- Mit motyogsz?! Beszélj érthetõen – szólok Weston-ra, miközben rá sem nézek.

Hirtelen egy lövés dörren. Az irányát pontosan meg tudom mondani, így a fegyvereket azonnal az irányába fordítom és a célpontot megpillantva lövök. Halál pontosan célzok egyenesen a fejébe.

- Ez meg honnan? – mordulok fel mivel az egyetlen közlekedési utat figyelem.

- Ezért mondtam, hogy óvatosan… Biztos itt bújt meg… És várt…

Hangja furán akadozik így hirtelen ránézek. Látszólag semmi baja, de akkor a mellkasát elönti a vér és térdre rogy. Gyorsan történik minden, de Wallas is észbe kap, és ahogy én lépek Weston felé, õ már a menekülést keresve lépne el mellettem. Gyorsan reagálok és lendületbõl kirúgom a lábát, amitõl azonnal padlót fog én pedig fölé kerülve kést nyomok a torkához. Azonnal nyugton marad, így tudok Weston-nal foglalkozni.

- Élsz Weston? – kérdezem sietõsen.

- Még igen… – jön a fájdalmas válasz.

- Maradj nyugton kis féreg, vagy kibelezlek!!! – nézek Wallas-ra csúnyán és megragadva a grabancát Weston testéhez húzom. Weston mar ül, és a mellkasát szorítja. A golyó nem sokkal kerülhette el a szívet, de rendesen vérzik.

- Tudsz járni?? – kérdezem.

Persze de nem veszem hasznát – feleli. Sajnos ezt megint nem tudom teljesen értelmezni.

Wallas nevetésbe tör ki. Nem igazán értem mi olyan vicces neki ezen így kap egy nyugtató pofán verést.

- Mi olyan vicces?! – morranok rá.

- Meg fog halni… Orvosi ellátás nélkül biztos, és az bizony itt nem igen akad! – kuncog tovább ami elég bosszantó így megint kap egy maflást.

- Igaza van… – szólal meg ismét Weston – Kijutni sem egyszerû… Épen sem, hát még sérülten, és bár egyelõre bennem van a golyó, ami gátat szab a gyors elvérzésnek, attól meg vérzem – magyarázza el a tényállást. Rendesen elgondolkodom, és különféle verziókat játszok le a fejemben. A legkézenfekvõbb az, hogy lelepek, de valamiért ehhez nem fûlik a fogam. Ahogy Weston-ra nézek, valami megmozdul bennem. Valami eddig nem tapasztalt érzés. Azt akarom, hogy életben maradjon.

- Te még megúszhatod, ha most feladod! – szól bele a gondolataimba Wallas, mire csúnyán nézek rá.

- Ne pofázz bele a gondolataimba és ne örülj neki annyira, hogy Weston talán meghal, mert jelenleg õ az egyetlen ok, amiért meg élsz!!! – villanyozom fel.

- A biztosítékod vagyok! – jegyi meg gúnyosan, de gyorsan letöröm a szarvait.

- Tévedés madárkám! Te jelenleg egy kolonc vagy a nyakamon! Viszont lehetsz hasznos is, ha Westont életben tartod, és segítesz neki mozogni…

- Ki van zárva! – vág a szavamba határozottan.

- Akkor leegyszerûsítem – nézek rá komolyan – vagy életben tartod, vagy ha meghal, a torkodon keresztül kitépem a szíved, mert ahhoz lesz kedvem! És nem képletesen! Most pedig segítsd föl! – engedem el, és felállok. Szemmel láthatóan felfogja, hogy nem a levegõbe beszélek. Lassan felsegíti Westont aki a sérülését fogja.

- Mi a terved, beavatsz? – kérdezi, bár úgy tûnik, nem aggódik.

- Mibõl gondolod, hogy van tervem? – mosolyodom el, mire õ is elmosolyodik.

- Csak reménykedtem benne, ha már ilyen magabiztos vagy!

- Te csak maradj életben! – veszem el tõle a fegyvereket, és magamra aggatom – Erre most nem lesz szükséged.

- Nagy esélyem van rá, hogy késõbb sem…

- Hát, ha jó napot akarsz nekem akkor nyugodtan dobd csak fel a talpad! Örömmel darálom be a kis védencedet! – pöckölöm homlokon kuncogva, és hátat fordítva nagyot sóhajtok, majd a karomon lévõ kis szerkezetet kezdem nyomkodni. A vésztartalékom készülök fölhasználni, hogy kijuttassak egy embert. Ez már önmagában bosszantó, de az még rádob egy lapáttal, hogy ezt is akarom tenni. Nem kényszer. Azt akarom, hogy túlélje, és ezért hajlandó vagyok eldobni az elveim.

- Ezzel akarsz ösztönözni? – kérdezi, némi cinizmussal a hangjában.

A vállam fölött visszafordulok, mosolyogva. Abban a pillanatban a szemem fátyolossá válik és a pupillám durván kitágul.

- Kira jól vagy? – kérdezi Weston, és Wallas is elég fura ábrázattal néz rám.

- Túl jól is! – felelem.

A ruhám szinte önálló életre kel. A fejemen lévõ szerkezetbõl két oldalról egy füstszínû szemüveg húzódik, ami nagyon praktikus, több okból is. Egyrészt védi a szemem a repeszektõl, másrészt hõérzékelõs, így fal mögött is fel tudom mérni, hány ellenféllel állok szemben.

- Mehetünk! Ne maradjatok le nagyon! – mondom komoran és elindulok kifele a raktárhelyiségbõl. A folyosó csendes, talán túlságosan is, ami egyértelmû jel, hogy valahol többen várnak ránk, és együttes erõvel fognak betámadni. Nem vagyok a stratégia embere így nem is agyalom túl a dolgot, csak elindulok, célirányosan. Kicsit elszoktam már ettõl a felsõbbrendû érzéstõl, mikor úgy érzed, tiéd a világ, és bármire képes vagy. Ez a szer pont ezt hozza ki az emberbõl. Nem csak gyorsaságot, kiélezett érzékeket vagy plusz erõt ad, de az önbizalmat is megnöveli, így szó szerint érzed magad elpusztíthatatlannak. Senkibe sem botlunk bele a folyosókon, de mikor egy teremhez érünk már a hõérzékelõm jelzi, hogy odabenn sokan várnak ránk. Egész pontosan 12 pontot érzékelek. Hátrafordulok Weston-ékhoz és intek, hogy lapuljanak meg majd a kezemmel jelzem Wallas-nak, hogy szemem rajta, és kicsinálom, ha trükközni próbál. Úgy tûnik, felfogja a jeleket és kussban marad, habár teljesen mindegy mit csinál, most tényleg toppon vagyok. Weston szemében fura fény csillan. Nem igazan tudom hova tenni így betudom a fájdalmainak. Hirtelen lendületbõl rontok ki es leszedek két jómadarat.

A többiek azonnal tüzet nyitnak rám.

A golyók csak úgy repkednek minden felé. Nem úgy tûnik, hogy túlságosan összeszedettek lennének. Némi fedezékbe húzódom, de nem kímélem magam és gyorsan támadásba lendülök újra. Sorba szedem le õket, egymás után és csak az elhaló kiáltásokat lehet kiszûrni a hangos fegyverropogás közül. Úgy mozgok, mintha ez lenne számomra a világ legtermészetesebb dolga. Nincs bennem hiba, tévedés vagy sutaság. Precízen megtervezettnek tûnik minden mozdulatom, pedig leginkább rögtönzés. Az utolsó két tag rendes fedezékben van, és csak annyira dugják ki az orrukat, hogy golyózáport zúdítsanak rám. Végigmérem a fegyvereim, és Weston fegyverén akad meg a szemem. Úgy vélem ennek elég nagy lesz a kalibere, hogy ha közelebb megyek, át tudjam lõni a fedezéküket, eltrafálva vele õket. Persze azzal is számolnom kell, hogy így föl kell adnom a fedezékem es könnyû célpont leszek. Mély levegõt veszek és ellököm magam a faltól abban reménykedve, hogy ha gyorsan mozgok, nem találnak el. Be is jön. Elég közel kerülök ahhoz, hogy az egyiket kilõjem és még az utolsó pillanatban az õ fedezékében keressek némi menedéket. A másik barom már kezdi érezni a vesztét, mert veszettül szitkozódik. Minden vagyok csak kisasszony nem. Legnagyobb bánatára ez engem nem hat meg, és ahogy hallom, hogy próbál tárat cserélni a fegyverében, ismét kirontok, de nem pazarlom rá a töltényt. Elõrántom a kardom és bevetõdve mellé kihasználom a ledöbbenését, hogy két suhintással kettészeljem, mint egy dinnyét. Felegyenesedem és végigmérem a pusztítást. Az egyik sarokból nyöszörgést hallok. Odasétálok, és megadom az illetõnek a kegyelemdöfést.

- Mit mûvelsz?! – hallom a felháborodást Wallas-tól.

- Már halott volt, csak az agya nem fogta föl! Mehetünk! – adom ki utasításba.

Weston nem fest valami jól. Mint akin átment egy úthenger, és élvezte a munkát, így visszatolatott – Nehogy meghalj nekem, érted? – nézek rá komolyan.

- Még tartom magam, de õszintén, kétlem, hogy idõben a bázisra érnénk ellátásért… – nyögdécseli.

Azt bízd ide! – jelentem ki, és intek, hogy menjünk.

A legjobb kocsit választom ki. Teli tankkal. Egy viszonylag nagy terepjárót. Wallas segíti be Weston-t, és mellem ül be az anyósülésre.

- És most mi a terved? Sosem fog élve odajutni, és orvosi… – itt szakítom félbe egy egyszerû kézmozdulattal, amitõl eszméletét veszti.

- Már nagyon idegesített… – jegyzem meg es beindítom a kocsit.

Kihajtunk a garázsnak fenntartott raktárépületbõl. Szemmel láthatóan nem sok ereje van Weston-nak, mert még azzal sem tud foglalkozni, mit csináltam a kis védencével, akit minden áron haza akar juttatni az anyjához. Számomra ez nagyon fura és érthetetlen. Azt tudom, hogy itt az anyák összeköttetésben vannak a gyerekükkel. Fura és gusztustalan módon, de akiket eddig láttam jóval fiatalabbak voltak. Mindegy, ez az õ dolga, nem firtatom az okát.

A karomon lévõ szerkezeten megnyomok egy gombot, ami két pontot kezd mutatni. Az egyik az enyém, a másik a cél. Mázli, de nincs messze tõlünk. Arrafelé veszem az irányt. Közben azért ránézek Weston-ra, hogy mi a helyzet, és ha úgy látom, lehunyja a szemét gyorsan rádörrentek, hogy ne aludjon.

- Te egy szadista vagy…

- Az nem tudom, pontosan mit takar, de ha életben tart, akkor nem számít! – felelem.

- Miért nem lépsz le… és hagysz itt?

- Micsoda kérdés ez? Ezt akartad nem? Most meg nyafogsz…

- Ha meghalok is visszamész a bázisra? Segítesz? – jön az újabb fura kérdés amire nem igazán tudom a választ.

- Majd megbeszéljük, mert még nem biztos, hogy meghalsz! – zárom le a témát.

Ismét csend telepszik közénk. Biztos lenne mondanivalója, ahogy nekem is, de most nem akaródzik kimondani.

Alig 40 perc kocsikázást követõen, befutunk egy elhagyatott városkába. Olyan akár egy szellemváros. Elhagyatott, lepusztult épületekkel. A központi részen egy bazinagy épület áll. Régen könyvtár volt. Most viszont ez is csak egy épület a sok közül tele haszontalanná vált tudással.

- Megérkeztünk! – mondom Weston-nak, de semmi válasz.

Hátrapillantok és eszméletlen.

- A fenébe! – morranok, és kipattanok a kocsiból.

Nincs idõm nézegetni, hogy él e még, és értelme sem lenne mivel nem értek hozzá. Berongyolok az épületbe.

- Robert!!! – kezdek kiabálni. Hangomra az egyik ajtó mögül egy idõs, õsz hajú férfi lép ki.

- Kira? Mi a baj? – kérdezi, nyilván mert kiabálok.

- Majd késõbb, most segíts! – kiáltom el magam és megindulok kifele.

Robert ledobja a rongyot a kezébõl, és követni kezd. Kiérve a kocsihoz megyünk. Kinyitom a hátsó ülést és kihúzom félig a kocsiból Westont. Robert megdöbben a látványon.

- Ez mi? – kérdezi mintha nem akarna hinni a szemének.

- Meglõtték te meg orvos… – felelem és intek a fejemmel, hogy fogja meg a lábát. Vág egy fura arcot, de megfogja és segít kiemelni.

- Na és a másik? – céloz Wallas-ra.

- Nos az még egy darabig eszméletlen marad. Elõbb Westont lásd el vagyis… Tedd meg amit tudsz! – javítom ki magam hisz tisztában vagyok vele, hogy csodára nem képes.

- Remélem, majd kapok magyarázatot… – sóhajt.

- Minden bizonnyal valamit kapni fogsz! – felelem.

Bevisszük Weston-t az épületbe, egy szobába, ami rendesen ki van alakítva, afféle pihenõ szobának. A kanapéra tesszük, Robert pedig hozzálát a vizsgálathoz.

- Sok vért veszített és nagyon gyenge a pulzusa… Megnézem, mit tehetek, de nem biztos, hogy életben marad. Én csak állatorvos vagyok!

- Tudom. Nézd, meg mit tehetsz, addig elintézem a másikat – megyek ki a szobából sietve, hogy Wallas-t helyére tudjam rakni, mielõtt magához tér. Rendesen kiütöttem így még arra sem ébred meg, hogy kivonszolom a kocsiból, alaposan megkötözöm, és egy régi kutya kennelbe zárom. Jobb híján, hisz’ ez nem börtön. Ezek után megyek vissza, remélve, hogy jó hírt kapok.

- Na, mi van? – rontok be.

- Nos… Elállítottam a vérzést, de a golyó még benne van. Ki kellene vennem, de akkor annyi vért fog veszíteni, hogy pótlás nélkül belehal. A láza pedig szökik, fölfele ami fertõzésre utal. Antibiotikummal talán menthetõ lenne, de jelen helyzetben akar a golyó is okozhatja a lázat…

- Érthetõen Robert! Mi kell neki?! – vágok a szavába, mert hiába löki a rizsát, egy szót sem értek belõle.

- Elõször vérre, aztán antibiotikumra, és még úgy sem biztos, hogy túléli! – mondja ki kerek perec a helyzetet.

- Oké, megoldjuk! Attól, ott kint, ha ügyes vagyok, 4 litert is lecsapolhatok, és antibiotikum, vagy mi, meg van a kocsiban, az egyik táskában. Megyek hozom… – mondom el kapkodva, és már mennék is.

- Azért csak lassan, mielõtt eret vágsz azon a kölykön! – szól rám morcosan – Ez nem így megy! Nem akármilyen vér kell neki! Olyan, amit nem lök ki a szervezete! – magyarázza, mire ismét furán nézek rá – Ezt azért csak megérted nem? Kira, mi emberek, nem vagyunk képesek úgy regenerálódni, mint te!

- Ezt vágom! Feltûnt, hogy törékenyebbek vagytok, de hát ez is ember meg az is! Külön vér mindenkinek?? Ez magas! – vakarom meg a fejecském – Akkor menthetetlen?

- Mi ez, Kira? Miért akarod ennyire megmenteni?? Ez egy rendõrbíró! Nem értelek!

- Én nem tudom… Csak azt akarom, hogy éljen, de úgy látom, erre kevés esély van. Ez a pasas annyira más! Persze lehet, hogy csak az én szememben. Segítséget kért tõlem és nem magának. A bolygótoknak. Persze baromság! Nem valószínû, hogy tudok segíteni, de akkor is. Önzetlen és errõl még csak olvastam… – mélázom el.

- Hát jó! Legyen! Tegyünk egy próbát, hisz’ úgy sem veszíthetünk semmit! A te véred fogom használni!

Ezen ismét meglepõdöm.

- De én még csak ember sem vagyok!

- Pontosan, így vagy megöli a véred, vagy segít. Eszméletlenül gyorsan regenerálódsz, és szerintem a sejtjeidben, a véredben van a kulcs. Jobb ötletem sajnos nincs.

Rendesen elgondolkodom. Bízom Robert-ben, és tudom, hogy ha azt mondja, így van Weston-nak a legtöbb esélye, akkor így is van. Mégsem szeretném, hogy pont az én vérem ölje meg és ez komoly dilemmákat vet föl bennem.

- Rendben csináljuk! – bököm ki végül.

Robert bólint, és int, hogy kövessem. Egy karosszéket hoz, ahova leültet. Nem szólok semmit csak figyelem, ahogy elõkészül. Közvetlenül vezet át vért belõlem Weston-ba, valami fura tû, és csövek segítségével, majd elõveszi a mûtéthez szükséges fémszerszámokat és belevág. Weston már meg sem moccan, miközben Robert felnyitja a sérülést. A vér viszont tódul ki belõle, újra.

Iszonyat hosszú idõ telik el, mire ki tudja szedni a golyó minden darabkáját, én pedig egyre ramatyabbul érzem magam. A szemem le akar ragadni és gyengülök.

- Oké ennyi elég lesz! – szólal meg hirtelen és szétszedi a kettõnk közti köteléket.

- Ennyi? – kérdezem halkan – Megvan, túlélte? – kérdezgetem, miközben varrja össze a sebet.

- Egyelõre él – böki ki.

- Ez mit jelent? – kérdezek vissza.

- Nézz itt körül! – morran. Láthatóan feszült, és talán fáradt is – Nincs steril mûtõm, vagy igazán steril eszközeim! Valószínûleg egy halom fertõzést vittem be a szervezetébe, és csak remélhetjük, hogy az antibiotikum meg a te véred segít majd neki ezt leküzdeni! – magyarázza és megvakarja a fejét egy nagy sóhajjal – Szóval egyelõre él, és ennyi… Most várunk… – zárja le, de én alig bírok rá figyelni.

- Értem… – hunyom le a szemem, úgy, ahogy vagyok, egy ültõ helyemben. Még hallom, ahogy Robert kérdezget, hogy jól vagyok-e, de nincs erõm válaszolni, csak elalszom, a vérhiány miatt.

Nem tudom, mennyit alszom, és ami tõlem pluszban szokatlan, hogy totál kiütöm magam. Se kép se hang. Az éber álom teljesen elhagy. Mikor magamhoz térek, Robert ép a pulzusom nézi.

- Mit fogdosol?? – kérdezem álmoskásan – Mi van Weston-nal?

- Elõször is, kicsit kidõltél… Túl sok vért veszítettel, már-már halálos adagot. Mivel nem volt asszisztensem, erre nem tudtam odafigyelni – magyarázza – Westonra térve, állapítsd meg magad!

- Szia Kira! – szólal meg Weston, az ajtóban állva. Oda nézek, és kissé meglepõdöm, mert jobban néz ki, mint amire számítottam.

- Mi van már? Azt ne mondjátok, hogy egy hetet aludtam! – ülök föl.

Weston Robert mellé sétál, és elmosolyodik. Az a szempár újra és újra megbabonáz engem, ezért, mint mindig, most is igyekszem ezt leplezni. Persze leginkább azt a tényt, hogy mennyire örülök a látványának.

- Na, jó, én megyek, adok inni a vendégünknek, addig majd Weston felvilágosít – veregeti vállon, majd elsétál.

Hallgatagon nézek Weston-ra, és talán kicsit értetlenül is, ami nem meglepõ.

- Az van, hogy pár órát aludtál. Talán hármat vagy négyet. Nem igazán tudjuk, mi történt, de az biztos, hogy a véred erõteljesen feltunningolt engem. Ahogy te eldõltél, én szinte rögtön magamhoz tértem. A lázam lement és… – lehúzza a pólóját, és se kötés, se varrat – Másfél óra alatt teljesen rendbe jöttem!

Meglepetten nézem, ahogy magyarázza az eseményeket. Lassan kimászok az ágyból, és fel állok.

- Ilyen gyorsan meg én sem gyógyulok! – bököm ki a tényeket és megérintem a karját.

- Sejtettem… – fogja meg a kezem és a tekintetem kémleli. Talán felháborodást vár, vagy még mondana valamit – Nem kizárt, hogy egyszerûbb a szervezetem a tiédnél, ezért erõteljesebben hat rám a véred. Ami még pluszban jött: sokkal erõsebbnek érzem magam, mint elõtte és a látásom, az érzéseim is mind felerõsödtek. Nagyon fura… Kissé ijesztõ is. Hallom például a szívverésed… – böki ki és várja a reakciómat.

- Ugye nem hiszed, hogy én is hallok ilyen dolgokat??? Az roppant zavaró lenne… – jegyzem meg.

Ezzel együtt feltûnik valami más is. Weston tekintete végig méri testem. Fura mód ismerõs ez a tekintet. Az ösztönöket látom benne, a mélyen gyökerezõ vadállatot.

- Mit nézel rajtam? – kérdezem gyanakodva.

- Semmit! – vágja rá, nem túl meggyõzõen – Engem is zavar, hogy hallom, de tetszik is, mert én sok mindent meg tudok állapítani a szívverésbõl.

- Például? – biccentem oldalra a fejem.

- Mikor megláttál felgyorsult a szívverésed! Ez izgatottságra utal. Az izgatottság ebben az esetben szerintem azt jelenti, örülsz, hogy életben vagyok.

Csak meredten nézem, és õszintén nem tudom, mit mondjak. Nem akarok helyeselni, mert azzal bevallanám, hogy igaza van, és persze kiadnék valamitõl, amirõl magam sem tudom mit jelent.

- Szerintem túl sokat gondolsz a történtekrõl! Belelátsz olyanokat, amik nincsenek. Idehoztalak és vért adtam. Nem nagy ügy! Az sokkal komolyabb, hogy a tekinteted jellege túl ismerõs – terelem el a témát, mert kezd kínos lenni. A tekinteted meg a tény, hogy fontos vagy nekem kiborít.

- Milyen a tekintetem? – kérdez vissza, de még mindig úgy néz.

- Mint aki meg akar dugni – na, igen, ez a téma kevésbé volt kínos számomra – Jobb lesz, ha átgondolod újra, mielõtt kijön belõled valami, amit az emberi lényed sajnálni fog!

- Nem is kísérletezek hazugságokkal – szólal meg végül – Most nem érzem magam túl emberinek… Mintha a környezetem nem is számítana, csak ez mélyrõl jövõ érzés – magyarázza, és én pontosan tudom, mire célozgat.

- Akkor uralkodj magadon! – felelem – Tudom, hogy hímekben erõsebb ez az érzés. Talán ezt is a vérünkben található valami okozza, de uralható!

- Biztos így van, csak valamiért nem akarok uralkodni rajta! Tetszik ez az érzés! Felszabadító és… – lép közelebb hozzám, és kezét lassan megemelve végigsimít testemen, majd megragadja csípõm és magához ránt. Felsóhajtok az erõtõl és energiától ami árad belõle.

Adok magamnak néhány másodpercet, hogy meggyõzõdjek róla, még valóban élek!

Aztán kikukucskálok a bokrok levelei között, hogy vajon mi a helyzet? Nem sokkal jobb, mint korábban, a rosszfiúk fenemód felbõszültek az akcióm láttán, és heves golyózáporral illetik szerény fedezékemet, no meg Kira-t!

Természetesen a bokrok semmiféle védelmet nem nyújtanak, így nem maradhatok itt, mert hamarosan szitává lõnek! Lapos kúszásban, a tereptárgyak – értsd: bokrok, magas fû, gyûjtõnéven dzsindzsás – takarásában igyekszem élve megközelíteni a szerfelett zabos támadóinkat.

Kira fedezõ tüze eléggé szórványos, de épp elég ahhoz, hogy azért lekösse a társaságot, egy részét legalábbis. Valószínûleg nincs túl jól – vagy csak szokatlanok neki a fegyvereim – mert nem túl nagy találati aránnyal dolgozik. Az összesen nyolc támadóból még hét talpon van.

Aztán egyszer csak abbamarad a fegyverropogás, én meg értetlenül kandikálok ki a susnyásból. Megdöbbenve látom, hogy Kira kiemelkedett a fedezékébõl, amire viszont a támadók – számomra érthetetlen okból – beszüntették a lövöldözést!

Aztán Kira megindul a társaság felé, mindkét fegyverbõl komótosan tüzelve.

Felismerem, hogy ez az a pillanat, amit nem kellene bámészkodással töltenem, ezért életveszélyes sebességgel indulok meg a támadóink felé, Kira áldásos, figyelemelterelõ hadmûveletének köszönhetõen többé-kevésbé zavartalanul.

A társaság feladja a fedezéket, és Kira felé nyomulnak!

Nekem is csupán pár méterem van még, amit nagyon gyorsan leküzdök, majd pedig kirontva a dzsindzsából, hátba támadom a díszes társaságot! Az egyiküket úgy vágom le, hogy azt sem tudja, mibe halt bele! A másikat akkor vágom ketté, amikor megfordul, hogy megnézze, mitõl hanyatlott le a társa, de nyikkanni már nincs ideje. A harmadik nem vesz észre az egészbõl semmit, és szintén az elsõ sorsára jut, boldog tudatlanságban szenderül jobb létre.

Aztán pokoli fájdalom hasít a jobb vállamba!!!

Fogalmam sincs róla, hogy mi történt, csak azt érzem, hogy nem vagyok képes felemelni a jobb karom, és úgy fáj, mintha éppen valaki kiszakítani próbálná. Csak késõbb jövök rá, hogy fájdalmamban felkiáltottam, és ezzel magamra vontam a maradék rosszfiú figyelmét.

Bal karommal tudok csak harcolni, ami éppoly halálos, mint a jobb, de most kevésnek bizonyul a túlerõvel szemben. Egyet ugyan levágok, de a többiek körbevesznek, és valamelyikük hátulról leüt…

                                                 *              *             *

Arra eszmélek, hogy vizet köhögök.

A következõ pillanatban ugyanaz a pokoli fájdalom hasít a jobb karomba, és a vállamba, mint mielõtt leütöttek! Olyan váratlanul ér, hogy hangosan felnyögök, pedig a fájdalom nemigen szokott meghatni!

- Na végre, azt hittem, már a büdös kurva életben, sosem fogsz magadhoz térni! - hallok egy fiatalos hangot.

Arrafelé pillantva egy fiatal pasast látok. Ahogy alaposabban megnézem magamnak, rájövök, hogy nem pasas, csak srác még, legfeljebb 19 éves lehet, talán még annyi sem. Nagyjából olyan magas lehet, mint én – ha állok, persze, de most fekszem – karcsú, atletikus, kamaszos-férfias testalkat. Inkább gyors, mint erõs, bár én is erõsebb vagyok annál is, mint amilyennek látszom.

Rajta kívül még ketten vannak a szobában, ami egy üres, ablaktalan helyiség, meglehetõsen puritán bútorzattal. Mindössze három szék található benne.

Ahogy végig pillantok magamon, megállapítom, hogy az ég adta egy világon semmit sem csináltak a lõtt sebemmel. A karom,és a mellkasom csurom vér, lehetetlen megállapítani ránézésre, hogy hol ért a sérülés. Az egész vállam, karom egy iszonyú fájdalom góc, mozgatni nem tudom, és kába vagyok, alig tudok eszméletemnél maradni. Valószínûleg sok vért vesztettem az ellátatlan seben keresztül. Ja, és valaki szétcsapta a fejemet is, valószínûleg az sem segít!

Tekintetem visszatér a fiúhoz. Ismerõsnek tûnik.

Gyorsan cikáznak az emlékek a fejemben, aztán hamarosan fel is bukkan egy kép, egy kamasz fiú képe.

- Wallace?! – bukik ki belõlem a kérdés önkéntelenül, bár ez inkább csak egy nyögés.

- Nocsak! – vigyorog a fiú – Ennyire megváltoztam volna?!

- N-nem – próbálok beszélni a fájdalmon, és kábultságon keresztül – De eltelt... három év... És azóta nem láttalak, nem is... hallottunk rólad! Anyád...

- Ne merd a szádra venni anyámat!!! – dörren rám – Mit törõdsz te a családommal, amikor akkor sem törõdtél, amikor kellett volna!!!

- Hogy... hogy micsoda?! – értetlenkedek, mert valóban nem vágom, hogy mit is akar mondani.

- Nem rémlik?!?! – rivall rám – Hagytad meghalni az apámat, te szarzsák!!!

Tényleg nem rémlik. Az, hogy Wallace apja meghalt aznap este, 18 másik, ott szolgálatot teljesítõ kollégájával együtt, természetesen megvan. De, hogy ebben nekem konkrét, személyes felelõsségem lenne?!?! Az valahogy nem tûnt még eddig fel... Wallace apja eredetileg akkor egy másik helyiségben szolgált, és Kira elõl hátrálva jutott el abba a terembe, ahol én is szembekerültem Kira-val. Az õ halálához nekem nem volt közöm, mint ahogy a többiekéhez sem, hacsak nem úgy, hogy nem sikerült Kira-t megállítanom, és így, az én kudarcom folytán válok az õ halálukért felelõssé, legalábbis azokért, akiket Kira azt követõen ölt meg. De Wallace apja akkor már halott volt.

- Istenem, Wallace... – kezdenék válaszolni, de nincs rá lehetõségem.

- Fogd be a mocskos pofádat, te gennyláda!!! – üvölt rám – Nem vagyok kíváncsi a szánalmas magyarázkodásodra!!!

A fájdalom nemhogy csillapulna, de inkább erõsödik, nagyon nehezemre esik értelmes gondolatokba terelnem a fejemben lévõ káoszt. De tudom, hogy muszáj, mert ezzel a fiúval másképp nem fogok dûlõre jutni, és tuti, hogy hülyeséget tervez!

- Mibõl gondolod, hogy magyarázkodni szeretnék? – kérdezek vissza, olyan nyugodtan, és összeszedetten, amennyire csak tõlem telik.

Ezzel meglepem kicsit, és kizökkentem a szerepébõl. Látszik, hogy nem ilyen választ várt, és nincs felkészülve arra, hogy egy viszonylag õszinte beszélgetést folytasson a témában.

- Figyelj, Wallace! – próbálom meg kihasználni zavarodottságát – Apáddal aznap nem együtt szolgáltam, úgy értem, hogy nem egy helyiségbe voltunk beosztva! Ott, abban a helyiségben halt meg, ahol én is szolgálatot teljesítettem, de nem tudtam, hogy õ oda hátrált be a behatoló elõl! De, még ha tudtam volna is, amikor én szembe kerültem vele, akkor apáddal már végzett!

- És te nem tettél semmit!!! – rivall rám Wallace váratlanul – Meg kellett volna õt bosszulnod, ha már meg nem mentetted!!! De nem tettél semmit, csak álltál ott, mint egy fasz!!!

- Összecsaptam vele! – felelem neki a ténynek megfelelõen.

- Mégis életben van!!! – vág vissza – És te is!!! Egyikõtöknek halottnak kellene lennie!!!

- Nekem! – válaszolok ingerülten – Lefegyverezett! De nem ölt meg! Nem tudom, hogy miért...

- Mindegy! – legyint majd idegesen felpattan – Majd most befejezitek, amit akkor elkezdtetek!

- Hogy mi van?! – döbbenek meg.

- Akkor elmaradt a harc! Most lesz lehetõséged rá, hogy bepótold, és megöld! – egy pillanatig csönd zuhan közénk, majd egy kaján vigyorral hozzáteszi – Vagy megdögölj!!!

- Te is tudod, hogy nem tehetem! – felelem neki hitetlenkedve.

Egyszerûen nem is értem, hogy juthatott ez az eszébe! Három évvel ezelõtt történt az eset, azóta próbáljuk elfogni Kira-t, sikertelenül. Ráadásul, most, hogy elfogtam, élve kell visszaszállítanom õt a fõvárosba.

- Már miért ne tehetnéd?! – horkan fel – Rendõrbírókat ölt! A büntetése halál! Hajtsd végre!!!

- Nem lehet – ingatom a fejem – Az elnök személyes utasítására élve kellett elfognom, és élve kell visszavinnem Adelaid-be!

- Ez az, ami nem fog megtörténni!!! – rivall rám ismét – Vagy õ döglik meg, vagy te!!! Leszarom az elnököt!!! – int a két pasasnak – Fogjátok!

A két fickó felnyalábol, a karomnál fogva. Felkiáltok a fájdalomtól, ami a jobb karomba hasít. Nem, mintha eddig nem fájt volna, mint a rosseb!

Hosszú folyosó rendszeren vonszolnak végig. Én persze, próbálok hatni Wallace-re, de eredménytelenül. Nem reagál a mondandómra. Amúgy a hosszú vonszolás nem tesz jót. Komoly erõfeszítésembe kerül, hogy ne ájuljak el.

Egy rács elõtt állunk meg, amin kinyitják az ajtót. Amikor Wallace belép, hirtelen mozdulat zaját hallom, majd egy test zuhan a földre. Tulajdonosa szaggatottan, zihálva veszi a levegõt.

- Ezt a nõt túlbecsültem… – mondja Wallace nevetve – Az imént demonstráltam neki, mi lesz, ha kutyálkodik, de mintha fel se fogta volna…

Közben engem a másik kettõ bevonszol a helyiségbe, ahol Kira-t látom meg, a földön heverve. Szemmel látszik, ahogy zihálva lélegzik. Nem tudom, hogy mi történt vele, de nincs jó bõrben, igaz, innen nézve - háttal fekszik nekem - nem látszik rajta sérülés.

- Ne csináld ezt Wallace… – szedek össze némi erõt ismét, hogy tovább próbálkozzak – ez nem te vagy… Az apád…

- Ne mert az apámat emlegetni!!! – ordítja el magát a kis szaros. Akár egy sértett kölyök. Jó adag undorral a hangjában teszi hozzá – Jó szórakozást madárkáim…

Ezzel kimasírozik a társaival, és kattan a zár a rácson.

Percekig heverünk a szobában Kira-val, szótlanul, mozdulatlanul lihegve-zihálva. Szerintem mindketten ugyanolyan fáradtak vagyunk, és elgyötörtek, és talán, most Kira sem akarna büszke harcosként ellentmondani nekem.

Végül sikerül annyi erõt összegyûjtenem, hogy megszólaljak:

- Kira… Kira… – szólongatom, de nem érkezik válasz. Vagy nincs magánál, vagy sokkal rosszabb állapotban van, mint gondoltam!

Hatalmas erõfeszítésembe kerül, de felküzdöm magam ülõ helyzetbe, ép, bal karomra támaszkodva, és lassan Kira-hoz kúszok, hogy láthassam az arcát.

Magánál van, a szemei nyitva. Ahogy ellegyezek a tekintete elõtt, látom, hogy érzékeli a szemeivel, fókuszál, és egy pillanatra felém rebben a tekintete. De finoman remeg, és láthatóan képtelen a mozgásra, noha próbálkozik.

Ekkor fedezem fel a nyakában a nyakörvet. Összeáll a kép.

El vonszolom magam az ágyig, és a hátamat neki vetve próbálok kicsit pihenni.

Nem tudom, hogy percek, vagy fél óra telik el így, mire Kira megmoccan. Hallom, ahogy halkan nyögve feltápászkodik, és felém kúszik.

- Lelõttél! – pillantok rá szemrehányóan.

Ezen agyaltam egész eddig. Ki, és hogyan lõtt le?!?! De bárhonnan nézem, támadóinknak erre nem volt esélye, mert bár sejtették, hogy a közelben vagyok, fogalmuk nem volt róla, hogy pontosan hol? És abban az irányban, ahonnan a lövést kaptam, csak Kira volt.

- Kizárt… Ha lelõttelek volna halott lennél – jelenti ki pökhendien – Amúgy sem hiszem, hogy ezt kellene megvitatnunk…

- Szándékosan tetted – eresztem el a fülem mellett, amit mondott – csak nem értem miért akartál idekerülni…

Eléggé le vagyok lakva, nehezemre esik a beszéd, de még a gondolkodás is. Pedig muszáj, mert együtt vagyunk a szarban Kira-val, és tudnom kellene, hogy mik a céljai?!

- Ezt ugye nem gondolod komolyan? – kérdez vissza, kisség sértetten – Az elõbb mozdulni sem tudtam és egy nyakörv van a nyakamon, amivel bármikor büntethetnek nevelési célzatból, mint egy állatot. Tényleg azt hiszed, hogy ezt akarom?!

- Nem tudom, mit akarsz… – emelem rá a tekintetem, és próbálok az övébõl olvasni. Mintha egy szobor szemeibe néznék.

- El kell látnom a sérüléseid, bár fogalmam sincs, hogy kezdjek hozzá… – tereli el a szót.

Túl gyenge vagyok, hogy ellenkezzek. Egyelõre megadom magam, és nem erõszakoskodok tovább a témában.

Kira feláll, és alaposan körülnéz a cellában.

Szinte keleti kényelemmel rendezték be azt. Egy hatalmas, kétszemélyes ágy kapott benne helyet, egy asztal, és egy kád. A kádba nem látok bele, de, mintha gõzt látnék felette gomolyogni, így feltételezem, hogy tele van meleg vízzel. Az asztalon gézhengereket, meg egy kisebb ládát látok.

Kira mindent az ágyra hord az asztalról, majd mellém térdel:

- Felsegítelek az ágyra… – nyújtja felém a kezét.

Sértetten ellököm magamtól:

- Ne legyél ennyire segítõkész, a végén meghatódom… – morgom, és megpróbálok talpra kecmeregni. Nem sikerül, így aztán meglehetõsen szánalmasan szerencsétlenkedve küszködöm fel magam az ágyra.

- Muszáj elhinned, hogy ez az utolsó helyzet, amiben szívesen látnám magam vagy akár téged is. Elõbb a halál és csak utána a fogság… – ül mellém.

Még ebben a reménytelennek tûnõ helyzetben, és ramaty állapotban is érzem a belõle áradó vad szexualitást, és minden fájdalmam, kábultságom ellenére képes kissé felpezsdíteni a vérkeringésemet. Hihetetlen hatással van rám ez a lány! Lány?!?! – döbbenek le saját gondolataimon - Ez nem lány, hanem egy idegen!!! Egy szörny!!! – próbálom emlékeztetni magam, de valahol mélyen azért sejtem, hogy ez csak önámítás.

- Mindegy, hogy hiszek neked vagy sem – próbálok neki olyan semlegesen, sõt, inkább távolságtartóan, ellenségesen felelni, amennyire csak tõlem telik, de érzem, hogy nagyon gyenge a próbálkozás – mert a helyzetem, vagy helyzetünk nem túl rózsás. Te ismered a terveit?

- Hogy öljük meg egymást? – ráncolja a homlokát – Igen kifejtette. Egy elmebajos rohadék, ahogy lehetõségem adódik, kibelezem akkor is, ha beledöglök!!! – teszi hozzá vérszomjasan morogva.

- Nem! Neked kell életben maradni!!! – vetem ellene. Önkéntelenül bukik ki belõlem, tulajdonképpen át sem gondolom, amit mondok – Én lényegtelen vagyok, mert csak te tudsz segíteni a Földön. Ígérd meg, ha megölsz, és elengednek, visszamész a bázisra és segítesz!

- Te úgy érzed, hogy a Föld, és az emberek megérdemlik az esélyt? EZEK?! – mutat a rácsok felé hitetlenkedve – Képes lennél a szavamra hagyatkozni és föláldozni önmagad, hogy a Föld fönnmaradjon?

Határozottan ingerültnek tûnik. Nem tudom mire vélni a kirohanását.

- Igen, mert igenis hiszek abban, hogy vannak emberek, akikért érdemes küzdeni! – veszem védelmembe azt a sárgolyót, amin élek, még ha részben igazat is adok neki. Szemmel láthatóan meglepem a véleményemmel, mintha elképzelhetetlennek tartaná, hogy valaki így gondolkodjon a Földrõl azok után, ami itt lejátszódott az elmúlt 250 évben.

- Segíts – vesz egy éles kanyart komoran – mert el kell látnom a sérüléseid és nem tudom mi mire való!

Hosszadalmas a mûvelet. Látszik, hogy számára az elsõsegély, mint olyan, teljesen ismeretlen fogalom. Kiderül, hogy szemben a mi hadseregünkkel, náluk ez nem téma. Egy harcos csak akkor érték, ha harcképes. Ha nem harcképes, az értékét is elveszíti, így nem fordítanak rá erõforrásokat, hogy ismét harcképessé tegyék. Ha jól értettem, a társadalmuk rendelkezik elegendõ erõforrásokkal ahhoz, hogy rendszeresen pótolják az elesett harcosokat. Magyarán, kellõen szaporák.

Néhány óra alatt letisztogat, kitisztítja, és ellátja a sebet, majd bekötöz.

Azt hiszem, hogy ez a tevékenység számára sokkal megterhelõbb, mint ha végig harcolta volna ezt az idõt. Elpilledve nyúlik el mellettem az ágyon, és némaságba burkolózik.

- Weston! Nem szabad föláldoznod magad… – töri meg a csendet aztán – Engem úgysem fognak elengedni. Kis kedvencet akar belõlem az az elmebajos takony és azt nem bírnám elviselni. Muszáj, hogy legyõzz az arénában. Meg kell ölnöd, vagyis eléggé erõsnek kell lenned hozzá, hogy megtedd mert, én nem leszek képes önfeláldozóan hagyni!

Lassan fordulok felé, ahogy kezdem felfogni, hogy mit is magyaráz. Már épp válaszolnék neki, amikor megnyikordul a rács. Hárman lépnek be, természetesen az egyikük Wallace.

Kira mint a rúgó pattan ki az ágyból, és védekezõ pozíciót vesz fel. Én nem nagyon tudok megmozdulni, így leginkább csendben figyelem a fejleményeket.

- Nem, nem… – emeli fel a kezét, amiben egy kis dobozka van. Hüvelykujját az egyetlen gombra helyezi, a potméter mellett – Gyere, szórakozzunk kicsit. Szeretnének a fiúk némi ízelítõt belõled.

Kell hozzá pár másodperc, mire rájövök, hogy mire is gondol Wallace!

- Hé-hé-héé!!! – kiáltok közbe, de nem nagyon figyelnek rám, miközben a két pasas megindul Kira felé – Mi a jó francot csinálsz, Wallace?!?! Kétlem, hogy anyád ezt tanította neked!!!

- Kussolj, Weston!!! – üvölt rám a fiú, miközben int a másik kettõnek, hogy folytassák – Ha még egyszer a szádra veszed a szüleimet, te is kapsz egy ilyen csecse nyakéket!!!

Kira közben elkapja az egyik karját és a tengelye körül megtekerve megpróbálja kitörni a nyakát. Félúton elakad a végrehajtásban, mert fájdalmas görcsbe rándul a teste. Elektrosokk!!!

- Jaj, most komolyan… – gúnyolódik Wallace – A végén kisütöm azt a kis észt is, ami a fejedben van!

- Kezdesz felhúzni, Wallace! – morgom neki vészjósló hangon, miközben a másik kettõ kivonszolja Kira-t.

- Tényleg?! – fordul felém gúnyos vigyorral – És, mi lesz?! Lerajzolsz, és összetépsz?!

- Eddig betudtam annak, hogy nem heverted ki apád halálát...

Visszakézbõl dörgöl szájon.

- Mondtam, hogy ne vedd a szádra a szüleimet!!! – üvölti.

Köpök egyet, majd zavartalanul folytatom:

- ...de kezd nagyon elegem lenni belõled!!! Két lehetõséged van, kisfiam! – emelem fel a mutatóujjam, fenyegetõen – Vagy észhez térsz, vagy meghalsz! És nem azért, mert én ki akarlak nyírni, nem! Mert Kira-t nem fogom tudni megakadályozni benne, hogy megtegye!!!

Hangosan felröhög:

- Ugyan már, Weston! – feleli vigyorogva – Te sem hiszed, hogy komolyan veszlek valaha is!!!

Azzal sarkon fordul, és kimasírozik a helyiségbõl.

***

Sok idõ eltelik, mire visszahozzák, biztos, hogy több óra.

Most is le van sokkolva, mint amikor elvitték, mozgásképtelen testét egyszerûen ledobják a padlóra, nem is túl finoman. Wallace most is itt van, kezében a dobozkával. Nem kérdezek semmit, õ nem mond semmit. Nincs értelme, jó a fantáziám, eléggé színes elképzelésem van róla, mivel telt Kira elmúlt pár órája.

Amikor magunkra hagynak, mellé telepszem a földre, és halkan szólongatni kezdem, persze eredménytelenül. Nem tud megszólalni, izmai még mindig finoman vibrálnak-reszketnek az elektrosokk indukálta görcsben. Ép karommal a hóna alá nyúlok, és felküzdöm õt az ágyra. Nehezebb, mint amilyennek látszik! Karcsú alkata alapján legfeljebb 60 kilónak gondolnám, hiába magas, de talán 70 is megvan. Iszonyú sûrûk lehetnek a csontjai, és az izmai!

Fél óra is eltelik, mire meg tud mozdulni. Lassan, reszketve ülõ pozícióba helyezkedik.

- Szólalj meg! – kérem, mivel hasztalan kérdezgettem eddig, és csak értetlenül néz rám most is – Mit tettek veled?

- Inkább pihenj Weston – szólal meg végül. Fáradtnak tûnik a hangja – hogy legyen elég erõd a harcra. Biztos lehetsz benne, hogy nem adom könnyen az életem.

Aztán egészen egyszerûen oldalára fekszik, és lehunyja a szemeit.

Nem tudom megítélni, hogy azonnal elalszik, vagy eltelik pár perc addig, de mindenesetre megértem, hogy itt vége a kérdezz-feleleknek.

Jobb híján én is elfekszem mellette, és nekem mindössze pár másodperc kell hozzá, hogy álomba ájuljak.

Fogalmam sincs róla, hogy mennyit alszok.

Mikor felébredek, Kira az asztalon ül, kezében az elsõsegély könyvvel, azt bújja. Már a vége felé jár. Mikor észreveszi, hogy felébredtem, látványosan fordul egyet, így inkább a hátát látom, mint az oldalát, s egy jelentõségteljes pillantást is vet felém. Jelentõségteljest, és gyilkost. Értem.

- Látom, hogy nem akarsz velem beszélni és talán a pokolba is kívánsz – kezdek bele, ügyet sem vetve félre nem érthetõ jelzésére – de azt hiszem, lenne pár dolog, amit mégis csak illene tisztázni.

Legnagyobb meglepetésemre mindössze egyik szemöldökének kisebb mértékû megemelését sikerül kiváltanom belõle, szemben az életveszélyes fenyegetéssel, amit vártam. Némileg felbátorodva folytatom.

- Nem félek tõled, ha akarsz, támadj rám – tudatom vele a miújságot – ezt viszont végig hallgatod. El kell menned a bázisra… – hevesen megrázza a fejét, mire ellentmondást nem tûrõen csattanok fel – De igen!!! – erre csak a szemeit forgatja, gúnyosan, de nem tudja megingatni az igazamba vetett hitemet – Tudom, hogy Wallace a lelke mélyén nem ilyen és önmagát is marcangolja. Vissza kell billenteni normális állapotába és akkor elenged minket!

Nem válaszol. Szemmel láthatóan morfondírozik, de nem szól egy szót sem.

- Mondj valamit Kira! Csak nem vágták ki a nyelved! – morranok fel dühösen. Nem bírom, ha negligálnak!

Hosszan, merõen néz rám, a válla felett, visszafordulva. Meg kell mondjam, hogy ebben a pózban - persze, szinte bármilyen pózban - nagyon szexi a csaj! Egy pillanatra megrohan az együttlétünk emléke – dehogy együttlétünk, a kefélésünk, kúrásunk, baszásunk!!! – és megemelkedik a vérnyomásom egy kicsit.

Valamit megláthat rajtam a gondolataimból, mert kaján vigyorra húzódnak ajkai!

Ismerem ezt a vigyort. De még mennyire! Ez olyankor uralkodik el amúgy gyönyörû arcán, amikor magára akar rántani! Mint, ahogy most is!

Feláll az asztalról, és lassú, szexi, ragadozó léptekkel tart felém, miközben lassan lehúzza a cipzárt a dresszén, amely alól feltûnnek lehetetlenül feszes, és kerek mellei. Zavartan meredek a csodás látványra, nem tudom mire vélni a helyzetet. Nem vagyok egy álszent pasas, sok szexpartnerem volt már, de azért a jelen helyzetben nem jutott volna eszembe lefeküdni Kira-val, akármennyire is dögös a csaj, vagy akármekkora ász is a szexben! Azt hiszem, most ledobja a láncot az agyam!

Megáll elõttem, majd szexin lesimogatja magáról a nadrágját aztán pedig a dresszt. Anyaszült meztelenül áll elõttem, én pedig elveszek fantasztikus testének látványában. Felmászik az ágyra, s mint egy macska, négykézláb mászik oda hozzám. Nagyon közel áll meg elõttem, ajkai mindössze milliméterekre az enyémektõl, a lehelete szinte perzseli a bõröm.

- Mire készülsz? – kérdem tõle rekedten. Persze, pontosan tudom, hogy mit akar, csak nem hiszem el!

Õ egy könnyed mozdulattal lágyan végignyalja az ajkaim, majd a hátam a falnak löki, és az ölembe telepszik. Úgy tûnik, hogy most nem igen van beszédes hangulatban, vadul csókolni kezd.

Nem sok kell, hogy feladjam az ellenállást, és éppoly szenvedélyesen csókolok vissza, mint ahogy õ fal engem. Bal kezemet lehetetlenül vékony derekára teszem, és magamhoz húzom. Élvezem kemény testének tapintását, feszes izmainak játékát a kezem alatt. Kezei a mellkasomon kalandoznak, lassan lejjebb, és lejjebb csusszannak, sorra veszi a kockákat a hasamon. Aztán még lejjebb vándorolnak, nemsokára már a nadrágomon érzem õket. Mire kiszabadítja farkamat, az kõ keményen mered a mennyezet felé.

Jobb kezemmel – nem törõdve a fájdalommal, ami a vállamba hasít – a fenekébe markolok. Még sosem találkoztam ilyen kemény seggel! Szerintem simán tudna vele diót törni! Élvezettel markolom, õ pedig készségesen megemeli a csípõjét, farkamat a bejáratához igazítja, majd egyetlen, gyors mozdulattal visszaül az ölembe, ágyéka az enyémnek feszül. Ismét megdöbbenek rajta, milyen könnyedén fogadja magába a farkamat, teljes hosszában, ami eddig csak néhány nõnek sikerült, azoknak is csak lassan, fokozatosan!

A következõ pillanatban Kira görcsös rángatózásban tör ki, fájdalmasan felnyög, és lefordul rólam. Én is érzek valami enyhe ütést, és éles fájdalmat a farkamban, de ahogy Kira elterül mellettem, és testünk nem ér össze, ez meg is szûnik. Így sem volt kellemes!

Mire észbe kapok, akkorát bemos valaki, hogy kizuhanok az ágyból, és elterülök a padlón.

- Azt hittem megértetted, az üzenetem! – ordítja Wallace, Kira füléhez hajolva – Két kibaszott választásod van, vagy megadod magad és kizárólagosan az én farkam kényezteted, vagy tovább büntetlek, amíg bele nem döglessz!!!

- Sosem fogja megérteni – válaszolok Kira helyett, de nem annyira nyugodtan, mint tervezem – Õ nem ember, és ha ebbõl indulunk ki, nem minden vadállat szelídíthetõ, pláne nem bántalmazással!

Ezen, mintha egy pillanatra elgondolkodna, majd röhögni kezd:

- Ez komoly? Hallod ezt kislány? Állatnak nevezed, de gond nélkül megdugnád? Vagyis te egy kecskét is megbasznál, ha az rád kacsintana? Mindig a farkad irányított, de ez már BETEG! – az utolsó szót szinte üvölti, hogy nyomatékot adjon szavainak.

- Nem erre céloztam – vonom meg a vállamat – de tény, hogy nem ember és az állatot, mint jelzõt sem pont úgy értettem, ahogy most te kiforgatod a szavaim. Mindössze a fajaink közti különbséget szerettem volna érzékeltetni. Máshogy nõtt föl, más értékek és felfogások szerint. Küzdeni fog, amíg lélegzetvételnyi ereje van… – próbálom megértetni vele, de gyanítom, erre nem sok az esélyem – Én megértem a fájdalmad és, hogy haragszol, rá és rám is, de túlzásba estél. El kell engedned minket, mert most komolyabb a tét, minthogy a bosszúszomjad csillapítsd!!!

Weston halkan nevetgél, de választ nem kapok, helyette a háta mögé int. A már korábban is látott két pasas jelenik meg, és megragadva Kira karjait, kivonszolják a cellából.

Nem próbálom megakadályozni. Hasztalan lenne, csak annyit érnék el vele, hogy még jobban felbosszantom ezt a sértõdött gyereket. Igen, gyereket, mert bár 17 éves, úgy viselkedik, mint egy dacos 6 éves. Valahogy nem sikerült felnõnie...

- Az a helyzet, hogy én hiszek benne, hogy minden állat betörhetõ! – jelenti ki aztán vidáman, és magabiztosan - Csak meg kell találni azt a bizonyos, gyenge pontot! És, szerintem én most megtaláltam!

- Kizárt – ingatom a fejem.

- Csak figyelj! – vigyorog, és ismét int egyet.

Másik két pasi érkezik, és magukkal rángatnak engem is. Egy kisebb terembe érkezünk, ahol már javában történnek a dolgok. Legalább harminc-harmincöt pasas, de lehet, hogy több, áll körbe egy kisebb csoportot. Nem érek rá szemlélõdni, mert egy X-alakú állványhoz láncolnak, a fejemet hátraszíjazzák, így épp gyülekezet közepét látom, ahol Kira-t pont felhúzzák a levegõbe, kötelekkel. Iszonyú kényelmetlen, és fájdalmas lehet, karjai hátrafeszítve, csuklójánál összekötözve, lábai spárgára feszítve, és szét feszített végtagjainál fogva lóg a levegõben, olyan magasan, hogy a feje, és a csípõje épp ágyékmagasságban legyen. Száját egy fém, orvosi szájterpesszel feszítették szélesre.

Wallace mellém ül, egy súlyos, fa székre, aztán kezdetét veszi a mûsor.

Ocsmány. A 30-50 fickó felváltva, Kira minden, erre alkalmas testnyílását használva erõszakolja a lányt. Vaginájába, és fenekébe egy-egy jókora vibrátort tuszkolnak, és emellé gyûrik be a pasik a farkukat, és egyáltalán nem érdekli õket, hogy folyamatosan fuldoklik a nyelõcsövébe préselt faszoktól, aztán meg a torkára spriccelt spermától.

Próbálom jobb belátásra téríteni Wallace-t, de hasztalan. Teljesen elborult az agya a fiúnak, és most elõször ötlik fel bennem a gondolat, hogy csak úgy szabadulhatunk, ha megöljük õt!

Egy idõ után leengedik Kira-t a földre, majd leoldják a köteleit. Szegény lány úgy elgémberedett, hogy képtelen megmozdulni, rongybabaként tûri, hogy ismét körbevegyék, és folytassák a mûsort. Egy alatta, egy mögötte, egy elõtte - nem tudom, hogy mennyi ideig, de biztosan legalább 3-4 órán keresztül - folyamatosan cserélõdnek a férfiak. A hányinger kerülget. Legvégül körbeállják, és mindannyian levizelik õt.

A férfiak többsége elhagyja a helyiséget, mindössze négyen maradnak, és Wallace. Kira szemmel láthatóan szinte öntudatlan, talán azt sem tudja, hogy hol van.

Életemben elõször sajnálom õt.

Akármilyen is, akármit is követett el, ezt nem érdemli. Ilyen megaláztatást nem érdemel senki sem. Ha bûnös valaki, akkor azt ítéljük el, lakoljon meg a tetteiért, de ne játszunk a méltóságával.

Wallace Kira-hoz sétál, és kiveszi a szájterpeszt:

- Jól jegyezd meg ezt az érzést! – mondja neki – Mert ha túléled a harcot Weston-nal, minden nap ez vár rád! – kis hatásszünetet tart – Persze megjöhet az eszed, és akkor az én oldalamon, csak engem kell majd kielégítened. Cserébe pedig mindent megkapsz. Mutasd meg ennek a csõdörnek – int felém – hogy minden kanca betörhetõ!

Kira erõt gyûjt, hogy válaszolni tudjon, majd nagy nehezen, alig hallhatóan megszólal:

- Inkább a halál!!! – nyöszörgi. A következõ pillanatban egy jelentõs adag nyállal keveredett gecit köp Wallace képébe!

A fiú dühödten pattan fel, és az arcát törölgetve, kedvenc kis dobozának gombjára feszül az ujja, Kira pedig fájdalmas nyögéssel rándul össze!

Nekem itt lesz elegem az egészbõl.

Nem tudom, hogy honnan keletkezik bennem az erõ, de egy állati üvöltéssel, egyetlen rántással tépem ki a két karomat fogva tartó láncokat a fából! A következõ pillanatban felkapom a széket, és minden erõmmel Wallace-hez vágom, aki úgy kapja az arcába, hogy azt sem tudja, mi történik! A szék hatalmas reccsenéssel pozdorjává robban a testén, õ pedig hangtalanul terül el a padlón!

A négy pasi döbbenten mered Wallace-re. Mire felocsúdnak, már borítom feléjük az állványt, amihez kiláncoltak. Egyikõjük nem tud félreugrani, és telibe kapja a gerendákat, a másik három viszont még talpon van, és felém lódulnak.

Felismerik, hogy a láncok miatt helyzeti elõnyben vagyok, de tudják, hogy sérült vagyok, ezért nem nagyon óvatoskodnak a támadással. Hiba. Azt ugyanis nem tudják, hogy én megfeledkeztem a sérülésemrõl! Az egyikõjüket úgy vágom állon az egyik lánccal, hogy alaktalanra törik az állkapcsa, vére a haverjaira fröccsen. Nyikkanás nélkül rogy le. A másik kettõ egy rövid idõre visszavonulót fúj, majd közösen támadnak. Egyiküket elkapom a lánccal, és magam elé penderítem, a másik rúgását az õ hasával fogom fel. Hagyom lerogyni a pasast, és nekiugrok a maradéknak, a láncokat használva fegyverként. Hamar ledarálom a pasit, de érzem, elkéstem, már nem fogok tudni idõben a másik felé fordulni, aki helyettem fogta fel a rúgást.

Támadását végül még sem kapom meg.

Kira valahogy összeszedte magát, és ráveti magát a pasira, oldal irányba elsodorva tõlem õt. Alig egy-két másodpercig hemperegnek a földön, majd Kira fölébe kerekedik, és egy követhetetlenül gyors mozdulattal kitöri a nyakát, mint egy csirkének. Aztán lerogy a pasas mellé, izmai még mindig reszketnek az elektrosokktól.

Odarohanok, és mellé térdelek:

- Jól vagy?! – teszem fel a banális kérdést.

Kira csak bólint, majd lehunyja a szemét, aztán ismét kinyitja:

- W... Wal... lace? – kérdi reszketve.

Felpattanok, és a fiúhoz lépek. Kitapintom a nyakán a verõeret. Lassú, de határozott, erõs lüktetés.

- Él – mondom Kira-nak.

Ekkor veszem észre, hogy a jobb karomon csorog a vér. Abban a pillanatban megérzem a fájdalmat is. Nem kellemes. Tudom, hogy ez késõbb még szarabb lesz. Felszakadt a seb, amit Kira oly nehezen összevarrt.

- N-nem f-férc-cellek össze m-még egy-egyszer! – dadogja – Le s-sem szar-szarod a m-munk-kámat!!!

- Bocs´, hogy megmentettem a tyúkszaros kis életedet!!! – vágok vissza neki!

- N-nem kértem! – feleli, és megpróbál talpra állni. Nem megy neki egyszerûen. Amikor odalépek hozzá segíteni – merthogy én ilyen gentleman vagyok! – egy pillanatnyi habozás után végül nem hárítja el.

- Ez nem a gyengeség jele?! – szúrok be neki. Legyen már valami jó is a szenvedésemben!

- De – ismeri el – De nekem m-már mindegy. Én má-már nem is élhetnék, ha nem lenne k-kudarc az életem!!! Még tisztességes halált sem tudtam halni!!!

- Akkor akár segíthetnél is nekünk – mondom halkan – Lehetõséget kapnál egy új életre. Nem kellene kudarcként elkönyvelned...

- Persze! – húzódik az ajka gúnyos vigyorra – Mert ti elfelejtenétek mindent, és megbocsájtanátok, hogy megöltem közületek huszonötöt!!!

- Igen – bólintok – Pontosan ez történne!

Hosszú pillanatig mered rám, értetlenül.

- Te sem hiszed el – jelenti ki – Te sem bocsájtanál meg nekem soha! Nem, mintha szükségem lenne rá...

- De igen – felelem halkan.

Újabb, az elõbbinél is hosszabb szünet, még nagyobb kérdõjelek a csodazöld szemekben. Aztán egyetlen kérdés:

- Miért?!?!

Most rajtam a hosszú szünet sora. Végül úgy döntök, hogy elmondom neki. Talán jelent neki valamit, hogy a bizalmamba fogadom annyira, hogy megosszam vele az érzéseimet.

- Mi, emberek, képesek vagyunk az empátiára – felelem, aztán eszembe jut valami – Ismered a szót?... Jó – folytatom a bólintására – Együtt tudok érezni veled... Harcos vagy, akár csak én. Ismeretlen helyen voltál, és fenyegetve érezted magad. Én másképp jártam volna el, de a te világod, és az enyém nagyon különbözõek. Én meghaltam volna a te világodban, te viszont mészárlást rendeztél az enyémben. De van lehetõséged jóvátenni, azáltal, hogy megmentesz másik milliókat. És igen, mi meg tudunk bocsájtani.

Megint hosszú csend. Aztán csak annyit mond:

- Menjünk, mert nem akarok itt megdögleni!

Kira már megáll a saját lábán, bár még elég gyenge. Én személy szerint az univerzum kihûléséig el tudnék gyönyörködni tökéletes testének meztelen látványában, de gyanítom, hogy õ nem szívesen flangálna anyaszült meztelenül. Meglepetésemre itt van a ruhája – nem tûnt fel, hogy azt is elhozták – így azt veszi magára, miután letörölgeti magáról a mocskot az egyik pasiról lerángatott pólóval.

Nekem kezd megint kiszakadni a jobb karom, pontosabban, kezd annyira fájni, mintha ki akarnák szakítani. De összeszorítom a fogaimat, és tûrök, és próbálok eszméletemnél maradni. Muszáj!

Wallace-nél ott van az egyik pisztolyom - a Hunter Adjudicator - és egy vadásztõr.

- Legalább van valami fegyverünk! – morgom közben Kira-nak. A vadásztõrt átnyújtom neki, a pisztolyt magamhoz veszem. Aztán Kira módszeresen elkezdi életre pofozni a fiút.

Wallace kisvártatva magához tér. Persze, fickándozni kezd, de Kira hamar lecsillapítja a torkának szegezett tõrrel:

- Nyugi, szarzsák! Ha sokat ugrálsz, még véletlenül tövig szalad a késed a torkodba!

- Figyelj Wallace! – veszem át a szót – Okos fiú vagy! Szerintem átlátod a helyzetet, egybõl!

- Kapd be, Weston!!! – köp felém. Kira szó nélkül szájon vágja, de úgy, hogy felreped a szája sarka.

- Én nem akarlak megölni – mondom neki – De õt nem fogom tudni visszatartani! - intek Kira felé – Persze, nem is biztos, hogy teljes szívembõl, és erõmbõl fogom megpróbálni!

Hagyok neki egy kis idõt a mondataim értelmezésére.

- Mit akartok?! – kérdezi aztán.

- Egyetlen lehetõséged van – ismertetem vele a szitut – Szépen elvezetsz bennünket a cuccainkhoz, adsz alánk egy kocsit, és hagysz bennünket békében elmenni. Ja, és te is velünk jössz!

- Faszt!!!

- De igen! – jelentem ki, ellentmondást nem tûrõen – Hazaviszlek, anyádhoz!!! Meg, persze, biztosíték is kell, hogy a haverjaid nem okoznak nekünk kellemetlenséget!

Egy darabig gondolkodik, majd halkan megszólal:

- Elmehettek, de én maradok.

- Nem. Velünk jössz – jelentem ki, ismét.

- Meg fogok szökni! – néz a szemembe.

- Majd résen leszünk! – kacsintok rá.

- Sok a duma! – rántja talpra Kira a fiút. Megperdíti a tengelye körül, és maga elé fogja, a késsel a torkán – Lódulj!

Elindulunk.

Azt gyanítom, hogy egy régi gyárépület földalatti pincerendszerében lehetünk. Wallace-ék – vagy valaki más, még korábban – elég elfogadhatóan helyrepofozták, a törmelék kitakarítva, a falak meszelve. A világítás szedett-vedett, de van. Van már termelés az országban, de az új gyártású dolgok eléggé drágák, így sokan még mindig a régi világból megmaradt, felújított dolgokat használják.

Hamar belebotlunk Wallace társaiba, hamarabb, mint szerettem volna!

Kira megy elöl, Wallace-szal maga elõtt, a torkán a kés, én hátulról fedezem õket a pisztollyal. Amikor szembetalálkozunk a párossal, azok idegesen a fegyvereik után kapkodnak. Kira halálosan nyugodtan, mondhatni baráti hangnemben közli velük:

- Nyugi! Ha megmoccantok, megfürödhettek a vérében! – és a nyomaték kedvéért finoman húz egyet a késen. Azonnal vér serken a penge a nyomán.

- Tegyétek, amit mond! – utasítja õket a fiú.

Mozgást hallok a hátam mögül!

Ahogy odakapom tekintetem, négy bandatagot pillantok meg, éppen ránk rontanának. Nincs idejük megindulni, gyors egymásutánban 4 lövés dörren, és egy-egy .500S&W csapódik a mellkasukba. Döbbent arckifejezéssel halnak meg, szerintem nem hitték, hogy lelövöm õket.

- Világos voltam?! – kérdezek visszafordulva az elsõ pároshoz.

Azok csak bólintanak, és megadóan felemelik a kezüket.

- Nagyszerû! – nyugtázom – Fegyvereket szépen, lassan letenni! Iderúgni!

- Tegyétek, amit mondanak! – szólal meg Wallace ismét.

- Jó fiú! – morogja Kira, és kicsit oldalt mozognak, hogy amazok zavartalanul beszolgáltathassák fegyvereiket.

Lassan-lassan gazdagabbak leszünk két géppisztollyal, két pisztollyal, pár késsel. Az egyik géppisztolyt Kira vállára akasztom, figyelmen kívül hagyva meglepett arckifejezését. A többit magamhoz veszem.

- Tûnés innen! – intek a pisztolyommal – Szóljatok a többieknek, hogy ha valakit meglátunk a közelünkben ólálkodni, kinyírjuk Wallace-t!!!

Jól vannak idomítva, csak akkor mozdulnak, amikor kérdõ pillantásukra nyugtázást kapnak Wallace-tõl.

Nem nagyon fér a fejembe, hogy tudott ilyen fiatalon egy ilyen bûnbandát összehozni?! A bandatagok nem mindegyike tízen-huszonéves suhanc, van közöttük szemmel láthatóan kipróbált gazember is! Wallace még csak 17 éves, miért fogadják el õt vezérnek, miért nem veszi valaki át a helyét?!

Most nem érek rá ezen lamentálni, de majd alkalom adtán kifaggatom, határozom el.

- Merre?! – kérdezi Kira.

Wallace csak egy biccentéssel jelzi a megfelelõ irányt.

- Ugye, nem felejtetted el, hogy a cuccainkért megyünk! – emlékeztetem.

- A lakrészemben vannak – morogja vissza.

Zavartalanul jutunk el odáig. Csak távolról követnek bennünket, közel nem merészkednek. Szerencsére mindig észrevesszük õket, így nem fenyeget az a veszély, hogy távolról leszednek bennünket. Meg, Kira-t nem is merik. Ha nem sikerül fejbe lõni, nagy az esélye, hogy megöli Wallace-t, mielõtt meghalna, és ezt a kockázatot szemmel láthatóan nem vállalják!

Wallace lakrésze egy jókora teremben került kialakításra. A hely adottságaihoz képest szép, indusztriális stúdió lakást hozott létre itt, Adelaide menõ negyedében is megállná a helyét!

- Hohhóó! – jegyzi meg Kira, amint megpillantja a franciaágyon szerteszét heverõ, legalább három csajra való fehérnemût – A kicsi Wallace nem is olyan kisfiú!

- Fogalmad sincs, mit veszítesz! – vigyorog a srác önelégülten.

- Neked viszont fogalmad sincs, hogy mire vállalkoznál! - hûti le Kira egy lekicsinylõ pillantással Wallace magabiztosságát.

- Bocs´, hogy megszakítom ezt az épületes, "ki a nagyobb baszógép"-vitát – szólok közbe – de dolgunk van!

- Tényleg, téged ki is felejtettelek a baszógép-versenybõl, pedig nagyon esélyes vagy az elsõ helyre! – kacsint rám Kira.

- Vannak dolgok, amikben nem szándékozom versenyre kelni senkivel – vonom meg a vállam – Ezen a téren mindenki olyan, amilyen, és nem érzem szükségét, hogy bizonygassam, mennyivel vagyok több, jobb, mint mások!

- Pedig sokkal több, és sokkal jobb vagy! – búgja Kira elégedetten, majd Wallace-hez fordul – Nem cserélem le rád!!!

- Hol vannak a cuccaink?! – akadályozom meg, hogy válaszolhasson.

- Ott, a ládában! – int a fejével egy fegyverláda felé.

Maradéktalanul megtalálunk mindent. Kira különleges fegyverei is megvannak, és az én cuccaim. Magunkhoz vesszük õket, majd átnézzük a ruhatárunkat. A gönceink megérettek már egy mosásra. Pontosabban az enyémek, mert Kira dögi rucija öntisztuló, úgyhogy neki nem kell új ruha, de nekem nem ártana. Egy pillantást vetek Wallace-ra. Nagyjából jó lehet.

- Hol vannak a ruháid? - kérdezem.

- Hátul - mutat a helyiség távolabbi vége felé.

Elballagok arrafelé, és meglelem a szekrényeket. Nem vacakolok – nem vagyok különösebben szégyellõs, pedig tudom, hogy Kira egyetlen másodpercet sem fog elszalasztani, hogy kigyönyörködje magát! – gyorsan átöltözök. Friss alsóra, tiszta farmert húzok, felülre pólót, és egy bõrdzsekit, lábamra bakancs kerül. Még szerencse, hogy Wallace kicsit bõvebb holmikat visel, így rajtam csak annyira feszülnek, hogy még épp nem viselhetetlenül kényelmetlen.

- Hol vannak a kocsijaitok? – szegezem neki a következõ kérdést aztán.

- Fent – int az állával felfelé – Szarul állnak rajtad a cuccaim! – jegyzi meg.

- Jó az!!! – veti ellene Kira, és szinte felfal a szemével, amikor megfordulok, és lehajolok a cuccaimért. Wallace farmerja tökéletesen ráfeszül a seggemre, meg a combjaimra, úgyhogy életemben elõször érzem azt, amit a csajok érezhetnek akkor, amikor megstírölöm õket! Azt hiszem, nem teszem többet!!!

Felszerelkezem, aztán kiadom az utasítást:

- Induljunk!

- Szükségünk lesz kajára, és vízre – mondja Kira. Próbál a feladatára koncentrálni, de látom rajta, hogy még az elõzõ látvány hatása alatt áll. Olyan, mint egy pasi, aki folyton kanos!!! Kicsit kiábrándító, amúgy, valahogy veszít a nõies vonzerejébõl. Ugyanakkor mégis nagyon dögös! A picsába, le kellene már jönnöm Kira-ról!!!

- Igaz – igyekszem figyelmen kívül hagyni az egész közjátékot, és megint Wallace-t vonom kérdõre – Hol tudunk kajához, és vízhez jutni?

- A raktárainknál – feleli – Azok vannak legmélyebben.

- Remek – húzom el a számat – Akkor most mehetünk visszafelé?

- Aham! – vigyorog Wallace kárörvendõen – Meg fogtok dögleni, ugye tudjátok?!

- Csak utánad! – sziszegi Kira a fülébe, mire kissé lehervad a gúnyos vigyor Wallace pofázmányáról.

- Szerintem megér egy próbát! – nézek Kira-ra, aki csak bólint egyet – Helyes! Akkor menjünk!

Mielõtt kinyitnám az ajtót, még eszembe jut valami:

- Szerintem neked is van itt valamennyi vized, igaz? – fordulok Wallace-hez.

- Van – feleli értetlenül – De, csak pár két palack. Azzal nem mentek semmire, kaja meg nincs is!

- Nem baj, amire kell, arra pont elég lesz! – vágom rá – Hol van?

Kira értetlen pillantásaitól követve, Wallace útmutatása nyomán gyorsan megtalálom a valóban összesen 5 palack vizet, majd kendõt kerítek, amiket teljesen átáztatok a vízzel.

- Hm – bólint Kira, miután megérti, hogy mire gondolok – Jó ötlet.

- Ja – húzza a száját a srác – Tényleg jó!

Reakciója megerõsít benne, hogy nem hülyék az emberei, talán megpróbálkoznak könnygázzal, vagy altatóval. Bár, ez utóbbiban nem igazán hiszek, mert marha ritka, és rettenetesen drága. De ki tudja?! Talán tudtak valakitõl zsákmányolni.

Az egyik csurom vizes kendõt Kira-nak adom, a másikat én teszem el, aztán Kira-hoz fordulok:

- Átveszem a kölyköt! Mosakodj meg!

Szó nélkül cserélünk helyet, s míg én Wallace-t tartom sakkban a késsel a torkán, Kira nemes egyszerûséggel egy méterre tõlünk vetkõzik anyaszült meztelenre. Wallace útmutatásai alapján talál pár palack vizet, azokkal nagyjából lemossa magáról a mocsok nagyját. Wallace-szal közben nagy egyetértésben gyönyörködünk a látványban.

 Miután Kira úgy-ahogy rendbe szedte magát, visszaveszi Wallace-t:

- Mehetünk – mondja.

Nem vagyok hülye, nem csak úgy lépek ki a szobából. Miután kinyitom az ajtót, térdre ereszkedek, és gyorsan kipillantok a folyósóra. Három lövés a válasz, egyik olyan közel, hogy szinte érzem a golyó szelét, de szerencsére nem találnak el.

Az ajtó mögé visszahúzódva talpra állok, és intek Kira-nak.

- Ne lõjetek!!! – hallom Wallace kiáltását, amint Kira elõrébb taszigálja. Leesik neki, hogy õ lesz az elsõ, aki elhagyja a helyiséget, Kira az õ fedezékében követi.

Ugyanabban a pillanatban, amikor õk kilépnek, én a hátuk mögé fordulva, oldalt vetõdök ki a folyósóra, és az ott meghúzódó öt alakot szedem le, egy-egy lövéssel. A zárt térben fülsiketítõek az 500-as S&W, és a 475-ös Wildey Magnum lõszerek dörrenései.

Közben hallom, hogy Kira géppisztolya is fel-felkerepel. Amikor feléjük fordulok, látom, hogy ott is 5-en vannak. Pontosabban voltak, mert Kira leszedett 3-at. Már tizenhat mínuszban vannak. A banda harmadát már biztosan kiírtottuk Kira-val, és még megsebezni sem tudtak. Egész jó arány, talán megússzuk élve.

- Eddig tizenhat emberedet szedtük le – mondom Wallace-nak – Nem tudom, hogy hányan vagytok, de szerintem negyvennél nem vagytok többen...

- Azért ne bízd el magad! – feleli feszülten – Többen vagyunk, mint gondolnád, hosszú még az út kifelé!

Elég idegesnek tûnik, úgyhogy végül úgy gondolom, hogy blöfföl. Próbálja rosszabb színben feltüntetni a helyzetünket, mint amilyen az valójában. Persze, a helyében én is ezt tenném, csak valószínûleg, jobban, mert rutinosabb vagyok már. 12 évvel vagyok idõsebb Wallace-nál, az sok idõ, amikor az ember még csak kamasz fiú. Ha olyan sokan lennének, akkor nem 10-en sorakoztak volna fel ide!

- Nem rossz próbálkozás – felelem neki aztán – De nem veszem be!

- Te dolgod – vonja meg a vállát – Én figyelmeztettelek!

Ez most egy kicsit jobb volt, mint az elõzõ, de nekem még mindig nem elég meggyõzõ.

- Gyerünk! – parancsolom – Takarítsd el a maradék embereidet az útból, ha nem akarod, hogy õket is felhenteljük!

- Engedjetek bennünket! – utasítja az embereit.

Amikor azok eltûnnek a színrõl, elindulunk, mint ahogyan eddig is: Kira megy elöl, maga elõtt tartva Wallace-t, én pedig hátulról fedezem õt.

Nem bízom el magam. Nem nehéz kitalálni, hogy hová tartunk, mivel csak két lehetõség van. Elképzelhetõ, hogy az összes maradék bandatagot két csoportra osztják, egyikkel a raktárak körül állnak fel, a másikkal pedig a kijárat körül. Ez minimum 12, legfeljebb 18 embert jelent egy helyszínen, feltéve, hogy igazam van, és nincsenek többen 40-50 fõnél. Kezelhetõ. Ha ennél többen vannak, az már eléggé necces lenne...

- Hány úton lehet eljutni a raktárakig? – kérdezem Wallace-t egy sarokkal odébb.

- Csak egy – feleli flegmán – Úgyhogy, tuti, hogy készülnek még valamivel nektek!

Benne van a pakliban. Én inkább azzal próbálkoznék a helyükben, egy alkalmasan megválasztott helyen, ahol nekünk nem nagyon akad fedezék, nekik meg annál több.

Õk sem hülyék, mint kiderül.

Egy T-elágazásban kapnak el minket. Mi a "T" szárában jövünk, a keresztfolyosó felé. Valamilyen hatodik érzék azt súgja nekem, hogy nagyon résen kell lenni, mert ez az a hely, ahol gáz lesz. A "T" szárában elhagyunk egy kétszárnyú ajtót, talán olyan 5 méterrel, és még egy 5-6 méter lehet a keresztfolyosóig, amikor felpattan a kétszárnyú ajtó, és valami kifelé repül.

- Kendõt! - kiáltom Kira-nak, aki egy mozdulattal az arca elé rántja a korábban a nyakába kötött vizes rongyot.

Egy pillanat alatt felmérem, hogy csak az az esélyünk van, ha az ajtó mögött megbúvókat gyorsan lekaszálom. A keresztfolyosón lévõket Kira addig fel tudja tartani, hátát a falnak vetve, Wallace-t maga elõtt tartva, de ha ezt nem teszem meg, akkor a könnygáz segítségével hamar leszednek bennünket.

Két ugrással az ajtónál termek, közben a pisztolyokat a kardjaimra cserélem, a harmadikkal bevetem magam rajta. Hat bandatag bújik meg mögötte, akik szemmel láthatóan megdöbbennek rajta, hogy bevetõdök az ajtón! Tigrisbukfenc, vállon átfordulással, féltérden állapodok meg, farkas szemet nézve a három-három gengszterózóval. Az idill mindössze egyetlen pillanatig tart, aztán felpattanok, és a jobboldali hármas közé vetem magam, úgy, hogy õk a bal oldali hármas, és közém kerüljenek, így amazok nem lõhetnek rám, anélkül, hogy a társaikat ne veszélyeztetnék!

Mégis megteszik!

Mondjuk, ez bajnak nem baj, tekintve, hogy a lövéseikkel kettõt leterítenek a sajátjaik közül. A harmadikat én vágom le, majd mielõtt földet érne, a másik három közé vetem magam. Villámgyors mozdulatokkal hentelem fel õket, de nem elég gyorsan: az egyiküknek van ideje meghúzni a ravaszt, mielõtt meghal. A golyó a már sérült, jobb karomat éri, de szerencsére csak végigszántja a felszínét. Habár pokolian fáj, tudom még használni a karomat, legalábbis, nem rosszabbul, mint eddig. Bár Kira varrása felszakadt a vállamon, az adrenalin löket segít, és kibírom a fájdalmat. Majd késõbb, ha ez elmúlik, az lesz pokoli, talán el is ájulok. Az sem biztos, hogy megúszom amputáció nélkül a kalandot, ha egyáltalán élve kijutunk innen.

Innen úgy hallatszik, mintha odakint a harmadik világháború zajlanak. A füst fojtogató, és marja a szememet, úgyhogy nem érek rá sokat tájékozódni. Kira a falnál, elõtte Wallace, körülötte százával apró lukak a falon. Nem mernek túl közel lõni, nehogy eltalálják Wallace-t. Kira fegyelmezetten, de ritkán, célzottan lõ vissza, rövid sorozatokkal. Minden egyes alkalommal, amikor meghúzza a ravaszt, egy támadó lehanyatlik. Hatékony, akár csak én.

Azonnal döntök: a fal mellett, amilyen gyorsan csak tudok, felfutok a keresztfolyosóig. Mire észrevesznek a füstben, és rájönnek, hogy én vagyok, már ott vagyok, az arcukban. Ketten vannak, ketten meg már a földön, akiket Kira eddig leszedett. De, a másik keresztfolyosón is vannak, azt viszont nem tudom, hogy mennyien. Gyanítom, hogy ott is négyen lehetnek, és belõlük Kira még talán nem nyírt ki senkit, mert nem tud rájuk lõni, a takarás miatt.

Megpróbálnak közelharcba keveredni velem, de még úgy sem ellenfelek nekem, hogy sérült vagyok. Többre mentek volna, ha megpróbálnak belharcban lelõni, de így esélyük sincs. Persze, nem tudhatták, hogy kölyökkorom óta kardokkal gyakorlok. Amikor végzek velük, a földre vetem magam, az ott lévõ hullákat használva fedezékként. A kardokat elteszem, majd pisztolyt húzok elõ.

A másik keresztfolyosóban lévõ maradék három – Kira egyet mégis csak leszedett – visszavonulót fúj, amikor látják, hogy ketten, alig fél perc alatt 11 emberüket hidegre tesszük. Igaz, most nem ússzuk meg karcolás nélkül – Kira is megsérül, a combján – de megfutamítjuk õket.

- Még mindig azt hiszed, hogy meg fogunk dögleni, Wallace?! – kérdezem tõle, feltápászkodva – Mennyien maradtatok? Tizenöten? Húszan?

- Baszódj meg, Weston!!! – köp felém, de ez nekem megfelelõ válasz. Azt jelenti, hogy Wallace, és kis csapata nincs jó helyzetben.

- Értem, inkább csak tizenöten! - vigyorgok, habár nem egészen õszinte a mosoly az arcomon. A jobb karomban semmi mást nem érzek, csak az idegõrlõ, lélekpusztító fájdalmat. Nem érzem, hogy csorog végig a vérem, vagy, hogy tartom a fegyverem, semmit. Csak a fájdalmat, mi a zsigerekig hatol.

- Hamarosan nem fogsz ennyire vigyorogni!!! – sziszegi halkan, de nem érzem a valódi meggyõzõdést a hangjában.

- Hm? Szerinted van esélyük, Kira? – kérdezem a lányt.

- Nem hiszem – feleli egykedvûen – De, hogy ezt a kis gennyzsákot megnyúvasztom, mielõtt megölnének, az tuti biztos!!!

- Halálra foglak baszatni az embereimmel, ribanc!!! – vicsorogja a srác, mire Kira nyíltan kiröhögi.

- Ugyan már!!! Tizenöt pasival?!?! Épp csak megizzadok bele, ha mindegyikük bír legalább tíz menetet!!!

Látom rajta, hogy vérig sértõdik, amiért Kira ilyen nyíltan lekicsinyli a hatalmát, és a veszélyt, amit Wallace jelent rá nézve. Sértõdötten húzza fel az orrát, mint egy dacos kiskamasz. És, hát, tényleg nem sokkal több annál.

- Sokkal többen vagyunk, mint hinnétek!!! – próbálja játszani a magabiztosat, de kevés sikerrel. Már biztos vagyok benne, hogy nem maradtak többen 20-nál.

- Menjünk, Kira! – mondom, miután újra töltöm a fegyvereket, Kira-ét is. Amikor visszaakasztom a vállára, tekintetünk egy pillanatra találkozik. Természetesen, most sem tudok semmit kiolvasni az embertelenül hatalmas, smaragdzöld szemekbõl, de valamiért van egy olyan halvány érzésem, hogy most már nem ugyanolyan a viszonyunk, mint akkor, amikor elkezdtem rá vadászni. Nem tudom, hogy milyen a viszonyunk - szerinte milyen, mert, hogy szerintem milyen, azzal természetesen pontosan tisztában vagyok - de nem olyan, mint akkor.

Zavartalanul eljutunk a raktárakig, ahol felpakolunk élelemmel, vízzel, meg orvosi-, és gyógyszerekkel. Szükségünk lesz majd azokra is, ha kijutunk innen. Ügyesen pakolunk, egyenletesen elosztjuk a terheket - Wallace nem kap semmit, nehogy fegyvernek használhassa ellenünk - és ismét elindulunk.

Nem lepõdök meg rajta, hogy nem próbálkoznak semmivel. Hatalmas veszteségeket szenvedtek már eddig is, a csapat harcosainak legalább a felét, de inkább kétharmadát már likvidáltuk, vagy harcképtelenné tettük. Szerintem most már hagynak bennünket elmenni, és majd talán kint próbálnak meg ismét lecsapni ránk, hogy kiszabadítsák a vezérüket!

- Ne nevettess!!! – háborodik föl ingerülten. – Hogy mondhatsz olyat, hogy megtehettük volna, hogy utat engedünk neked?!?! Pont te mondod ezt, aki genetikusan katonának lett legyártva?!?! Hasonló esetben ti éppen így védtétek volna a saját világotokat a behatolóval szemben, mint mi, veled szemben!!!
egy pillanatra meredten nézzük egymást. Látványosan meg van gyõzõdve róla, hogy mi is így jártunk volna el, nekem pedig nincs kedvem felvilágosítani, hogy ennél sokkal hatásosabb módszereink vannak a betolakodók kiiktatására. Az alapja viszont jogos, így vitába sem szállnék a gondolatmenettel.
- Igaz. Nem tehettétek meg. Éppen ezért voltunk kényszerpályán. Éppen ezért nem volt más lehetõség. Nektek mindenáron meg kellett engem állítani, én pedig menekültem, ahogy tudtam. - felelem egyszerûen.
- Nem lett volna muszáj menekülnöd! – szólal meg ismét némi hallgatást követõen. – Meg is adhattad volna magad, és akkor akár még szabadon is távozhattál volna, miután tisztázódott a helyzet! – szavaira egyre értetlenebbül nézek rá. ~Most szórakozik velem? Ezt nem gondolhatja komolyan vagy igen? Abban a helyzetben soha, de alapvetõen sem tudnék olyan helyzetet elképzelni, ahol a megadást választanám a harc helyett! ~ – Igaz, eltartott volna egy darabig, míg megtanultuk volna egymás nyelvét, és addig, persze, fogoly lettél volna…
Mondandója végén arra a döntésre jutok, hogy viccnek szánta. Nem értem a vicc részét, de elnevetem magam:
- Na, persze!!! – felelem és igyekszem gúnyt vinni a hanghordozásomba. – Te is tudod, hogy ez nem igaz! Abban a pillanatban, amikor letettem volna a fegyvert, megöltök!!! - teszem még hozzá a legnagyobb meggyõzõdéssel, csak, hogy tudja tisztában vagyok a katonasággal és érzékeltessem mi lenne nálunk az eljárás.
- Nem! – rázza a fejét, mintha tényleg ez lenne náluk a bevett szokás. Oké, hogy ez a népség fura szokásokkal él, de azért az túlzás, hogy csak úgy idegeneket engednének be a bolygójukra. – Dehogy is!!! Miért tettük volna?!
Értetlenül pillázom. A fejemben a miért néz engem hülyének és hogyan tudja ennyire meggyõzõdve állítani ezt az eget rengetõ baromságot? Vagy ezzel az álnaivsággal akar levenni a lábamról?
- Hogyhogy miért?!?! – kérdezek vissza – A behatolót mindig meg kell ölni!!! - felelem az egyértelmûen érzékeltetve, hogy nem hiszek neki és, ha mégis igazat mond, akkor a Földnek esélye sincs. Számomra a földiek a legérthetetlenebb népcsoport. Nem értem mit miért tesznek, még logikát sem látok benne igazán. Egymást pusztítják, idegeneket meg tárt karokkal várnak? Hát miféle logika ez?
- Fordított esetben – kérdezi döcögõsen – ha, mondjuk, én hatoltam volna be ugyanígy a te világodra, mit tettetek volna velem?
- Megölünk – vágom rá a számomra teljesen logikus és egyértelmû választ. Azt már hozzá sem teszem, hogy akár az épületet is elpusztítottuk volna, hogy onnan ki ne kerüljön a világunkba.
- Aham – jön a válasz kissé csodálkozva.
Csend telepszik közénk, de ez az Aham nagyon bosszant.
- Mi az, hogy aham?!?! – Kérdezek rá türelmetlenül. Szerintem az én gondolatmenetemnek van értelme, míg az övé csak értelmetlen feltételezés, hogy egy idegen lény hasznos lehet, vagy jó szándékkal érkezhet. A bolygónk környezetében egy jó szándékú népség sem létezik, mind ellenségesek és ha beengedtük volna õket, csak a technológiát akarták volna megszerezni.
- Azért tudtál másfél tucat rendõrbírót megölni, mert mi elfogni akartunk téged – magyarázza halkan maga elé meredve. – Még akkor is, amikor már leöltél közülünk egy tucatot! - folytatja. Kicsit úgy fest, mintha nem is nekem mondaná, holott biztos nekem címzi. Mégis mit akarhat ezzel és mi az hogy tucatot? Nem tudom miért, de ez üti meg igazán a fülem. Amúgy sem értem igazán hogyan mûködik náluk a törvénykezés, hisz egy rendõrbíró halála már halálbüntetést von maga után, akkor már az elsõnél bûnös voltam, vagy félreértettem valamit?
- Korábban azt mondtad, hogy huszonötöt öltem meg közületek – kérdezek rá a leginkább zavaró kijelentésére.
- Akkor, ott, tizenkilencet. Azóta még hatot, akik az elmúlt három évben akartak téged elfogni.
- És, azóta is csak elfogni akartatok? – kérdezek rá kicsit hátulról jövõsen a másik nagy dilemmámra.
- Igen – bólint és végül felém fordítja tekintetét. Nagyon tetszenek a szemei, mert igazi erõt sugároznak, habár amit mond még mindig baromságnak hat.
- Te sem akartál megölni?! – vonom fel szemöldököm.
- De igen – bólint – De nem tettem volna meg. Bármennyire is akartam.
Végre egy értelmes válasz, de az okát is szeretném tudni ezért tovább feszegetem a témát:
- Miért?
- Mert egyesek szerint te lehetsz az, aki esélyt ad nekünk a túlélésre.
- Az invázióval szemben – teszem még hozzá. Még mindig nem áll szándékomban segíteni, és ha õszinte akarok lenni, ha akarnék sem tudnék, legalábbis nem hiszem.
- És mi lett volna, ha nincs az invázió? Akkor sem öltél volna meg? – kérdezem kisvártatva, mert már a nyelvem hegyén van, hogy ezt a bolygót nem mentheti meg senki egy komoly ellenségtõl, pláne én nem. Az õszinteség a génjeimbe van, habár arra képes vagyok, hogy ne mondjak ki dolgokat, hazudni nem tudok.
- Végül megöltelek volna – feleli nemes egyszerûséggel én pedig jobbnak látom elhallgatni a tényeket. Kell a csillagkapu és csak így juthatok be újra a bázisra, hát akkor leharapom a nyelvem. – Elõször elfoglak, majd megtartottuk volna a tárgyalásodat. A korábbi tetteid miatt a büntetésed halál, amit a helyszínen, azonnal végre kellett volna hajtanom.
- És ez miben különbözött volna attól, hogy egyszerûen lelõsz?! – kérdezem érdeklõdve.
- Ez így törvényes – magyarázza – Rendõrbíró vagyok, nyomozó, ügyész, bíró, és hóhér egy személyben. Kinyomozom az esetet, vádat emelek, levezetem a tárgyalást, majd végrehajtom az ítéletet.
Milyen nemes, legalábbis az õ nézõpontjából.
- Az én tárgyalásom hogy zajlott volna? - kérdésemre a fékre tapos és felém fordul.
- Kira B Etor Duras! – kezd bele a mondókájába én pedig érdeklõdve hallgatom – Weston Villagomez Rendõrbíró vagyok! Ausztrália Törvénykönyve, és az Elnök által rám ruházott jogomnál fogva az Ön tárgyalását ezennel megnyitom! A vád ön ellen, huszonöt ízben, Rendõrbíró sérelmére elkövetett emberölés bûntette, a Törvénykönyv §19.01. a) bekezdése szerint! Büntetése halál. Az ítélet azonnal végrehajtandó! A tárgyalást berekesztem!
Kezével amolyan fegyverszerût imitál és a fejemhez rakja ujját. Nem sok kell, hogy eltörjem mert roppant bosszantónak érzem, ahogy szinte játékosan játssza le a kivégzésem és mert bár roppant hangzatos szöveget ad elõ, én jól látom ezen törvénykezés árnyoldalát. Ráadásul egy hasonló tárgyalásról léptem le, mert megalázónak éreztem, de ez a szöveg még megalázóbb mint sejtettem. Ugyanakkor kezdem kapisgálni, mennyire ostoba döntést hoztam mikor népem törvényei ellen szegültem és megtagadva neveltetésem nem csak társaim gyilkosává, de árulóvá neveztem ki magam. Akkor, ott elfogadhatatlannak éreztem, hogy ne csatában haljak meg, ahogy az rendeltetett, de itt ezen a nyomorult bolygón végképp nincs esélyem a tisztes végre.
- Tedd meg! – suttogom kicsit elmélázva.
- Mi van?! – kérdez vissza mintha nem értené mire célzok, pedig pontosan érti ez biztos mint az is, hogy a nappalt éjjel követ.
- Tedd meg! – vágom rá erõteljesen – Végezz ki!!! - förmedek rá, némi harag és keserûség kíséretében. Ez az egész nevetséges! Szerintük halált érdemlek, és mégis a bolygójuk sorsát akarják a kezembe adni. Értetlen tekintete válaszokat keres, de még magam sem tudom miért mondom ezt. Furcsa mód rá kell döbbenjek, hogy már megfásultam és talán vágyom is a halálra.
- Még, ha akarnám is! – szólal meg végül – Eddig mindent megtettél, hogy életben maradj! Most miért változott meg hirtelen a véleményed?!
- Nem változott meg – fújok magam elé lemondóan, hisz jogos amit mond. – Ha megpróbálnád, küzdenék az életemért… - vallom be õszintén. A genetikám sajnos nem engedi, hogy csak úgy feladjam.
- Akkor végképp nem értelek!
IA gond hogy én sem értem önmagam. Felnézek rá és tekintetünk ismét egymáson ragad. Szeretném megértetni vele a szavaim értelmét, de még én sem vagyok biztos benne, hogy miért mondom ezeket, hisz hogyan érthetné meg mit jelent számomra a tisztes halál, ha azt sem érti miért menekültem a bázisról.
- Nincs hová mennem – bököm ki végül azt amit igaznak vélek. Nyilván ez is közrejátszik. – Haza nem mehetek, azonnal kivégeznének, amint a bolygómra teszem a lábam. Ha elmegyek errõl az istenverte bolygóról, csak idõ kérdése, és rájönnek, hogy életben vagyok. Akkor aztán egy falka fejvadász lesz a nyomomban, életem hátralévõ részének minden pillanatában. Egyedül itt vagyok biztonságban, mert egy baleset következtében kerültem ide, és képtelenek kideríteni, hogy hol vagyok. Itt viszont, szintén vadásztok rám… – ez az élet igazi fintora. Kínomban el is mosolyodom, mert még magamon is némi kétségbeesést vélek felfedezni. Mikor fáradtam el ennyire? – Vagyis, teljesen mindegy, hogy mit teszek, - folytatom - hátralévõ életem minden másodpercében menekülnöm, és harcolnom kell… - a harc része annyira nem is lenne rossz, de értelmetlenné kezd válni. Egyre kevésbé látom az élet célját és annak értelmét, hogy küzdök érte.
- De, hiszen, ez akkor neked maga a mennyország, elvégre te harcos vagy! Lételemed a gyilkolás!!! – vágja rá leginkább gúnyos hangnembe.
- Ezt megérdemeltem! – nevetek fel keserûen mert nem tudom mibõl szûrte le, hogy élvezem a gyilkolást. – De, nem. Nekem nem a gyilkolás a lételemem, hanem a harc! – komolyodom el. Azt már megint nem tudnám megmondani, miért magyarázkodom neki. Úgy sem érti meg!– A halál, az csak a harc velejárója, de nem szeretek ölni. Harcolni szeretek. De nem céltalanul. És nekem már nincs miért harcolnom, csupán az életemért. Nincs felettesem, nincs parancs, nincs cél, amiért harcoljak, csak a lét maga…
- És az nem elég cél? – kérdez vissza.
- Nem, nem elég – vonok vállat. Már hogy a roncsba lenne elég? – Az életünket a cél érdekében kell megóvnunk, hogy hatékony katonák lehessünk a cél eléréséért folytatott harcban. Nekem nincs célom, így az életem megóvása értelmetlen. - magyarázkodom tovább. Egy jelentéktelen homokszem önmagában értéktelen.
- Akkor miért nem ölöd meg magad? Vagy miért nem hagynád, hogy kivégezzelek?
A kérdés talán elsõre ismét jogosnak tûnhet, de megint ott a genetikai tényezõ és hogy céltalanul, értelmetlenül meghalni legalább olyan lenne mintha ott maradtam volna a bolygómon várva a halálom. Az nem menne.
- A genetikai kód miatt – nevetem el magam ismét. Olvastam egyszer egy könyvet. Azt hiszem a 22. csapdája volt a címe. Ez hasonlónak tûnik. – Újabb bizonyítéka, hogy mennyire selejtes vagyok! – értetlenül néz rám utolsó mondatom miatt, így tovább magyarázok. – Egy harcos nem kerülhetne ilyen helyzetbe, mint én vagyok most! Vagy van elõtte egy cél, amiért harcol, vagy elbukott egy csatában. Ergo, az életének megóvása genetikailag van belé kódolva, minden körülmények között megpróbálja elkerülni a halált. Nem tudom megölni magam, és nem hagyhatom, hogy megölj. Viszont, csapdában vagyok, mert tudom, hogy a létem céltalan, így szívem szerint véget vetnék neki. De nem tudom megtenni.
Remélve, hogy megértette elhallgatok. Ez a téma kicsit fájdalmasan érint. Tehetetlennek érzem magam és ez bosszant. A kilátástalan helyzetembõl nem tudom merre a kiút. Még az is megfordul a fejemben, hogy az invázióval végül megkapom amire vágyom. A gond ezzel csak az, hogy esélytelennek érzem ezt a fajt az összes általam ismert fajjal szemben.
- Menjünk tovább, soha nem érünk így oda! – szólalok meg kisvártatva, de nem nézek rá csak mogorván nézek magam elé. A végén kimondok valamit gondolataimból, amit megbánnék.
Az autó lassan elindul én pedig bambulok magam elé és igyekszem a zene felé terelni gondolataim. Ez elég nehezen megy, mert a gondolataim folyton elkalandoznak. Önmagammal vívódom. Végül is folyton szidom ezt a bolygót és az itt lakókat, pedig volt ez alatt a három év alatt olyan aki hatással volt rám. Habár egy haldokló életfelfogása össze sem hasonlítható egy Westonéval. Ennek ellenére ez a személy most megint eszembe jut. Aki majd egy éven keresztül segített és megtanította ezt a a nyelvet. Ez az ember alapot adott, mégsem voltam és vagyok képes megérteni az emberiséget. A zene egyre jobban beleivódik a fülembe és azon kapom magam, hogy a fejem ritmusosan mozgatom. Kezdek ráérezni az ízére és annyira megtetszik, hogy zavaró gondolataim is sikerül kiiktatnom. A fejem teljesen üressé válik, így csukott szemmel képes vagyok a pihenésre. Csak akkor nyitom ki újra, mikor a zene végleg elhallgat és a kocsi zötykölõdése meg a motor krehákoló zaja annyira zavaróvá válik, hogy jobbnak látom kicserélni a zenelemezt. A mûveletet követõen viszont azonnal vissza is dõlök és tovább relaxálok mit sem törõdve a rendõrbíróval, akinek pillantása néha-néha megakad rajtam. A tekintete szinte éget, és talán pont emiatt nem akarom kinyitni a szemem. Úgy érzem éppen eléggé kiadtam magam és ha most ránéznék, ismét csak szómenésem lenne.
***
Pihenésemet egy nagy robbanás szakítja félbe, ami teljesen váratlanul ér, így rendesen reagálni sem tudok rá. Az események gyorsan történnek, ahogy a jármû alattunk a gravitációval dacolva a levegõbe emelkedik. Azonnal kipattan a szemem, de a testemet már nem uralom. Reagálni végképp nincs lehetõségem így védelem nélkül csapódom neki a kocsi szélvédõjét keretezõ masszív szerkezetnek. Fájdalmat nem igazán érzek, de hallom, ahogy a koponyacsontom megreped. Még mielõtt elsötétülne minden, egy villámgondolat fut át az agyamon ~ Most végem!~. Azzal se kép se hang.
Nem tudom mennyi idõ telik el, de erõs fájdalom hasít a fejembe, a fülem pedig egyre erõteljesebben cseng. Kinyitom a szemem és igyekszem fókuszálni.
- Kapd össze magad, nem érünk rá ejtõzni! Társaságot kaptunk! - hallom meg Weston erõteljes hangját. Csak részlegesen fogom föl amit mond, de amint én is meghallom a közeledõ jármûveket, egycsapásra észhez térek. (Már amennyire egy ekkora esés után lehet.)
- Nekem nincs fegyverem… – motyogom miközben igyekszem kitisztítani a látásom, de ha õszinte akarok lenni, veszettül szédülök és igyekezetem ellenére a látásom is homályos a bele kerülõ vértõl. Megpróbálom kitörölni, de attól csak rosszabb így inkább hagyom a fenébe és a másik szememre összpontosítok.
- Tudod, hogy hol találod õket! – veti oda nekem, de még csak felém sem fordul. Nem óhajtok panaszkodni, mert csak elvileg tudom hol vannak a fegyvereim és azokat távol harcra aligha használhatom. Ennek ellenére elbotorkálok a jármûig és bemászom a megmaradt roncsba. Kisvártatva elõ is kerülnek, de elõ sem véve õket zsákostól veszem magamhoz és visszabotorkálok a bíróhoz. Az emberfattya jobb állapotban van nálam, habár az õ testét is fájdalom gyötri. Személy szerint engem a fájdalom zavar a legkevésbé, mert így legalább biztosan tudom, hogy élek. Weston rám pillant és mintha végig mérne. Fél szemmel ezt elég nehéz megállapítani, de úgy gondolom a külsõm most túlságosan is tükrözi az állapotom.
- Nesze! – húzza elõ egyik fegyverét és rám szegezi. A gondolataim nem elég tiszták, így egy pillanatra meghökkenve nézek rá. ~ Le akar lõni?~ Fut át az agyamon, de mire a gondolatmenet végére érek, már meg is forgatja a hatalmas fegyvert és átnyújtja. – Szükség lesz rá!
- És ha véletlenül hátba lõlek?! – kérdezem gúnyosan miközben elveszem a fegyvert. Nagyon gyöngének érzem magam, mert a fegyver súlya kicsit megingat, de az is lehet, hogy a talaj mozog a lábam alatt.
- Nem fogsz – jelenti ki határozottan. Furcsán érint ez a nagy bizalom még akkor is, ha szorult helyzetünk megkívánja. Személy szerint nem lennék képes egy idegenre bízni az életem, a fegyvereim meg pláne nem. – Majd megdumáljuk, ha akarod, de most javaslom, foglalkozzunk a támadóinkkal!
Biccentéssel nyugtázom az ötletet. Kötekedni úgy sem lenne erõm.
Egy pillanattal késõbb felbukkan a fás-bokros rész mögül, a keresztúton, a kocsi, aminek a hangját már rég óta halljuk. Westron nem habozik és elõveszi fegyverét, majd egy precíz lövéssel eltrafálja a jármû kerekét. Az gépjármû az oldalára billen és a feje tetején landolva állapodik meg. Azonnal célra tartok én is, hogy az életben maradt utasokat szépen leszedjem. A felborult jármû egyik ajtaja ki is csapódik, amibõl négy alak ugrik ki. Sajna eközben, egy másik jármû is befut és takarásba rakja õket. Nem vacakolok, leeresztem a fegyvert és Westonnal együtt visszahúzódom fedezékbe. Az újonnan érkezõ csapat jól felszerelt. A gépfegyvereikkel folyamatosan tüzelnek, igazán esélyt sem adva egy rendes támadásra. Nem nevezném ezt igazi taktikának, sokkal inkább lõszerpocsékolásnak, de nyilván nekik nem is kell a lõszerhiány miatt aggódni. Az érzékeim eközben egyre tompulnak. Érzem, hogy gyorsan kell cselekedni, mert nem fogom sokáig húzni, így komoly döntést hozok.
- Fedezz! – szólok közbe kicsit kapkodósan. Nem tudom biztosan, hogy képes leszek e véghez vinni a tervem, de ezt az állapotot nem tudjuk sokáig fenn tartani.
- Mit akarsz csinálni?! – kérdez vissza ingerülten.
- Megpróbálom megkerülni õket, és hátba támadni! - vágom rá.
- Nagyon nagyot estél, alig állsz a lábadon! – ellenkezik. A megállapítása helyt álló, de az is tény, hogy minél tovább húzódik ez a csata annál biztosabb, hogy ismét elveszítem az eszméletem. A sérülésemnek már a gyógyulás útjára kellett volna lépnie, de mivel a koponyám is sérült pihenésre lenne szükségem.
- Még bírom! – vágom rá összeszorított fogakkal. Nem vagyok jól, és ez nyilván látszik is.
Egy pillanatra dermedten figyel engem én meg igyekszem talpon maradni. Nem szeretem gyöngének, vagy elesettnek mutatni magam és valami oknál fogva Weston elõtt még kevésbé szeretném.
- Biztos vagy benne? – kérdez vissza.
- Nem – bukik ki belõlem az õszinte válasz. – De van jobb ötleted?
- Igen – bólint – Fedezz te!
- Jobb vagyok közelharcban, mint te – szólok közbe.
- A jelen állapotodban biztosan nem! – mosolyodik el. Talán élvezi, hogy ennyire ramaty állapotban vagyok? A kacsintést végkép nem tudom hova tenni – És amúgy is kérdéses!
Egy pillanatig megint csak egymást bámuljuk, majd beleegyezõen bólintok:
- Fedezlek! - felelem, de vannak kételyeim az akció sikerével kapcsolatban. Persze az is lehet, hogy csak azt a munkát érzem jól elvégzettnek amit én csinálok.
A támadóink idõ közben szépen elhelyezkedtek. Weston átnyújtja a másik fegyverét is és csak a közelharcra alkalmas pengéit viszi magával.
Amint Weston megindul és kirobban a fedezékbõl tüzelni kezdek. Sajnos nem a legnagyobb pontossággal, mert a látásom eddigre már nem csak homályos hanem az egyiket ki sem tudom nyitni. A veszett szédülésrõl nem is beszélve. Ennek ellenére, vagy épp ezzel együtt igyekszem kihozni magamból az adott körülményekhez képest nyújtható maximumot.
Támadóink szintén tüzelni kezdenek, ami azért kapóra jön, mert a takarásból kilépve sikerül a szinte vak lövéseimmel is egy-egyet leszedni.
Weston a golyózápor ellenére épségben érkezik meg a bokros területre. A gondjaim innen viszont fokozódni kezdenek. Hiába adott plusz lõszert, a fedezõtûzben a legnagyobb részét feléltem, így igen csak spórolósan állok a dologhoz.
Weston fedezékbõl próbálja megközelíteni õket én pedig biztosítom a viszonylagos sima útvonalat. Ez nem is egyszerû. A fejem egyre tompább és a célpontok kezdenek összemosódni. Valahogy közelebb kell kerülnöm a kis csapathoz, és persze jelezni Westonnak, hogy amit én fedezés alatt mûvelek, az életveszélyes még ránézve is. Nem mintha érdekelne a rendõrbíró élete, legalábbis alapból nem. Viszont ha véletlenül lelövöm az kudarcnak számít a részemrõl. Viszont az is biztos, hogy inkább harc közben essek el, mintsem egy betört koponya miatt. A halálvágyam úgy is egyre jobban üldöz. Weston eközben már nagyon közel jár a céljához, csakhogy a töltényem is a végéhez közelednek. Kénytelen vagyok magamra terelni a figyelmet, hogy addig idõt nyerjek neki. Rajtam ez nem igen segít, de amint azt már megállapítottam, inkább csatában vesszek oda. Felpattanok a fedezékbõl lesz ami lesz alapon és legnagyobb megdöbbenésemre a lövések azonnal abba maradnak. Talán nem is megölni akarnak? A földieknél sosem lehet tudni. Ötlik föl bennem, és ezen kiindulva, amennyire tõlem telik fölemelem a levegõbe mind a két fegyvert. Nem tudom merre van Weston, de remélem fedezékbe. A látásom és az érzékeim mostanra annyira elhagytak, hogy szó szerint érzem a gravitáció erejét, ami húzza lefelé a fejem és a magasra emelt karjaim.. Erõt veszek magamon, hogy elinduljak a csapat felé. Az üres fegyvert kiejtem a kezembõl. Egy részt mert az hasznavehetetlen, más részt meg érzékeltetni akarom, hogy már nincs erõm harcolni. Persze ez csak részben igaz. Közelebb kell kerülnöm hozzájuk, és lehetõséget adni Westonnak a támadásra. A támadóink kisvártatva, de kimásznak rejtekeikbõl és elindulnak felém, miközben szemmel tartják a területet. Lábaim megremegnek, ezért kicsit tempósabbra veszem lépteim. ~Gyerünk Rendõrbíró, most vagy soha!~ Amint a gondolatmenet végére érek a csapat már elég közel van egymáshoz, Weston pedig kiront a bokrok takarásából. Nekem sem kell több, a fegyvert azonnal célra tartom és amíg Westont rendesen ki tudom venni, ismét fedezni kezdem, felhasználva a maradék töltényeimet. Sajnos az utolsó pár lövésem nem tudom hol csapódik be, mert még két lépést követõen egy golyó csapódik a testembe. A gyötrõ fájdalomtól és az agyam tompaságtól nem tudom megállapítani hol találtak el, de az biztos, hogy a világ megfordul a tengelye körül én pedig a homokba zuhanok. A porból még látom a mozgolódást és hallom a közelharc zaját, de a sötétség lassan magával ragad és megszûnik létezni.
***
Puha kényelmes valamin fekszem. Kellemes illat vesz körül az arcomat pedig lágy, hûsítõ szellõ simogatja. ~Talán halott vagyok?~ Fut át az agyamon. Fájdalmat nem érzek, de a túlvilági dolgokban meg nem hiszek. Persze ez nem azt jelenti, hogy nincs, hiszen még senki sem jött vissza, hogy beszámoljon az élményeirõl. Ki kellene nyitni a szemem, hogy megbizonyosodjam, hol vagyok, de nem visz rá a lélek. Túl kényelmes ez így. Az érzékeim még úgy sincsenek toppon, mert az karom nem mozdul, hiába próbálkozom. A lábammal szintén hasonló a helyzet.
Lassan még is csak kinyitom a szemem, hogy megvizsgáljam mozgáskorlátozottságom okát. Az elsõ kép amit érzékelek, a plafon ami leginkább egy barlangra emlékeztet, leszámítva, hogy ebbe lámpák vannak biggyesztve. Érdeklõdve bambulok egy darabig a lágy fényt biztosító szerkezetekre, majd megpróbálok üllõ helyzetbe emelkedni. Legnagyobb megdöbbenésemre ez nem megy. Immár feszülten fordítom a fejem oldalra rendesen körbe szemlélve. Nem véletlen, hogy képtelen vagyok felülni, vagy mozdítani a végtagjaim. A karom és a lábam egy vaskos bilincsel van rögzítve, jó szorosan megakadályozva minden nemû mozgást. Megpróbálok ficánkolni, hátha engednek láncaim, persze hasztalanul.
- Azt nem fogod elszakítani... Nincs lehetõséged lendületet venni akkora erõd meg aligha lehet., hogy egy ilyen erõs bilincset szétszakíts...
A hang felé fordítom a fejem, és a homályban egy alakot látok, aki egyre közelebb sétál, szépen lassan fölfedve arcát. Szorult helyzetemben annyit tudok kivenni belõle, hogy férfi, igen jóképû, nagyjából 185 cm viszonylag izmos testtel. Fiatal. A korát nem tudnám megállapítani, de az biztos, hogy még nem lépett a - földön nevezett- férfi korba. Nagyjából eddig foglalkozom vele. Immár tudatosult bennem, hogy hiába tereltem el a csapat figyelmét Weston nem járt sikerrel. Valamiért a nyelvemen van, hogy megkérdezzem mi lett vele, de úgy érzem elõbb utóbb úgy is megtudom, ahogy azt is miért nem vagyok még halott.
- Nem is érdekel miért vagy még életben és hogy hol vagy pontosan? - szólal meg ismét és mellém áll. Felnézek rá, sanda pillantással és megforgatom a szemem. Az jobban érdekelne, hol vannak a ruháim és a fegyvereim.
- Úgy vélem úgy is megtudom... - válaszolom és tovább ficánkolok. Nem tehetek róla. Még így is, hogy a mozgás nem eredményez semmit, képtelen vagyok elviselni ezt a kötött helyzetet. A kis rohadék elneveti magát és még közelebb lépve az ágyon megnyom valamit, ami üllõ helyzetbe mozdít. Meglepõdöm és azonnal abbahagyom a ficánkolást.
- Így azért jobb nem? - kérdezi kuncogva és egy széket húz az ágy mellé. Így ülve rendesen körbe tudok nézni és a pasast is szemügyre vehetem.
- Engedj el és megtudod mennyire tesz boldoggá a helyzet. - felelem megvillantva szemeim. Lehet, hogy itt a földön, még fiatalnak számít, de nálunk már akár hadsereget is irányíthatna.
- Elég virgonc vagy ahhoz képest, hogy nemrég azt hittem elpatkolsz.. - kuncog tovább magabiztosan, amitõl ismét egy kérdés fogalmazódik meg bennem. ~Miért akart ez az alak elfogni? Ez is egy újabb emberi badarság amit úgy sem értenék?~ Alaposan végig mérem, nem kifejezetten a külsejét, az számomra csak annyit tesz, hogy EMBER. Az emlékeim közt kutatok, hogy talán már találkoztam vele, de nem rémlik. Az viszont feltûnik, hogy az oldalán ott virít Weston mind két fegyvere. Nem mindennapi darab, ezért biztosra veszem, hogy az övé.
- Azok nem a tieid! - morranok fel. Nem hiszem, hogy Weston ráruházta volna a tulajdonjogot és még él bennem, hogy egy harcos fegyvere szent és sérthetetlen. - Mi lett a tulajdonosával? - kérdezek rá konkrétan.
- Westonnal? - kérdez vissza, amivel eléggé meglep. ~Ismeri?~
- Igen... Megöltétek? -teszem fel újabb kérdésem leplezetlen megvetéssel a hangomban, ami nem annak szól, hogy megölték e, hanem, hogy gond nélkül magához vette a fegyvereit.
- Furcsa a kérdésed, de neked kell tudni mi érdekel igazán. Életben van, legalábbis egyenlõre. Amúgy meg kell köszönnöm, hogy lelõtted. - kuncogja el magát ismét, mire szemeim kikerekednek. Én lõttem le? Ez a kijelentés teljesen megdöbben, de sajnos nem érzem úgy, hogy alátámasztott érvelésekkel hazugsággal vádoljam. Tudom, hogy az utolsó pár lövésem a fene tudja hová csapódott be alapon ment, így akár õt is eltrafálhattam.
- Látom nem érted a dolgot és meglep, hogy te lõtted le. Nem mennék bele a részletekbe, de Weston a bögyömben van, ezért nem terveztem neki könnyû halált... - meredten figyelem, de számomra egyre zavarosabb amit mond. Nem csípi a fickót, ezt megértem, de mi közöm van nekem hozzá? - és itt jössz te a képbe. - hallgat el, mintha várna tõlem valamit. Értetlenül nézek rá, mire megcsóválja a fejét és egy gombokkal teli szerkezethez nyúl, amivel egy velem szemben elhelyezett lapos elég nagy méretû tv-re mutat. . Érdeklõdve figyelem a tevékenységét, jobbat úgy sem tudok tenni kötött helyzetem miatt. Közben leesik, hogy a gombokkal teli szerkezet a tv távirányítója, amivel bekapcsolja. Egy folyosó jelenik meg rajta, pár emberrel, akik fedezékbõl tüzelnek. Alaposabban megnézve felismerem a helyet. Ez az a bázis, ahol erre a bolygóra léptem az egyik tag pedig Weston. A képet egy robbanás szakítja félbe, de ahogy a füst leül én jelenek meg a képen, amint Westonnal szemben állok.
- Ez honnan van? - bukik ki belõlem. A pasas azonnal megállítja a filmet és felém fordul.
- Az te vagy, az meg ott a drága Weston.
- Azt látom, és nem ezt kérdeztem! - vágok szavába ingerülten.
- Az a halott ott a képernyõ jobb felsõ sarkában az apám. Te ölted meg az apám, Weston meg ahelyett, hogy megölne vagy legalább megpróbálná, farkasszemet néz veled. Tudod hányszor hallgattam végig, hogy nem lehet téged levadászni, mert komoly elõrelépés lehetsz egy új világ felé? Vagy Weston siránkozása, hogy a törvények és blablabla...
- Erre fogtad magad és leléptél, hogy egy barlangban élj egy halom bûnözõvel? - vágok szavába értetlenül pislogva. A története nem érdekel, és amúgy is túl érzelgõs, hogy megértsem. A lényeget akarom tudni, de azonnal. Mondjuk ebbõl a történetbõl legalább tudom, hogy õ az a fiú akirõl Weston beszélt. - Oké értem, hogy valami érthetetlen oknál fogva Westonra haragszol. Nyilván rám is, de mit akar ezzel az egésszel?
- Lejátszátok ezt a jelenetet - vágja rá – az arénában, szemtõl szemben, csak most fegyverek nélkül, hogy nekünk is legyen benne élvezet.
- Azt akarod, hogy megöljem Westont, vagy õ engem, esetleg egymást? -. Lehet nehéz a felfogásom, csak nem értem ez miért lenne jó neki.
- Nem kifejezetten, de a a végül is igen. Weston végre megteszi amit meg kellett volna tenni, és ha megöl legalább némileg kárpótol. Ha veszít is elégtétel lesz számomra, mert legalább megpróbálta amit régen nem. - magyarázza. Számomra ez elég zavaros.
- Te komolyan azért vagy rá mérges mert életben maradt?! - pislogok értetlenül.
Jól emlékszem Westonra akkorról. Csak mákja volt, hogy életben maradt az apjának meg egyszerûen peche. Az viszont, hogy képes ennyi éven át pont Westonra haragudni, az nagyon szánalmas. Ezen a bolygón mindenki ekkora idióta?
- Nem, hanem azért mert habozott aztán meg mentegetõzött, hogy mit miért nem tett. - sóhajt és kikapcsolja a képernyõt - Addig viszont van egy kis idõ. Nem vagyok én egy elborult alak. Westont hagyjuk rendbe jönni a harcra...
- Mi lesz a gyõztessel? - Nézek felé sandán.
- Ha Weston nyer akkor szabadon távozhat, te itt maradsz és a kis kedvencem leszel amíg rád nem unok...
- Ez mit takar? - vágok ismételten szavába egy igen érdekfeszítõ ábrázattal. Kis kedvenc mint valami háziállat?
- Had fogalmazzak érthetõen... - kezd mondandójába egy sanda vigyorral a képén. Ez a takony az õrületbe kerget a rébuszaival. Mégis csak igaza van a rendõrbírónak. Csak az én meglátásom szerint kellene felnõttként viselkednie. Valójában még gyerek, gyerekes daccal! - Csodás tested van, és az ritka manapság. Kár lenne ha hagynám elkallódni, vagy odaveszni... - simít végig combomon, de sajna csak sejtem mire akar kilyukadni, majd egy hirtelen mozdulattal világossá teszi, mikor két ujját feltolja legszentségesebb szentélyembe, oda ahová akaratomon kívül senki sem tehette be a farkát, hát még a mancsát. Felháborodva ugrok meg, és ha a láncok nem tartanának biztos átharapom a torkát.
- Beszélni akarok A RENDÕRBÍRÓVAL! - Kiabálom el a mondat végét. Még hogy nincs elborulva. Az látszik rajta, hogy fiatal, de inkább egy gyerekhez hasonlítanám a szánalmas lelki világát. És mi az, hogy az akaratom ellenére akar szexet tõlem? Ezt sosem hagynám. Nagyon bosszant a srác, és legszívesebben értelmet vernék abba a tök fejébe, vagy agyonverném.
- Lassan a testtel. Szépen is tudod te azt kérni. - kuncog fel ismét, pedig szemeim szikrákat hányhatnak.- Beszélhetsz vele, sõt mivel te lõtted le és mert nálunk a rendõrbírók nem tartoznak a kedvenc kategóriába, te fogod rendbe hozni. - szemeim kistányérnyi méretûre tágulnak.
- Hogy mit? - nem is jön ki más a számon.
- Ne agyalj a végén megfájdul az a szép fejecskéd... Hoztam neked egy ruhát mivel a tiéd tönkre ment. - mutat az egyik falon függõ fekete cuccra. - A fegyvereid mellé raktam a zsákba. Weston figyelmeztetett, hogy robbanékonyak. Szerintem mire felöltözöl, Weston is itt lesz... de azt leszögezném, hogy hiába is próbálnál szökni... - emeli fel ujját. Talán gondolatolvasó? - A nyakadon van egy vékony fémpánt amit csak én tudok leszedni. Ha szökni próbálsz vagy megkísérled leszedni, esetleg eszedbe jut rosszalkodni ezt kapod.. - mondandóját félbe hagyja és a csuklóján lévõ szerkezeten megnyom egy gombot. A testembe éles fájdalom hasít. Az izmaim fájdalmasan rándulnak görcsbe, és már nem vagyok a testem ura, ami magától vergõdni kezd. A fájdalom igen intenzív, de nem ez a legrosszabb, hanem a görcs. A testem mintha önmagát akarná összezúzni. Még sosem éreztem hasonlót, majd a fájdalom enyhül. Levegõ után kapkodok, hogy visszanyerjem önuralmam. Érzékelem a külvilágot, másra viszont nem vagyok képes. Látom ahogy közel jön és az arcomhoz hajolva végignyalja a szám. Mérges vagyok és meg akarom ölni, de még csak megszólalni sem tudok.
- 10 perc és kutya bajod. Csak bemutatónak szántam, ez a szerkezet ennél csak nagyobb fájdalmat tud okozni. Szeretném azt hinni, hogy felfogtad és nem kell majd többé használnom, de tudom, hogy nem így lesz. Az állatok sem tanulnak belõle elsõre, a vadállatoknak pedig még többre van szükségük, hogy felfogják, ki irányít és kinek tartoznak engedelmességgel. - magyarázza és közben kioldja a bilincseim. - Ahogy mozogni tudsz, felöltözhetsz és beszélhetsz Westonnal. - hátrál el és kezét végig a gombon tartja. Talán nem bízik a szerkezetben annyira, vagy csak a hatásidejét nem tudja pontosan. Mindegy a lényeg úgy is, hogy nagy katyvaszban vagyok. Szökési lehetõségem majdnem a nullára redukálódott, ami elég rossz hír. Ha megölöm Westont sem jutok elõrébb, ez gáz. A pasas kihátrál a terembõl, becsukja a hatalmas vasrácsot, és be is zárja. Egy ideig még mélázok magamba és próbálok mozogni. A sokkoló hatása nagyon lassan múlik, legalábbis az én érzékeim szerint. Mikor már újra tudok mozogni, feltápászkodom és erõt véve magamon fölveszem a nekem kikészített ruhát. Mind eközben eszem a kefét, mert semmi érdemleges nem jut eszembe, hogyan ússzam meg ezt a szorult helyzetet.
Leülök az ágyra és magam elé meredve agyalok. A nagy mélázás közben a rácsok ismét kinyílnak. Reflexbõl pattanok fel, és mintha elfelejtettem volna az iménti roppant érzékletes demonstrációt az érkezõkre támadok. Persze ismét csak a sokkoló jótékonynak nem mondható hatását tapasztalhatom meg újra, ami azonnal padlóra küld, most talán nagyobb fájdalommal mint az elõbb. El is könyvelem magam baromnak, mert tényleg úgy viselkedem, akár egy ketrecbe zárt vadállat, akinek egy épp gondolata sincs. Ahogy fekszem a padlón egy nagydarab test zuhan le a hátam mögé, és mivel nem tudok mozogni, csak feltételezem, hogy Weston az.
- Ezt a nõt túlbecsültem... - hallom meg fogva tartónk öblös kacaját, számomra ismét túl közelrõl. Nem hozzám beszél, de biztos, hogy leguggolt. - Az imént demonstráltam neki mi lesz ha kutyálkodik, de mintha fel se fogta volna... - magyaráz.
- Ne csináld ezt Wallace... ez nem te vagy... - nyöszörgi Weston a hátam mögött. Vacak állapotban lehet, mert minden szónál erõt gyûjt a további beszédre. - Az apád...
- Ne merd az apámat emlegetni!! - ordítja el magát a kis szaros. Akár egy sértett kölyök. A bolygómon a 11-12 éves katonák viselkednek hasonlóan. Mindenen felkapják a vizet és jóval agresszívebbek a kontrollálatlan energia és a tanáraik által felhalmozott feszkó miatt. - Jó szórakozást madárkáim... - teszi még hozzá némileg visszafogottabban, de hangjában tömény undorral, majd lépteket hallok és a rácsok ismét becsukódnak.
- Kira... Kira... - hallom ismét Weston hangját. Szívesen válaszolnék, hogy te barom megmozdulni sem tudok, de a sors fintora, hogy pont a beszéd és a mozgás hiánya miatt nem tudom megtenni. Érzem ahogy a hátam mögött üllõ pozícióba tornázza magát és elém kecmereg, hogy láthassa az arcom. Sajnos ettõl a mûvelettõl elém tárul sérülésének mértéke. Az elsõ ami eszembe jut, hogy én nem tudom ellátni, erre nem vagyok alkalmas. Ugyanakkor megsajnálom õt, ami már alapjaiban lehetne furcsa. Mégsem meglepõ számomra. Harcos vagyok, akinek lételeme a küzdelem. A halál és a vereség szaga mindig ott lóg a levegõben, de amit velünk mûvel ez a Wallace vagy ki, megalázás amit nem tolerálok és nem is értek. Ennél nincs rosszabb helyzet én legalábbis nem tudok rosszabbat elképzelni. Engem hidegvérû gyilkosnak tartanak ezen a bolygón. Mégsem lennék képest ezt mûvelni, megalázni egy ellenfelem.
Szemmel láthatóan felfogja, miért nem válaszolok, és inkább elkúszik az ágyhoz, hogy hátát megtámassza oldalán, majd hallgatásba burkolózva lehunyja szemeit. Borzasztó állapotban van, legalábbis elsõre nagyon úgy fest, de én sem panaszkodhatok.
Mikor testem ismét mozogni kezd lassan felülök és közelebb kúszom hozzá. Épp meg szeretnék szólalni, mikor megelõzve kinyitja szemeit.
- Lelõttél! - néz rám szemrehányóan, amitõl nem tudom eldönteni, hogy csak tényeket közöl, vagy másra célozgat.
- Kizárt... Ha lelõttelek volna halott lennél. Amúgy sem hiszem, hogy ezt kellene megvitatnunk...
- Szándékosan tetted, csak nem értem miért akartál idekerülni... - tekintete fáradt és ködös. A feltételezés nagyon sértõ számomra, de vagy azért mert túl gyengének érzem magam, vagy azért mert amúgy is vacak állapotban van, nem vágom pofán.
- Ezt ugye nem gondolod komolyan? Az elõbb mozdulni sem tudtam és egy nyakörv van a nyakamon, amivel bármikor büntethetnek nevelési célzatból, mint egy állatot. Tényleg azt hiszed, hogy ezt akarom?! - hangomban némi felháborodás érzõdik.
- Nem tudom mit akarsz... - néz rám meredten, mintha gondolataimban szeretne olvasni. Csakhogy nem igazán van mit kiolvasni. Egy valami viszont leesik. Hazugnak gondol!
- El kell látnom a sérüléseid, bár fogalmam sincs hogy kezdjek hozzá... - tápászkodom föl és körül nézek a cellánkban. Egy kádban vizet látok és egy asztalon mindenféle hengereket. Azt hiszem ezek a kötszerek. A kötszerek mellett egy láda hever. Odasétálok az asztalhoz és elemelem mindet, majd az ágy szélére rakom. Elég nagy kétszemélyes ágy, minden elfér rajta. Ezt követõen visszatérek Wstonhoz, és letérdelek elé.
- Felsegítelek az ágyra... - nyújtom felé a kezem, amit azonnal ellõk.
- Ne legyél ennyire segítõkész, a végén meghatódom... - vágja hozzám és önálló erejébõl próbál talpra állni. Felemelem a kezem, mert ha nem kér belõlem nekem úgy is megfelel.
Felmászik az ágyra én pedig mellé ülök.
- Muszáj elhinned, hogy ez az utolsó helyzet amiben szívesen látnám magam vagy akár téged is. Elõbb a halál és csak utána a fogság...
- Mindegy, hogy hiszek neked vagy sem, mert a helyzetem, vagy helyzetünk nem túl rózsás. Te ismered a terveit?
- Hogy öljük meg egymást? Igen kifejtette... - ráncolom össze a szemöldököm. - Egy elmebajos rohadék, ahogy lehetõségem adódik kibelezem akkor is ha beledöglök!! - teszem még hozzá morogva.
- Nem! Neked kell életben maradni... én lényegtelen vagyok, mert csak te tudsz segíteni a földön. Ígérd meg, ha megölsz és elengednek visszamész a bázisra és segítesz.
- Te úgy érzed, hogy a föld és az emberek megérdemlik az esélyt? EZEK?!! - mutatok a rácsok felé. - Képes lennél a szavamra hagyatkozni és föláldozni önmagad, hogy a föld fönnmaradjon? - kérdezgetem talán kicsit ingerülten, amiben az is közrejátszik, hogy a halálával én nem szabadulok, és koránt sem biztos, hogy tudnék segíteni a földnek. Nem mellesleg nem is akarok, de ez már legyen az én titkom.
- Igen, mert igenis hiszek abban, hogy vannak emberek akikért érdemes küzdeni. - szavai nagyon meglepnek. Eddig nem igen találkoztam a bolygón olyan személlyel akit nem önzõ célok vezettek és most itt van ez a látszólag ugyan olyan emberfajzat és megcáfolja a tapasztalataimat. Kicsit elkomorodom.
- Segíts, mert el kell látnom a sérüléseid és nem tudom mi mire való...
Kinyitom a ládikát és elõveszek belõle mindent. Telke van különféle flakonokkal, amikrõl fogalmam sincs micsodák. Weston látva tanácstalan ábrázatom elkezdi magyarázni mi mire való és mit kell használnom, no meg hogyan. Pár óra szenvedést követõen sikerül bekötöznöm õt és letörölgetnem róla a már rászáradt vért. Ez a tevékenység azt hiszem többet vesz ki belõlem mint egy kiadós harc. Elpilledve dõlök mellé és nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy bevalljam nem szabad feláldoznia magát, mert nem biztos, hogy tudok segíteni. A lámpák fényébe nézve gondolkodom, mit kellene tennem. Ha harcra kerül a sor, úgy sem leszek képes féken tartani magam, vagy hagyni, hogy õ gyõzzön. De nem tudom milyen állapotban lesz mire összeraknak minket, így azt sem, hogy lesz e esélye.
- Weston... Nem szabad föláldoznod magad... - kezdek bele nehézkesen mondandómba. - Engem úgysem fognak elengedni. Kis kedvencet akar belõlem az az elmebajos takony és azt nem bírnám elviselni. Muszáj, hogy legyõzz az arénában. Meg kell ölnöd, vagyis eléggé erõsnek kell lenned hozzá, hogy megtedd mert én nem leszek képes önfeláldozóan hagyni. - felém fordítja tekintetét és már szóra nyitná száját, mikor a rácsok ismét kinyílnak. Három ember lép be rajta, az egyikük az a Wallace. Azonnal kipattanok az ágyból és védekezõ helyzetbe állok fel, fogadva az esetleges támadást.
- Nem, nem... - rakja ujját arra a bizonyos gombra. - Gyere szórakozzunk kicsit. Szeretnének a fiúk némi ízelítõt belõled.
A két pasas megindul felém. Pontosan tudom mi a szándékuk! Az egyik karját elkapom és a tengelye körül megtekerve kísérlem meg kitörni a nyakát. Kísérletem nem jár sikerrel, mert testem ismét megrázó élményben részesül. Komolyan bosszant ez a kiszolgáltatottság, de Wallace stílusa még jobban. Egy felfuvalkodott kis görény helyzetelõnyben.
- Jaj, most komolyan... A végén kisütöm azt a kis észt is ami a fejedben van... - kuncog a két pasas pedig karomnál fogva megemel és húzni kezd.
Ahogy távolodunk hallom Weston hangját, ahogy nemtetszésének ad hangot és beszélgetésbe elegyedik a kis rohadékkal. A mondandóját nem értem, de most nem is érdekel.
***
Jó sokára visznek vissza, ismételten sokkolt állapotban. Nem mondanám, hogy büszke vagyok magamra, de nem hagytam magam. Eldöntöttem tegyenek bármit, az én testemet nem fogja élvezni senki, csak akinek én is hagyom. Makacs lennék? Ez biztos, de a szex az egyetlen tevékenység, amit mindig minden esetben a saját élvezetemért csináltam és azzal akivel én akartam. Lelkem mélyén bánt és felháborít, hogy ezek a férgek képesek ezt az amúgy élvezettel teli tevékenységet borzalmassá tenni, sõt megalázni vele. Ezért nem érdemelnek bocsánatot!
Miután a padlóra helyeznek és – látszólag – magunkra hagynak minket Weston erõt vesz magán, föltápászkodik az ágyról mellém telepedve szólongatni kezd. Miután észleli, hogy ismét semmi haszna, nagy nehézségek árán, de fölrak az ágyra. Nem igazán értem miért barátságos velem, de ez nem is számít. Sok minden jár a fejemben és ezen gondolatok legtöbbje sötétebb mint egy fekete lyuk. A sokkoló hatása lassan elmúlik és képes vagyok megmozgatni tagjaim, hogy felüljek. Weston azonnal kérdezgetni kezd, de én csak a szemét fürkészem értetlen ábrázattal.
- Szólalj meg. Mit tettek veled? - kérdezi, nyilván mert külsérelmi nyomok nincsenek rajtam. Persze nincs is rá szükség. Visszagondolva több fasz volt most bennem, mint a bolygómon egy egész évben. Ez a része annyira nem is bántana, ha így akartam volna.
- Inkább pihenj Weston, hogy legyen elég erõd a harcra. Biztos lehetsz benne, hogy nem adom könnyen az életem! - felelem szememet összehunyorítva, majd egész egyszerûen az oldalamra fordulok és tudomást sem véve megnyúlt ábrázatáról lehunyom a szemem.
Elég gyorsan el is alszom, de amilyen gyorsan elalszom olyan gyorsan ébredek föl. Valójában nem tudom mennyit alhattam, mert a cellában folyton világos van, mintha az idõérzékünket szeretnék összezavarni. Talán nem is tévedek nagyot. Weston alszik, legalábbis a szeme csukva van. Érzem, hogy az agyamon kezd úrrá lenni a harag és a tombolhatnék. Muszáj valamivel lefoglalnom magam, vagy csak úgy kedvtelésbõl belezem ki Westont. Most esélye sem lenne ellenem, és nem lenne tõlem túl fer, ha csak úgy megölném álmában. Felállok és az asztalon lévõ orvosi kis könyvet a kezembe véve sétálgatni kezdek fel, alá. A könyv nem túl érdekes olvasmány. Tele van különféle módszerekkel a sérülések ellátásával kapcsolatban. Ezekre a tudásokra sosem tartottam igényt. Fölösleges lett volna, hisz nem volt célom mások életét megmenteni. Most jobb híján bemagolom, mire Weston felébred. Látványosan jelzem felé, hogy nem kívánok beszélgeti, és jobb ha meg sem próbálja, mindezt egy gyilkos tekintet keretében.
- Látom, hogy nem akarsz velem beszélni és talán a pokolba is kívánsz, de azt hiszem lenne pár dolog amit mégis csak illene tisztázni. - kezd be mondókájába tekintetem ellenére, amit szemöldökfelvonással nyugtázok. - Nem félek tõled, ha akarsz támadj rám, ezt viszont végig hallgatod. El kell menned a bázisra.. - hevesen rázni kezdem a fejem. - De igen! – erõsködik mire csak megforgatom a szemem. - Tudom, hogy Wallace a lelke mélyén nem ilyen és önmagát is marcangolja. Vissza kell billenteni normális állapotába és akkor elenged minket. - magyarázza mind ezt akkora meggyõzõdéssel amit ki sem néztem volna belõle. Makacsul ragaszkodik ehhez a sráchoz, de mégis miért? Számomra felfoghatatlan, hogy bár nyíltan kijelentette a halálát akarja õ mégis meg van róla gyõzõdve, hogy ez átmeneti állapot és még engem is meg akar gyõzni. Vagy önmagát gyõzködi?
Egy darabig mélázok és próbálom kisilabizálni, számomra kusza gondolatait. Persze hiába és talán akkor sem érdekelne, ha érteném. Ez a Wallace veszett fejsze.
- Mond valamit Kira... csak nem vágták ki a nyelved! - morran rám dühösen.
Szemei veszett mód csillognak, ami ismételten felkelti bennem a vágyat. Visszagondolva a vele töltött pár csodás órára, megjön a kedvem, hogy újra érezni akarom, mennyire jó a szex. Kaján mosoly húzódik ajkaimra és fejem kicsit oldalra biccentve odasétálok hozzá miközben lassan lehúzom ruhám cipzárját, felfedve feszes melleim. Weston meredten figyel, mint aki nem tudja mire készülök. Nyilván nem ennyire naiv, így arra következtetek, hogy csak nem érti a miértjét. Felvilágosítani persze nem áll szándékomban, mert az amolyan panaszkodásnak tûnhetne és semmi szükségem a sajnálatára vagy az együttérzésére – CSAK AZ ISTENI FARKÁRA! - Kibújok a ruhából és Lassan fölmászom az ágyra. Vég õt figyelve közel hajolok az arcához.
- Mire készülsz? - kérdezi gyanakvó tekintettel, de én csak végignyalok ajkain és egy könnyed mozdulattal hátát a falnak tolom, majd üllõ helyzetbe az ölébe telepszem.
Nem akarok beszélgetni, fölösleges lenne bármit mondanom a szemeim úgy is elárulnak. Vadul esek ajkainak és hevesen falni kezdem. Weston egy pillanatra visszakozni látszik, de végül megadóan belemegy és átkarolja derekam épp karjával. Eközben kezem lesiklatom izmos mellkasán, egészen nadrágjáig, hogy kiszabadítsam hatalmas farkát, aminek a látványától is összefut a nyál a számban. Csípõmmel mozogni kezdek farkán szorosan hozzá dörgölve csiklóm. Az érzés leírhatatlan, hangom pedig szabadjára engedve érzékeltetem mennyire élvezem a helyzetet. Nem mintha Weston nem élvezni. Szinte azonnal megmerevedik hímtagja, õ maga pedig erõt véve testén és felül kerekedve fájdalmán, sérült karját is csípõmre helyezi, majd lesiklatva kemény fenekembe markol. Készségesen emelem meg csípõm, és merevedésébe csusszanva, teljes egészében befogadom testembe. Jólesõ borzongás fut végig gerincemen, ahogy forró férfiassága testembe feszül. Feledtetni látszik a pár órája szerzett kellemetlen emlékeket, és most pont erre van szükségem. Egész pontosan lenne, ha testembe nem hasítana ismét a már jól ismert görcsös fájdalom. Megfeszülve Weston testébe markolok és görcsös rángatózás közepette, fordulok le róla az ágyra. Gyûlölöm, hogy ilyenkor nem vagyok ura a testemnek. Éreztem már sokkal nagyobb fájdalmat is, ezzel mégsem tudok mit kezdeni. Arról nem is beszélve, hogy ezúttal egymás után többször is részesülök a megrázó élményben. Érzem, hogy még a nyál is kifolyik a számon, és elharapom a nyelvem. A körülöttem zajló események is összefolynak kicsit. Azt hallom, hogy csörren az zár és kivágódik a rács, de egy pillanatra álomszerûnek tûnik minden, majd egy hangos csattanás Weston pedig levágódik mellõlem az ágyról.
- Azt hittem megértetted, az üzenetem! Két kibaszott választásod van, vagy megadod magad és kizárólagosan az én farkam kényezteted, vagy tovább büntetlek, amíg bele nem döglessz!! - ordítja a fülembe a kis féreg.
- Sosem fogja megérteni... - hallom meg Weston hangját. - Õ nem ember, és ha ebbõl indulunk ki, nem minden vadállat szelídíthetõ, pláne nem bántalmazással... - szavaira elhallgat, majd nevetésbe tör ki.
- E komoly? Hallod ezt kislány?- ~ Ne nevezz kislánynak, mert bele folytalak a saját véredbe!!~ Mondanám, ha megtudnék szólalni. - Állatnak nevezed, de gond nélkül megdugnád? Vagyis te egy kecskét is megbasznál, ha az rád kacsintana? Mindig a farkad irányított, de ez már BETEG! - ad nyomatékot utolsó szavának.
- Nem erre céloztam, de tény, hogy nem ember és az állatot mint jelzõt sem pont úgy értettem, ahogy most te kiforgatod a szavaim. Mindössze a fajaink közti különbséget szerettem volna érzékeltetni. Máshogy nõtt föl, más értékek és felfogások szerint. Küzdeni fog amíg lélegzetvételnyi ereje van... - magyarázza és milyen remekül gondolja. - Én megértem a fájdalmad és, hogy haragszol, rá és rám is, de túlzásba estél. El kell engedned minket, mert most komolyabb a tét, minthogy a bosszúszomjad csillapítsd. - ismét kuncogásba tör ki, és válaszra sem méltatva Westont, int a háta mögé. Kisvártatva meg is jelenik két fickó, akik a jól ismert módszerrel megragadják a karom és kifele kezdenek húzni. Sejtem mi következik, és egyik porcikám sem kívánja. Ennek ellenére tudom, ahogy alkalmam lesz támadni, ismét megteszem.
A fejem lefelé lóg, így nem tudom hová hoznak, de az út hosszából ítélve, most nem ugyan oda ahová elõtte. A két pasas ledob a földre, majd beletérdel a hátamba és két karom hátra húzva megbilincsel. Amint fejem fölemelkedik a rántás következtében, egy férfiakkal teli sötét helyiség tárul elém. Nem tudom pontosan hányan lehetnek, de legalább 30-an. Megszólalni, vagy mozdulni még mindig nem tudok, de belül ordítok. Egy pasas elém térdel és vigyorogva kifeszíti a számat, hogy valamit bele préseljen. A szerkezet kipeckeli a szám, nyilván, hogy ne tudjak harapni. Persze ez csak feltételezés, de mi más célja lehet. Combjaimra valamiféle hevederszerût rögzítenek és amolyan spárgára húzzák a lábam, miközben két karom fogva a magasba emelnek. Kényelmetlen és kellemetlen egy helyzet meg kell hagyni, de azt hiszem ez még csak a könnyedebb része lehet terveiknek.
Idõ közben befut a kis görény is, és csak úgy mint legutóbb nem ér hozzám. Szépen helyet foglal az egyik sarokba és biccent a csapat felé. Ekkor látom meg, hogy Weston is ott áll mellette, kiláncolva. ~Miért van itt? ~Fut át az agyamon mielõtt a mellettem álló két tag elõre dönt, így ismét nem látok semmit és azon kapom magam, hogy egy kemény tag nyomul be fenekembe, olyan erõvel hogy majdnem eltöri a csípõm. Eközben valaki elém áll és hajamat megragadva felemeli fejem, hogy számba tolhassa fél merev farkát. Mind a ketten vad mozgásba kezdenek és bár elég jól bírom a gyûrõdést, most bizony fuldoklom a torkomra tolt méretes dákó miatt. A nyálam megindul és kicsorogva mozgása zubogó hangot hallat, amitõl majd meg õrülök. Ekkor a testem már képes lenne mozgásra, de szorult helyzetemben csak ficánkolni tudok, aminek nem sok haszna van. Fájdalmasan nyöszörgöm, de nem a testemet gyötrõ kellemetlen érzéstõl, sokkal inkább a fuldoklástól. Ekkor valamit a vaginámba is feltolnak, viszont kétlem, hogy egy másik fasz lenne, mert rezegni kezd bennem. Egy idõben ezzel a fenomenális érzéssel együtt a fenekembe is kerül egy hasonló szerkezet a húsvér fasz mellé. Szörnyen érzem magam, és dühömtõl, no meg a számba került fasztól majd megfulladok. A pasas farka veszett erõvel nyomul szinte a gyomromig és egy hangos nyögéssel a torkomra élvez. Se kiköpni se lenyelni nem tudom, de azt hiszem fölösleges is lenne, mert amint a fazon kihúzza, egy másik áll elém és helyet cserélve most õ próbál megfojtani farkával. Eközben a fenekemnél is helycsere történik, testemben pedig szétárad a forró sperma, ami undorral tölt el. A hangokból ítélve többen verik mellettem a farkukat, némelyik pedig már a látványtól a testemre élvez. A helycserék folyamatosan zajlanak, hol vaginámba, hol fenekembe kerül némi cucc. Az idõérzékem pedig teljesen elszáll.
A sokadik helycserét követõen pozíciót változtatnak, és kicsit elszakadva tõlem leeresztenek a padlóra. A rezgõ csodákat nem távolítják el egy pillanatra sem, sõt mintha erõsebb fokozatra állítanák. Testnyílásaimból csorog kifele test nedvük, bõröm pedig nyálkás akár egy csigáé. Erõm nincs mozogni annyira elgémberedtem, és mivel még mindig meg vagyok kötve valószínûleg nem is tudnék. Egy fazon alám telepszik és farkára húz, míg egy másik fenekem veszi újra célba. Vadul döngetni kezdenek. Hajam valaki ismét megragadja és maga felé fordítja fejem, hogy egyenesen a szemembe nézzen. A nagydarab sötét bõrû férfi arcon köp és egy szép maflással jutalmaz, majd ugyan ezzel a lendülettel tövig tolja számba farkát.
Nem tudom meddig folytatják, egy idõ után már nem is érzek semmit, csak a megaláztatást amit az én fajom nagyon rosszul tûr. Azt hiszem ez az igazi gyenge pontunk és még az ellenfeleinken sem gyakoroljuk soha. Tiszteld ellenlábasod ez a mottónk.
Mikor már rám unnak, vagy csak kifogynak a spermából a padlóra engednek és szisztematikusan kõrbe állva levizelnek. Ezt követõen nevetve távozik a legtöbb, csak néhányan maradnak, de elég szarul érzem magam ahhoz, hogy a számukkal ne törõdjek. Egy vödör hideg vízzel nyakon önt valaki, majd kapom a következõt. Remegve porig alázva fekszem a padlón, mikor meghallom a kis görény Wllace hangját.
- Jól jegyezd meg ezt az érzést... mert ha túléled a harcot Westonnal, minden nap ez vár rád... Persze megjöhet az eszed és akkor az én oldalamon csak engem kell majd kielégítened. Cserébe pedig mindent megkapsz. Mutasd meg ennek a csõdörnek, hogy minden kanca betörhetõ... - hangja lágy, mégis undorral tölt el. A kancát megint nem értem.
Valójában ez a kis görény nagyon vonzó lehetne, így viszont csak egy ocsmány féreg a szemembe és eszemben sincs az õ farkán lovagolni amíg élek. Szememmel pillázom egyet, jelezve, hogy hozzászólnék a dologhoz. Magabiztosan elmosolyodik és leveszi a szájpecket.
- Inkább a halál... - nyöszörgöm és a számban felgyülemlett cuccot egyenesen az arcába küldöm egy jól irányzott köpéssel.
Azonnal fölpattan és törölgetni kezdi arcát, majd dühösen megnyomja azt a bizonyos gombocskát. Szánalmas, hogy azt hiszi ezzel bármit elér nálam. Jegyzem meg magamnak, miközben testem összerándul.

Hátam a falnak vetem és kimerülten lihegek. Ritka, mostanság, hogy valaki így megizzasszon, de ennek az embernek sikerül. Kitartó, és veszett makacs, még a tiltott zónába is utánam jött, ahol a sugárzási szint éppen csak a veszélyesen magas alatt tartózkodik. Karom leengedem, és gondolataim összeszedve egyeztetem az életjeleimet, a környezet viszonyaival. Ezt a mértékû sugárzást már nem leszek képes sokáig elviselni, de õ is hasonlóképpen érezhet, így ki kell tartanom. Végignézek a sivár terepen, ezt a térséget nem az atom sújtotta, mindössze az utóhatások miatt néptelenedett el, és mivel a napi háromszori szennyezett esõ nem tesz jót az szervezetnek, vagy az életkörülményeknek, ez a kõrnyék is néptelenné vállt, mint a bolygó legnagyobb része.
Elképesztõ, hogy ez a tag képes volt ide is utánam jönni, ha nem a bõrömre pályázna, talán még értékelném is ezt a magas fokú elszántságot. A raktárépület, ahová behúzódtunk az esõ elõl, már igen rozoga, rozzant szerkezete, nem a legbiztonságosabb búvóhely, de jelenleg megteszi. Iker pengém visszahúzom markolatába, és hallgatom üldözõm lépteit. Az esõ halk, monoton kopogása elnyom minden mást, de ez a pasas amúgy is úgy közlekedik, mint egy ragadozó macska. Sajnos, fogalmam sincs, merre járhat, én pedig teljesen kimerültem, az életfunkcióim 100%-on vannak, de a kimerültségi szintem a vörös zónát veri. Ha visszagondolok, anno elég sok minden szólt a túlélésem ellen, és elég volt egyetlen rossz koordináta, hogy ezen  az istenektõl elszakadt bolygón kössek ki.

 3 évvel és 2 nappal korábban.

- Álljon fel 564. fegyenc! A vád ön ellen: parancsszegés, szándékos emberölés, amivel 10 társát semmisített meg, továbbá szökési kísérlet, ami még tovább súlyosította bûnének terhét!!... Kíván felhozni valamit az utolsó szó jogán? – a hatalmas termet megtölti, egykori hadvezérem morózus hangja.
Megtiszteltetésnek vehetem, hogy vele állhatok szemben, legalábbis így kellene éreznem, de nem megy. Bûnöm súlyáról beszél, pedig nem volt az bûn, csak önvédelem, egy ismeretlen érzés ellen, ha ez bûn, akkor mégis mit tudnék felhozni az utolsó szó jogán.
 Lassan felállok. Kezem egy mágnes bilincsel van összezárva a hátam mögött, ezt a mágneszárat 20 marhával sem lehetne széthúzatni, és ellen áll az idõ viszontagságainak. Kõrbe tekintve roppantom ki nyakam, és egyenesen hadvezérem szemébe nézek, nem törõdve az öt másik tanácstaggal, akik nyugodt tekintettel figyelik reakcióm.
- Nem, nincs mondanivalóm… – ülök vissza, kényelmesnek épp nem mondható székemre. Az egész terem vakító, fehér fényben úszik, egyedül a hadvezér emelkedik ki, szokásos fekete egyenruhájában, ami az én tekintetem igazán vonzza, sõt csábítja. Erõteljes férfi példány, a többi taghoz képest igazi félisten, de sajnos a magamfajtájára még csak rá sem nézne olyan szemmel.
Furcsa nyugalom árad belõlem, mintha nem a halálos ítéletem kihirdetésére lennék itt. A tanács persze ezt úgy könyveli el, hogy már belenyugodtam sorsomba, de ez koránt sincs így. Eszemben sincs beleolvadni csillagunkba, vagy beismerni, hogy hibáztam. Szemem megvillan, ahogy Goram hadvezér végig néz a tanács tagjain, majd vissza rám.
- Ezek szerint beletörõdött sorsába és belátja, hogy bûnt követett el? – kérdezi, mintha valamiféle vallomást akarna kicsikarni belõlem. Na, azt várhatja.
- Nem érzem magam bûnösnek… Hibát követtem el, de ezt nem nevezném bûnnek, így mentegetõzni nem fogok, fölösleges lenne, és okát sem érzem… uram… – felelem egész egyszerûen, majd egy sanda mosolyt eresztek meg a tagok felé.
- Értem… akkor a büntetése halál, amit azonnal végre hajtunk! Vezessék az elítéltet a csillagkapuhoz, ahol végrehajtjuk ítéletét! – elhallgat egy pillanatra, és egyenesen a szemembe néz – A csillagunkban fogsz elégni, fegyvereiddel együtt, mert igen is, bûnös vagy, egy selejtes melléktermék, amit már születésedkor meg kellett volna semmisíteni! – dühe egyértelmû, csalódottsága leolvasható tekintetérõl, de engem csak mosolygásra késztet.
- Ha ön mondja uram! – kuncogok, és megint fölállva nézek a két mellettem álló kísérõmre, akik megragadják karom, és elvezetnek a terembõl.
A tanácstagok követnek a hosszú folyosón, komótos mozgással haladunk, majd egy ajtónál megállva, a tanács elhagy minket, hogy páholyból figyeljék kivégzésem, így csak a két õr marad velem. Tovább haladunk és alig 20 m-el arrébb, egy hatalmas acélajtó elõtt állunk meg, amit két fegyveres õriz. A belépési kódot megadva, megkapjuk az engedélyt a belépésre és miközben a robosztus ajtó kinyílik, lassan elénk tárul a kapu teljes fényében, ami atomjaimra fog szétbontani, hogy egyenesen csillagunk perzselõ magjába juttasson. Nem tudom pontosan, hogyan juttatták be a kaput a belsejébe, de az is lehet, hogy még születése elõtt került bele. Ez számomra lényegtelen apróság, ami most és a múltban sem foglalkoztatott.
Az ajtó bezárul mögöttünk és a technika mögött álló, egyetlen tudóspalánta kapkodva próbálja beindítani a szerkezetet. A jobb oldalamon álló kísérõre pillantok és bólintok, egy halovány mosollyal, hogy mehet a zúzás, most vagy soha.
A fiatal lány, marcona tekintettel rántja elõ fegyverét és lövi tarkón társát, majd egy másik lövéssel leteríti a tudóspalántát. A vészcsengõ azonnal megszólal, de addigra már késõ, mivel a lány egy szerkezetet helyez az ajtóra, ami meggátolja, hogy a belépési kód aktivizálódjon. Persze ez csak egy darabig képes ellen állni, de elvileg nekünk ennyi idõ elég. Az üvegablakon keresztül látom, ahogy hadvezéremmel együtt a tanácstagok is felháborodnak, de tenni õk sem tudnak semmit. Az üveg teljesen golyóálló, kiküszöbölve a szökést.
Elvileg ebbõl a terembõl nehezebb a szökés, mint a cellákból, hisz a csillagkapu az egyetlen útvonal, amit csak kevesen tudnak használni, ráadásul megfelelõ koordináták nélkül bárhol ki lehet kötni, ami tovább növeli a valószínûtlenségét, hogy bárki megszökhet. Még jó, hogy nekem akad hozzá segítségem. A hátam mögé lép, és a bilincs zára végre kellemes hangot hallatva, koppan a padlón. Kezem elõre véve dörzsölgetem csuklóm, miközben a lány elõvesz egy fémdobozt, fegyvereimmel és ruházatommal, majd átadja nekem.
- Végre, már kezdtem elhinni, hogy tényleg végem… – nyitom föl a fedelét és elõvéve a cuccaim öltözködni kezdek, elég sietõsen, hisz’ az idõ sürget. Az ajtó nem áll ellen örökre.
A lány nagyon hallgatag, és mivel nem ismerem, kezdek gyanakvó lenni, túlságosan egyértelmûen teszi a dolgát, mintha másra nem is lenne képes. Hátamra csatolom fegyverem, iker pengéim pedig ellenõrzöm, és végül combomra csatolva lépek a lány mellé, aki a technikával bíbelõdve rám sem néz. A megbízómról nem sokat tudok, és mivel szorult helyzetben vagyok, nem is érdekelt igazán, de azért most már illene tudnom, mit is akarnak ezek pontosan.
- Mesélj, mi a terv? – a lány tovább állítja az égtájakat, miközben magyarázni kezd, monoton hangon.
- A megbízó, egy nevet ad, koordinátát a szökéshez, valamiért bízik benne, hogy teljesíti a feladatot, de ha mégsem, garantáltan fogja személyesen levadászni… Még valami, a célpont befolyásos személy a Thuran bolygón, a likvidáláshoz pár kódra lesz szüksége… – nyúl zsebébe, egy kis adathordozót átnyújtva.
- Ezen minden részlet szerepel, ne hibázzon… – elveszem az adathordozót, és egy lezárható zsebbe teszem, egyetlen szó nélkül, de valahogy nem tetszik ez a nõ, mint egy elõre programozott droid. Rühellem a droidokat, csak a baj van velük. Most viszont nem válogathatok, az elég nagy luxus lenne. Összeszedem magam, és elõszedve fegyverem, várom, hogy a csillagkapu aktivizálódjon végre. Az ajtó néha felnyikkan, ahogy a kis szerkezet ellen áll minden behatolásnak.
- Csináld gyorsabban… – morranok rá, és készen létbe helyezem magam. Már nem kell nekik sok, és át fognak jutni, akkor pedig nagy szarban leszek. Az égtájak lassan állnak a helyükre, és még hibádzik vagy kettõ, mikor az ajtóra erõsített szerkezet megadja magát. Ahogy a morózus szerkezet megnyílik, már is sortûz alá vesznek minket. A robot mit sem törõdik ezzel és csak dolgozik tovább. A sérülésektõl igyekszem megóvni és visszatartani a katonákat. Immár bizonyos, hogy egy robot. Fémszerkezete lassan láthatóvá válik, majd miközben az utolsó égtájat beillesztené, egy végzetes sérüléssel gazdagodik, de a kapu megnyílik, a hatalmas lökéshullám, ami nagyban hasonlít egy vízszintesen kicsapódó vízeséshez, eltakarít az útból néhány katonát, de ez számomra is jel, hogy ideje indulnom. Amint a kapu alkalmassá válik, elhagyom ideiglenes fedezékem, amit egy nagyobb számítógép házánál találtam és gyors léptekkel vetõdöm be a kapun.
Az érzés leírhatatlan, mintha ezer hangya bizsergetné testem és szinte érzem, ahogy a részecskéim elszakadva egymástól kavarognak a semmiben. Ritkán utazunk a csillag kapun, mivel a nagy flották képtelenek áthaladni rajta, de az érzés mindig magával ragad. A kapu másik oldalán elvileg csak a nagy pusztaságnak kell lennie, mivel a Thuraniak, nem õrzik a kaput. Békés nép, akik sosem háborúznak, és az alapelvük, hogy egy jó tea mellett bármit meg lehet beszélni. Elég naiv felfogás, de van egy érdekes momentum, mégpedig a véridomítás, némelyek képesek irányításuk alá vonni a más fajok képviselõit, így bár békések, még sem nevezhetõk védtelennek.
A kapu túloldalára érve, egy merõben szokatlan és ismeretlen környezet fogad.
A vakító fény lassan elhalványul, és a kép kitisztul, fejemmel, és látásommal együtt. Egy zárt helyiségben találom magam, katonafélékkel körül véve, akik számomra teljesen értelmetlen nyelven ordibálnak valamit, miközben fegyvernek látszó tárgyakkal hadonásznak felém. Kicsit sem tetszik a viselkedésük, nem csak, hogy idegesítõen hangos, de fenyegetõ is. Mégis, hol a fenében vagyok, és mi történt? Nem ide kellett volna érkeznem, bárhol is vagyok.
Körbe tekintek, figyelve a többiek mozgását. Nem mozdulnak felém, tartják a távolságot, de folyamatosan ordibálnak. Az egyik fegyvere megcsörren, ahogy kibiztosítja, amit már nyílt fenyegetésnek, sõt támadásnak veszek. Pengéim kicsapódnak és egyikkel kettéhasítom a fegyvert, másikkal pedig ugyan abban a pillanatban csapom le a támadóm fejét. Erre persze azonnal lõni kezdenek rám, szerencsémre nincsenek sokan, mínusz egyel, már csak hárman és valahogy a mozgás is sokkal könnyebben megy, mint a saját bolygómon. Már tapasztaltam hasonlót, valahogy a bolygó méretéhez lehet köze, de nem vagyok benne pontosan biztos, hisz ezek a dolgok nem az én fajtámra tartoznak, de tény, hogy ebben a helyzetben igazán jól jön. Egy macska ügyességével kerülöm ki a golyókat, és lendülök mindent elsöprõ támadásba, de bármilyen fürge is vagyok, vagy pontos, egy lövedék eltalálja a karom. Furcsa érzés önti el testem, nem olyan, mint a plazma lövedék, nem annyira fájdalmas, és égetõ, a sérülés mértéke is kisebb, ami a szemem elõtt, azonnal jelzi, hogy teljesítõ képességem csökken, vagy 5%-al. Nem zavar a mozgásban, már csepegõ vérem végigfut karomon, és beszínezi a padlót, amerre járok. Ahogy a katonák elhullanak, elrakom pengéim és elõveszem fegyverem, mivel odakinn nagyobb ellenállásra számítok.
A csillagkapu egy furcsa, ütött kopott terem közepén áll, csak némi energiaforrással ellátva, mintha nem is lett volna eddig használatban. Kicsit szemügyre veszem a helyiséget, és a holttesteken végig nézve gondolom át, hogy hol a viharban lehetek, de ötletem sincs. Nyílván egy teljesen ismeretlen bolygón. Az úti célom így meghiúsult, ráadásul a kaput sem tudom újra használni, hogy megpattanjak innen. Ez gáz, de nem sokat tehetek, egyelõre cél a túlélés, és a szökés, errõl az isten verte helyrõl. A termet elzáró ajtó megmoccan, és éles nyikorgással, nyílik ki. Fegyverem azonnal élesítem, és gondolkodás nélkül lövök mindenre, ami mozog, szép hulla kupacot hagyva magam után, majd ahogy az ellenállás kicsit visszább vonul, elkezdek elõre nyomulni, határozottan, de azért kellõ körültekintéssel. A hosszú folyosó nem sok védelmet ad, így még néhány karcolást beszedek, mire eljutok az elsõ kanyarig, ahol bekukucskálva észlelek négy merõben más felszereléssel rendelkezõ férfit. Valami különleges alakulat tagjai lehetnek, mivel jóval óvatosabbak és folytonos fedezékbõl tüzelnek rám. A fenébe, így sosem jutok ki innen, megadásról viszont szó sem lehet, ez a szó még csak nem is szerepel a választható opciók közt.
Az egyik holttesthez lépek, miközben néha kifelé is lövök, nehogy azt higgyék elaludtam. A sérüléseim egyre jobban véreznek és az egyik lövedék mélyen a húsomban maradt. Az értékeim viszont még így is az optimális szinten tartózkodnak, habár némi kellemetlenséget azért okoznak fürge mozgásomban. A katonánál találok néhány golyó izét, amit alaposan át vizsgálok, de nem tudok rájönni, hogyan is mûködik.
- A fene, ez meg mi a csoda, ez egy katona, nyílván fegyver, de hogy aktivizálódik? – morgom magam elé, végül teszek egy kísérletet, és lesz, ami lesz alapon, kirántom fogammal a kis pöcköt, majd feléjük hajítom. A négy tag felkiált, és a kis bogyó, hatalmas robbanással tarol le belõlük két tagot, egyiket pedig megsebzi.
- Ez már valami… – konstatálom elégedetten, és még néhány robbanó golyót magamhoz veszek, késõbb még jól jöhet, úgy tûnik ez elég hasznos fegyver, de nem vacakolok sokáig, agyalni ráérek késõbb is.
Berontok a helyiségbe, és a sérült pasast egy lövéssel leterítem, de a negyedik tagot sehol sem látom. Hirtelen, a semmibõl ront rám, egy rövid pengéjû kardal, éppen csak tudom hárítani a fegyveremmel. A fiatal, és igen mozgékony srác hátra hõköl, de ismét támadásba lendül. Figyelemreméltó, mind a kitartása és a harci szelleme is, ami körül lengi auráját. A tekintetébõl elszántság, és harag egyvelege árad felém, ami meglehetõsen vonzóvá teszi küllemét. Elmosolyodom és mivel nála nincs lõfegyver, a legközelebbi pedig jó pár méterre van tõle, hátamra erõsítem fegyverem és elõveszem pengéim. Megadom neki a kellõ tiszteletet, mielõtt megölöm, valahogy úgy érzem érdemes rá. A népem amúgy sem az esztelen mészárlás híve, mi mindig megadjuk a kellõ tiszteletet ellenfelünknek, már ha érdemes rá.
A fiú megáll velem szemben, mintha megértené, a harc nemességét nem szennyezem be alattomos húzásokkal, de föl sem adtam és nem is fogom, küzdök a végsõkig. Kicsit elmélázom külsõ adottságain és oldalra biccentem fejem. Valamit mond, de még mindig nem értem, ez a nyelv, még az adatbázisomban sem szerepel, pedig nagyon érdekelne, miért ordítanak folyton ezek a lények. Talán azt hiszik ha hangosabban mondják megértem?
- Nem értelek, de a szemem talán beszédesebb lesz számodra… - felelem, bár nyílván õ sem érti.
Szemem elõl széthúzódik a kijelzõ és elképesztõ szemeim megvillannak. Tekintetem semmi lágyságot nem sugall, csak színtiszta vadság és szenvedély lakozik bennük. A fiú meghökken, bár magam sem tudom, hogy miért, talán csak a huncut, mégis sokat sejtetõ mosoly teszi, de nem vacakolok tovább, és támadásba lendülök. A pengék, szikrázva csapnak össze, ahogy harcolunk, hol én súlytok le, hol õ, de áldáz küzdelmet folytatunk, csak úgy izzik, és szikrázik a poros levegõ körülöttünk, ami még a robbanásból maradt vissza. Ahogy egy kicsit szétválunk, észlelem, hogy az én pengém, bizony jóval masszívabb, és élesebb, mint az övé. Micsoda primitív szerkezet ez? Már alig van éle, az is lehet, hogy nem is tudna kárt tenni bennem, minden esetre, jól lefárasztott, mélázom el egy pillanatra, amíg kifújom magamde a pihenés rá is ráfér. Mindegy, nem vacakolok tovább, és ismét támadásba lendülök, összeszedve minden erõm. Gyors vagyok, alig lehet szemmel követni mozgásom, és egy jól irányzott csapással, a pengéjét három darabba töröm, miközben arcát kicsit megsértem. Kár ezért a szép pofiért, de úgy is megölöm, legalábbis ez lenne a célom. A fiú feljajdul, és kezét szeméhez teszi. Nahát, ilyen alacsony a fájdalom küszöbük? Ezt jó tudni, raktározom el memóriámba ezt a hasznos kis infót, majd tovább támadok.
A fiú elõkap egy még rövidebb, kicsit hajlított pengét, de még életemben nem láttam hasonlót. Egy ilyen rövid pengét, az általam ismert népek egyike sem használ, maximum fõzéshez, viszont harc közben el sem tudom képzelni, hogyan akarja használni.  A fiú védekezésbe áll, én pedig támadni készülök, mikor hirtelen újabb katonák érkeznek, elrontva a jó kis mókát, komoly bosszúságot okozva kicsi lelkemben.Arckifejezésem, erõteljes dühbe csap át, és elrakva pengéim, kapom elõ ismét fegyverem, majd faképnél hagyva a srácot, indulok meg újra a kijárat felé, legalábbis amerre a kijáratot vélem.  Ez az összecsapás félbe maradt, de hát miért is foglalkozom most ezzel? Magam sem tudom, helyzetem kilátástalan, hisz’ fogalmam sincs, hol lehetek, és hogyan fogok eltakarodni innen, ráadásul a megbízóm sem fogja annyiban hagyni, hogy nem teljesítettem feltételeit, még akkor sem, ha ez nyilvánvalóan saját hibámon kívül történt.
Nagyon mérges vagyok, és már nem is igazán törõdöm a sérülésekkel, így mire idõt szánok, hogy kijelzõm ismét a szemem elé kerüljön, már alig mozgom 60%-on, amibõl csak annyit érzékelek, hogy a vérveszteség miatt szédülni kezdek, de nem adom föl, az számomra elképzelhetetlen lenne, és amíg nem csökken 20% alá, addig nem vagyok életveszélyben, viszont most már illene odafigyelnem magamra. A hosszú folyosók, akár az útvesztõ, nem találom a kijáratot. A katonák száma ugyan elenyészõ, de nem vacakolhatok sokáig. Értékeim rohamosan zuhannak, és már úgy zihálok, mint egy verseny agár a legizzasztóbb futam után. Testem kimerült, és sérülések borítják mindenhol, mikor végre meglátom a kiutat. A fény, ami hirtelen megcsapja retinám, teljesen elvakít.
Odakinn a szabad levegõ, szinte fojtogat, a légkõr igen kellemetlen, és a rossz állapotom sem segít a mozgásban. A környezet kopár és messze távolban sem látok kiemelkedõ épületeket, csak a hegyvonulatok végtelenségét. Ez a hely egyre jobban taszít. Hol vannak a fák, és a növények? Hol az élet, a természetbõl? Az anyabolygómon, csodás növénytakaró, hatalmas épületek és olyan oxigén dús levegõ van, ami szemet és érzékeket gyönyörködtet. Meglep, hogy egy ilyen ocsmány helyen is van élet. Persze az is lehet, hogy ez is csak egy fegyenctelep, végül is ne panaszkodjam, legalább van légköre, valamelyest belélegezhetõ oxigénnel.
Muszáj valami jármûvet találnom, mielõtt a testem feladja. Futásnak eredek, ahogy megpillantok egy jármûvet, két kerékkel. Elég tetszetõs a külseje, hófehér, csakúgy, mint ruházatom nagy része, és látszik, hogy van benne erõ. Ez tökéletes lesz, már ha sikerül elindítanom. Felpattanok rá és közben leterítek még két katonát, aki vészesen közel merészkednek. A jármû szerencsémre némi fedezékben van, így át tudom vizsgálni a szerkezetet. Primitív lények ezek, nem lehet olyan bonyolult a mûködése ennek sem. Némi vacakolás után sikerül életet lehelnem a jármûbe. Hangja zene füleimnek, bár ez is kicsit szokatlan. Kicsit döcögõsen, de elindulok, miközben felfedezek néhány másik jármûvet is. Elõveszem a szerzett robbanó golyókat és bedobom õket a jármûvekbe, így hajtok tovább. A hátam mögött hatalmas robbanással indul egy kisebb láncreakció, ami a többi jármûvet is viszi magával. Hátra pillantok, mivel erre bizony nem számítottam, nem tudom, mivel mehetnek ezek, de robbanékonyabbak, mint azt vártam. A kétkerekû jármûvem viszont nem megy kellõ sebességgel, legalábbis az én meglátásom szerint.  Nem akarom elhinni, hogy csak ennyire képes, valamit rosszul csinálok, így kicsit nyomogatom még menet közben, mire beindul a lóerõ és nagy hévvel megindul alattam a kicsike. Néhányan rám lõnek, ahogy a kapu felé tartok, de addigra már elég stabilan vezetem ahhoz, hogy elõkapva fegyverem eltakarítsam a zavaró személyeket és áttörve a hálós szerkezetû kaput tovább hajtsak.
Rendesen kihajtom a lelkét, míg egyszer csak megáll alattam. Dühöngve szállok le és nagyon rúgok a dögbe. A csillag magasan jár, és égetõen perzseli bõröm. Kellemetlen, egy igazi energiavámpír. Ez a hõség kikészít, ráadásul a bennem maradt lövedék is zavar, amit a csontom fogott föl. A többi sérülésem már elkezdett gyógyulni, de ez az egy valahogy nem akar. Kénytelen leszek kiszedni, saját kezûleg. A távolban épületeket pillantok meg, és végig nézve a járgányon, úgy döntök, kár lenne veszni hagyni.

 Az évek múltával, megtanultam a nyelvet, kezdem kiismerni az emberiség természetét és úgy alkalmazkodtam az itteni ocsmány körülményekhez, amennyire csak lehetett.
Az üldöztetésem viszont, azóta sem szûnt meg. Egy részrõl, megvetem, és undorító lényeknek tartom õket, akik felégették saját bolygójukat, egy hatalmi harc keretében. Mégis milyen élõlény tenne ilyet szülõbolygójával? Intelligens biztos nem, másét talán, de ahol él, mégis miért tenné? Másrészrõl viszont a kitartás, amit az emberektõl tapasztalok a Föld nevû bolygón, nem csak figyelemre méltó, de mutatja erejük valódi mivoltát. A faj, amit egykor gyengének és primitívnek gondoltam, mára már kivívta tiszteletem. Ûzött vadat csináltak belõlem, aminek köszönhetõen szó szerint egy perc nyugtom sincs. Persze eddig sikerült meglépnem, vagy megölnöm az éppen rám szabadított bírót, merthogy így nevezik õket, de már kezdem unni. Belefáradtam a menekülésbe. Most pedig itt álok, egy újabb üldözõ elöl menekülve. Ez a bíró a legkitartóbb, akivel dolgom volt, de igazán még nem álltam vele szemtõl szembe, de a kitartása emlékeztet valakire, aki sokszor eszembe jut, elképesztõen vad pillantása miatt. Azóta sem találtam hozzá fogható férfi példányt, pedig akkor még elég fiatalnak számított. A halk neszezésre, elõhúzom pengéim. Fegyverem már vagy fél éve beadta a kulcsot, megjavítani pedig nem volt lehetõségem.
- Ajánlattal jöttem… – kiáltja el magát, felfedve pozícióját. Erre igen csak fölkapom a fejem, de elég gyanakvó vagyok ahhoz, hogy csapdát sejtsek a dologban. Mégis, szavaira elõ lépek fedezékembõl, és így szemtõl szembe kerülök vele. Az arca azonnal elárulja kilétét, mivel tekintete annak idején szó szerint beleégett memóriámba. Elmosolyodom és egy darabig csak nézem. Ugyan az a fegyverzet, az elengedhetetlen karddal. Nem sokat változott, talán kicsit férfiasabb lett, de ez nagyon is elõnyére vált.
- Ajánlat?... Miféle? – kérdezek vissza, de szemem mozdulatain tartom, végül ismét engedek a csábításnak és megmutatom szemeim, hogy újra közvetlenül láthassam vad tekintetét.
- Látom megtanultad a nyelvet.
- Kénytelen voltam, de mióta lettünk ilyen jó barátok?
- Ezt, hogy érted? – kérdezi kicsit csodálkozva, de védekezõ pozíciójából egy fikarcnyit sem enged.
- Tegezõ viszonyban lettünk, pedig a nevedet sem tudom… - felelem huncut, mégis vad tekintettel
- Én sem tudom a te neved, de nem adok egy szökevénynek akkora tiszteletet, hogy magázzam. – feleli marcona ábrázattal, ami kuncogásra késztet.
- Nocsak, ez az ajánlatod? Szökevénynek tartasz, mégis ajánlattal jöttél… bökd ki mi az és majd eldöntöm, hogy érdekel e? – rászorítok a markolatra.
- A kormány azzal küldött, hogy vigyelek vissza a bázisra, mivel egy kisseb csillagközi invázió van készülõben, amihez a segítségedet akarják igénybe venni. Szerintem baromság, és csak ki kellene téged iktatni az élõk sorából, de ezt a döntést felülrõl hozták. A segítségért cserébe, leszáll fejedrõl a vérdíj, és lehetõséget kapsz, hogy még egyszer használd a csillagkaput… – fejti ki, mire felvonom a szemöldököm és csak meredten nézek rá. Nem túl bõ információ, és az sem biztos, hogy hihetek neki, habár jó lenne eltakarodni errõl a helyrõl, ami lassan, de biztosan emészti föl régi önmagam. Mostanság talán túlságosan is megalkuvó lettem.
- Várom a válaszod, ha elutasítod, akkor erõvel viszlek be, nekem így is, úgy is megfelel… – micsoda határozott beszéd, bár azért számításba kellene vennie, hogy nem adom olcsón a bõröm.
- Kicsit több bizalmat is szavazhatnál, ha már akarsz tõlem valamit nem? – tekintete ismét gyilkossá válik, ami izgatóan hat érzékeimre. Persze ez nem az a szituáció, amiben ki kezdenék vele, de mégis, megmozgatja a fantáziám.
- Így hívjátok nem? Bizalom… Mennyit hallottam mér ezt az üres szót, amióta ezen a bolygón vagyok… mesélj kicsit bõvebben arról az invázióról! – kuncogom, majd lassan leengedem fegyverem. A csillagkapu jó messze van innen, ha csak nem szállították át, azóta máshová, így lesz idõm bõven becserkészni ezt a szépséges vadat, aztán majd meglátjuk, egyenlõre talán ésszerûbb bele mennem ebbe az ajánlatba.
- Erre nem vagyok feljogosítva… a részleteket a parancsnokságon fogod megkapni… – feleli, de a fegyvert nem engedi le. Mondjuk megértem, miért is bízna bennem, én sem teszem, és ha figyelembe vesszük, milyen sérülékenyek az emberek, akkor jogos a védelme. Az esõ lassan eláll, és már csak a tetõrõl csepegõ víz jelzi, hogy esett. A nap gyorsan eltakarítja a felgyülemlett felhõszerû képzõdményt, és pillanatok alatt válik a hely ismét perzselõ pokollá.
- Jól van… megyek önként… – rakom el fegyverem én megindulok felé, majd megállva vele szemben – Kira B Etor Duras, de szólíts Kirának… - nézek szemébe.