|
|
Szerepjáték
(Kuroko no Basuke)
| Rauko | 2012. 08. 04. 14:39:50 | #22648 |
Karakter: Aomine Daiki
Megjegyzés: ~ Moracchimnak
- Aomine-kun, Momoi-san téged keres - jelenik meg a tetőn Ryou.
- És? - kérdezem lehunyt szemekkel.
- Hát… bocsánat, de azt hittem, hogy… - kezdené, de leintem.
- Hai, hai, megyek - sóhajtom.
- Aomine-kun. - Megállít a hangja. - Láttalak este… a parkban… - mondja, mire bennem, reked a levegő. Akkor Tetsut is látta?! Fordulatból lépek elé és egy mozdulattal nyomom az ajtónak. Nem finomkodom vele, tudnia kell, hol a helye.
- Ha bárkinek elmondod… - Nem fél, most látom, hogy nem fél, és meg is szólal azonnal.
- Nem bánhatsz így vele, ha fontos neked é- néz mélyen a szemembe. Meglepetten nézek rá, nem tudom hova tenni.
- Ki kérdezte a véleményed?
- Fontos neked, igaz?! Sajnálom, de nem csinálhatod ezt vele! Tedd jóvá! - néz rám határozott, tőle szokatlan tekintettel.
Felsóhajtok, és elengedem.
Igaza van…
* * *
- El sem hiszem, hogy ilyen könnyen eljöttél velem - csicsergi Momoi.
Nem válaszolok neki, idióta, nem értene semmit, így csak csendben haladok mellette, amíg el nem érünk a Seirin edzőterméhez. Közben végig Ryou szavai járnak a fejemben.
Jóvá kellene tennem. De hogy? Vegyek neki virágot?
…
Ugyan…
Elmélkedésemből megint Momoi hangja lök ki, de most nem nekem nyomja az idióta szöveget.
- Tetsu-kun! – visít fel. – Elhoztam Dai-chant is, hogy találkozhassatok, rég láttátok egymást.
- Rég láttuk egymást, Aomine-kun… - néz rám.
Engem még mindig idegesít, hogy Kagami ott áll, mögötte, de nem érdekel, most nem szúrhatom el még jobban. Ryounak igaza lehet. Ha azt akarom, hogy úgy ejtse ki a nevem, nyögve, folytatásért könyörögve az öltözőben, a pályán edzés után, a szobája padlóján, a parkban, a padon, akkor észnél kell lennem.
- Igen, Tetsu - nézek rá. A nyaka… be van kötve. Szóval nem mutogatja a sebeit. Ez jó.
- Szeretnétek esetleg kettesben beszélgetni? - kérdezi Momoi.
- Én nem tartom jó ötletnek - morran fel Kagami.
- És a te véleményedet ki kérdezte? - nézek rá, színtelen hangon téve fel a kérdést. - Tetsu, gyere.
Egy pillanatig csak áll, és néz rám, aztán aogy elindulok, követ, mint régen mindig. Mist kicsit olyan, mintha ismét az árnyékom lenne.
Csak ghaladok előre, amíg ki nem szúrok egy kis részt, ahol nincs ablak, nem járnak sokan, és elindulok arra. Ahogy odaérek, Tetsu a falnak dől, én meg elé állok. Megtámaszkodom két oldalt.
- Aomine-kun, én nem akarom megint… - kezdene bele, de nem hagyom neki végigmondani.
- Most csak maradj csendben, oké? - nézek rá. Látom, nem igazán bízik bennem, de nem lep meg. Viszont ő a hülye, ő provokálta ki! Akkor miért én érzem szarul magam?! Nem így akartam újra megkapni…
Közelebb hajolok, és most próbálok vele nagyon finom lenni. Mint még soha. De. Talán az első csóknál voltam vele utoljára ilyen.
Lassan érintem meg, először az arcán simítok végig az ujjaimmal, aztán az ajkain. Közben átkarolom a derekát, és közelebb húzódok. Nem szorítom, úgy bánok vele, mint egy porcelánbabával.
- Aomine-kun… - suttogja.
- Psszt… - nézek rá, majd az ajkaira hajolok. Nem vagyok vele erőszakos, lágyan printem, nem siettetve semmi. Az ajkai édesek, édesebbek, mint valaha voltak. Soha nem kóstoltam mást, pedig Sakurai is egy szavamra ledobna magáról mindent. De nekem csak ő kell. Senki más, és nem is fog!
Csak ízlelgetem az ajkait, miközben egy ujjal a felsője alá simítok. Nem tolakodóan, inkább becézgetve érintem meg hasfalát, mire végre utat enged nekem, de most sem vadulok be. Szinte szerelmesen simogatom nyelvemmel a nyelvét, és még mindig úgy vigyázok rá, mint egy babára. Mert ő az.
Elárult, elhagyott engem, de attól még ő Tetsu.
És Tetsu csak az enyém, senki másé nem lehet!
A csók végeztével, szuszogva válik el tőlem, és a szemembe néz.
- Ezzel nincs jóvá téve minden - mondja, de kipirult az arca. Lépne el mellettem, de elkapom a karját. Most sem szorítom, csak a tudtára adom, hogy én még nem végeztem, és meg is érti. Visszafordul, és rám néz.
- Tetsu… én… - Sosem voltam a szavak embere, ezt ő is tudja, így csak végigsimítok az arcán, olyan lágyan, amennyire tudok, és bízom benne, hogy még mindig olyan jól olvas bennem, mint rége.
Attól, hogy ennyire nem tudok túllépni rajtad, le kell győznöd. A pályán az ellenfelem leszel, de sosem engedlek el, vagy át másnak. Soha többé…
|
| Mora | 2012. 08. 04. 14:38:24 | #22645 |
Karakter: Kuroko Tetsuya
Megjegyzés: (Raumnak)
Most eléggé későn van vége az edzésnek, mindig tovább maradunk, ha a vízben dolgozunk. Ráadásul Kagami a sérülése miatt nem vehetett részt rajta, így hiába szoktunk általában egy darabig együtt menni hazafelé, most egyedül indulok el.
Nem mintha tartanák bármitől is, jól ismerem már a hazafelé vezető utat, ráadásul ki figyelne fel pont rám. Észre se vesznek, nem kell félnem rablóktól.
A szokásos útvonalon megyek, ami kissé ugyan sötétebb, mint a másik, de gyorsabb. Már a parkon vágok át, mikor hirtelen valaki megragadja a karom, és a számat befogva elránt magával. Alaposan megijedek, de esélyem sincs kiszabadulni, támadóm jóval erősebb nálam, oda cipel, ahova akar.
De… valahogy, olyan ismerősnek tűnik, már úgy is, hogy nem látom. Azonban nem tudom eldönteni, hogy szeretném-e, ha sejtésem beigazolódna, vagy sem…
Jó messzire elvonszol a járdától, és mikor megtorpan, arccal a falhoz nyomva, a hátamhoz simul, lábait pedig az enyémek közé nyomva kényszeríti szét őket.
- Ha kiabálsz, még rosszabb lesz – suttogja, igazolva a sejtésem, majd elengedi a számat. Talán meg kéne könnyebbülnöm, hogy csak ő az, de rossz érzésem van a délutáni, és jelenlegi viselkedése miatt.
- Aomine-kun? – kérdezem hitetlenkedve. - Mit… - Nem tudom befejezni a számonkérésem, mert ahogy kezeimet összefogja a fejem fölött, és lehúzza rólam az alsó ruházatom, rögtön leesik mire készül.
Nem akarom elhinni…! Ezt… ezt nem gondolhatja komolyan!
- Ha nem leszel jó fiú elintézem, hogy a meccsen meg se tudj mozdulni – szuszogja a fülembe olyan hangon, hogy kétségem se marad a határozottsága felől.
- Mi… miért? - préselem ki magamból akadozó hangon, összeszoruló szívvel.
- Megmondtam – dörreni keményen. - Ha nem veszel róla tudomást, hogy hova tartozol, erőszakkal emlékeztetlek – suttogja halkabban, kegyetlen megingathatatlansággal. Megpróbálom kihúzni kezeimet az övéből, de úgy, hogy csak eggyel tart is sokkal erősebb. A másikkal pedig hirtelen tágítani kezd.
Már az első ujja is piszkosul fáj, hisz ilyen helyzetben képtelen vagyok lazítani. Hangos nyögés szakad fel belőlem, de aztán ajkamra harapva fojtom el a többit. Szemembe egyre több könny gyűl, ahogy lassan többi ujját is csatlakoztatva mozgatja bennem őket. A testi fájdalomnál viszont sokkal rosszabb a lelki…
- Még mindig olyan forró vagy, Tetsu – suttogja érzékien elmélyülő hangon, amitől régen rögtön lángra kapott a testem, de perpillanat csak még vacakabbul érzem magam tőle. Ő pedig levezeti száját a nyakamra, és azt kezdi el kiszívni.
- Aomine-kun… kérlek, fejezd be – kérlelem halkan, egyre kétségbeesettebben. Kérlek, ne kelljen még inkább csalódnom…
- Megmondtam! – vágja rá dühösen, miközben egy határozott mozdulattal, minden figyelmeztetés nélkül löki magát belém. Összeszorított szemmel, fájdalmasan nyögök fel, és a szememben gyűlő könnyek is végigcsorognak az arcomon. Mit sem törődve mindezzel, a saját gyönyörét hajszolva kezd el keményen, mélyeket lökve mozogni, miután várt egy fél pillanatot, hogy levegőhöz jusson.
- Azóta nem járt itt senki, igaz? –kérdezi két lökés között, kissé remegő hangon. Képtelen vagyok felelni, csak arra tudok koncentrálni, hogy a számat harapdálva visszafogjam a nyögéseim. Nem is igen vár feleletet, a nyakamra hajlva kezdi el ismét szívni és harapdálni, már előre tudom, hogy ennek bizony alaposan nyoma marad.
Elvesztem az időérzékem, ahogy el is tompulok kissé, hogy ne kelljen figyelnem rá mit is művel, így csak akkor térek magamhoz, mikor nagyot morranva belém élvez. Egy pillanatra még rám hajolva szuszog, majd kihúzódva belőlem, megigazítja a nadrágját.
- Ezt ne felejtsd el egy pillanatra sem, Tetsu – suttogja figyelmeztetően, majd hirtelen megfordít, és mit sem törődve sokkos állapotommal, megcsókol. Mozdulatlanul tűröm, és habár régen se tudtam kifejezni ha élveztem, most még csak nem is, így nem kell próbálkoznom.
Végül elhajol tőlem, és visszahúzza rám az alsóimat, majd mintha mindez meg se történt volna, csókot lehel a homlokomra. Az előzőeknél jóval halkabban, és szelídebben szólal meg ismét.
- Győzz le, Tetsu – néz rám.
Könnyes szemembe kezd visszatérni kissé a fény, mely egészen eltompult tette miatt, és szép lassan a düh is. Némán figyeli, ahogy szedem össze magam, majd egyik kezét az arcomra simítja. Tőlem szokatlan módon, kissé durván csapom el a kezét, és a másikat is eltolom, amivel eddig segített megállni a lábamon.
El is komorodik a tekintete, de valahogy most nem tud érdekelni, ha ezzel megsértettem az érzéseit, vagy a büszkeségét. Főként az utóbbit talán…
- Le fogunk! – jelentem ki határozottan, bár remegő hangom, és könnyes szemem ront kissé az összhatáson. Mintha a többes szám már annyira nem tetszene neki, még sötétebbé válik a pillantása. – De ezt… amit most tettél, nem foghatod arra, hogy meguntad a kosárlabdát! – teszem hozzá szomorúan, és nem kicsit dühösen is.
- Ezt csak magadnak köszönheted! – morranja, de nem néz a szemembe, csak lehajolva veszi fel a táskámat, és nyújtja felém. – Hazakísérlek. Szedd össze magad Tetsu!
- Nem kell! – veszem ki a kezéből a táskám, és fegyelmezve a vonásaim, kihúzom magam, és ellépek a faltól, aminek eddig támaszkodtam. Sajog a hátam, még inkább a fenekem, a nyakam pedig még mindig tompa bizsergéssel fáj a harapásai és szívásai nyomán, de semmi jelét nem adom ezeknek. – Menj haza, Aomine-kun!
- Ch… - húzza el a száját ingerülten, de mikor látja, hogy tényleg nem fogom elfogadni a segítségét, egyszerűen hátat fordít, és eltűnik a sötétben.
Pár pillanatig még mozdulatlanul állva bámulom a hűlt helyét, majd elernyesztve eddig feszesen tartott izmaimat, a falnak dőlve csúszom le a tövébe. Eléggé fura, féloldalas pozícióba, hogy minél kevésbé fájjon, és lehetőleg ne kenjem össze a nadrágom is, élvezete bizonyítékával, melyet még mindig érzek magamban.
Még csak… eszébe se jutott bocsánatot kérni…
Ismét könnyek gyűlnek a szemembe, de megrázva a fejem, összeszedem magam. Nem én lennék, ha hagynám magam összetörni. Borzasztóan fáj őt ilyennek látnom, de még mindig hiszek abban, hogy ha legyőzzük, újra a régi lesz. Akkor talán én is képes leszek ezt elfelejteni.
Lassan talpra küzdöm magam, és csigatempóban elindulok haza. Nem létezik akkora szerencsétlenség, hogy még valaki más is megtaláljon ma, így nem is igen figyelek rá, mi zajlik körülöttem.
Haza is érek gond nélkül, és rögtön a fürdőbe vonulok rendbe tenni magam. Jó sokáig folyatom magamra a vizet, mert elmerülök a gondolataimban, majd a tükör elé állva, sóhajtva szemlélem meg a nyakam.
Tele van fognyomokkal és piros foltokkal… Holnap kénytelen leszek kendőt kötni a nyakamba, pedig már tavasz ellenére, egyre melegebb az idő.
***
- Áh, Kuroko-kun, jól áll a kendő! – jegyzi meg az edző, mikor besétálunk az öltözőből a terembe. – De nem szeretnéd edzéshez levenni?
- Nem szeretném – felelem tömören, mire kérdezne rá az okára, de Hyuuga-senpai leállítja.
- Hagyjad, biztos fáj a torka a sok hideg turmixtól – adja meg a leglogikusabb magyarázatot. Nem is rossz ötlet, örülök, hogy kisegített. Az öltözőben már kérdezték minek hordom, de nem tudtam mit mondani. Elfogadták, bár furcsálják a dolgot, főként Kagami méreget kíváncsian, mikor a tiltás ellenére megjelenik az edzésen.
Az edző el is küldi kézen járásban, és nekem is csatlakoznom kell. Útközben elmeséli, hogy meccsezett tegnap Aominével.
Egy pillanatra összerezzenek a neve hallatán, majd mikor rákérdez a kapcsolatunkra, nagyvonalakban elmesélem a barátságunk, és hogy miért változott meg. A többiről nem kell tudnia, fogalmam sincs, hogy fogadná.
Edzés után együtt lépünk ki a kapun, és egy pillanatra elakad a lélegzetem, mikor Aominével találom szembe magam. Habár egész nap, és edzés során is jól lepleztem, hogy nehezebben megy egy kissé a mozgás, mint szokott, most hirtelen belenyilall a fájdalom a hátamba és alsó régiómba, mintha a látványa emlékeztetett volna rá.
Gunyoros tekintete először a nyakamba kötött kendőre siklik, majd elsötétülve, a mögöttem megjelenő Kagamira, aki szintén nem tűnik túlzottan feldobottnak.
Mielőtt azonban bármi is történhetne, egy illatos, férfinak túlságosan is puha test csapódik nekem, nem kímélve sajgó tagjaim.
- Tetsu-kuuuun! – szorongat Momoi vidáman. – Elhoztam Dai-chant is, hogy találkozhassatok, rég láttátok egymást.
- Momoi-san… - köszöntöm szokásos hangsúlyommal. Rég találkoztunk… Ha ő azt tudná, hogy mennyire nem, és mi is történt… De jobb, ha se ő, se Kagami nem tudja meg, így Aomine felé fordulok. – Rég láttuk egymást, Aomine-kun…
|
| Rauko | 2012. 08. 04. 14:36:23 | #22644 |
Karakter: Aomine Daiki
Megjegyzés: ~ Moracchimnak
Tekintetében döbbenet csücsül, mintha most hallana erről először.
Ch…
- Nem tudom, mi ütött beléd hirtelen, Aomine-kun, de ez egyáltalán nem vicces! – Hangja komoly, szerinte tényleg poénkodni jöttem. Kis hülye. Azt hiszi, hogy poénból eljövök eddig, hogy minden egyéb nélkül vicceljek vele egy jót?
Tényleg sokat volt agyatlan marhák között, kezd rájuk hasonlítani.
- Azt hiszed, viccelek? Ne légy ilyen naiv, Tetsu! Inkább lásd be, hogy neked egyáltalán nem itt van a helyed, és gyere amíg szépen kérem. - Fogalma sincs, mi lesz, ha nem teszi, amit kérek.
- Hagy ezt abba, Aomine-kun!
Máűr épp jelezném, hogy abba fogom hagyni, ha végre visszajön az esze, mikor ismeretlen hang üti meg a fülem, de ő láthatóan tökéletes tudja, hogy ki az.
- Kuroko! Hol a fenében vagy már?
- Mennem kell! – lép azonnal, és ekkor esik le, hogy ki ez. Tetsu reakciói, az ismeretlen hangja…. ez Kagami Taiga!
- Azt ne mond, hogy ő az, és miatta lépnél le! - morranok rá, nagyon idegesen. Hogy képzeli, hogy emiatt a semmi miatt…! – Az új fényed, ha? Mi lenne, ha megvárnánk, és megmutatnánk neki, kihez is tartozol?
- Aomine-kun… elveted a sulykot – mondja idegesen.
Egy pillanatra jut csak eszembe, hogy régen mennyire félelmetes volt, de rögtön rá is döbbenek: egy kézzel le tudnám fogni. Erősebb szorítással akár a csuklóját is el tudnám törni, azt hiszem. Ő ugyanis olyan testalkatú, mint régen, én meg ebben is jobb lettem. Ez a pillanat viszont elég, hogy kiszakítva magát szorításomból, elinduljon az ismeretlen és az iskola felé.
* * *
Szórakozni és megalázni Kagamit több volt, int szimplán csak felemelő.
Reménykedtem. Eleinte reméltem, hogy megmutatja, mit tud, és akkor minden rendben lesz, rájövök, hogy tévedten, és bár lealázom őket a sárga földig a meccsen, Tetsut elengedhetem, mert erős fénye lesz. De igazam lett a megérzésemnek: ez csak egy kis semmi.
Nem kell sokat elmélkednem, hogy rájöjjek: el kell mennem Tetsuhoz, és meg kell neki tanítanom, hogy ki is a főnök. Hagyom játszadozni a Seirinben, nem érdekel, hogy az az idióta Kise körbeugrálja és még mindig rajong érte, akkor is hozzám tartozik. Csakis hozzám és senki máshoz!
* * *
Fejből tudom még mindig az útvonalat, amin hazafelé jár, így nem okoz gondot az egyik rossz hírű, sötét parkban megvárni. Itt szokott átvágni, mert szentül meg van róla győződve, hogy őt senki sem veszi észre. Én viszont igen: minden érzékem ismeri már. Az illatát, mindenét tudom, ezer, millió közül is felismerem, így mikor közeledik, elvigyorodom.
Kicsi Tetsu…
Ahogy közvetlenül mellém ér, elkapom a karját, másik kezemmel meg befogom a száját és elhúzom a park egy távolabbi részébe, ahol tényleg senki nem jár. Ott van fal, a park hátsó részét választották így el az utcától. Oda döntöm, arccal a fal felé, én pedig mögé állok, a lábamat az övéi közé nyomom, így kényszerítem szét a lábát.
- Ha kiabálsz, még rosszabb lesz - suttogom, és elengedem a száját.
- Aomine-kun? - kérdezi hitetlenkedve. - Mit… - Nem mondja végig, közben leesik neki, ugyanis egyik kezemmel összefogom a karjait a feje felett, a másikkal letolom róla a nadrágot az alsóval együtt.
- Ha nem leszel ó fiú elintézem, hogy a meccsen meg se tudj mozdulni - szuszogom a fülébe.
- Mi… miért? - kérdezi akadozó hangon.
- Megmondtam - dörren a hangom. - Ha nem veszel róla tudomást, hogy hova tartozol, erőszakkal emlékeztetlek - suttogom halkabban, és egyik ujjamat benyálazom, majd elkezdem tágítani. Hangosan nyög fel, de csak elsőre, aztán beharapja az ajkát, és csendben tűri, hogy az ujjam, később már ujjaim ki és be járjanak a testében.
- Még mindig olyan forró vagy, Tetsu - suttogom érzékien a fülébe, és lentebb haladva a nyakára tapadok és szívni kezdem a sápadtfehér bőrt.
- Aomine-kun… kérlek, fejezd be - mondja, kéri.
- Megmondtam! - süvítek el a füle mellett hangommal, majd egy határozott mozdulattal lököm a testébe ekkorra már kiszabadított farkam.
Szűk és forró… pont mint volt, először szinte megszólalni sem merek, nehogy elélvezzek.
- Azóta nem járt itt senki, igaz? - kérdezem remegő hangon, de nem felel, csak beharapja az ajkát. A kéjtől alig tudok magamnak parancsolni, így megint a nyakára tapadok, és nem nézve semmit szívom, harapom, ahol csak érem!
Imádom….
Amikor percekkel később hangosan morranva beleélvezek, előre hajolok, miközben felhúzom a nadrágomat.
- Ezt ne felejtsd el egy pillanatra sem, Tetsu - suttogom, majd egy gyors mozdulattal megfordítom és kihasználva a sokkot, megcsókolom. Nem csókol vissza, szinte olyan, mint egy baba, de nem zavar, mindig ilyen volt. Képtelen kifejezni akármit is rendesen.
Amikor a csókkal is végzek, felhúzom rá is az alsót, adok egy csókot a homlokára, és halkan szólítom meg ismét.
- Győzz le, Tetsu - nézek rá.
Csak ő tudna megállítani. De gyenge…
|
| Mora | 2012. 08. 04. 14:35:14 | #22643 |
Karakter: Kuroko Tetsuya
Megjegyzés: (Raumnak)
Az iskolának vége, az edzésig pedig még van idő, így a parkban keresek egy árnyékos padot, és letelepedek rá a könyvemmel. Ilyenkor van leginkább időm olvasni, mert esténként pillanatok alatt elalszom a kimerítő edzések miatt, máskor pedig általában a többiekkel vagyok. Most viszont kell ez a kevés nyugodt pillanat, mert az irodalom klubban is fel kell mutatnom valamit.
Hamar elmerülök a könyvben, és ahogy ilyenkor mindig, most is se látok, se hallok olvasás közben. Így nem csoda, hogy összerezzenek, mikor valaki váratlanul a vállamra támasztja a fejét, és megszólal.
- Mindig csak ez az olvasás. – Ez a hang… De hát az… lehetetlen, nem?
- Aomine-kun? – pillantok hátra, hisz hiába tűnik képtelenségnek, minden kétséget kizáróan ő az. Fogalmam sincs, hogy kerül ide, és arról se, hogy hogyan is kéne fogadnom ennyi idő, és az után, hogy szó nélkül hagytam ott őket.
- Igen, Tetsu. – Kiegyenesedik, így egészen felé tudok fordulni, felállva a padról. Velem ellentétben, még magasabb lett, minden bizonnyal erősebb is, de főbb vonásaiban nem változott. Csak a régi mosoly hiányzik még mindig róla.
- Miben segíthetek? – kérdezem jogos kíváncsisággal, és a könyvemet bezárva, elrakom a táskámba. Azt felesleges megkérdeznem, honnan tudta, hol keressen, hisz Kise-kun és Midorima-kun is elmondhatta neki, hogy a Seirinbe járok.
- Jöttem azért, ami az enyém – pillant rám fölényesen. Nem igazán értem miről beszél.
- Kölcsönadtál nekem valamit?
- Nem neked – nyalja meg az ajkait, egyre rosszabb érzéseket keltve bennem. Nagyon más, mint régen. Nagyon…. - Kagaminak – morranja bosszúsan. Kagaminak? Hisz még nem is találkoztak tudtommal.
- Ohh. – Hirtelenjében nem tudok bővebben hozzászólni. Lehet találkoztak, csak nem tudok róla? Az eléggé meglepő lenne. - Felhívjam? – nézek rá, hogy jussunk egyről a kettőre. Sóhaját azonban nem tudom mire vélni.
- Érted jöttem. Te vagy a tulajdonom – szólal meg hirtelen, nem kis döbbenetet okozva szavaival. - Eleget hagytalak szórakozni, ideje lenne ha eszedbejutna, hogy kihez tartozol – lép közelebb, közvetlenül előttem állva meg. - Na, mondj valamit, Tetsu – vigyorog rám. - Vagy vigyelek erőszakkal, és emlékeztesselek úgy?
Hirtelenjében képtelen vagyok hinni a fülemnek, és a hangomat se találom. Döbbenten pillantok fel Aominére, de mikor látom, hogy hiába vigyorog gunyorosan, minden szavát komolyan gondolta, elkomorodok.
- Nem tudom, mi ütött beléd hirtelen, Aomine-kun, de ez egyáltalán nem vicces! – közlöm vele hűvösen, annak ellenére, hogy most már tudom, valószínűleg nem is annak szánta. Mégis, képtelen vagyok elhinni. Rég találkoztunk, és már akkor se volt olyan, mint egykor, mégis… Az az Aomine, aki most előttem áll, szinte teljesen idegen számomra.
- Azt hiszed, viccelek? – húzza gonoszkás mosolyra a száját, de amint még közelebb lép, elutasítóan hátrálok. A legjobb barátom volt, a partnerem, és a fényem. Miért… miért érzem most mégis azt, hogy nem ismerem? – Ne légy ilyen naiv, Tetsu! Inkább lásd be, hogy neked egyáltalán nem itt van a helyed, és gyere amíg szépen kérem.
- Hagy ezt abba, Aomine-kun! – kérem csöndesen. Nem kicsit szomorít el, hogy így kell zajlania az újra találkozásuknak. Felkapom a táskám a padról, és a vállamra vetem, jelezvén, hogy szeretném itt lezárni ezt a beszélgetést.
Ő azonban még látszólag folytatná, már nyitja is a száját, mikor az iskola felől ismerős hangot hallok meg.
- Kuroko! Hol a fenében vagy már? – Kagami kering valahol az udvaron, és úgy tűnik eléggé bosszankodva keres. Valószínűleg az iskolában próbálkozott először, és már el is vesztette a türelmét. Minden bizonnyal az edző küldte, különben nem lenne ilyen kitartó az előkerítésemben.
- Mennem kell! – lépek hátrább Aominétől, mikor azonban rá is pillantok, megszeppenek kissé, még ha nem is mutatom semmi jelét.
Eléggé idegesnek tűnik, és mikor a karom után kapva húz vissza, szorítása is nem túl rózsás hangulatát igazolja.
- Azt ne mond, hogy ő az, és miatta lépnél le! – morogja. Ő az? Kire gondol? Láthatja a kérdést a szememben, mert lenézően folytatja. – Az új fényed, ha? Mi lenne, ha megvárnánk, és megmutatnánk neki, kihez is tartozol?
- Aomine-kun… elveted a sulykot – mondom halkan, de tekintetemben utat engedek a haragnak. Egy pillanatra meglepődik, és mintha látnám felvillanni a szemében azt az Aominét, aki régen volt, és mindig rögtön békíteni kezdett, ha megharagudtam rá. Pedig az ritkán fordult elő.
Most azonban hamar elmúlik a másodpercnyi ismerős érzés, épp csak annyira volt elég, hogy kiszabadítsam a kezem a szorításából.
Biztos távolságba hátrálok tőle, majd pár pillanatnyi néma farkasszemezés után, hátat fordítok neki, mikor az előbbinél közelebbről hangzik fel Kagami hangja, ahogy a nevemet kiáltja.
Képtelen vagyok rávenni magam, hogy hátraforduljak, miközben befelé haladok, de érzem a tekintetét végig magamon. Hogy így találkoztunk újra…
- Kuroko! Végre megvagy! – csattan fel előttem Kagami, akibe kis híján belementem. – Az edző le fogja szedni a fejed! Már rég az uszodában kéne lenned a többiekkel!
- Oh, tényleg – pillantok az egyik órára.
- Ne ténylegezz! – morogja Kagami, majd egy pillanatra elhallgat, mikor az arcomra téved a tekintete. – Minden rendben? Sápadtnak tűnsz.
- Jól vagyok – felelem, majd lekanyarodok a medence felé. – Te pedig ne menj edzeni magadban, mert tényleg ki leszel végezve!
- Áááágh, tudom! – morran csalódott dühvel. Még mindig nem épült fel teljesen, és egyelőre az edző megtiltotta neki az edzést, de mind tudjuk, hogy azért eldobálgat kint a pályán, míg mi hajtunk, perpill a vízierősítéseken.
Búcsút intek neki, majd gyorsan átöltözöm, és csatlakozok a többiekhez, remélve, hogy ki tudom verni a fejemből a történteket. Szerencsére olyannyira kipurcanok, hogy rézben sikerül is, ám ekkor újabb váratlan látogató érkezik, Momoi-san személyében.
Tőle tudom meg, hogy ők lesznek a következő ellenfeleink, és a történetei is igazolják, amire nem rég én is rájöhettem, Aomine még inkább megváltozott. Úgy tűnik arról se tud, hogy eljött ide, így inkább nem mesélem el, ne aggódjon még inkább. Azért ment vele egy iskolába is, hogy rajta tartsa a szemét, de tőle is eltávolodott.
Miért hagytad, hogy ennyire megváltozz, Aomine-kun? Vajon ha legyőzünk, képes leszel újra a régi lenni?
|
| Rauko | 2012. 08. 04. 14:34:47 | #22642 |
Karakter: Aomine Daiki
Megjegyzés: ~ Moracchimnak
- Értem, de… - kezdené megint. Hihetetlen, hogy lehet valaki ennyire idióta?! Tetsunak soha nem kellett mindent hatszor elmondani.
- Ryou, ez nem volt kérdés - sóhajtok fel ismét.
- Oké, értem - hajtja le a fejét. - Mennyi kellene? - néz rám ismét? - És nem lesz ebből baj? Momoi-san nem fog megharagudni?
- Idegesítő vagy - nyitom fel az egyik szemem, azt is résnyire, de ettől is összerezzen, és már kutat is.
Ahm, kértem tőle egy utazásnyit. El akarok menni a Seirinbe, ott hagytam el az egyik tulajdonomat.
- Köszi, és visszaadom a jövő héten - mondom, mikor a kezembe teszi az aprót. Tényleg vissza fogom neki adni. Lehet, hogy néha nem vagyok átlagos, ettől viszont szemét sem leszek. Csak most nincs egy porszemem sem, és így könnyebb, mint várni.
- És ha Momi-san keresne? - kérdezi halkan.
- Akkor hánytam, te meg segítettél, és most otthon alszom - nézek rá a vállam felett, majd elindulok.
-_-_-_-_-_-_-_-
Eleget hagytam szórakozni, ideje újra tudatni vele, hogy kihez tartozik. Hagytam lelépni, egy rohadt szó nélkül, mert akkor ez kellett neki. Ettől még az enyém. Senki másé.
Még hogy új fénye van…. ugyan. Akkor is könnyesre röhögtem magam, és azóta is csak mosolygok ezen.
Fény csak ÉN vagyok. Az a Kagami csak egy vak törpe pislákoló lámpása, de fény semmiképp.
Fény. Az ő fénye. Az csakis Aomine Daiki lehet és senki más. Csak én vagyok rá méltó, hogy az a személy legyek, akit támogat, és csak ő méltó arra, hogy a támogatóm legyen. Senki más nem érdekel igazán, hiszen csak ő érheti el a szintet, ami méltó hozzám.
Nem.
Nem az én szintemet.
Azt a szintet alattam, ami már nem szégyen nekem. Mert azt, ahol én állok, azt még ő sem érheti el, hiszen akkor ő lehetne az ellenségem. De soha nem lesz az. Soha nem lesz képes az ellenfeleként nézni rám, akárkit fog a fényének hinni.
Kicsi fénynél kicsi az árnyék is, ezért kell visszaszereznem. Nekem van a leghatalmasabb árnyékom, és ez így van rendben.
Csak most hagyom, had élje ki magát kicsit mielőtt végleg magamhoz láncolom.
-_-_-_-_-_-_-_-
Amint odaérek, már látom. Az iskola előtti parkban ül, és milyen meglepő: olvas. Elvigyorodom. Semmit sem változik. Közelebb lépek, és megállok mögötte. Egy pár pillanatig kihasználom, hogy nem vesz észre, aztán előre hajolva a vállára teszem az állam, és így szólalok meg.
- Mindig csak ez az olvasás - mondom, mire picit összerezzen.
- Aomine-kun? - fordul picit felém.
- Igen, Tetsu. - Kiegyenesedek, mire meg is fordul.
- Miben segíthetek? - kérdezi kíváncsian, összezárva a könyvet és bedobva a táskájába.
- Jöttem azért, ami az enyém - nézek rá fölényesen. Egy pillanatra értetlen fény csillan a szemében, de rögtön meg is szólal.
- Kölcsönadtál nekem valamit?
- Nem neked - nyalom meg az ajkaimat. - Kagaminak - mondom bosszúsabb hangra váltva. Még a neve is idegesít.
- Ohh . nyüsszen fel elgondolkodva. - Felhívjam? - néz rám ártatlanul. Felsóhajtok. Sokat voltam távol tőle, és túl sokat volt sokadrangú idióták között?
- Érted jöttem. Te vagy a tulajdonom - mondom ki végre az igazat. - Eleget hagytalak szórakozni, ideje lenne ha eszedbejutna, hogy kihez tartozol - nézek rá és közelebb lépek, közvetlenül előtte állok. - Na, mondj valamit, Tetsu - vigyorgok le rá. - Vagy vigyelek erőszakkal, és emlékeztesselek úgy?
|
|
