Igyekszem tartani vele a lépést, de nem túl egyszerû, fõleg az én tapasztalatlanságommal és ártatlanságommal. Mintha csak csetlenék-botlanék, és valójában fogalmam sem lenne mit teszek, az meg, hogy egyáltalán élvezi e amit csinálok, az még nagyobb rejtély. Nem szeretnék csalódást okozni, de önmagam sem tudom megtagadni, vagy úgy tenni, mintha baromira értenék a dologhoz. Ahogy elterít az ágyon, édes sóhajjal nyújtom ki felé karom és ölelem magamhoz. Annyira jó, õt közel érezni magamhoz. Az érzés, leírhatatlan és megmagyarázhatatlan, mégis leginkább ahhoz tudnám hasonlítani, mikor az ember, hosszú évek, kínkeserves vándorlása után hazaér. Keze végigsiklik testemen, és férfiasságomon megállapodva simogatni kezd. Ez igen heves reakciót vált ki belõlem és felnyögve, kezére fogok.  Magam sem tudom, hogy megállítani szeretném e, de az biztos, hogy a hirtelen erõs érzés, túl hirtelen számomra.
- Joakim… - suttogja nevem és tovább kényeztet. Ajkamba harapok és hevesen zihálok. Tekintetem, elmélyült és kissé talán ködös is, még a fejem is zavaros, mintha ezer kis méhecske döngicsélne benne. Kicsit talán félek is, de leginkább attól, hogy csalódást fogok okozni.
- Én is… - suttogom erõtlenül és kicsi kezemmel megindulok férfiassága felé. Nem tudom, hogy ezt kellene e tennem, de ha õ csinálja, akkor biztos neki is jól esne. Vagy nem? Nagyon bizonytalanul mozgok, és egyre inkább elbizonytalanodom, afelõl, hogy készen állok e erre. Szeretnék vele lenni, ez nem vitás, mégis, valahogy túl gyorsan érzem a tempót. Persze az okát tudom, ami a neveltetésembõl és a abból a ténybõl adódik, hogy jó darabig, szégyennek éreztem, a férfiakhoz való vonzódásom. Be kell látnom, hogy engem is ezek a normák vezérelnek, és bármennyire is vágyom rá, az eszem nem tudom félre rakni.
- Nem most fogod elveszteni a szüzességedet – suttogja és elengedve felül az ágyon. Értetlenül nézek rá. Valamit elszúrtam? Túl sokat agyaltam, biztos az a baj, vagy olyan béna vagyok, hogy elvettem a kedvét. Mindegy melyik a baj, hülyének, és ostobának érzem magam. Egy igazi kis pisisnek, aki 21 éves létére nem képes felülkerekedni kételyein. Lassan felülök és szemem könnybe lábad.
- Ennyire rossz voltam? – kérdezem félénken.
- Nem – kapom a határozott választ. - Nézz ide, Joakim – szavaira, azonnal odafordulok, és mikor meglátom merev farkát, nagyot nyelek. Nem csak az állapota lep, meg, de a mérete is. Tekintélyes az biztos. - Látod ezt? Miattad ilyen – suttogja, lágy hangon, ami annyira kellemes és megnyugtató. Kellemes Melegséggel tölt el, és megnyugtatja zavart kis buksim. - De ha most elveszem a szüzességed, akkor talán te magad leszel az, aki elõbb-utóbb rám un, és felébred benne, hogy korabeli fiúkkal is lehetne. De ha most nem hagyom magunkat tovább menni, akkor biztos vagyok benne, hogy kötõdni fogsz hozzám. És hidd el, az elsõ, igazi alkalom nem ilyen lesz. Sokkal szebb – mosolyog kedvesen, ami némileg megnyugtat, legalábbis annyira, hogy elmosolyodva közelebb húzódva, mellkasát kezdem cirógatni. Igaz lehet, amit mond, hisz alapjáraton, ez igazán nem én vagyok. A racionális énem is azt mondatja, hogy nem kell elkapkodni a dolgokat, még akkor sem, ha a szívem teljesen biztos a dolgában.
- I… igazad van, azt hiszem, így a legjobb.  És akkor mi… most mi van velünk? – kérdezem kicsit félve a válaszától. Ilyen sem fordult még velem elõ, hogy rettegjek a visszautasítástól, de az is igaz, hogy még soha senki sem volt rám ekkora hatással.
- Velünk? – sejtelmes mosolya ismét megrémít és elbizonytalanodva pillázok rá, hatalmas szemekkel. - Ha elviseled, hogy az újságok címoldalán fogsz díszelegni, mint Julian Connor barátja, és hogy mindenféle idióta dolgokat fognak rólad kitalálni, akkor hivatalosan is meg szeretnélek kérdezni, hogy járnál-e velem – szavain, igazán elgondolkodom. A hírnévvel járó hercehurcát sosem akartam, még úgy sem, hogy nem konkrétan én vagyok a célszemély. Mégis, ha vele akarok lenni, márpedig nagyon is szeretnék, akkor ezen is felül kell kerekednem és elfogadni a helyzetét. Egy alapos átgondolás után, a döntésem, már nem is olyan nehéz. Édesen elmosolyodom és bólintok.  
- Igen, járnék veled – megnyugtat, ahogy ezt kimondom, és arcomra ismét az a kedves elragadó mosoly ül ki, ami rendszerint szám szélén húzódik. Ártatlan, bájos és õszinte, ez minden, amit nyújtani tudok neki. Remélem, elégnek fogja érezni. Testem viszont, még mindig lángol, és farkam meg megremeg, epekedve, mintha figyelmeztetni akarna, hogy itt van és megfeledkeztem róla. Ahogy Megcsókol, átkarolom nyakát és viszonzom, forró és igen szenvedélyes csókját, amitõl egy a testem megremeg, és elszakadva ajkaitól halk, édes nyögéssel élvezek el, karjaiban. Teljesen elpirulok, hisz hozzám sem ért igazán, és mégis, már ennyitõl a mennyekben érzem magam.
- Egy csóktól? – kérdezi, és bár érzem rajta, hogy nem bántásnak, vagy gúnynak szánja, azért egy kicsit mégis kellemetlenül érzem magam, és lesütöm szemeim.
- Meg elõtte is… - suttogom, halkan.
- Nyugi, ez nem kellemetlen. Élvezed, ha velem vagy és neme ez hatalmas bók – csókol nyakamba.
- Menj, zuhanyozz le, addig én összeütök valami késõ éjszakai nasit – bólintok és csókját epekedve viszonzom. Tényleg olyan vagyok, akár egy megkergült tini. A szívem hevesen kalimpál és remegõ lábbakkal megyek ki a fürdõbe, letisztítani magam. A zuhany alatt lehunyom szemem és élvezem, ahogy a kellemes víz melengeti testem, felidézve ölelését.~ Jaj Joakim, kicsit kapd már össze magad, úgy viselkedsz mint egy bugyuta kisiskolás~ Csapok fejemre és elzárva a vizet lépek ki a zuhany alól. Egy szép törölközõt is találok, majd magamra kapva kisétálok a konyhába, ahol kedvesem, már el is készült a nasival. Közel lépek hozzá és édes mosollyal nézek rá.
- Elszaladok én is zuhanyozni, addig kezdj el enni, ha szeretnél, de a házat is felfedezheted, ha akarod – és Ahogy magához húz, ismét elpirulok. Nem kell mondanom semmit, testem reakciói teljes mértékig elárulnak. Túl ártatlan, és õszinte teremtés vagyok, ahhoz, hogy csak úgy el tudjam titkolni az érzéseim. Nem mintha szándékomban állna, de így kiadni magam, már az elsõ nap, talán buta dolognak fog bizonyulni. Félek a pofára eséstõl, hisz én csak egy fiatal, semmit mondó srác vagyok. Egy egyetemista, akinek tény, hogy nem ostoba, és még csúnyának sem mondható, de igazán különlegesnek sem. A konyhába érve meglepetten nézek kõrbe, az illatok és a csodás látvány, levarázsolja érzékeim. Álmos tekintetem, azonnal kitisztul és Julianra mosolyogva igazgatom meg, arcomba hulló tincseim.
- Jó reggelt.. – suttogom édes mosollyal és hozzá sétálva bújok hozzá.
- Neked is jó reggelt, hogy aludtál? – kapok egy finom puszit ajkaimra. Testem lángol a boldogságtól, ordítani és ugrálni tudnék, de azt hiszem, elég furán festenék, így visszafogottan bújok szerelmemhez. Milyen kellemes érzés, még a gondolatba is belepirulok. Az asztal csodálatosan van megterítve, de a leg csodásabb, az a rózsa az asztal közepén. Nehezemre esik felfogni, hogy ez mind csak miattam van itt.
- Jól aludtam, nagyon, csak… hiányoztál reggel az ágyból… - kuncogom és még jobban hozzá bújok. Nem bírom megállni, hogy ne tegyek megjegyzést a csodás terítékre.
- Nagyon fincsinek látszik, és az a rózsa gyönyörû..
- Csak a te kedvedért… - suttogja fülembe. Szemeim kikerekednek, nem is mertem remélni, hogy miattam, bárki ilyen csodás dologra képes. Csak pislogok és nézem a terítéket, no meg a rózsát és szemembe könnyek szöknek. Ez a fajta gondoskodás, és apró figyelmesség, már nagyon régóta hiányzott az életembõl. Valójában utoljára édesanyám kedveskedett nekem, reggelivel.
- Az enyém?... Miattam keltél fel és készítettél ennyi finomságot? – kérdezem hitetlenkedve, de közben arcomra, mosoly klúszik. Boldognak érzem magam, és a meghatottság, egyértelmû jelei mutatkoznak rajtam.
- Miért, ez annyira elképzelhetetlen? – kérdez vissza szemöldökét felhúzva. Felnézek rá, és kicsit szégyenlõsen, bólintok.
- Nekem még soha senki sem csinált ilyesmit… Gyönyörû, és nagyon jól esik. Már szavakkal sem tudom kifejezni azt a mérhetetlen boldogságot, amit okozol nekem… Pedig én nem adtam neked semmit… - próbálom elmagyarázni.
- De adtál, nem is hiszed mennyi mindent, és hidd el ha mondom, megérdemled. – közel hajol és hajamba túrja hosszú ujjait. Lágyan tapad ajkaimra, miközben én kezemmel átkulcsolom nyakát és a lepedõ megadva magát hullik le lábaimhoz. Nem foglalkozom vele, csak egyre szenvedélyesebben tapadok, és viszonzom édes csókját. A külvilág egyre távolibbnak tûnik, és a hangok, képlékenyen mosódnak össze. Álomszerû boldogságom, tejesen magával ragad és görcsösen kapaszkodom belé. Mindössze kedvesem halk szavai rángatnak vissza varázslatos képzelgésembõl.
- Joakim, terveztél valamit mára? – ködös tekintetem lassan ráemelem és kipirult pofival, pihegek, mint aki kilómétereket futott.
- Tessék? Mára, tervek? … - gondolkodom el, mire eszembe jut a tanulás, de nem akarom itt hagyni és bár a tanulás nagyon fontos, mégis úgy döntök, lesz ami lesz, már eleget tanultam és az egész éjszaka a rendelkezésemre áll, majd pótolom.
- Hát izé… Tanulást terveztem mára, de már eleget tanultam, és nem szeretném a mai napot távol tölteni tõled… Majd tanulok éjjel…
- Biztos nem lesz baj, ha éjjel tanulsz? – kérdezi kicsit aggódva. Az õszintét megvallva, kicsit szégyellem magam, amiért jelen pillanatban háttérbe szorítom a tanulást, de elég nagyfiú vagyok már, és egyszer kibírom, ha éjjel tanulok. A fél életem tanulással töltöttem, rám fér a lazítás és Julian mellett akarom tölteni ezt a mai napot.
- Nem lesz baj… - felelem édes mosollyal és kiveszem a szál rózsát, miközben visszatekerem magamra a lepedõt.
- Viszont egy tiszta ruha nem ártana… - szimatolok bele az illatos virágba.
- Rendben, adok egy pólót és reggeli után elviszlek a kollégiumba átöltözni… - feleli és kimegy a konyhából. A konyha hatalmas, igazi luxus, tele a legdrágább és legmodernebb eszközökkel, de még mindig a tisztaság az ami lenyûgöz. Szinte már beteges, és valószínûleg az orvosi diagnózisom a tisztaságmánia lenne. Minden sakkba-mattba áll. Végigsétálok az elõkészítõ pult mentén és kezemmel végigsimítok az eszközökön. Gyönyörû rozsdamentes acél, még a kések is nagysági sortrendben sorakoznak. Elég egy pillanatra nem figyelnem és az egyik csoda, meg is vágja ujjam, mire elkapva kezem szisszenek föl és reflexszerûen ajkaim közé tolom ujjaim.
- Au… a fene… ez nagyon éles… - az ajtó felé kapom tekintetem, ahol Julian áll, és elég furán néz rám.
- Csak megvágtam… bocsi, nem gondoltam, hogy ilyen éles… - nézek rá bûnbánóan, mint aki valami rosszat tett. Sietve lép mellém, megvizsgálni ujjaim, de nem nagyon vágtam meg, a vérem is csak éppen, hogy kiserken.
- Ezek mind orvosi acélból készültek, nagyon élesek, ne fogdosd õket… - ölel magához.
- Észrevettem, csak olyan fényesen csillogtak, nem is értem… - nevetek föl zavartan.
- Késztetést éreztem, hogy megfogjam. – megcsóválja fejét, és az egyik polcról elõvesz egy kötszeres ládikát.
- Nem gondoltam, hogy egy 21 éves srác elõl elkell raknom a késeket… - nevet fel õ is, mire kicsit megbököm a vállát, miközben próbálja letapasztani az ujjam.
- Na ez nem volt szép, én nem szoktam összedarabolni magam! – nevetek tovább. Nem veszem sértésnek, hisz látszik, hogy õ is csak viccel.
A reggeli után, visszaveszem tegnapi ruháim, és elmegyünk a cuccaimért.  A kollégium, szinte a feje tetején áll a tegnapi buli után, és mindenfelé, félrészeg fiatalok heverésznek, megpróbálva életet verni, másnapos tagjaikba. Julian a kocsiban vár rám. Az ajtóban ott áll életem megkeserítõje, dölyfös, lenézõ pillantásokkal mér végig.
- Jó reggelt, látom jó volt a buli.. – mosolygok kedvesen, ahogy elsétálok mellette, de persze nem bírja megállni, hogy ne szóljon be.
- Nem annyira mint a te estéd… Látom, mégis igazam volt, te is csak egy ribanc vagy és nem kell más, hogy hanyatt vágd magad, mint a megfelelõ fazon. Ezúttal, egy híres színész… - megállok és igen érdekesen nézek rá. Nem értem mégis honnan veszi a bátorságot, hogy beszóljon, ráadásul mi köze van hozzá?
- Parancsolsz?. – biccentem fejem oldalra.
- Szûzringyó, egy álomvilágban élsz, ha azt hiszed ez a fazon, csak nem megdönteni akar párszol és aztán úgy dob el, mint egy használt zsepit… - sétál el mellettem, meglökve vállam. Egy darabig állok és magam elé pislogok. Amiket mond az részben lehet igaz is, habár a szívem azt súgja nem így van, az eszem azért némileg kételkedik. Még mindig az a gond, hogy nem érzem magam elégnek Julianhez. Végül bemegyek, és átöltözve csatlakozom kedvesemhez.
- Valami baj van? – kérdezi kedvesen.
- Nem, dehogy, mehetünk… - felelem mosolyogva, habár látszik, hogy valami nem stimmel.

- Julian... nem arról van szó, hogy nem szeretném – suttogja és látom, nagyin töri szép kis buksiját valamin. - Én magam sem tudom mit szeretnék, vagyis… téged szeretnélek... de a vacsorát is, nem akarok csalódást okozni neked… én csak nem úgy terveztem, hogy egy kocsiban fogom elveszíteni a szüzességem... Lehet, hogy ez most úgy hangzik, mintha egy lány lennék, a kényes fajtából, de az elsõ egy különleges dolog. Vagy nem? – pillant fel rám hatalmas õzikeszemekkel, pirult arcocskával. Komolyan… meg kell zabálni. De miért is van ennyire zavarban?
- Mi a baj?
- Semmi, csak olyan hülyének érzem magam… Itt vagyok veled és minden porcikám vágyik rád és mégis olyanokon agonizálok, mint egy kis pisis. 21 vagyok, már nem kellene, hogy ennyire féljek a…
Hallgatása egy csókba fullad, amit õ maga kezdeményez, ezzel kifejezetten meglepve.
- Joakim, én majd megõrülök érted, de nem akarlak sürgetni… csak kérlek, ha egy csepp kétely is van benned, akkor szólj és leállok… nem vagyok benne biztos, hogy késõbb is képes leszek, ezért kérlek most döntsd el… - mondom halkan. Én már tudok valamit, amit õ csak késõbb fog.
- Én csak attól félek, hogy csalódást fogok okozni és holnap azt fogod mondani, nem kérsz már belõlem többet… Tudom ez buta felfogás, de nincs kételyem, akarlak, szeretnélek boldoggá tenni, csak épp azt nem tudom, hogy sikerülni fog-e… én tapasztalatlan vagyok teljesen, nem tudom, mit és, hogy kellene tennem.
- Nem lennél képes csalódást okozni nekem, és eszemben sincs holnap azt mondani, hogy nem kérek belõled többet. – jelentem komolyan. - Most haza viszlek… de magamhoz. – Picit megremeg és az öltönyömbe markol, de nem ellenkezik. Nyert ügyem van.

A házamba érve leveszi a cipõjét, és ahogy elkezdi dicsérni a lakást, inkább elé lépek. Megint õ kezdeményez, csókoljuk, simogatjuk egymást, majd vetkõztetni kezd.
- Nincsenek kételyeim… szeretném, kérlek, ne érzed magad kellemetlenül, bármit teszel nekem jó lesz, amíg veled lehetek…
Levetkõztetem én is, majd elindulunk oda, ahol ez az este véget fog érni.

Ahogy a hálóba érek vele, ledobom az ágyra.
Olyan hihetetlenül szép… olyan félelmetesen gyönyörû. Nem is nagyon tudom elhinni, hogy ez velem, pont velem történik meg. Oké, voltam már szép férfiakkal, de a szép és az ártatlan általában nem szerepel együtt egy mondatban, ha a pasi húszon felül van. Valamiért nem érzem, hogy össze kellene törnöm. Kedves vagyok vele és figyelmes, mert nem váltja ki belõlem azt a félelmetes undort, ami mindig felébred, ha fiatal fiúval vagyok. A többség ugyanis fellengzõs modorú, egoista kis pöcs, de õ más… õ teljesen más.
- Joakim… - suttogom a nevét, miközben a nyakát csókolgatom, és egyik kezemmel a férfiasságát simogatom. A karom után kap, beharapja az alsó ajkát, majd felnyög és a szemembe néz.
- Én is… - kezdené, pici ujjaival keresve a farkam, ami már úgy meredezik, hogy még engem is meglep.
- Nem most fogod elveszteni a szüzességedet - súgom a fülébe, majd rászorítok, és elengedve mellé ülök.
Hatalmas, értetlen szemekkel néz rám. Látom, fogalma sincs, hogy mi történik körülötte. Elõször végignéz magán, majd rajtam, aztán felül õ is a tekintetem keresi. Ahogy rám pillant aztán, elkapja a fejét és szipogni kezd.
- Ennyire rossz voltam? - kérdezi félve.
- Nem - mondom ki az egyértelmût. - Nézz ide, Joakim - szólítom fel. Ahogy megteszi, a farkam az ujjaim közéveszem. - Látod ezt? Miattad ilyen - súgom. - De ha most elveszem a szüzességed, akkor talán te magad leszel az, aki elõbb-utóbb rám un, és felébred benne, hogy korabeli fiúkkal is lehetne. De ha most nem hagyom magunkat tovább menni, akkor biztos vagyok benne, hogy kötõdni fogsz hozzám. És hidd el, az elsõ, igazi alkalom nem ilyen lesz. Sokkal szebb - mondom mosolyogva, mire bólint, és közelebb kukacol. Az érintésére is el tudnék élvezni, ahogy a mellkasom simogatja, miközben mellém bújik, de nem lökhetem el, így is bizonytalan.
- I… igazad van, azt hiszem, így a legjobb - mondja. - És akkor mi… most mi van velünk? - kérdezi félve, és rám pillant. Szép szemeitõl azonnal felötlik bennem a gondolat, hogy fenébe a romantikával, most rögtön leteperem, és a kifulladásig. De nem szabad.
- Velünk? - kérdezek vissza mosolyogva, és egy tincsével kezdek játszani. - Ha elviseled, hogy az újságok címoldalán fogsz díszelegni, mint Julian Connor barátja, és hogy mindenféle idióta dolgokat fognak rólad kitalálni, akkor hivatalosan is meg szeretnélek kérdezni, hogy járnál-e velem - vigyorgok rá.
Lefagy, látom, hogy gondolkodik, talán a média miatt lehet a pár pillanat, de aztán felnéz rám. Barna szemei csillognak, ahogy bólint.
- Igen, járnék veled - nevet fel megkönnyebbülten.
Teljesen meztelenek vagyunk mindketten, látom rajta, hogy neki is áll a farkincája elég rendesen. Megcsókolom, meg kell csókolnom, hiszen most kezdtünk járni.
Ahogy a nyelvem a szájába hatol, felnyög. Érzem, ahogy remegni kezd a teste, pedig minden erõmet felemészti, hogy ne érjek hozzá odalent. Õ sem ér magához, hiszen a nyakamat öleli, mégis elszakad tõlem a csók közben, hátraveti a fejét és felnyög.
Lepillantok, és megmosolyogtat az ártatlansága.
- Egy csóktól? - kérdezem, de nem vagyok picit sem bántó. Eszemben sincs megbántani.
- Meg elõtte is… - kezdené teljesen zavartan, de csak magamhoz ölelem, és a fülébe súgok.
- Nyugi, ez nem kellemetlen. Élvezed, ha velem vagy és neme ez hatalmas bók - súgom, belecsókolva a nyakába. - Menj, zuhanyozz le, addig én összeütök valami késõ éjszakai nasit - hajolok el tõle, és egy gyors csók után felállok az ágyról. A gardróbban keresek neki egy fürdõköpenyt, majd, megmutatva neki, hogy hol is van a fürdõszoba, útjára engedem.
A konyhában találok pici csirkemell falatokat, így azokat dobálom bele a fritõzbe. Nem vagyok híve ennek az új, olaj nélkül sütõs mániának. Olaj nélkül talán egészségesebb, de semmi ízen nincs. Kell az olaj, és pont.
Hasábburgonyát is sütök ki, épp akkor végzek, amikor õ is.
- Elszaladok én is zuhanyozni, addig kezdj el enni, ha szeretnél, de a házat is felfedezheted, ha akarod - suttogom neki, ahogy magamhoz rántom még picit vizes testét. Fülig pirulva bólint, majd õ a nekem egy pici csókot, és komolyan… a tenyerembe kell nyomnom egy körmömet, hogy ne dobjam fel a konyhaasztalra, és tegyem a magamévá olyan tempóban, hogy pihegni se legyen ereje a végén.
Elválok tõle, végigsimítok az arcán és megint rájövök, hogy kell nekem.
Mióta itt van, eszembe sem jutott… de. Persze, hogy eszembe jutott, hogy mit lehetne sütni csirke helyett, de ha vele vagyok, ha ott van mellettem, akkor csak õ érdekel, senki más. Nem fogom érte abbahagyni…. nem vagyok rá képes.

A fürdõben persze, segítenem kell magamon, így meztelen testét és vágyban úszó szemeit magam elé képzelve lendítem át magam a határon, és sóhajtva mosom le magam.
Nem sok idõ, és õ fogja ezt tenni. A kezével, a szájával… ohh, istenem. Nem szabad belegondolnom, hogy milyen lesz, ha a szájában leszek, és úgy pillant fel rám, vidáman, kéjesen csillogó szemekkel. Nem kellene, mert megint csak felizgulok.

* * *

Másnap reggel sokkal hamarabb kelek fel, mint õ.
helyesebben, mire õ felébred, én már csinálok kávét, teát, és egy kis reggelit. Villás reggeli: rántotta. Imádom, és tudom, hogy jól fog neki esni. Ha az nem is, akkor az egy szál vörös rózsa, amiért leszaladtam kora reggel, és csak õt várja az asztal közepén, az biztosan, így amikor kilép a hálóból, és elindul a konyha felé, akkor már nagyon várom, mit reagál majd.
Szeretnék neki boldog perceket okozni… és hétfõn ráérek keresni valakit Hunternek. Ez itt most csak Julian és Joakim hétvégéje.

Közelebb lép, én pedig nem vagyok képes levenni róla szemem. Férfias vonzereje, teljesen megbabonáz és úgy érzem menten elveszek, csodás tekintetébe, amivel úgy néz rám, min ha mindjárt fel akarna falni. Mégsem zavar, valahogy tõle jól esik, kellemes érzéssel tölti el mellkasom. Minden egyes szívdobbanásom érzem mellkasomban, szinte ki akar ugrani, ahogy arcomra simít, majd ajkaim veszi célba. Forróság és vágy halmozódik parányi testemben, amire az eszem azt súgja ez nem helyes, de az érzésem meggátolnak, hogy az eszemre hallgatva állítsam meg. Epekedem utána, minden porcikám vágyik érintésére.
- Én… - suttogom remegve. Lábaim, mintha föladnák a küzdelmet és elzsibbadva erõtlenné válnak.
- Psszt. Most ne szólj egy szót sem – hangja ismét megremegtet, és ahogy beránt egy védettebb helyre kicsit megrémülök a hirtelen mozdulattól, de ellenkezni eszemben sincs. A külvilágból semmit sem érzékelek, csak a két csodás szemár lebeg szemeim elõtt, és ahogy fölém magasodva, veszi birtokba egész lényem. A híres önuralmam, a múltba vész, mintha sosem létezett volna, amitõl kicsit butának érzem magam, de jelenleg ez sem érdekel igazán. Ez a férfi, mintha álmaimból lépett volna ki, hogy végre megtaláljam az igazi boldogságom.
- Meg foglak csókolni – halk, visszafogott hangja, simogatja érzékeim, és bõrömön kellemes borzongás fut végig.
- Érezni akarom az ízedet. Most azonnal – forró lehelete égeti bõröm, ahogy egyre közelebb hajolva suttogja édes szavait. Én is vágyom rá, érezni akarom õt és csak õt. Szeretném, ha a világ forgása megállna és ez a csodás pillanat egy örökkévalóságig tartana. Kezemmel akaratlanul markolok karjába, mintha attól félnék, ha kezemmel nem érzem bõrét, akkor eltûnik, mint egy csodás álom és felébredve ismét csak magam leszek, egy szobában ahol csak könyveimben találhatok vigaszt.
 - Julian… - suttogom lágy és félénk hangon. Nem tõle félek, valamiért tõle egyáltalán nem tartok, sõt biztonságot nyújt közelsége. Úgy érzem bármit is akar tõlem, neki akarom adni, valamiért bármit megadnék, hogy boldoggá tegyem. Ajkai lassan az enyémhez tapadnak és szenvedély önti el testem, amitõl megremegek és még jobban rászorítok karjára. Az érzés elképesztõ és leírhatatlan, mintha agyam összefolyna egy nagy katyvaszt alkotva és a gondolataim megszûnnének létezni. Csak az érzésre tudok koncentrálni, és ahogy megérzem combját ágyékomnál egy akaratlan, halk nyögéssel engedem be nyelvét ajkaim közé. Csókja elég lágy, de ugyanakkor heves és szenvedélyes. Érzékeim lebénulnak, és csak arra vagyok képes, hogy a kissé tapasztalatlan stílusommal viszonozni tudjam csókját. Ügyetlennek érzem magam, de ez ellen nem tudok tenni, csak úszom az árral, mint egy hajótörött és jelen pillanatban az egyetlen biztos pontom Julian. Hevesen kapaszkodom bele, már ujjaim is elkékülnek, és közben egyre többet nyöszörgök bele csókjába. Nyelvének simogatása, testének közelsége és illata, elbódít. Lassan elválik tõlem, én pedig elgyengült tekintettel és remegõ végtagokkal nézek tekintetébe. Nem tudom mit mondhatnék, az agyam egyszerûen nem mûködik, és még többet akar belõle. A képek és a hangok is csak lassan tisztulnak ki, a külvilág pedig ismét mozogni kezd, de még így is zsong a fejem, teli olyan gondolatokkal, amik eddig nem nagyon foglalkoztattak. Ujjam óvatosan simítom ajkaimra, némileg kételkedve, hogy nem csak álmodom az egészet, de a forró érzés, és vágyaim nagyon is valósak. Mély nyomot hagynak bennem, egész lelkemig hatolnak.
- Joakim… - hangja visszaránt a valóságba, de tekintetem még mindig a homályba vész, jelezve, hogy a hatás. túl intenzív és mély ahhoz, hogy épp ésszel fel tudjak mérni bármit is. Kezemmel még mindig karját fogom, de ezt a tettem nem érzékelem.
- Te… neked… én… - próbálok, valami értelmes mondatot összehozni, de a szavak, jelenleg, csak értelmetlen betûk halmaza. Nincs értelmük, vagy jelentõségük. Egyre inkább megcáfolom önmagam, és nem csak józan eszem, vagy ítélõképességem veszítem el, de szívem is. Rettegés fog el, a gondolattól, hogy talán csak játszik velem, hisz miért is kellene neki, egy olyan fiú mint én? Egy senki vagyok és nem kizárt, hogy most mégis beleesem abba a bizonyos csapdába, amitõl mindig igyekeztem távol tartani magam.
- Meleg vagyok, és jelenleg téged akarlak a legjobban a világon – feleli a fel sem tett kérdésre. Vajon tényleg ezt akartam kérdezi? Nem mintha számítana, mert ahogy fülemhez hajolva, harap rá lágyan, majd nyakamba csókol, ismét megszûnnek a zavaró gondolatok. Nem az nem lehet, hogy csak játszik velem, én nem tévedhetek ekkorát. Felõle, nem érzek kételyt, hazugságot. Tényleg engem akar. Erõsítem meg magam ezekkel a gondolatokkal és ismét átadom magam vágyaimnak. Kezemmel hátára simítok és magamhoz vonva kapaszkodom belé tovább. Szeretném, nem is akarom, hogy kelljek neki, ezért jelen pillanatban a világot is megtagadnám, bármit megadnék neki.
- Gyere, hazaviszlek – suttogja, de mire bármit is mondhatnék, már húz is maga után. Beszállok a kocsijába és ahogy mellém ül, csak csendben gondolkodom. Veszettül mozognak a kis fogaskerekek, mikor az ülésem megadja magát. Kicsit megrémülök, de amint megérzem ajkait, viszonzom csókját. Hevessége nagyon meglep, mintha föl akarna falna, de nem zavar, élvezem minden egyes pillanatát. Mégis mélyen legbelül ott motoszkál bennem, hogy ez így nem helyes, hisz nem is ismerem igazán, de ami még fontosabb és lehet, hogy meglehetõsen nagy butaság, de nem egy kocsiban szerettem volna elveszíteni a szüzességem.
- Julian... – tolom el szuszogva. Alig kapok levegõt és össze szeretném kapni magam, hogy megbeszéljek vele valamit. Tudnom kell, mert az érzéseim vagy becsapnak, vagy tényleg õ az akire egész életemben vártam. Bárhogy is, tudnom kell.
- Nem akarod? – kérdésére csak tekintetébe nézek. Nem akarok butának látszani, és csalódást okozni neki, ezért hirtelen nem is tudok mit mondani.
- Kívánlajk, Joakim. De ha azt kéred, leállok… de akkor velem kell vacsoráznod holnap – suttogja. Tekintete tele van vágyakozással, és érzem csak engem néz velük. Neki nem egy strigula lennék, a jaj de vagány vagyok noteszemben, õ tényleg engem akar. Ez boldoggá tesz, eloszlatja kételyeim. Az a csodás szempár megbabonáz. Elmosolyodva nyelek egy hatalmasat majd óvatosan végig simítok arcán és karján. Érzem, hogy remeg, ami nagyon meglep, de ugyanakkor boldogsággal tölt el.
- Julian.. nem arról van szó, hogy nem szeretném. – suttogom, miközben tovább simogatom karját. Nagyon gondolkodom, hogy mit kellene tennem és jelenleg nem a dolog helyessége aggaszt a legjobban. Félek, hogy csalódást okoznék neki, hisz tapasztalatlan vagyok és nem tudom mi történne velem, ha holnap közölné, ennyi volt, unalmas vagyok és nem akar többé látni. Ostobaság ezen rágódni, de én már csak ilyen ostoba vagyok. Ha kiadom neki magam és õ összetörve, dob el mint egy használt zsepit, az még rosszabb lenne, mint ha egy olyan sráccal tenném meg, akitõl nem is várok mást.
- Én magam sem tudom mit szeretnék, vagyis… téged szeretnélek.. de a vacsorát is, nem akarok csalódást okozni neked… én csak nem úgy terveztem, hogy egy kocsiban fogom elveszíteni a szüzességem.. Lehet, hogy ez most úgy hangzik, mintha egy lány lennék, a kényes fajtából, de az elsõ egy különleges dolog. Vagy nem?.. – nézek rá édes tekintettel. Szégyellem magam, és zavarodott vagyok, mintha valami megerõsítést várnék tõle, hogy helyesen cselekszem, ha csak hagyom magam. Nem szól semmit, csak figyel engem, amitõl még jobban összezavarodom és rettentõen butának érzem maga. Elpirulok és kezem az arcom elé teszem.
- Mi a baj?
- Semmi, csak olyan hülyének érzem magam… Itt vagyok veled és minden porcikám vágyik rád és mégis olyanokon agonizálok, mint egy kis pisis. 21 vagyok, már nem kellene, hogy ennyire féljek a… - hallgatok el kicsit és elemelve kezeim, nézek rá ismét. Hirtelen világosodom meg, hogy mi is az igazi problémám, az pedig nem Julian hevessége, vagy a bizonytalanság. Csak a csalódástól való rettegés. Tényleg ilyen gyáva lennék, de mióta váltam ilyenné? Furcsán néz rám, mintha ki akarná találni gondolataim, de nem hagyom szóhoz jutni, nem engem nem befolyásolhatnak a félelmeim, azzal megtagadnám önmagam. A hajába túrok és magamhoz vonva csókolom meg. Nem ellenkezik és karjával átkarolva viszonozza csókom. Heves vagyok és kicsit ügyetlen, de érezni lehet, hogy igyekszem a lehetõ legtöbbet kihozni magamból. Ahogy ismét elválunk, tekintete kissé ködössé válik, de lehet, hogy csak az én agyamra szállt rá valamiféle ködfátyol.
- Joakim, én majd megõrülök érted, de nem akarlak sürgetni… csak kérlek, ha egy csepp kétely is van benned, akkor szólj és leállok… nem vagyok benne biztos, hogy késõbb is képes leszek, ezért kérlek most döntsd el… - suttogja, miközben levegõ után kapkod. Látom tekintetében a vágyat, és úgy érzem, bánatot okoznék a nemleges válaszommal, ráadásul nem érzem úgy, hogy nemet szeretnék neki mondani, sõt vágyam egyre csak fokozódik ahogy csodás tekintetét figyelem. Akarom õt, ez nem kétség, de nem egy éjszakára.
- Én csak attól félek, hogy csalódást fogok okozni és, holnap azt fogod mondani, nem kérsz már belõlem többet… Tudom ez buta felfogás, de nincs kételyem, akarlak, szeretnélek boldoggá tenni, csak épp azt nem tudom, hogy sikerülni fog e… én tapasztalatlan vagyok teljesen, nem tudom, mit és, hogy kellene tennem… - szavaimra elneveti magát. Nem tudom mire válni, talán a kép amit vágok hozzá elég mimózára sikerül, de most annak is érzem magam, Egy kisgyereknek, aki a felnõttek világába tévedve, zavartan szemléli az eseményeket.
- Nem lennél képes csalódást okozni nekem… és eszemben sincs holnap azt mondani, hogy nem kérek belõled többet. – kicsit komolyabbra veszi a formát és szemembe nézve csókol nyakamba.
- Most haza viszlek… de magamhoz.. – suttogja. Hangjától egész gerincemig megborzongok, és halk sóhaj hagyja el ajkaim. Testem megremeg és öltönyébe markolva bújok hozzá.
- Vigyél, ahová csak jól esik… - suttogom erõtlenül, mire lassan elválik tõlem és arcomra simít. Érintésére kicsit lehunyom szemem és megnyugvás tölti el lelkem. A kétely ami eddig gyötört varázsütés szerûen foszlik szerte és ismét boldogsággal telik el parányi testem. A széket visszaállítja eredeti állapotába és beindítva az autót, elhajtunk.

A házához érve, csak ámulok. Nagyon szép és látszik, hogy nem csak gazdag, de az ízlése is kiváló. A rend és a tisztaság, ami fogad, egész egyszerûen meghökkent. Persze eszembe sem jutott, hogy egy koszos lakásban lakik, de itt még a légy is seggre esik, szerintem még egy porszem sincs az egész házban. Megállok az ajtóban és úgy nézek kõrbe.
- Miért álltál meg? – kérdezi csodálkozva.
- Semmi, csak, leveszem a ciõm.. – mosolyodom el édesen, majd szépen leveszem cipõim és lerakom õket egymás mellé.
- Nagyon szép az otthonod… - suttogom, de ahogy fölnézek, már ott áll elõttem. Nagyot nyelek, hisz azért félelem van bennem, még akkor is, ha kételyeim már elmúltak, viszont azt is észre veszem, hogy kicsit talán benne is van kétely, vagy félelem, talán még õ maga sem volt szûzzel és nem tudja mit tegyen, hogy ne rémisszen el teljesen. Ez megnyugvással tölt el, úgy érzem kell valamit tennem, hogy éreztessem, nem félek tõle, csak a saját bénaságomtól. Végigsimítok karján föl tarkójáig és közel lépve hozzá, vonom magamhoz egy lágy, de szenvedélytõl duzzadó csókra. Érzékeltetni akarom vele, hogy bármit fog tenni, én elfogadom, ha az õt boldoggá teszi, és örömet okoz számára. Felkészültem már, hogy fájni fog, és nem várom el tõle, hogy visszafogja magát, csak azért mert még szûz vagyok. Persze örülnék neki, ha figyelembe venné, de csak annyiban, hogy ne várjon tõlem csodákat.
- Nincsenek kételyeim.. szeretném, kérlek, ne érzed magad kellemetlenül, bármit teszel nekem jó lesz, amíg veled lehetek… - suttogom ajkaira. Lassan mozgom, de igyekszem minél határozottabb, lenni, habár kezeim remegnek, amint elkezdem kilazítani nyakkendõjét, majd ingét gombolgatom és lágy csókokkal illettem nyakát. Illata teljesen megbolondít, elvarázsolja érzékeim és vággyal tölt el. Kicsi kezem mellkasára siklatom és letolom ingét. Egy darabig, csak nézi amit csinálok, és nem tesz semmit, de ugyanakkor tekintete vágyat sugall, így nem bizonytalanít el. Férfias teste megvillan a lámpa fényében, amit teljesen megszabadul felsõ ruházatától, majd hirtelen magához ránt és vadul csókolni kezd. Elég hirtelen jön, és bár nem zavar, némileg meglep, ahogy vadul szedi le ruháim. Egy pillanatra el is felejtem, hogy a ruha nem az enyém, és talán jobban kellene rá vigyáznom, de mégis ki tudna ilyesmire gondolni, egy ilyen helyzetben? Megadóan simulok karjába és segítek neki kihámozni magam, miközben csókjait viszonozva indul meg velem az egyik irányba. Nem tudom hová visz, vagy mit fog velem tenni, de nem is érdekel. Fura és ismeretlen terep ez számomra, az érzelmek világa, amibõl eddig nem sok jutott számomra, mégis most gyorsvonatként száguld velem valahová, az ismeretlenbe, amit mégsem rettegéssel, hanem örömmel és nyugalommal tölt el.

- Az imént ittam egy barack levet, de elég meleg van itt… azt hiszem még egy jól fog esni… - suttogja félénken. Édes. - Amúgy én nem annyira szeretem a horrorfilmeket, a legtöbbnek semmi mondanivalója, de amit öntõl… Vagyis tõled, láttam, az nagyon megfogott… A lélektan, amit levezettél benne, igazán életszerû és hátborzongató egyben. – Hm. Érdekes kölyök, az biztos. Nem csak nagyon szép, de még okos is. - Sajnálom, nem sértésnek szántam.
- Ugyan, ez inkább bóknak hatott. Sokat készültem arra a szerepre, olvasgattam kicsit, hogy át tudjam élni, amit egy bomlott elme érezhet, de nem volt egyszerû feladat.
Ahogy a pulthoz érünk, ismét felém fordul. Nekem meg megint eszembe jut, hogy mennyire szép. Akarom… kell.
- Biztos, hogy csak barack levet kérsz?
- Hát lehet, hogy most narancslevet kellene innom.
- Én nem pont így értettem, csak arra célzok, hogy vannak itt kimondottan finom koktélok is, nem kell szimpla gyümölcslevet innod, vagy netán fiatalkorú vagy még?  Ha már itt tartunk a nevedet is elárulhatnád… – pillantok rûá. Ha a nevét tudom, késõbb is meg tudom akár keresni. De azért remélem, hogy már nem kiskorú.
- Elnézést, nem akartam faragatlan lenni. A nevem Joakim Collins és már 21 vagyok, ihatnék alkoholt, csak nem szoktam, mivel nem bírom. Könnyen a fejembe szál és szeretek, józanul gondolkodni… célszerû, ha az embert folyton megpróbálják kihasználni, ráadásul, ha spicces állapotban vagyok, akkor még ennél is többet beszélek és csupa ostobaságokat. Kicsit kellemetlen, legalábbis másnap.
- Értem, de ne aggódj, eszemben sincs kihasználni téged, vagy a spicces állapotod… - Talán csak egy kicsit, de neki arról sem kell tudnia. - A sok beszéd, pedig nem zavar.
Egy ideig ülünk, iszogatunk és beszélgetünk, de aztán fel szeretne állni - viszont nem sikerül neki. Én meg jót nevetek rajta. Nem csak szép, édes és okos is.
- Na ezért nem iszom, mert csak beszélek és beszélek… nem hagyok másokat szóhoz jutni, másnap meg visszagondolok és butának érzem magam… Nem lenne kedved táncolni? Most úgy érzem az andalgás nagyon is menne… - néz rám nevetgélve.
Hm…Hiába kérdezem, hogy bírni fogja-e, mindenképp táncolni akar, így segítek neki és felállunk.
- Finom az illatod, nagyon finom. – A hangja, a tekintete… az egész srác teljesen megrészegít. Sosem éreztem még ilyen vágyat.
- Szépek a szemeid – felelem neki, és beletúrok hosszú, selymes hajába.
- Épp mondani akartam… szépek a szemeid. Gondolatolvasó vagy? – nevet fel. A hangja olyan, akár millió kis csengõ.
nem. Õt nem akarom, nem tudom bántani. Rá szükségem van. A szerelmére, a testére, az ízére, az illatára.

Az egészet tönkreteszi az, hogy egyre többen vannak körülöttünk.
Egyre idegesebb vagyok, hogy nem lehetek vele, és egyre inkább elkezdek új játszótárs után kutatni.
Végül alig két órás beszélgetés után megegyezünk, hogy három új darab fõszerepét megkapom, és egy filmben is egy kisebb szerepet. Remek este, de nekem most Joakim kell. Az illata…
De ahogy odamegyek, a lány, aki vele volt, már ébresztgeti.
- Bocsi, drágám, hogy így elhanyagoltalak… - simít végig az arcán.
- Semmi baj. Hol vagyok? Mi történt? Ja igen… elaludtam? Elnézést, csak... – látom, hogy mennyire zavarban van, amit csak fokoz az, hogy összefejel a lánnyal, ahogy fel akar kelni. Ezt követõen úgy látom, hogy mindjárt elsírja magát, de csak elköszön és elrohan.
A lányra nézek, majd megrántom a vállam, és utána szaladok. A kijáratnál találom meg.
- Joakim… - szólítom meg. Ahogy megfordul… könnyesek a szemei.
- Elnézést, hogy kellemetlenséget okoztam… - mondja halkan.
- Nem okoztál kellemetlenséget. Én is jól éreztem veled magam és nem a te hibád volt, hogy elaludtál.
- De igen… Mindig úgy véltem, hogy a tetteim alapján ítéljenek meg az emberek, ezért igyekeztem úgy viselkedni, hogy ne akasszanak rám különféle bélyegeket, mint a könnyen megkapható, vagy szánalmas. Most mind a kettõt sikerült megcáfolnom… Berúgtam és olyan dolgokat mondtam neked, amiket nem illik, aztán elaludtam a pultnál, mint egy alkoholista… - Milyen kis szemérmes. - Ez nem én vagyok, legalábbis azt hittem, hogy nem. Céljaim vannak és határozott véleményem, mind a viselkedésrõl és az életrõl.
- Felejtsd el, nem tettél semmi kivetni valót… Inkább haza kísérlek. Nem is tudom, mostanában tünedeznek el emberek a városban, nem kellene egyedül kószálnod az éjszakába… - mondom. Szeretem hallani az emberek véleményét a tetteimrõl.
- Attól nem tartok… pénzem nincs, kirabolni nincs értelme, az eltûntek pedig jóval idõsebbek nálam, ha sorozatgyilkos mászkál erre, akkor sem én lennék a zsánere.
- Ebben biztos vagy?
- Igen. Az egyetlen érték rajtam az a ruhám, de ez sem az enyém, kölcsön kaptam Nathalie testvérétõl, szóval holnap vissza kell adnom, a negyventõl pedig messze vagyok, és mivel az összes eltûnt férfi negyven fölött járt, a sorozatgyilkostól sem félek. Ez a kategória az, ami kiszámítható, mert vagy úgy leszel áldozat, hogy beletartozol az érdeklõdési körébe, vagy üldözöd és rájössz a titkára… nos, én senkit sem üldözök.  De köszönöm, a felajánlást elfogadnám, mert…  Jól érzem magam a társaságodban…- pirul el teljesen és beharapja az ajkát.

Közelebb lépek. Elõször csak nézem õt, és õ is engem, aztán egyik ujjammal végigsimítok az arcán, kisimogatva egy hosszú tincset szép arcából. Közben végig szép ajkait nézem, majd egy hirtelen ötlettõl vezérelve simítok rájuk.
Puhábbak, mint valaha gondoltam volna. Teljesen elvarázsol a puszta jelenléte is, pedig semmit sem tesz, de szinte ömlik belõle az erotika.
- Én… - suttogja.
- Psszt - mosolygok rá. - Most ne szólj egy szót sem - mondom halkan, majd megragadom a karját és a fal mögé rántom, ahol nem látszunk akkor sem, ha valaki kijön.
Bentrõl kihallani a zenét, az emberek hangját, nekem mégis csak azok a gyönyörû szemek, a szép ívû ajkak, a mesteri arc, és édes szuszogása számít, semmi más. Megszûnik minden, csak ketten vagyunk az egész világon.
- Meg foglak csókolni - szólalok meg halkan, mintha valami tündér lenne, akit a hangos szavak elijesztenek. - Érezni akarom az ízedet. Most azonnal - szuszogom, és közelebb hajolok. Nem tiltakozik, a tekintetemet keresi, ujjaival a felkaromba mar, de nem tiltakozik egy pillanatig sem.
- Julian… - suttogja a nevem… de olyan hangon, hogy megremeg tõle az ágyékom. Ha az ágyban súgná így a nevem, miközben épp belehatolok szûk, forró testébe, figyelve könnyfátyolos, vágytól ködös tekintetét, levegõért kapkodóü, csókoktól vörös ajkait, érezve testének illatát.
Szükségem van rá.
Megnyugtat.
Kell nekem…

Ajkaim úgy tapadnak az övére, mintha csak erre vártam volna eddigi életemben, mintha ez lenne az egyetlen örömöm. Mégis olyan finom próbálok lenni, amennyire csak képes vagyok rá. Nem harapom, nem szívom, finoman masszírozom ajkaimmal, nyelvemmel a száját, amíg egy halk nyögés után be nem enged, hogy végre nyelvét hívhassam õrült táncba. Nem tudom, mennyi idõ telik el a csók alatt, hiszen minden megszûnik, de azt az egyet tudom, hogy soha, semmit nem élveztem még ennyire mint azt, hogy vele lehetek. A karjaimban tarthatom, lábammal finoman az övéi közé furakodhatok, térdemmel alig érintve, mégis masszírozva ágyékát.
Egyre inkább belenyöszörög a csókba és tudom, ha nem állok le, akkor itt fogom leszaggatni róla a ruhákat.

Szuszogva szakadok el tõle, tekintetét keresve.
Ajkai elnyílnak, piheg, majd nyelvéve simít végig ajkain, mintha az ízemet keresné. Ujjai még mindig felkaromba marnak, de nem zavar.
- Joakim… - súgom.
- Te… neked… én… - kezdené, de nem tudom, a gondolatai szaladtak-e így szét, vagy ennyire zavarban van. Most nem is számít.
- Meleg vagyok, és jelenleg téged akarlak a legjobban a világon - hajolok közel ismét, ezúttal a fülét rágva, a nyakába csókolva. Karjai a hátamra csúsznak. Egyre túlfûtöttebb a hangulat kettõnk között, és tudom, muszáj leállnom, mert meg fogom tenni. De nem. Ennyivel nem rendezhetem le. Mikor itt van velem eszembe sem jut, hogy mit teszek, mire vágyom, õ tölti ki minden gondolatomat, minden érzékszervemet. A látványa, a hangja, az illata, a bõrének és hajának selymessége.
- Gyere, hazaviszlek - súgom, és elkezdem húzni a kocsim felé.
Ahogy beül mellém, elszabadul bennem a vadállat. Hátradöntöm az ülését és ismét az ajkaira marok, olyan hévvel, hogy én is meglepem magam.
- Julian... - tol el szuszogva.
- Nem akarod? - kérdezem. Nem felel, egy szót sem szól, így még egyszer megcsókolom, ujjaimmal finoman érintve férfiasságát a nadrág anyagán keresztül.
- Kívánlajk, Joakim - súgom ajkaira. - De ha azt kéred, leállok… de akkor velem kell vacsoráznod holnap - súgom.
Remegek, annyira szeretném, de ha nem akarja, hanem vacsorát kér, akkor lassítok.

Elsõ lépések a vég kezdete fel! (Szigorúan 18-éven felülieknek, csak saját felelõségre)

- Felejtsük el, a teóriát, miszerint létezik olyan személy, aki a légynek sem tud ártani. Ilyen nincs és nem is lesz, az emberi természethez hozzá tartozik a túlélési ösztön és az agresszió. Néhányan tudjuk kezelni, mások nem…, de ha õszintén magunkba nézünk, vajon, hányan gondoljuk ezt a tévhitet magunkról? Túl sokan, pedig nyílván valóan, már a legtöbben kiejtették szájukon, azokat a szavakat, vagy megfordult a fejükben, hogy ezt a fazont, mindjárt kicsinálom, vagy agyon ütöm. Persze ezeket nem gondoljuk teljesen komolyan, mégis az emberi természetrõl sokat elmond. Akkor miben különbözik egy épp elme a megbomlottól? Nem sokban, mindössze a tetteink, vagyis a ki nem mondott, de gondolatok tetteinké formálásában…
A tábla nagyot nyikorog, ahogy a professzor áthúzza azt a bizonyos szót. „ Az elme szabadsága” Kedvelem az órát, igen érdekes megvilágításba helyezi az emberi alaptermészetet. Már tavaly is látogattam néha a kurzust a kriminál pszichológia, szakon, de fölvenni, csak ebben az évben tudtam. Lenyûgözõ számomra, ahogy boncolgatja az elme legmélyebb zugait. Úgy ülök, az elõadóteremben, hogy le sem veszem tekintetem mozdulatairól, teljesen uralja a környezetét és a mondandója úgy hatol át agyamon, mint egy éles kés, majd birtokba veszi és nem ereszti, de ezzel nem csak én vagyok így. Mindenki, szívesen jár erre az órára, ami nem véletlen. Az óra végén, kérdéseket lehet föltenni, így gyorsan összekapom magam, hogy ne álljon elõttem km-es sor, de elég béna mozgásom és lábaim elgémberedtek, szóval, mire kivergõdöm a hatalmas elõadó terembõl, már vagy 20-an várnak az irodája elõtt.
- Remek… - fújom ki a levegõt és könyveimmel, no meg laptopommal a hónom alatt kullogok a másik irányba, ezt a sort már nincs idõm kivárni, így is valószínûleg késésben vagyok. Az órámra pillantok és már elmúlt 4, így gyorsan a nyakamba kapom a lábaim, hogy a kollégiumhoz rohanjak. Mára megbeszéltem az egyik barátnõmmel, hogy elmegyek egy estélyre, amit az édesapja rendezett. Idekinn kellemes tavaszias idõ van, a nap finom melengetõ, de még nincs akkora ereje, hogy leizzasszon. A kóválygó diákokat kerülgetve, futok és igyekszem nem elszórni a cuccaim, miközben egy-egy elém kóvályog. Mintha nem is figyelnének a lábuk elé. Ahogy befutok a kollégium elõterébe, megcsörren a telefonom is.
- Szia Nathalie, már készülök, igyekszem, csak még … izé, kicsit elhúzódott az óra… - magyarázom, miközben lepakolom a könyveket és fél kézzel vetkõzni kezdek.
- Jól van, csak nyugodtan, azért hívlak, mert kocsit küldetek érted, hogy biztosra ideérj…
- Jah, jó, már a zuhany alatt vagyok… puszi.. – rakom le, és mielõtt kinyitnám a csapot, az ágyig hajítom telefonom, a nyitott ajtón át, majd elhúzva a zuhanyfüggönyt, kezdek mosakodni.

***
A kocsi éppen koppanóra érkezik, mikor már az utolsó simításokat végzem és nagyot dudálva áll meg a kollégium bejárata elõtt. A halon ismételten át kell verekedni magam, mivel a hátvégére való tekintettel a srácok, rendeztek egy kis ereszd el a hajam bulit, amibõl most sikeresen húzom ki magam, sokak bánatára, de mit lehet itt tenni. Amúgy is sokkal nagyobb kedvem van egy kellemes lágy zenéhez, némi kellemes társasággal, mint ehhez a zabolátlan bandához. Elegáns öltözékem meg is szólják páran, de csak mosolygok kedvesen és megyek tovább, néhány puszit kiosztva. Az egyik srác veszettül marasztalna, hogy jól leitatva, megdönthessen, már tavaly óta erre pályázik, de én tartom magam, hiába a csábos pillantás, sármos mosoly, engem ezek nem vesznek le a lábamról.
A fogadásra, betoppanva, drága barátnõm, azonnal kiszúr, és eszeveszett iramban ugrik a nyakamba. Néha olyan, mintha nem is lenne, egy igazi úri hölgy. A viselkedése, inkább egy szédült tinié.
- Nathalie, kicsit finomabban összetörsz… - kuncogom kedvesen és megigazgatom magamon fekete öltönyöm, amihez egy élénk, pink inget vettem föl és a szintén fekete nyakkendõt.
- Jól van na, csak kicsit izgatott vagyok, ez az elsõ alkalom, hogy eljöhettem én is egy ilyen összejövetelre… és ha tudnád mennyi híres színész van itt… - magyarázza lelkesen, miközben beljebb húz a tömegbe, hosszú hajam, csak úgy lobog utánam, ahogy a hatalmas bálterem közepére citál. Lelkesen magyarázza, hogy ki kicsoda, mivel én nem igazán vagyok jártas a filmek terén, leginkább, csak azokat a láttam, amikre elhívott, vagy egy randi keretében megejtettem.  A teremben lágy zene szól, és a sustorgás ami akár ezer méh, hatol be agyacskámba, teljes káoszt okozva. Nem vagyok hozzá szokva, ekkora fényûzéshez és emiatt kicsit kellemetlenül érzem magam. A pincérek mosolyogva itallal kínálnak. Mintha egy teljesen más világba csöppentem volna, és kezdem érezni, hogy én nem vagyok ide való. Nathalie egyfolytában magyaráz, én meg csak mosolygom, mint egy vadalma. Zavarom egyértelmû, de igyekszem palástolni.
- Istenek, csak nem Julian Connor – szólít le egy férfit, mire odakapom a fejem. A neve ismerõs, de hirtelen nem is tudom, hová tenni, miden bizonnyal a zavarom miatt, ami kezd fojtogatni.. - Ugye…. csinálhatok egy képet? – lelkendezik. A férfira nézek, elképesztõ tekintete miatt, még a levegõ is megakad torkomon.
- Na de Nathalie – szólok rá, halkan, hogy kicsit vegyen vissza, mert ez már igen csak illetlen, ráadásul egy emberrel beszél, nem egy plüss cicát látott meg - Ne zavard már . – suttogok tovább, mintha nem hallaná, pedig alig fél méter választ el minket.
- De Joakim, õ Julian Connor – igen, ez nekem is leesett már idõ közben, de ez nem változtat a dolgon, hogy így nem szokás lerohanni másokat, még akkor sem, ha nyílván õ már megszokta a rajongók hadát. A rajongás számomra szintén egy érthetetlen fogalom és a viselkedés egy olyan formája, amit el ugyan nem ítélek, de erénynek sem tartok .
 - Õ játszotta a fõszerepet abban a horrorban, amit te is szeretsz – kérlelõ tekintetén elmosolyodom, mivel ilyenkor olyan mint egy kis nyuszi, ki tudna neki ellen állni.
- Pedig az nem is a legjobb filmem – lágy hangjától végig fut rajtam egy különös bizsergetõ érzés. A filmen teljesen máshogy hatott, de ez a hang, most egy általam ismeretlen érzést hoz elõ. Érzem, ahogy kipirulok és a fülcimpám lángolni kezd. Zavarba jöttem volna, a hangjától? Ez kizárt, hisz semmit sem mondott, semmi különöset, mégis, mintha szerelmet vallott volna. Kicsit meg is dermedek, de gyorsan rendezem vonásaim, ahogy megjelenik egy idõsebb férfi.
- Porter kisasszony. – áll meg mellettünk én pedig leszegem fejem, hogy ne kelljen állnom Julian tekintetét. Valamiért egyre inkább zavarba hoz. - Elnézést kérem, de a nagyapja hívatja
- Itt leszek még – mondja, ugyan azon a lágy, simogató hangján. Elképesztõ, és hátborzongató, hogy tud egy ember ennyire más lenni élõben. Persze gondolom, ez egy színész sajátossága, hisz a film és a valós élet két különbözõ világ, talán pont ettõl tartják õt annyira jónak. Ahogy Natalie elmegy relatíve, de kettesben maradunk én meg zavaromban, azt sem tudom, hogy menekülõre fogjam, vagy mondjak valamit. Ritkán fordul elõ velem, hogy keresem a szavakat, vagy a helyes viselkedést.
- Szóval szereted a filmemet – felkapom fejem és tekintetétõl ismét elpirulok. Szent isten Joakim, kapd már össze magad, mégis mi ütött beléd? Mondom magamnak, és megpróbálok, valami értelmeset kinyögni. Egy valamiben biztos vagyok, nem azért hoz zavarba, mert színész, a lényében van valami, amitõl úgy érzem, nem vagyok képes egyenesen a szemébe nézni. A szuemi, azok az igézõ szemei, és hangjának, bódító egyvelege, megszédít.
- Nem akartam, hogy így lerohanja, elnézést kérek, én csak… - harapom be ajkaim, elharapva ezzel a mondatot és erõm összegyûjtve nézek szemébe, hisz az úgy illik.
- Ugyan, nincs semmi baj – nevet fel. Morózus nevetése, csak tovább fokozza, zavarom. - De szívesen meghívlak egy italra, már ha tegezel – mindent megteszek, hogy ne piruljak el ismét, de ez valahogy nem megy. Az arcom lángol, és a levegõt is furán kezdem venni.
- Persze így, hogy minden ingyen van, kicsit elveszti a varázsát a dolog, de szeretném, ha innál velem valamit – neki, persze nem okoz gondot, hogy egyenesen a szemembe nézzen, és immár én is igyekszem, nem másfelé pillázni. A tegezésre halványan elmosolyodom, hisz nekem is jobban esik, ha nem kell magázódnom. Az ital meghívást viszont nem tudom, hová tenni. A magán életérõl nem tudok semmit, és a ruházatomról, ha másról nem is leszûrheti, hogy fiú vagyok. Torkom megköszörülöm, és nagyot nyelek.
- Az imént ittam egy barack levet, de elég meleg van itt… azt hiszem még egy jól fog esni… - suttogom, elég félénken.
- Amúgy én nem annyira szeretem a horror filmeket, a legtöbbnek semmi mondanivalója, de amit öntõl… - elkuncogom magam, és megigazgatom ruhám.
- Vagyis tõled, láttam, az nagyon megfogott… A lélektan, amit levezettél benne, igazán életszerû és hátborzongató egyben. – felelem iménti kérdésére. Érdeklõdõen figyel rám, talán megsérthettem, vagy nem tudom, így ismét, csak zavartan kezdek mentegetõzni.
- Sajnálom, nem sértésnek szántam.
- Ugyan, ez inkább bóknak hatott. Sokat készültem arra a szerepre, olvasgattam kicsit, hogy át tudjam élni, amit egy bomlott elme érezhet, de nem volt egyszerû feladat. – feleli, kedves mosollyal, miközben kezével meginvitál az bár felé. Bólintok és elindulok elõtte, néha hátra nézve, hogy jön e utánam és persze az arckifejezésére is kíváncsi vagyok. Nem szeretnék a terhére lenni, hisz lehet, hogy csak azért ilyen kedves, mert látja zavarom. Elképesztõ, hogy néhány, szó, hogy tud hatni az emberre, számomra ez meglepõ, mert bár mindenkivel kedves vagyok, azért túl nagy hatással, ritkán vannak rám. A bárpultnál, csak néhányan lézengenek, mivel a pincérek, mindent hoznak amit a vendégek szeretnének, de itt legalább a zsivaj is alább hagy és csak a poharak, halk csörgése, zavar be a beszélgetésbe.
- Biztos, hogy csak barack levet kérsz? – néz vissza, rám, ahogy megáll a pultnál.
- Hát lehet, hogy most narancslevet kellene innom. – gondolkodom el, amitõl még ártatlanabb arccal nézek szemeibe. Egy pillanatra elhallgat, majd elneveti magát.
- Én nem pont így értettem, csak arra célzok, hogy vannak itt kimondottan finom koktélok is, nem kell szimpla gyümölcslevet innod, vagy netán fiatalkorú vagy még?  Ha már itt tartunk a nevedet is elárulhatnád… – néz rám sejtelmesen, mire észbe kapok, hogy mekkora tuskó mód viselkedem, magyarázok itt minden féle butaságról, de még csak be sem mutatkoztam.
- Elnézést, nem akartam faragatlan lenni. A nevem Joakim Collins és már 21 vagyok, ihatnék alkoholt, csak nem szoktam, mivel nem bírom. Könnyen a fejembe szál és szeretek, józanul gondolkodni… célszerû, ha az embert folyton megpróbálják kihasználni, ráadásul, ha spicces állapotban vagyok, akkor még ennél is többet beszélek és csupa ostobaságokat. Kicsit kellemetlen, legalábbis másnap . – fejtem ki, kicsit kétértelmûen, de így azért sejtheti, hogy miért nem iszom, mégsem voltam alpárian konkrét. Õszinteségem, viszont egyre inkább lejön, mivel tény, hogy elég egyenes és õszinte fiúcska vagyok.
- Értem, de ne aggódj, eszemben sincs kihasználni téged, vagy a spicces állapotod… A sok beszéd, pedig nem zavar. – mosolyodik el, kedvesen, ami arra késztet, hogy visszamosolyogjak. A társasága, nyugtató és kellemes, még így is, hogy leginkább, csak én beszélek, mint akinek szájmenése van. Végül is belemegyek egy italba, és néhány korty után, már érezhetõvé is válik hatása. Sokat nevetgélve, némileg felszabadultan kezdünk beszélgetni, csupa lényegtelen, mégis fontos, mondhatni elengedhetetlen dolgokról a jobb megismerés érdekében. Az idõ, csak úgy repül és mire az óra elüti a 11 et, már nagyjából kiveséztük, egymás életét, vagyis leginkább az enyémet, az iskolát a családot és, hogy mi érdekel. Julian nem túl bõbeszédû, már ami a családját illeti, de az is lehet, hogy csak én nem hagyom szóhoz jutni, ezt a második koktélom után, már nem igazán tudom eldönteni.
- Na ezért nem iszom, mert csak beszélek és beszélek… nem hagyok másokat szóhoz jutni, másnap meg visszagondolok és butának érzem magam… - nevetgélek és kicsit instabil mozgásommal megpróbálok feláll, majd visszahuppanok a bárszékre. Julian jókat vidul rajtam, de most még ez sem tûnik föl.
- Nem lenne kedved táncolni? Most úgy érzem az andalgás nagyon is menne… - kuncogom, miközben újra fölállok. Nem vagyok taj részeg, de nyílván való, hogy már nem kell többet innom.
- Biztos, vagy benne, hogy nem fogsz összeesni? – kérdezi kuncogva és lehörpintve maradék italát áll fel velem együtt némi támaszt nyújtva.
- Majd kiderül, de ha nem hunyom le a szemem menni fog. Azt hiszem… - emelem föl ujjam és kicsit mellkasának simulok. Finom férfias, mégis lágy illata, elárasztja orrnyergem és megtölti agyam, most valahogy minden kicsúszik a számon, ami eszembe jut.
- Finom az illatod, nagyon finom. – suttogom és elgyengült tekintettel nézek föl rá. Magas és erõs, jóképû és van benne valami plusz, ami vonz. Még nem tudnám megmondani mi az, de egy biztos, az egész lényébõl árad egy sejtelmes vonzalom, és úgy csábít maga felé, mint méheket a virág.
- Szépek a szemeid. – feleli, és hajamba túrja hosszú ujjait.
- Épp mondani akartam… szépek a szemeid. Gondolatolvasó vagy? – mosolyodom el édesen. Ajkai mozgása csábítanak, mégis, csak meredten nézem egy darabig, elgyengült tekintettel és még mielõtt mozdulna, hogy csókra invitáljon, drága barátnõm robban be, mint egy rakéta, szétrobbantva a meghitt pillanatot. Ellépek és megtámaszkodom a bárszéknél, tekintetem, viszont nem vagyok képes levenni róla. Kedvesen néz Nathaliere aki azonnal kemény sortûz alá veszi, kérdéseivel, engem szinte figyelmen kívül hagyva. Szeretem õt, nagyon jó barátom, de most kicsit sem úgy viselkedik, mintha az lenne. Mondjuk megértem, Julian számára a nagy kedven, az etalon, akitõl elveszíti azt a parányi önuralmát is. Egy darabig figyelem õket, és Juliant, ahogy türelmesen és nagyon kedvesen válaszolgat kérdéseire. Szerettem volna táncolni, de erre egyre kisebb az esélyem, pláne, mikor többen is odajönnek, köztük Nathalie édesapja, hogy valami munkáról beszéljen vele. Kicsit elszontyolodom, szívesen beszélgettem volna még vele, a társasága igazán felüdítõ és szórakoztató. Nagy hatással van rám, de tudom, nem lehetek önzõ, hisz így is többet beszélgettem vele, mint bárki más ezen az estén. Azt hiszem ideje átengedni õt, másoknak, ráadásul holnap még tanulnom is kell a hátfõi ZH-ra és, ha most nem lépek le, akkor valószínûleg az egész napot át fogom aludni. Búcsú nélkül viszont nem szeretnék elmenni. Még vagy egy órát várok, és lassan úgy érzem leesik a fejem, ahogy a tömeget figyelem. Nem vagyok hozzá szokva az éjszakázáshoz, eddig csak tanulás miatt maradtam fönn ennyi ideig, de a végére akkor is bealudtam az asztalnál. A tömeg morajlása és a halk zene, most is hasonló hatással van rám, aminek köszönhetõen, szépen lerakom buksim a pultra és mint valami rossz alkesz elbóbiskolok. Arra ébredek, hogy Julian és Nathalie ébresztgetnek.
- Bocsi, drágám, hogy így elhanyagoltalak… - cirógatja arcom Nathalie.
- Semmi baj. Hol vagyok? Mi történt? – dörzsölgetem szemem. – Ja igen… elaludtam? Elnézést, csak. – suttogom halkan, majd Julianta nézek, aki kedves mosollyal figyeli, ébredezésem. Hirtelen kipattan szemem és felpattanok a bárszékrõl, szépen megfejelve Nathalit.
- Au…au..au.. bocsi.. – kapok fejemhez, de drága barátnõm is homlokát dörzsölgetve jajgat. Ezt ügyesen össze hoztam, és most talán még ostobábbnak érzem magam, mint a tudattól, hogy egy ilyen helyen, csak úgy bealudtam. Julian, viszont csak elneveti magát, valószínûleg mulatságosan festünk, csakhogy én nem így érzem. Számomra kellemetlen a szituáció, lejárattam magam és nem csak elpirulok, de szégyen ül ki arcomra.
- Még egyszer elnézést… Apukádtól, majd külön bocsánatot kérek, de most mennem kell.. Így is tovább maradtam mint kellett volna… Julian, köszönöm, a szép estét, nagyon jól éreztem magam.. – mosolyodok el zavartan és egy gyors puszit letolva Nathalie arcára, rohanok a kijárat felé, miközben könnyeimmel küszködök és szidom a hülye fejem. Ostoba, bolond Joakim, nem vagy te ide való, mégis miért nem vagy képes nemet mondani? Nem kellett volna ide jönnöd. Kiérve kõrbe tekintek és mély levegõket veszek a hûs éjszakai levegõbõl. Épp megindulnék az egyik irányba, mikor a hátam mögött meghallom azt a kellemes lágy hangot, ami csodássá varázsolta az estémet, bearanyozva, amúgy egyhangú életem. Megfordulok, szemeim csillognak a könnyeimtõl.
- Elnézést, hogy kellemetlenséget okoztam… - nyelek egy hatalmasat. Tekintetébõl nem tudok kiolvasni semmit, ahogy eddig sem, csak a mérhetetlen kedvességet és nyugalmat. Honnan jöhet belõle ez a határtalan vonzerõ? Nem értem, sem õt sem magam, mintha kiforgatná világom a négy sarkából, felborítva megszokott életem. Vonzódom hozzá, jobban mint eddig bárkihez és ez a vonzalom ostobaságra sarkal. Úgy érzem, ha egy kicsivel közelebb kerülne, már nem lennék képes ellen állni neki. Odabenn az alkohol beszélt belõlem, de az már elszállt és maradt a csupasz valóság, miszerint józanul is pont olyan erõs hatással van rám. Mindig erre vágytam, hogy valaki iránt így érezzek, de kizártnak tartom, hogy õ is hasonlóan érezne irántam. Talán ostobaság részemrõl, azt gondolni, hogy a szexhez, szerelem is kell, talán az, hogy tartogatom magam az „igazinak” csak egy gyermeteg vágyálom, amit úgy sem tudok betartani.
- Nem okoztál kellemetlenséget. Én is jól éreztem veled magam és nem a te hibád volt, hogy elaludtál… - ezekre a szavakra ismét elpirulok és elfordítva tekintetem dörzsölöm meg szemem.
- De igen… Mindig úgy véltem, hogy a tetteim alapján ítéljenek meg az emberek, ezért igyekeztem úgy viselkedni, hogy ne akasszanak rám különféle bélyegeket, mint a könnyen megkapható, vagy szánalmas. Most mind a kettõt sikerült megcáfolnom… Berúgtam és olyan dolgokat mondtam neked, amiket nem illik, aztán elaludtam a pultnál, mint egy alkoholista… Ez nem én vagyok, legalábbis azt hittem, hogy nem. Céljaim vannak és határozott véleményem, mind a viselkedésrõl és az életrõl. – magyarázom, kicsit ködösen, talán nem is érti mire akarok kilyukadni, mivel elég értetlenül néz rám, de az is lehet, hogy már csak én nem értem saját magam.
- Felejtsd el, nem tettél semmi kivetni valót… Inkább haza kísérlek. Nem is tudom, mostanában tünedeznek el emberek a városban, nem kellene egyedül kószálnod az éjszakába… - felkapom fejem, mert ezt én is olvastam.
- Attól nem tartok… pénzem nincs, kirabolni nincs értelme, az eltûntek pedig jóval idõsebbek nálam, ha sorozatgyilkos mászkál erre, akkor sem én lennék a zsánere. – mosolyodom el és ezt a tényt, olyan nyugalommal fejtem ki, mintha nem is zavarna, hogy egy elmezakkant fazon mászkálhat a kõrnyéken.
- Ebben biztos vagy? – kérdezi csodálkozva.
- Igen. Az egyetlen érték rajtam az a ruhám, de ez sem az enyém, kölcsön kaptam Nathalie testvérétõl, szóval holnap vissza kell adnom, a negyventõl pedig messze vagyok, és mivel az összes eltûnt férfi negyven fölött járt, a sorozatgyilkostól sem félek. Ez a kategória az ami kiszámítható, mert vagy úgy leszel áldozat, hogy beletartozol az érdeklõdési körébe, vagy üldözöd és rájössz a titkára… nos én senkit sem üldözök.  De köszönöm, a felajánlást elfogadnám, mert… - nézek ismét kicsit oldalra szégyenlõsen.
- Jól érzem magam a társaságodban…- pirulok el miközben alsó ajkam beharapom.

Szigorúan +18 vagy saját felelõsségre. Nem vállalok felelõsséget.^^

Ordítás, hörgés, üvöltés… mind zene füleimnek.
Pláne, amikor a hang látvánnyal is párosul. Az emberi hús hangja, ahogy sistereg a forró vaslapon, az emberi üvöltés a fájdalomtól és a szag, ami megtölti a levegõt…. hm…
Mint amikor darált húst pirít az ember forró olajon. Lasagne-nak. Vagy spagettinek.
Mmmm, szeretem az olasz konyhát. Eszembe is jutott egy jó kis recept, csak elõtte meg kellene d9glenie ennek a szerencsétlennek.
Sosem oltom ki közvetlenül én az életüket. Nem vágom el a nyakukat, csak a kínzásba halnak bele. A vérveszteség, a félelem. Én arról nem tehetek, hogy gyengék. Bár ha nem halnának meg, nagyobb bajban lennék.

* * *

A daráló már a mosogatógépben tisztul, a vacsorám pedig a tûzhelyen. Kicsi oregano, kicsi chilli, de semmi só vagy bors. Elveszi az ízét. És ezeket az ízeket érezni kell, ahogy a megboldogult mama is csinálta. Szegény… biztos szenvedett a villamosszékben. De azért kíváncsi lennék rá, hogy ott is érezni-e a sült hús illatát. Állítólag igen.
A gondolatra majdnem elcsöppen a nyálam, így megtörlöm a szám és kavarok még egyet a húson.
Lassan kész. Gyorsabban megvan, mint a marha, a csirke vagy a disznó.
Kicsi spagettitészta és már kész is.

* * *

Másnap egy üzleti vacsorán kell részt vennem. Üzleti, mert a színház tulaja rendezi, és pár ismerõse is ott lesz.
Én persze összeszedem magam, és már megyek is, hiszen szeretem az ilyen rendezvényeket. Vagy egy idõsebbet kapok fel, vagy egy fiatalabbat. Bár szeretnék már fiatalabból is egy olyat találni, aki tényleg értékes, tényleg szerethetõ és érez is. Nem kell mellém egy másik olyan lény, akinek hibái vannak. Tökéletest keresek. Külsõre és belsõre is.

Szokásos öltöny, fekete inggel, és már megyek is.
Odaérve persze már vannak páran, de az igazgató még nincs itt. Viszont a tömegben észreveszek valakit.
Egy fiú.
Fiatalabb, mint én - szerencsére, hiszen csodaszép innen, messzirõl. A haja hosszú, látszik, hogy ápolja és sok gondot fordít rá, hiszen nagyon szép. Ahogy beszélget egy korabeli lánnyal látom, hogy a szemei barnák, érzékiek, és az ajkai is bûnre csábítják az embert. A teste arányos, az arca helyes, elegánsan van felöltözve és ahogy közelebb lépek - mintha csak öntenék magamnak egy pohárba brandyt, az illata is fergeteges. Nem tipikus férfiillat, hanem lágyabb, szinte nõies, mégis minden pontjában megmarad férfias illatnak. Ahogy nézem õt, nem tudnám bántani - most még. Bár ki tudja, hogy a jelleme is olyan angyali lenne-e, mint a külseje. De ha nem beszélek vele, nem fogok tudni…
- Istenek, csak nem Julian Connor - szólít le a lány, akivel beszélt. - Ugye…. csinálhatok egy képet?
- Na de Nathalie - szól rá a fiú. - Ne zavard már . suttogja, de persze hallom, hiszen itt állnak mellettem.
- De Joakim, õ Julian Connor - néz rá a lány. - Õ játszotta a fõszerepet abban a horrorban, amit te is szeretsz - néz rá kérlelõn, mire felkuncogok.
- Pedig az nem is a legjobb filmem - mondom lágy hangon. A lány persze elpirul azonnal, de meglep - a srác is.
- Porter kisasszony - lép mellénk egy másik, öreg férfi. - Elnézést kérem, de a nagyapja hívatja - mondja mosolyogva, mire a lány elszontyolodva néz rám.
- Itt leszek még - mosolygok rá, mire mosolyogva lendül az öreg után, én meg kettesben maradok a szépséggel.
- Szóval szereted a filmemet - nézek rá, mire elpirul.
- Nem akartam, hogy így lerohanja, elnézést kérek, én csak… - Beharapja az alsó ajkát és úgy pillant rám.
- Ugyan, nincs semmi baj - nevetek fel. - De szívesen meghívlak egy italra, már ha tegezel - mondom, mire kissé el is pirul. - Persze így, hogy minden ingyen van, kicsit elveszti a varázsát a dolog, de szeretném, ha innál velem valamit - nézek egyenesen a szemébe. Barna õzikeszemecskéiben nem látok semmit, amitõl tartanom kellene, és biztos vagyok benne, hogy õ sem olvas bennem olyan mélyen. Pláne, ha ismeri és kedveli a filmjeimet. Akkor inkább el fog alélni a gyönyörtõl… bár ki tudja. Szeretném, ha õ nem olyan lenne, mint a többi, de nem tudom, mennyire bízhatok még az ilyesmiben annyi balszerencsés kaland után.