Karakter: Ren Brunger
Megjegyzés: Sophie-nak és fiacskájának ~
Van egy képsor a fejemben arról, ahogy arc nélküli hullákat pakolok.
De tulajdonképp, ennél több is lehetne. S igazából, ennél kétszer többről is van szó. Mert arcuk van, ajkuk van, a vizenyős bőrük tapintását is érzem remegő ujjaim alatt. Mert igen, ezek bizony vizesek. Mind. Halkan, furcsán dalolva cseppen minden egyes csepp belőlük a hideg kőpadlóra. A maradványok mellé…
Valaha volt emberi testek rakásán állok. Hol büszkén, hol félve, de mindig ugyanazt a feladatot végezve.
Életért kutatok.
Nem tudom miért, nem tudom kiért, de hajszolom a sikert. Akárhányszor valami melegebb végtaghoz kapok, belül az izmok alatt hangosan dobban bennem valami. De aztán ismét semmi. Csak az üres, feketébe hajló, hol már rég fennakadt tekintetetek néznek vissza rám. S még több csont. Csak csontok…
Az idő igazából tudom, hogy sosem mozdul mellettem. A mutatók járnak, hangjukat tudom, hallom, eljutnak felém. De a percek csak állnak, fölém magasodnak, sohasem telnek. Akárhányszor felpillantok, mindig ugyanaz az a kerek, fehér óra néz vissza rám. A cseppenések, pedig továbbra is hallatszanak.
Hideg Január első napján írom ezt, ezúttal immáron negyedszer…
Most pedig immáron ugyanazt fél éve egyfolytában. Ha nem is napi, de heti rendszerességgel vésem bele a naplóba. Mindig, minden egyes alkalommal ugyanaz. Sosem változik a forgatókönyv, sosem tér el az előző heti, hónapi oldalon olvasható történettől. Mert ezek csak álmok. Álmok, melyekben nem érdemes hinni. Ezzel nyugtatom magam… S azokkal a bogyókkal, amik minden egyes alkalom után úgy érzem egyre kevésbé hatnak, s csupáncsak kezeim remegnek tőlük. De azok egyre jobban.
Két darab kék színű tabletta most is. Ezek csúsznak le a torkomon – az ezüsttálcán gondosan elhelyezett pohár vízzel együtt. Legalább ezért megéri e ház falain belül lakni ismét. Ha másért nem is, de ezért igen…
– Fiam! – Kopogás nélkül és ismét nagy hévvel törnek be a szobámba. S én vagyok annyira neveletlen fiú (szegény párák), hogy nem kapok magamra semmit. Legalább anyám is lát egy szép testet, mielőtt ő is…
Az álomképek hirtelen kúsznak vissza a szobába, végigcsúsznak a bőrömön, kicsit belém is marnak, de aztán ahogy anyám megrovó szemeivel találkozom lassan vissza is húzódnak a lapok közé az ígérettel együtt, hogy este ismét találkozhatunk majd. Nem kell félnem, nem hagynak magamra. De abból nem esznek… Ma este… Nem!
Anyámtól meg sem kell kérdeznem mi járatban erre. Mondja ő magától is. Valahogy mindig elfelejti, hogy igazándiból már elmúltam tíz éves, mikor még képes voltam (már ha persze akartam) meghallani azt, amit mond. Most is, az egyik fülemen be a másikon ki. Huszonhat éves koromra tökélyre fejlesztetem a tudásom. Apám szerint legalább ezt, ha már a többit sajnos nem sikerült. A megnyilvánuló családi szeretet… Most őszintén, hát nem édes érzés?!
Aztán a nagy kavalkádból kihallok pár szavat, mondatfoszlányt. Az új családtag érkezését, nevét, s mielőtt még őszintén megrémülnék, hogy két testvérnél több lesz az a létszám, akikre ezentúl majd költenem kell a karácsonyi ajándékok vásárlása során, megnyugszom… Csak egy vén – az én szememben már igenis vén – távoli családtag érkezését volt köteles közölni anyám. S én leszek olyan jófiú, hogy illően fogadom majd. S nem hagyom sorsára. Mint egy csecsemőt… Most komolyan?
S mire már megnyugodnék, hogy anyám ezzel az utolsó nekem szánt mondatát is elmondta, sugárzó, de nemesi kilétét el nem felejtve közli, bátyám tengerentúli utazásáról hazatér. Még holnap. Legyünk mind boldogok! S ezzel az ajtó is csukódik mögötte. Ezúttal halkan, csendben… Én pedig inkább az ágyra ülök. Túl sok volt ez nekem így hajnali tíz óra felé.
***
Este kilenc óra felé lépek le otthonról. A legtöbb ember így nevezi a helyet, ahol álomra hajtsa a fejét. De a valaha volt gyerekkori szoba, a világos falaival, motorversenyzős képeivel már rég eltűnt, azzal a lurkóval együtt, aki benne olvasott, irt, játszott. Valaha boldogan élt…
Nem először esik meg, hogy ezúttal sem szólok senkinek. Mégis merre megyek, mikor jövök, ha egyáltalán haza jövök még.
Anyám megszokta, apám sosem kérdi. Nincs mit kérdenie. Talán nem is tudná már, hogy kell. Másrészt a Föld másik felén bizonyosan nem létezik olyan készülék, amit itt – kispolgárok közt is – de mobilnak szoknak nevezni.
Nem nézek semerre. A lábaim visznek maguktól is. Most az egyszer nem autóval megyek. A jogosítványomnak egy időre lőttek. Mondjuk úgy holnap délutánig. Talán akkor már lesz elég erőm felkelni és elmenni a kapitányságra, kedélyesen elbeszélgetni a kapitány úrral, aki persze lesz olyan kedves és visszaszolgáltatja majd azt nekem. Hihetetlen pár zöld bankjeggyel mire képes az ember…
Útközben persze még két gyors telefont is sikerül elintéznem, mielőtt házunk kavicsos felhajtója előtt beszállnék, a már előre megrendelt taxiba. A sofőr nem kérdez. Nem mer, vagy csak szimplán unszimpatikus alak. Esetleg engem tart annak. Pedig még köszönök is neki mielőtt a belváros egyik klubja nevét megmondanám.
A tükörben egy pillanatra elkapom a tekintetét. Pont jókor, hogy lássam az apró szemöldök ráncolását és a mély sóhajt, ami kiszökik ajkai közül. Minden bizonnyal megvan a rólam alkotott véleménye. De őszintén szólva pont annyira érdekel az egész, mint anyám reggeli mesedélutánja.
A klubbal szemközti park bejárata előtt áll meg a sofőr. Kifizetem, s hogy a drágának jobb kedve legyen, pár tízessel is megtoldom az összeget. Ere már ő is elmosolyodik a bajsza alatt, szemei különös fénnyel nézik a zöld bankókat a kezében, s mikor már fél lábbal kint vagyok az autóból még egy épp annyira kedves, mint számító „kellemes szórakozást” is kapok. Az emberek tényleg ennyire sekélyesek lennének?!
A járda mellett álló szürke Porsche előtt két ismerős alak néz vissza rám, majd ahogy feléjük intek ők is vigyorogva biccentenek felém. Minden bizonnyal a többiek érkeztek túl korán, mint, hogy én késtem. Erről persze, ahogy közelebb érek a két jómadárhoz őket is tájékoztatom.
Kyou már nem is felel, inkább csak behajol a lehúzott ablakon, kivesz valamit a vezető melletti ülésről, majd a zsebébe gyömöszöli. Mikor ránézek, ő csak sandán rám pillant. De nem felel, egy vállrándítással intézi el a dolgot. Ezzel együtt Jack még mindig vigyorogva közelebb hajol hozzám, megtámaszkodik a vállaimon, majd az éjszakába üvölti, mi ma baszott jót fogunk bulizni, s az összes csaj félhet, mert a cerkája – hála apjának és azoknak a feladatoknak, amit az rá sózott – már két napja nem látott nőt. A jobb keze pedig nem az igazi.
Kyou persze erre csak a szemét forgatja. Én persze az idiótával együtt nevetek. Vagy sokkal inkább rajta. Talán a negyedik csajt majd sikerül is befűznie, persze rögtön azután, hogy nekem megvolt. Most valahogy sokkal inkább vonzzanak a meleg, női keblek a parányi ruhák alatt. Persze egy Kyou féle pasit sem utasítanék vissza az este folyamán, ha épp úgy jönne ki a lépés. Mindenképp élvezetes éjszakám lenne. Még ha a reggelem elég fájdalmas érzéssel is párosulna.
Aztán Kyou rám néz. Biccent egyet előre, én meg épp időben fordulok meg ahhoz, hogy valami idióta vadbarom elkapja a kapom és még furcsább néven szólítson. Jack is abba hagyja a nevetést. Ő is enyhén furcsállva méri végig a feje fölé magasodó pasit. Vörös szemeit elnézve elég sokat szívhatott már el ma a fickó. S nem csak én gondolom így. Kyou furcsállva, enyhén gúnyos mosollyal méregeti az előttünk állót.
– Mi a francot akar tőlem? – Lépek hátra egyet, hogy a fanyar illatot minél messzebb érezzem magamtól. Túl ismerős, túl különleges ahhoz, hogy tovább az orromban tudjam érezni.
– Nem emlékszel rám, Gabriel?
Az emlékeim közt kutatok az arca után. Már láttam valahol. Már éreztem ezt az illatot. Már érintettem ezt a bőrt. Már ő is hozzám ért. Valamikor… A szemei pedig. Ha feketék lennének, ha csak pár árnyalatnyival lennének sötétebbek pont olyan lenne, mint az álmok egyik mozdulatlan figurája. Vizenyős ujjak tapintása…
Nem!
- Még sosem láttam magát! És a nevem Ren, nem Gabriel! Most pedig szakadjon le rólam!
Mielőtt még nagyobb káosz kezdene el uralkodni a fejemben, inkább hátra arcot vágok. Kyou vállát megbököm, Jacket pedig kézen ragadva ráncigálom el a fickó mellől. Ennyi épp elég volt ebből. Ennyi épp elég volt, hogy a kezeim ismét remegni kezdjenek. Ezúttal azonban nem a bogyóktól. Hanem az ismerős, ijesztő érzéstől. Mert ez a fickó határozottan élt, beszélt. De a tapintása, az illata… Mind, mind.
A saját képzelgésem szív lassan el. Éberebb nem leszek. Egyszerűen lehetetlen ez az egész… Csak az élet furcsa játéka, ami ismét nevetni akar rajtam. Már látom. Igen! Semmi többről nincs itt szó. Holnap meglátogatom az egyik orvost, a város túlsó felén. Ő írta elő a bogyókat is. Minden bizonnyal tud majd valami okosat mondani nekem. A paranoiám kezd egyre inkább ijesztő formát ölteni.
– Ren, Ren… Hallod?!
Igazándiból nem tudom hányszor szólítottak már meg, de Jack egyszerűen csak elkapja a vállam. Értetlenül néz velem szembe. S őszintén én is épp ennyire értetlenül állok az egész dologgal szemben. Ellehetett volna ezt másképp is intézni. Egy jobb egyenes, egy kis nevetés, majd egy gyors tárcsázás Kyou részéről az egyik kórháznak, hogy egy degenerált idióta enyhén sokat kapott a mai napra.
De Kyou most is csak áll az utca egyik gyéren világító lámpája alatt. Nem engem néz, nem úgy, mint Jack, aki egyre inkább azon van, valamit végre kihúzzon belőlem.
Az óra hangosan veri el a tizenegy órát felettünk. Hirtelen rázkódom össze. Az óra… Ha az óra mozog, akkor tényleg nem történt semmi. Ha a mutatók járnak, akkor minden rendben van. Rendben kell lennie.
– Azt hiszem, csak egy régebbi kapcsolat morzsái. Talán ez volt a nevem az egyik szerepjátékunk során – rántom meg a vállam. Jack pedig végre megnyugszik. Ő van annyira beteges perverz, hogy elhiggye ezt az egészet. De Kyou… Kyou csak rám pillant. A tekintetében pedig benne van minden. Ezt ugye te sem gondoltad komolyan? Üzeni… Legközelebb te leszel a maskarába bújtatott rab, ő meg az őr?
De Kyou ezt nem mondja ki. Sohasem mondaná ki. Talán csak az estét félti, vagy a hangulatot. Nem tudom… Mindenesetre Jack tesz arról, hogy az egész feledésbe merüljön. Nagyot nevetve taszigál el minket az utca másik oldalán lévő éjszakai clubba. Persze Kyout csak enyhén löki meg. Megy ő magától is…
***
Hajnal körül érek haza. Zúgó fejjel, enyhe kaparással a torkomban. Nem volt okos ötlet nedves pólóban a taxira várni. Határozottan rossz döntés volt.
A kulcsok közt kutatok a zsebemben, mire rájövök, az nem is kell. Már új, spéci számkombináció nyitja az ajtókat. Szüleim és a technika…
Bár ha apám legújabb sikerrel vett szerződését nézném erre még is csak szükség volt. Adjunk csak a látszatra. Elvégre, hogy mutatna már ha egy iparmágnás embernek, akinek több vagy a vagyona, mint amit az ő saját, anyám és testvéreim kezén együtt valaha is meg tudna számolni. Milliárdokba… Éljenek a Brungerek!
Gúnyos mosollyal, de ólmos fáradtsággal lépdelek fel a szobámba. Egészen a harmadikra. S bár a kanapé is elég kényelmesnek tűnik lent a földszinten, de nem tudom, mennyire gondolnám reggel is ezt, vagy anyám egyáltalán mennyire örülne neki. Holnap, azaz ma érkezik a titkos, távoli rokon. Talán már rég itt is van. Rossz fényt pedig sosem érdemes vetni magunkról. Ezerszer elregélt mondat. A legfontosabb közt, a legfontosabb. Éljen megint csak a látszat…
Mikor felérek a szobámba, az ajtóból már látom, a bogyók ismét ott pihennek a tálcán. Két bogyó este. Két bogyó reggel. Mint valami rossz narkós. Végül rosszabb leszek, mint maga Kyou. De megéri. Ha ezzel legalább aludni tudok, akkor megéri.
A fejem pedig ezzel az utolsó gondolattal huppan a párnán és pár forgolódás, takaró gyűrés után már alszom is.
Reggel. Délután négy óra felé a hangzavar ébreszt. Az utolsó, amit az álomból elkapok egy feketébe hajló szempár. A szobalányok sietve rohannak el a szobám ajtaja előtt. Cipőjük minden egyes koppanása az agyamig szól. Pár pillanatig el is kell gondolkoznom azon mire fel ez a nagy érdeklődés. Aztán beugrik, hogy édes bátyám ma érkezik haza. Ennél jobb már nem is lehetne. Gondolom, ideje lenne felkelnem nekem is. Semmi kedvem ugyanis egy bátyust kapni a szobámba. Márpedig ő meglátogat majd. Ezzel az egy dologgal tökéletesen tisztában vagyok. Ő meg az a furcsa gondoskodó szeretete. Ha rajta múlna én is úgy robotolnék napi tizenhat órában, mint ő. Apánk egyik leánycégében. Érdekes élete van, nemde bár…?!
Még mindig az oldalamon fekve veszem csak észre, hogy a bogyók ott pihennek a friss, hideg vízzel együtt. Lara erről is őszinte odaadással tud gondoskodni. A családból, csak ő tudja ezt az egész pirulás ügyet. Ő is kezeli nekem, ha az épp fogyóban lenne mindig ő megy el, írassa ki és veszi meg. Az ő nevére.
Ilyenkor tűnődöm el azon, hogy az egyetlen ember, aki többet tud rólam, mintsem kellene az ő. De a negyven évnyi tapasztalatával ez persze könnyű. Ezzel szokom magam nyugtatni. Semmi köze ennek ahhoz, hogy az idős, talán lassan hatvan éves asszony jobban ismer engem, mint a saját tenyerét. Csecsemőkoromtól fogva ő vigyázott rám. Vigyáz még mindig. De kérdem én, minek? Már eléggé felnőttem… Azt hiszem.
Háromnegyed óra múlva már én is lent állok a forgatagban, a kanapé oldalának dőlve figyelem a bátyámat és közben jót nevetek a fecsegő sokaságon. Bátyámat persze nem érdekli. Ő jól meg van a takaros, angol feleségével és az aranyhajú hercegnőjével, aki minden öt éves tudását bevetve épp annyira csimpaszkodik az apján és annak jóindulatán, mint minden vele egykorú, gazdag poronty. Szerintem csak maga az ördög. A visító hangjától olykor szétmegy a fejem. De azért szeretni is lehet.
- Hallottad? Claire egy pasival látta őt kint az utcán…
Hát csibém az szerintem én voltam. S nem ő… Erre gunyorosan elhúzom a szám, anyám pedig ezt a pillanatot választja arra, hogy mellém lépjen és mondjon valamit, de ekkor kénytelen vagyok a lépcső felé kapni a pillantásom, ahogy a szobában mindenki.
Oda sem figyelve válaszolgatok anyámnak. Próbálom tartani magam. Ő mégis mit keres itt? Tévednék és este nem egyedül jöttem volna haza? Nem… Az ágyamban mellettem nem aludt senki. Arra azért emlékeznék.
Akkor meg?
– Ren?!
Ennyi. Kész. Vége! Minden bizonnyal most játszik egy igen csúf játékot velem a sors. Ez ugyanis nem történhet meg. Lehetetlen. Mit keresne már ő pont itt?
Behunyom a szemem, pár pillanatig felnézni sem merek. Épp elég, hogy meghallom anyám hangját majd azt, ahogy bátyámnak bemutatja a lépcsőn álló férfit.
– Brunger? Nocsak, nem is tudtam, hogy van még ily távoli rokonunk. Tudja nagyszüleink voltak az utolsók, akik erről mesélhettek volna. De ők már…
Bátyám kedélyesen kezd el társalogni a rokonnal. Én meg bármire nézek csak épp rájuk nem. Az üldözési mániám kezd egyre inkább nevetséges formát ölteni. Most komolyan Ren. Ideje lenne lenyugodnod, vagy ha ez már tényleg nem használ bevonulni egy szanatóriumba. Persze akkor oda lenne a látszat… De őszintén – kapom el egy pillanatra a vörös szemek pillantását. Nem érdekel! Önző állat leszek, de én itt nem lakok tovább!
Anyám persze tesz arról, hogy ez másképp legyen. Mind mindig.
- Örülök, hogy a kisebbik fiammal már ismerik egymást Olivier. Jó látni, hogy a család fiatal tagjai ennyire összetartanak.
Ó anyám, ha tudnád. Fél éve szorosan összetartunk már. Minden álomban végigkísér az illata. Kíváncsi vagyok, a csontoknak örülnél e, ha elmondanám. Észveszejtő mese lenne, nemde?
Hirtelen Lara lép a hármasunk közé, és közli fél óra múlva tálalják a vacsorát, s addig esetleg óhajtanánk e valamit. Mert ha nem, ő gondoskodik a fiatalúr csomagjairól, mire bátyám egyszerűen közli, majd valamelyik másik ember felviszi. Inkább üljön le közénk.
Anyám csak beletörődően bólint. A nemesi érték nem engedné meg ugyan, hogy alkalmazottakkal társalogjon boldogan. Mint a középkorban… Komolyan. Még nekem is hihetetlen olykor, mekkora hatással vannak a régi szabályok az életünkre. Elvégre jól tudom, anyámnak épp annyira fontos Lara, mint nekünk a Brunger család gyermekeinek.
Az egyik fotelben foglalok helyet, szemben a kanapéval, ahova bátyám mellé, a rokon is leül. Anyám a mellettem lévő fotelhez lép, Lara pedig bármennyire is nem akarjuk előbb térül, fordul. Kötelességének érzi, hogy vacsora előtt is, de pár falatot belénk tömjön. Mint tizenkét évesen. Erre a gondolatra elmosolyodom. Békésen, tőlem szokatlanul gyengéden, mire látom is, ahogy a kanapé mögött álló szobalányok pironkodva kezdik el nézegetni a falakon lógó festményeket. Igen, igazatok van, azok tényleg annyira, de annyira szépek. A felsőbbrendű mosolyomat, ha akarnám sem tudnám eltakarni.
Aztán erőt véve magamon végül a bátyám melletti alakra pillantok. Egyenesen a szemébe. S amit ott látok az épp annyira rettent meg, és ráz tőle ki a hideg, mint tegnap éjjel az utcán. Engem néz. Sőt, szó szerint vizslat. Ajkai sarkában megbúvó mosollyal. Még arra is van ideje, hogy kissé távolságtartóan, de még mindig mosolyogva válaszolgasson bátyámnak a családját, rokonainkat, hivatását érintő kérdéseire. Végre én is megtudom, hogy az ő nagyapja festette le neki ano a Brunger házat. S neki a halála után kerekedett fel, hogy megkeressen minket. Mint utolsó szorosabb családtagjait. Szép… Ki hiszi ezt el? Ennyi erővel Kyou a harmadik testvérem.
– Nem dolgozom.
Ez a mondat épp annyira lep meg, s tesz furcsán elégedetté, ahogy anyám arcára pillantok. Aztán persze folyatja.
– A családi vagyonból, amit őseim rám hagytak – itt furcsán rám pillant, és cinkos módon elmosolyodik. Ismét. Ez az ürge felettébb furcsa. – Szépen megélek, sőt ha akarnám, a gyermekeim unokáinak sem kellene dolgoznia életükben. De mivel egy szál magamban vagyok – mélyül el a hangja – így ezen nem is igazán gondolkoztam még el. A családalapítás szép dolog, de én már túl öreg vagyok hozzá. Másrészt nem tudom találnék még egy olyant személyt, akit ano, nagyon rég elvesztettem.
A hangja a végére szó szerint megborzongat, ezt pedig látom, az ő figyelmét sem kerüli el. Anyám együtt érzően előre hajol kissé és megszorítja a jobbját, majd biztosítja, hogy ha nem is találja meg azt a személyt, akire szüksége lesz élete során, ne keseredjen el, mert mi ugyanúgy a családja vagyunk. Maradunk.
A családja. Hát persze. Mert olyan szokványos családtaggal rém álmodni. Lassan több, mint fél éve…
- De valamivel, csak elütöd az időt, nem? – teszi fel bátyám a következő kérdését.
- Keresek.
Ha az előbb megborzongtam a mondandójától, akkor most szabályosan rosszullét tör rám. Fel is pattantva, gyorsan a földszinten lévő mellékhelység egyikébe rohanok. Mit sem törődve azzal, hogy talán pont az alkalmazottakéba.
A WC fölé hajolva pedig kiadok magamból mindent. Az erős lüktető érzést a gyomromban, a furcsa száraz kaparást a torkomban, a reszkető félelmet a tagjaimból. Míg végül nem marad más csak a keserű epe, és pár – az erőlködés után kibuggyanni készülő könnycsepp. Így szép csak az élet.
Már el sem merek komolyan gondolkozni azon, mégis miért van ez. Próbálom a tegnap esti, ma hajnali buli utóhatására fogni, de épp annyira tudom mekkora hazugság ez, mint minden más tizenévesen tett ígéretem, hogy egyszer majd megjavulok, és tisztességes munkába fogok fogni. Jó vicc volt.
Tíz perc kell ahhoz, hogy elég erőt érezzek magamban ahhoz, hogy egyáltalán felkeljek a padlóról, és a falban megkapaszkodva visszanyerjem az irányítást a testem felett. Mikor már az ajtó sem jár táncot a szemem előtt, a kilincsel együtt, visszamegyek a többiekhez. Lara percre pontosan közli, a vacsora tálalva van. Anyám és bátyám könnyedén elhaladnak mellettem, de ahogy a kedves rokon is követi bátyámat és megérzem illatát kedvem támadna újra visszaszökni az előbbi ajtó mögé. Mondjuk úgy vacsora végeztéig.
Mikor a tálalóba érek szomorúan és enyhe félelemmel veszem tudomásul, hogy csak két szabad hely van már. Az egyik az asztalfőn, a másik a vörös szemű jövevény mellett. S amikor bátyám elfoglalja az asztalfőt, nem tehetek mást, de belül hangosan felsikítok. Ha most nem fogok ideggörcsöt kapni, akkor soha máskor.
Szerkesztve Kaira által @ 2014. 01. 09. 17:19:41
|
