 Karakter: Aaren Smith
Megjegyzés: (Tate-nek)
Nyílik az ajtó. Végre. Először fogalmam sem volt, hogy miért hívtak megint az igazgatóhoz. Azt hittem, megint az következik, hogy megpróbálnak a lelkemre beszélni és rávenni, hogy ne találkozzak többet a bandával. Persze, én megértem őket. Kedves tőlük, hogy féltenek, de nem hiszem, hogy a helyemben ők inkább otthon töltenék az idejüket a tengernyi –természetesen üres- borosüveg és a folytonos ordibálás között. Amíg nem csinálnak komolyabb butaságot, addig jobb a bandával.
Az ajtón az igazgató lép be, sarkában a titkárnővel, leghátul pedig egy kimondottam rémisztő férfi áll.
- -Aaren, ez az úr magával szeretne vinni téged.
Nem felelek. Kérdően nézek az igazgatóra. Szörnyen zavart tekintettel néz rám, közben pedig úgy húzza össze magát, mint egy kisgyerek, aki szörnyen retteg. A titkárnőn is hasonló érzelmeket látok. Egyikük sem néz a férfire, de mindketten próbálnak úgy helyezkedni, hogy teljesen azért ne legyenek háttal neki.
Kissé félve állok fel a székről, de nem indulok el. A szék támláját szorongatva próbálok rájönni, hogyan úszhatnám meg, hogy elvigyen. Semmi ötletem sincs, de azt tudom, hogy megvédeni senki sem fog, felesleges kérnem.
- -Aaren indulj már!- Szól rám a titkárnő, aki egyre idegesebben, egyik-lábáról a másikra támaszkodva próbál egy kicsit megsürgetni.
Az igazgató leinti, majd mellém lép. Úgy tűnik, ő valamivel jobban viseli a nyomást.
- -Nem lesz semmi baj. Nem fognak bántani.- Mondja halkan, de teljesen egyértelmű, hogy ezt ő sem hiszi el.
Nem hiszem, hogy lenne választásom, ezért egyetlen egy szó nélkül elindulok, mire az ajtóban ácsorgó férfi arcán elégedett, rémisztő vigyor jelenik meg.
Kikísér az iskola elé, ahol egy fekete, méregdrága autó vár ránk. Út közben nem szól hozzám és bár rengeteg kérdésem lenne, én sem szólok semmit. Elég sok ideig kocsikázunk, egy idő után már fogalmam sincs merre lehetünk. Út közben a férfi egyáltalán nem figyel rám, de még így is minden pillanat elképesztően hosszúnak tűnik. Az autó modern, így nagyon csendes, én pedig levegőt venni is csak a lehető leghalkabban merek. Nem tudom, mit akarnak velem csinálni, de sajnos néhány elképzelésem azért akad. Mikor megérkezünk, hirtelen rájövök, hogy az út mégsem volt elég hosszú. Félve követem a férfit a barátságtalan folyosón, melynek falai közt vészjóslóan visszhangoznak nyugodt léptei.
Bekísérnek egy szépen berendezett szobába, ahol már vár valaki. Első pillanatban megkönnyebbülök, mikor egy velem egykorú fiút látok meg, de hirtelen jött nyugalmamat a fiú egy pillanat alatt messze kergeti fenyegető pillantásával. Lábain azonnal elfutnának, de tudom, hogy a még mindig mögöttem álló férfi azonnal megállítana. Pár pillanattal később az ajtó becsukódik mögöttem és ketten maradunk a fiúval. Int , hogy üljek le, testem pedig engedelmesen mozdul. Sok mindent kérdeznék. Kinyitom a szám, de a fejemben megformált szavak valahogy elvesznek, még mielőtt ajkaimat elhagynák. Most már komolyan bánom, hogy nem kérdeztem inkább attól a férfitől. Mikor leülök, ő előre dől és mélyen a szemembe néz. Félek. Félek attól, hogy mit fognak velem csinálni, félek ettől a helytől, de legjobban az előttem ülő fiútól félek. Nagyon. Ahogy rám néz, szinte végigkaristol szúrós pillantása. Arcáról semmit nem tudok leolvasni. Sem a gondolatait, sem a szándékait, és ez még jobban megijeszt. Össze sem lehet hasonlítani az előbbi férfivel. Szörnyen fenyegető és rémisztő minden egyes mozdulata és pillantása.
-Hogy érzed magad? Mit érzel most? Nyugodj meg, csak beszélgetni fogunk.- Mondja, miközben mélyen szemembe néz, közbe pedig olyan érzésem van, mintha a lelkem legmélyéig látna különös sárgászöld szemeivel.
Végül sikerül erőt vennem magamon és megszólalok.
- -Jól. –Bár sikerült megszólalnom, akaratomon kívül igen halkra sikeredett.
- -Remek. De ki tudnád fejteni kicsit bővebben?- Kérdezi egy furcsa mosollyal, amitől gyomrom még inkább összeszorul.
Nem válaszolok. Nem tudok. Nem akarom őt felbosszantani, de egyszerűen nem tudok értelmes, vagy egy szónál hosszabb feleletet adni a kérdéseire. Meglepetésemre ő türelmesen kérdezget tovább és hamarosan sikerül is elérnie a célját. Egyre hosszabb válaszokat kap tőlem, bár félelmem egy cseppet sem mérséklődött.
Végül hívat valakit aki, elkísér a szobámba. Értem, szóval nem engednek el. A szobám meglepően szép, ízlésesen van berendezve, de ennek ellenére azért elég rideg. Mielőtt egyedül hagynak, annyit mondanak, hogy egy ideig itt kell maradnom és, ha nem akarok bajt, akkor csináljam, amit mondanak. Ez csak természetes. Eszem ágában sincs újat húzni velük. Ezt egészen addig így is gondolom, amíg egészen véletlenül észre nem veszem, hogy az ajtóm nincs bezárva. Halkan nyitom ki, majd óvatosan kikukucskálok. A sötét folyosó teljesen üres, nem látok és nem is hallok a közelben senkit. Még mindig úgy gondolom, hogy esztelenség lenne szökéssel próbálkozni, de nem tudom megállni. Leveszem a cipőmet, hogy lépteim a lehető leghalkabbak legyenek és elindulok. Percekig barangolok keresve a kiutat, de szörnyen hatalmas ez a hely és tele van elágazásokkal. Egyszer csak lépteket hallok, valahonnan a közelből. Kétségbeesetten nézek körbe, de az üres folyosón nincs semmi, ami menedéket nyújthatna. Egyetlen egy reményem, a folyosó ezen részén található egyetlen ajtó felé rohanok. Egy egész hegység zuhan le hangosan kalapáló szívemről, mikor remegő kezemmel sikerül kinyitnom az ajtót. Halkan becsukom magam mögött , megállok a fal mellett és visszafojtott lélegzettel várom, hogy a léptek zaja távolodjon.
|
