-A nevem Hotaru Setsuko. De szólíts csak Hotarunak vagy Ho-channak –  remek, most már legalább tudom a nevét, bár ettõl még sötétben tapogatózom vele kapcsoltban. Egy hatázozott kézfogást követõen beszállunk a kocsiba és elindulunk.
- Öhm… navigálj, kérlek –mondja, miközben a szemét végig az úton tartja. Nem vezet túl lassan így inkább be is kötöm magam. Az utat mutatva nézem õt érdeklõdve. Nagyon fiatalnak néz ki, ami persze lehet, hogy csak nekem tûnik annak, ezt mindig nehezen állapítottam meg, fõleg a nõknél.
- Hány éves vagy?– kérdésemre elneveti magát, amin igazán meglepõdöm. Szerintem az õ esetében ez egy teljesen helyén való kérdés, mert ha a külsejére alapozom, akkor nagyjából 18, ha meg a viselkedésére és, hogy ilyen könnyen kihozott a börtönbõl 26, legalább.
- 17… - feleli végül, amit megnyúlt képpel konstatálok. Fiatalabb, mint gondoltam. Persze a kor nem sokat számít, de mégis, honnan vannak neki olyan kapcsolatai, amivel ki tudott hozni? Ezután meg sem szólalok, a gondolatok, csak úgy cikáznak a fejemben. Mérlegelek, összegzek, de bárhogy agyalok, arra jutok, hogy jól döntöttem, mikor belementem a játékába. Mikor megérkezünk, kicsatolom magam és felé fordulok.
- Megvársz itt kint? –kérdezem idegesen. Kicsit félek anyám reakciójától, meg hát elég rég láttam õket. A börtönben nem nagyon látogattak, eléggé szégyellték, hogy a zseni fiuk, egy bûnözõ. Õk mindig úgy gondolták, hogy világmegváltó terveim, ötleteim lesznek. Azt hiszem bõséges csalódás vagyok számukra, aminek hangot is adnak, lépten-nyomon.
- természetes –mosolyog rám, mintha tudná, mi az idegrohamom tárgya. –Csak ügyesen – teszi még hozzá, és hátradõl az ülésben.  Biccentek, majd kiszállok a kocsiból és bemegyek a házba. Ahogy belépek, azonnal elöntenek az emlékek.  Leginkább a leg utolsó emlék, mikor a kommandósok áttörték az ajtót és megbilincselve rángattak ki a gépek elõl. Szép emlékek az biztos. Ahogy beteszem magam mögött az ajtót, anyám jelenik meg a konyhából, és rémült tekintettel néz rám. Le tudom olvasni az arcáról, hogy azt gondolja: ~szöktem meg?~
- Még mielõtt kérdeznéd, nem szöktem meg, hivatalosan vagyok szabad és nem sokáig rontom a levegõt, csak pár cuccért jöttem, ami amúgy is az enyém…  - rongyolok el mellette, föl az emeletre. Nincs kedvem nagyon társalogni vele, persze nem haragszom, vagy hasonló, csak a kínos beszélgetésekbõl már elegem van. Mázlimra apám nincs is itthon, így bezárom a régi szobám ajtaját, hogy nyugodtan összeszedjem a cuccaim. Anyám lépteit meghallva, gyorsabb tempóra kapcsolok, és a falhoz lépve kinyitom a titkos reteszt, ahol a cd-ket tároltam. Szerencsére érintetlenek maradtak, szar lenne új programokat írnom mindenhez, mert bármit nyújt nekem Ho-chan, az biztos, hogy számomra nem lesz megfelelõ. Biztos eszes csaj, ezt nem kétlem, de csak saját programokat használok, amik valahol a védjegyeim is. Gyorsan táskába pakolom õket és még egy másik táskába a ruháim. Ahogy a ruháimhoz érek, anyám bekopog.
- Ejtették ellened a vádakat?... Minket miért nem értesítettek?... – kérdezi kicsit félve.
- Talán mert amióta bent vagyok, csak egyszer látogattatok meg, azt is csak azért, hogy kioktassatok…- felelem kissé dühösen, és enyhe csalódottsággal a hangomban. Nehéz volt megemésztenem, hogy még a gyilkosokat is meglátogatta az anyja, vagy legalább a nõje, engem meg senki.
- Talán minket okolsz a saját bûneidért?... – kérdez ismét. Egy pillanatra sem hagyom abba a pakolást, minél gyorsabban le akarok lépni innen, de válaszolni azért tudok.
- Eszemben sincs… hálás vagyok nektek, mert ráébresztettetek, hogy egyedül vagyok ezen a világon… - húzom össze a cipzárt és fölaggatva a cuccaim, nézek még rá azokra az asztalokra, ahol régen a gépeim sorakoztak. Azokat persze már lefoglalta az FBI, így csak a hûlt helyük díszeleg. Megcsóválom a fejem és kinyitva az ajtót, lépek el anyám mellett.
- Most hová mész?...
- Érdekel?... Még én sem tudom, de biztos jobb lesz mint itt… Na csá… - rongyolok le a lépcsõn és kisétálok a kocsihoz, ahol Ho-chan, még mindig ugyan abban a helyzetben vár. Kinyitja a csomagtartót én meg szépen berakom a cuccaim, majd behuppanok mellé.
- Meg tudtatok beszélni mindent? –kérdezi.
- Ühüm… - felelem, egyszerûen. –Merre megyünk most? Esetleg hozzád? Vagy hol fogok lakni? Mi a terved velem? – érdeklõdöm, hisz végül is, most már tényleg csak rá számíthatok, vagy magamra. A lényeg, hogy jó lenne már részleteket is tudni.
- Elõször is egy helyre, kettõ nem nem hozzám van egy raktárépületben egy kiépített fõhadiszállás csak a lakókra vár. Ráadásul jelentõs földalatti úthálózattal rendelkezik, nagy csarnokokkal és szobákkal. Ott fogsz lakni az épületben fent. Elõkészítettem egy szobát neked és van egy nagy számítógépterem is ami már teljesen fel van szerelve. Bár ha még valamire szükséged lesz, csak szólsz és máris beszerzem. Szeretném, ha otthon éreznéd magad –fejti ki, nagy lendülettel. Jól hangzik azt meg kell hagyni, egy teljesen felszerelt számítógép terem. Nem is kérdezek többet, csak hátra dõlök és becsatolom magam. A vezetési stílusával még nem vagyok kibékülve. Egy lepukkant raktárépületnél fékez le, ami kívülrõl nem túl bizalomgerjesztõ, hatást kelt. Azzal nyugtatom magam, hogy a börtön ennél rosszabb, bárhogy is nézem.
- Megmutatom, a szobád aztán a számítógéptermet majd magát az egész épületet, mit szólsz? Ma úgyse terveztem semmit, viszont majd lenne egy feladatom a számodra – helyeslõen bólintok, mondhatni, már alig várom. A kapu elõtt állunk meg, ami valami ujj lenyomatolvasó lehet.
- A kerítésbe áram van! –figyelmeztet, és a leolvasóra helyezi a kezét. A kapu azonnal kinyílik, mi pedig tovább haladunk az épülethez.
- Isten hozott itthon! – az ajtó kitárul és egy hatalmas tér tárul elém, ahogy a lámpák fénye megvilágítja a teret. Hatalmas, akár egy kastély. Azt hiszem, jól fogom érezni magam, legalábbis otthonosan, és bár leplezem izgatottságom, a számítógépteremre vagyok leginkább kíváncsi. Nem tagadom, a vér ismét pezsegni kezd ereimben, a gondolattól, hogy olyan gépek közelébe kerüljek, amirõl eddig azt hittem örökre el leszek zárva.
- A 13B a te szobád, remélem tetszeni fog –néz rám, és a kezembe nyom egy kulcsot, nyílván a szoba kulcsát.–Minden szobakulcsnak van egy másolata, amit a szobámban tartok szóval, ha eltûnne, ami ne történjen, meg akkor jelezd nekem és másoltatok. A szobádat, ha nem gond magadnak kell takarítani, ha megoldható – hallgatom, amit mond és természetesen minden fel is fogok, de már a szobát fedezem föl. Rég aludtam kényelmes ágyban.
- A szobához tartozik számodra egy erkély is – magyaráz tovább és átsétál a szobán, az erkélyhez. Ahogy kinyitja egy egész nagykert, és a hozzá tartozó erdõs rész tárul a szemünk elé. Nem semmi az biztos, nem tudom, hogy talált rá, de joggal nevezheti otthonnak.
- Köszönöm – felelem, és ledobom a cuccaim, legalábbis ami a ruháim illeti, hisz a másik táska, számomra igazán értékes holmit tartalmaz, ami nem lenne jó, ha sérülne.
- Na gyere- mondja, mire ugyan úgy követem mint eddig. Mindent megmutat, a számítógép teremtõl, egész a konyháig, bejárjuk a hatalmas épületet. Nagyon tetszik a hely, de természetesen a számítógépterem indítja be igazán a fantáziám. Ahogy visszamehetek, szemügyre veszem a szépségeket, és nem kell csalódnom. A munkaállomás dual-processzoros, 16 magos XEON rendszer, 20Mb belsõ smart-cache memóriával, és 760Gb RAM-mal. Ebbõl, 8 darab, amit természetesen össze fogok kötni, egy rendszerre. A háttértár 8 db 2Tb-os merevlemez, mellé biztonsági mentésnek Blue-Ray. A hozzá csatolt 8 darab 22 colos LCD monitor, már csak fincsi ráadás. Az asztali és belsõ CD írók, olvasok is tökéletesek, mind a , minõség, mint a mennyiség. Ahogy Ho-chan elmegy  a dolgáza, azonnal elkezdem formattálni a gépeket, összekötni egy géppé, és feltelepíteni a saját szoftverem és a hozzá tartozó programokat. Persze másfél év alatt a legtöbb, vagyis mind fejlesztésre szorul, de az alapokban fölösleges lenne egy tökéletes rendszer helyett újat alkotnom. Nem csak fölösleges munka lenne, de egy botorság is.
Nem tudom mennyi idõ telik el, mikor Ho-chan, ismét megjelenik, egy tányér étellel a kezében, amit szépen elém pakol. Nem nézek rá, csak dolgozom tovább, és megköszönve az ételt néha bekapok pár falatot.
- A feladatod lenne, de ezt már említettem – szavaira fölnézek, rá, de szinte azonnal vissza is térek a munkához. Ez amolyan jelzés volt számomra, hogy érezze, figyelek, és nyugodtan mondhatja.
- Mi lenne az fõnök? – kérdezem végül szórakozottan. Nagyon élvezem amit csinálok, és a billentyûzet nyomkodása, valami beteges kielégüléssel tölti el a lelkem.
- Keress meg nekem egy fickót a neten. Szállítóként dolgozom mellékesen és az egyik ügyfelem. Viszont érdekes figura kétségeim vannak felõle. Tamayachitól a személyi információ szerzõmtõl azt hallottam ember csempész és engem akar új zsákmányának. Belõlem viszont nem eszik. Ha igaz akkor eltakarítanám az útból. épp ezért keress rá kérlek- remek, ezek szerint még sürgetõbbé vált, hogy összerakjam a gépet, vagyis teljesen üzembe helyezzem, de ha Ho-channak igaza van, akkor nem lehet, ülni a babérjainkon.  Azonnal pötyögni kezdek, és egyik lemezt rakom be a másik után.–Jó munkát, holnap én nem leszek itt a többi lehetséges tag után nézek, reggel jön egy szakács aki itt fog dolgozni engedd be kérlek, az újlenyomatod meg már betápláltuk a rendszerbe remélem nem lesz gond vele – csak bólintok, hogy felfogtam, és intek neki, ahogy kisétál a terembõl. Jómagam nem fekszem le aludni, teljesen rápörgök a dolgokra, élvezem, és úgy repül az idõ, hogy nem is észlelem. Az biztos, ha Ho-chan nem látna el kajával, kávéval, egyszer csak azt venné észre, hogy az billentyûzetre haltam. Végül is, jó munkamegosztásban dolgozunk, õ életben tart engem én pedig életet lehellek a gépezetbe. Másnap este, egy fazonnal jelenik meg. Elég furcsa a srác, amolyan vigyori too much fazon, a színes hajával és a stílusával együtt, de mind emellett jóképû pasi, összességében nagyon vonzó.
Nem is tudom, hogy az izmos teste, vagy a magassága miatt, de az elsõ pillanatban kicsinyítõ képzõvel látja el a nevem, jó tényleg kicsi vagyok, de hogy még hangoztatja is, kicsit bosszant. Még aznap este összeülünk egy kis lelki csevejre, Ho-chan tényleg komolyan veszi ezt a családias dolgot, ami számomra is kezd egyre vonzóbb lenni. Be kell vallanom, eleinte elég nagy butaságnak gondoltam, hogy össze lehet hozni bûnözõket, akik majd egy családias közösségben tudnak együtt mûködni, de Ho-chan hozzáállása és erõteljes kisugárzása miatt, még össze is jöhet. Mindenesetre, most is szépen kiszedi belõlünk, hogy miért egyeztünk bele a melóba. Jómagam elmesélem, hogy a bent kialakult kis csapat milyen eszesen akart megszökni, így ez a lehetõség sokkal vonzóbbnak tûnt. Ezen Samuel jót nevet, és visszagondolva már engem is mosolygásra késztet, de akkor, abban a helyzetben, mikor szinte láttam lelki szemeim elõtt, ahogy az õrök, kiterítenek és a homokba szépen lassan elszivárog belõlem nem csak a vér, de az élet is, akkor nem éreztem a dolog humoros oldalát. A beszélgetést követõen szépen nyugovóra tér Ho-chan, és elvileg Samuel is, én pedig visszatérek a számítógépterembe. Ho-chan nem igazán örül neki, hogy nem hagyom félbe, de ha egyszer rápörgök valamire, képtelenség leállítani. Annyiban egyezünk ki, hogy holnap éjjelt teljesen átalszom. Ahogy ismét belemerülök a melóba, Samuel ül le mellém, a szájából a szokásossal ellentétben, nem cigi, hanem nyalóka lóg. Meg is lep vele rendesen.
- Nyalóka?... Van még nálad tartalékba nekem is?... Egy kis cukor jól jönne a szervezetembe… - fordulok felé, édes mosollyal.
- Dehogy nincs… - áll föl, és elkezdi kigombolni a nadrágját. Értetlenül pislogok rá, de õ csak vigyorog, mint a vadalma.
- Amm izé, arra a nyalókára gondoltam, ami a szádban van… Tudod édes, cukros… - magyarázom.
- Miért, én talán nem vagyok elég édes?... – kuncogja és visszaöltözve elõvesz egy nyalókát a zsebébõl. Kikapom a kezébõl é megcsóválom a fejem.
- Ezt még nem döntöttem el, humor Herold…De most amúgy sem étek rá. Ez a tevékenység, vagy szabadidõs elfoglaltság, vagy fusimeló… - veszem számba a nyalókát és kacsintva fordulok vissza a géphez. – Viszont a fusi melóhoz kelleni fog a della… szóval, ha azt akarod szépfiú, hogy téged nézzelek nyalókának, teperned kell, nem elég meglóbálnod elõttem, a csodás szerszámod…
- Nocsak, kicsi Thunder, magas az árfolyamod?... – hajol közel a nyakamhoz. Bõrömön érzem forró leheletét, és ahogy a nyalókán cuppog, néha megcsiklandozva nyakam, ahogy a hajam megbirizgálja a pálcika.
- Az nem kifejezés.. – fordítom felé tekintetem, és kiveszem a nyalókát a számból, így még közelebb kerülve arcához. Már talán túlságosan is belemászik ezzel az intim szférámba, mégsem zavar. – Ne vonj le elhamarkodott következtetéseket, csak azért mert börtönben voltam… Plusz, azért mert nem nõttem akkora darabra mint te, ne tedd a nevemhez a kicsinyítõ képzõt… csak nõ tõle a kissebségi komplexusom… - kacsintok és ismét visszafordulok a gépekhez. Ezerrel dolgoznak, és több programot is telepítek vagy frissítgetek egyszerre. Ettõl függetlenül nagyon gyors, a gond nem a gépekkel van, hanem az elavult programjaimmal. Telepíteni egy dolog, de átírni õket, az már idõigényes.
- Értem… Türelmes vagyok én… - kuncog a hátam mögött. – Áruld el Thunder, minek ez a sok gép? Mindig érdekelt, hogy nem túlzás ez?
- Nem, kicsit sem túlzás… Mellesleg, ez immár nyolc ház, de egy gép. Látod?... Egy billentyûzet van elõttem. A monitorok arra kellenek, hogy több mûveletet egyszerre tudjak szemmel tartani, de ha konkrét akarok lenni, ez jelenleg egy bazi nagy teljesítményû gép. – ásítok okfejtésemhez egy hatalmasat.
- Aha… és áruld el, te miért nem alszol?... Mindjárt leesek a fejed a helyérõl.. – érdeklõdik és egy székre huppanva mellém gördül.
- Nem lehet… Ho-chan megkért, hogy nézzek utána, egy fickónak, aki elvileg vadászik rá, tehát nem ráérõs. – magyarázom, de közben folyamatosan pötyögök. – Ez sajna nem úgy mûkszik, hogy fogom magam, fölmegyek a netre és megnézem a híres emberek közt. Ahhoz pedig, hogy a netet használjam egy ilyen dologhoz, a gépnek precízen kell mûködnie… vagyis mindent rá kell raknom, mi szerintem fontos, mielõtt a nethez hozzáérnék. – fejtem ki, határozottan.
- Ahha… és ezt hogy csinálod? – kérdésére ismét ránézek.
- Ez komolyan érdekel téged? – csodálkozom el rajta.
- Részben érdekel, részben meg akarlak ismerni… - dõl hátra a székben vigyorogva. – Felhasználói szinten értek a számítógépekhez, de nyílván valóan te magasabb szinten ûzöd az ipart… - ez mondjuk igaz, mégsem értem miért érdekli a dolog, hisz neki sosem kell majd ilyesmit használnia. Idõm beszélni viszont mint a tenger, így vállat vonok és visszatérek a munkához.
- Rendben… Tehát, kell egy halom védelmi program, ami nem engedi a többi heckernek, hogy rácsatlakozzanak a gépemre, az nem lenne túl jó… Van egy pár igazán vicces srác, aki olyan vírusokat gyárt, ami nem csak a szoftvert, de a hardvert, és úgy ahogy van, az egész gépet hazavághatja. Mondjuk úgy, utána dobhatjuk ki a kukába az egész cuccot. Aztán ha a védelem áthatolhatatlan, ami persze nem létezik… - kuncogom el magam – Akkor jöhet a parazita program, ami rácsatlakozik a hálóra. Nem szeretünk fizetni az internetért. – teszem hozzá mellékesen, majd mély sóhajjal folytatom. – Ez a program, nagyjából két percenként vált IP címet, így ha ügyesen csinálom, sosem fogják tudni, hogy épp hol vagyok…
- Ez nem semmi… Akkor te csak saját programokkal dolgozol? – jön az újabb kérdés. Kezd lenyûgözni a fickó. Az embereket általában nem érdekli, hogyan mûködnek a dolgok, csak legyen kész és annyi, a mögötte rejlõ munkát le se sajnálják.
- Kizárólag, saját program, saját szoftverrel… A gyári verziók, szívásosak… Egy részrõl felhasználóbarátnak nevezhetõk, de pont emiatt a heckerek ellenségei.
- Mégpedig?
- Hmmm… több szempontból is, az egyik, kevésbé lényeges, hogy mindenre ezerszer kérdez rá… Biztos, hogy törli a programot, biztos, de tényleg biztos?... – kuncogom, mert ez tényleg így van, egy idõ után veszett idegtépõ tud lenni. – Mondjuk ez kiiktatható, de van benne egy ravasz és apró gebasz, mégpedig a visszajelzõ rendszer, amitõl igazán felhasználóbaráttá válik… A rendszer visszajelez a gyártõ felé, ha illetéktelen felhasználás történik, vagy esetlegesen a felhasználó tilosban jár. Ezt nem lehet kiiktatni, mert úgy van megcsinálva, hogy a szoftvert is tönkre tennéd. Amúgy sem kapható boltban olyan program, ami arra hivatott, hogy rendszerekbe törjön be, kódokat fejtsen meg… - magyarázom el teljesen érthetõen és normálisan. Elég sokat beszélgetünk, de csak a gépekrõl, némi ökörséggel fûszerezve. A fickó, könnyen lopja be magát a szívembe. Hajnali 3 felé, elálmosodik, és lepihen, de én még mindig makacsul ragaszkodom a gondolatmenethez, miszerint, elõbb megcsinálom a rendszert és csak utána pihenek. Ez persze elméletben tök jól mûködik, de gyakorlatba ültetni már nem annyira egyszerû. A fene tudja hogy, de elalszom, és nagyjából, dél körül térek magamhoz, a saját ágyamban. Értetlenül nézek kõrbe, hogy mégis, hogyan kerültem ide, de végül is minek agyaljak, valószínûleg Samuel tett ágyikóba, vagy félálomban a helyemre vánszorogtam. Feltápászkodom, és a fürdõbe baktatok, némi felfrissülés reményében. Egy kellemes zuhany után máris jobban érzem magam. Egy kellemesen kényelmes laza szerkót kapok magamra, ami kényelmes mégis divatos, és nem utolsó sorban jól nézek ki benne. Szeretek kényelmesen öltözködni, de azt véletlenül, sem ha slampos vagyok.
Miután teljesen rendbe vágom magam, lemegyek a konyhába, valami harapnivaló után nézni és remélem, hogy Ho-chant és Samuelt is meglelem. A lépcsõn lefelé baktatok, mikor kiszúrok egy teljesen idegen fazont. Igazán férfias jelenség, erõteljes vállakkal, és sötét hajjal. Ahogy közelebb érek, és értetlen ábrázattal szemlélem, lerakja az újságot és úgy néz rám, mintha ismernem kéne, de minimum, teljesen egyértelmûnek kellene lennie, hogy kicsoda.
- Jó reggelt Thunder…
- Jó reggelt ismeretlen férfi a fotelben… - nézek rá és egyre közelebb sétálok, remélve, hogy leesik neki… talán be kéne mutatkoznia. Majd ahogy szemlélem, beugrik, hogy Ho-chan említett néhány új tagot, csak tudnám, hogy õ melyik? Na mindegy, tippelek, mivel úgy tûnik, õ nem fog bemutatkozni.
- Lars?
- Igen… Ahogy az elõbb rám néztél, megmertem volna esküdni, hogy nem emlékszel rám. – teszi le az újságot.
- Találkoztunk? Mikor?... – ülök le vele szembe. A hajnal, és az, hogy hogyan jutottam el az ágyig teljesen kiesett. Ráadásul úgy tûnik beszéltem vele is. Mi lehetett abban a nyalókában?
- Akkor még sem emlékszel igaz?... Nos reggel 6:20-kor érkeztem, és a fõnökasszony be akart mutatni Samuelnek és neked, de mielõtt hozzád érhettünk volna, kirobbantál… közölted, hogy Spirit rendesen mûködik, majd meg megnyaltad Samuel képét, közölted vele, hogy édes pofa… - egyre jobban kikerekedik a szemem, ahogy hallgatom. – Bemutatkoztál, elköszöntél és bevonultál aludni. Biztos voltam benne, hogy nem vagy képben… - egy darabig lemeredve nézek magam elé. Ez kellõen cikis bemutatkozás lehetett a részemrõl.
- Hát ez ciki… - szólalok meg végül halkan. – Na mindegy, akkor a bemutatkozáson már túl vagyunk… még ha nem is emlékszem rá… és most éhes vagyok…  Mellesleg, hol vannak a többiek?...
- Mármint a cukorfalat és a fõnök? – kérdez vissza, mély baritonján, ami meglehetõsen kellemes a fülnek.
- Ne gúnyolódj, nem voltam magamnál… de amúgy igen, rájuk gondoltam…  - pillázok rá édesen, válasz reményében.
- Elmentek venni valamit… valami speciális mûanyag, kerámia fegyverekrõl beszéltek, amit nem tud kimutatni a fémdetektor…  - magyarázza el, higgadt stílusával. Tudomásul véve állok föl, hogy levadásszak valami harapnivalót. Ho-chanra most nem, számíthatok ezen a téren, így megoldom maga. A konyhába megyek és megkérem a szakácsot, hogy dobjon nekem össze valami fincsit. Pillanatok alatt megcsinálja és tányérral a kezemben sétálok vissza Larshoz, aki idõ közben visszatér az olvasmányához. Csendben ülünk, egymással szemben õ olvas én pedig eszem, nem sokkal késõbb pedig befutnak a többiek is, én pedig visszavonulok Ho-chanal egy kis megbeszélésre.
***
Szerda délután, van és mi mind a hárman a garázsban ücsörgünk, Ho-chant várva, hogy meghozza az új tagot. Veszettül unatkozom, és az egyik szerszámos szekrényen ücsörögve lóbálom a lábam. Samuel próbál kicsit felvidítani a vicces megjegyzésével, de sajnos most nem segít. Az egy helyben tingli tangli nagyon idegesít. Larst is idegesítheti, mert igencsak forgatja a szemét, vagy egész egyszerûen mi idegesítjük, az idétlenkedéseinkkel. Nagyjából két óra múlva be is futnak, így lepattanok a szekrényrõl, várva, hogy kiszálljanak a kocsiból.
- Üdv a csapatban öcsi – köszönti Samuel, a szokásos jelzõivel. Én már kezdem megszokni, és nem is zavar, de ahogy a srácot elnézem, õ nincs elragadtatva tõle. Alaposan szemügyre veszem, de csak finoman, nehogy azt higgye túl tolakodó vagyok. A srác fiatal, és olyan komoly képet vág, mint akit most visznek a kivégzésére
- Örvendek Samuel – fogadja köszönését kézfogással.
- Lars Branbauer –mondta mély baritonján.
- Aakash Asuad. – kezdem unni a tiszteletkõrt, oké, hogy szükség van rá, de lassan olyanok leszünk, mint a politikusok, akik udvariasságból, enyelegnek. Személy szerint jobb dolgom is lenne.
- Thunder – nyújtok neki én is kezet, hogy minél gyorsabban túllegyünk a bemutatkozó mizérián.
- Végre egyben látom a csapatomat –neveti el magát Setsuko
- Kérem, Hotaru kisasszony, most akkor elmondhatja, hogy a fõ, és legfontosabb feladat, amit nem akart említeni, mi lenne? – kérdezi, mire értetlenül nézünk rá.
- Még nem mondtad el neki?- kérdezi Samuel.
- Nem – feleli Ho-chan
- Nekem se említette, ha már itt tartunk –nevet fel Lars.
- Akkor most mindketten figyeljetek, meg akik esetleg elfelejtették –mély levegõt vettem –Egyszer mondom el. Születésemtõl kezdve egy amerikai maffia család sarja voltam. Mára már e címet eldobtam. Sokat gyötrõdtem, míg ott voltam hála a bátyámnak. Aki apám halála után hatalomra kerülve kidobott otthonról és ide a világ másik felére küldött. A célom egy olyan maffia szervezet létrehozása ahol nem a terror tartja rettegésben a tagokat, hanem egy szoros kötelék fûzi össze õket és a bizalom mindennapos dolog. Továbbá célom az is, hogy felülmúljam a bátyám és bebizonyítsam nem csak az õ szervezete az amelyben olyan emberek vannak akik a legprofibbak. Hanem a mi szervezetünk az ahol a legjobb emberek megtalálhatóak. Szeretném, ha ebben segítenétek engem, mint legfõbb támaszaim a szervezet fõ támaszpontjai –fejezi be mondandóját.
- Ez mind szép és jó, de azzal nem számolt, hogy elég érdekes szervezetként mûködni mindössze öten –teszi hozzá Asuad. Mondjuk, ebben van valami, de nem hiszem, hogy az 5 ember túl kevés lenne, max külsõsökkel is dolgozni kell, de ha igazán bensõséges csapatot akar kialakítani, egy bizonyos számú személy fölött, már lehetetlen, a sok összeférhetetlenség miatt.
- Igen ezzel kapcsolatban, bárkinek a nevét, akit méltónak találtok a szervezetünk tagjának lenni annak a nevét estére írjátok le egy papírra. Asuad az elsõ feladatod az lenne, hogy a nevekhez tartozó fontos adatokat megszerezd.
- Thunder –nevemre azonnal reagálok és ránézek. – Kérlek, törd fel nekem a börtön rendszerét és gyûjtsd össze azokat az embereket, akiknek a névsorát letettem az asztalodra. Õk nem követtek el komoly bûntettek, lopás, drogkereskedés, fegyverkereskedés. Még nem vészesek és értnek egy két fontos dologhoz is. Az adataikat írd ki nekem és küld fel a gépemre kérlek . – bólintok, egy kedves mosollyal.
- Meglesz, a legegyszerûbb feladat számomra –felelem és el is indulok a dolgomra. Betörni a börtön hálózatára és leszedni a kért adatokat nem nagy feladat, pillanatok alatt meg is vagyok vele, plusz, ha már úgy is dolgozom, elkezdem keresni azt a fazont is akit Ho-chan említett.  Bármilyen furán is hangzik ez a nehezebb ügy, hisz nincs nevem, nincs semmi adatom a fazonról, csak, hogy emberekkel kereskedik, a névvel amit Ho-chan adott sajna nem jutottam sehová. A név, amin az illetõ futott, egy halott pasashoz vezetett, így nyílván valóvá vált, hogy sokkal simlisebb a fazont, mint azt elsõre gondoltam. Nem csak, hogy nincs róla rendes adat, vagy normális fénykép, de a neve is hamis. Elõször nem is tudom, hogy kezdjek hozzá, végül viszont egy egyszerû megoldást választok. A kivitelezése viszont kicsit sem egyszerû. Az egyetlen róla készült képet feltöltöm a gépre és megpróbálom helyre állítani, annyira, hogy felismerhetõ legyen, és a kép jellegzetességei alapján, egy arcfelismerõ rendszeren keresztül találjam meg. Ezzel gond nincs is, csakhogy, fel kell törnöm, hozzá a CIA számítógépes rendszerét, azon belül is, egy speciális mûholdat, ami rá áll a pasas keresésére. Na, ez már komoly feladat, fõleg a lebukás veszélye miatt, de jobb ötletem nincs. A CIA-nek mindenkirõl vannak adatai, tehát elvileg meg fogom tudni a pasas igazi nevét is, legalábbis remélem.
Pár óra ügyködést követõen a kísérletem siker koronázza és megtalálom a fazont, egy szépségesen éles képpel, névvel és jókora adathalmazzal. Elég mocskos alak, és bár az Interpon körözi, a CIA még a füle botját sem mozdítja, hogy segítsen nekik az elkapásában. Mondjuk meg van rá az okuk, hisz számukra, nem jelent fenyegetést, egyenlõre nem, és nem lenne jó beismerniük, hogy ilyen intenzíven mûködnek, még a környezõ országokban is.  Ami pedig még valószínûbb, hogy a tag, füleseket is ad neki, és a halott személyazonosságát is így használja ilyen könnyedén. Na mindegy, így hogy tudom a nevét, azonnal rá állítom a programot, hogy a jelenlegi tartózkodási helyét találja meg. Ehhez ismét a CIA arcfelismerõ rendszerét használom, hogy a térmegfigyelõ kamerák valamelyike kiszúrja a rohadékot.  Innen már nincs más dolgom csak várni. A nagy várakozásban viszont kezdem magam nagyon unni, így ránézek a hálózati csevegõ programra, hogy ki merre járhat. Ho-chan az egyetlen aki fönn van, ezért gyorsan rá is írok, hogy unatkozom. Igen, ez az általános problémám, ha egy órán keresztül csak tengek-lengek, akkor bizony unatkozom, és az számomra maga a pokol. Ráadásul hozzá szoktam, hogy a börtönben mindig volt mellettem valaki. Bármennyire is hihetetlen, de hiányolom mások társaságát. Ho-chan visszaír, hogy menjek át hozzá, amire válaszom, hogy már ott is vagyok. A programot még gyorsan rá állítom a telefonomra, hogy ha Spirit megtalálja, azonnal dobjon meg egy üzenettel. Ez nagyjából 15 percet vesz igénybe és már rongyolok is át Ho-chanhoz.
Belépve azonnal megpillantom a hatalmas cicát, és halálra rémülve nézem meredten.
- Azt ne mond, hogy ez a háziállatod! –mondom meglepetten.
- De. Gyere csak be. Nem esz meg teljesen barátságos, csak azt bántja akire ráuszítom –neveti el magát. Hát nem is tudom, az állatokkal sosem voltam kibékülve. A vadállatoktól meg egyenesen rettegek, de Ho-chanban bízom, így némileg bátortalanul, de elindulok feléjük. – A neve A-chan.
-Miért pont a? –ülök le és óvatosan a fehér vadállat felé nyújtom a kezem, hogy kicsit megérintsem. Félelmetes az biztos, még a szívem is hevesebben ver a közelében, de ugyanakkor gyönyörû is. Kicsit olyan ez az állat, mint Lars. Miért is? Mert az õ közelében is pont így érzem magam. A kimért, nyugodt stílus, valami mélyen gyökerezõ vadságot rejt, ami néha halálra rémít.
- Az az ABC elsõ betûje, nem volt kedvem névötleten gondolkodni –ezen én is elnevetem magam.
- Tényleg nem is olyan ijesztõ csak elsõ ránézésre. de meglepett egy dobermannt tudok elképzelni melléd nem egy szõrmókot – gondolkodom el kicsit.
- Mi vagyok én aranyos, ártatlan végzõs lány? – kérdezi szórakozottan.
- Nem egészen, az elsõ két jellemzõbe bele tudnék kötni. Nem vagy aranyos inkább ördögi és ártatlan? Talán csak akkor mikor megszülettél! – nevetek fel, hisz csak viccelek, de úgy tûnik, õ vagy komolyan vette, vagy ingoványos talajra tévedtem. Elszomorodik, ami még inkább meglep, mint a fehér macsek.
- Én akkor sem. A családom összes véres bûne már akkor bemocskolt engem is. Amit tettek az az én vétkem is. Talán ha nem maffia családba születtem volna…nem történt volna velem mindaz a szörnyûség, meg ami megtörtént… - elmélázva hallgatom õt. Hangja tele van fájdalommal, és mivel én egy jó érzésû emberke vagyok, tényleg meg is sajnálom.
- És akkor én a börtönben lennék még mindig – dõlök hátra, megpróbálva rávilágítani, hogy minden okkal történik, és ami valakinek probléma, az másnak a megváltás. Számára õ a megváltás, hisz ha nem jön, én halott lennék, de szabadnak végkép nem nevezhetném magam.
- Valószínû… - feleli lehajtott fejjel –Köszönöm, hogy meghallgatsz.
- Csak természetes – felelem kedves mosollyal az arcomon.
Egészen vacsoráig beszélgetünk, majd hármasban vonultunk le az étkezõbe, ahol Samuel és Lars is tartózkodnak. Némi megkönnyebbüléssel tapasztalom, hogy õket is meghökkenti a cica, és mosolyogva ülök le hozzájuk. Evés közben Ho-chan megmutatja a medált és elmondja a hozzá kapcsolódó sztorit, ami megragadja mindenki fantáziáját. Ez a lány kezd egyre szimpatikusabbá válni, valahogy emberi. Õszintén én nem ilyennek képzeltem volna el egy maffia fõnököt, de kellemes csalódást okozott. A vacsora alatt egész jól elbeszélgetünk, Samuel megmutogatja, a fegyvereket, ami engem annyira nem köt le, számomra az erõszak eszköze és nem szeretem. Majd hirtelen a telefonom rezegni kezd a zsebemben. Azonnal tudom, hogy Spirit az. Felállok és kiveszem a telefont, majd lenyomva mosolyodom el, a kérdõn tekintõ három személy felé.
- Meg csíptük Spirittel azt a fazont aki rád utazik… - adok választ Ho-channak, akitõl egy kedves és elismerõ mosolyt kapok cserébe. Jelenleg ennyi bõven elég, szeretem, ha elismerik a munkám, és nem várok én ajnározást, ez a mosoly mindent visz.
- Nocsak, valaki pályázik önre Hatoru kisasszony?..  - néz rá Lars meglepetten. Még mindig magázódik, mert bár úgy tûnik úszik az árral, mégis tartja a távolságot. Óvatos és biztos van rá oka, de én képtelen vagyok óvatos lenni. Ez a család gondolat egyre jobban lázba hoz.
- Igen… Nem említettem, mert ez egyenlõre az én problémám. – feleli kedvesen. Samuel egy szót sem szól. Õ már tud a dologról, de diplomatikusan úgy tesz, mintha most hallana róla elõször, csak ép nem érzi sajátjának a gondot, ahogy Ho-chan is mondja. Nem értem én ezeket a fickókat, egyiket se.
- Most komolyan errõl fogtok vitakört nyitni?... – nézek rájuk morcosan.
- Nem, dehogy… Csak ha család vagyunk, jó lenne tisztában lenni, azzal, hogy vadásznak egyikünkre… Fõleg ha az a fõnök…
- Egyet értek Lars, viszont én nem titkoltam el, mindössze nem tartottam lényegesnek… - beszélgetnek roppant modorosan. Samuel feláll és elrakja a fegyverét, majd egy nyalókát vesz a szájába, és elindul az emeletre. Lars és Ho-chan beszélgetése kezd, amolyan farkasszem párbajnak tûnni, mintha azt akarnák lejátszani, hogy ki az erõsebb. Vagy legalábbis Lars azt akarná kideríteni, hogy Ho-chan elég rátermett e a fõnök címre. Végül elmosolyodik, és felém fordulva pacskolja meg az arcom, mint egy kisgyereknek.
- Csak nyugi… Nézzük meg a rohadékot, akinek elég mersze van kikezdeni Hatoru kisasszonnyal… - riadtan nézek Ho-chanra, aki elmosolyodik, és átölelve vállam indulunk el a számítógépterem felé. Egy szót sem szólok, de mikor felérünk és meglátom a halom adatot, kirobbanok Ho-chan karjából és lehuppanva kezdek pötyögni a klaviatúrán.
- Mit tudtál meg Thunder?... – kérdezi Ho-chan.
- A név amit tõled kaptam, szart sem ért… egy hullához vezetett, és onnan nulla nyom. Az elmosódott fénykép sem segített túl sokat, de azt helyreraktam… - magyarázom, miközben az egyik monitorra kirakom a fazon képét, az ismert adataival. – Õ lenne az… a neve Raymond Calitry igazi mocskos alak, hatalmas bûnlajstrommal és nem az emberkereskedelem a fõ profilja…
- Akkor mi?.. – szól közbe Samuel nyalókával a szájában.
- Gyanítom, hogy azért nem kapják el, mert lepaktált a CIA-vel, de ugyanakkor drogcsempész és szervekkel is kereskedik.. Mindent összevetve jó nagy féreg. Na de… - roppantom ki ujjaim, és egy másik monitorra kirakok egy képet, amin egy szálloda elõtt tartózkodik, éppen az épületbe tartva. – Jelenleg itt tartózkodik. Ez a kép, nagyjából 15 perce készült róla, az egyik térmegfigyelõ rögzítette.
- Ez a Kyoto Grand Hotel… itt Los Angelesben, nincs is olyan veszett messze…. - szólal meg Lars. – Be is jelentkezett, vagy csak az éttermi részét látogatta meg?... – teszi még hozzá kérdését.
- Máris megnézem… - kezdek el újra pötyögni, hogy betörjek a hotel rendszerébe, és a vendégek névsorát letöltsem. Nem tart sokáig, még három percet sem vesz igénybe, de a többiek mégis sürgetve figyelik minden mozdulatom.
- Meg is van… Bejelentkezett a halott fazon nevével, pontosan 3 perccel a kép készülése után… Elvileg most is a szobájában van…a vacsorát oda kérte, és meghagyta, hogy senki se zavarja… az 1045-ösben van. – magyarázom és a kis csapat felé fordulok.
- Remek, akkor meglátogatom… Kicsit elrontom a pihenését! – kacsint rám Ho-chan. Kikerekednek szemeim, hogy egyedül akar oda menni. Egy részt, mert most említettem meg, hogy a pasas veszélyes, más részt, meg minek a csapat, ha nem tart igényt a segítségére.
- Ugye nem egyedül akarsz odamenni, kihagyva minket a mókából? – vonja föl szemöldökét Samuel.
- Fiúk, én… - kezdene bele Ho-chan a magyarázkodásba, de Lars is közbevág:
- Igen, igen tudjuk… A önök, szereti a személyes ügyet maga intézni…
- Valahogy úgy. – feleli határozottan, de Lars tovább ok fejt:
- Csakhogy, ha ebbõl a csipet csapatból családot akar kovácsolni, akkor ez már nem személyes ügy, hanem családi nem? – kérdésére Ho-chan elmosolyodik, de én még mindig csak értetlenül nézek rájuk, hogy ebbõl ugyan mit akar kihozni. – Vagyis, bárki bérelte föl a tagot, tudatnunk kell vele, hogy az ifjú hölgy már nincs egyedül…
- Szóval példát statuálunk, mint a régi maffiacsaládok? – áll fel Samuel is, valami furcsa csillogással a tekintetében, ami engem megrémít.  Eddig nekem csak a szelíd vicces oldalát mutatta, ez valami új.
- Pontosan… A megbízót is megtudakoljuk a pasastól, bár gyanítom, hogy Hatoru kisasszony, pontosan tudja ki uszította rá ezt a vérebet…  - mosolyodik el Lars is. – Így tudatjuk a közzel, hogy bizony létezünk, és bizony számolniuk kell velünk…ami pedig nem utolsó szempont, hogy… - néz Ho-chanra.
- Hogy családként vigyázunk egymásra…   Azt hittem, ezt nehezebb lesz elfogadtatni, de örülök, hogy tévedtem…  - a feltételezésre nem mond semmit, csak elmosolyodik.
- Azért mert gyanakvó és óvatos vagyok, az elgondolás tetszik… Viszont az is tény, hogy ez nem fog egyik percrõl a másikra menni. Az árulás lesz a leg nehezebben kiszûrhetõ hiba a családban.. – magyaráz tovább Lars.
- Pont ennek a hibának a kiszûrésére vagy itt… Én sem vagyok rossz emberismerõ, de meg vagyok gyõzõdve róla, hogy te klasszissal jobb vagy… - feleli Ho-chan mosolyogva.
- Na, most hogy mindenki tudja, miben kiváló, mehetünk?... – türelmetlenkedik Samuel, és megropogtatja a nyakát, majd hozzám lépve ad puszit a buksimra. Ez erõteljes döbbenést vált ki belõlem, de a többiekbõl is.
- Megvesztél?... – nézek rá kérdõn.
- Késõn érek haza, ne várj ébren… A megszólítás pedig nem helyes… vagyis: Megvesztél, cukorfalat?.. – kacsint rám és visszakapja a nyalókát a szájába. Lemeredve nézek magam elé, hisz eddig nem is említette azt az ominózus esetet. Nem tudom, miért gondoltam, hogy megúszom. Zavaromban hirtelen teljesen leblokkolok, és belevörösödöm a zoknimba.
- Most szórakozol velem?... Mi a tervetek pontosan? – szólalok meg végül, de érzem a képem, még mindig lángol.
- Eszemben sincs szórakozni, csak ne vágj ilyen képet… - mosolyog rám Samuel, majd Ho-chan lép hozzám és leguggol elém.
- Neked nem kell tudnod, hogy mi fog történni… - néz rám nyugtatóan. Szent ég, ennyire látszik rajtam, hogy még a gondolata is kikészít ennek a félig sem kifejtett tervnek, amit úgy tûnik, csak én nem értek a csapatból. Talán még sem vagyok olyan eszes, mint hittem, vagy egész egyszerûen csak nem is akarom érteni. A lényeg, hogy pánikolni fogok, és úgy tûnik, ez mindenkinek nyílván való. – De az nagyon jó lenne, ha megtámogatnál minket innen…
- Mire gondolsz?... – kérdezem halkan.
- Meg tudod zavarni azokat a kamerákat, hogy ne rögzítsenek minket?
- Persze, az nem nagy ügy…
- Remek, akkor rád csörgök, ahogy odaértünk, eközben te figyeld a mozgást, nehogy lelépjen a fazon, mielõtt odaérünk. Ha végeztünk, ismét telefonálok, és hagyhatod a kamerákat… - magyarázza nyugtatóan, kellemes hangon.
- Persze, megoldom… Csak óvatosan… - felelem, és visszafordulok a gép felé, jelezve, hogy ne istápolgasson tovább, mert kezdem kényelmetlenül érezni magam. A pasas szobája elõtti folyosó kamerájára állok rá, és rakom ki a képét az egyik monitorra, figyelve a mozgást, de a pasas nem mozog, így csak a körmöm rágom az idegtõl, hogy nehogy valami balul süljön el.
Ahogy megcsörren a telefonom, rá állok a dologra. Kiiktatom a kamerákat és a tármegfigyelõket a kõrnyékrõl, ami csak azért gond, mert így én sem látom õket, de ami még gázosabb, hogy a tag szobáját sem tudom figyelni. Ahogy várok a hívásra, egyre feszültebb leszek, és a percek óráknak tûnnek.  Végig markolászom a telefont és kezdek rájönni, hogy ez nem nekem való, az idegeim rövid úton fognak kikészülni, mikor a telefonom végre megcsörren.
- Igen?... – kapom fel és Ho-chan szól bele.
- Elintézve drága, visszaállíthatod… - nagy kõ esik le a szívemrõl.
- Oké, várlak titeket… - felelem és lerakva leszállok a kamerákról. Tûkön ülve várom õket vissza és  ahogy megjönnek, lerongyolok eléjük.
- Mi volt?... Meg van a megbízó?... – támadok nekik kérdéseimmel.
- Higgadj le Thunder… minden meg van… - feleli Lars higgadtan és leül az egyik kanapéra. Samuel is követi a példáját, Ho-chan pedig hozzám lép.
- A bátyám az, de ezt sejtettem. Most már csak az a kérdés, mit tegyünk… - ül le Ho-chan is a srácok mellé. Ledermedve hallgatom amit beszélnek. Tudtam, hogy Ho-chan éb a testvére ratyi viszonyban vannak, de meg akarta öletni? Ez azért durva, az meg még durvább, hogy  ez õt kicsit sem lepi meg.
- Bármit teszünk, azt gyorsan kell, mielõtt megtalálják a hullát. – szólal meg Samuel.
- Ez igaz… Kiraktam a ne zavarjanak táblát, így pár napig a takarítók sem fogják zavarni, de így vagy úgy a tetem egy idõ után oszlani kezd… A szag átható lesz… - dõl hátra Lars, nekem meg egyre csak kerekedik ki a szemem. Sajnos nagyon vizuális vagyok és az oszló tetemet elképzelve, lesápadok. Elkap a hányinger és akaratom ellenére vagyok kénytelem vagyok kirohanni, se szó se beszéd, és meg sem állva a szobámig, azon belül is a WC-ig, ahol kidobom a taccsot. Mikor már úgy érzem nincs mit kiadnom magamból, és jobban vagyok, megmosom az arcom és a fogam, hogy vissza tudjak menni a csapathoz bocsánatot kérni. Ahogy viszont kilépek a szobámba, Larsal találom szembe magam, aki az ágyamon ücsörög.
- Mi az?... Sorsot húztatok és te kaptad a rövidebbet?... – kérdezem, az arcom törölgetve.
- Errõl szó sincs, én akartam jönni. A cukorfalat csak elbohóckodná, Hatoru kisasszony, pedig túlságosan is kedvel ahhoz, hogy ne akarjon megvigasztalni… Szerintem most egyikre sincs szükséged. – von vállat.
- Ez remek meglátás, de akkor miért vagy itt? – nézek rá kérdõn.
- Gyakorlom az empátiát.. – kuncogja el magát. – A gond, hogy sosem ment igazán. Elmondhatnám, hogy milyen gyönge és szánalmas vagy… Esetleg mesélhetnék egy hülye történetet, arról, hogy volt idõ, mikor én is kiborultam egy hulla látványától.. teszem hozzá, látványától és nem a gondolatától. Megnyugtathatnálak, hogy ez majd idõvel el fog múlni, hozzá lehet szokni… - vesz elõ egy spanglit a zsebébõl. – De szerintem te sosem fogsz hozzászokni. A te fegyvered az eszed, és azt legalább precízen használod.
- Ez is helyt álló, de még mindig nem tudom miért vagy itt… - vonom fel szemöldököm, és ledobom a törölközõt az ágyra.
- Szívjuk el ezt a spanglit, aztán menjünk le, és biztos lehetsz benne, hogy jó kedved lesz… veled együtt nekem is. Mondjuk el, hogy mindent átbeszéltünk, és mindenki megnyugszik.. Na, benne vagy?.. – nyújtja felém a spanglit. Elmosolyodva veszem el és ülök le vele szembe a földre.
- Lars..
- Igen?... – gyújtja meg, mire nagyot slukkolok, és visszatartom a tüdõmbe az édeskés füstöt.
- Köszi… - fújom ki, és adom át neki is.
- Mit?
- Hogy nem akarsz papolni, és nyugtatni sem… - kuncogom el magam, mire egy kacsintást kapok. Egész jól elbeszélgetünk, miközben elszívjuk a cigit, és tényleg jobb kedvem kerekedik közben. Persze ez nem akkora csoda, ha tekintetbe veszem, hogy mi van a spangliban. Rég szívtam már, de ez most nagyon jól jött. Jókedvûen csatlakozunk a többiekhez, és bár senki elõtt nem titok, hogy be vagyunk szívva, nem szól miatta senki.

                                        Hotaru Setsuko

                                   


 A következõ percekben verekedés kezdõdött a két belépõ fiatalabb férfi ellen, akik fegyver nélkül végezték. A fõ fejes /gondolom/ egy lövést adott le, amivel egy fiatal nõt talált el. Larsra tekintettem, fogalmam sincs miért. valami megcsillant a szemében, mint aki örül annak, hogy lelõttek valakit. Fura egy figura. A következõ pillanatban lassan elkezdett felállni, kezét még mindig a tarkóján tartotta.

Kép a medálról. Szárnyak nélkül képzeljétek el. 

Fájdalmas ciccenéssel ülök le a drága hotelszobám ágyára.Pár kósza vércsepp csattan szét a laminált padlón.Beleszívok a cigimbe,de már szana-szét haraptam a szûrûjét.Kezdem felbaszni magam.Tudtam,hogy kórházba kellett volna menni!Nah mostmár mindegy…Szerencsére az a barom nem találta el a combartériámat,szóval nem fogok idõ elõtt kipurcanni.Úgy rühellem a mexikóiakat!Drogot akar venni az ember és máris agresszívoskodnak.Értem én,hogy régi vendégnek már a szar minõséget adják,de én nem vagyok rákattanva a cuccra,hogy annyira kepesszek érte.Szimpla szórakozás,kis felszabadulás miatt akartam hazsnálni…az a rohadék viszont olcsó,vegyített anyagot akart adni.Nem vagyok hülye,tudom milyen a tiszta,vásárlószoktató por és ez rohadtul nem az volt.Tök kedvesen megkértem,hogy nekem a normálisból adjon,de erre meg elkezdett lázongani és megjelent pár haverja.Mondanom sem kell,hogy felhúztam a nyúlcipõt.Négyszer lõttek rám.Egy eltalált,vérzek is rendesen,egyet pedig a táskámmal védtem ki.Vagyonokat érõ laptopomnak befellegzett.Na sebaj,könnyen jött könnyen megy.

Fél órás szerencsétlenkedés után el is kötözöm szépen a sebet.Golyó nem maradt benne,így már nincs vele gondom.Csak baromira fáj…

Lábamat masszírozva fekszek le a tévé elé.Nagyon korán van még és én máris pihenek.Micsoda veszteség!Most épp beszívva kéne buliznom valami elõkelõ helyen két nagyon finom kurva társaságában.Bekapok egy rakat fájdalomcsillapítót és alszom pár órát.Este kelek csak fel.A tompa sajgás megmaradt.

-         Na lessük meg mennyi lóvém maradt… - húzom elõ a vaskos,bõr tárcámat.Kevés…rohadtul kevés.Ennyibõl még kártyázni se igazán tudnék.Talán egy rulettra elég,vagy ha kisebb tétekben fogadva duplázom meg és azt feltéve…igen lesz itt még több is!Csak jól kell taktikáznom.

Felöltözöm.Szitkozódva és dühöngve,ha erõsödik a fájdalom.Végülis kibírom.Voltam már ennél szarabb helyzetben is,ettõl se purcanok ki.Drága öltönyömet húzom magamra,vagyishát az egyetlent és a hajamat beállítva zárom be magam után az ajtót.Bicegve megyek ki az elegáns épületbõl,hogy a zúgó,eszetlen autósok közül leintsek egy nekem megfelelõ taxit.Kaszinó készülj fel a kifosztásra!Mindenkit megszopatok ma éjszaka!

Megékezve,hamar felszedek magam mellé egy cicababát.Ez kell,mint a nõknek egy trendi táska az öltözékükhöz.Ez egészíti ki a szépfiú imázsom.Kurvával az oldalamon mindjárt magabiztosabban játszom.Kockázok,rulettezek,gépezek és nem sokkal azután,hogy megszaporítom a lóvém,már pókerezek is.Úgy pásztázok az asztalok között,mint hiéna az elhagyott antilop körül.Keresem a lehetõséget,kutatom azt ahonnan elvehetek mindent.Itt nem csak a pénzrõl van szó,hanem a kizsigerelésrõl is.Ha nyerek egy gazdag olajmágnás ellen mit csinál?Leszarja,mert elég egyet csettintenie,hogy újra legyen léje.Egy szegény emberrel már egész más a téma.Õk azért jönnek ide,mert ez az utolsó dobásuk.Nekik már nincs lehetõség jobbra.Ha itt veszítenek magas fa,rövid kötél.Ezektõl az emberektõl szeretem én elvenni a lehetõséget!Imádom nézni a kétségbeesett,sokszor bepánikolt arcukat!Ez az élet egy lenyûgözõ öröme számomra.Némi hezitálás után le is ülök egy közeli asztalhoz.5 férfi és egyetlen lányka foglal helyet.Nocsak ide már pisiseket is beengednek? Nyugodt,elõkelõ mosollyal játszok.de a lapok kedvezõtlenül kerülnek hozzám.Nem veszítem el a hidegvéremet akkor sem,mikor a tetves szuka nyer és magához kotorja az én zsetonjaimat.AZ ÉN PÉNZEMET!Rendben cica,mosolyogj csak nyugodtan,voltam én már nagyobb szarban is ennél!Nem hagyom meglépni,felállok gyors az asztaltól és utána sietve mázolok arcomra em vonzó mosolyt.

-         Gratulálok!Minden elismerésem az öné hölgyem! – nyálazok édesen.Jó talán túlságosan nyomulósnak tûnhet a figura,de akár le is fekszem fele,hogy megfújjam a pénzt. – kit tisztelhetek eme csodálatos hölgyben?

-         Hotaru vagyok,és ön kicsoda,ha szabad kérdeznem? – édes vagy kislány és most már a neved is megvan.Nem tudod,hogy a cukros bácsinak nem szabad ilyesmit elárulni?

-         Lars a nevem hölgyem – hisz ugyan mit tudna rólam kideríteni? – nagyon szép hangja van kegyednek.Véle… - kezdenék neki mondókámnak,de egy éktelen,fülszaggató dörrenés félbeszakít.Ezer közül se tudnám eltéveszteni a fegyver hangját.Ohh ez olyan esemény amire nem nagyon számítottam.Engedelmesen ereszkedek hasra a földön,habár semmi kedvem hozzá.Komolyan azt akarják,hogy a mocsokban fetrengjek?Rabolják csak ki a helyet,de szegény csóró pasit miért kell még baszogatni is?Fejemet kissé felemelve figyelem ahogy a két rabol üvöltözik ak-47-essel a kezükben.Az egyik egész fiatalos,valószínûleg még kezdõ bûnözõ,ha csak azt vesszük,hogy úgy lengeti a pisztolyát mintha egy bot lenne.A másik viszont idõsebb.Láthatóan nem tudja,hogy mit és hogyan kell csinálni.Maszkját igazgatja és hol ide,hol amoda rántja a puskát.Õ a leggyengébb láncszem.

Érdeklõdve figyelem,ahogy a fõmuftik és a személyi kutyáik megkezdik a ténykedést.Alapból nevetségesnek tartom,hogy két ember áll csak neki egy ilyen hely kirablására.Valószínûleg az ajtóknál is állnak még,vagy szimplán idiótákkal van dolgunk. Egy kettõre kirobban a dulakodás és a nagyobb és fiatalabb bûnözõpalánta fegyver nélkül végzi.Az öreg bekeményít.Fenyegetõen fogja ránk a fegyvert.Ne minket puffants le te nyomorult…Lead egy lövést,amivel vállon talál egy nõt.Erre mozdulok én meg.Itt a lehetõség hasznot húzni!

-         Elnézést…uram! – szép lassan állok fel,kezeim továbbra is a tarkómra helyezve.A férfi rémülten bámul rám. – kérem…könyörgöm ne lõjön még egyszer!

-         Ha..ha nem lesz hõsködés nem ölök meg senkit!Én…ÉN CSAK A PÉNZÉRT JÖTTEM! – otthon megtanult,de most mégis hatástalanul alkalmazott szöveg…Szánalmas az ilyen ember….Nah akkor játsszuk meg a jókisfiút!

-         Tudom,hogy maga sem ezt akarta,de nézzen rá szegény nõre!Megsérült…komolyan ezt akarja?Gyilkos akar lenni?

Bemutatkozom.Az életérõl kérdezek és,hogy miért csinálja mindezt.Eközben továbbra is megtartom a stabil és rémült helyzetû áldozat szerepét,hogy némiképp biztonságba érezze magát.Szó szerint egy jó pszichiáterként cselekszem,õ pedig mindent elmondt.Kibeszéli nekem,nekünk a lelki bajait.Szidja az államot,a kormányt és az egész világot amiért idekerült.Elkeseredettség úrrá lesz rajta.

-         Én nem vagyok gyilkos…de már nem tudok mást csinálni…ígyis-úgyis meg fognak ölni ha innen kijutok… - nyöszörgi sírva.Most látszik csak meg rajta legjobban,hogy mennyire is egy csökött lélek.Ha én is ilyen leszek 60 évesen lõjetek fõbe!

-         Saját magán múlik,hogy alakítja a sorsát.Ha most elfogják mit kaphat?5 évet maximum.De utána élni fog!Egy gyilkossággal végképp belemerül a gödörbe.Ne tegye ezt…ne tegye ezt saját magával szemben! – közelebb lépek,mire meghül a levegõ az egész teremben.Na mivan emberek,mit vártatok?Ez csak egy elcsigázott vénember egy nem neki való játékkal!Felé nyújtom a kezem.Elsõnek megrázza a fejét,majd egy hörgés szerû kiáltással a kezembe nyomja fegyverét.Mindenki fellélegzik,vagyis fellélegezne,csakhogy visszaadom a férfi fegyverét.

-         Fogja meg.Ha most ideadja azok a csúnya emberek ott a szart is kiverik magából!Inkább jöjjön,kikísérem a kommandós autókhoz!Mára épp elég volt ennyi ijedtség. – fogom karon az öregurat és a lóvés táskáját,amibe az ékszereket és a pénzt tette átveszem tõle.Együtt lépdelünk ki az épületbõl.

A pénzes táskát leadom,s mint várható volt,én vagyok a nap hõse.Hip hipp hurrá dicséret a rendõrkapitánytól,kézfogás pár kimenekült emberrel és már szabad is vagyok.A sajtónak nem nyyilatkozom,azzal,hogy még elég sokkos állapotban vagyok a történtektõl.Egyedül lédkedek haza a sötét,kevésbé forgalmas utcán.

- Micsoda barmok…. – húzom elõ zsebembõl a milliókat érõ gyémántnyakláncokat.Ezeket sikerült elkérnem az öregtõl.Neki már amúgy is vége,nem mindegy,hogy kicsivel többért kaszlizzák be?Én viszont nagyon jól jártam…Ha ezt eladom még csak fele árért is a piacon,már gazdag vagyok.Na igen,az ilyen helyzetekben mutatkozik be éles inteligenciám.Életre való vagyok,mit tagadjam?

Drága sportkocsikerék csikorgása az aszfalton.Mondd,hogy ne tolvaj legyen,mondd,hogy ne…Az imádkozás viszont félbemarad mikor kiszáll egy ismerõs alak.Nocsak a kislányok ilyen drága autókkal járnak manapság?Ez érdekes…

- Nos azt hiszem kiérdemelte a borítékot. – mosolyog rám csalfa bájjal a liba.Engem bizony nem tévesztesz meg a szépségeddel csajszi!A nõk legyenek bármily csodálatosak,épp elég furmánnyal vannak megáldva ahhoz,hogy megtévesszék még egy magamfajta zseni eszét is. – legközelebb viszont legyen óvatosabb!Elég egy golyó,hogy ne tudja használni az oly hatásos beszélõkéjét… - azzal sarkon fordulva vágódik vissza verdájába,hogy magamra hagyjon a kérdéseimmel.Na jó,1-0 a libának,de ezzel még nincs vége!Engem senki sem oktathat ki!

***
Másnap délkörül az igazgató, hívat. Cseppet sem vagyok meglepve, aminek az oka a telefonomba, és abban az aprócska tényben rejlik, hogy ha nem jutok, havonta egyszer géphez, elvonási tüneteim lesznek, ezért mikor az igazgatónak elõször komoly gondja akadt a gépével és felfedezte, hogy az õ börtönében vagyok, magához hivatott és megkérdezte rendbe tudom e tenni a gépet. Persze belementem, de hála az okos agyacskámnak, újraprogramozáskor írtam egy apró kis programot, elrejtve a táblázatszerkesztõ programjában, amit a telefonom képes aktiválni, és azzal hazavágni a rendszert, legalábbis látszólag. Jól van, lehet idiótának nevezni, amiért hajlandó vagyok ekkora kockázatot vállalni és a tényt, hogyha lebukom, még jó pár évet a nyakamba sóznak. Mondjuk úgy, hogy számomra a gép, akár a drogosnak az amfetamin, vagy az alkesznak egy kis alkohol. Tényleg nem bírom nélküle, most viszont más miatt akarok gép közelébe jutni, viszont felejtõs a tervrajz, az csak, ha más választásom nem akad. Most a lánynak akarok utána nézni, habár még magam sem tudom hogyan. Leülök a gép elé és úgy teszek, mint aki veszett nagy melóban van. Az igazgató gyorsan elunja magát és kimegy cigizni, kávézni. Rákeresek a börtön tervrajzára és gyorsan memorizálom az egészet, hála a fotografikus memóriámnak ez elég gyorsan megy, majd a börtön kameráira rápillantva, próbálom megtalálni, titokzatos látogatóm, de sajna rá kell ébrednem, hogy a lány vagy profi, vagy csak véletlenül nem mutatta az arcát egyetlen kamerának sem.
- Ez így nem jó, nézzük máshonnan, a látogatóknak alá kell írniuk, habár nem hiszem, hogy saját néven jött volna ide… - agyalok magamnak. A nevet ugyan megtalálom, de mikor rákeresek, egy halott nõ aktáját találom.
- Remek… - könyvelem el magamnak morcosan, majd gyorsan eltüntetem a nyomaim és már szólok is az igazgatónak, hogy kész vagyok. Az õr visszakísér társalgóba, de még mielõtt bemennék, kérvényezek egy telefonhívást. A rbok havonta egyszer beszélhetnek kerek 5 percet telefonon, és én már hónapok óta nem telefonáltam az õr belemegy. A készüléken bepötyögöm a megfejtett számsort és mázlimra két csörgés után föl is veszi ugyan az a lány, aki meglátogatott.
- Érdekel az ajánlat, de igyekezz, mert vészesen fog az idõm idebenn… Részletekkel nem untatnálak, viszont adok minimum egy hetet a cselekvésre, ha elkésel, lehet már halott leszek…
- Nyugi, egy hét bõven elég… - kapom a magabiztos választ.
- Remek, úgy legyen… - lerakom a készüléket és kisétálok a beszélõbõl, majd ismét a társalgó felé indulunk, ahol Michael ismét letámad.
- Megszerezted?
- Meg, itt van a fejemben… Megcsináljuk fiúk, lelépünk innen… - teszem hozzá lelkesen, majd belebotlok egy nagyobb darab fekába, persze szándékosan, de pont úgy feszt, mintha õ jött volna nekem.
- Hé te barom, nem látsz a szemedtõl, vagy nem csak a bõröd sötét, de az agyadban s lekapcsolták a lámpát? – nézek a pasasra, elég lenézõen. A tervem bejön, és pillanatok alatt verekedés kezdõdik. A saját csoportom, vagyis a fehérek Michaellel az élen, mind a segítségemre sietnek, csakhogy az õrök ennek a kis bunyónak is gátat szabnak. Lövés dördül el, elõször csak a levegõbe, ami épp elég, hogy mindenki a padlóra hasaljon, hisz golyót senki sem akar. Ezzel egy idõben a két kiváltó okot, vagyis a fekete srácot és engem felrántva már visznek is magánzárkába, vagyis az itt használt izzasztó nevû helyiségbe. Csak remélni tudom, hogy épp elég büntit kapok, hogy idõt adjak a lánynak a cselekvésre. Remélem nem ver át, mert ha mégis akkor jó nagy slamasztikában leszek és az isten se mossa le rólam, hogy nem csak kibújni akarok a szökés alól, akkor pedig nekem reszeltek, bármennyire is kedvelt személyiség vagyok.
A verekedés miatt 10 nap elzárást kapok, ez több mint egy hét, de addig jó nekem, amíg benn vagyok és nem a többiek közt. Három nap elteltével, már kezdem úgy érezni, hogy megmakkanok, az idõ máshogy telik, ha az ember nincs tisztában a napszakokkal, csak a kaja jelzi, hogy az idõ elv normális ütemben zajlik, de mivel csak egyszer kapok ételt, a fene tudja eldönteni, hogy reggelit, ebédet vagy vacsorát. Ez is egyfajta büntetésnek számít az izzasztóban. Az idõzavar, pedig kisebb pánikor okoz bennem a rám váró Michael miatt. Néha úgy érzem, hogy már hetek teltek el, ezen az istenverte helyen, persze ez baromság, végül egyik nap, fogalmam sincs milyen idõ tájt, vagy hány nappal késõbb az ajtó kinyílik. Fogalmam sincs pontosan mire számíthatok.
-Letelt a tíz nap? – hunyorgok, ahogy az ajtó kinyitása beengedi az erõs fényt. Lehet, hogy ezt amúgy nem tartanám erõsnek, de a sötétség után vakító.
- Nem… magam sem értem, hogyan, de szabad vagy… Tárgyalás nélkül ejtettek ellened minden vádat…
- Hogyan? – kérdezek vissza, mint aki nem ért semmit. Azért nagy kõ esik le a szívemrõl, hogy a csaj mégsem vert át.
- Valaki feljelentette magát… Magára vállat mindent, azt állítja nem bírt a lelkiismeretével… Mekkora marhák élnek a földön… - nevetgél, mire én is elmosolyodom. Habár elég ramatyul érzem magam és a gyomrom is kavarog a stressz miatt, már vissza se visznek a cellámba, amiért külön hálás vagyok.
A cellák mellett végig gyalogolva, Michael utánam kiabál.
- Hová visznek?! – megállok egy pillanatra és visszanézve elvigyorodom.
- Nem fog összejönni Michael, ha rám hallgatsz nem csinálsz semmit… - ezzel le is tudom a búcsút. Nem mintha könnyeket ejtenék, bármi, vagy bárki iránt, ezt a helyet, nagyjából úgy fogom hiányolni, mint mókus az erdõtüzet. Michael némi szitkozódás után feladja és visszavonulót fúj. A többi rab is próbál kérdezgetni, de az engem kísérõ õr, csendre inti õket, nekem meg amúgy sincs kedvem csevegni. Visszakapom a ruháim és egy fürdés, borotválkozás után, újra a régi fényemben tündökölve lépek  a portához, ahol összeszedem a cuccaim és aláírom a szabadulásomhoz szükséges iratokat, majd végre kinyílik a hatalmas drótkerítés és szabad vagyok.
A parkolóban a hölgyemény vár rám, szokásos csuklyában. Most jóval meggyõzõbb látványt nyújtok, mint a rácsok mögött. A ruházatom, nem csak ápolt külsõvel ajándékoz meg, de elég vonzóvá is tesz, véznaságom ellenére is. A lány a kocsijának támaszkodik, majd ahogy közelítek felé, eltolja magát a hátsójával, leveszi a csuklyát és elmosolyodik.
- Nem bíztál bennem igaz? – kérdezi, felvont szemöldökkel.
- Miért kellett volna? Még a neved sem mondtad meg… de a feladvány tetszett, habár nem igényelt túl nagy agytevékenységet.. – ezen elkuncogja magát.
- Ne aggódj, hamarosan komoly agytornában lehet részed…  - felveszem a napszemüvegem és elvigyorodom. Jó érzés szabadnak lenni, most még a leg apróbb dolgok is fontossá váltak, mint a friss levegõ és a madárcsicsergés. A börtönt még a madarak is elkerülik nagyívben.
- Hazaugorhatunk anyámékhoz, egy két holmiért? Meg mondjuk egy értelmes magyarázatot sem ártana adnom nekik… Utána csatlakozom ahhoz a bizonyos csapatodhoz, már ha megtudhatom a neved… - nyújtok kezet egy rendes bemutatkozáshoz. Hogy mi vár rám? A fene se tudja, de kihozott és most csak ez számít.