz, hogy ne sodorjon el a víz, ezért egy keskenyebb szakaszra hálót erõsítek a part két oldalához, akiben majd a nagyobb, ízletesebb halak fennakadnak. Amint ez kész van az erdõbe megyek néhány fûszernövényt keresni, út közben szedek pár erdei törpegumót is, ami egy nagyon tápláló gyökérfajta, kicsit sós ízzel. A fonott kosár hamarosan megtelik, leteszem egy fa tövébe és befejezem az utamat a határ széléig, de ma nincsen semmi, ami bajt okozhatna.

Hazafelé felveszem a kosarat, majd megállok a folyónál is, hogy összeszedjem a halakat, de szinte belém reked a levegõ, mikor egy ismerõs köpenyt látom a kötelekre csavargózva. Egy szürke kar lebeg a víz tetején és nem mozdul.

Ledobom a kosarat és rögtön a vízbe gázolok és kiakasztom a hálóba csavargózott testet. A bõre jéghideg és kicsit furcsa színû, de nem ez a legnagyobb baj hanem a három nyílvesszõ, ami kiáll belõle. Kettõ a vállában és egy lejjebb, közelebb a szívéhez, de még nem halt meg.

Kiteszem a partra, a kardommal megszabadítom a nehéz, tázott köpenytõl és a felsõ  ruházatától és, de a nyilak látványára felszisszenek. Ott ahol a testébe fúródtak, a bõre elszínezõdött, fekete foltok jelentek meg, ami az õ világosabb szürke bõrén tökéletesen látszik. Tünde nyilak, amit a sötét tündéknek szánt méreggel itattak át.

Tudtam, hogy nem kellett volna elmennie! Megmondtam, hogy az ünnep közeleg és veszélyes lesz, de nem hallgatott rám!

- Héé, kölyök térj magadhoz! – megütögetem az arcát, de semmit. Lélegzik, mert szerencsére az arca kint volt a vízbõl, de ez a méreg… halálos a sötét tündékre. Viszont ha még él, akkor lehet, hogy rá másképp hat amiatt, hogy félszerzet. Talán mg sem öli? Vagy igen, csak lassabban? Most mégis mit csináljak vele? Van gyógyító mágiám, de nem olyan erõs, én nem vagyok sámán hanem harcos. A mérget pedig nem tudom semlegesíteni… nem ismerem az ellenszerét.

- Fenébe!

Felveszem és a vállamra kapva elindulok a házam felé, nincs innen messze bár eléggé módot ad, felvinni a fa tetejére, de amikor megvan rögtön a hálószobába viszem és az ágyra teszem.

A bõre nagyon hideg, az ujjai pedig ráncosak, mennyi ideje lehetett a folyóban? Négy napja ment el… egyáltalán mikor lõhették meg?

Mindegy, majd késõbb…

Fogok egy kést és levagdosom róla a nadrágot és az alsónemût, mert az is csurom víz, majd felrántom rá a meleg takarót addig, ameddig a nyilak engedik. Azokat pedig ki kell húzni… remélem nem ébred fel rá, mert nagyon fog fájni…

- Ne koszolj össze sok mindent, mert nekem kell megtisztítanom õket. – morgja, majd engem figyelmen kívül hagyva ellenõriz egy kisebbnek tûnõ helyiséget. Talán kamra, vagy spájz lehet. 

- Én is megtisztíthatom õket - ajánlom fel. Nem szeretnék még jobban a terhére lenni.

- Te csak maradj itt szépen. Azzal a sebbel egyébként sem tudnál a folyóhoz mászkálni. – int le.

- Köszönöm. – mosolygok rá õszintén. 

- Lehetõleg maradj csendben és ne csapj zajt, mert aludni akarok. A hálószobámba pedig nem mehetsz be. Érted? – kérdi ridegen. Vajon tud máshogyan is beszélni?

- Igen, csendben leszek és… melyik a hálószoba? – pillantok a nádfüggönyökre.

- Az. – bök a konyhához közelebb esõre.

- Rendben, nem megyek oda.

Ígéretem után magamra hagy, én pedig csendesen véggjárom a házat. bédre megeszem a reggelire szánt ételt, utána kiülök a nappali padlójára. Kiürítem a padlóra a tarisznyámat. Elõször az ételeket mérem fel. Ha okosan beosztom, akkor szûkösen kijön belõle a tíznap. Majd csak egyszer eszem naponta - határozom el. Ezután az aprócska, egy adagos üstömbe pakolt alapanyagaimat mérem fel. Kell majd szednem némi holdszirmot, és kamillám is fogytán van.
Hosszan szemezek a sebzáróporral. Nagyon nehéz elõállítani, és drágán tudom, eladni, de ha nem akarok a kissé morcos házigazdám terhére lenni, akkor használnom kell. Kiveszek belõle egy keveset, és elkeverem némi vízzel. Sûrû masszává válik. Fölsõmet levetem, s bekenem a vágást a krémmel. Éget, s fáj, ahogy a mágiámmal átitatott por összehegeszti a bõröm. Csak egy vékonyka heg jelzi, hogy valaha ott seb volt. Így már ma tovább tudok menni. De nem mehetek el szó nélkül. Elõször is meg kell varrnom a ruháimat, és rendet kell raknom magam után.
Körbejárom a lakást még egyszer, majd bemerészkedem a lefüggönyözött részhez, ahol egy kisebb könyvtárat találok. Egyessével végig nézem a borítókat, de nem merek hozzájuk érni. Nem szeretném, ha haragudna rám a tulajuk. Lábujjhegyen pipskedve próbálom meglesni a felsõ sorban lévõk címét.
- Mit csinálsz? – csattan fel hangja a hátam mögött. Összerándulok, hisz tudom, nem lett volna szabad ide bejönnöm.

- Se-semmit. Csak megnézek a borítójukat. Nem vettem el semmit. – lépek el a polctól.

- Te el tudod olvasni ezt? – bök a kisasztalon lévõ kötetre.

- Holdszivárvány? - olvasom fel.

Szemében döbbenet villan.

- Ki tanított meg az írásunkra?

- Nem tanított senki… most látok elõször ilyen jeleket. Egyszerûen csak tudom mit jelentenek. – pislogok vissza a többi könyv felé.

Hogyhogy el tudom olvasni? Bárcsak tudnám. Hiszen csak embernyelvet tanultam.

- Tehát több van benned a fajtámból, mint amennyi a külsõdön látszik. – mondja gúnyosan. - És mi van az éjtündékkel? Éltél közöttük?
- Nem - ismerem be halkan. - Még sohasem találkoztam eggyel sem. Úgy tudom, messze északon harcolnak az orkokkal a területeikért. Márha igazak a pletykák.
- Te miért nem vagy akkor a csatában? - kérdi gúnyosan.
- Mert én csak egy korcs vagyok - mosolyodom el szomorkásan. - Úgy vélem, még a létezésemrõl sem tud más csak az apám.
- Szóval apád volt sötétünde. Gondolom megerõszakolta az anyádat - szavai csöpögnek a megvetéstõl.
- Nem - kiáltom. - Anya szerette apát, és apa is anyát! Csak apának el kellett mennie. Anyuval ajándékot cseréltek.
Arcomon patakokban csorognak a könnyek a felindultságtól. Hogyan mondhatott ilyet? Az ajándék csere mind a két népnél a legkomolyabb tartalommal bíró tett. Olyan, mint az embereknél a házasság, csak ezt nem lehet felbontani, ez örökre szól, fõleg az éjtündék részérõl, hisz ha meghal a párjuk, õk utána vesznek.
- Sajnálom kölyök - néz rám õszinte bocsánatkéréssel a tekintetében.
- Overon - motyogom.
- Tessék?
- A nevem Overon - mosolygok rá vérszegényen, felényújtva a kezem.
- Ez valami rossz vicc - kacag fel keserûen. Nem értem. - Engem Miveronnak hívnak.
Oh! Akkor már értem mi volt a baja. Túl hasonló a nevünk. A kezemet magam mellé ejtem.
- Mesélnél a szüleidrõl? - ül le mellém. - Meg akarom érteni hogyan kötehtték össze magukat.
- A nagymamám ember volt - kezdek bele. - Beleszeretett egy fénytünde férfiba, évekig együtt voltak, de õ elhagyta egy tünde asszonyért. Ebbõl a kapcsolatból született meg anyu. Miutána a nagyi meghalt anya egyedül maradt, és hagyományos táncokkal, s azok oktatásával kereste a kenyerét. Egyszer egy gazdak férfi elraboltatta õt, mert anya nem akart hozzámenni. Apu mentette meg a férfi katonáinak erõszakoskodásaitól. Csak néhány rövid hónapot voltak együtt. Mikor apát elszólították a harcok, anya már viselõs volt velem - szomorúan lehajtom a fejem. - Apa egy tõrt hagyott hátra nekem, habár még azt sem tudták milyen nemû leszek. Anya nevelt tíz éves koromig.
- Tudod - mondja elgondolkodva. - Azt hittem minden éjtünde gonosz.
Elmosolyodom, és közvetlenül elé állok. Megfogom a kezét, amit õ azonnal el akar húzni. Az enyémhez képest nagy kézfejét a tenyereim bölcsõjébe zárom.
- Nem minden feket, és fehér. Vannak árnyalatok, és átmenetek a színek között, ezért élhet a világban egy olyan lény is mint én. Néha mást is kéne látni, mint a sötétséget és a fényt, mert így elvesznek azok, amik a félhomályban vannak.
Elveszem a kezeimet, s az õ tenyerében a mágiámnak hála egy apró sötétlila, hegyes szirmú virág pihen.
- Ez állítólag az éjtündék szent virága, az amelion - mosolygom rá. - Tartsd meg, és kérlek emlékezz arra, hogy nem lehet mindent szigorúan beskatulyázni. Tekintsd búcsúajándéknak.
- Mi? Hisz a sebed... - nézi még mindig a tenyerében lévõ növényt.
- Meggyógyítottam magam, míg aludtál. Így engedelmeddel távoznék. Mindent köszönök Miveron - felágaskodva arcához hajolok, és kap tõlem egy puszit. Remélem nem lesz dühös.

A várt ellenkezés helyett csupán beleegyezést kapok, bár lehet, hogy ez csak álca és amikor nem figyelek, majd megpróbál megszökni.

- Az nem lenne jó, de itt nem leszek nagyon szem elõtt?
- Ezért költözöl hozzám – nem sok kedvem van hozzá, és nem is szívesen engedem be az otthonomba, de ha nem akarom megölni, nincs más lehetõségem.– Ez a fa az otthonom.

Mutatok rá, majd a hátulról felszerelt létrákon felmászunk. Hallom, hogy gyakran felszisszen vagy felnyög, nem lehet kellemes egy szúr sebbel mászni és én utálok élõlényeket kínozni.

Ahogy felérünk, mint aki megfeledkezett a fájdalmáról tátott szájjal néz körbe a nem is olyan pici házban.
- Még sosem voltam ilyen szép helyen – sóhajtja áhítattal, a fából faragott bútorokat nézve, amiket én magam készítettem egészen az apró szobrocskákig. A természet áthatja az egész házat és furcsa, hogy ez neki tetszik.

Az éjtündék a fémet és az ezüstöt kedvelik, de itt viszont abból nem sok van.
- A nappaliban fogsz aludni, mivel csak egy hálóm van. Ülj le valahova, és tisztázzuk a szabályokat. – nem szeretném, ha bajt csinálna és mivel éjszakára kénytelen vagyok itt hagyni, elõre tisztáznunk kell mit szabad neki.

Leül az étkezõasztalhoz, én pedig vele szemben. – Engedély nélkül nem nyúlsz semmihez, nem szöksz meg, és nem mutatkozol, nem szólsz hozzám, ha nem muszáj – így azt hiszem elég lesz.

Határozottan biccent, majd tétován felemeli a kezét, mintha jelezni akarna.
- Mit akarsz? – morgom, mert már most idegesít.
- Használhatom a konyhád? Kezdek éhes lenni.
- Felõlem – fenébe! Étel… nem tudom mennyi van a kistáskájában, de még azt is többet kell szereznem, hogy neki is legyen. Mégis mit eszik õ egyáltalán?

A hálószobámba megyek, amit egy nádból összefont függöny választ el a többi szobától és ledobom az ágyamra a köpenyem. Álmos vagyok, egész éjjel fent voltam, de el merjek aludni amikor egy félig éjtünde van a házamban? Igaz, hogy éberen alszom, de akkor is… éreztem milyen nagy ereje van és nem biztos, hogy elég gyors lennék, mielõtt megölne vele. Aludnom viszont muszáj, mert még én sem bírnám tíz napig ébren.

A konyhába visszaérve látom, hogy éppen keresgél, majd az egyik szekrénybõl elõvesz egy fakupát.

- Mit mûvelsz? – azt mondtam nem érhet semmihez az engedélyem nélkül erre feltúrja a konyhát!

A hangomra mintha megriadna, hátraugrik egészen az egyik szekrényig és remegve néz rám. Reszketve lerakja a kezébõl a tárgyakat és még inkább elhátrál.
- Csak reggelit – suttogja, majd mintha mosolyogni próbálna, de nem megy neki – Ha kéred, megeheted. Én már nem is vagyok éhes.
Homlokráncolva nézek rá, de nem úgy tûnik, mintha megjátszaná magát. Hogy lehet ilyen egy éjtünde? Miért fél tõlem? Az éjtündék általában agresszívak és nem ijedõsek. Vagy én lennék ilyen ijesztõ?

Hahh… kell már az alvás. Kimerült vagyok.

Közelebb megyek, figyelmen kívül hagyom a húzódozását, majd elveszem a tálat amit fogott. Apróra vágott gyümölcsök… ugyanazt eszi amit mi?

Rá nézek és a kezébe nyomom a tálat, majd a szekrényen hagyott késre pillantok.

- Ne koszolj össze sok mindent, mert nekem kell megtisztítanom õket. – morgom, majd megkerülöm az asztalt és benézek a pici éléskamrába, ahol általában nem sok ennivalót hagyok.

- Én is megtisztíthatom õket.

- Te csak maradj itt szépen. Azzal a sebbel egyébként sem tudnál a folyóhoz mászkálni. – annyira azért még én sem vagyok szívtelen, hogy naponta többször lezavarjam mosogatni, holott fáj neki a mászás.

- Köszönöm. – mondja, most egy normálisnak tetszõ mosollyal, de nem viszonzom. Meg fogom én ezt még bánni.

- Lehetõleg maradj csendben és ne csapj zajt, mert aludni akarok. A hálószobámba pedig nem mehetsz be. Érted? – ha körülöttem mászkálna, azt megérezném és felébrednék.

- Igen, csendben leszek és… melyik a hálószoba? – kérdezi a két nádfüggönnyel takart szobára nézve.

- Az. – a másik szoba egy pici olvasószoba, tünde könyvekkel és egy nagy puha ülõhellyel és sok gyertyával. Ez a ház éppen elég nagy.

- Rendben, nem megyek oda. – mondja, mire elégedetten bólintok és bemegyek a szobámba.

Gyorsan ledobálom a ruháimat, nem szeretem, ha alvás közben van rajtam bármi is. Lefekszem a puha anyagú matracra. Az tündék selymei, amit szinte mindenhová használunk a legfinomabb anyag, ami csak létezik.

Az ágyban fekve egy ideig hallgatom a nagyon halk neszeket, de mivel tényleg csendben van, szerencsére el tudok aludni.

Mikor felébredek a nap még mindig besüt az ablakon, valahol délután felé járhat az idõ. Kinyújtózkodom és felöltözöm, a tükör elõtt megfésülöm a hajam, hogy ne legyek kócos. Amint kész vagyok óvatosan kijjebb megyek, nem is tudom mire számítottam, talán arra, hogy az a félszerzet felfordította a házat. Kicsit meglepõdve konstatálom, hogy minden a helyén van, a konyhában az ennivalós edények egymásba pakolva pihennek. Összepakolt.

De hol van? Épp szólni akarnék neki, de eszembe jut, hogy még a nevét sem tudom.

Megnézem a nappaliban, de ott nincs, így már csak egy helyiség maradt ki. Az olvasószoba.

Csendben odamegyek és félrehajtom a nádfüggönyt, õ pedig épp az egyik könyvespolc elõtt ágaskodik, hogy lássa a legmagasabb polcon lévõ könyveket.

- Mit csinálsz? – kérdezem, remélem nem keverte össze a könyveket és nem tett tönkre semmit.

A hangomra összerezzen, mintha nem vette volna észre, hogy itt vagyok, bár igaz, hogy nem is csaptam zajt.

- Se-semmit. Csak megnézek a borítójukat. Nem vettem el semmit. – mondja rögvest, de körbe nézve látom is, hogy minden a helyén van. De miért érdekelnék õt ezek egyáltalán?

- Te el tudod olvasni ezt? – mutatok az egyik kisasztalon lévõ könyv címére.

Odahajol és megnézi. – Holdszivárvány?

Meglepetten nézek rá, mikor pont azt mondja ami ott áll. A Holdszivárvány egy hosszú kalandos történet, amit egy olyan tünde írt, aki sok éven keresztül járta a világot. Viszont nem ez a lényeg, hanem az, hogy hogyan tudta elolvasni?

- Ki tanított meg az írásunkra?

- Nem tanított senki… most látok elõször ilyen jeleket. Egyszerûen csak tudom mit jelentenek. – mondja és kíváncsian nézi a többi borítót is.

Ezt az írást csak a tündék tudják elolvasni. Mi sem tanuljuk, mert minden tünde születésétõl fogva el tudja olvasni. Ezek szerint ez a képesség benne is megvan, csakúgy, mint a gyógyítás.

- Tehát több van benned a fajtámból, mint amennyi a külsõdön látszik. – kívülrõl inkább éjtündének tûnik, míg jobban meg nem nézzük.

- És mi van az éjtündékkel? Éltél közöttük?

Amint kezd leszállni az éj és a nap utolsó sugarai is eltûnnek a dombok mögött, magam mögött hagyom a faházat és elindulok a szokásos esti utamra, hogy körbejárjam a keleti határrészt és megnézzem nincs-e betolakodó a környéken. Hangtalanul sétálok a puha zöld füvön, hogy ne zavarjam fel az alvó állatokat és az esetleges betolakodót se ijesszem el. Minden este megteszem ezt az utat, nem hanyagolhatom el a feladatom és egy hét múlva amúgy is jön a váltás. Mindig egy hónapig õrködünk aztán lecseréljük egymást, hogy az eddig õrködõ kipihenhesse magát az otthonában. Nekem ez nem számít, hisz az otthonom is itt van, nem szeretek a többi tünde kötött élni, mert túl nagy a nyüzsgés. Itt sokkal nyugodtabb egy fa tetején lévõ házban, rejtve mindenki szeme elõl, de tudom, hogy bármikor visszamehetek a tündék közé. Nekem ez így tökéletes.

Hajnal lesz mire visszasétálok a nagy fához, már megszoktam, hogy nappal alszom, éjszaka õrködöm, de ezúttal nem szokásos látvány fogad. A hatalmas fa, amire a házam is épült, száraz levelekkel tarkított, a törzsén végigfutó mohás rész bebarnult és lehullott, a fû körülötte kiszáradt… ez lehetetlen! Mi történt vele, hisz mikor elmentem még élettel teli volt az egész táj most pedig sárgul minden, ami zöld volt.

Megkerülöm a fát és a hatalmas törzs másik végében egy szürke takarókupacot találok. Összeráncolt szemöldökkel megyek közelebb, majd felszisszenve ugrok hátrébb, mikor meglátom a szürkés színû bõrt az árnyékok között. Egy éjtünde.

Hogy került pont ide ez az átokfajzat?! Ha a többiek háborúznak ennek sem kellene itt lennie, ráadásul a gonosz, mocskos ereje teljesen elszívja az életet körülötte!
- Mit keresel itt te sötétség fattya?! – kiáltok rá, miközben kihúzom a kardom és rászegezem.

Lassan, pislogva nyitja ki a szemeit, majd rám néz végre és azonnal felül a helyén, de a kardomat a torkának szegezve tartom mozdulatlanul. A szemeibõl félelem sugárzik, riadtan nézi a fényes tünde pengét, majd engem.
- Én csak aludni jöttem ide – suttogja halkan, megpróbálva elhitetni az igazát.
- És közben kiirtani a fél erdõt ugye? – kiáltom dühösen. Még hogy csak aludni! A fajtája nem tud mást csak pusztítani maga körül!
Értetlenül pillant rám, tettetve, hogy nem tudja mirõl beszélek, de hiába néz ilyen ártatlanul. A fa felé bökök, amirõl már a háncs is kezdett leválni, pedig pár órával ezelõtt még egészséges volt.
- Jaj, sajnálom! – mondja, majd talpra állva a fához nyomja  a kezét. Mágiája kiáramlik belõle, de nem fogom engedni, hogy még több bajt okozzon!
- Azonnal hagyd abba! Ne merd elpusztítani! – ordítok rá dühösen.

Nem figyel rám és tovább folytatja, ezért nem is teketóriázok tovább kardomat az oldalába szúrom, mire hangos kiáltással feszül meg és hirtelen rengeteg mágia áramlik ki belõle. Ez meg, hogy lehetséges?

Az egész fa virágba borult, a fû a legegészségesebb zöld, a virágok kinyíltak, a talaj élettel telien barna. A földön görnyedõ kistermetû éjtündére nézek, kezeit a sebére szorítja.
- Te meggyógyítottad a fát – pedig nem lehet ilyen ereje – Miféle éjtünde vagy te? Ti csak a pusztításhoz értetek.
- Csak részben vagyok éjtünde – mosolyog szomorkásan – Elõ vehetek pár gyógyfüvet a sebemre?

Gyógyfû? Azzal nem fog ártani, de… csak részben éjtünde? Még soha nem hallottam ilyenrõl. Létezik olyan tünde asszony aki egy éjtündének adná magát, hogy aztán egy ilyen fél szerzetet hozzon a világra?

Bólintok és elteszem a kardomat, nem úgy tûnik mint egy harcos, hisz még fegyvere sincs, bár a mágiája elég lenne ahhoz, hogy támadjon ha akar.

Figyelem, ahogy a tarisznyájába túr, de a mágiája nem tör elõ ismét, vagyis tényleg nem akar támadni. Most, hogy jobban megnézem… furcsa is egy kicsit. A bõre nem annyira sötét szürke, mint egy rendes éjtündéé, és a haja is… keveredik benne a fekete és az ezüstszürke, és még csak nem is hosszú. Az éjtündék megnövesztik és vaskos fonatokban viseli. Láttam már nem egyet közülük, így tudom. Ez viszont rövidre vágta, az egyenetlen tincsekbõl ítélve késsel levagdosta. De mi a fene lehet õ akkor, ha nem tartozik sem a mi fajunkhoz, sem az éjtündék közé?

Elõvesz egy kõbõl faragott kis mozsarat és mindenféle füveket kezd el beledobálni, majd összepréselni. Valamiféle méregkeverõ lenne? A szúrós szagú akármi egy cseppet sem bizalomgerjesztõ színû, de õ mégis felhúzza a ruháját és a sebre keni. Nem olyan mély a szúrás, és csontot sem ért, nem fog belehalni. Bár nem is lenne baj, hisz az ellenségünk vére is csörgedezik benne, a probléma csak az, hogy a miénk is.

Fajtársunkat megölni pedig a legnagyobb bûn, amit egy tünde elkövethet.
- Az mi? – mutatok a furcsa színû masszára, amit egy apró üvegbe rak bele.
- Sebösszehúzó, vérzéscsillapító. Kéred? – mosolyogva felém nyújtja – Neked biztos gyakrabban van rá szükséged, mint nekem.
- Semmi nem kell a fajtádtól – mordulok rá. És miért mosolyog egyáltalán? Majdnem megöltem – Lehet méreg is.
- Szerinted akkor bekentem volna vele a saját sebem? – oldalra biccentett fejjel néz rám, kicsit zavaró és furcsa látványt is nyújt, nem csak a külsõ jellemzõi miatt, hanem mert olyan fiatalnak tûnik. Mármint a viselkedése…
Elveszem a felém nyújtott tégelyt, csakhogy abbahagyja végre a mosolygást, de biztos nem fogom használni. Ki tudja mi van benne, lehet hogy ami neki nem árt az nekem mérgezõ.

- Mit kerestél az erdõben?
- Csak pihenni húzódtam be. Amolyan vándor sámán vagyok, de nem szeretem a falvakat, városokat – motyogja a földet piszkálva – Ott mindig túl sok ember van.
Igen ezt megértem, bár nem mondanám meg neki, hogy én sem szeretem a sok embert, vagy a sok tündét körülöttem. Nem akarom, hogy tudja, van valami ami közös bennünk. Neki meg sem kellett volna születnie. Nem is értem, hogy lehet még életben.
- Sajnálom a sebed. Azt hittem ártani akarsz az erdõnek, a népemnek. – mondom, hisz ha a népem vére is benne lakozik, nem bánthatom.
- Nem állt szándékomban. Ha kicsit rendbe jöttem, akkor elhagyom az erdõt. Már ha lehet.
Már megint mosolyog. Miért van ilyen jó kedve, mikor vérzi az oldala.

- Merre tartasz? – kérdem, hisz ha az utamba akadt és nem innen elfelé ment, akkor talán ostoba módon az erdõbe akar menni?

- Arrafelé. – mutat a másik irányba, ami az erdõhatárokat súrolja.

- Ugye tudod, hogy arra még legalább három, ha nem négy napig a mi területünk lesz? – a tünde íjászok abban a pillanatban lelövik, amint meglátják a szürke bõrét. Messzirõl nem tûnne fel nekik a különbözõség és nem hagynák életben.

- Igen tudom, de csak az erdõ szélen haladok. Most is csak éjszakára húzódtam be ide, hogy ne találjon meg senki. – mondja halkan.

Chh… látom remekül sikerült elrejtõznie! Ha az erdõnket pusztítsa, még a legostobább tünde is észrevenné, nem beszélve a határokon járkáló harcosokról. És az ünnep is közeleg. Kilenc nap múlva a fénytündék legnagyobb ünnepe is eljön, amikor a nappal pár percre éjszakába borul, majd újra felragyog a nap az égen. A tündék már készülnek az ünnepre, az erdõt járva minden fát virágba borítanak, ennivalót gyûjtenek a lakomához, friss vizet visznek a forrásokból, hogy édes bort készítsenek… tele van tündékkel az erdõ. És mivel a gyerekek is szabadon futkároznak, az asszonyok virágokat gyûjtenek sok harcos ügyel a biztonságra. Több mint általában.

- Mutasd azt a sebet – ezzel nem bír még futni sem ha kellene és ha nem jut ki gyorsan az erdõbõl, akkor könnyen meghalhat.

Fenébe! Nem kellett volna megszúrnom és akkor mehetne az útjára, én pedig megszabadulnék tõle.

- Mit akarsz vele? – kérdezi kissé félénken, kétkedõn.

- Megnézni, hogy mikorra gyógyul be! – mordulok rá, majd legyõzve a viszolygásomat leguggolom mellé és félrelökve a kezeit közelebbrõl megnézem, bár a zöld akármitõl nem nagyon látszik.

Kelletlenül a seb melletti bõrhöz nyúlok és meglepetésemre nem hideg, ahogy számítottam rá. Furcsa, de errõl a szürke színrõl mindig azt gondoltam, hogy csak hideg és kemény lehet. Még sosem érintettem meg éjtündét, de ennek a fél szerzetek puha és meleg a bõre.

Elterelem a gondolatot az érintésrõl, és a feladatra koncentrálva megtapogatom a seb körüli bõrt, majd az egyik helyen megnyomom az ujjaimmal.

- Ááá, ezt ne csináld, fáj! – kiáltja azonnal, mire bosszúsan felállok.

Ha még ez is fájt neki, akkor gyalogolni sem bírna sokáig. És nem érne ki az erdõbõl még el nem kezdõdik az ünnep.

- Most ne mehetsz el innen. Akkor sem ha már bírnál menni. Még legalább tíz napig itt kell maradnod. – akkor vége az ünnepnek, a tündék visszahúzódnak az erdõ szívébe és nem jelentenek egymásra olyan veszélyt.

- De hát miért? Nekem nincs szükségem ennyi nap pihenésre, a kenõcsöktõl hamarább meggyógyulok.

- Tudsz te valamit a fajtám szent ünnepeirõl? – kérdem, lehet kissé megvetõbben, mint terveztem, de egyszerûen gyûlölöm az éjtündéket és akaratlanul is kiváltja belõlem ezt a hangot.

- Nem. – feleli halkan lehajtott fejjel.

- A napfogyatkozás számunkra az élet megújulásának ünnepe, ilyenkor az egész erdõt felébresztjük a mágiánkkal és gyönyörûvé varázsolunk mindent. Az erdõ tele lesz tündékkel és sokkal több harcossal. – magyarázom a tényeket, hátha így megmarad itt a fenekén és nem kell majd hajkurásznom. – Gyerekek is lesznek arra, nem engedhetem meg, hogy egy magadfajta lény a közelükben legyen.

Csendben figyel, de a szemei értelmet, okosságot sugároznak és talán szomorúság is kavarog az ezüstszín íriszekben.

- Én sosem bántanék gyerekeket. És senki mást sem. – motyogja.

- Nem kockáztathatok. – és õszintén szólva azt sem akarom, hogy megöljék, ha egyszer van benne a mi vérünkbõl is – Itt maradsz, míg vége nem lesz az ünnepnek. Meg se próbálj elszökni, mert ha rajtakaplak hozzákötözlek ehhez a fához.

Reggel madárdalra, és egy éles kiáltásra kelek.
- Mit keresel itt te sötétség fattya?
Kábán pislogok fel. Tekintetembe gesztenyeméz színû szempár fúródik. Kardja rám szegezõdik, s riadtan jövök rá, hogy talán túl közel mentem a fénytündék területéhez. Felülök, így a kard most torkomnak szegezõdik. Végig pillantok a harcoson. Magas, és jóképû férfi, minden bizonnyal sok nõ szívét zúzta már össze. Testébõl nem látok sokat a köpeny miatt, de a harcosok melltûje rajta van. Meg fog ölni!
- Én csak aludni jöttem ide – suttogom.
- És közben kiirtani fél erdõt ugye? – csattan fel élesen.
Nem értem mirõl beszél, de mikor mögém pillant, rájövök. Az erõm elkezdte kiszárítani a nagy fát, amíg aludtam.
- Jaj, sajnálom! – pattanok talpra. Vállaimról a földre siklik a szürke köpenyem. Kezeimet az érdes kéregre simítom. Mágiám körbe leng minket.
- Azonnal hagyd abba! Ne merd elpusztítani! – ordítja immár dühödten.
Figyelmen kívül hagyom, ennek hála kardját oldalamba mártja. Nem halálos seb, de felkiáltok a fájdalomtól. Talán emiatt, de egy nagyobb energialöketet adok a fának, az azonnal rendbe jön, és virágba borul.
Kezemet az oldalamra szorítva bámulom a megrökönyödött harcost. Csökkentenem kell a vérzést, hogy rendesen összeforrasszam a sebem.
- Te meggyógyítottad a fát – néz rám immár érzelemmentesen. – Miféle éjtünde vagy te? Ti csak a pusztításhoz értetek.
- Csak részben vagyok éjtünde – mosolygok rá fájdalmasan. A vérzés nem akar csillapodni. – Elõ vehetek pár gyógyfüvet a sebemre?
Némán bólint, de a kardját nem rakja el. Mintha csak nekitámadnék. Ostobaság lenne, elvégre nem vagyok harcos. Esélyem sem lenne ellene.
Elõszedem kicsi fa mozsaram. Cickafarkfüvet, fekete bükk kérget, rozmaringot, és fehérbort teszek bele. Addig pépesítem, míg sûrû krém nem lesz. Gusztustalanszínû, enyhén büdös krém. Felhúzom a felsõm, és rákenem a még vérzõ sebre, amennyire tudom. A maradékot egy kis üvegtégelybe teszem.
- Az mi? – nézi gyanakodva a kenõcsöt.
- Sebösszehúzó, vérzéscsillapító. Kéred? – mosolygok rá. Felé nyújtom a tégelyt.– Neked biztos gyakrabban van rá szükséged, mint nekem.
- Semmi nem kell a fajtádtól – morran. – Lehet méreg is.
- Szerinted akkor bekentem volna vele a saját sebem? – biccentem oldalra a fejem.
Erre nem mond semmit, csak elteszi. Valószínûleg nem fogja használni.
- Mit kerestél az erdõben? – tanulmányozza arcomat.
- Csak pihenni húzódtam be. Amolyan vándor sámán vagyok, de nem szeretem a falvakat, városokat – piszkálok egy elõttem lévõ fûcsomót. – Ott mindig túl sok ember van.
Értõn biccent egyet.
- Sajnálom a sebed. Azt hittem ártani akarsz az erdõnek, a népemnek.
- Nem állt szándékomban. Ha kicsit rendbe jöttem, akkor elhagyom az erdõt. Már ha lehet.
Kedvesen mosolygok erre a morcos harcosra. Talán, ha mosolyogna, nem is lenne annyira ijesztõ.