|
|
Szerepjáték
(Kuroko no Basuke)
| ef-chan | 2018. 07. 02. 14:14:32 | #35529 |
Karakter: Midorima Shintarou
Megjegyzés: Takaonak
A tegnapi elválásunk körülményeit tekintve nem bíztam benne különösebben, hogy reggel is itt lesz, hiszen tökéletes kezdő kis bosszú, ha miatta esetleg elkések az iskolából, de azért várakozom egy kicsit, kivárva a megbeszélt időt, mielőtt elindulnék. Ő azonban, ahogy mindig, más logika szerint működik, mint amire számítok, mert időben bukkan fel az utca végén, majd parkol be elénk.
– Jó reggelt, Shin-chan! – köszönt ráadásul akkora vigyorral, hogy egy halloweeni tök is megirigyelhetné. – Késtem? – kérdezi jobban megnézve
– Nem – vágom rá röviden, ellökve magam a kerítéstől, aminek dőltem eddig várakozva.
– Te, Shin-chan… – szólal meg újra, épp csak most bizonytalanul, felvont szemöldökkel jelezve előre értetlenkedését. – Már akartam kérdezni, de tegnap az az elefánt, ma meg… egy plüss oroszlán?
– Ez a rákok mai szerencsetárgya – vágom rá az egyértelműt, felszállva a kocsira. Azonban nem indul, csak bámul. – Most meg mire vársz? – mordulok is rá, mire megmakacsolja magát.
– Nem foglak ma is én vinni téged!
– Pedig nincs választásod – sóhajtok, mindig csak a felesleges felhajtás.
– Kő-papír-olló! Ma nem veszítek! – hívja ki a saját szerencséjét. Majdnem ásítok, annyira szánalmasnak találom a próbálkozását. Ha velem van a szerencsetárgyam, senki sem győzhet le, főleg nem ő, hiszen a Skorpiók ma a legszerencsétlenebbek.
* * *
Mély elégedettséggel figyelem duzzogó alakját, míg a tárolóba viszi a bringát és a kiskocsit. Ahogy a horoszkóp is megmondta, ma semmi esélye sem lett volna, főleg nem az oroszlánom ellen. Igazából megvárom, de a firtatásra megint csak tagadok. Nem is értem, miért kell kérdezgetni, inkább örülne, hogy legalább ennyi gesztust tettem felé!
Az órák ismét végtelen nyugalomban telnek. Épp csak az utolsó tér el kissé a megszokottól. De az is csak azért, mert az óra végén fültanúja lehetek, ahogy a tanár visszamarasztalja Takaót pár szóra. A szerencsétlen. Hiába néz rám segélykérőn, mit tehetnék, csak megrántom a vállam tettetett érdektelenséggel.
Egy darabig azért várok a folyosón, de úgy tűnik, elhúzódik a dolog, ezért inkább elindulok az öltözőbe. Nincs kedvem elkésni. Ettől függetlenül furcsa a nagy csend, és hogy nem csicsereg senki badarságokat mellettem bárgyú vigyorral. Vajon mit akarhat tőle a tanár? Tényleg peches ma. Lehet, az ilyen napokra be kellene szereznem neki is egy szerencsetárgyat. A jelek szerint jót tenne neki.
Az öltözőbe érve lepakolok. Bár még mindig furcsa a csend, kezdem élvezni a nyugalmat, és ennek megfelelő ellazultsággal fogok az átöltözésbe. Közben érkeznek mások is, s bár nem szentelek neki különösebb figyelmet, egy idő után sugdolózni kezdenek, és összeállnak kisebb csapatba. Már az ujjaim kötözgetem kifelé, ellenőrizve a körmeim, hogy nem túl hosszúak-e, amikor az egyik évfolyamtársam közelebb lép, és mielőtt reagálhatnék, elemeli a szerencsetárgyam.
– Még mindig nem hiszem el, hogy a híres Csodák Generációja egyik tagja ilyen gyerekes cuccokat hord magával, mint ez a plüss – jegyzi meg gúnyosan. Már ismerem ezt a fajta hozzáállást, nem hat meg különösebben. Kinyújtom a kezem a plüssért, hogy visszavegyem.
– Semmi közöd hozzá! Add vissza! – válaszolom fagyosan, de a szerencsetárgyam nem tudom visszaszerezni, mert az utolsó pillanatban elrántja előlem.
– Mert ha nem, elbőgöd magad? – érdeklődik nagy mellénnyel, miközben a többiek nevetnek. Bátor banda, öten belém is mernek kötni. Csak azt nem értem, mi ilyen szórakoztató a számukra.
Felsőbbrendű lenézés költözik a tekintetembe, ahogy feljebb tolom a szemüvegem a középső ujjammal.
– Az ilyen alantas, IQ-szegény provokációra nem vagyok hajlandó reagálni – lépek még közelebb a sráchoz, aki mivel alábecsüli a karom hosszát, nem lép eléggé távol, hogy megakadályozza, hogy visszavegyem, ami az enyém. Többet nem is foglalkozom velük, elfordulva, a szerencsetárgyam védve telepedek vissza a helyemre, hogy tovább bontogassam a ragasztóból az ujjaim. Nem lep meg, hogy vereséget szenvedve a srác még agresszívebben kezd beszólogatni, de már nem érdekel, lepereg rólam, bármit mond. Azonban pár perc múlva új hang üti meg a fülem, amely kintről, a folyosóról érkezik.
– Jöjjön uram! Erre vannak! Az öltözőben! Molesztálnak egy másik elsőst! Láttam!
Takao. Nem nehéz felismernem a hangot. A csapat elszivárog berezelve, mire győzedelmes pillantással vonul be.
– Erre semmi szükség nem volt – „köszönöm” meg a mentőakciót.
– Gondoltam – nevet jókedvűen, majd kéretlenül hozzáteszi. – Képzeld, azt mondta a tanár, hogy össze kell szednem magam angolból.
– Nem emlékszem, hogy ezt megkérdeztem volna…
– Na de Shin-chan! – reagál nyafogással a ridegségemre. – Ne csináld! Ha nem segítesz nekem, akkor nem járhatok edzésre! Ki fog akkor védeni dobás közben? – pillog rám visszataszító csábossággal.
– Ha jól sejtem, valamelyik senpai – oltom le, majd mivel végeztem, faképnél hagyom az öltözőben, hogy a teremben némi bemelegítés után dobáljak egy keveset a kezdésig.
* * *
Sosem gondoltam volna, hogy Takao képes fokozni az idegesítő faktorát. Mikor faképnél hagytam, az edzés nyugalmában bíztam, és hogy mire vége, beletörődik a dolgokba. Ehelyett úgy intézte, hogy egész edzés alatt vagy mellettem állhasson, vagy pedig velem legyen párban, és húzta az agyam a mindenféle nyavalygásaival, hogy megessen rajta a szívem.
S nem, még most sem adta fel, hogy már a külön dobóedzésemmel foglalkozom az edzés után még a teremben maradva. Minden egyes kosárra dobásom után nyikorog valami naa, Shin-chan jellegűt. Annyira idegesít már, hogy szabályosan fel tudnék robbanni, és hatszor több időbe telik megnéznem a kosarat és becélozni, mint alapjáraton, amitől külön frusztrálttá válok.
– Jól van, korrepetállak, csak fogd már be! – torkollom le kb. negyed óra után, mert nem bírom tovább.
– Yay! Arigatou, Shin-chan! Tudtam, hogy megesik rajtam a szíved! – lelkendezik aljas tanuki mosollyal. Ez az utolsó csepp a pohárban, egyenesen úgy célzom be a labdát, hogy a kosár helyett a fején landoljon igen fájdalmas sebességgel, mielőtt kivonulok öltözni, egyedül hagyva az elpakolandó labdákkal és a terem felmosásával.
Nem mintha nem várnám meg, elvégre ő a sofőröm. Ahogy belép az öltözőbe, és ott talál, ahogy az ujjaimat kötözgetem az időt húzva, bosszúsága mintha elpárologna.
– Mielőtt túláradó boldogsággal megjegyeznéd, hogy megvártalak, természetesen, mert te fogsz hazaszállítani – tisztázom a hirtelen jókedvét megelőzve.
– Moh, hidoi! – fintorodik el, de mégis mosolyog. Sosem fogom megérteni a gondolkodásmódját, de bosszant, hogy képes még sértődöttséget játszva is vigyorogni, mint a tejbetök. Sőt, még pofátlanul nagylelkű is a fene nagy jókedvében… – Egye fene, ma nem ragaszkodom a kő-papír-ollóhoz, cserébe a beígért korrepetálásért.
Felmorranok, de nem törődik velem. Öltözni kezd, de a csend nem tart sokáig: – Nee, Shin-chan, akkor hétvégén át is megyek hozzátok.
– Már miért is? – kérdezek vissza néma értetlenséggel.
– Természetesen, hogy angolt tanuljunk – feleli úgy, mintha butaságot kérdeztem volna.
– A kettő egyáltalán nem függ össze – tiltakozom.
– Dehogynem! – jelenti ki magabiztosan. – Jövő héten írom a javítót, hét közben pedig nincs elég idő felkészülni.
Irritáltságom kifejezendő csikorgatom a fogaim.
– Ne élj vissza a türelmemmel! – figyelmeztetem, mire angyali mosollyal fordul felém, rám kacsintva csintalan pimaszsággal.
– Ugyan, sosem tennék ilyet! Egyszerűen csak bevasalom az ígéreted. Nem szabtad meg, mennyi szabadidőd csórhatom el, hogy rendesen fel tudjak készülni.
Az alsóajkamba harapok. Egyszer úgyis megfojtom!
* * *
Másnap már a könyvtárban ülünk az órák után, mikor az orra alá tolok egy A/4-es papírt, tele példákkal.
– Ez micsoda? – suttogja értetlenül nézve rám, mivel jogosan úgy véli, a könyvtárban nem igazán lehet korrepetálni valakit, hiszen itt csendben kell maradni.
– Egyfajta szintfelmérő. Egy gyakorlófüzetből másoltam – felelem, mire fintorogva, mégis elismerően pillant rám.
– Ahhoz képest, mennyire nehezen adtad be a derekad, egész lelkiismeretesnek tűnsz. – Nem vagyok róla meggyőződve, hogy bóknak szánta a megjegyzést, de elengedem a fülem mellett. Igazából minimális elégtétellel is tölt el a látható „lelkesedése”.
– Minden ígéretem teljesen komolyan veszem. De most fogj hozzá, tudni akarom, mi nem megy, és körülbelül milyen szinten vagy!
A javítás végére ő vigyorog rajtam, miközben én vágok olyan savanyú pofát, mint ő a teszt előtt. Mi a szentséges Oha Asa átok ez? Szinte minden nyelvtanban van valami ordenáré hibája! Hogy a fenébe hozta ezt össze úgy, hogy nem egyszer hallottam órán beszélni, s az alapján úgy gondoltam, kifejezetten jól megy neki a nyelv. Ez valami vicc, igaz?
– Nem vetted komolyan a tesztem, igaz? – morculok be haragosan összevonva a szemöldököm. Még szerencse, hogy ahogy befejezte a tesztet, kijöttünk a könyvtárból, mert azt reméltem, hogy egy füst alatt el is magyarázom a hiányosságait, és letudhatom a kicsikart ígéretet. Arckifejezése megkomolyodik, ahogy visszakérdez.
– Ennyire rossz lett?
– Rossz? Ez borzalmas! – tolom az orrába a csupa pirosozott lapot hangos méltatlankodással. Elveszi, majd rendes távolságba emelve szemügyre veszi.
– De hát ezzel a mondatommal például mi bajod? Teljesen helyes, biztos vagyok benne! – bök az egyik példára.
– Helyes lenne, ha nem kötné ki a feladat, hogy passzívba téve egészítsd ki a mondatot… - bosszankodok, majd kis gondolkodás után az övé fölé írom a helyes választ.
– Ó! – nézi az megoldásom az övé felett. – Szóval ez a passzív? Így kellett volna mindet?
Bólintok. Tök egyértelmű volt eddig is. Nem is értem, miért viselkedik úgy, mintha megvilágosodott volna.
Zavartan fejet vakar, ahogy rám nézve folytatja: – Tudod, korábban egész más jellegben tanultam az angolt. A tanárunk Alsó-középben beszédcentrikus volt, és nem volt híve a nyelvtani szerkezetek tanításának, helyette nagyon sokat beszéltünk. Szótárfüzetünk, sima füzetünk se nagyon volt, mert az volt a sensei alapelve, hogy majd ragad, aminek ragadnia kell. De most már kezdem kapiskálni, miért van rám kibukva a mostani senseijünk – kuncog, kiöltve a nyelvét.
Mélyebbet sóhajtok, nem osztva a jókedvét. Tényleg szükség lesz arra a hétvégére a tanuláshoz…
* * *
Kelletlenül vezetem be a lakásba szombat kora délelőtt, ahogy megérkezik.
– Elnézést a zavarásért! – udvariaskodik a szüleim felé, mielőtt el tudnám tűntetni a szobám mélyén.
– Ne húzzuk az időt, van más dolgom is! – morcoskodok, ahogy benn ahelyett, hogy lepakolna, megint kb. körbekémlel, szobaszemlét tartva.
– Ó, mégis micsoda? – pillázik ártatlankodva, de nem veszem be, érzem a gúnyt a kérdés mögött.
– Nem tartozom neked beszámolóval semmiről – húzom is fel az orrom. Ha délután csak fetrengeni akarok egyedül a szobámban, ahhoz sincs semmi köze!
– Hai, hai, nem kell ennyire morcosnak lenni, Shin-chan, árt az egészségednek! – vigyorog, de végre lepakol, majd előveszi a cuccait az angolhoz. Közben bekopog, majd belép anyám egy adag frissítő innivalóval és némi rágcsálnivaló finomsággal, letéve nekünk kedveskedve. Fintorgok, mert még a végén Takao azt hiszi, szívesen van látva. De anyám fél mondattal elintézi, hogy az legyen a legkisebb bajom, hogy enni és inni kapott.
– Shintarou mondta, hogy tanulni jöttél át, kedvesem, de ha van kedved, úgysincs senkinek semmi programja, akár itt is aludhatnál. Olyan ritkán hív el Shintarou bármi barátot is magához. Kicsit aggódtam, hogy nem kedvelik túlzottan.
– Anya!... – mordulok, de tudom, látom Takao arcán, hogy elkéstem: visít róla, hogy egy ilyen ajánlatot nem fog visszautasítani.
|
| Rauko | 2016. 04. 16. 15:56:02 | #34200 |
Karakter: Takao Kazunari
Megjegyzés: ~hyuuunak
- Csak ha ramenezőbe megyünk eleve – jelenti ki, mire az ajkaimra egy gonosz kis vigyor csúszik, de azért igyekszem tartani magam.
- Na de Shin-chan, hol máshol lehetne még rament kapni, ha nem a ramenezőben? Természetesen oda megyünk, itt van a sarkon. – A legártatlanabb hangomat és arcomat veszem elő, de mivel ő sem hülye, hamar leesik neki, hogy csak bolondítom, erre utal az az arc is, ami arra enged következtetni, hogy még egy szó, és az agyagelefántja ormányával szúr majd le.
Vigyorgok egy kicsit, de aztán elindulok utána.
* * *
Amennyire le tudom így ennyi idő után szűrni, neki is tetszik a ramenező. Ez a kedvenc helyem, nem csoda. Isteni a kaja és egész hangulatos kis hely. Ő is belemerül egy kicsit, és mivel tudom, hogy egy szimpla beszélgetéssel nem tudom kizökkenteni, ezért gondolkodóba esek. Érzelmeket akarok kiváltani belőle. Olyan… édes, amikor dühöng. Így össze is áll a fejemben a terv.
Bár ki nem bírom állni a garnélás karika ízét, az lesz a célpont.
- Ez olyan jól néz ki, hagy kóstoljam meg! – kiáltom és elkapom a tányérjáról. Leerőszakolom a torkomon, ő meg ideges is lesz, ahogy számítottam rá. Nem tudom, szereti-e, de az, hogy belemásztam a kajájába, tuti felbosszantja.
- Ne merészeld még egyszer – figyelmeztet fenyegetőn, mikor a következőért nyúlnék.
- Mah, Shin-chan, miért vagy ilyen dühös? – kérdezem, a szokásos angyali pofit előszedegetve.
- Nem tolerálom, a tányéromba nyúlkálást. És nem véletlen tettem félre a húskarikát! – Ez érdekes, apróság, de már legalább tudom, hogy szereti. Nyilván arra gondol, de nem akarom, hogy leessen neki, hogy tudom.
- Hanem azért, mert nem kell, igaz? – kérdezem értetlenséget szimulálva.
- Nem, hanem mert azt akarom utoljára megenni! – De édes!
- Ahh, szóval az Shin-chan kedvence? – Fel tudnám falni! Nem is sejtettem, hogy a tsunderék ennyire cukik tudnak lenni.
- Shin-chan ijesztő – jegyzem meg, de azért a csirkés karikát az orra alá tolom a pálcikámmal. Ő felvonja a szemöldökét, mintha nem értené, mit akarok.
- Befejeznéd a sületlen viselkedést?
- Baka, edd meg, azért nyújtom!
- Nem tudom, milyen játékot játszol, de ha nem hagyod abba, ezúttal tényleg itt hagylak a fenébe.
Mérges, kár. Persze van még egy pár trükköm, köztük a szomorkás kiskutya, amit be is vetek.
- Hogy fordulnál fel! – morranja, de azért elkapja a pálcikáról a karikát. De még hogy… Lehunyja a szemét, kinyitja a száját és lehetőségem van kicsit meg is csodálni – elvégre nem látja, mert csukva van a szeme. Az ajkai kifejezetten szépek, ezt eddig is tudtam, de közelebbről „akció közben” még jobban megtetszenek. A nyelve, amivel a karikát eleinte, szinte ösztönszerűen nyalja körbe egy másodperc pillanatnyi részéig, nagyon édes. És ez az arc, amit az egészhez produkál… hah. Ha nem tudnám, hogy melyik csapatban játszom, ez a pillanat akkor is eldöntené.
Abban, amelyikben ő. Még szép.
De persze, mohó vagyok, és mikor egy újabbat nyújtok felé az izgalmas bekapósdi helyett egyszerűen rám önti a rament…
* * *
- Nem hiszem el, hogy tényleg rám borítottad a rament – duzzogom hazafelé. Nem elég, hogy amúgy le is vagyok izzadva, mert az a rohadt elefánt egyébként is nehéz és parton felfelé tekerek, még ramen-szagom is van. Alig várom, hogy odaérjek, mert reménykedek egy kedves gesztusban, egy pólóban, egy meleg teában, egy törülközőben, akármiben…
- Ne késs holnap! – jelenti be, és már halad is a lakás felé.
- Hé, várj, Shin-chan, legalább egy váltópólót adj, nézd meg, hogy nézek ki!
- Jól. Jó éjt! – csukja be az ajtót. Én még dühösen morranok egyet de aztán elindulok hazafelé.
* * *
Amikor másnap megérkezek, már az ajtóban állva vár. meglepve pillantok a zsebemben szunnyadó telefonom kijelzőjére. Nem késtem…
- Jó reggelt, Shin-chan! – köszöntöm fülig érő vigyorral, amire csak egy rezignált viszonzás a válasz. – Késtem? – kérdezem.
- Nem – hagyja rám, de ekkor kiszúrok a kezében valamit.
- Te, Shin-chan… - kezdek bele, miközben akasztom fel azt a rohadt kiskocsit a bringám után. – Már akartam kérdezni, de tegnap az az elefánt, ma meg… egy plüss oroszlán? - fordulok felé felvont szemöldökkel.
- Ez a rákok mai szerencsetárgya – feleli és majdnem bocsánatot kérek a hülyeségemért, annyira magától értetődő fejjel közli ezt. Közben felszáll a kocsira, de persze nem indulok el. - Most meg mire vársz?
- Nem foglak ma is én vinni téged! – jelentem be.
- Pedig nincs választásod – sóhajt fel.
- Kő-papír-olló! Ma nem veszítek! – állok meg előtte készen a nyerésre.
* * *
Idegesen vontatom a bringámat és a kiskocsit a tárolóba. Hogy a fenébe csinálja?! Ma reggel is ő nyert. Hihetetlen. Ma is megvár, mármint ma is találkozik valakivel, akivel meg kell beszélnie valamit. Én meg csak mosolygok.
A tanórák ugyanolyan unalmasan telnek, ahogy eddig minden alkalommal. Kivéve az utolsót, amikor az angoltanár megáll a padom előtt.
- Takao-kun, az óra után kérem, maradjon a teremben. – Nem is kér, parancsol.
- De edzésem lesz – nézek fel rá.
- Nos, akkor el fog késni – mondja, és már tovább is sétál. Segítségért könyörögve nézek Shin-chanra, aki csak megrántja a vállát. Hát, köszi…
Magamban fortyogva haladok a tornaterem felé. Persze, hogy tudnék én kiváló dolgozatot írni?! Meg van ez veszve… jó, nem. Nyilván. De akkor is. Annyira nem állhatok rosszul – és közben meg mégis.
Ahogy a terembe érek rögtön az öltöző felé veszem az irányt. Venném…
- Takao-kun! – állít meg az edző hangja. Elmagyarázom neki, hogy mi a helyzet, mire az állát vakargatja.
- Ha pótvizsgáznod kell vagy a tanár úgy ítéli meg, akár az edzésektől is eltilthat – jelenti be rám emelve a tekintetét. – Szedd össze magad!
Bólogatva tartok az öltöző felé, ahol legnagyobb meglepetésemre ott találom Shin-chant és pár másik elsőst. Akiket viszont nem ismerek, szóval sanszosan az előző foglalkozás maradékai. Igyekszem rettenetesen halk és észrevehetetlen lenni, mert érdekel, hogy mi történik, de hamar összeáll, hogy Shin-chan plüssoroszlánján mulatoznak. Az első gondolatom, hogy elzavarom őket a fenébe, amit mégsem tehetek meg, mert nem idősebbek, de azért mégsem illik. Ehelyett inkább kioldalgok a folyósra és fennhangon elkezdek beszélni – magamnak.
- Jöjjön uram! Erre vannak! Az öltözőben! Molesztálnak egy másik elsőst! Láttam!
Elég hangos lehet ahhoz, hogy meghallják, mert a következő pillanatban kivágódik az ajtó és elkezdenek sprintelni a másik irányba én meg elégedetten sétálok be Shin-chanhoz.
- Erre semmi szükség nem volt – néz rám.
- Gondoltam – nevetek fel. – Képzeld, azt mondta a tanár, hogy össze kell szednem magam angolból – fakadok ki.
- Nem emlékszem, hogy ezt megkérdeztem volna – néz rám, de azért egy pici érdeklődést látok csillogni a szemében.
- Na de Shin-chan! – nyafogom. – Ne csináld! Ha nem segítesz nekem, akkor nem járhatok edzésre! Ki fog akkor védeni dobás közben? – pislogok rá elragadóan. Kell a segítsége, na!
|
| ef-chan | 2013. 12. 01. 20:10:58 | #28445 |
Karakter: Midorima Shintarou
Megjegyzés: (Takaonak BSZ)
- Szóval ingyen szállítsalak - akad fenn az apróságokon pont.
- Igen - jelentem is ki lesajnálón, nem gondoltam, hogy olyan hülye, hogy ez sem egyértelmű számára. Elvégre nekem ez minimum kijár azért az áldozatért, hogy méltóztatok a figyelmemből pazarolni rá.
- Nem vállalom ingyen - köti az ebet a karóhoz, elérve, hogy már korán reggel, kávé nélkül az egekben legyen a vérnyomásom bosszúságomban, de mielőtt kitörhetne belőlem feszültségem egy epés megjegyzés képében, folytatja, s amilyen úriember vagyok, végighallgatom. - Kő-papír-olló. Ha veszítek, viszlek, ha te, akkor te engem - vág roppant mód elégedett képet.
- Ez szánalmas, eszemben sincs ilyenbe belemenni - húzom ki magam büszke tartással, csak a szemem sarkából sandítva rá. Semmi hatás. Semmi hatás! Hogy halna éhen… - De ha csak így haladunk, legyen - játszom végül a kegyest, magamban tovább morgolódva, azonban magabiztosan, mivel olyan nem lesz, hogy ne én nyerjek, erről én és a napi kabaláim gondoskodnak!
* * *
Elégedett felsőbbrendűséggel szállok ki a kocsiból, magammal cipelve a mai kabalám, egy agyagelefántot. Takao persze intézkedés címszóval elcsámborog. Bemehetnék faképnél hagyva, de annyi belém is szorult, hogy ha hasznot akarok belőle húzni, akkor némi szánalmas gesztussal meg kell hülyítenem. Annál jobb kiskutya lesz, beidomítom, s csak a fülét kell megvakarnom párszor.
Viszont türelmes kevésbé vagyok, főleg mert utálom a felesleges cselekvést, így mikor felbukkan, indulásra kész állapotba helyezkedem.
Benne viszont egy csipetnyi tapintat sincs: - Megvártál, Shin-chan - üvölt mosolyogva. Megrándul az egyik szemöldököm, nem véletlenül sem fogom beismerni, így is túl nagyra van magával.
- Dehogy vártalak. Találkoztam az egyik tanárral, és épp most akartam elindulni befelé, miután beszélgettem vele.
- Oh, akkor csak véletlen egybeesés - nyugszik bele. Még jó, hogy legalább annyira hülye, mint amilyen idegesítő. Viszont nem kerüli el a figyelmem, hogy irritálóan bamba és provokatív mosoly ül ki az arcára.
- Most meg min vigyorogsz? - mordulok is fel frusztráltan, kezdve bánni, hogy egyáltalán hagytam, hogy szóba álljon velem.
- Eszembe jutott, hogy milyen kellemes álmom volt. Meg vicces.
Tényleg nem kerek… inkább nem is firtatom, csak megigazítom a szemüvegem, mielőtt az IQ eme magaslatai levernék a helyéről.
* * *
Az órák csendes nyugalma után az edzés megnyugtató zaja gyógyítja Takaótól meggyötört lelkivilágom. Szerencsére edzéskor nem lóghat rajtam, így itt nem is zavarnak a baromságai. A mozgás pedig még mindig felpezsdít, segítve, hogy koncentráljak, bár nem kérdés, a legkedvesebb pillanat minden edzésen, amikor kosárra dobhatok, lehetőleg minél messzebbről, minél ívesebben, minél tökéletesebben.
Most viszont nem fárasztom ki magam, mert biztos vagyok benne, hogy az edző betesz majd a csapatba, mert bizonyára szeretné látni, akcióban hogyan is működnek a képességeim. Ma amúgy is csupa szerencsés dolgot említett az OhaAsa, így nekem sincs ellenvetésem.
Az edzés utána nevemmel kapcsolatban valóban nem kell csalódnom, az felhangzik, épp csak követi az idiótáé is, és bár van szemem, láttam én is, hogy sorozatban jól teljesít, azért meglep, hogy őt is magához hívja külön az edző - persze a kipróbálás okát értem, most kell tesztelni, míg említésre se méltó csapatok ellen mérkőzünk, de amikor az edző magához hívat, az mindig valami több, mindig valami bizalmasabb, amibe fektetett reményét ki akarja fejezni.
Szó nélkül lépünk félre vele, hogy előadhassa, amit sejtettem szintén: mindkettőnket betesz most a meccsre tesztszerűen, s a mostani felállást szeretné alapfelállássá tenni. Ha beválik. Méregetem egy fél pillanatig, de most is olyan bamba és bárgyú fejet vág, esélyem sincs leolvasni bármi árulkodót, így inkább a magam dolgával foglalkozom, mielőtt feljogosítva érezné magát arra, hogy megint valamivel bosszantson.
***
A meccs nevetségesen egyszerű volt, ennek ellenére el kell ismernem, a célom szempontjából Takao nem volt rossz választás. Bár simán bírom a keményebb légkört is - sokszor próbálták meg így megtörni a Teikobéli sikereim -, gondosan ügyelt rá, hogy mindig szabad terepem legyen nyugodtan dobni. Azt meg elnéztem neki pont emiatt, hogy állandóan jött körbeudvarolni mindene gyes dobás után. Alapvetően nincs szükségem ilyesmire, pontosan tisztában vagyok a saját és képességeim értékével is, de még mindig jobb ezt hallgatni ősületlenségétől, mint az egyéb badarságokat.
- Hamarosan kezdődik az iskolák Közötti Bajnokság. Úgy vélem, hogy megfelelő ez a felállás - zárja végül a mai napot az edző, így nyugodtan nekiállok bekötni az ujjaimat, miközben alaposan megvizsgálom a körmeim, s ha szükséges, reszelővel segítek tökéletessé varázsolni az állapotukat. A műveletben kifejezetten lassít, hogy láthatóan várakozik - rám vár… -, de láthatóan nem unja, hiába nyújtom, mint a rétestésztát. Így hát feladom. Mindegy is, hiszen együtt megyünk. Felállok hát és megindulok.
- Na, meghívhatlak egy ramenre? - csatlakozik be mellém. Rá sem pillantok, csak mereven megigazítom a szemüvegem.
- Csak ha ramenezőbe megyünk eleve - felelem nyersen, erőteljesen utalva korábbi pofátlanságára, mikor beült kajálni szándékosan egy olyan helyre, ahol a turmixot hírből sem ismerik.
Vigyorából levonhatom a következtetést, pontosan tudja, mire is tettem utalást, de szégyentelenül bőszít. - Na de Shin-chan, hol máshol lehetne még rament kapni, ha nem a ramenezőben? Természetesen oda megyünk, itt van a sarkon.
Inkább nem mondok semmit, megmerevedő arckifejezésem véleményem szerint mindent elárul, ahogy az is, hogy inkább nekiindulok, legyünk túl a “kötelező szociális eseményen”.
* * *
A ramenező kifejezetten kellemes és kulturált, ilyen szempontból nincs okom panaszra. Az már inkább fáraszt, hogy folyamatosan próbál válaszokat kicsikarni belőlem, pedig ha eszem, én enni szeretek, nem beszélni, elvégre az evés lényege a táplálkozás, nem pedig a pofázás. Mindegy, egy ideig hümmögök, utána már azt se, csak élvezem a miso ramen ízét, mikor azt kell tapasztalnom, hogy két pálcikával nyakig a levesemben van.
- Ez olyan jól néz ki, hagy kóstoljam meg! - rikkant vígan, s már be is kapta a garnélahúsból pépesített húskarikát. A kedvencemet!... És ráadásul nyúlna a következőért egy “ez finom” felkiáltással!
Pálcámmal lényegében a kézfejébe döfök, mire felnyikorog.
- Ne merészeld még egyszer - hangom “nyugodt”, de ha ordítanék, se lenne fenyegetőbb.
- Mah, Shin-chan, miért vagy ilyen dühös? - pislog rám, téve az ártatlant.
- Nem tolerálom, a tányéromba nyúlkálást - fakadok ki gyilkos pillantással. - És nem véletlen tettem félre a húskarikát!
- Hanem azért, mert nem kell, igaz? - érzem, hogy csak provokál, de nem bírok magammal, felcsattanok: - Nem, hanem mert azt akarom utoljára megenni!
- Ahh, szóval az Shin-chan kedvence? - ábrázata továbbra is ártatlannak tűnik, de van valami veszélyes a kisugárzásában, esküszöm, úgy érzem magam, mintha egy pók hálójába kavarodtam volna. Ez viszont nem akadályoz meg abban, hogy dühömben eltörjem az egyik evőpálcikám. Basszus…
- Shin-chan ijesztő - nyikorogja, de inkább csak kiröhög, majd egész meglepve megint az orrom alá nyomja a pálcikáját eggyel a saját húskarikái közül, amelyek csirkehúsból vannak.
Bizonyára halál vicces lehetek, ahogy megrökönyödve felvonom a szemöldököm kérdőn, elhagyva jégcsap ábrázatom, mert veszettül uralkodnia kell magán, hogy ne vihogjon föl.
- Befejeznéd a sületlen viselkedést? - sóhajtok, lassan komolyan átmegyek rezignáltba…
- Baka, edd meg, azért nyújtom - moderálja vigyorát, én meg még megrökönyödöttebben sápadok el.
- Nem tudom, milyen játékot játszol, de ha nem hagyod abba, ezúttal tényleg itt hagylak a fenébe.
Unom, Kezdek tisztán emlékezni, miért is nem szeretek olyan emberek között lenni, akik nyomulnak, mert annyira a barátaim akarnak lenni. Eleve gyanús az ilyenfajta tolakodás, de sokkal inkább érzem gúnyosnak, mint valódi közeledési szándéknak. Annyira meg nem vagyok társaságfüggő, hogy eltűrjem az ilyesmit, jól megvagyok magamban is, mondhatni még tökéletesebben tudok a céljaimra koncentrálni.
Ám megint le kell akadnom, épp csak azon, milyen szomorkás lesz az arca. Egy fél pillanattal ezelőtt még nem bántam volna, ha így van, de ahogy most rám néz, bűntudatom támad, amely újabb frusztrációt termel.
- Hogy fordulnál fel! - morgom, de előre hajolva nyitom ki a szám, hogy lehunyt szemmel végre bekapjam azt a nyomorék falatot, majd visszaegyenesedve foglalkozom tovább azzal, hogy megrágjam, s bár zavarban vagyok, kívülre közönyösséget erőltetek magamra, s inkább a ramenemmel foglalkozom egészen addig, míg rá nem jövök, a pálcikám használhatatlan. Már várom, hogy gúnyos kacaja kirobbanjon belőle, de ehelyett ismét az orrom előtt tűnik fel keze, benne saját evőeszköze és egy újabb adag húskarika…
* * *
- Nem hiszem el, hogy tényleg rám borítottad a rament - duzzog pedálozva. Nem figyelek rá, végtelenül jól érezve magam trónolok a kocsiban az agyagelefántom karolva, belélegezve a késő délutáni, kora esti levegőt. Bár soha senkinek nem vallanám be, kellemes, meleg érzésekkel tölt el, hogy zsörtölődése ellenére még mindig itt van, és nem hagyott faképnél vérig sértődve.
Leparkol előttünk, majd tovább morogva várja meg, míg kiszállok, hogy leakassza a kocsit. Végignézem a jelenetet, persze továbbra is úgy téve, mintha ügyet se vetnék rá, majd mikor végzett, “elköszönök”. - Ne késs holnap! - azzal benyitok hazaérve.
- Hé, várj, Shin-chan, legalább egy váltópólót adj, nézd meg, hogy nézek ki!
- Jól. Jó éjt! - vágom rá az ajtót egyáltalán nem foglalkozva kérésével. Ajkamra viszont mosoly szalad. Mekkora egy barom.
|
| Rauko | 2012. 11. 18. 15:45:23 | #24266 |
Karakter: Takao Kazunari
Megjegyzés: ~Hyuuumnak
- Nincs turmix - jelenti be, amikor végre elérünk oda, ahol enni akarok. Ahogy jelzem neki, hogy ez nekem kicsit sem új, már pattan is fel.
- Várj, Shin-chan, hová mész?
- Eressz el! - A hangja olyan…. nem is tudom. Inkább nem szórakozom vele és elengedem. Nem muszáj fognom ahhoz, hogy itt maradjon. Plusz: nem szólt a Shin-chanért. - Nem tűröm, hogy szórakozz velem!
- De Shin-chan, nem lehetsz olyan kegyetlen és önző, hogy nem várod meg az éhes barátod, hogy egyen, mert neked turmix kell, de azonnal - kiáltom utána. Ajkaimra észrevehetetlenül kúszik halvány vigyor, ahogy látom: be fdog válni a terv. Mindenki minket néz.
- Ezért még megöllek…
Jelzem ugyan neki, hogy értékelhetné, hogy vele vagyok, de nem nagyon érdekli, ellenkezik makacsul továbbra is. Amikor megkérdezi, hogy miért nem mondtam nemet, őszintén felelek:
- Mert Shin-chan más. Már az is csoda, hogy elhívtál, így hogy utasíthattam volna vissza. De nem tehetek róla, éhes vagyok.
Aztán bamba beszélgetési kísérlet.
De végül maradt.
* * *
Vett turmixot, de elvitelre, én meg hazakísérem, mert egy ideje az jár a fejemben, hogy mennyire… hm. Helyes. Különleges.
Egy kisebb félreértés miatt végül beesünk mindketten a házba, és mielőtt menekülőre foghatnám - ugyan, dehogy fognám -, megjelenik Shin-chan-mama.
- Ó, Shintarou egyik barátja vagy? Gyere beljebb, drágám! Nem gondoltam volna, hogy már az első nap haza is hoz valakit az új iskolájából. Igazán örvendek, hogy megismerhetlek!
Vigyoroghatnékom támad, de azért mintakölyök próbálok lenni, de mielőtt nekikezdhetnék a Shin-chan-igazán-sokat-jelent-nekem-akcióhoz, megjelenik az emlegetett. Felcipel a szobájába, közli, hogy maradjak egy órát, de nem akar velem tanulni.
Hm.
- De Shin-chan... én tökre nem értem, mit is akart a tanár kémiából azzal a házival - kezdem megint. Oké, ezt most kivételesen tényleg nem értem. A kémia nekem… nem is tudom. Mint a matek. Csak kémiában.
- Csak fel kell írni a reakciók folyamatait - morran rám, de továbbra is értetlenül nézek rá. - Nem tudod, mi az? - Sóhajt, a plafonra pillant, de itt már tudom: nyertem.
Megint.
Aztán amikor este készülök haza még a lelkemre köti, hogy reggel biciklivel érkezzek. Kicsit sem értem, de ha ő mondja, akkor oké. Pláne hogy az együtt töltött idő csak két dolgot erősített meg bennem:
1. Shin-chan hihetetlenül édes tsundere.
2. Nekem kell ez a tsundere.
* * *
-Shintarou, itt a barátod! - riasztja a mama mikor másnap odaérek. Köszönök neki, viszonozza és elsétál, de a saját járgánya helyett egy kis kocsival áll meg előttem.
- Ez meg?...
- Épp az, aminek látszik. Te fogsz vinni - jelenti be határozottan.
- Miért kellene azt tennem?
- Mert azt hangoztattad, a barátom akarsz lenni, és mert kell valaki, aki segít a gyakorlásban.
- Gyakorlásban - jegyzem meg, finoman próbálva utalni, hogy ez nem az,
- Szükségem van valakire, aki a védő szerepét tölti be, miközben tovább csiszolom a dobásaim. Ha minden jól megy, hamarosan a pálya bármely pontjáról képes leszek stabilan, mondhatni reflexszerűen, rádobni és betalálni.
Felvont szemöldökkel figyelem. Oké, részese lehetnék annak a remek dolognak, amit a pályán csinál. Ha a védője lehetek, akkor ő zavartalanul dobhat, akár a pálya másik feléről is. Ami pedig tudjuk, hogy blokkolhatatlan. nem hiszem, hogy már megszületett az az akárki Japánban, aki képes ugrásokra támaszkodva blokkolni Shin-chant. Máshogy meg nem lehet. Nem vettem észre rést, talán annyi, hogy lassú, De ez előfordul az ilyen dobások esetében és az ellenfél gyakran nem is támad inkább, merthogy úgysem menne be onnan.
Hm.
- Szóval ingyen szállítsalak - foglalom össze.
- Igen. - Olyan magától értetődően mondja, hogy majdnem elszégyellem magam az idióta kérdésért.
- Nem vállalom ingyen - jelentem be. Mielőtt kérdezhetne viszont, folytatom. - Kő-papír-olló. Ha veszítek, viszlek, ha te, akkor te engem. - Elégedett vagyok magammal. Ez egy jó ötlet!
- Ez szánalmas, eszemben sincs ilyesmibe belemenni - szegi fel a fejét azonnal. Majd rám néz, és sóhajt. - De ha csak így haladunk, legyen - sziszegi.
Tsundere… elolvadok ettől a dühtől vörös arctól. Egyre jobban izgatja a fantáziámat, pedig személyesen csak egy napja ismerem.
* * *
A suliban kialkudom a portással, hogy hadd vihessem be a kiskocsit is a biciklitárolós részre, lelakatolom, és már megyek is vissza. Nem számítok rá, hogy megvárt, de ott áll az ajtóban, és felém fordul, ahogy felbukkanok a sarkon, a suli falánál.
- Megvártál, Shin-chan - vigyorgok rá.
- Dehogy vártalak - ellenkezik azonnal. - Találkoztam az egyik tanárral, és épp most akartam elindulni befelé, miután beszélgettem vele. - Persze, persze.
- Oh, akkor csak véletlen egybeesés - felelem, adva magam. Nem akarom, hogy elijessze az, hogy nem veszem be a stílusát. Legyen, ha ő akar vezetni, higgye csak. Úgysem fog.
- Most meg min vigyorogsz? - kérdezi, mikor már befelé megyünk.
- Eszembe jutott, hogy milyen kellemes álmom volt. Meg vicces. - Vet rám egy lesajnáló pillantást, de nem akarja tudni. Szerencse, rögtönözni kellett volna.
Ahogy halad felfelé a lépcsőn előttem, merthogy tömeg van, a tekintetem automatikusan végigsiklik a hátán, le egészen a combjaira, majd picit vissza. El kellene szégyellnem magam, hogy az osztálytársam fenekét bámulom, de nem vagyok az a szégyellős típus. Neki meg pont olyan lehet a teste, amilyen a kedvemre való.
Hm. Igen, határozottan nem elég a barátsága. De ebbe inkább halna bele, minthogy beismerje, mint a barátság esetében.
Az is igaz, hogy tsunderével még nem volt dolgom. De csak nem lehet nehéz.
* * *
Tanítás után irány a terem, mert még egy picit szeretne az edző rádobni, utána meg kezdünk a Kamizaki ellen. Ők jönnek ide, csak hogy még megalázóbb legyen a vége. De nem is baj.
- Midorima-kun, Takao-kun, beszélhetnék veletek? - lép mellénk már a teremben az edző. Félrehív, és elmondja, hogy kicsit utánunk nézett, és az nem is volt kérdés, hogy Shin-chan állandós lesz, de szeretné, ha én is az lennék. Egyelőre próbaképpen, de a Kamizaki ellen már abban a felállásban megyünk, ahogy a későbbiekben is szeretné majd: mi ketten, valamit Kumura-senpai, Miyaji-senpai és Outsubo-senpai.
Shin-chan meglepetten pislog felém, én viszont úgy teszek, mintha fogalmam sem lenne, hogy az edző miért választott engem.
Nos, valójában tudom. Nagyon jól tudom.
A harmadik negyedben már olyan magas a különbség a javunkra, hogy a Kamizaki elkezd keményebb eszközökkel játszani. Shin-chan épp félpályáról akar dobni, amikor a Kamizaki egyik elsőse támadni készül, hogy fentről kiüsse a labdát a kezéből, vagy ha azt nem, megzavarja. Ezt nem hagyom.
Különösen nem tetszik az az elkapott fél mozdulat, ahogy megnyalja az ajkát a Kamizakis. Nem vagyok teljesen hülye, a pályán kívül is jó szemem lenne az ilyesmihez, de ez eléggé egyértelmű tekintet. Mindenesetre hamarabb ott vagyok, minthogy látható lenne a támadás, így meglepem Shin-chant is, a Kamizakist is, de legalább ez is bemegy.
- Sas szemed van? - kérdezi.
- Hidd csak ezt - nézek rá vigyorogva, majd ahogy ellépek mellette, halkabban folytatom. - Ne merj még egyszer így nézni rá - villantom rá a legfélelmetesebb tekintetemet. - Ő az enyém. - Tagolom halkan, de szépen kivehetően, majd ahogy nyel egyet és bólint, vigyorogva, visszazökkenve az idióta szerepébe futok Shin-chanhoz.
- Olyan menő vagy! - legyezgetem kicsit az egóját. - Nélküled sokkal nehezebb dolgunk lenne.
Miyaji-senpai morog egyet mellettünk, de nem szól. Én meg visszapillantok arra az idiótára, aki elkapja rólunk a tekintetét. Elégedetten húzom ki magam egy kicsit.
http://24.media.tumblr.com/tumblr_mcmt8s8tSZ1rnurcto1_500.jpg
156-19.
Említésre sem méltó, a Kamizakisok meg úgy oldalognak el a teremből, hogy alig látjuk őket. Megérdemlik,. Az edző viszont elégedetten hívat oda magához.
- Hamarosan kezdődik az Iskolák Közötti Bajnokság. Úgy vélem, hogy megfelelő ez a felállás - hümmögi elgondolkodva. Bólintunk, megköszönjük neki a felkészítést és elindulunk az öltöző felé, mi ketten hátul, mert Shin-channak be kellett kötni az ujjait, meg felvenni az agyagelefántját. Azt mondta, ez a mai kabala, én meg nem kérdezem. Olyan dolog ez, amit nem akarok tudni.
- Na, meghívhatlak egy ramenre? - kérdezem, elé lépve és felé fordulva.
|
| ef-chan | 2012. 08. 19. 19:26:02 | #22996 |
Karakter: Midorima Shintarou
Megjegyzés: (Takaonak)
//Időközben kiderült, hogy Takao születésnapja november 21, így a Halak helyett innentől Skorpióként fogok rá utalni, a korábbi posztot már javítani nem tudom, de oda mindenki képzeljen Skorpiót :D//
- Ugyan már, Shin-chan, ne legyél ennyire ellenséges - néz rám, totál nem véve észre magát, s ebben a pillanatban határozottan emlékeztet a másoló majomra...
- Nem vagyok... - tiltakoznék, megigazítva a szemüvegem, és konstatálva, hogy már mindenki párra lelt, így jó eséllyel megmásíthatatlan végzetembe futottam ismét. Skorpió, mi? Eh...
- Akkor félénk? - vág viszont közbe, elintézve, hogy ismét a plafonon legyek, és az a bizonyos ér kidülledjen a halántékomon.
- Kezdhetnénk végre? - szólal meg az edző, és végül is úgy döntök, hogy annyit nem ér, hogy hepajt vágjak miatta, nem is az én stílusom. Inkább azzal vezetem le a bennem felgyűlt felesleges energiákat, hogy odateszem magam a gyakorlás során. Bár tény, a leginkább az a gyakorlat kelti fel az érdekődésem, ahol végre a kosárra dobhatok. Ahogy a két kezem közé ér a labda, s megérzem, hogy a szándékosan recésített gumi végigsiklik a tenyeremen, teljes nyugalom száll meg, s kissé berogyasztva a térdeim, célzok, hogy aztán hosszúra kinyúlva, és megemelkedve kissé, rádobhassam. A ladba tökéletes ívben indul neki, s bár nem nézem ténylegesen végig az útját, tudom, hogy gyönyörű ívet ír le a továbbiakban is, hogy aztán csont nékül egyszerűen csak keresztülsuhanjon a kosáron, mint valami szellem, s csak akkor zajong fel, mikor padlót ér pattanva.
Közben ugyan már elindultam vissza az alapvonalhoz, az újabb sorozatra való beállás céljából, de hirtelen felbukkan előttem lelkesen csillogó tekintettel: - Olyan menő volt - jelenti ki vidáman épp csak azért nem mászva a képembe, mert alacsony hozzá, s reflexből nyomom a tenyerem a képébe, hogy félretoljam. Komolyan, mi baj van ezzel az idiótával? Mert hogy a fejében nincs miden rendben, az fix!
- Ez remek volt, Midorima-kun. De nem is vártunk mást a Csodák Generációjának legjobb dobójától - jegyzi meg az edző is. Pedig még nem is mutattam meg mindent, amit tudok, bár tény, az egész pályás dobóképességem még fejlesztenem kell kissé, de hamarosan eléggé felkészültnek fogom érezni magam, hogy bevessem. Addigra ugyanis elérem azt a szintet, hogy biztos kézzel dobjam be bárhonnan tévesztés nélkül. - És akkor most gyakoroljatok tovább. Holnap játszunk egy edzőmeccset a Kamizaki ellen.
- Pont ellenük? Ha jól emlékszem, a Teikou egyszer elverte őket, nagyon csúnyán - szólal meg csalódottan Takao, kiérdemelve egy fél pillantásom. Komolyan, ez a srác felkészült belőlem, vagy mi a frász?
- Igen - erősítem azért meg, aztán epésen hozzá is fűzöm véleményem. - Ők még gyakorolni is kevesek, ha nem fejlődek azóta - és még csak a többiek sem kellenek ahhoz, hogy lazán kétvállra fektessem őket. Igaz, a Teiko elleni meccsen főleg Aomine balfékeskedett a palánknál, de úgy vélem, bőven elég ellenük pár művészi értékű dobás is, nem kell az a nagy feljatás, amit Aomine vág mindig.
- Nem hiszem - néz rám az idióta-pótlék. - Legalább is nem olvastam sehol, hogy különösebben sikerült volna fejlődniük. Nem került be hozzájuk nagy név sem, de az elsőseik sem olyan jók.
Akkor unalmas lesz. Nem mintha izgalmas meccs esetén nem mi győznénk.
* * *
Az edzés után hamar átöltözöm, aztán csak lófrálok. Haza kellene mennem egyenesen, de kedvem támadt egy kis turmixhoz. Egyedül viszont szánalmas lenne elmenni. Főleg, ha esetleg belebotlok másokba. Az még szánalmasabban hatna.
Viszont eszembe jut a hiperaktív idióta. Sokkal rosszabb nem lehet, mint Kise. Amúgy is ő akart menni. Igen, minden szempontból tökéletes választás, mivel rosszabb már nem lehetne, mert ennél határozottabban már képtelenség ráakaszkodni valakire. Így tulajdonképpen nem változik semmi. Nem kell még egy embertől eltűrni, hogy azt higgye, joga van ahhoz, hogy belépjen a szeméyes szférámba, ő meg eddig sem kérdezte, jó eséllyel ezután sem fogja... Hm...
Az öltözőig sétálok határozottan, aztán eszembe jut, hogy mi van, ha már senki nincs itt. Az az opció kétségtelenül kényelmetlen lenne, de legalább senki nem lenne tanúja a dolognak. Jóval kisebb kockázat. Kinyitom az ajtót, és elégedetten konstatálom, hogy lassú, mint a csiga, és még itt szerencsétlenkedik.
- Igyekezz már - vetem felé, mire kissé megilletődik. Szép. Már el is felejtette, hogy megpróbált elhívni.
- Menjünk valahova? - kérdez vissza.
Nem, azért állok itt, és várok rád, mert szeretném, ha maradhatnék! Idióta...
- Meghívhatsz egy turmixra - villantom meg kegyességem határait, mire vigyorogni kezd, ami kissé felhúz, de inkább félretolom az érzést.
- Rendben, meghívlak valamire - egyezik bele. Helyes. Nem mintha adtam volna választási lehetőségeket. - Na és hova menjünk? - érdeklődik, ahogy megindulunk a folyosón. Hmm, ezen nem gondolkodtam.
- Mindegy, csak legyen turmix - pont. Nem kell ezt túlbonyolítani.
Egy ideig gondolkodik, ez abból különösen látszik, hogy kivételesen nem fürkész szándékosan provokálva, hanem a másik irányba nézve birizgálja az állát.
- Már tudom is! - kiált fel hirtelen, a frászt hozva a rám a kellemes öt perces csendes szünet után.
* * *
A hely egyszerű, de otthonos. Ahogy elégedetten belép, én pedig mögötte, már rendezkedik is, én meg leveszem a cipőm - mert ez olyan hely - majd reakció nélkül hagyva lelkes intését, hogy kövessem, indulok meg, persze utána, mivel fogalmam sincs, hova kellene. Mikor megvan a helyünk, zavartalanul veszem a kezembe az itallapot, és belelapozok. Célom egyértelműen a turmix részleg, így eléggé meglepődöm, mikor végigérve egy darabot sem találtam. Ezt meg mire véljem?
Ingerültségem lenyelve nézek rá: - Nincs turmix - jelentem be a lehető legnyugodtabban a lehetőségeimhez és a lelkiállapotomhoz képest a problémám.
- Tudom - néz rám, mintha semmi különlegeset nem mondtam volna. Szemem összeszűkül, ahogy felállok, s megindulok a kijárat felé.
- Várj, Shin-chan, hová mész? - kap utánam, megragadva a kezem.
- Eressz el! - fordulok vissza, hangom határozottan jelzi, nem tűrök ellentmondást. El is enged. Kiszabadult kezemmel feljebb tolom a szemüvegem az orromon. - Nem tűröm, hogy szórakozz velem! - adok választ a kérdésére, majd megfordulnék, hogy most már tényleg magára hagyjam, mikor belekezd a műsorba.
- De Shin-chan, nem lehetsz olyan kegyetlen és önző, hogy nem várod meg az éhes barátod, hogy egyen, mert neked turmix kell, de azonnal - és még hatalmas szemeket is mereszt rám. Körülöttünk azonnal susmorgás kél, és komolyan elgondolkodom, hogy nem csak itt hagyom, de meg is verem a tetejébe, ám a valóságban a szám mérgesen összepréselve csak visszaereszkedem a székre. Vigyorát viszont nem tudom figyelmen kívül hagyni.
- Ezért még megöllek - suttogom villámokat hányva tekintetemmel.
- De most miért? - játssza megint a fejét, aztán kissé komolyabb arcra váltva folytatja. - Igazán értékelhetnéd, hogy visszautasítottam a csapat meghívását, pedig akkor még nem is sejthettem, hogy mégis eljössz velem.
- Miért kellene értékelnem, nem akartál sehova menni velük, ennyi - foglalom össze a véleményem.
- De veled ennek ellenére eljöttem - világít rá az ő véleményére.
- Örvendek! Ez esetben nem értem, miért nem mondtál nemet, vagy hagytál távozni - vágom keresztbe a kezem a mellkasom előtt.
- Mert Shin-chan más. Már az is csoda, hogy elhívtál, így hogy utasíthattam volna vissza. De nem tehetek róla, éhes vagyok - néz rám, s valamiért kissé megolvasztja a düh miatt addig jeges pillantásom. Tényleg kissé olyan, mint Kise, ő is mindig elérte, hogy valahogy nem tudtam rá komolyan haragudni... Így szó nélkül hagyom az egészet, ami csak azért nem olyan fura, mert fél perces csönd után megérkezik a pincér is. Le is adja a rendelését.
- Nee, nee, Shin-chan, úgy láttam, szeretsz, olvasni, mi a kedvenc műfajod? - töri meg a csendet.
- Semmi közöd hozzá - felelem közömbösen, s hozzáfűzöm: - Inkább igyekezz az evéssel, mert turmixot akarok! - a táskámból elő is veszem a korábban olvasott könyvet és többet nem vagyok hajlandó megszólalni.
* * *
Már a turmixon is túl vagyunk, oda már nem ültem be, csak megvettem a turmixot és már indultam is, amin igen meg volt lepődve, de végül kitalálta, hogy nekem milyen jó lesz, ha kiengesztel azzal, hogy hazakísér. Na persze... De legalább jó ideje csendben van. Így egész kellemes vele lenni.
- Megérkeztünk - állok meg az egyik ház előtt, amit azonnal jól szemügyre vesz.
- Kisebb, mint képzeltem - szólal meg, mire ismét sikerül elérnie azt a szintet, hogy bedurcásodjak.
- Elnézést kérek! - hagyom faképnél, az ajtóhoz lépve.
- Hoi, nem úgy gondoltam! Shin-chan! - fut utánam, s épp akkor ragad meg, majdnem hogy rám ugorva, mikor már kinyitottam az ajtót, így egyensúlyom vesztve esek be a lakásba.
- Most meghalsz! - próbálom valahogy kitornászni magam alóla, és közben párhuzamosan elkapni és "megfojtani", mikor anya bukkan fel.
- Ohh, Shintarou, mit csinálsz? - lepődik meg, de azonnal felragyog, ahogy Takaot is észreveszi. - Ó, Shintarou egyik barátja vagy? Gyere beljebb, drágám! Nem gondoltam volna, hogy már az első nap haza is hoz valakit az új iskolájából. Igazán örvendek, hogy megismerhetlek! - tessékeli is már beljebb, velem nem is foglalkozva, pedig az hagyján, hogy még mindig a földön heverek, igaz már takaotlanítva, de eltátott szájjal.
- Anya, ha megkérhetlek, ne vonj le felesleges... - mennék utánuk, kimagyarázva a helyzetet, de még nagyobb döbbenetemre anyám már meg is jelent a fotóalbumokkal. Na nem! azt még véletlen sem! Megragadom a már fotelbe ültetett Takao grabancát, s már vonom is magammal.
- Shintarou, hová viszed a barátod? Még nem is volt alkalmam váltani vele néhány szót! - protestál anyám, de csak kitárom a szobám ajtaját, és belököm rajta a megilletődött "barátom", s hátrafordulok. - Nem kérünk semmit! - majd bevágom magam mögött a szobám ajtaját. Aztán felsóhajtok, ahogy a srácra nézek. - Ne értsd félre, de jobb, ha most nem mész ki legalább egy óráig. De ne hidd, hogy eltűrök akármit, ha zavarsz, kihajítalak az ablakon! - közlöm a lehetőségeit, majd az asztalomhoz ülve egyértelműen tanuláshoz kezdek.
- Juj, Shin-chan, tanulhatnánk együtt... - kezdene bele, de felé sem fordulva válaszolok: - Nem!
- De Shin-chan... én tökre nem értem, mit is akart a tanár kémiából azzal a házival - bukkan fel mellettem könyörgő kiskutyaszemekkel.
- Csak fel kell írni a reakciók folyamatait - morgom válaszul, de most meg úgy néz rám, mintha legalább is oroszul beszélnék. - Nem tudod, mi az? - fejet csóvál. "Kami-sama, miért büntetsz?" fejjel pillantok fel rövid időre a plafonra, majd a füzetem kissé felé fordítva kezdem el magyarázni, mit is írok, amit felderülve jegyzetelni és másolni is kezd.
* * *
Végül csak akkor megy el, mikor minden házit megírtunk. Azt is, ami nem olyan, hogy közösen lehetne, közben négyzetcentiméterről négyzetcentiméterre felmérte a szobám, csodálkozott a sok plüssön és egyéb fura dolgon, de úgy tűnt, megértette, hogy azok szerencsét hozó kabalák.
- Takao - szólok még utána, amikor felvette a cipőjét. Ugyanis anya miatt kikísértem inkább.
- Igen? - fordul vissza kíváncsian.
- Szoktál biciklivel iskolába menni? - kérdezem szenvtelenül.
- Hát... van biciklim - végül is az is elég.
- Akkor holnap reggel gyere ide azzal! - utasítom, majd rácsukom a bejárati ajtót.
* * *
-Shintarou, itt a barátod! - kiabál befelé anyám, mire megjelenek a vállamon a táskám.
- Jó reggelt, Shin-chan! - köszön lelkesen, a kormányra támaszkodva.
- 'reggelt! - viszonzom úgy, mintha csak úgy mellékesen vetettem volna felé a szót. Aztán hátrasétálok, s előhozom a kis kocsit.
- Ez meg?... - döbben le teljesen.
- Épp az, aminek látszik - nyújtom felé az utánfutószerűen kialakított végét, amit könnyedén rá lehet erősíteni a biciklire, épp csak le kell szedni egy pillanatra a nyerget. Értetlen arcára nézve megrázom a fejem. Hogy lehet valaki ennyire hülye? - Te fogsz vinni - ennél egyszerűbben nem tudom elmondani.
- Miért kellene azt tennem? - néz rám még mindig hitetlenkedve és értetlenül.
- Mert azt hangoztattad, a barátom akarsz lenni, és mert kell valaki, aki segít a gyakorlásban.
- Gyakorlásban - még mindig nincs meg neki a fonal...
- Szükségem van valakire, aki a védő szerepét tölti be, miközben tovább csiszolom a dobásaim. Ha minden jól megy, hamarosan a pálya bármely pontjáról képes leszek stabilan, mondhatni reflexszerűen, rádobni és betalálni.
|
| Rauko | 2012. 08. 04. 14:45:22 | #22652 |
Karakter: Takao Kazunari
Megjegyzés: ~Hyuuumnak
Shutoku.
A három tokiói király egyike, és én ide fogok járni! Olyan hihetetlen… és biztos jön valami nagy nevű tag is majd. Mondjuk én titkon reménykedek Midorima Shintaroban. Lehet, csak a magazin képei miatt, de olyan menőnek látszik, mégis van benne valami, ami miatt nem tudom róla levenni a szemem. Pedig azt pletykálják róla, hogy hihetetlenül egoista.
Nos, szerintem csak félénk. Minden egoista ember félénk, és inkább elbújik a saját maszkja mögé, minthogy megpróbáljon közel kerülni valakihez.
Amint ezen gondolkodom és állok a kosarasok toborzója mellett, meghallom a pusmogást.
- Olyan rideg, mint mondták…
- De nézd már, ez tényleg Midorima-san…
Azonnal pattanok, és megállok az emlegetett előtt. Ahogy ránézek. Ahm. Igaz volt minden, amit a magazinban írtak. Rideg és megközelíthetetlen, mint valami díva.
- Sosem gondoltam, hogy épp itt találkozhatok a Csodák Generációjának egyik tagjával! A nevem Takao Kazunari! Igaz, már találkozhattunk, de pechemre kikaptunk, mielőtt összemérhettük volna a tudásunk. Pedig minden vágyam volt, hogy megtapasztalhassam, mennyivel magasabb szinten állhat nálam egy tehetség. - Fecsegek, hiszen remélem, hogy ettől majd felfigyel rám. De aztán csak néz, néz, és ahogy a kezemet nyújtom, azt is csak bámulja. Percekkel, pillanatokkal később szólal meg.
- Halak vagy? - He?
- Az, de miért?... - Bennreked a torkomban a kérdés: viszonozza a kézfogást. Igaz, utána ellép mellettem, nem is megyek utána, de akkor is.
* * *
Amikor megtudom, hogy még az osztályunk is közös lesz, azonnal arra veszem az irányt. Belépek, és rögtön őt kezdem keresni, de meg is találom gyorsan. Vigyorba húzódik a szám, és az épp oda leülni készülő csajszit csak odébb tessékelem egy kedves mozdulattal. Nem szól.
Lepakolok, és azonnal fordulok is hátra, nézni őt.
Szép, zöld haj, eltökélt szemek, bekötött ujjak.
Hehe.
Ez tényleg ő!
- Mi lenne, ha nem bámulnál? - morran rám, amikor észre vesz.
- Bocsánat, csak muszáj ellenőriznem, olyan vagy-e mint a fotókon. Igaz, sosem találkoztunk, kicsivel alacsonyabbnak gondoltalak! Ráadásul mostantól csapattársak leszünk, így nem árt, ha hamar össze is barátkozunk. Mit szólsz edzés után egy kis beülős kajálós-piálós ismerkedéshez?
Látom, hogy valami gonosz dologra készül, szinte villog a szeme.
- Nem izgat az ajánlat. Különben sem barátkozom, főleg nem idióta ripacsokkal. - Nocsak! Milyen kis aranyos! - Valamint, ha nem fordulsz előre, a képedbe tolom a Heike Monogatarit!
Vigyorogva bámulom tovább, és hangot is adok gondolataimnak.
- Olyan édes!... - Mint valami aranyos kiskutya, csak morog, de attól még cuki marad!
Aztán megteszi, és az orromba nyomja a könyvét. Nem vág képen, csak meglep a dolog, de mielőtt kifejezhetném, hogy ez mennyire nem volt fair, belép a tanár.
* * *
Már az órák alatt elhatározom, hogy az edzésen bocsánatot fogok kérni, így amikor belép az öltözőbe, meg uis ragadom az alkalmat.
- Sajnálom a korábbit, nem akartalak magamra haragítani, nem tudtam, hogy ilyen kis félénk vagy - mondom, hiszen így gondolom. Fene se tudta, hogy ilyen könnyű zavarba hozni. Mindenesetre idegesnek látszik, de nem szól, így én sem firtatom. Bepakolok a mellette levő szekrénybe és öltözni kezdek én is.
Miközben öltözünk, tesztelgetem a határait.
Csacsogok neki mindenféle marhaságot: a végén már a miso-leves legcélszerűbb elkészítését, de nem is reagál. Ezek szerint nem figyel, de nem szól, ha zavarom. Édes…
Közben végzünk, és ki is mehetünk, de őt azonnal lekapcsolják.
- Midorima Shintarou? - szól neki az edző. Ott volt a toborzáson is.
- Hai.
És már kezdődik is a műsor.
Fogja a kapott labdát és háromnegyed pályáról dob egyet.
Bemegy.
Mondjuk nem vagyok biztos benne, hogy nem volt véletlen, de később még úgyis tesztelgethetem.
- Lenyűgözőbb, mint hallottam - mondja az edző.
Igaza va, ha nem véletlen, akkor ez tényleg remek teljesítmény.
- Ma a Ráknak jó napja van - motyogja, de többen nem is figyelnek rá. Én viszont fennakadok rajta. Horoszkóp-kedvelő lenne?
- Rendben, most mindenki keressen magának egy párt passzgyakorlatra! - Ahogy az edző hangja felmorran a teremben, én már ott is állok mellette, elkapom a karját és visszautasítást nem tűrve szólalok meg.
- Shin-chan velem lesz!
Csak morog, mint valami édes kiskutya, de nem moccan.
- Ugyan már, Shin-chan, ne legyél ennyire ellenséges - nézek rá.
- Nem vagyok…
- Akkor félénk? - vigyorgok rá, de mielőtt leharaphatná a fejem…
- Kezdhetnénk végre? - morran a kapitány, mire mindketten felé pillantunk. Félelmetes pasi, az biztos.
A gyakorlás végül nem is olyan rossz. Bár még szórakozom kicsit és teszem a szerencsétlen barmot mindenkinek, nem kell tudniuk előre, hogy mit rejtegetek. Az edző nem kiabál, nem pattog, csak hagyja, hogy gyakorolgassunk, ahogy akarunk. Shin-chan nem olyan lelkes, egészen addig a pillanatig, amíg be nem jelentik, hogy passzolás-dobás a párok között, tehát gyakorolni kell, hogy milyen gyorsan és pontosan tudunk passzolni, és rádobni.
Nos, én passzolni fogok. Shin-chan meg, bár nem mondja ki, látom rajta: ő csak rádobni. Valahogy pont úgy sikerül elhelyezkednünk, hogy félpályánál vagyunk, amíg Shin-chan el nem kapja az első labdát, amit passzolok neki, és azonnal rádobja. Először meglepve nézem: félpályáról? Aztán eszembe jut, mit olvastam.
Igen.
Félpályáról.
Persze be is megy, és persze, hogy hárompontos. Mindenki meglepve pislog, megszólalni senki sem tud, én viszont fellelkesülve ugrok elé.
- Olyan menő volt - nézek rá. Azt hiszem, megint bemászta az intim szférájába, mert az egyik tenyere kerül a szemeim elé, úgy tol el.
Kezdi izgatni a fantáziámat.
Mindig ilyen félénk? Mert az. Vagy… nem is tudom.
- Ez remek volt, Midorima-kun. De nem is vártunk mást a Csodák Generációjának legjobb dobójától - mondja elismerően az edző. - És akkor most gyakoroljatok tovább. Holnap játszunk egy edzőmeccset a Kamizaki ellen.
- Pont ellenük? - kérdezem felvont szemöldökkel. - Ha jól emlékszem, a Tekiou egyszer elverte őket, nagyon csúnyán.
- Igen - helyesel kurtán Shin-chan. - Ők még gyakorolni is kevesek, ha nem fejlődtek azóta.
- Nem hiszem - nézek rá. - Legalábbis nem olvastam sehol, hogy különösebben sikerült volna fejlődniük. Nem került be hozzájuk egy nagy név sem, de az elsőseik sem olyan jók - fintorgok. A senpaiok persze meg tudnának minket ölni a tekintetükkel. A kosár egyik alapszabálya ugyanis az, hogy nem szabad lebecsülni az ellenfelet. De mi nem is becsültük le őket.
Shin-chan játszott ellenük, én meg olvastam róluk. Ez ilyen egyszerű.
* * *
- Takao-kun, akkor nem tartasz velünk? - kérdezi az egyik senpai.
- Nem, köszönöm - mosolygok rá. - Még van egy kis dolgom.
Bólintanak és elindulnak. Én még szöszölök a pakolással meg ilyenek, aztán, pont mielőtt indulnék, kinyílik az öltöző ajtaja és megjelenik Shin-chan.
- Igyekezz már - morog rám.
Kértem, hogy várjon meg?
- Menjünk valahova? - kérdezem.
- Meghívhatsz egy turmixra - jelenti be fölényeskedve.
Nekem meg vigyoroghatnékom támad.
Tsundere…? Ennyire tsundere lenne? Játssza a nagymenő, egyedülálló hőst, közben meg itt áll az ajtóban, engem néz, és… hm. Mióta áll neki ilyen jól az egyenruha?
- Rendben, meghívlak valamire - mondom, és elindulok felé. Ahogy közelebb érek… magasabb nálam. De akkor is van benne valami furcsa. Azt hiszem, még akár barátok is lehetünk, de inkább halna bele a kínzásokba, minthogy beismerje: még neki is szüksége van valakire.
|
| ef-chan | 2012. 08. 04. 14:43:53 | #22651 |
Karakter: Midorima Shintarou
Megjegyzés: (Takaonak)
Unottan szállok le a buszról, miközben mellettem egy csomó egymást visítva üdvözlő, vagy épp az izgatottságtól kivörösödő ember tolong lefelé, hogy hamar vagy épp minél később juthasson el az iskola épületéig. A Shuutoku kapujától pedig megindul a vásári bazár. Hidegen hagy. A sok klub mind meg akarja nyerni az újoncokat, nekem viszont határozott célom van, így nagyon nem is érdekel más. Inkább feljebb veszem a hangerőt a rádiós mp3-on, hogy halljam rendesen a horoszkópot.
"A Rák ma új, életre szóló ismeretséget köthet egy Halakkal, amely meghatározza majd egész jövőjét. A mai nap a jegy szülöttei számára egyébként is az új kezdetek napja. Ne legyen gátlásos, nyisson a világra, mert ma bármibe kezd, az jól fog elsülni. "
Hmm. Azt hiszem, mára nem is kívánhattam volna többet, még a Sors is mellém áll. Ennek tudatában széles jókedvvel - nem, ez kifelé nem nyilvánul meg, maximum abban, hogy nem küldtem már el egy-két embert melegebb éghajlatra, csak keresztülvágtam rajtuk a saját értékeim teljes tudatában, határozottan indulva meg a kosaras részleg felé. Bár sok gondom nincs, termetem már elég ahhoz, hogy megnyíljon előttem a tömeg, s nem kissé cirógatja önelégültségem, hogy némelyek rám vélnek ismerni - helyesen -, s még nagyobb ámulattal bámulnak utánam.
Mikor a pulthoz érek, kisebb izgalom támad a körül levőkben, de egy halvány mosollyal sem jutalmazom a dolgot, elkérem a kis nyomtatványom, és már jelentkeztem is. Ezzel a lendülettel távoznék, mikor mellőlem valaki elém vág, és nagy, kíváncsi szemekkel kezd méregetni.
- Sosem gondoltam, hogy épp itt találkozhatok a Csodák Generációjának egyik tagjával! - kezdi, majd felém nyújtja a kezét. - A nevem Takao Kazunari! Igaz, már találkozhattunk, de pechemre kikaptunk, mielőtt összemérhettük volna a tudásunk. Pedig minden vágyam volt, hogy megtapasztalhassam, mennyivel magasabb szinten állhat nálam egy tehetség.
Egy ideig nézem a kezét rezzenéstelenül mogorva arccal, majd el még nem fogadva kérdezem meg: - Halak vagy?
Megilletődik egy pillanatra, szemei legalább is elkerekednek, érzelmeit jól olvashatóan mutatva, majd visszatalálva hangjához, feleli: - Az, de miért?... - kérdezne, de ismét elhallgat, ahogy viszonzom a kézfogást, igaz, nem túl hosszan, majd ellépek mellette. Nekem ennyi bőven elég volt, behódoltam a Sorsomnak, Halak, új ismeretség kipipa.
* * *
Az osztályban az ablak mellé ülök az utolsó padba, mert bár szemüvegem van, magas vagyok, és különben is, arra van a lencse, hogy tökéletesen lássak vele, a távolság pedig számomra nem akadály. Meg így nem kell belefolynom mások badarságaiba. Előpakolom a cuccom, majd egy könyvbe mélyedek, kizárva szándékosan mindenkit. Nincs ugyanis nagy ingerenciám senkihez, a szokványos ismerkedős témák meg kifejezetten felbosszantanak. Majd szólok valakihez, ha nekem úgy tartja kedvem.
Még annak sem szentelnék különösebb figyelmet, hogy valaki elém cuccol, ha nem fordulna hátra, hogy az asztalomra támaszkodjon, és nem bosszantana mélységesen, hogy szégyentelen természetességgel kezd bámulni. Ahogy felpillantok a könyvből, megint az előző srácot pillantom meg. Ahogy találkozik a tekintetünk, azonnal elmosolyodik, és látszólag ignorálja, hogy fel tudnám nyársalni a pillantásommal.
- Mi lenne, ha nem bámulnál? - érdeklődöm "kedvesen", a hangsúlyommal keresztülmetszve a levegőt, s mindenki kissé elhallgat, és minket kezd figyelni.
- Bocsánat, csak muszáj ellenőriznem, olyan vagy-e mint a fotókon. Igaz, sosem találkoztunk, kicsivel alacsonyabbnak gondoltalak - kezd kedélyesen csacsogni. Nekem meg az idegtől ugrálni a szemöldököm. Mi a fenét képzel ez a srác?! - Ráadásul mostantól csapattársak leszünk, így nem árt, ha hamar össze is barátkozunk. Mit szólsz edzés után egy kis beülős kajálós-piálós ismerkedéshez?
Hmm, úgy látszik le kell törnöm a szarvát, mert nem bír magával.
- Nem izgat az ajánlat - utasítom vissza, majd folytatom. - Különben sem barátkozom, főleg nem idióta ripacsokkal - harapok tekintetemmel is, s még megtoldom. - Valamint, ha nem fordulsz előre, a képedbe tolom a Heike Monogatarit! - emelem meg a kezemben levő vaskosabbnak mondható, keményfedeles könyvet.
Elvigyorodik, van egy olyan érzésem, negyedrészt sem vett komolyan. Nekem nyolc, tudok én anélkül is komoly lenni, hogy komolyan vennének.
- Olyan édes!... -hajol közelebb, hogy tovább folytassa, de lehetősége nincs rá, mert a könyv valóban az arcában köt ki, ahogy a tenyerembe fogva egyszerűen lendületből kinyújtom a jobb kezem. Bár arra figyeltem, tökéletes távérzékemmel, hogy épp csak az orrát súroljam, és ne vágjam teliből képen.
Döbbent szemekkel - helyesen teszi - néz rám, mikor elemelem az arcától a könyvet. De ismét csak nem törődöm vele, ismét felnyitom a könyvet és folytatom az olvasást még körülbelül fél másodpercig, mikor belép a tanár, és elkezdődik az óra.
* * *
Az órák közti szünetekben végre nyugtom van, többek között annak köszönhetően, hogy inkább a könyvemnek szentelem a figyelmem, elhárítva minden próbálkozást, a többiek pedig elfoglalkoztatják egymást.
Így kifejezetten kisimult arccal lépek be az öltözőbe. Többen már itt vannak, s ahogy belépek, ismét úgy érzem magam, mint a majom az állatkertben...
A szemüvegem megigazítva lépek beljebb, s kiválasztom az egyik üresnek tűnő szekrényt, és belepakolom azokat a cuccokat, amikre nincs szükségem. Ahogy becsukom az ajtót, ő bukkan fel mögötte, rám mosolyogva, s arra késztetve, kissé visszahőköljek.
- Sajnálom a korábbit, nem akartalak magamra haragítani, nem tudtam, hogy ilyen kis félénk vagy - érzem, ismét ugrálni kezd a szemöldököm, de inkább szóra sem méltatom, s öltözni kezdek.
Meg ahogy én azt hittem, hogy csak úgy figyelmen kívül hagyhatom. Egész végig mellettem vigyorgott és csacsogott, s bár nem figyeltem rá, és fogalmam sincs, mi a kami-samát beszélt annyit, teljesen megfájdult tőle a fejem, s hálát adtam, hogy a cipőfűzőm is bekötve, végre "kimenekülhettem" az öltözőből.
A pálya nagy és tökéletes, látszik, sokat költenek rá, mert a csapat jó nemzeti viszonylatban. Velem meg még jobb lesz.
- Midorima Shintarou? - hallom magam mögül, s megfordulva egy idősebb férfi áll velem szemben. Gondolom, az edző.
- Hai - felelem tömören, mire végigmér, ahogy én is őt.
Hümmög egyet, majd a kezembe dob egy labdát. Nem is kell szavakba öntenie, pattogtatva mocorgom keveset, bemelegítve, majd kimondatlan kérésére onnan, ahol állok, jó háromnegyed-pályáról lendületet veszek, s elegáns, művészi mozdulatokkal dobok kosárra. Az eddigi halk alapzaj elhalkul, s mindenki tátott szájjal követi a labda útját, én viszont megfordulva az edzőt kezdem nézni. A labda természetesen csont nélkül bemegy, majd a parkettán pattan még párat, mire végre viszonozza a pillantásom elismerőn.
- Lenyűgözőbb, mint hallottam - jegyzi meg, mire feljebb tolom az orromon a szemüvegem, megigazítva.
- Ma a Ráknak jó napja van - felelem, majd a kispadra telepszem, míg az utolsók is beszállingóznak a terembe, s meg nem kezdődik az edzés. A bemutatkozás után közös bemelegítés.
- Rendben, most mindenki keressen magának egy párt passzgyakorlatra! - hangzik az utasítás, és azt kell tapasztalnom, ismét a számban áll, rám vigyorogva, s megragadva a kezem jelenti ki hangosan, ellentmondást nem tűrve sem tőlem, sem másoktól. - Shin-chan velem lesz!
Ismét - ma már harmadszor - akad fenn a szemöldököm. Shin-chan?!
|
|
