 Karakter: Lyle Rebel
Megjegyzés: (Vyvynek)
A város átmeneti részén járok, de már ez is olyan, mint egy egészen más világ a nyomornegyedekhez képest, ahol a lakosság nagy része él. Itt nincsen ugyan annyi káosz, rendbontás, de szégyentelen gazdagság se. Itt élnek az átlag emberek, akiknek ugyan oda kell figyelni az utcán sötétedés után, de viszonylag békében tengetik a mindennapjaikat.
Ellentétben a várost övező peremterületekkel, a nyomornegyedekkel, ahol minden második ház kiégett, az ablakokat bedeszkázták, aki csak teheti fegyverrel jár, és burjánzik a bűnözés.
Az átmeneti részben se ritka a rendőri túlkapás, de oda könnyebben be tudok jutni a nyomornegyedtől elválasztó kerítésen keresztül, mint a legelőkelőbb középső részbe, amit jól őrzött fal határol el mindentől.
Fintorogva húzom még jobban a fejembe a kapucnim, mikor a három városrész elemzésében a középhez érek. Undorító politikusok, a gazdag elit, akik a szuperkatonákat használva tartják sakkban a felkelőket, és nagy erővel kerestetik még mindig a hozzám hasonló, első generációs mutánsokat. Nem sokakról hallottam, akiket nem csakhogy megtaláltak, de még élve el is tudtak kapni. Azt hiszem én is inkább végeznék magammal, minthogy visszadugjanak a laborba.
Azonban az se opció, hogy meghúzom magam valahol, és rejtőzködő patkányként élem tovább az életem, mikor tehetek is valamit az emberekért. Na jó, nem azt mondom, hogy amire most készülök, az olyan veszettül szolgálja az érdekeiket, de legalább egy picit kiszúrok az elittel.
Rászorítok zsebre dugott kezemmel az öngyújtóm hűvös fém részére, és megszaporázom lépteimet a sötétedő utcán. Én nem tartok itt senkitől, nem járna jól, aki kísérletet tenne a megtámadásomra, de nem akarok zűrt, mielőtt véghezviszem a tervem.
Szerencsére gond nélkül vágok át a középvároson, és a belsővárost körülölelő fal előtt torpanok meg, a legszélső házak takarásában. Pillanatok alatt felmérem, hányan őrzik, hol állnak, merre járőröznek, és meg kell állapítanom, hogy nem nagyon hagynak vak foltot. Sebaj, akkor távolról fogok dolgozni, aztán a lehető leggyorsabban sprintelek is el innen.
Előhúzom zsebemből az öngyújtóm, majd a fellobbanó apró lángot a tenyerembe zárom, és szép lassan megnagyobbítom, majd mikor kinéztem a megfelelő falfelületet, sugárként lövelem ki felé. Már a felénél járok, a PUSZTULJATOK ELNYOMÓK feliratnak, mikor észrevesznek, és azonnal felbolydul az őrség.
Gyorsan befejezem a szöveget, így éppen sikerül elugranom a lövedékek elől. Megsokszorozom a még mindig tenyeremen lobogó lánglabdát, majd elhajítom őket, szétugrasztva ezzel a felém közeledők nagy részét. Rögtön tudom, hogy azok, akik még mindig megállíthatatlanul csörtetnek felém, szuperkatonák lesznek.
Sarkon fordulva rohanok be a házak közti sikátorba, és nagyon jól tudom, hogy innentől kezdve nem a gyorsaságomon, hanem az eszemen fog múlni a dolog, mert a második generációs mutánsok vannak olyan fürgék, mint én. Ráadásul erősebbek, úgyhogy nem kéne többel közelharcba keverednem.
Szerencsére eszük annyi, mint egy kiló kenyérnek, így a középváros felének átrohanása és trükközése után, sikerült leráznom őket. Persze most már a rendfenntartó szervek is keresnek, de mivel sokat nem tudnak rólam, párszor lazán elsétálok a fejembe húzott pulcsival mellettük.
Már nem járok messze a nyomornegyedtől, ahol egy kiégett lakótelep egyik épületének alagsorában berendeztem a legjobb bázisom, mikor ösztöneim jeleznek, hogy bajban vagyok.
- Állj meg kölyök! Te ott, a fekete pulcsiban! – zendül fel mögöttem a határozott hang, és mikor kissé oldalra fordítva a fejem, hátra sandítok, rá kell jönnöm, hogy ez bizony nekem szól. Legalábbis az illető fegyvere rám szegeződik. Megtorpanok, mert ekkora távolságból nem biztos, hogy szerencsés lenne kísérleteznem a golyó kikerülésével. – Fel a kezekkel, és fordulj meg!
Kelletlenül, és csiga tempóban teszek eleget a felszólítás egyik részének, de eddig zsebemben pihenő kezeimet, még nem húzom elő, csak rámarkolok az öngyújtómra.
- Vedd elő a kezed, és csápolj vele az ég felé! – ismétli meg, én pedig komótosan végig mérem, és meg kell, hogy állapítsam, ha a koromnak megfelelően néznék ki, nem kölyközött volna le, nem sokkal lehet idősebb nálam. Zsaru, az süt róla, de nem tűnik tipikusnak, főleg nem öltözködés ügyileg.
- Oké, oké – sóhajtom színpadiasan, és öngyújtóstul előhúzom a kezem, de túl gyorsan kapcsol.
- Azt dob el! – lép közelebb, a fegyverét továbbra is rám szegezve.
- Ez csak egy öngyújtó – húzom el a számat, de mivel egyelőre még nem igen méltóztattam felemelni normálisan a fejem, ezt nem feltétlenül látja.
- Van egy olyan érzésem, hogy a te kezedben az is veszélyes… - mormolja, mire féloldalasan elvigyorodom, kicsit feljebb emelve a fejem. – Első generációs mu… génkezelt vagy, ugye?
De kedves, ne mutánsozott le… Mindjárt meghatódom.
- Talán igen, talán csak nagy dohányos – vonom meg a vállam, de mikor rászorít a fegyverre, eldobom az öngyújtót. Túl közel van, ha lő, nem hibázza el. Kisandítva a kapucnim alól, sebesen felmérem a környezetem, és megpillantva a mögötte ácsorgó, kíváncsi embereket, már meg is van a kiút. Csak jól kell időzítenem…
- Most odamegyek, és kénytelen leszek speciális bilincset rakni rád, de nem akarlak bántani! – szólal meg, mintha tényleg egy kisgyerekhez, vagy gyogyóshoz beszélne. Pedig ha tud a génmanipuláltakról, akkor azt is tudnia kell, hogy az első generációsok már mind túl vannak a húszon, és az intelligenciájuk veri az átlagemberét.
- Az a helyzet, hogy itt inkább az a kérdés, én akarlak e bántani téged… - pillantok fel végre a szemébe, mire kissé leblokkol a tekintetem láttán, ahogy mindenki, én pedig kihasználva ezt a kis szünetet, magamhoz irányítom a nézelődök közt cigit gyújtó ipse öngyújtójából fellobbanó lángot, amire vártam, mióta láttam, hogy erre készül.
Rögtön méretesre növelem az eredetileg apró tüzet köztem és a zsaru közt, aki hátrahőköl a forróság elől, és mire magához térve szegezné újra rám a fegyverét, én már nem vagyok ott.
Vigyorogva spurizok az egyik sikátorban, és a pulcsit lehúzva magamról, futtomban fordítom ki, hogy sárgán vegyem vissza. Mire ideér az erősítés, már messze járok, új ismerősöm pedig nem tudja tartani velem a lépést, gond nélkül érek vissza a nyomornegyedbe.
Persze mázlim volt… a legtöbb rendőr rögtön lőtt volna, ha rájön, hogy egy mutánssal van dolga, minimum kábító lövedékkel, de mivel az keveseknek van, inkább élessel. Nem értem ezt a mai fickót, de hálás lehetek neki, öröm lesz még párszor meglógni előle, ha összefutnánk.
|
