- Én… Tudod, miért fájt igazán, amit a múltkor tettél? – Ahogy felemlegeti, elkomorodok. Már ez lesz a téma életünk végéig? De meglep, ahogy fölém támaszkodik.  – Az fájt a legjobban, hogy meg se próbáltál szépen kérni, csak elvetted amit akartál. Pedig… Nem is gondoltál rá, hogy ha normálisan csináljuk, minden gond nélkül belemegyek? Hisz rólad volt szó… Ha rólad van szó, kevés dologra nem vagyok hajlandó.
Ez nem kicsit lep meg. Ezek szerint csak kérnem kellett volna?
- Ez azt jelenti, hogy szeretsz, Tetsu? – kérdezem elérzékenyülve, végigsimítva az arcán.
- Ki tudja… - feleli, és egyenesedne, de nem engedem, visszahúzom magamhoz és megcsókolom. Úgy, mint eddig soha: szerelmesen.
Amikor végzünk, összeérintem a homlokunkat.
- Sajnálom. Amit a múltkor tettem, tényleg sajnálom!
- Ühm… már rég nem haragszom.
De mielõtt ismét megcsókolhatnám, felbukkan a Seirin.
Fene…
- Ne haragudj, mennem kell – mondja, mikor mindketten felültünk. – Csak akkor mehet el a csapat, ha mindenki megvan.
- Ch…
De hagyom elmenni, sõt, le sem buktatom. Megállok a fék takarásában és figyelem, ahogy ökörködnek, majd tényleg elindulnak valahova.
Már épp fordulnék vissza én is, mikor ismét megjelenik elõttem.
- Tetsu?
- Nem köszöntem el rendesen – mondja határozottan, és már hajol is egy csókért, de most csak rövid, tényleg amolyan búcsúpuszi-féleség. – Jóéjszakát Aomine-kun!
Ahogy nézem távolodó alakját, csak arra tudok gondolni: igen. Szeretem.

* * *

Majdnem visszaérek, amikor Sakurai alakja kezd kirajzolódni a sötétben.
- Aomine-san… - lép elém.
- Mi a baj? _ kérdezem meglepve. Nem szokott így várni senki.
- Miért nem mész vele? - kérdezi érdeklõdve. - Mármint szereted, nem? Én nem hagynám Wakamatsu-sant egyedül kóborolni - néz rám, mire meglepve pislogok le rá.
- Te és… õ? - Nem felel, csak köldökig pirul. - Egyébként hagynom kell, hogy együtt legyen a csapatával. A gyõzelem közös, nem szakíthatom el Tetsut.
- De nem lesz ott egész éjszaka - billenti oldalra a fejét. - Biztosan haza fog menni, és ha ott várnád, szerintem jó ajándék lenne, és együtt is aludhatnátok. A Seirin holnapja szabad.
Elgondolkodva figyelem Sakurait. Igaza lehet… hiszen pont ma kellene együtt lennünk, még ha nem is szexelünk, mert Tetsun látszik, hogy mennyire fáradt, akkor is jó lenne magam mellett tudni.
- Igazad van - hümmögök. - Elmegyek zuhanyozni, aztán… elmegyek a lakásukhoz - mondom mosolyogva, mire Sakurai elégedetten bólint egyet, és már megy is vissza.
Bár igyekszem nem belegondolni, hogy õ és Wakamatsu… de azért kiráz a hideg, ha együtt elképzelem õket. Mondjuk… Sakurai közel sincs olyan helyes pasi, mint Tetsu. De olyan senki sincs…

* * *

Már majdnem három órája ülök a teraszon, de nem bánom. Szeretem ezt a helyet. Látni a csillagokat és mindennek Tetsu-illata van körülöttem.
Aztán egyszer csak nyílik a kapu, és belép. A kék haján csillog a holdfény, és ahogy meglát, meglepve pislog rám. Kintrõl hallani Kagami hangját is, de Tetsu nem felel neki, közelebb lép hozzám.
- Aomine-kun, mi a baj? - kérdezi kicsit ijedten.
- Baj? Az… nincs - mondom õszintén. - Csak látni akartalak, és veled akarok aludni - állok fel, és lépek elé. Õ is közelebb lép hozzám, aztán megszólal.
- Én ma… fáradt vagyok.
- Nem azt mondtam, hogy szexeljünk, hanem, hogy aludjunk együtt - simítok végig az arcán, de ebben a pillanatban egy meglepett nyögés és Kagami hangja a hátunk mögött.
- Tudtam, hogy ti... de ezt így látni… Kuroko!
Szívem szeriint már ütném is le, de megvárom, hogy Tetsu mit reagál erre.

- Miért ne érdekelne? – billentem oldalra a fejem. Nem kérdeztem volna, ha nem lennék kíváncsi a válaszra, mert azért tartok tõle. Tudna olya válaszolni, amit nem hevernék ki egy hamar.- Te és Kagami… - néz rám.
- Semmi sincs köztünk. Barátok vagyunk, épp mint te és Momoi-san – vágom rá csendesen, mire pár pillanatig némán fürkészi a vonásaim. Ez alatt én is õt figyelem, és örömmel látom, hogy végleg eltûnt a komor árnyák róla. Tényleg a régi. Hihetetlen, mennyit számít egy vereség…

- Menjünk el innen, itt akármikor megzavarhatnak – szólal meg végül, és feláll. Leugrik a lépcsõrõl, én pedig sétálva követem. Megyünk egy jó darabig, de szerencsére ennyit azért bírok, pedig hulla fáradt vagyok. Ha nem lett volna muszáj, tuti nem használom a misdirection overflow-ot.
Végül egy kisebb parkba érünk, ahol van szökõkút, körülötte padok, fák, bokrok, és jól takart helyen füves rész. Oda telepszik le, én pedig egy tizedmásodpercig hezitálok, mikor eszembe jut, mi történt köztünk legutóbb egy parkban.
Aztán emlékeztetem magam, hogy az már a múlté, és leülök mellé a fûbe, míg õ hátra dõlve az eget kezdi fürkészni.

- Azt kérdezted, mit jelentesz nekem. – Elhallgat egy pillanatra, én pedig az arcát figyelve várom a folytatást. - Fogalmam sincs, hogy nevezik ezt, de ha nem vagy velem, akkor olyan, mintha üres lennék, és most már pláne. Te… olyan vagy, mintha én magam lenné. A részemnek érezlek, és ha meglátlak Kagamival, fel tudnék robbanni. A gondolattól is irtózom, hogy hozzád érhet akárki, aki nem én vagyok. Sajnálom azt, amilyen korábban voltam, de te hozzám tartozol- néz rám határozottan. - Nem akarom, hogy máshoz tartozz, Tetsu – húzódik közelebb hozzám. - És te? Te mit érzel?

Ez most azt jelenti, hogy szeret? Vagy csupán a birtoklási vágya ekkora? Bár… akkor nem így viselkedne, hanem hasonlóan, mint akkor este. Egészen biztosan érez valamit, de ahogy én se tudnám most szavakkal teljesen kifejezni, úgy õ se. De fontos vagyok neki, nagyon fontos, és nekem ez éppen elég.
- Én… - kezdek bele, próbálva érthetõen megfogalmazni az érzéseim. – Tudod, miért fájt igazán, amit a múltkor tettél? – pillantok rá, mire elkomorodva pillant újra az égre. Nem hagyom, hogy megszakítsa a szemkontaktust, és kezeimmel megtámaszkodva a feje két oldalán, fölé hajolok. Eléggé kicsavarodott póz, de rá azért inkább nem mászom. – Az fájt a legjobban, hogy meg se próbáltál szépen kérni, csak elvetted amit akartál. Pedig… Nem is gondoltál rá, hogy ha normálisan csináljuk, minden gond nélkül belemegyek? Hisz rólad volt szó… Ha rólad van szó, kevés dologra nem vagyok hajlandó.

Elkerekedett szemekkel figyeli az arcomat, majd eltûnik az övérõl az elõbbi komorság, és elmosolyodik.
- Ez azt jelenti, hogy szeretsz, Tetsu? – simítja egyik kezét az arcomra.
- Ki tudja… - felelem, és a fejemet zavartan oldalra fordítva készülök visszaülni egyenesbe, mikor kezét a tarkómra csúsztatva, lehúz magához egy csókra. Forrón, és szenvedélyesen csókol, alig tudom tartani magam, hogy ne essek rá egészen, és csak akkor áll le, mikor elfogy a levegõnk.
Azonban el nem enged, továbbra is közvetlenül maga elõtt tartja a fejem, és homlokunkat összeérintve, félig lehunyt szemmel kapkodja a levegõt, ahogy én is.
- Sajnálom – töri meg a pihegéssel tarkított csendet. – Amit a múltkor tettem, tényleg sajnálom!
- Ühm… már rég nem haragszom – felelem, a következõ pillanatban viszont megtelik élettel a park. A csapatom talált el ide, és a nevemet kiabálva keresnek.

Amennyire tudok, és Aomine engedi, felegyenesedek, majd lepillantok rá. A szemét forgatva, kelletlenül húzza el a száját, de néma kérésemnek eleget téve, hagyja, hogy felüljek, majd õ is követi a példám.
- Ne haragudj, mennem kell – fordulok felé. – Csak akkor mehet el a csapat, ha mindenki megvan.
- Ch… - reagálja le ennyivel. Mindketten felállunk, és elindulunk a parki sétány felé, de aztán õ megtorpan a fák takarásában.
- Kuroko-kun! – hallom meg magam mögött az edzõ semmi jót nem ígérõ hangját, mikor kiérek a járdára. A következõ pillanatban már kapom is a csonttörõ mutatványait büntetésként, de szerencsére Kiyoshi hamar kiszabadít.
- Ugyan, ugyan, így is hulla fáradt – paskolja meg a fejem mosolyogva.
- Ahhoz mégis volt ereje, hogy elkóboroljon – jegyzi meg az edzõ, majd Kagami is kap egy nyaklevest. – Miért nem figyeltél rá?
- Heee? – méltatlankodik a másik megszidott is, de aztán szépen lassan csitulnak a kedélyek. Kagami a kezembe nyomja a cuccaim, majd csiga tempóban elindulunk a többiekkel együtt.

Pár lépés utána aztán megtorpanok, és némi gondolkodás után, sarkon fordulok. Ha most nem teszem ezt meg, szerintem bánni fogom. Mielõtt a többiek észrevennék mire készülök, gyorsan visszarohanok oda, ahonnan jöttünk.
Aomine még mindig ott áll az árnyékban, de az arcára kiült rosszkedvet, amivel távozásunkat figyelte, felváltja a meglepettség, mikor visszafutok hozzá.
- Tetsu?
- Nem köszöntem el rendesen – jelentem ki, majd közvetlen elé lépve, lábujjhegyre állok, és nyomok egy rövidke csókot a szájára. – Jóéjszakát Aomine-kun!
Elkerekednek a szemei, és mikor visszaereszkedek a lábamra, hitetlenkedve csúsztatja a kezét a szájára. Nem igen csináltam még ilyet.
Ideje azonban nincs lereagálni, megfordulva rohanok a többiek után, még mielõtt ismét bepipul az edzõ.

- Hol voltál? – pillant rám Kagami gyanakodva, mikor visszaérek mellé.
- Rendbe hoztam, egy régi kapcsolatot – felelem halvány mosollyal. Nem is kell jobban kifejtenem, morcos szemforgatása jelzi, hogy tökéletesen tudja, mirõl van szó, csak éppen nem tetszik neki különösebben.

A harmadik negyedben Tetsu megint beáll játszani. Nem tudom, miért ilyen elszánt, de ha õ az, nekem is annak kell lennem. Nem sokkal késõbb már mindenki leírja a Seirint, Tetsut…. de õ valamiért még mindig ugyanolyan elszánt tekintettel pillant körbe, mint eddig.
- Nem tudok várni addig. A legközelebb, az nem jó. Nem jövõre, most fogunk gyõzni!
Mi az oka, hogy ennyire akarja? Ez a gyõzelem…? A csapatban kosarazás fontossága? Nem értem… és minél jobban próbálom érteni, annál nehezebb. Kagami is, másképp játszik, a többiekkel is nehezebb, és amikor Tetsu az új cselét is beveti, teljesen elveszettnek érzem magam és tudom: vesztettünk.
de valamiért olyan felemelõ ez az érzés, amilyet még sosem éreztem igazán.
Nem is nagyon érzékelek semmit, csak Kagami hangját hallom meg hirtelen.
- Ne vágj ilyen képet - morog rám. Oda pillantok… és Tetsu rosszul lett?  Nem lep meg, de zavar, hogy õ vigyáz rá. De azt hiszem, már mindegy, hogy mi zavar vagy mi nem zavar.
- Tetsu, gyõztél – mondom neki, mire õ felém nyújtja az öklét. Remeg, alig bírja tartani, de vár.
 - Ez ilyen fontos?
- Igen, az! – Hát…. akkor öklözök. És ahogy ezt teszem, tényleg megnyugszik. – Ezúttal ne hagyj figyelmen kívül!

* * *

- Dai-chan… lép mellém Satsuki.
- Vesztettem - nézek fel rá.
- Nem tûnsz letörtnek - mosolyog, és leül.
- Nem a vereség. Mármint… nem a kosárban - nevetek fel. - Kagami elvette tõlem Tetsut - nézek rá.
Elõször nem szól egy szót sem, aztán hirtelen fejbe vág.
- Idióta vagy! Miért vette volna? Õk csak barátok, mint te és én - mosolyog megint. - Nem kellene ilyen könnyen feladnod Tetsu-kunt. Elmész ost hozzá? - kérdezi félrebillentett fejjel.
- Ünnepelnek. Nem akarom zavarni - felelem, mire furcsán elégedetté válik a tekintete és felállva egyedül hagy, így tovább nézhetem a csillagokat és gondolkodhatok a semmin.
Tetsu hiánya már… elviselhetetlen.
Aztán, mintha csak ez lenne a jel, megérzem az illatát, .és kinyitva a szemem, meg is látom.

- Tetsu… Mit keresel itt? A csapatoddal kéne ünnepelned.
- Alszanak – mondja, mire felmorranok. Aludni, mikor gyõztek? Érdekes csapat.– Én… - kezd bele valamibe, így kíváncsian nézek fel rá. - Vagyis… a múltkor, Kagami-kun csókolt meg engem, és nem én õt. El is utasítottam utána…
Ez kezd érdekes lenni.
- De ezt nem tartottad fontosnak tisztázni eddig! – mondom.
- Veled akartam… a régi Aomine-kunnal Mert én… én sose tudtam, és most se tudom… Mi vagyok én neked, Aomine-kun?

- Ezért voltál ennyire határozott? - kérdezek vissza mosolyogva, mire kicsit bólint. - És tényleg érdekel, hogy mi vagy nekem?
- Miért ne érdekelne? - billenti oldalra a fejét.
- Te és Kagami… - nézek rá.
- Semmi sincs köztünk. Barátok vagyunk, épp mint te és Momoi-san.
Egy pillanatig csak nézem õt.
Sosem tudtam igazán, hogy mit jelent nekem, és mi is õ pontosan. De ez az idõ, amit külön töltöttünk, túl sok volt ahhoz, hogy csak fellángolásnak érezzem. Ha nincs velem, hiányzik, és ha velem van, nem elég belõle.
- Menjünk el innen, itt akármikor megzavarhatnak - mondom, és felállok. Leugrok a lépcsõrõl, õ pedig lesétál és követ. Csak megyünk, megyünk, míg el nem érünk egy kisebb, parkszerû helyre. Szökõkút, körülötte padok, bokrok, az útról teljesen láthatatlan hely. Kifejezetten tetszik, így leülök, és várom, hogy kövessen, de nem a padra ülök, hanem a fûbe, és hátra is dõlök. Olyan szép csillagos az ég…
- Azt kérdezted, mit jelentesz nekem. - Egy pillanatra elhallgatok. - Fogalmam sincs, hogy nevezik ezt, de ha nem vagy velem, akkor olyan, mintha üres lennék, és most már pláne. Te… olyan vagy, mintha én magam lenné. A részemnek érezlek, és ha meglátlak Kagamival, fel tudnék robbanni. A gondolattól is irtózom, hogy hozzád érhet akárki, aki nem én vagyok. Sajnálom azt, amilyen korábban voltam, de te hozzám tartozol- nézek rá. - Nem akarom, hogy máshoz tartozz, Tetsu - húzódok közelebb hozzá. - És te? Te mit érzel?

Ekkor azonban a telefonom megrezzen a zsebemben. Elõhalászva nézem meg az sms-t, majd az edzõhöz fordulok.
- Szeretnék elmenni pár percre – jelentem ki, mire abbahagyják egy pillanatra Kagami szidását, és meglepetten fordulnak felém.
- Hova? Ha te is eltûnsz, Kuroko-kun… - kezdené az edzõ, de megnyugtatóan rázom meg a fejem.
- Pár perc, csak megyek találkozni Akashi-kunnal.
Alaposan leesik az álluk, így végül gond nélkül elengednek, csak elküldik velem Furihatat, az egyik osztálytársam.

Mikor megérkezek a megadott helyre, a többség már ott van.

- Kuro-chiin, Mine-chiin, Mido-chiin, jó látni titeket – szólal meg Murasakibara, két falat édesség között.

- Tetsu persze nem mert egyedül jönni – vigyorog rám Aomine gunyorosan, de nem reagálom le semmivel.

- Aominecchinek is van kísérõje – emlékezteti helyettem Kise Momoira, mivel pont ekkor toppan be.

- Öröm téged látni – mordulja Aomine válaszként.

- Ugyan, ugyan – lép fel Kise, de megszólal a mobilja. - A rajongóim.

- Kikapcsolod vagy eldobom?
Érzem, hogy a mellettem álldogáló Furihata, hirtelenjében azt se tudja hova nézzen. Nem mindennap látja az ember együtt a Csodák Generációját. Vagyis… majdnem együtt.

- Van egy nem kívánatos személy – jelenik meg hirtelen a hiányzó tag, Akashi személyében.
 - Ugyan már Aka-chiin megint milyen morcos – jegyzi meg Murasakibara, a következõ pillanatban pedig, megjelenik Kagami, pont mikor Furihata már kezdene megfutamodni.

- Ugyan, miért vagy ilyen morcos Akashi? Kihagynál a buliból? – szólal meg barátom vigyorogva. Tudtam, hogy idõben ide fog érni. Viszotn nem a legjobb helyen bukkant fel…

- A mai szerencsetárgyad az olló. Shintarou, add ide az ollót – fordul a szólított Midorimához, és máris rossz elõérzetem támad. Nem hiába, mert ahogy kézhez kapja a kért tárgyat, már ugrik is vele Kagami felé, akinek még épp idõben sikerül elhajolnia, de az arcát így is megkarcolja.

- Ugyan, Akashicchi, ne öld meg - mondja, Kise.

- Most komolyan, azért hívtál, hogy végignézzük, ahogy megölöd Kagamit? – morran fel Aomine, én pedig aggódva figyelem Kagamit, de látszólag a döbbeneten és dühön kívül, nincs komolyabb baja.

- Nem, Daiki. Megbizonyosodtam róla, amit szerettem volna. - Végignéz rajtunk. - A szemetekbe néztem és láttam, hogy tudjátok: most ellenfelek vagyunk. Küzdjetek teljes erõtökbõl.

* * *

Az elején jól indítunk a meccsen, mindenkin érezni, hogy sokat fejlõdtünk. Ám az ellenfelünket se szabad lebecsülni, Aomine hamar megszerzi tõlünk a labdát, és zsákol.
Megmutatom én is az egyik új mozdulatom, az Ignite-pass- kait, ami jóval erõsebb a simánál, ezt nem is tudja elkapni, még Aomine se, így a többiek is bele tudnak lendülni. Az elsõ negyed végére, 22-22-vel, egyenlõ az állás. Szünetben elhatározzuk, hogy innentõl amíg tudom, a vanishing-drive-ot fogom használni.

Csakhogy olyan dolog történik, amire nem számítok. A játék folytatásakor, mikor azzal próbálom kicselezni Aominet, képtelen vagyok rá, megtalálja a módját, hogy hogyan állítson meg.
Érzem, ahogy a kétségbeesés egyre inkább eluralkodik rajtam kegyetlenül kemény szavaitól, és hibát hibára halmozok. Mégis sokként ér, mikor szünetkéréskor az edzõ lecserél. Nincs más választásom, mint beleegyezni, de fojtogat a fájdalom, és képtelen vagyok visszatartani a könnyeim.
Lehajtott fejemre egy kéz nehezedik, és Kagami cipõjét pillantom meg magam mellett.
- Nem felesleges erõfeszítés, idióta! – szólal meg. – Mi mind hiszünk benne, hiszünk benne, hogy visszatérsz majd a játékba! – azzal már megy is, ahogy kezdõdik a folytatás.
Egy egészen kicsit nyugodtabban pillantok utána, és lenyûgözve figyelem, ahogy az igazi erejét megmutatva, felveszi a harcot Aominével.

Félidõ van, és csak két ponttal vagyunk lemaradva. A szünetben némán állok kint egy teraszon, és a korlátnak támaszkodva figyelem az eget. Nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy szerettem volna. Azt hittem jobb lettem, erõsebb… nem csupán egy árnyék, mely elveszik a sötétségben fény nélkül… Bár nem mutattam még meg a teljes erõm, de azt hittem ennyivel is sikerrel járhatok, és nem kell beáldoznom az ütõkártyám.
- Meg fogsz fázni, idióta! – landol hirtelen a fejemen a pulcsim, és Kagami lép mögém. – Nem úgy néz ki, hogy vidításra lenne szükséged, de nem is a friss levegõért vagy itt, nem igaz? Ne gyalj túl sokat.
Nem felelek rögtön, csak némán hajtom le a fejem.
- Kagami-kun, te szereted a kosárlabdát?
- He? Nos… persze…
- Nem gondolkodtam semmi komplikáltan. Egyszerûen csak szeretném megnyerni ezt a meccset… Szeretném látni legalább még egyszer, ahogy mosolyogva játszik…

***
A harmadik negyedben visszatérek a pályára, mindenki nagy meglepetésére. Véleményük szerint, miután Aomine legyõzte a vanishing drive-om és ignite passom, már tehetetlen vagyok.
Aomine viszont sokkal komolyabban kezd el játszani, min eddig bármikor, és csak azért tudom megállítani a palánk alatt, mert ahogy õ ismeri a mozdulataim, úgy én is az övéit. Természetesen a földön kötök ki, és Kagami segít fel.
Ezután én is lekezdek újra passzolni az ignite-tel, de ezútal nem csak Kagaminak. A többiek is megerõsödtek már annyira, hogy eltudják kapni, amit eddig csak két személy tudott. Így sikerül pontokat is szereznünk, és átvenni a vezetést, de ekkor a kapitányuk kezd el fogni engem.

Döbbenten tapasztalom, hogy nem használ ellene az elterelés, úgy tûnik a többeik pillantásaiból következteti ki a helyzetem. Erre nem képes akárki. Én pedig nem tudok szabadulni a fogásából, és úgy tûnik a többiek új mozdulatai is ki lettek már elemezve, mert a másik csapat tagjai tudják õket akadályozni. Aomine állati ösztönei is felébrednek, így Kagami ismét elmarad mögötte.
Mindenki fárad, és nekem végleg kimerül az energiám, az elterelés megszûnik. A kapitányuk ott is hagy, és újra ugyan az fog, aki elõtte.
Hallom, ahogy a tömeg elkönyvel minket veszteseknek, a Touou pedig kijelenti, hogy majd legközelebb újrapróbáljuk.
 Csakhogy…
- Nem tudok várni addig – szólalok meg. – A legközelebb, az nem jó. Nem jövõre, most fogunk gyõzni!
Még nem adta fel közülünk senki, sõt, a küzdeni akarásunk csak erõsödik. Nem csak azért akarok most gyõzni, hogy Aomine a régi legyen, hanem a bajnokságot is meg kell nyernünk. Hallottam Hyuuga és Kiyoshi beszélgetését, miszerint Kiyoshinak ez az utolsó éve, amikor kosarazhat. Mindenképpen most kell a legjobbnak lennünk!

Szerencsére pont eljött az ideje, hogy bevessem az ütõkártyám. Az elterelésem lemerült, itt az ideje, hogy jöjjön a Misdirectipn overflow, azaz a túltöltése!
Ekkor mindenki számára látható leszek, de a csapattársaimat képes vagyok eltûntetni. Számtalan hátránya van ennek a technikának, de most csak az érdekel, hogy ezzel képesek lehetünk gyõzni. alaposan bele is lendülünk, de közben Aomine is egyre inkább felpörög.
Hamarosan be is lép a Zone-ba, amikor olyanszinten rákoncentrál a játékra, hogy semmi más nem tereli el a figyelmét. Ha Kagami nem lépne be szintén, esélyünk se lenne ellene. Így azonban nem kis küzdelem árán, de végül gyõzünk, mikor a végsõ pillanatban a visszapattanót sikerül átpasszolnom Kagaminak, aki elsöpörve Aominét, bezsákolja.
Gyõztünk!

Hirtelenjében el se tudom hinni, de együtt ünneplek a többiekkel. Viszont ahogy be kéne állni a sorba, érzem, hogy a testem felmondja a szolgálatot, és összeesnék, ha Kagami nem kapna el, és tartana meg utána is egyenesben. Az overflow egyik nagy hátránya, hogy piszkosul kimerít. ráadásul innentõl az elterelésem hatástalan lesz a Touou ellen…
Aomine eléggé lesokkolódottnak tûnik, de mintha ezzel együtt eltûnt volna az arcáról az unott, lenézõ kifejezés is. Játék közben, egyszer láttam mosolyogni is.
Kagami közli vele, hogy ne vágjon ilyen képet, ezzel még nincs vége, fognak még játszani, én pedig némán pillantok rá.
- Tetsu, gyõztél – szólal meg végül, de én csak makacsul felé nyújtom az öklöm. Az utolsó Teikos meccsünk alatt, ez elmaradt.
- Ez ilyen fontos? – húzza el a száját.
- Igen, az! – vágom rá, még mindig levegõ után kapkodva. Ha Kagami nem tartana, valószínûleg állni se tudnék. – Ezúttal ne hagyj figyelmen kívül!
Halványan elmosolyodik, majd összekoccantja öklét az enyémmel.

***
A végletekig kimerültem, el is aludtam egy kis idõre a többiekkel az öltözõben pedig még el akarok intézni valamit. Észrevétlenül hagyom magam mögött a társaimat, azok akik nem játszottak, valahol az elõtérben várnak valószínûleg. Én azonban nem õket célzom meg, hanem a Touou öltözõjét.
Bentrõl még bõszen szûrõdnek ki zajok, de nem kopogok be, csak az árnyékba húzódva várok. Ekkor azonban Momoi jelenik meg, a teraszra vezetõ ajtók felõl érkezvén. Kilépek elé a fényre, mire elmosolyodva int a háta mögé.
- Kint van – mondja, majd mellém lépve puszit nyom az arcomra, és megölel. – Köszönöm, Tetsu-kun… Újra a régi.
Mikor elenged, mély levegõt véve lépek el mellette, a mondott irányba. Kint az egyik lépcsõ tetején fekszik, és az eget szemléli. Szinte rögtön megérzi a közeledtem, ilyen helyzetekben sose használt ellene az elterelés. Most már meccseknél se fog az overflow használata miatt.

- Tetsu… - szólal meg, felém pillantva. – Mit keresel itt? A csapatoddal kéne ünnepelned.
- Alszanak – felelem egyszerûen, mire felhorkan, de aztán megint csend telepszik ránk. Tudom, hogy azért jöttem, hogy tisztázzak egy félreértést, de fogalmam sincs, hogy kezdjek bele. – Én… Vagyis… a múltkor, Kagami-kun csókolt meg engem, és nem én õt. E is utasítottam utána…
Felülve pillant rám, én pedig egy karnyújtásnyira álldogálok tõle, kissé zavartan bámulva a földet.
- De ezt nem tartottad fontosnak tisztázni eddig! – jegyzi meg, talán kissé keserûen.
- Veled akartam… a régi Aomine-kunnal – válaszolom, suttogásnak is beillõ hangerõvel. – Mert én… én sose tudtam, és most se tudom… Mi vagyok én neked, Aomine-kun? – emelem meg a hangom, és pillantok fel rá elveszett tekintettel.

Fogalmam sincs, kinek az idióta ötlete volt ez a forrás, és én miért is vagyok itt, de itt vagyok. És csak annyit látok, hogy itt van a Seirin is. Õk is kijutottak a Télire, nyilván lazítanak.
De kicsit sem tetszik, amikor Tetsu rosszul lesz. Na, igen. Ez régen program volt.
Ideérünk, vacsora, úszás, Tetsu rosszul lesz, buli és alvás. Nem bírja a meleg vizet, ez tény.
Ahogy látom Kagamit elmenni, gondolom üdítõért, belépek. Tetsu fekszik, nem vesz észre, csak mikor leteszem mellé a kulacsomat, tele az õ kedvencével, és megszólalok.
- Tessék – mondom, ahogy belépek. Attól remegek, hogy itt van…. borzalmasan kívánom.
Köszönné is meg, de amint meglátja, hogy én vagyok, olyan rémület ül a tekintetére, mint eddig soha. - Rég nem láttuk egymást… Tetsu.
- Aomine-kun… - suttogja, remeg a hangja.
- Láttam a meccseteket. Szóval az az új mozdulatod, amirõl Satsuki beszélt, huh?
- Igen... ezt fejlesztettem Aomine-kun ellen – suttogja. Na, igen. Kíváncsi leszek rá élesben.
- Pff. Sajnálom, de nem fog mûködni. A csapat amelyik megnyeri a Téli kupát… - mondanám, de egy kar szorít a nyakam köré és már a szagát is megismerem, hogy ez bizony Kagami.
- A miénk! – jelenti be magabiztosan.
- Vedd le rólam a kezed! – lököm le magamról a karját. Legszívesebben megütném. Engem CSAK Tetsu érinthet meg. Más nem méltó rá, ez meg itt letapizza a vállam meg a nyakam.
- Mit keresel te itt? - kérdezi Kagami.
- „A csapat amelyik megnyeri a kupát, a miénk” mi? Az elsõ ellenfeletek a téli kupán… mi vagyunk! - adom a tudtukra.
- Sajnálom Kagami-kun… De hallva ezeket a szavakat, csak arra tudok gondolni, igen! – szólal meg Tetsu mosolyogva. Ezzel mi van?
- Mirõl beszélsz, idióta!Visszafizetni a tartozást minél hamarabb… Semmi rossz sincs abban! - szólal meg Kagami is.
- Majd meglátjuk! Pár hét múlva, találkozunk a meccsen!

* * * Pár hét múlva * * *

E-mail érkezését jelzi a laptop. Odalépek, és megnyitom az üzenetet. Akashi az…
„Tekintve, hogy mindannyian bejutottunk a Téli Kupára, találkozni akarok veletek. Az elsõ meccs elõtt a fõbejárat lépcsõjén. Gyertek el, komoly dolgot akarok mondani.
Daiki: Te is.”
Morranva törölném ki, de rájövök, hogy rossz ötlet. Akashi mindig is kattant volt, ki tudja, merre változott. Inkább elmegyek és meghallgatom, mit akarhat.

Amikor odaérek, már ott van Midorima, Murasakibara, és épp ekkor érkezik Tetsu is… egy pótkerékkel? Hogyhogy nem Kagamival jött? Ki ez a kis senki?
- Kuro-chiin, Mine-chiin, Mido-chiin, jó látni titeket - mondja, és valami édes szart majszolgat. Meg sem lep. Talán csak az, hogy még nem gurul semerre.
- Tetsu persze nem mert egyedül jönni - vigyorgok rá.
- Aominecchinek is van kísérõje - esik be Kise.
- Öröm téged látni - morgok rá.
- Ugyan, ugyan - lépne, hogy megöleljen, de megszólal a telefonja, mire felvont szemöldökkel nézek rá. - A rajongóim - néz rám csillogó szemekkel.
- Kikapcsolod vagy eldobom? - kérdezem. Tetsu pótkereke láthatóan be van szarva, nem kicsit, és még ide sem ért Akashi. Hozzá képest mi jó fejek tudunk lenni.
- Van egy nem kívánatos személy - jelenik meg mögöttünk. Akashi sötét aurája néha félelmetes, pedig alapvetõen nincs baj vele. Bár kicsit mindig zakkantnak tartottam.
 - Ugyan már Aka-chiin megint milyen morcos - nyögi be Murasakibara. Egy pillantás a jutalma, de mielõtt szólhatna megjelenik… Kagami.
- Ugyan, miért vagy ilyen morcos Akashi? Kihagynál a buliból? - kérdezi vigyorogva.
Mind ledermedünk egy pillanatra, kivéve a megszólított, aki Midorimához fordul.
- A mai szerencsetárgyad az olló. - Midorima bólint. - Shintarou, add ide az ollót.
Midorima persze teszi, amit mondanak neki, és mire feleszmélünk, már csak Tetsu kiabálását hallani, és Kagamit látni, ahogy, szinte összefossa magát ijedtében, mikor Akashi nekimegy az ollóval.
- Ugyan, Akashicchi, ne öld meg - mondja, Kise.
- Most komolyan, azért hívtál, hogy végignézzük, ahogy megölöd Kagamit? - kérdezem idegesen. Nem akartam most látni Tetsut, de miattuk kellett.
- Nem, Daiki. Megbizonyosodtam róla, amit szerettem volna. - Végignéz rajtunk. - A szemetekbe néztem és láttam, hogy tudjátok: most ellenfelek vagyunk. Küzdjetek teljes erõtökbõl.

* * *

Az elsõ meccs nem érdekel. A miénkre koncentrálok, és el is jön hamar. Azt észreveszem, hogy nem csak Kagami és Tetsu változtak meg, mindenkiben van valami új. De majd kiderül, hogy ez mire elég.
Megszerzik a labdát, de ez kevés, és persze, hogy zsákolok. De ami utána jön, kicsit meglep.
Megtáltosodnak. Az ignite-passzt sem tudom elkapni azonnal, ami picit összezavar, pláne, hogy ha csak ránézek Tetsura, máris elönt a forróság. Akarom õt.
Itt az az új fazon is, Teppei, õ is remekel, de ellenem mondjuk kevés.
Az elsõ negyed végére beveti Tetsu az új passzt, ami be is jön, és kiegyenlítenek a negyed végén. 22-22, így együnk el szünetre.
Momoi a szünet alatt persze azzal nyúz, hogy mi ez az új passz, de nem érdekel.
- Ha akarja, csinálja. Úgysem gyõzhet le, mert aki ezt megteheti, az én magam vagyok - nézek rá, és már megyek is, mert ugye második negyed.
Rögtön az új passzal jön ellenem is, de rájövök a titok nyitjára, hiszen ismerem, és sikerül kicseleznem õt. Meg is lepõdik rendesen, de nem tart sokáig a sokk.
Amikor a régi trükköt veti be, megint elmondom neki, hogy csalódást okoz nekem, felesleges így küzdenie.
 Aztán Tetsut kiállítják és ketten maradunk Kagamival. Így is megy el a negyed.
És a végére rájövök, hogy Kagami el tud szórakoztatni és a lefújás után kimegyek kicsit levegõzni, próbálva nem figyelembe venni a tényt, hogy Kagami vigasztalgatja Tetsut…

Viszont Kiyoshi észrevétele se hagy nyugodni. Szerinte saját magamnak állítok gátakat, és emiatt nem tudok fejlõdni, a saját stílusomban játszani. Érdekes egy alak, épphogy visszajött, de máris kezdi magához téríteni a kissé magába zuhant csapatot.
Épp jókor, mert amióta vesztettünk, minden kezdett széthullani. Kagamival volt, hogy napokig nem beszéltem, és újra egyedül kezdett játszani. Egyik meccsünk alatt közölte velem, hogy többé nem kell neki passzolnom…
Habár egy egyszerû rendbennel reagáltam le, belül fojtogatott a fájdalom. Az õ bizalmát is elvesztettem volna? Pont mint régen… ahogy már csak magukra számítottak a többiek, nem volt szükségük rám…

Végül úgy döntöttem, kilépek a csapatból. Megpróbáltam ezt közölni a kapitánnyal, de õ némi fejmosás után, az edzõhöz irányított volna, csak elõtte Kagamihoz küldött. Aki, mint kiderült, még mindig számított rám. Sikerült is vele rendeznem a dolgokat, és új célul tûztem ki magam elé, hogy nem Japán legjobbjává teszek valakit, hanem együtt leszünk azok a csapattal.

***
Még mikor eléggé magam alatt voltam, egyik nap megjelent Aomine egyik csapattársa. Nem kicsit lepõdtünk meg a többiekkel, de õ engem keresett, és négyszemközt elmesélte, hogy a meccsünk elõtti este, Aomine látta, ahogy Kagami megcsókol.
Lesokkolódtam, és nem éreztem magam valami jól a bõrömben. Akkor ezért mondta, hogy újra elárultam…? Pedig én nem! Én tényleg nem akartam ezt!
Le kell gyõznöm õt, le kell gyõznünk! Ha ezúttal sikerül, talán képesek leszünk normálisan társalogni, és mindent tisztázni!

 * * * Hetekkel késõbb * * *

Eltökélten nézünk egymásra a többiekkel, mindenki szemében ott a gyõzni akarás és határozottság. Erõsebbek vagyunk, egy új Seirinként tértünk vissza a Téli kupa selejtezõjére.
Midorimáékkal döntetlent játszunk, de aztán a Kirisaki Daiichiel kerülünk szembe. A csapattal, amely miatt Kiyoshi tavaly súlyosan megsebesült. A stílusuk… a viselkedésük, és a mocskos mód ahogy játszanak, egyre jobban felhúz. A félidõben némán ülök az öltözõben, míg Kagami kifejezetten tombol. Kiyoshi egyáltalán nem néz ki jól, tele van sérülésekkel…

A harmadik negyedben kénytelen vagyok ugyan kispadra ülni az erõm kimerülése miatt, de mikor Kiyoshit az edzõ minden tiltakozása ellenére lehozza a sérülései miatt, végre visszamehetek, és kijátszva a pókhálós technikájuk, visszavesszük a vezetést. Majdnem lecsapnak engem is, de sikerül kikerülnöm a támadást, és hamarosan legyõzzük õket.
Szabad az út a Téli kupára!

***
Még mindig nem bírom a forrásokat, túl forróak, és hamar kiütöm magam. Már akkor is rendszeresen elájultam a gõzfürdõkben, mikor még a Teikoval jártunk ilyen helyekre az edzõtáborok alatt. Olyankor mindig Aomine halászott ki, és vigyázott utána rám…
Sóhajtva emelem a kezem az arcomat fedõ hideg borogatásra, amit Kagamitõl kaptam, mielõtt elment nekem Pocari üdítõt venni. Kár az emlékeimmel foglalkozni, jobb lenne megtanulnom a jelennek élni… Nem is beszéltem Aominével a meccs óta, pedig Sakurai elmondta, miért volt dühös annyira.
De ez nem számít… Nem változtat a tényen, hogy jelenleg nem a régi. Elõször le kell gyõznünk aztán talán sikerül tisztáznunk mindent.

- Tessék – kerül hirtelen a fejem mellé egy kulacs, tele a kedvenc italommal.
- Oh, kö… - Elkerekedett szemekkel akadok el mondandómban, mikor kipillantva a borogatás elól, nem Kagamival, hanem Aominével találom szembe magam. Most is hûvös és kimért a tekintete, az enyémbe pedig hirtelenjében riadalom és döbbenet költözik.
- Rég nem láttuk egymást… Tetsu – szólal meg, miközben italt vesz az automatából.
- Aomine-kun… - préselem ki magamból elég tompán. Percekig csend lesz köztünk, így lassan felülök közben.
- Láttam a meccseteket – töri meg végül a csendet. – Szóval az az új mozdulatod, amirõl Satsuki beszélt, huh?
- Igen... ezt fejlesztettem Aomine-kun ellen – felelem, az igazságnak megfelelõen. A vanishing drive tényleg azért készült el.
- Pff – horkan fel lenézõen. – Sajnálom, de nem fog mûködni. A csepet amelyik megnyeri a Téli kupát…
- A miénk! – vág a szavába Kagami, aki a semmibõl felbukkanva karolja át a vállát, Aomine nem kis bosszúságára.
- Vedd le rólam a kezed! – morranja, lelökve az említett testrészt magáról.
- Mit keresel te itt? – érdeklõdik Kagami hasonló stílusban.
- „A csapat amelyik megnyeri a kupát, a miénk” mi? – húzza a száját gunyoros mosolyra Aomine, megvetõ pillantással kísérve. – Az elsõ ellenfeletek a téli kupán… mi vagyunk!
Meglepõdök, nem kicsit, de nem tudok gátat szabni az örömömnek, mindkettõjük döbbenetére, elmosolyodom.
- Sajnálom Kagami-kun… De hallva ezeket a szavakat, csak arra tudok gondolni, igen! – szólalok meg.
- Mirõl beszélsz, idióta! – áll be mellém Kagami ökölbe szorított kezekkel. – Visszafizetni a tartozást minél hamarabb… Semmi rossz sincs abban!
- Majd meglátjuk! – sötétül el Aomine tekintete kissé, de nem veszik el róla a felsõbbrendû mosoly. – Pár hét múlva, találkozunk a meccsen!

Úgy van, és akkor legyõzlek, hogy visszakaphassam azt, aki egykor a legjobb barátom volt! Nem veszíthetek újból, ezúttal nem!

Amikorra odaérek, már 10 pontos hátrányban vannak. Ch. Nem is vártam mást.
- Yo, Tetsu. Nagyon eltökéltnek tûnsz.
- Igen, ígéretet tettem Momoi-sannak – mondja.
- Akkor mond, ha gyõztél. Már ha képes vagy rá…

És persze nem képes rá. Az elsõ mozdulatnál érzem, hogy Kagami kevés.
Nagyon, nagyon kevés, és persze Tetsuval is bajok vannak a meccs alatt végig. Látom, hogy feszült, aztán ki is állítják. Nahát, ez egyre rosszabb. Pedig tényleg reméltem, hogy fejlõdik. Hogy õ is próbálkozik, ahogy mindenki más. De nem elég, hogy elárul, még nem is fejlõdik semmit…
Amikor megunom, hogy mennyit szenved Kagami, behívom Tetsut is, hadd csinálják együtt, úgy nagyobbat üt.

- Semmit sem változtál középiskola óta. Egyáltalán semmit…  Csalódott vagyok - mondom neki, mikor elhalad mellettem.
Ugyanazok a passzok, ugyanazok a trükkök. Szánalmasan kevés. Most már mindenképp, talán még csapattársként is ezt mondanám rá, nem hogy ellenfélnek. A Seirin szintjén talán elég ez. De a mi generációnkén nem!

De persze, hogy vesztenek. A végén Kagami kiáll, Tetsu nélküle semmi, és bár nagy szavakkal dobálózik, a mi csapatunkból akárki jobb, mint õ valaha is lehet. Fejlõdnie kell a kosárban. És bûnhõdnie, amiért ismét elárult.
- Csak magadnak köszönheted Tetsu. Ismét elárultál… Te akartad ezt… - vágom a képébe a mecvs végén és elindulok az öltözõbe. Nem érdekel a többi.

***

Épp öltözök, amikor meghallok egy hangot. Eddig is dumáltak, eddig is leszólták a Seirint, de ez…
- A 11-es meg minek volt ott? Semmi haszna nem volt - mondja Wakamatsu. Azonnal elé lépek.
- Mit mondtál? - sziszegem idegesen. Eleve zavart vagyok, ideges még mindig azért, mert Tetsu hülyének néz, de ettõl én vagyok az egyetlen, aki szavakkal vagy tettekkel bánthatja õt!
- Az a Kuroko vagy ki. Szart se ér - mondja ki ismét. Nem gondolkodom sokáig, lendítem az öklöm egyszer… kétszer… és végül Sakurai szed le róla.
 - Vidd ki innen - kiabál Imayoshi-san Sakurainak, rám célozva. A kicsi bólint, és már vezet is. Nem bír el, megyek én magamtól, csak ki kellett tombolni magam. Mielõtt azonban kimegyünk, még megállok és visszafordulok.
- Még egyszer vegye akárki a szájára a jelenlétemben Kuroko Tetsuyát, és megölöm - kiabálok vissza, aztán kimegyek, Sakurai meg utánam.
Egy elhagyatottabb, parkosított részhez érünk. Sakurai nem szól, én kezdek el beszélni.
- Megcsókolta Kagamit - mondom, mire megszeppenve néz rám.
- Sajnálom…
- Az enyém kellene, hogy legyen, és õ mégis Kagamit csókolgatja! - üvöltök, és beleöklözök a betonfalba, de rossz ötlet, megfájdul a kezem. Sakurai nem szól, hagyja, hogy kikiabálgassam magam, aztán amikor Imayoshi-san szól, hogy õk mennek, visszamehetünk, akkor ketten indulunk vissza. Valahogy… jól esett kiordítani magamból, hogy mi a baj. De ettõl nem jobb a helyzet.

 * * * Hetekkel késõbb * * *

Nem érdekel semmi különösebben. A többiek készülnek a következõkre, de én nem megyek velük semerre. Elég jó vagyok, és ha meglátom a szõke idiótát, kedvem támad megint beverni a képét. Sakurai az egyetlen, akivel beszélgetek és persze Momoi. Õ mesél tetsuról, megtudom, hogy tényleg nagyon ki volt a meccs után.
Ahogy azt is véletlenül tudom meg, hogy Sakurai elment Tetsuhoz.
Az ominózus napon épp Momoit keresem, aki viszont vele beszélget.
- Kuroko-san eléggé rossz állapotban volt a beszélgetés után. Sajnálom… - mondja, mire melléjük érek.
- Milyen beszélgetés? - kérdezem.
Ekkor tudom meg, hogy õk ketten eldöntötték, hogy Tetsunak tudnia kell, hogy mit láttam, így Ryou elment és elmondta neki, de nem várta meg, hogy mi lesz. Ch… remek. Én meg még csak nem is láthatom.
Meg fogok õrülni nélküle…

* * *

Satsuki vett rá, hogy jöjjek el megnézni a meccset. A Seirin játszik a Télire jutásért egy számomra nevenincs csapat ellen. Momoi elmeséli viszont, hogy ez a csapat mocskosul játszik, miattuk sérült le a Seirin egyik ásza, Teppei is.
A meccs mondjuk annyira nem érdekel, az eredményt sem tudom, õst azt sem, hogy a Sieirinben ki játszik - végig Tetsut nézem. Legalább ennyi legyen, ha már nem érinthetem meg.
Beszívom a látványa minden apró részletét. Fogalmam sincs, mikor törik meg a jég kettõnk között, de  nagyon hiányzik. Bár a halálos ágyamon sem mondanám ezt el senkinek.

Aztán az egyik szünetben épp a mosóban vagyok, mikor bemászik az ellenfél csapat kapitánya is. Nem mondok neki sokat, csak a tényeket. Tetsu határozottan ideges. Így hát nekik van félni valójuk, de persze nem fél, mert nincs neki mitõl - azt hiszi. Viszont van itt még valami, amit jobb tisztázni.
- Ha Kurokonak baja lesz, megbánod - mondom, és kilépek az ajtón.

De persze végül nem történik baj - de majdnem… Viszont legalább Tetsu jól van, és nekem csak ez számít, meg az, hogy ne lássa, hogy itt vagyok. Ki tudja, mit gondol most azért, amit Sakuraitól tudott meg.

- Satsuki, nem megyünk – jelenti ki hûvös hangon, mire kissé meglepetten fordulok vissza.

- Mi?! Miért?! – húzza el a száját Momoi.

- Tetsu, neveld meg a kisállatodat – morranja Aomine szárazon, figyelmen kívül hagyva Momoi kérdését. Bár… ez rá a válasz, úgy tûnik. - Ha még egyszer ilyen szemekkel néz rám, a kezébe adom – teszi még hozzá. Látom, ahogy Kagami emlegetett testrésze, máris kezd elsötétedni, és félõ, hogy lassan tombolni fog.

- Ejnye, Dai-chan – fedi meg Momoi Aominét, bocsánatkérõ pillantást vetve felénk, de õ csak egyszerûen ellép mellettünk, így végül a lány is követi egy búcsúintés után. Némán figyelem, ahogy bekanyarodnak a következõ utcába, és csak akkor fordulok a fortyogó Kagami felé, mikor már nem látom õket.
- És neked õ volt a fényed?! – csattan fel Kagami dühödten, de lenyugszik kissé, mikor nemes egyszerûséggel, higgadtan bólintok. Tény, hogy amikor a fényem volt, sokkal másabb volt a jelleme… kicsit olyan, mint most Kagaminak.

* * *

A következõ napokban folytatódnak a szokásos, kemény edzések, és lassan már Kagami is részt vesz rajtuk, úgy tûnik rendbe jött a lába. Aomine viselkedése teljesen felhúzta, így még edzések alatt is teljes erõbedobással dolgozik, viszont napokig nem hozza szóba.

A meccs elõtti nap, edzés után kimerülten dõlök el az öltözõ padján, míg a többiek szép lassan összeszedik magukat, és elszállingóznak.
- Hé, Kuroko! – Egy törülközõ landol a fejemen, és mikor lehúzva róla felülök, Kagamival találom szemben magam. – Már mindenki elment, ne itt aludj!
- Gondolkodtam – vonom meg a vállam, lábaimat a földre helyezve. Kérdõn pillant rám, miközben felhúzza magára a ruháit. Én a tussolással elõbb végeztem, csak aztán kiterültem.
- Min? A holnapi meccsen?
Bólintok, majd bepakolom a cuccaim a táskámba, és mikor õ is végzett, elindulok a hátsó kijárat felé. Ilyenkor már csak az van nyitva. Mielõtt azonban kiléphetnék az udvarra, a keze a csuklómra fonódik, és visszahúz. Meglepetten, kérdõn pillantok fel rá.
- Kuroko… - kezdi nehézkesen, majd megrázza a fejét, és jóval határozottabban folytatja. – Te és Aomine… nem csak csapattársak voltatok, igaz?

- Nem – ingatom meg a fejem. – A legjobb barátom is volt.
- Csak barát? – horkan fel. Ekkor esik le, mire is gondol, és hiába vagyok általában ura a vonásaimnak, most zavartan hajtom le a fejem, hogy ne lássa enyhe pirulásom. Úgy érzem viszont, hogy kár lenne bármit is tagadni. Kagami néha nagyon idióta, de nem hülye.
- Nem… csak barátság volt köztünk – szólalok meg végül. – De ne kérdezd, hogy akkor pontosan mi. Akkor se tudom, és most se jöttem még rá.
- He? Még most is együtt vagytok? – hördül fel. Meglepetten pillantok fel rá. Ez egy olyan kérdés, amit én is régóta próbálok megfogalmazni magamban, de eddig nem sikerült, a választ pedig pláne nem ismerem.
- Nem… tudom. Talán… vagy nem hiszem – préselem ki magamból elég zagyván, teljesen összezavarodva. Ha együtt lennénk, annak nem ilyennek kéne lennie. Bár régen se mondtuk ki soha nyíltan, vagy ismertük be egymásnak, hogy mi van köztünk, de annyi bizonyos, hogy nem ilyen volt.
Kagami némán fürkészi az arcom pár pillanatig, majd nem kis döbbenetemre, hirtelen a falhoz nyom, és megcsókol. Annyira meglep a dolog, hogy lemerevedve hagyom neki, és szám elnyílását kihasználva, el is mélyíti.
Hihetetlenül szelíden csinálja, sose néztem volna ki belõle, hogy képes ilyesmire. Aomine legutóbbi csókjára emlékeztet, ami tõle felért egy kisebb csodával. Képtelen vagyok eltaszítani magamtól Kagamit, de viszonozni is a csókot, a gondolataimat pedig Aomine tölti ki. Ez így nem jó, nagyon nem jó!

Végül elválik tõlem, én pedig levegõ után kapkodva, elkerekedett szemekkel bámulom kissé zavart arcát.
- Ne haragudj – mormolja végül, hátrébb lépve tõlem – de akárhányszor szóba kerül az a seggfej, olyan arcot vágsz, mintha bármelyik pillanatban összetörhetnél.
- Kagami-kun, én…
- Ü-ümm, értem én – fojtja belém a szavakat, egyik ujját a számra téve. – Habár kifejezetten rühellem õt, látom rajtad, hogy neked mennyire fontos. Már értem miért akarod mindenáron legyõzni, és újra elõhozni a régi énjét. Tiszteletben tartom a kívánságod, de ettõl még nem fogom kedvelni, és hagyni, hogy bántson! Világos?
Halovány, hálás mosollyal bólintok, és most érzem igazán, milyen helyesen tettem, hogy ebbe az iskolába jöttem, és milyen szerencsés vagyok, hogy itt is barátokra leltem.

***

Másnap mindenkin látszik, mennyire koncentrál az elkövetkezõ meccsre, így nem kis ingerültséggel fogadják, mikor kiderül, hogy Aomine még nincs itt, és nélküle kell elkezdenünk. Kagamit kifejezetten felhúzza a dolog, úgy érzi még inkább le lettünk nézve. Engem se tesz boldoggá, de ha õszinte akarok lenni és reális, több esélyünk van, amíg nincs itt.
Az edzõ fejében is ez jár, de mikor elkezdõdik a játék, és a Touou Aomine nélkül is alaposan megszorongat minket, rá kell jönnünk, hogy ez így se lesz gyerekjáték. Ráadásul, ahogy Kagami is megállapítja, nem igen vagyok önmagam. Az észrevétele után igyekszem is összeszedni magam, és az elsõ negyedben egész jól felhozzuk magunkat. A másodikban azonban az edzõ lecseréli egy idõre Kagamit, a lába miatt, így tíz pontos hátrányba kerülünk.
Mikor visszaállítaná a félidõ elõtt egy perccel, hirtelen Aomine is megjelenik.

Gunyorosabb és keményebb, mint eddig bármikor, a tekintetével pedig szinte ölni lehetne, ahogy Kagamira, majd rám pillant. Kissé ledöbbenve viszonzom a pillantását, de ez a viselkedése csak eggyel több ok arra, hogy mindenáron gyõzni akarjak.
- Yo, Tetsu – áll meg elõttem, mikor pályára küldik. – Nagyon eltökéltnek tûnsz.
- Igen, ígéretet tettem Momoi-sannak – felelem, állva a pillantását, ami most jóval hidegebb, mint mikor legutóbb találkoztunk. Habár az ígéretet Momoinak tettem, fõként miatta szeretném beváltani.
- Akkor mond, ha gyõztél – feleli lenézõ mosollyal, majd elsétál mellettem. – Már ha képes vagy rá…
Én nem ugrom a provokációra, Kagamit annál inkább felhúzza a dolog, és teljes erõbedobással indul neki, ahogy lekezdõdik a játék. Aomine is megmutatja azonban mire képes, és hiába adom át Ignite passzal a labdát Kagaminak, blokkolja a zsákolást.

A félidõben az edzõ ki akar állítani, de én mindenképp játszani szeretnék Aomine ellen. Muszáj legyõznöm! végül Kagami fojtja belém az ellenkezõ szavak egy citrom segítségével, és emlékeztet a saját szavaimra. Bízok bennük, tényleg.
Azonban hiába adnak bele mindent, Aomine ellen még Kagaminak sincs esélye látszólag. Egyre idegesebben figyelem a játékot, ahogy a többiek se boldogak.
- Gyere be, Tetsu! – áll meg elõttem Aomine, miután könnyedén leszereli Kagami minden próbálkozását. – Rendezzük ezt le!
- Kuroko-kun… - pillant rám az edzõ, de én csak határozottan bólintok.
- Minden rendben, volt elég idõm kipihenni magam – felelem, majd a pólómat levéve felállok.
- Mutasd meg nekem az új fény és árnyék erejét! – Aomine hangja szinte csöpög a gúnytól, és a hidegségétõl összerezzenek egy pillanatra, de nem hagyom, hogy megingasson.

Kagami nincs jó passzban, és nekem kell emlékeztetnem, hogy csapatként akartunk gyõzni. Szinte rögtön a keresztpályás passzommal kezdünk, majd Kagami passzol a kapitánynak, aki bedobja. Kezdünk belelendülni.
- Semmit sem változtál középiskola óta. Egyáltalán semmit – szólal meg aomine, mikor elhaladok mellette. Értetlenül pillantok fel rá. – Csalódott vagyok.
Nem értem… Legalábbis egészen addig nem, míg könnyedén el nem kapja az egyik passzom. Lesokkolódva torpanok meg egy pillanatra, de igaza van, mint a volt fényem, egy ilyen passznak gyerekjátéknak kéne lennie.
Kezdjük elveszteni a lendületünket. Végül Kagamival kénytelenek vagyunk közösen védeni, de mindketten a földön kötünk ki.
Aomine szavai pedig… Érzem, ahogy jó mélyen megsebeznek, és a düh is eluralkodik rajtam. Mégis tehetetlenné válok, mikor az edzõ kénytelen lecserélni Kagamit a sérülése miatt. A fényem nélkül… már árnyék sem vagyok.
- Nem adom fel! – jelentem ki végül mégis határozottan, mikor Aomine felhívja a figyelmem a helyzetemre. Való igaz, hogy már alig állok a lábamon, és végül nem is tudok változtatni a helyzeten.
Vesztünk…
- Csak magadnak köszönheted Tetsu – áll meg mellettem Aomine a végén. – Ismét elárultál… Te akartad ezt…

***
Aomine szavai visszhangzanak a fülemben, miközben némán ülök az öltõzõben. Nem értem õket… nem értem mire gondolt, de hihetetlenül fáj. Nem tudtam betartani az ígéretem.
- Tévedtél Kuroko – szólal meg az ajtóban Kagami, mikor már mindenki más elment. – Van, hogy nem megy csapatban…
Elkerekednek a szemeim, és érzem, hogy összeszorul a torkom. Képtelen vagyok bármit is felelni, csak némán indulok meg a többiek után. A folyosón a könnyeimmel küszködve ütök a falba, de nem csillapodik a csalódott fájdalmam.
Nem szereztem vissza a régi barátom, az újjak pedig csalódtak bennem… Tényleg semmi se változott… 

- Nem tudom legyõzni Aomine-kunt – mondja. Oké, tudom, hogy én vagyok a legjobb, de így lemondani errõl… nem rá vall. – Egyedül valóban nem tudlak legyõzni. De Aomine-kun… én ismét nem egyedül játszom!

- Kagamira célzol? – kérdezem idegesen. – Ne nevettess Tetsu! Játszottam vele, és tudom mire képes. Valóban azt hiszed, hogy õ a megfelelõ ember arra, hogy a fényed legyen?
- Nem csak Kagami-kunról beszéltem. Csapatban játszom.
- És ezért fogsz veszteni – hívom fel a figyelmét azonnal. Minél több ember van a pályán, annál nagyobb a hibalehetõség. Ezért kell annyira jónak lenni, hogy egyedül is képes legyél meccset nyerni. – Sajnálom Tetsu, de bármennyire is akarom, hogy igazad legyen, és feltûnjön egy számomra méltó ellenfél, az igazság az, hogy az egyetlen aki legyõzhet engem, az én magam vagyok!
- Le fogunk gyõzni!

Amikor visszaérünk, nem nagyon figyelek semmire. Egyrészt tetszik ez a hihetetlenül magabiztos Tetsu, másrészt tudom, hogy ha nem engedem, magától nem fog legyõzni. Én viszont… nem engedhetem. Bár neki talán még ezt is. Ha ez boldoggá tenné…

- Kuroko, jössz már?! Éhen halok – pattog Kagami.
- Oh, enni mentek? Megyünk mi is, ugye, Dai-chan? – fogja meg a karom Satsuki, mire én Tetsura nézek. Ha zavarom, nem megyünk, de õ nem mutatja, hogy zavarná.
- Tégy, ahogy akarod.
- Bah, remek… Csak tudnám mióta étkezik együtt az ember a következõ ellenfelével… - morog Kagami
Egy pillanatra megállok. Kagami, mintha érezné, megfordul, és rám néz, egyenesen a szemembe. Mintha valamit akarna mondani, csak nem meri? Vagy nem tudja megfogalmazni?
- Satsuki, nem megyünk - nézek rá.
- Mi?! Miért?! - nyafogja azonnal.
- Tetsu, neveld meg a kisállatodat - nézek az említettre. - Ha még egyszer ilyen szemekkel néz rám, a kezébe adom - morgom.
- Ejnye, Dai-chan - nyugtat azonnal Satsuki, de nem várok választ, nem felelek, csak ellépek mellettünk.
Ahogy messzebb érünk, Satsuki persze elkezdi mondani, hogy milyen bunkó vagyok, ezt nem kellett volna, és õ tényleg éhes. Mikor feldobom neki, hogy majd meghívom valamire, csak fejezze be, persze õ is megsértõdik, én meg jobbnak látom hazamenni, mielõtt még több kárt teszek az emberi kapcsolataimban.

* * *

Másnap sem megyek edzésre, nincs kedvem, és az sem érdekel, hogy pár nap múlva meccs lesz. Csak az foglalkoztat, hogy Kagami jelenléte borzalmasan zavar. Nem lenne szabad ennyire közel kerülnie Tetsuhoz, de persze Tetsu hülye és nem vesz észre semmit.
De most, hogy majdnem megszereztem ismét, beszélnem kellene vele.

Egy nappal a meccs elõtt, este eldöntöm, hogy elmegyek a tornatermükhöz és megvárom. Egy padra ülök le, de amikor furcsa neszezést hallok magam mögött, hátrapillantok. Valami hátsó kijárat lehet, mert sötét van, nincs világítás, csak az utcai lámpák fénye látszik.
Két személy van bent, beszélgetnek: egy magasabb és egy alacsonyabb. Kicsit odébb állok, de próbálva nem zajt csapni, hiszen érdekel ,és ha baj van, csak közbe kellene lépnem. Bár nem érdekel, de így, hogy itt vagyok, nem akarom, hogy a szemem láttára essen baja akárkinek is. És ha itt vannak, minden bizonnyal ismerik Tetsut is, talán valami haverja, és akkor még jó pontot is szerezhetek, ha kihúzom a bajból.
Nem mintha szükségem lenne akárki segítségére.
Ahogy lépek még egyet, pont úgy esik rájuk az egyik lámpa, hogy látom õket.
Kagami és Tetsu.
…
Már épp lépnék, hogy rászóljak arra az elmebeteg bénaságra, amikor hirtelen a falhoz löki Tetsut, és…
…és megcsókolja. Tetsu viszont ne, löki el, mintha hagyná…
Szóval így állunk.

Le foglak gyõzni, mi?
A földbe foglak döngölni mindkettõtöket! És akkor nyalogathatjátok majd egymás sebeit! Rossz húzás volt engem hülyíteni, Tetsu! Meglátod majd te is holnap, amikor két félidõ alatt métszer annyi pontot szerzek EGYEDÜL, mint ti, CSAPATKÉNT!

- Szeretnétek esetleg kettesben beszélgetni? - kérdezi Momoi. Mire egészen észrevétlenül, összerezzenek kissé.
- Én nem tartom jó ötletnek - morran fel mögöttem Kagami. Én se tartom annak.
- És a te véleményedet ki kérdezte? – néz rá Aomine, színtelen hangon téve fel a kérdést, de úgy tûnik igyekszik visszafogni magát. - Tetsu, gyere. 
Természetesen hezitálok. Ki ne tenné a tegnap történtek után. Végül azonban elindulva követem, kétlem, hogy itt tenne bármit is. Ráadásul ha mégis, kérhetek segítséget… Kérhetnék… de vajon megtenném

Végül egy eléggé kihalt helyen áll meg, és én is megtorpanok, hátamat az iskola falának vetve. Mikor azonban közvetlen elém lépve támaszkodik meg két oldalt a fejem mellett, kezd összeszorulni a torkom.
- Aomine-kun, én nem akarom megint… - kezdek bele határozottan, de nem hagyja, hogy végigmondjam.
- Most csak maradj csendben, oké? – néz mélyen a szemembe. Bizalmatlanul hallgatok el, és izmaimat megfeszítve készülök rá, hogy gyorsan kibújhassak az egyik karja alatt, ha szükséges lenne. Lassan közelebb hajol, és talán csak azért nem próbálom meg ellökni, mert jóval óvatosabban és szelídebben cselekszik, mint bármikor. Elõször csak az arcomon simít végig ujjaival, majd az ajkaimon, másik kezét pedig lejjebb csúsztatva fonja a derekamra. Nem erõszakosan, de magához von.
- Aomine-kun… - suttogom figyelmeztetõen.

- Psszt… - pisszeg le, majd betapasztja számat a sajátjával. Egyáltalán nem durván, kifejezetten lágyan érint, de egyelõre makacsul csukva tartom a szám. Mikor azonban kezével a felsõm alá nyúlva simogatja meg a hasam, néma sóhajjal engedek utat nyelvének. Továbbra is óvatosan, becézgetõen játszadozik a nyelvemmel, nekem pedig egyre hevesebben kalapál a szívem.
Végül, mikor már alig kapok levegõt, szuszogva válik el tõlem, és miközben én is oxigén után kapkodok, a szemembe néz.
Még nem a régi a tekintete, de sokkal jobban hasonlít hozzá, mint tegnap. De ez még kevés, én a régi Aomine-kunt szeretném visszahozni.

- Ezzel nincs jóvá téve minden – préselem ki magamból, mikor már kapok levegõt, de nem tudom visszafogni arcom enyhe pirulását. Mielõtt még inkább jelét adnám megingásomnak, ellépve mellette, térnék vissza a többiekhez, de a kezemet elkapva megállít. Ezúttal nem szorít rá, csak jelzi, hogy még nem végzett.
- Tetsu… én… - Tudom, hogy nem fog bocsánatot kérni. A régi Aomine is nehezen tette, a mostani pedig egyenesen képtelen rá. De a tekintetébõl – ha nehezebben is, mint régen -, még mindig ki tudom olvasni a gondolatainak egy részét.

De miért? Miért nem képes kimondani õket? Miért akar mindenáron birtokolni, ahelyett, hogy szeretne? Nem jó ez így, az nem az igazi Aomine, nem a régi. Hihetetlen, mire képes az, ha valaki beleun az általa legjobban szeretett dologba. Ez pedig a kosárlabda volt neki… nem én.
Így mikor abban csalódott, én már nem voltam elég ahhoz, hogy megtartsam az igazi személyiségét. Most pedig kevés vagyok ahhoz, hogy visszaszerezzem. De már… nem vagyok egyedül.
- Nem tudom legyõzni Aomine-kunt – ingatom meg a fejem, szokásos hangszínemen szólalva meg. Kiül az arcára a szokásos, unott kifejezés, és az elõbbi mondanivalóját is felváltja tekintetében a jól ismert üzenet, miszerint õt tényleg csak saját maga tudja legyõzni. Én azonban nem fejeztem még be. – Egyedül valóban nem tudlak legyõzni. De Aomine-kun… én ismét nem egyedül játszom!

- Kagamira célzol? – horkant fel, és mivel a kezemet továbbra is fogja, érzem ahogy kissé megfeszül. – Ne nevettess Tetsu! Játszottam vele, és tudom mire képes. Valóban azt hiszed, hogy õ a megfelelõ ember arra, hogy a fényed legyen?
- Nem csak Kagami-kunról beszéltem – húzom el óvatosan a kezem, õ pedig némi hezitálás után, engedi. – Csapatban játszom.
- És ezért fogsz veszteni – feleli elhúzott szájjal, de nem a szokásos bunkózással. Csupán ténykánt közölte. – Sajnálom Tetsu, de bármennyire is akarom, hogy igazad legyen, és feltûnjön egy számomra méltó ellenfél, az igazság az, hogy az egyetlen aki legyõzhet engem, az én magam vagyok!
- Le fogunk gyõzni! – vágom rá határozottan, majd elfordulva tõle, visszasétálok a többiekhez.

Kagami és Momoi még mindig a kapunál ácsorognak, utóbbi víg mosollyal billeg a lábán, míg Kagami unott fejjel szemléli az eget. Mikor visszaérünk, elõször felém fordul, majd vet egy szúrós pillantást Aominére, és végül a táskáját a vállára vetve indul meg a kajálda felé, ahova tartottunk.
- Kuroko, jössz már?! Éhen halok – fordul vissza felém, de mielõtt még válaszolhatnák, Momoi megelõz.
- Oh, enni mentek? Megyünk mi is, ugye, Dai-chan? – ragadja meg Aomine karját, aki vet rám egy néma pillantást, szinte már kérdõn, és mikor semmi jelét nem adom, hogy ellenemre lenne, beleegyezõen bólint.
- Tégy ahogy akarod – morranja.

- Bah, remek – jegyzi meg Kagami is nem túl lelkesen, és a fejem fölött vetnek egymásra Aominével egy villámokat szóró pillantást. – Csak tudnám mióta étkezik együtt az ember a következõ ellenfelével… - morogja még Kagami, miközben elindul mellettem, nyomunkban Momoiékkal.
Nem felelek semmit, hisz a helyzet nekem is eléggé új. De nem bánnám, ha valódi barátokként tudnánk így együtt lenni, akár a többiekkel is.
Mint mikor még a Teikoba jártunk, csak kibõvítve az új barátaimmal. Azt hiszem viszont, hogy ez egy olyan álom, ami sose fog valóra válni. De legalább részben már van amit visszakaptam, Kise és Midorima újra úgy viselkedik, mint régen.
Ha Aominét is legyõzzük… Nincs ha! Le kell gyõznünk, így a következõ heteket keményen edzésre kell fordítanunk.