Nyûglõdve fordulok a másik oldalamra hatalmas ágyamon, amit talán több száz legyilkolt madár tolla tesz puhává és hihetetlenül kényelmessé. De most valahogy olyan éktelenül rossz rajta feküdni, hogy kishíján bekönnyezek a kényelmetlenségtõl.

- Szolgák! – rivallok ki a vastag faajtón, mire rögtön be is jön egy idõsebb, férfi cseléd, aki talán azért maradt itt ilyen sokáig, mert kezelni tudja a kitöréseimet. Részben. Ha teljesen kezelni tudná, akkor már a markában tartanak és kiismert volna.

- Igen, uram?

- Mitõl ilyen istentelenül kemény és durva ez az ágy? – förmedek rá, szerencse, hogy nem tudok tüzet okádni. Legalábbis ránézve. Felegyenesedve, ölemben egy párnával nézek rá dühösen, majd mikor ráeszmélek a puhának nem nevezhetõ berendezési tárgy jelenlegi tartózkodási helyére, gyermeteg módon hajítom el a sarokba.

- Rögtön utána nézek.

- Szaporán! – türelmetlenkedek, ez a második legjobb dolog az életemben, és képes pár döglött tyúk tolla kínszenvedéssé tenni. Alig lapogatja meg, emeli fel a nehéz dunnákat, az egyik díszesen hímzett bársonypárna arra a kezemre hullik, amire támaszkodom, és máris jön az az érzés, mint mikor egy csövön rántanának át…

Homályos a kép, alig látható, fehér üstökû férfit látok, aki a kezében egy párnával közelíti meg ágyam, amiben édesdeden alszom, megannyi kendõ és soksok párna között. De az Õ párnája nem olyan, mint az enyémek. Mással van töltve, a fekete rojtok a szélén baljóslatúan himbálóznak, ahogy megemeli. Nem ébredek fel, a hátamra fordulva a hasam dörzsölöm meg, még csak jelét sem adom annak, hogy észrevettem volna a behatolót. A sötétben megvillan a felemás szempár, a baljóslatú színek kombinációja testetlen félelmet gerjeszt a szobában, kezében egy míves tõr és…

Olyan érzés volt, mintha illatosított gyógynövényekkel teli párnát tömtek volna az arcomba… Nem kapok levegõt, mindenhol ez az édeskés, szirupos illat, ami szörcsögve ette be magát az agyamba, hiába lendítettem a kezem, hogy eltüntessem magamról, esélyem sem volt. Nem hatott a mágiám, az undorító szag teljesen beködösítette az elmém, térdeivel fölöttem megtámaszkodik és emeli a kést…

Fuldokolva kapok az arcom elé szabad kezemmel, kitágulnak a szemeim és szaporán, rendszertelenül kapok friss levegõ után, szemeimet az ablakra kapom és abban a pillanatban ki kellene tárulniuk, de nem történik semmi… Lemászom az ágyról, a torkomat és a számat markolászva tántorgok az ablakkerethez, hogy remegõ ujjaimmal kinyissam.

Émelyítõ, az embernek okádhatnékja van egy ilyen tömény illatáradattól, visszagondolva a borzasztóan édes bûzre is felfordul a gyomrom, érzem, ahogy tompulnak az érzékszerveim.

Friss levegõre van szükségem.

Mély levegõt veszek, remegõ bensõm alig tudja feldolgozni az új, kültéri, hûvös levegõt, két kezemmel megtámaszkodom az ablakpárkányon, lehajtom a fejem, hagyom, hogy a hajam alá is besimíthasson egy kósza szellõ.

- Uram, látomása volt?

- Nem, csak felfordul a gyomrom kivénhedt tested látványától, ostoba paraszt – rivallok rá, mire egy meghajlással kintebb teszi magát a szobámból, talán még a lakosztályomból is.

***

Az istállóba sétálva rögtön magam alá gyûrök egy lovat, amelyiken a legtöbbször szoktam ülni. Ki nem állhatom ezeket a négylábú teremtményeket, de ha a lábaim remegnek, kiváló szállítóeszközök. Felszállok rá, megszokta már, hogy jobbára a szememmel irányítom, hogy mikor, hol, merre, menjen.

A kertben teszünk egy kisebb kört, ahol a lovagok épp szerelmes leveleket körmölnek, a királyi szobrász készíti a mûvét, és pár asszony üldögél a szökõkút mellett, hangosan pusmogva a fentebb említett férfiakról. Mikor elhaladok mellettük, az egyik elejti a kezében levõ dobozt, amiben mesésen távoli tájak aszalt gyümölcsei sorakoznak. Mielõtt földetérne, lazán a kezembe lebegtetem, majd egy szemet bekapva vetek egy mélységesen lenézõ pillantást rájuk, majd tovább lépdelek a lóval.

Pfff…

Édesek.

Elhajítom õket az egyik közeli bokorba, majd ügetésre veszem rá a lovat.

Ahogy így haladunk, meglátok egy királyi lovast felfelé lépdelni az enyhén emelkedõ lejtõn, ölében egy spinével, aki furcsán nyugodtan ül az ölében és valamiféle sejtelmes illatot fúj felõle a szél. Mint az akácfa virága, krémes és édes, nagyobb dózisban talán rosszabbul is lennék tõle. Felhúzom az orrom, a lovam érzékeli a negatív véleményt és dohogva áll meg, nem megy közelebb.

- Jó napot, Uram - hebeg ez a szerencsétlen, meghajolva szinte leborítja saját magát és a fehérnépet a lóról. Nem kerüli el a figyelmem, hogy vezetnek még egy lovat magukkal, ami kissé lemaradva bár, de túlságosan is büszkén tartja a fejét. Vetek egy pillantást a nõre, de a mögötte remegõ páncélzat másfelé tereli a figyelmem.

- A bordélyház nem erre van - közlöm egyszerûen, végigmérve a párost, lovam csöndes érdeklõdéssel figyeli a hátul rostokoló másik hátast. Egy nõnek mióta telik pénze egy külön lóra? Ez a fekete haj és a piros száj valahogy nem tetszik, de nem hasonlít a látomásomban látotthoz. Talán az arcéle az, ami némileg megegyezik, különben szöges ellentéte a látott férfinak. A haj, a szem, a ruházat, sõt, még a bõrszín is sántít.

Tényleg inkább egy riherongyhoz hasonlít.

- Uram, ez a nõ a királyi palota cselédje lesz, épp most... - szakítja félbe gondolataimat ostobán, igyekszik magyarázkodni. Csak eléri, hogy jobban megnézzem magamnak, így meg is teszem. Nekem egy kicsit túl magas, nem ragad magával a fantázia, de úgy tûnik, hogy a mögötte ülõ remegõ katonának merevedése lehet csak attól, ahogy az ölében ül.

- Talán ezért nem vagy képes leszállni a lóról, hogy tiszteleted fejezd ki feljebbvalód iránt - szúrom be egy fensõbbséges pillantással, majd mielõtt nekiállna holtsápadtan leszedelõzködni a lóról, folytatom tovább. - Nem annyira szép, hogy az én lakosztályomba kerüljön, innentõl kezdve nem érdekel - legyintek lenézõen, megnyomva az "én" szót, s fém ujjvédõimmel megkarcolom a lovam fejét, mire az ráfújva a párosra elballag a fák közé, vissza a kertbe.

- Igen, uram, ahogy gondolja uram! - helyesel, de beláthatná, hogy épp most vágja maga alatt az ágat. Szóval szerinted se annyira szép, hogy a lakosztályomba kerüljön. Itt már elrúgtad messzire azt a bizonyos labdát. Egy valamire való nõ ezért vérig sértõdik, és én már mindjárt könnyedebben ülöm meg a lovat.

Kihasználni egy másik ember félelmét pazar dolog, fõleg, hogy a végén a csattanó nem az én arcomon fog elsülni.

***

Egy lovag tárgyalása van kitûzve délutánra, így egy élveteg vigyorral szelem a folyosókat, hogy minél elõbb a meghallgatásra érkezhessek. Sorban farolnak el elõlem a cselédek és a szolgák, van, aki elõttem seper fel félelmetes sebességgel, nehogy piszkos legyen a kendõ, amit magam után húzok. Persze néhányan a hátam mögött undorodva pillantanak rám, de mikor a mellettük levõ festmény nemesegyszerûséggel és a maga súlyos, keretes valójában rájuk szakad, úgy elszelelnek, mint vadak a cserjésben.

Természetesen senki nem szeretné, hogy jelen legyek, sõt, még meghívót sem kaptam. A király egyik kedvenc lovagja, akit becsületsértéssel és árulással vádolnak, talán valamiféle nõügy van a dologban, de miben nem szerepel a gyengébbik nem?

Szóval a király tõlem óvná lovagja életét, de ezzel csak még kíváncsibbá tett, érdeklõdésem messze az egekben szárnyal. Vajon ki és mi lehet ennyire dicsõ, becsületes és oly bátor, hogy maga a király próbálja meg védelmezni? Milyen kár, hogy nem tartóztatnak fel fizikálisan is… az õrséggel eljátszadoztam volna egy kicsit, mindig jobb kedvre derítenek, ahogy izzadva és zihálva lapulnak a mennyezetnek, majd hangos páncélzörgéssel lehullanak a földre.

Hogy is fogják ezt majd nevezni a jövendõ korok nemzedékei? Valami k-betûs szó… Mindegy, nem terhelem magam ilyesmikkel, evidens és tökéletesen elfogadott, hogy nekem mindent szabad. Én vagyok a legokosabb, legintelligensebb és legravaszabb az egész udvarban, a megjelenésem se utolsó. Jogaim vannak és hobbijaim, amiket szeretek felváltva vagy párhuzamosan vezetni, kielégíteni. Élni velük.

Minden csak az én javamat és szórakozásomat szolgálja. Hogyan is lehetne másképp?

A kihallgatás már elkezdõdött, mire én odaértem, nem is csodálkozom rajta, hogy kicsit gyorsabbak a szokásosnál. Egy szinttel feljebb állok, de teljesen belátom a csarnokot az oszlopok takarásában, minden szót teljesen tisztán hallok, így már nincs is akadálya, hogy megpróbáljam a szavait úgy forgatni, hogy negatív tartalommal és jelentéssel jöjjünk ki a végére.

Felmászom a korlátra és ráülve figyelem az egész cécót, figyelmesen hallgatom a vádpontokat és a rengeteg enyhítõ körülményt, a tanúkat és a könyörgést, miszerint kegyelmet a második vádlottnak.

- Az én ötletem volt a szökés, kegyelmes uram! Bocsásd meg Serenának, hogy kihasználva szerelmes szívét ilyesmire kértem – szemeimet forgatom a csöpögõs, túlzott minnesänger beütéstõl.

- Lady Serena! Tetteid családod berkein belül kerül elbírálásra – zeng fel a király mély hangja, amitõl mindig kirázott eddig a hideg, most pedig már csak kellemes, érdes simogatásnak érzem a hátamon. Megszoktam, már nem annyira csodálatos, ennyi.

A hosszú, fekete hajú nemesi származású nõnek roppantul nincs ínyére ez az ítélet, édesapja hírhedt arról, hogy nem tûri meg az engedetlenségre való hajlamot se. Elképzeltem a haja nélkül, elcsúfítva, az egyik apácazárdában, és ez még csak az egyik rosszabbik eset. Lord Meldrumot egyszerûen azért kedvelem, mert olyan eszközökkel játszik mint én, csak nem olyan hosszan. Az Õ türelmes véges, a kezei vége pedig véres.

Rám is rám ragadt ez a költõi megfogalmazás.

- Ne! Nem! Én Balrickkal akarok élni! És vállalok ezzel minden felelõsséget!

Oldalt kinyílik egy ajtó, pár cseléd szemtelenkedik be, és próbálnak meg egy oszlop mögött elbújni a szemeim elõl. A gyakorlottabb fajtából valók. Megpillantom az új jövevényt, de csak egy villanásnyira, mert a mellette álló méretes asszonyság a konyháról betereli az egyik oszlopcsoport mögé. Tökéletes fedezék.

Érdeklõdve hajolok elõre, elgondolkodva simítom ujjaimat állam alá, s támaszkodom meg könyökömmel a korláton. Nagyon elkanyarodtunk valamitõl, túlerõltetett ez a szerelmes viszony, és annak heves bizonygatása. Azt akarják, hogy a király valami felett csak úgy egyszerûen térjen napirendre, vagy… egyszerûen direkt elsiklik felette.

Ó, milyen csodálatos, hogy én itt vagyok és felvilágosítom errõl!

Szinte kéjes örömet okoz, hogy leszólhatok az emelvényrõl:

- Uram, megengedné, hogy én is szóljak? – hangom a hirtelen beállt csendben ezerszeresen visszhangzik, pedig félhangosan szólaltam meg, közepes hangerõvel. Minél halkabban mondod egy hatalmas térben, annál súlyosabb lesz, te pedig annál jobban érzed felsõbbrendûséged mocskos örömeit.

- Jaj, de elszaladtunk az eredeti témától, csodálatosan megrendezett ez a színi elõadás… Csakhogy a fõbb vádpont az árulás – billentem oldalra a fejem, a hajamban levõ díszek halkan súrlódva csilingelnek fel. A király felsóhajt, a szerelmes pár arcán viszont átsuhan a páni félelem és kétségbeesés csodálatos kavalkádja.

- Antair? Tudtommal nem vagy meghívva a tárgyalásra – hangja elnyûtt, számított rá, hogy jövök, csakhogy nem ilyen hamar. Tudja, hogy lehetetlenség engem távol tartani mindentõl, amit tönkretehetek.

- Meglehet, felség, de mint tanácsosod szolgálatodra kell állnom, bárhol és bármikor… bármilyen ügyben – vigyorgok le negédesen a vádlottakra. – Felséges királyom, az árulás keményen megtorlandó bûntett. Akkor is kedves lenne szívednek Lord Baldrick, ha szívedbe tõrt döfne valaki, az Õ segítségével? Vagy hovatovább… Õ maga?

 Ellököm magam a korláttól, kezeimet összefûzöm a hátam mögött és járkálni kezdek a fenti folyosón, az oszlopok között lefelé pillantva. Ahogy mozgok, odalent úgy igyekeznek a cselédek és az ajtónállók fedezéket keresni.

- Ha tudnád, hogy segítségével gyõzedelmeskedik feletted ellenséged? Ha miatta veszítenéd el koronád? Egy megfosztott és szenvedõ szív fájdalmával itt most mit sem ér ez az elõadás. Szerintem… - itt egy gondolatomra az egyik õr kezébõl kilebben a méretes bárd, és a lovag nyakához repülve megtorpan a levegõben. – A kivégzés az ilyenkor szokásos eljárás, nemde bár?

Mélységes csend, újfent megtámaszkodom, ezúttal a királlyal szemben, hogy jó rálátásom legyen, de õ megrögzötten a bárdot figyeli. A férfi térdre hull, ismert vagyok én már eléggé ahhoz számára a tanácskozásokról, hogy tudja, amit mondok, az úgyis lesz. Elõrehajtja a fejét, kezeit ökölbe szorítja és vár.

Hm.

- Ez olyan… illúzióromboló – sóhajtok fel, a bárd hangos csattanással hull a kövezetre. – Rajtad áll, hogy a birodalom áll vagy bukik, királyom. Egyszer nyújtod a kezed, s vállból harapják le jogart tartó kezed.

Percekig a csend olyan mély, amilyet a pestisben elpatkoltaknak szoktak ásni, odakinn, a dûnék tövében. Némán ülök fel a korlátra, mezítelen lábaimat teljes nyugodalommal lógatom le a mélységbe, combomról kicsit fentebb húzom a kendõt. Lássák csak, micsoda szépséges teremtmény vagyok. Az egyediségem és a mágiám nélkül.

Elõre hajolok, alkarjaimmal a combjaimon támaszkodok meg, nem félek a mélységtõl. Ott, ahol a saját tükörképemet látom, gyerekjáték a saját testemet irányítanom vagy lebegtetnem, ezt viszont kevesen tudják. És nem is akarom, hogy mindenki tisztában legyen vele.

Nem csak azért egrecéroztatom a cselédeket, hogy takarítsanak fel rendesen, hogy ne legyen koszos az utánam húzott kendõ, hanem azért is, hogy lássam a tükörképem. Ha valaki ezt észre is vette, hiúságnak gondolhatja. Ó, van benne valami…

- Legyen hát. Holnap hajnalban sort kerítünk rá. Lady Serena… sorsodról továbbra is családfõd rendelkezik. A tárgyalásnak ezennel vége.

Kegyetlen mosollyal lóbálom a lábaimat, hajam elõrehull, ahogy látom, hogy a nõ még csak fel sem ocsúdott a sokkból. Felém fordul, szemei szikrákat szórnak, nekem szegezi ujját, mintha kitudna lõni vele egy nyílvesszõt rám.

- Te átkozott! Légy átkozott!

- Ó, micsoda tûz, micsoda báj – szûkítem össze a szemeimet és cukkolom tovább. Kikel magából, tépni kezdi a haját, én pedig átlendítem a lábaimat a korláton és elindulok a könyvtár felé.

Itt elvileg végeztem.

Hacsak a király meg nem szökteti.

De sajnos arról hamarabb tudni fogok, mint a fogoly.

***

A könyvtárban a galérián üldögélve foglalom el magam régi korok írásaival, fõleg amelyek a messzebbi, mesésebb tájakról szólnak. Mivel lusta vagyok, és nem akarom, hogy kopjon a sarkam, idelebegtetem õket magamhoz. Már vagy ötven könyv sorakozik hatalmas stócokban az asztalon, nem fogom venni a fáradtságot, hogy eltakarítsak magam után. Azért vannak cselédek és csicskások, mert sokan így gondolkodnak, mint én.

Lapozok egyet, lapozok kettõt, megint nem nyeri el a tetszésem, ezek az írók csöppet sem a táj ábrázolásával vagy a kincsekrõl beszélnek, hanem inkább a társadalom összetételérõl. Ha szükségem lesz ilyesfajta véleményekre, biztos ezeket fogom elõvenni, addig gyújtósnak tökéletesek lesznek, a kandallómba.

Alig telik el néhány perc, hallom, hogy a könyvtár fõajtaja kinyitódik, a mély nõi hangból arra tippelek, hogy a cselédek fõnöke tart éppen eligazítást az újaknak.

- Ez pedig itt a könyvtár. Nagyon gyakran kell porolni, szellõztetni, meg persze elpakolni az urak és hölgyek után a könyveket – magyarázza türelmesen, nyilván mindenki engedelmesen bólogat, aki hallja. Naná, a dagadt vén némbernél be kell vágódni, hogy ne ásson el minket teljesen a hierarchia aljára.

- Itt van egy kis pakolni való – szólok le mézesmázos hangon.

- Igen, uram – hallom az alázatos hangot, és máris felfelé terelget valakit a lépcsõn. A kényelmes trónszerû karosszékben ülve lógatom lábaimat a karfáról, mikor megérkeznek a felsõbb szintre. Mikor meglátom, hogy az új nõ az, csak összeszûkítem a szemeimet és legyintek.

A kezébe repül vagy harminc könyv, én pedig érdeklõdve figyelem, hogy összeroskad e alatta. Új áldozat, akit szekírozhatok. Lássuk hát, mennyit bírsz el. Odalent a csarnokban rájöttem, hogy kezdenek elviselni, hozzám szokni satöbbi és satöbbi. Lesz valaki, akin megfigyelhetem a változást és stádiumokat. És ha az ellenkezõs fajta... imádni fogom.