- Ki az az Aizen? – kérdezi Derek, és már válaszolnék is, de a kis pisis a szavamba vágva megelõz, és hadarja el a tudnivalókat. Az egyedüli nem túl ellenszenves dolog eddig benne az, amikor enyhén szólva is leereszkedõen elmagyarázza Dereknek, hogy a Bleach egy anime. Tesó, tesó… az ember azt hinné, hogy rendõrként mindent megjegyzel, amit mondanak neked, de úgy tûnik, minden, amit az animékrõl mondtam neked, vagy láttál belõlük, egybõl ki is ment a fejedbõl. Pedig öt éven keresztül a szobám tele volt rakva Bleach-es poszterekkel! De persze mit is vár az ember a testvérétõl… hogy majd emlékszik az édes, egyetlen testvérének a hobbyjaira, mi? Pfff, hát persze… 

A kiskölyök viszont egybõl el is veszíti azt a fél kis pontocskát, amit a hangsúlya miatt kapott tõlem, mikor önállósítja magát, és már megy is a holttesthez. Mégis milyen kölyök ez?! Ez egy félbevágott hulla, és õ meg csak így odamenne, hogy nézegesse, mintha valami tudományos kísérletet?! A test nem is olyan rég egy élõ emberhez tartozott, legalább egy kis tisztelet, vagy egy kis belegondolás azért illene! Ilyet… ezek a mai gyerekek tényleg vastag pofával születnek… én ennyi idõsen még simán a számítógépes játékokat nyúztam, és ott lövöldözgettem a lényeket, nem hogy terepen az élõ holttesteket! Jesszus…

- Hé kölyök! – kiáltok gyorsan utána.

- Igen? - Semmi tiszteletet nem tanult ez a szüleitõl?! Sem az idõsebbek, sem a halottak iránt nincsen semmiféle tisztelete. Nehogy már a nyúl vigye a puskát, kiscsirke!

- Nem mehetsz oda! – jelentem ki teljes természetességgel. Egy ilyen kis tizenéves kiskölyöknek otthon a számítógép elõtt a helye, nem ám egy holttest elõtt. Csinálja csak azt, amit minden más normális tizenéves kölyök csinál, járjon el bulizni, akassza ki a szüleit, felõlem akár rabolhat is, engem nem érdekel, addig, amíg nem kerül a szemem elé. Magyarán ölni ne öljön meg senkit, mert akkor ki kéne hallgatnom, szóval tanú se legyen. Maradjon csak otthon, távol tõlem, különben a pszichológusok nagyon nem fognak engem szeretni, ha egy életen át maradandó lelki sérülést okozok neki.

- Mivan?! – csattan föl vöröslõ arccal. Igazán nem szép dühösen… Egyes emberek azt mondják, hogy vannak, akik megszépülnek dühösen, ahogy kivörösödik az arcuk, satöbbi, ám neki hiába van kis helyeske pofikája, ha így fölfújja, és ennyire elvörösödik, egyáltalán nem szép. Inkább olyan, mint a Hálaadásra készített pulykák szoktak lenni. Mondom én, hogy kiscsirke! Ja, akkor már inkább kispulyka.

- Nem vagy nagykorú. Nem engedhetem, hogy oda menj – mondom vállat vonva. Nem érdekel, felõlem akár idegességében fel is robbanhat, de az én tetthelyemet aztán nem piszkítja be. Lehet, hogy a Fõnök engedi, hogy részt vegyen egyes ügyekben, lehet, hogy Derek engedte, hogy fölforgassa a helyszíneket, de amíg én vagyok a csapat vezetõje, addig mindenki azt teszi, amit ÉN mondok, és ez alól õ sem bújhat ki. Ha rendõr akar lenni, meg kell tanulnia azt tenni, amit parancsolnak neki (még ha én még most sem tanultam meg, akkor is!), ha meg nem akar rendõr lenni, akkor húzzon el a tetthelyek meg a nyomozások közelébõl, mert a végén ha történik valami túlságosan is tiszta haláleset, akkor õt fogom elõvenni, mint tettest, aki a rendõrségtõl tanulta, hogyan kell eltüntetni a nyomokat. Ráadásul dönthet: ha maradni akar, akkor ÉN vagyok a fõnök, ha meg nem hallgat rám, mehet felõlem, és nézheti, hogy a drága Titkár Uraság hogyan dolgozik. Én nem fogok egy ilyen kis szarossal szenvedni!

- Dayu, õ itt Alexis, akirõl… - kezdi Derek, de nagyon nem tud érdekelni. Köszönöm szépen, rájöttem egyedül, hogy kicsoda ez a kiscsirke, nem kell a magyarázat. Engem az sem érdekel, ha magának az elnöknek a fia, vagy az õ kutyája ment fel anno a Holdra; nem fogom a tetthelyeimre engedni! A kihallgatásokat, ha nagyon muszáj, megnézheti a megfigyelõ szobából, az aktákat átolvasgathatja – már ha tud olvasni, bár kétlem -, de a nyomozás menetébe NEM folyhat bele. 

- Nem tilthatod meg, hogy oda menjek! – Pfff, mégis kinek képzeli magát?! Kis szemtelen, pofátlan kiskölyök!  

- De igen, és ha… - …ha még egyszer megkérdõjelezed a döntésemet, RÖPÜLSZ innen, VILÁGOS?!

- Nem! Nem teheted! – kiáltja dühösen. Ha Derek még egyszer összehasonlít engem ezzel a kis mihaszna, pénzes, akaratos kis szarossal, akkor nem érdekel, hogy õ a testvérem, úgy kicsinálom, hogy aztán még anyánk sem ismerne rá! - A fõnök azt mondta, hogy… - Nem érdekel, mit mondott a Fõnök! Az lehet, hogy õ az osztály vezetõje, de amíg az én csapatom munkáját akarod megfigyelni, addig azt teszed, amit ÉN mondok!

- Dayu, szerintem se jó ötlet, hogy megnézd. – VÉGRE! Talán most, hogy újra itt vagyok, kissé megjön ennek az idiótának is az esze. Istenem, hogy a fenébe lehet ilyen hülye testvérem, hogy megengedi egy külsõs kis pisisnek, hogy szaglásszon a munkánk körül?! Hát nem volt elég az én idiótaságaimmal megküzdenie anno, most még egy nálam is fiatalabb, rendkívül tapasztalatlan kis pénzeszsákot is elõször a saját nyakába vesz, most meg az enyémbe akar sózni?!

- Mi az hogy nem jó ötlet?! Ez nem ötlet kérdése!! Én is a csapat tagja vagyok, jogom van… - A csapat tagja?! A CSAPAT TAGJA?! Ha a csapat tagja lenne, akkor nem kiabálna velem, nem ellenkezne velem, és pláne nem lenne még bõõõõõven kiskorú! Idióta. Felfuvalkodott hólyag! Barom.

- Felemeled a hangod a feletteseddel szemben?! – kérdezem, mire eddig is vörös arca még vörösebb lesz, és már kezdek aggódni, hogy Peggynek meg az asszisztensének majd még egy fölrobbant fejet is össze kell majd pucolni, nem csak a félbevágott fejet. Látom a kiskölykön, hogy ez hatalmas sokk neki, valószínûleg a szüleinek tényleg annyi pénze van, hogy soha az életben nem kapott még sem el-, sem pedig valódi utasítást.   

- Rohadjatok meg! – kiáltja, miután semmi jobb visszavágást, semmiféle valódi fenyegetést nem tud kitalálni. Na, ilyenkor hol van az a nagy szája, amit tapasztaltam, meg amirõl Derek annyit mesélt? Hol van a fenyegetés, hogy mondjuk apuci kirúgat, vagy hogy ezt még megkeserülöm, mert egyszer õ lesz majd a felettesem? Csak egy egyszerû rohadjatok meg tellett tõle. Milyen gyerekes… milyen kis pisis!

---*---*---*---

Másnap egészen jó napunk van. A kiskölyök, miután elviharzott, vissza sem dugta a képét, a Fõnök sem kezdett el basztatni, hogy miért nem engedtem megnézni egy fiatalkorúnak a helyszínt, ráadásul, bár az ügy nem sokat haladt, az eddigi összes lehetséges tanút, meg az ismerõsöket is kikérdeztük. Nem tudom, mi lehetett az indíték, hiszen teljesen rendes fickó volt – igen, az ártatlanság vélelme él, hiszen amíg ki nem derül róla valami piszkos kis titok, addig egy fehér bárány a halottunk, még ha olyan embereket, akiknek nincs semmi rejtegetni valójuk, nem is nagyon szoktak megölni, pláne nem így. Persze, még az is megeshet, hogy egy õrült ténylegesen Aizennek képzelte magát, és úgy vélte, hogy õt lesz a legalkalmasabb kivégezni, de a sok éves tapasztalatom egyáltalán nem ezt mutatja. Sokkal inkább azt, hogy drága kis fehér báránykánknak van valami mocskos kis titka. Addig is viszont, amíg ki nem derítjük, meg kell várnunk Peggy elemzését, hogy pontosan milyen fajta katanát is használtak a kivégzéshez, majd szépen felkeresni mindenkit, aki ezzel foglalkozik, még ha ahhoz a japán kollégáktól is kell segítséget kérnem. Még szerencse, hogy ha csempész, vagy rendesen importált katana, annak biztosan nyoma marad, hogy szállítottak. Ha meg itt készítették, pláne, ha a Nagy Almában, akkor gyerekjáték lesz megtalálni a készítõt, és rajta keresztül remélhetõleg a vásárlót.

Bárcsak tényleg ilyen simán menne majd ténylegesen…

Alig hogy befejezzük a Bleach-gyorstalpalóval egybekötött ebédet, sietünk is vissza az õrsre, hogy folytathassuk is a nyomozást. Remélem, nem jön be addig egy másik ügy, amíg ezzel nem végzünk, de általában ennek elég kicsi szokott lenni a valószínûsége, fõleg, hogy itt, New Yorkban az egyik legnagyobb a bûnözési ráta.

- Talán ennyi volt, föl is adta a kiscsirke… - mondom reménykedõen, mikor az õrsön a kis szarosra terelõdik a téma. Még hogy durva voltam vele… most komolyan, ezek közül járt bárki is a Rendõr Akadémiára?! Mert hogy a kiskölyök biztosan nem, különben tudná, hogy a felettesekre hallgatni kell (kivéve, ha valami nagy ostobaságot mondanak, de mivel én sosem mondok ostobaságot, így ez rám nem érvényes), de hogy a beosztottjaimról is kezdem azt hinni, hogy csak úgy ide csöppentek, az is biztos.

- Na persze… - mondja Derek szkeptikusan, és sajnos igazat kell adnom neki, miszerint ez túl nagy kérés lenne, fõleg, mikor meglátom, hogy a kölyök az ÉN asztalomnál ül, és az új ügy dossziéját olvasgatja nagy békésen. MI A FRANC?! Ki, és hogy szarhatta el ennyire ennek a kibaszott kiskölyöknek a nevelését?!

- Nem értem mi bajotok volt tegnap… nem is olyan undorító – mondja a kis vakarék, és egy sóhajjal ledobja az asztalra a dossziét. Nem egy sorozatban vagyok, kisapám! Ez a való élet, valóságos holttestekkel, nem pedig holmi viaszbábúkkal, meg mûvérrel, meg kitalált eseményekkel. Istenem, miért, miért, miért büntetsz ezzel?! – Szóval… - vigyorog a kis vadalma, a lehetõ legidegesítõbb, legpimaszabb, leg… leg… áh, nem is tudok rá jó szót találni vigyorát elõvéve. - Mit csinálunk ma? – Hogy esne rád egy zongora, miközben egy vérmókus harapdál halálra, te kis mitugrász! Nem volt elég a tegnapi?!

Nyugi, Alex, ez csak egy pisis kis szerencsétlen. Tudod te kezelni a fajtáját, tekintve, hogy valaha te is ilyen voltál. Igen ám, csak kevésbé picsogó, pénzes, szerencsétlen, hisztis, hólyag, idióta, tudatlan, tiszteletlen, pofátlan, anyaszomorító kis nyomi, mint ez. Jóval kevésbé. Szóval csak nyugi, hisz te vagy az idõsebb, az érettebb, a meggondoltabb, a komolyabb, és a felelõsségteljesebb kettõtök közül. Milyen szomorú…

- Az lehet, hogy ezzel a viselkedéssel a szüleidet nem kergeted a falra, vagy elérted, hogy a pénzük miatt a Fõnök ne legyen eszénél, de nekem ez a munkám, és nem bírom, ha valaki elszarja. Ha még egyszer pimaszkodsz, akármennyit is kap a Fõnök, mindentõl el leszel tiltva, nem csak a tetthelyektõl. Megértetted?! – kérdezem épp, hogy csak lenyugodva. Nem hiszem el, hogy valaki ennyire idióta legyen, mint jelenleg a Fõnök, hogy egy kiskorú kis idiótát benyom a gyilkosságiakhoz! Ez egyáltalán nem legális, sokféle szemszögbõl nézve sem, hiszen egyrészt, kiskorú, másrészt, semmiféle képesítése nincs, harmadrészt, felelõtlen, negyedrészt pedig minden egyes miatta elszart pillanattal több ideje jut elpucolnia a tetteseknek. Hogy a fenébe lehet ennyi esze valakinek… Persze, Derek, meg a többiek sem jobbak! Egy ilyen kis tacskót beengedni a helyszínekre?! Az még hagyján, ha mondjuk az aktákat olvasgatja, a tanúk kihallgatását figyelni, vagy tudom is én, rajzolgat a táblára, hogy ki kicsoda, de hogy egy igen kényes, igen gyomorforgató helyszínre beengedni egy kiskorút?! Istenem, imádkozom, hogy Dereknek sose legyen gyereke, mert akkor Natasha hamar egy koporsóban fogja találni magát. Az még hagyján, hogy egy életre elszarja egy kölyök lelkét, ha túl sok véres gyilkosságot, holttestet, halottat lát, de minél jobban elcseszi ez a lelkét, annál nagyobb az esélye annak, hogy belõle is kis pszichopata válik, ráadásul a rendõrségnek, és persze a Fõnöknek hála, tökéletes gyilkos, aki tudja, hogyan rejtse el a nyomait. Könyörgöm, pont NEKEM van több eszem, mint bárki másnak?!

És még Derek hívott engem hülyének, amiért hagytam magam lelövetni, csak azért, hogy aztán nyomathassuk a banda tagjait a börtönbe. Ehhez képest az én lelövetésem semmiség.

- Nem értem, mit vagy úgy oda! Derek mindig odaengedett a hullákhoz, ez sem volt durvább, mint a többi! – vonja meg a vállát a kis drámakirálynõ, és nem hogy fölállna a székembõl, de hátradõl, ráadásul még a lábát is képes fölrakni az ÉN asztalomra. Ó, hogy rohadnál ketté, kis körömpiszok! De most kivételesen nem kezdek el ezen izélni, van más, ami miatt kiakadhatok rá. Ó, bõven van sok dolog, például, hogy hogy merészeli engedély nélkül elolvasni az aktát, vagy hogy hogy merészelt ide bejönni, esetleg, ha ez kevés lenne, akkor még az is, hogy hogy volt pofája betolni ide a képét, pláne, mikor nem vagyunk itt?! Sunyi kis mocsadék.

- Ha Derek odaengedett téged, az az õ felelõssége, és az õ idiótasága, de most én parancsolok, és azt teszed, amit mondok – jelentem ki. Hangom ellentmondást nem tûrõ, ám biztos vagyok benne, hogy hallható, hogy milyen nehéz visszafogni magam attól, hogy ne kezdjem el leüvölteni a kis szaros fejét a helyérõl. Nekem aztán nem hiányozna, csak Peggynek volna egy hullával több dolga.

- Nem érdekel, hogy ki vagy! – emeli föl az orrát, akárcsak egy igazi kis drámakirálynõ. Amúgy ez biztos, hogy srác?! Eskü, amilyen cuki a pofija, és hisztis kis picsa, simán elmenne akár egy deszkább típusú csajnak is. Igen. Õ biztos, hogy csaj. – Lehet, hogy te vagy a legjobb rendõr az õrsön, meg van egy halom kitüntetésed, de nekem nem mondhatod meg, hogy mit tegyek, nem vagy a felettesem! – Mi a szar? Legjobb rendõr? Halom kitüntetés? Ez nem túl ismert, szerintem még a Titkár Úr, drágaság sem tudja, mert nem itt kaptam a kitüntetéseket. Bár ez persze nem nagy cucc, hiszen a titkárka semmit sem tud, de na! Ez a kis szaros akkor meg honnan?!

- Elõször is, honnan tudsz a kitüntetéseimrõl? Másrészt pedig, vagy itt lehetsz, és a felettesed vagyok, vagy mehetsz, amerre látsz! Engem nem érdekel, ha mész árulkodni a Fõnökhöz, úgyis tudom, hogy kis pisis vagy, szóval dönthetsz! – mondom egyre dühösebben. Derek próbál leállítani, nyugtatgatni, de csak lerázom magamról az érintését, hiszen leginkább az õ hibája is, amiért ez a kis nyikhaj így elszemtelenedett. Ha õ kissé átgondoltabb, okosabb lett volna, akkor már az elejétõl kezdve nem engedte volna, hogy a kiskölyök megnézze a tetthelyeket, hanem nagyon, nagyon, nagyon maximum csak a képeket mutatta volna meg, és így akkor nem nekem kellene most még ezzel is megbirkóznom. Nem elég, hogy most jöttem vissza a lelövetésem miatti kényszer szünetrõl, de még ez az idióta teher is a nyakamba szakadt, hála a drága Kapitány Úrnak, meg az én édes testvéremnek. Hogy fulladnának bele egy kanál kénsavba!

- Nem vagyok pisis! – kiált föl dühösen, ráadásul végre el is hagyja az én megszentelt helyecskémet, amit ezentúl szögesdróttal fogok védeni a behatolók ellen. Persze, valószínûleg nem teljesen önszántából pattan föl a székembõl, de ha ennyire fölidegesedett, hogy még a pimaszságát is elfelejti, akkor ki vagyok én, hogy lenyugtassam?

- Az árulkodást nem tagadtad, és nem válasz… -…oltál a kérdésemre. Ó, hogy esne le mind a tíz ujjad, és szúrná ki Natasha a szemeidet! Baszd. Meg. Derek, én kinyírlak! Annyi eszed van, mint hat másiknak, ha képes voltál, és bevitted a kölyköt az irattárba! Oda még a Titkár Úr, drága sem mehet be, nem hogy egy kibaszott kis tacskó! Könyörgöm, miért vagyok körülvéve még nálam is idiótább és meggondolatlanabb emberekkel, MIÉRT?! – Derek, én egyszer esküszöm, hogy egy golyó elé löklek lövedékálló mellény nélkül!

- Most meg miért?! – kiált fel sértetten drága testvérkém, mire olyat kap a vállába, hogy még három nap múlva is azt fogja simogatni. Esküszöm, néha elgondolkozom, hogy miért én vagyok idiótának és meggondolatlannak bélyegezve, mikor ez a bamba mamlasz még nálam is hülyébb. Szegény, szerencsétlen Natasha. Kemény orosz, badass kiscsaj létére egy ilyen totál sügér mellett ragadt meg, ahelyett, hogy valami kemény csávót keresett volna magának. Kíváncsi vagyok, hogy majd az esküvõ elõtt mit fog majd tenni Derek, mikor találkozni kell a Papával. Már elõre érzem, hogy az egy pattogatott kukoricás jelenet lesz, biztosítanom kell majd a nassolni valót, amit magamba tömhetek majd a családi találkozókor. Egy orosz papuska, meg egy amcsi rendõrke… hah, vicces lesz! Na, jó, mégsem lövöm majd lövedék elé, elég lesz majd megküzdenie a kedves leendõ apóssal.

- Baszod, õ egy kis, aprócska, idegesítõ mitugrász, ráadásul fiatalkorú (pláne, hogy általános iskolánál nem nézek ki többet belõle), te pedig képes voltál odaadni neki az aktámat?! – üvöltöm le szeretett fivérem fejét. Idegesen behúzza az említett testrészt, amiben agy nem sok található, az is csak dísznek, és megrázza azt.

- Mi?! Csak megmutattam neki, mit hol tartunk, az aktádat nem is látta egyszer sem – védekezik, és jó pár lépésnyit eltávolodik tõlem, hogy ne érhessem el. A kiskölyök bezzeg közben vigyorog, biztosan élvezi, hogy most nem rá figyelek, de nem kell aggódnia, máris fordulok vissza, felé. Nehogy gyerek nap legyen már neki, baszod!

- Kiscsirke, ne akard, hogy még jobban fölidegesedjek! Mikor nyúlkáltál az aktákhoz, és az enyémen, meg egyértelmûen ezen kívül, melyikhez nyúltál még hozzá engedély nélkül?! – kérdezem veszélyesen halk hangon, villámló szemekkel.

- Nem kell így idegeskedni, semmihez sem nyúltam engedély nélkül: a fõnököd mindenhez korlátlan hozzáférést biztosít nekem – húzza föl pimaszan az egyik szemöldökét, és ismét visszatelepszik a székembe. Hogy?! Hogy van pofája ehhez?! ÉS MI?! Fõnök korlátlan hozzáférést biztosított neki MINDENHEZ?! Esküszöm, egy leendõ sorozatgyilkost nevelgettek ezek itt, amíg én kényszer szabin voltam. Nem hiszem el, hogy valakik ennyire korrupt idióták legyenek, hogy csak a pénz miatt képesek, és ellátják mindennel a kiskölyköt, ami ahhoz kell, hogy megússzon majd egy leendõ gyilkosságot. Én ezt tényleg nem vagyok képes elhinni. Ráadásul az, hogy belenézett az aktámba… az egy személyes dolog! Minden egyes akta az! Bunkó, paraszt, pofátlan kis pénzeszsák!

- MIKOR?! – üvöltök rá. Érzem, ahogyan arcom teljesen kivörösödik a dühömtõl, valószínûleg még a homlokomon levõ erek is kilátszódnak, olyan pipa vagyok. Vérnyomásom az egekben, mûtéti hegem pedig úgy szúr, hogy csak na, nem véletlen, hogy a dokik azt mondták, hogy kíméljem magam a sok idegeskedéstõl. Egyértelmûen nem tesz jót nekem a düh, meg a magas vérnyomás, de ha egyszer ennyire fölbasszák valakik az agyamat!

- Jól van, jól van, ne kiabálj már – legyint a kiskölyök, és lehajol a táskájához. Ha ez most azt akarja jelenteni, hogy… - Tessék, ha ennyire akarod, itt van az aktád, most örülsz? Amúgy dög unalom volt, csak hogy tudd. – Baszd. Meg. Ez. Képes. Volt. Ellopni. Az. Aktámat.

Vajon lopásért mennyit is tudnék rásózni? Ja, igen, fiatalkorú. Viszont anyuci és apuci büntethetõ, nem igaz?

- Na, jó, most van elegem! Megyünk a Kapitányhoz! – dühöngöm feldúltan, és bár legszívesebben olyat adnék ennek a taknyosnak, hogy a fal adná a másikat, inkább csak megragadom a jobb fülénél fogva, és a lehetõ legnagyobb fájdalmat okozva neki, sipítozását, ellenkezését, rugdalását, hisztizését figyelembe sem véve a Fõnökhöz ráncigálom. Lehet, hogy egy valag pénzt fizet, de teljes hozzáférés mindenhez?! Elment a Fõnök ESZE?!

Az enyém legalább nem, hiszen hiába a nyilvánvaló rángatás, nem tud majd a kiskölyök mit kezdeni a panaszkodásával, a fülfogás bevett szokás minden egyes rendõrnél, hiszen nem hagy látható nyomot, de kurvára fáj, szóval mindenki jól jár, kivéve aki átéli. Szóval, ha azt nem tudja, hogy fülfogásra nem lehet se panaszkodni, se feljelentést tenni, se semmit sem tenni, akkor még kis pisisebb, mint hittem. Pedig hát kár ezért a pofikáért, igazán édes lenne, ha nem lenne ekkora a bõr rajta.

- Lex, egy újabb áldozat! A belvárosban – szakítja meg Elena a kiskölyök jól megérdemelt lecseszésére irányult erõfeszítéseimet. Sajnos, ez fontosabb, mint ez az anyaszomorító, szóval…

- Indulunk! – mondom mindenkinek, és mivel semmi kedvem azzal elvenni egy csomó idõt a nyomozás megkezdésébõl, hogy a kis szarossal vitatkozom, csak vállat vonok, és nem állítom meg, hogy vöröslõ, dühös arccal, ám elégedetten kövessen minket. A kocsit persze bezárom, mielõtt beülhetne Derek és mellém, de biztosan talál valaki más befolyásolható, korrupt zsarut, aki nem hogy pénzért, de a két szép szeméért elviszi a tetthelyre.