- Utolsó kívánság? Nem… Nem hinném. Sajnos most nem megvalósíthatót kértél tõlem - néz rám rosszallóan, sõt, kifejezetten fenyegetõn, majd egy hatalmas könyvet vesz elõ, s az orrom alá dugja, csak pislogok az egyik szemöldököm megemelve, bámulom a számomra abszolút érthetetlen írást.

Bizonytalanul lapozok bele, érdeklõdést mutatva legalább, ha már érteni nem értem, s halkan kérdezem meg: - Miért nem? Milyen könyv ez? 

- Ez a mi szabálykönyvünk - magyarázza, s megnyugszom, mert nem ordítja le a fejem máris, így csak nem mondtam rosszat. - Itt azt írja - lapoz bele, és rábök az egyik oldalra, én meg jobb híján hiszen neki, nem elárulva, hogy fingom sincs ezekrõl a betûkrõl. -, ha az áldozatnak szüksége van a tündérére, akkor nem küldheti el azt maga mellõl. Úgyhogy hallani se akarok legközelebb arról, hogy menjek vissza a tanácshoz. Annyit tehetsz meg, hogy ha nem akarsz kívánni, akkor nem kívánsz. rendben van?!

Bólintok, s továbbra is a könyvet bámulom. Az elsõ létezõ személy, aki nem hagy el, pedig megtehetné, milyen ironikus, hogy azért nem teszi, mert tiltja a szabályzat… - Kérlek, azért beszélj csendesebben, nem lenne szerencsés, ha a szüleim meghallanák - törõdök bele a sorsomba, elnyelve néma könnyeim, kesernyés mosollyal konstatálva, hogy valóban halkabban kezd beszélni. 

- A láthatatlanság rész viszont a kívánságodban - egy picit nézek, hogy mire gondol, miért kezdi így a mondandóját, de aztán rájövök, hogy még az elõzõt folytatja, ahogy tovább jut a szavak erdejében. - még rendben is van - ahogy ezt kijelenti, máris eltûnik a szemem elõl. Nagyot pislogok, hogy aztán riadtan felsikkantsak, ahogy végigsimít az oldalamon. 

- Mi.. mit csinálsz?! - nyökögöm, mire olyan könnyed hangszínnel felel, hogy én vagyok az, aki elszégyellem magam.

- Én ülök a levegõben. Te viszont hozzáértél a kabátodhoz, ami a széken lógott. 

Oldalra fordulok, és lám, valóban igaza van. Igaz, nem emlékszem, hogy idehúztam volna a széket, mert annak határozottan nem itt lenne a helye, ahogy a kabátomnak sem feltétlenül, de ma olyan szétszórt vagyok, könnyen lehet, mégis csak itt felejtettem. 

 - Tényleg - fújom ki megkönnyebbülve a levegõt. Nem is értem, miért ijedtem meg ennyire. 

Még hallom, ahogy rajtam kuncog, de megüti más is a fülem. A doboló léptek jellegzetes zaja, s ahogy az ágyra fordulok, leülve, máris nyílik az ajtó, ahogy gondoltam, s mielõtt akár csak szóra nyithatnám a szám, máris hatalmas pofon csattan az arcomon.

Öt perc, talán annyi sem volt, mégis minden minimális büszkeségem a porban hever. Nem elég a megaláztatás, nem elég a pofonok fájó, égõ érzése, az egészet végignézte. A felvett személyiségem és a most látottak közötti hasadékba szorultam kétségbeesve. S most kifejezetten örülök, hogy nem látom az arcát. Mert nem akarom látni sem a sajnálatot benne, sem pedig mást. Nem tudnám feldolgozni. 

Magamba roskadva jut eszembe ugyanaz a gondolat, amely minden alkalommal társam, mikor szüleimmel vagyok. - Azt lehet kérnem, hogy én tûnjek el mindenki elõl? Sokkal jobb lenne a világ, ha nem lennék… 

Francba, hogy még a hangomon is hallatszik, hogy sírok! Nem akarom, hogy ezt bárki lássa. Nem akarom, hogy õ lássa! Nem akarom, hogy megtudja, mi is vagyok valójában! Miért nem tûnsz el egy kicsit? Miért süpped be mellettem az ágy, és miért simogatod ilyen gyengéden a fejem. Nincs szükségem a sajnálatodra. Nincs szükségem a kötelezõ kedvességre! Nincs… 

De, van, iszonyatosan van! Kérlek, ne hagyj egyedül! Semmi esetre se hagyj egyedül!

- Nagyon sok minden kéne ahhoz, hogy azt meg tudjam tenni - hangja olyan törõdõ, egész elringat. Még ha hazugság is, annyira jól esik. 

- Micsoda? - hajtom a fejem az ágyra, körülbelül oda, ahol a combjainak kellene lenni. Egész összekuporodom, és annyira jól esik, ahogy a tincseim között puhán táncolnak ujjai simítón.  De még ennek ellenére is úgy érzem, hogy megtenném, amit kell, hogy végre eltûnhessek errõl a földrõl.

- Kezdetnek talán azt kéne tenned, hogy… - kezdene bele, és feszülten iszom minden szavát, mikor megint nyílik az ajtó, s leparancsolnak az udvarra, még csak arra se hagyva esélyt, hogy a tanulnivalóm egy részét magammal vigyem. 

Miért létezem ezen a nyomorúságos világon? Gyûlölöm magam, akármit is vétkeztem elõzõ életemben,a miért ilyen durván kell fizetnem a mostaniban.

* * *

Mivel kérték, hogy várjam meg, amíg megérkezik a trágya, a gazolással kezdek, meg is feledkezve különös keresztszülõmrõl. Inkább elmélázok, eldobva magamtól a világot gondolatban. Olyannyira belemerülök, hogy fel sem fogom igazán, hogy immáron a trágyával egyensúlyozom, a vasvillával teregetve szét a kertben, mikor hirtelen körbeölel valami, s megszólal: - Nézhetem, ahogy dolgozol? 

Egyébként is frászt kapnék, de így, hogy teljesen belefeledkeztem saját magamba, így extrán megrémülök, még a vasvillát is eldobom felsikoltva. 

- Kérlek, változz már vissza! Nagyon megijesztettél - szuszogok nagyokat, a szívemre téve a kezem, ami kis híján kiugrott az elõbb… Néha úgy érzem, szándékosan haragít még õ is. De biztos nem, egyszerûen csak más, mint mi, emberek. Elvégre azt mondta, õ egy tündér, és csak én látom, bizonyára náluk ez így szokás, hogy csak úgy ismeretleneket ölelgetünk…

Kérésemre valóban elõbújik - tényleg teljesített eddig mindent, megdöbbentõ -, s továbbra is mellettem ácsorog.

- Szóval nézhetlek? - ismétli meg a kérdést is kissé követelõzõ modorban, lehuppanva. Rápillantok. Próbálok rájönni, mi olyan izgalmas abban, hogy engem nézzen. De nem tudok rájönni, így feladom.

- Igen. Csak ne legyél hangos. - Ez talán nem nagy kérés. 

Jó ideig csendben is van, és én ismét visszamerülhetek, igaz nem olyan felhõtlen és kizáró mód, mint korábban, egyik kedves világomba. Egyszerûen feszültté tesz, ahogy néz. Nem vagyok hozzászokva, hogy társaságom legyen, ahhoz meg végképp nem, hogy az a valaki, aki épp körülöttem van, meredten nézzen. 

- Ne segítsek esetleg? - töri meg a csendet nagy sokára, de megint olyan hangos! 

- Halkabban már, kérlek! - sziszegem idegesen, mire felvilágosít, hogy más nem hallhatja, csak én. 

- Jah… - teszi hozzá mintegy mellékesen. - Amiatt se aggódj, hogy meglátnak. Szóval… Engeded, hogy segítsek? Vagy ma már nem akarsz aludni?!

A  pluszinformáció-özön egyrészt örömmel tölt el, másrészt viszont eszembe jut, hogy ha nem látják és hallják, akkor én most roppant hülyének nézhetek ki, aki magát csitítgatja… A felvetése meg elgondolkodtat, mégis…

- Korábban azt mondtam neked, hogy többé ne legyél a keresztszülõm, elég pofátlan dolog lenne most meg visszaélni azzal, hogy nem mondhatsz fel a posztodról… - motyogom.

- Van mindkettõnk számára kellemesebb módja is, hogy kiengesztelj - pillant rám megint olyan furán mosolyogva. 

- Hát, nem tudom… - motyogom, mire összébb vonja mérgesebben a szemöldökét.

- Szóval meg sem akarod próbálni, hogy kiengesztelj, örülsz annak, hogy megbántottál? 

- Nem, errõl szó sincs! - nyikkanok fel kissé hevesebben, hogy aztán a saját számra tapasszam a kezem, a végén megint én leszek hangos basszus! 

Kinevet, érzem, hogy nem csak simán kuncog, nevetésének gúnyos az éle, és emiatt kivörösödöm. 

- Kérlek, ne nevess! Bármit, csak ne nevess… - kezem a számról a szemem elé kúszik fel. Megint elgyengültem… Itthon mindig sokkal érzékenyebb vagyok, mint kellene lennem…

- Akkor kiengesztelsz? - komolyodik meg a hangja, mire csak bólintok,  még egy kis ideig eltart, mire teljesen összeszedem magam, s rá tudok nézni. 

- Mit kell ahhoz tennem? 

- Elõször is engedd, hogy segítsek, akkor lesz egy csomó idõd, amit csak velem tölthetsz, megmutatom neked, milyen egy tündér keresztszülõ igazi szeretete - vigyorodik el sejtelmesen. Belegondolok, hogy eddig is milyen furán indiszkrét volt lényegében, ahogy átölelt váratlanul, de azt is meg kell vallanom, nagyon jól esett a vigasztalása, így erõsen hezitálok. 

- Én… nem vagyok hozzászokva a szeretethez… nem tudom, képes lennék-e elfogadni… - süllyedek megint valami zavarodott lelkiállapothoz hasonlóba, amelyhez a szomorúság, a magány és a félelem mellett a bûntudat is keveredik. 

- Hogy te milyen nehéz eset vagy! - sóhajt fel, mire összébb is húzom magam, azonnal bocsánatot kérve, a szót vékony hangon, zaklatottan préselve ki magamból. 

Hirtelen terem elõttem, és ösztönösen is hátrébb lépek, riadtan emelve rá a tekintetem, és teljesen ledöbbenek, ahogy ajkait az ajkaimhoz nyomja, s végignyal rajtuk. Hiába hajol el, egyszerûen kõvé dermedek, nem tudok se mozdulni, se megszólalni, semmi, csak nagy szemmel meredek rá. Ez most.. Õ most… Mi történt?

- Ha nem csinálsz legalább úgy, mintha dolgoznál, le fogsz bukni - jegyzi meg mellékesen. Mondhatni a lehetõ legjobb módját találta meg annak, hogy újraindítsa a rendszerem, mert máris megriadva markolok rá a vasvillára, hogy elvörösödve megforduljak, és gépiesen, zavarodottságtól kapkodón csináljam tovább a dolgom. 

- Na, belehaltál? - kérdezi viszont rögtön. 

- Mibe? - nézek fel rá, mire megint mutatja, hogy csináljam is, ne csak a szám járjon, mert bajban leszek. Persze közben provokatív várakozással vigyorog, sejtetve a felajánlást, csak kérned kell, s máris szabadon csinálsz, amit akarsz, s megbüntetve se leszel, mert kész lesz minden. S arra sem nehéz rájönni, mire utalt a kérdésével. - Félig - felelem állhatatosan, elvégre teljesen lefagytam egy pillanatra, ezt el kell ismernie. 

- Hmm, akkor a másik feled még hozzászokhat, elvégre engem azért küldtek, hogy szeresselek. 

Felsóhajtva ismét ránézek. 

- Mondd, mi a neved? Még azt sem tudom, hogy hívhatnálak.

- Zeshin - feleli könnyedén, úgy, mintha azt kérdezné vele: csak ennyit akartál tudni elõbb? 

- Szóval Zeshin… Ha meg tudod oldani, hogy látszólag itt dolgozzak, minden kész legyen, és közben mégis együtt tudjuk ezt az idõt tölteni úgy, ahogy te szeretnéd, és ahogyan ki tudlak engesztelni, akkor azt kívánom, hogy tegyél úgy - ejtem ki a “mágikus” szavakat. Hiszen azt mondta, csak kívánnom kell, s az teljesül, ha képes rá. S ez így ugyan kívánság, számára egy utasítás, de mégis benne van minden szabadság, mert megengedtem számára a megfogalmazásommal, hogy azt csináljon velem együtt, amit csak szeretne, annak érdekében, hogy megbocsásson. Ezzel talán eléggé ki tudom fejezni, hogy valóban nem szeretném, ha haragudna rám, és nem akartam megbántani igazán, valamint annak a kérésemnek sem mondtam ellent, hogy nincs rá szükségem, nem akarok többet kívánni, mert ezt neki kívántam, azt hiszem, nem magamnak. 

Olyan széles mosoly ül ki az arcára, hogy szinte körbeéri a fejét, mégis valahogy elbizonytalanodom, hogy jót tettem-e magammal, de azt hiszem, nincs visszakozási lehetõségem. De végül is eddig egyszer sem akart bántani. S az ujjai, ahogy a tincseim közé fúródtak, olyan gyengéd volt… Az a csók meg… nem tudom… 

Õ viszont már nem törõdik tépelõdésemmel, helyette koncentrál, és hirtelen úgy érzem, mintha eltávolodtam volna mindentõl, ami a valódi világ, pedig itt állok, ahol korábban is, s ahogy szétnézek, megpillantom magam, ahogy folytatom a munkám. 

- Ez?... - lepõdök meg, bár sejthettem volna, hogy valahogy így fog mûködni. 

- A hasonmásod, akit látnak, te  pedig most olyan lettél, mint én, nem lát és nem hall senki sem - végigfut a hátamon a hideg a mondata második felére. Szorongó-várakozón pillantok fel rá. 

- És most? 

- Gyere - nyújtja a kezét, s ahogy elfogadom, máris a szobámban találom  magam. Õ pedig közelebb lép, keze a derekamra simul. Ismét csak beindulnak a menekülési ösztöneim, és megpróbálok hátrálni, amit mintha élvezne, követ, pedig simán megállíthatna ölelõ karjával, de végül a fal az, ami akadályul gördül további távolodásom elé. Nagyot nyelve nézek a szemébe. Azt mondják, minden kívánságnak ára van. Én pedig már kívántam, kettõt magamnak, egyet pedig most neki. 

- Mi… mit fogunk most csinálni? - kérdezem megremegve, kiszolgáltatottságom mértékre még inkább rádöbbenve. 

Még közelebb hajol, alig pár centi távolságból válaszolva: - Attól függ, hogy hagysz-e kibontakozni, vagy erõszakosabban kell kiharcolnom, hogy teljesíthessem a kívánságodat, és úgy töltsem el ezt az idõt, ahogy akarom.

Szemem összeszûkül a nyílt, de valójában még így is csak burkolt fenyegetésre, s idegesen összeszorítom a szemhéjaim. Rossz voltam, megbántottam, õ is meg fog büntetni érte. Fájni fog, biztos hogy fájni fog, a büntetés eddig mindig iszonyatosan fájt! 

- Nagyon fog fájni? - hangom még számomra is üresen és megtörten cseng. Mire készül? Egyszerûen semmit sem értek, csak egyszerûen feláll a szõr a hátamon ettõl az egész helyzettõl.

Ártatlansága édessé, és ellenállhatatlanná teszi.

Úgy érzem ráadásul, hogy mással nem tudtam volna bebizonyítani neki, hogy nem álmodik. Nameg… Persze jó érzéssel töltenek el az arcán lefelé induló sós cseppek.

Szeretném a lehetõ legtöbbször megérinteni, de egyben szeretném megríkatni is még.

Hmm… Igen…

- Te kérted. – világosítom fel, amikor eleresztem, és távolabb ugrik elõlem - Kívánságod számomra, mint említettem, parancs.

Nehogy már én legyek a rossz azért, mert jó tündérhez méltón teljesítem a vágyait…

- Au... – gyors reakcióidõ… Egyre jobban tetszik a drága, még az a pislogása is ennivaló, amivel engem figyel, aztán a környezetét…

Majd… Megint felém fordul, aztán ismét a környezete felé pillog, mialatt teljesen átgondolhatja magában a dolgok, és feltenné azt az egy kérdést, ami általában minden rossz elõszele:

- Bármit meg tudsz tenni?

- Amit csak kívánsz - válaszolom õszintén, és talán kissé komoran. Úgy néz ki, egy jó darabig megint büntetésben leszek. Ha olyat kér, annak ellenére, hogy édes, repülése meg sem áll a tejútrendszer legtávolabbi bolygójáig…

- Lehet képtelenség is? Ami normál esetben nem történik meg? – kérdi ismét, tovább erõsítve bennem a haragot iránta, és a többi gyerek iránt. Mi a baja a mostani srácoknak?! Miért kell egybõl a képtelenség?!

- Lehet – morgom mereven.

- Izé... szóval... mindig is szerettem volna látni odafentrõl a Földet, a világûrbõl - zavara tényleg annyira aranyos…

Ha nem ragadnám meg a kezét, és indulnék el vele az ég irányába, biztos óhaja teljesítésérõl megfeledkezve valami durvát tennék vele.

Pedig… Ha neki az kell, hogy onnan lássa a földet, akkor onnan kell látnia. Bár… Csak és kizárólag levegõ nélkül. Azt nem kért hozzá.

Élvezem döbbenetét, aztán azt, hogy egyre erõsebben szorítja a kezem félelme miatt, ami akkor keríti teljesen hatalmába, amikor már elhagytuk bolygónkat.

Észrevette, hogy elfogyott a levegõje fuldokolva, némán könyörög, tátog a kegyeimért.

Tehetném, hogy megvárom ájulását, és azt, hogy a karjaimba omoljon?

Igen, megérdemelné, de már most az arcára teszem a kezem, hogy kaphasson oxigént. Engedékeny vagyok ma na. Meg különben is… Majd késõbb ráérek vele visszafizettetni azt, hogy megmentettem. 

Rémületét pedig még így is magamba szívhatom addig, amíg azt nem tátogja, hogy szeretne haza menni.

Már unom nagyon az ürességet, és a csendet, ezért habozás nélkül teljesítem ezt a kérését is, aztán faggatom arról földet érésünkkor, hogy mi a baja. Megtettem mindent érte, de úgy remeg, és folyatja a könnyeit, mintha még nem lenne elégedett.  

- Sajnálom - rázza meg a fejét, valamint törli le arcáról a könnyeit.

Aztán… Habár látom rajta, hogy folytatja a mondandóját, teljesen lesápad:

- Te jó ég! Odaégettem a húst és még csak nem is végeztem a takarítással! - kitõl ijedt meg ennyire? Még elvileg egy darabig nem érnek haza azok a személyek, akiket a szüleinek nevez.

Azt gondolom, az a legjobb, ha õt faggatom arról, mi a félelme oka, viszont mire rá néznék, már csak a hûlt helyét látom, egy nagy sóhaj után indulok a keresésére.

Épp a konyhában tevékenykedik, egy széndarabnak próbál ehetõ külsõt varázsolni egészen úgy, mintha megfeledkezett volna rólam, vigyorogva hajolok a füléhez:

- Miért nem kívánsz? – meg is csócsálnám kívánatos testrészeit, ha megjelenésemtõl nem ijedne meg annyira, hogy majdnem leforrázza magát.

De… Legalább kapcsol:

- Tényleg - érdekes ez a srác, kívánom, és akarom is.

- Azt kívánom, hogy az otthonom minden apró szeglete legyen patyolattiszta, és a konyhában egy háromfogásos, finom vacsora várjon mindenkit, és te bújj el a szobámban, ne vegyen észre senki! – mm… Igen… Jó hely, örömmel fogom ott, ágyában várni a háláját, kuncogva röppenek el szobája irányába, amikor teljesítem a kérését.

***

Csörömpölést hallottam, aztán kiabálást, a falakon átnézve sajnos azt is látom miért történt, a baj. Drága védencem óvatlan volt a vázával.

Egy pöttyet most meg is sajnáltam. Dicséret helyett szidást, és verést kapott, ahogy elnézem, nem is elõször…

Amikor fáradtan belép, éppen emiatt komoly akarok vele lenni, szórakozás nélkül szeretném vele tisztázni, az egész verést, a szitkokat, és magának a vázának a széttörését is semmissé teheti, ha szeretné.

Viszont… Szavai hallatán megint azonnal elmegy a kedvem attól, hogy segítséget nyújtsak neki:

- Igazán sajnálom, de nem lehetsz a keresztszülõm. Jobb, ha visszamész a tanácshoz, és kérsz magadnak helyettem másvalakit. Nekem nincs szükségem rád. Szóval: utolsó kívánságom, hogy tûnj el!

- Utolsó kívánság? Nem… Nem hinném. Sajnos most nem megvalósíthatót kértél tõlem. – veszek elõ egy vaskos, tündér betûkkel nyomtatott szakácskönyvet, kezem remeg az indulattól, mialatt a szeme elé tolom.

- Miért nem? Milyen könyv ez? – lapoz bele az irományba, szemrebbenés nélkül hazudok neki:

-  Ez a mi szabálykönyvünk. Itt azt írja, - lapozom fel a finom marhapörkölt varázsolásánál a könyvet - ha az áldozatnak szüksége van a tündérére, akkor nem küldheti el azt maga mellõl. Úgyhogy hallani se akarok legközelebb arról, hogy menjek vissza a tanácshoz. Annyit tehetsz meg, hogy ha nem akarsz kívánni, hogy nem kívánsz. Rendben van?!

Bólint, majd miután rendesen megcsodálta a számára minden bizonnyal új betûk, arra kér, hogy halkabban beszéljek, mert a szülei még bejönnek hozzá.

El akarom kerülni azt, hogy megmagyarázzam neki, a szülei nem láthatnak eredeti formámban, hiszen már jócskán benne vagyok szónoklatomban, ezért jóval kevesebb hangerõvel, és hatalmas vigyorral folytatom a beszélést:

- A láthatatlanság rész viszont a kívánságodban még rendben is van – szavaimmal egy idõben eltûnök a szemei elõl, fel is sikít, majd azt kérdi, mit csinálok, amikor így simítom végig az oldalát:

- Én ülök a levegõben. Te viszont hozzáértél a kabátodhoz, ami a széken lógott. – fordítom óvatosan állát maga mellé, ahol már az említett ruhadarab, és szék ácsorog varázserõmnek köszönhetõen.

- Tényleg… - fújja ki megkönnyebbülten a levegõt, kuncogva dönteném hátra az ágyára, valami „zuhanó tárgy rá esését” megakadályozva, ha nem rontanának be szülei, és vernék el ismét, csak azért, mert hangosan kiabált, komoran csóválom meg a fejem, és figyelem, ahogy magától rogy az ágyra.

Szemeibõl könnyek potyognak, mialatt megszólal:

- Azt lehet kérnem, hogy én tûnjek el mindenki elõl? Sokkal jobb lenne a világ, ha nem lennék… - basszus… Azt bírom, ha én ríkatom meg. Ha más teszi, az már nem jó.

- Nagyon sok minden kéne ahhoz, hogy azt meg tudjam tenni. – ülök le mellé, és simogatom meg a kobakját. Természetesen továbbra sem mondok igazat, eszem ágában sincs õt eltûntetni.

- Micsodát? – grr… Annyira jó érzés, ahogy fejét simogatásom hatására az egyik combomra teszi… Még jó, hogy még mindig láthatatlan vagyok, és nem látja az orrával szembeni merevedésem.

- Kezdetnek talán azt kéne tenned, hogy…

Nem bírom befejezni azt, amit mondani akartam neki arról, hogy változtasson ismét láthatóvá, és szopjon le, mert megint bejönnek hozzá a szülei, hogy arra kérjék, ne itt a szobában sajnáltassa magát.

- Ásd fel a kertet! – mondja neki az egyik, mialatt a másik valami olyasmit emleget, hogy várja meg, majd terítse is szét rajta azt a trágyát, amit hoztak.

- Addig, amíg kész nincs, vissza se jöhetsz a házba. – fûzik hozzá kérésükhöz.

Chh… Szívem szerint el is verném mindkettõt, de arra, ha ellenük a kis Michel engedélye nélkül használnám az erõm, a tanács már biztos felfigyelne.

- Rendben. – törli le a drága engedelmesen a könnyeit. – A könyvem kivihetem, hogy utána tudjak tanulni? – kérdi, aztán amikor azt a választ kapja, hogy arra semmi szükség, mert nem lesz rá ideje, már indul is egy plusz feladattal.

Ha jól hallottam, a ház mellõl is neki kell kihúzkodnia feleselése miatt a gazt.

Pff…

Szegény… Ha jó lesz az ágyban, még a végén tényleg gondoskodni fogok róla.

***

- Nézhetem, ahogy dolgozol? – lépek mögé, és ölelem át, tettem miatt sikkantva ejti el a kezébe fogott vasvillát.

- Kérlek, változz már vissza! Nagyon megijesztettél. – pihegi aztán.

Pff… Élveztem a láthatatlanságot, de most a kérése miatt újra elõtte vagyok, és figyelhet õ is engem, mielõtt még folytatja a nem túl kellemes illatú anyag elterítését anyja kertjén.

Nem kicsi, gondolom, azért, hogy ne könnyítsék meg a dolgát.

- Szóval nézhetlek? – ülök le a közelében, döbbenten fordul felém. Kíváncsi leszek arra, meri-e kérni a benti téma folytatását, aminek az lenne a vége, hogy a magamévá tenném, és a végén itt hagynám ahelyett, hogy eltûntetném úgy, ahogy szeretné, vagy azt, hogy segítsek neki.

- Igen. – válaszol. – Csak ne legyél hangos. – vissza is fordul a munkához, sóhajtva varázsolok apró fénypontok a levegõbe magam elé.

Mintha megfeledkezett volna arról, hogy itt vagyok, és a hasznára lehetnék.

- Ne segítsek esetleg? – kérdem, amikor már nagyon unom magam. Aztán amikor arra kér, hogy halkabban beszéljek, morcosan avatom be abba, hogy rajta kívül senki nem hallhat.

– Jahh… - teszem hozzá szavaimhoz – Amiatt se aggódj, hogy meglátnak. Szóval… Engeded, hogy segítsek? Vagy ma már nem akarsz aludni?!

Az utolsó óra már csak kínszenvedés. Az osztályfõnök egész végig arról beszél, mi mindent kell majd betartani a kiránduláson, mint kötelezõ játékszabályt, mit figyeljenek majd meg a többiek, stb. Már hallgatni is szívsajdító, de én akkor sem mehetek, ha tótágast állok, s mivel a szüleim nem fizették be a kirándulás összegét, el sem fognak vinni. Pedig talán megérné azt az ordítozást és büntetést, amit kapnék utána...

Felsóhajtok. Még sosem voltam osztálykiránduláson. Még ilyen pici, egy délutánoson sem. Szinte fellélegzem, ahogy végre kimehetünk az udvarra, s bár végig hallgathatom, hogyan cukkolnak különféle módokon a többiek, amiért én megint otthon maradok - bár egyesek szerint iszonyat mázlista vagyok, amivel nem tudok egyet érteni, mert én viszont szívesebben mennék velük, cserélve azokkal, akik haza vágynak. Azonban ahogy felszállingóznak a buszra, engem végre elenged az osztályfõnök haza. Bár elõtte még a lelkemre köti, hogy de egyenesen haza siessek. Mintha mernék máshová menni... Anya elevenen felnégyelne, ha nem érnék haza pontosan idõben. S az a pontos idõ olyannyira ki van szabva, hogy ha nem futok, sokszor haza sem érnék, nem hogy megálljak valahol útközben, vagy kerülõutat válasszak.

Mosolyom csak akkor fárad meg, amikor eltûnök a többiek tekintete elõtt, majd nagy sóhajjal szaporázom meg a lépteim. Ahogy hazaérek, hangosan köszönök, de választ nem kapok. Fura. Elméletileg itthon kellene lennie legalább anyának. Ha ezt tudom...

A nappaliban viszont egy cetli vár, s elsápadva konstatálom magamban, hogy még jó, hogy futottam, mert így sem fogok tudni rendesen végezni...

Gyorsan cselekedve teszek oda egy adag vizet forrni a gyorsrizsnek, meg majd sütök valami elõre panírozott húst, és akkor a vacsora letudva. A takarítás viszont neccesebb, minden tiszta retek... Vajon elég, ha csak felsöprök, felmosok és felporszívózok? Remélem, mert iszonyatosan éhes vagyok...

Na de nem érek rá nyavalyogni, hol az a söprû? Áh, meg is van, a sarokban van, ahol legutóbb hagytam. Magamban elképzelem, hogy ez a seprû valami mágikus tárgy, mondjuk egy ló, amely hatalmas nyelvével végignyaldossa a lakást virgoncan nyargalászva. Így nem olyan unalmas a takarítás.

Milyen jó lenne, ha minden megoldódhatna egy csettintéssel!

- Helló Michel! - rémült, szívinfarktus közeli állapotban, hatalmasakat és gyorsan doboló szívvel perdülök a hang irányába fesikkantva, s az ismeretlent megpillantva ösztönösen kardot csinálok a seprûlovacskából. Hogy került ide, egyáltalán ki õ? És miért van félmeztelenül?

- Mit keresel a házunkban? És... Honnan tudod a nevem? - esek neki, s kellemetlenül végigborzongat valami balsejtelem, ahogy végignyal az ajkán. Istenem! Valami perverz démon, akit azért küldtél, hogy megbüntessen fogantatásom miatt!

- Nyugalom, nem akarlak bántani - kb. annyira érzem ezt õszintének, mint a fogorvos szájából, hogy ne aggódj, nem fog fájni. A nagy fenéket nem! - Azért lettem ideküldve, hogy a keresztszülõd legyek, és teljesítsem a kívánságaid. A neved a tündérek tanácsa  mondta el, Michel Swen - aha... azt hiszem, bealudhattam fél úton, vagy eddig ez a legsikerültebb képzelgésem, mert még számomra sem tudatos, hogy csak képzelgek. Akkor viszont majdnem beájulok egy pillanatra, mikor szárnyszerû izék nõnek a hátára. Ez súlyos, már megint nem fogok vacsorázni, de ez hihetetlen! Nem akarok felébredni, ez buli! - Mindent megkapsz innentõl kezdve, amit kérsz vagy szeretnél - folytatja, de nem is figyelek igazán a szavaira, jobban lekötnek a szárnyai. S ahogy jobban szemügyre veszem bátortalanul közelebb lépve, igazinak tûnnek. Felpillantok rá, s bár szemeiben még különösebb fény ég, mint korábban, arca egyszeriben barátságossá válik a számomra. Vajon tényleg becsavarodtam, ahogy a szüleim jósolták, amiért túl sokat képzelõdtem?

- Csípj meg! Ez tényleg valóság? - bukik ki belõlem maximális lelkesedéssel, de még mindig félelemmel vegyesen a két mondat. Épp csak most már nem tõle félek, hanem attól, hogy mégis csak álom, és eltûnik. Döbbenetemre gunyorosan elmosolyodik, és akkorát csíp az arcomba, hogy fel is jajdulok, s még a könnyem is kicsordul, mire végre elenged. Visszahõkölve pillogok rá fájdalmas képet vágva, mire közömbösen kijelenti: - Te kérted. Kívánságod számomra, mint említettem, parancs.

- Au... - kommentálom nagyokat pislogva, mert kissé lassan sikerült napirendre térnem eme meglepetés felett, kissé kezdek besokallni, azt hiszem. De igyekszem feldolgozni az információkat, és túllépni a zavaromon, de azért még egy ideig csak rá majd félre pislogok folyamatosan. Aztán eszembe jut valami.

- Bármit meg tudsz tenni? - kérdezem kíváncsian.

- Amit csak kívánsz - feleli szemét kissé összébb szûkítve.

Elgondolkodom. - Lehet képtelenség is? Ami normál esetben nem történik meg?

- Lehet - a válasz, ha lehet, még ridegebb, mint korábban. De most nem tudok ezzel a ténnyel foglalkozni, az agytekervényeim túlságosan lefoglalják, hogy elképzeljem, milyen is lehet, és összeszedjem a bátorságom, hogy kérjem is.

- Izé... szóval... mindig is szerettem volna látni odafentrõl a Földet, a világûrbõl - pillantok rá kicsit szégyenlõsen. A fura pillantás, amivel a szüleim szoktak illetni, elmarad, helyette megfogja a kezem, s máris úgy érzem magam, mintha egy hipersebességgel közlekedõ liftbe szálltam volna, s ösztönösen is úgy rámarkolok a kezére, hogy az ujjaim belefehérednek az erõlködésbe. Aztán hirtelen áll meg minden, s döbbenetemre alattam a Föld terül el, körülöttem pedig a nagy sötét semmi csillagokkal pettyezet ruhájában, s az egyetlen élõlény közel s távol õ, akinek most már valóban úgy szorítom a kezét, mintha az életem múlna rajta. Nem is sejtem, mennyire, mert amikor nagy levegõt akarok venni, hogy döbbenetemre levegõt "ihassak", rémülten tapasztalom, hogy az nincs. Fura fuldokló mozdulatokkal pillantok rá, szinte visítva, de csak gondolatban, mert hiába nyitom ki a szám, hang nem jön ki rajta, hogy segítsen, nem kapok levegõt.

Vigyorogva emeli az arcomra szabad kezét, s a következõ pillanatban máris hûs levegõ tódul a tüdõmbe, s egész megnyugszom, bár a könny a szemem sarkába szökik korábbi rémületem bizonyítékaként.

Nem is tudom már igazán élvezni a látványt, s bár még vetek a Földre egy pillantást, mégis mondhatni rögtön felé fordulva tátogom: szeretnék hazamenni.

Mintha csak egy látomás lett volna, térek magamhoz a nappaliban, az egyetlen bizonyíték arra, hogy mégsem álom volt, hogy iszonyatosan át vagyok fagyva, és még mindig úgy remegek a félelemtõl, mint a kocsonya, s a normál fizikai körülmények visszatértével könnyeim is megerednek rendesen.

- Mi  a baj? - kérdezi mézesmázosan, mire megrázom a fejem. Igazán nem lehetek elégedetlen teljesítette, amit kértem, épp csak én nem gondoltam át megint...

- Sajnálom - törlöm le a könnyeim, ám ekkor motorzúgás csapja meg a fülem, és hirtelen ledermedek, még a pupillám is összeszûkül rémültemben. - Te jó ég! Odaégettem a húst és még csak nem is végeztem a takarítással! - sápadok el. Aztán sarkon fordulok, hogy legalább a hús maradványait megmentsem, de már látom, iszonyatosan le leszek hordva, és nemhogy vacsorát nem kapok, de még más büntetésben is részem lesz. Viszont kis híján magamra borítom az égett húst, mikor felbukkanva mellettem a fülembe súgja intim közelségbe lépve: - Miért nem kívánsz?

Enyhén kipirulva fordulok felé. - Tényleg - mormogom. Ahh, olyan idióta vagyok, eszembe sem jutott. De az egészet csak képzelem, nem? Azért egy próbát megér, nem?

Lehunyom a szemem, majd iszonyatosan koncentrálok, hogy semmit ne hagyjak ki, nehogy megint gikszer kerüljön a kívánságomba: - Azt kívánom, hogy az otthonom minden apró szeglete legyen patyolattiszta, és a konyhában egy háromfogásos, finom vacsora várjon mindenkit, és te bújj el a szobámban, ne vegyen észre senki!

Mikor  kinyitom a szemem, minden ragyog. Még a szám is tátva marad, mert ilyen rend még talán sosem volt itthon. Ráadásul kellemes illat üti meg az orrom, miközben a kezembõl eltûnt az égett hús. Ez... hihetetlen.

- Szia anya, szia apa! - lépek szüleim elém mikor meghallom az ajtó nyílását, és szélesen elmosolyodom. Bár nem a saját érdemem, hanem keresztszülõmé, akinek még csak a nevét sem tudom... szép vagyok, mondhatom, ma talán életemben elõször megdicsér majd anya vagy apa, amiért sikerült teljesítenem a kérésük. S valóban, ahogy belépnek, látszódik az arcukon a megdöbbenés, ahogy összenéznek. Ám óvatlan vagyok, ahogy mosolyogva elõre sietek, hogy majd az asztalnál kihúzhassam a széket, és kényelmesen tudjanak helyet foglalni, túl hevesen gesztikulálva kezdenék magyarázni, s egy rossz mozdulatom elég, hogy leverjem anya egyik kedvenc vázáját, amely szanaszét törve szalad ezerfelé a padlón.

Ahogy a szobám ajtaja becsukódik mögöttem, s arcomon még égnek a pofonok, fülemben cseng az ordítozás minden egyes szava. Sírni lenne kedvem, de most képtelen vagyok. Itt volt a lehetõség, és én mégis... Miért vagyok elátkozva?!

Hirtelen mozdul elõttem, ülés közben elõrébb hajolva, amire összerezzenek, s igyekszem magam összeszedni, hamiskás mosolyt rajzolva ajkaimra, s megtörve a csendet.

- Igazán sajnálom, de nem lehetsz a keresztszülõm. Jobb, ha visszamész a tanácshoz, és kérsz magadnak helyettem másvalakit. Nekem nincs szükségem rád - nem érdemlek meg ilyen ajándékot, nem vagyok más, csak egy fattyú, egy olyasvalaki, aki csak balszerencsét hoz. - Szóval: utolsó kívánságom, hogy tûnj el!

Itt a szellõ is mindig hûs, a légkör nyugodt.

A tündérek, valamint a többi errefelé élõ lény, a manók, valamint a koboldok alapvetõen kedvesek, és udvariasak egymással. Kiélvezek mindent, és mindenkit, mialatt szivacsként szívom magamba a pozitív energiákat, tudom, nem üldögélhetek majd most se sokáig az egész világ legszebb, és legnyugodtabb helyén.

A tanács hamarosan hívatni fog, és egy újabb nehéz sorsú gyereket bíz a gondjaimra.

Ezzel nincs is gondom, természetembõl adódóan embergyerekek kívánságait kell teljesítenem az életben maradáshoz ahelyett, hogy ételt, vagy italt vennék magamhoz.

A baj ott kezdõdik, hogy egyre kevésbé érzem magam képesnek a feladatra. Mostanában ha a gyerek feljebbvalónak érzi magát a társainál, valamint nálam is, rendesen felhúzom magam, és vagy leordítom szegény fejét, vagy elküldöm az univerzum egy távolabbi pontjára.

Pedig… Ezt soha nem szabadna tennem már pár évesen a fejembe verték, hogy keresztgyerekemért kell élnem, valamint minden körülmény közt csak az õ kívánságait teljesíthetem.

De… Egyszerûen nem tehetek arról, amit teszek. Csak… Idegesít, hogy a bajban lévõk jelleme megváltozik, ha hatalmat éreznek a kezükben.

Nagyképûek, és bunkók lesznek, mint az emberiség többsége, akikbõl az evolúciójuk során kiveszik lassan az illem, a jó modor, de még a kedvesség is.

Mi történt a világgal? Egyszerûbb lenne elpusztítani, és vele együtt pusztulni nekünk is? Az élet már nem élet lassan…

- Zeshin! – dörren egy hang a semmibõl, sóhajtva állok fel, és vetek még egy pillantást a tájra, majd tárom ki szárnyaim, hogy elröppenhessek a házrengeteg közepén álló komor épület irányába, a tanács székhelye felé.

Õk hívnak így minket. Gondolom ismét találtak nekem valakit, nem várattathatom meg se õket, se új áldozatom… 

***

- Örülünk neki, hogy ennyire hamar ideértél – köszöntenek olyan nyájas mosollyal leszállásomkor, amitõl hátamon az összes szõrszál felborzolódik, kezd nagyon rossz érzésem lenni az idehívásommal kapcsolatban.

Azzal, hogy az elõbbihez hasonló kedvességgel terelnek befelé az épületbe, miután legutóbbi keresztgyerekem nekik kellett megmenteni a holdról, ahova a leckéztetése miatt küldtem néhány szörnyeteggel együtt, akik az életére törtek, mert a saját szülei, és pár olyan ember halálát akarta, akiket gyûlölt, csak tovább erõsítik balsejtelmeim…

Mi a fene történt velük??? Ennyire nehéz sorsú gyermekhez akarnak küldeni???

- Figyelj… - fejezik be végre a kertelést a hatalmas bírósági tárgyalóban, ami általában kong az ürességtõl, és nyomnak komoly arccal egy fényképet a kezembe. Rá sem kell néznem, anélkül is tudom, a következõ keresztgyerekem bízták a gondjaimra – Nagyon nagy hibát követtünk el. A fiú, akit most a védelmedre fogunk bízni egészen eddig elkerülte a figyelmünk. Mindig mosolyog, amikor kimozdul otthonról, és sok emberrel veszi körbe magát talán ezért. Pedig… Nagy szüksége van egy tündér segítségére.

- Értem. Azonnal indulok hozzá a földre. – sóhajtom gépiesen. A cím azokkal az infókkal együtt, amikre szükségem van, úgyis a kép hátulján vannak, nincs értelme tovább fájdítanom a szívem azzal, hogy itt maradok még egy kicsit.

Reményeim szerint pár nap múlva úgyis újra itt leszek…

- Egy pillanatra még maradj nyugton. – állítanak meg, bosszúsan engedelmeskedek a parancsuknak, és húzom vissza szárnyaim, nem tudom, mitõl lett komor arcuk még komorabb, mint eddig.

- Már annyi hibát vétettél – folytatják amit az elõbb elkezdtek – hogy ha nem sikerül vele se normálisan végezned a munkád, és elküld maga mellõl egy kerek év szolgálat elõtt, akkor készülj arra, megfosztunk az erõdtõl, és számûzünk a földre.

Na ne… Annál tényleg kegyes büntetés lenne a halál is.

- Tudjuk… - veszik vissza hátborzongató vigyoruk – Épp ezért nem azt ígértük, hogy kivégzünk – szuper… Sápadtan bólintok nekik, aztán már megyek is.

***

Végre megtaláltam a célpontom, kíváncsian nézem meg magamnak egy hozzá közel esõ fa tetejérõl.

A képen csak soványsága látszott, alacsonysága nem, alig érne a mellkasomig, ha mellé állnék.  

Rövid koromfekete haj, keretezi vékony arcát, és hihetetlenül sötétbarna szemeit, igazán különlegesnek találom a kinézetét.

Abban se látok kivetnivalót, ahogy a többi gyerekkel próbál ismerkedni, beszélni. Rendesnek, és szeretnivalónak tûnik.

De… A látszat csalhat, idegenkedve figyelem tovább azt, ahogy elküldik maguk közül, mert õk Michellel – ez a fiú neve a kép hátuljára írt információk szerint – ellentétben most, az órák végeztével kirándulni mennek, amíg védencemnek hazafelé kell elindulnia szülei szigorú utasítására.

Minden hang nélkül reppenek utána, miután szomorú szemekkel, de mosollyal az arcán elköszönt társaitól, és otthona irányába indult.  

Házukba belépésükkor köszön, viszont nem felel neki senki, amikor hozzá hasonlóan belépek nappalijukba, látom, hogy ennek az az oka, csak egy lap várja.

Olvasásával pedig világos lesz az is, miért sietett el valamerre ahelyett, hogy nekiállt volna a házija megírásának, vagy az evésnek.

Utasítások kapott, amik szerint mindent ki kell takarítania, és még vacsorát is kell fõznie, 6 óráig, a szülei hazaéréséig. Ha nem végez, akkor nem ehet se este, se holnap reggel.

Alig egy órája van, kicsit idegesít kegyetlen eljárásuk.

- Heló Michel! – tüntetem el a képet, amit kaptam róla, és tûnök fel talán éppen emiatt elõtte további megfigyelése helyett. Arra nincs idõ.

Szüksége lesz a segítségemre, csoda kell ahhoz, hogy idõben végezzen.

Épp söprögetett, úgyhogy megijedve sikkant, amikor észrevesz, aztán a söprû fejét felém fogva áll védekezõ állásban, és faggat arról, ki vagyok.

- Mit keresek a házukban? És… Honnan tudod a nevem? – faggat tovább, mialatt remegõ kezeivel még mindig irányomba tartja fegyverét, mosolyogva nyalom meg az ajkaim.

Ijedt hangja õszintébbnek, és emiatt étvágygerjesztõbbnek hat, mint akkor, amikor társaival beszélt.

- Nyugalom, nem akarlak bántani. – sóhajtom, mialatt egy apró lépéssel hátrébb lépek tõle, majd válaszolni kezdek a kérdéseire:

- Azért lettem ideküldve, hogy a keresztszülõd legyek, és teljesítsem a kívánságaid. A neved a tündérek tanácsa mondta el Michel Swen. – szemeiben még mindig kétkedést látok, ezért elõeresztem ezüstszín szárnyaim. – Mindent megkapsz innentõl kezdve, amit kérsz, vagy szeretnél – de… Ha nem vigyáz magára, és tiszteletlen lesz, õ is valami más bolygón fogja végezni.

Bár… Õt kedvem lenne máshogy is megbüntetni.

Hmm… Igen… Közelebb lépett egy kicsit, hogy jobban megnézhesse magának a szárnyaim, emiatt jobban érezhetem az illatát, ami megerõsíti elhatározásom a másféle büntetésrõl.

Mesébe illõen finom…