- És boldogan éltek, míg meg nem haltak… - csukom össze a könyvet, és egy édes vörösre sírt, kéken világító szempárral találom szembe magam. A nyugtató, amit beadtam neki, már kezd hatni, de még túl zaklatott ahhoz, hogy teljesen ki tudja fejteni hatását. Nem szívesen adok Annácskának ilyen szart, de amit lemûvelt, azt már nem bírtam nézni, pedig aztán az én gyomrom és idegzetem sokat bevesz.
- Carmine, miért végzõdik minden mese, úgy, hogy boldogan éltek, míg meg nem haltak? … - folyton kérdez, és olyan kérdésekre vár választ, mikre nem biztos, hogy jó választ tudok adni. Furcsa mód, egy 6 éves kislány hoz zavarba, de így van. Nagyot sóhajtok.
- Nos kicsi hercegnõm, talán azért, mert mindenki a boldog végre pályázik… A tündérmesék világában minden úgy történik, ahogy a szereplõk szeretnék, legalábbis a végére minden képen…, csak azt nem tudják, hogy ehhez a végkifejlethez nem elég hinni, kell hozzá valami, vagy valaki, aki segít…
- Mondjuk egy angyal? – nagyokat pislog, de kitartó egy szent. Az ideg ami jelen pillanatban bennem munkálkodik, nem épp engedi, hogy ezekre a kérdésekre ésszel válaszoljak. Kimerültem, és, hogy hogyan is jutottunk ide? Az egész hét órával ezelõtt történt, mikor megkezdõdött az én drága kishercegnõm, 6. születésnapi ünnepsége, amit mellesleg két hónapig szerveztem, de egy valamivel, vagyis valakivel nem számoltam, ez nem más, mint a szarházi, alkoholista édesapja. Egész egyszerûen berongyolt az ünnepségre és hazavágott mindent, Annácskát pedig olyan lelki állapotba hozta, hogy három órán keresztül csak sírt, ez idõ alatt pedig kétszer behányt. Nem volt egyszerû megnyugtatni, ezt az édes csöppséget, az én szemem fényét. Miután lecsillapodott, együtt kellett fürödnöm vele, majd azóta meséket olvasok, egyiket a másik után és válaszolok a kérdéseire.
- Fogjuk rá, szépségem… - mosolyodom el, de valójában belül tombolok. Kicsit kimerültem idegileg és így, egy óra pacsolás után, eper és kókusz illatot árasztva, valakit tuti meg fogok ölni.
- Akkor nekem te vagy az angyalom?
- Ezt honnan veszed? – kérdezem miközben kezét cirógatom. Hatalmasakat pislog.
- Matteot hallottam, mikor angelnek hívott… Az azt jelenti, hogy angyal nem?
- De igen, egész pontosan azt jelenti… - okos kislány, szörnyen büszke vagyok rá, ami talán meglepõ, egy magam fajta fickónál. Az angyal, mint becenév nem épp a kedvességem miatt ragadt rám.
- Carmine. – suttogja elhalkulón. Talán lassan elalszik, de eszemben sincs sürgetni.
- Igen kishercegnõ? – kérdezem kedvesen és megcsókolom a kézfejét.
- Apa miért utál engem?
- Nem utál, csak gyönge… Õ egy nagyon gyönge ember, ezért nem képes vigyázni rád… ezért vagy velem… - felelem, de az ember jelzõt nem szívesen használom arra a tetûre. Folyton csak gondot okoz, kínozza Annát, érzelmileg zsarolja, már rég a föld alatt lenne a helye a nõvérem mellett. Akkor miért nem ölöm meg? Mert mégis csak az apja, bármekkora féreg lehet ez a csöpp hercegnõ, bizony epekedik a szeretetéért. Szuszogása lassan teljesen ütemessé válik, lelassul és már nem nyitja ki szemét. Elaludt, végre tud kicsit pihenni. Nem tudom, honnan volt neki energiája, ennyit sírni, de én kidõltem. Óvatosan felállok és leoltom az éjjeli lámpát, majd a sötétben kibotorkálva a szoba elõtt  kiroppantom a nyakam és komor ábrázattal indulok el a képcsõ felé. Útközben Matteoba botlok.
- Hogy van Anna? – megállok mellette, tudom, hogy õ legalább annyira szereti Annát mint én, még akkor is, ha engem rühell. Rászolgáltam a haragjára szó mi szó, sõt általában élvezem is, hogy csak vergõdik a markomban, most viszont más a helyzet és ilyen esetekben a család miatt még mi is képesek vagyunk összefogni.
- Elaludt, de nincs jól… Hol van az a féreg? – érdeklõdöm higgadtan. A nyugalmam mindig megõrzöm, ez nem csak védjegyem, de a higgadtságom segít, hogy ezt a labilis kártyavárt, amit családnak hívok és én vagyok benne a fõ tartópillér, megvédjem.
- Remélem, kicsinálod azt a rohadékot… - oldalra biccentve a fejem fordulok fel. mint aki nem érti kire akar ezzel célozni.
- Azt mondtad ne érjünk, hozzá, gondoltam azért, mert te akarod elintézni… - feleli a fel sem tett kérdésre. Matteo nagyon kiszámítható, túlságosan is.
- Látszik mennyire nem ismersz… a korlátolt gondolkodásoddal pedig az õrületbe kergetsz.. Eszemben sincs megölni, Anna apját, egy családtaggal nem bánik így az ember, pláne ha segítségre szorul… - értetlenül néz rám, ami nem is csoda, Matteo ismer annyira, hogy kételkedjen abban amit mondok.
- Neked az epres habfürdõ elvette az eszed? – vonja fel szemöldökét, de én csak megcsóválom a fejem, és elindulok az edzõterem felé, ahol néhány emberem társaságában ott van Anna apja.
- Szép estét Zoltán… - köszönök, halál nyugodt tekintettel. A tag Magyar származású, és még Budapesten találkozott a nõvéremmel, de hogy a nõvérem mit látott benne azt nem tudhatom. Szánalmas alak, és még mindig itt csöng a fülemben mikor a nõvérem elküldött a búsba, hogy ne mondjak rosszat róla, mert õ egy érzékeny mûvész lélek. Lófaszt, egy szánalmas senki, egy csótány, amit módszeresen ki kell irtani a házból. Már nagyjából teljesen józan és megvetõ pillantással néz végig rajtam.
- Hol a lányom?
- Alszik, sikerült lenyugtatni… - hangomban még véletlenül sincs ártó szándék, mintha nem is lennék ideges. Matteo megáll mellettem és látom rajta, hogy õ legszívesebben golyót repítene, abba a szánalmas búrájába. Meg kell hagyni nekem is megfordult a fejemben, csakhogy amint azt már említettem, Anna imádja õt, mindennek ellenére.
- Mi a terved?... – kérdez ismét megvetõen.
- Sokat gondolkodtam ez alatt a néhány óra alatt… - lépek hozzá közel és az egyik emberemnek intek, hogy hozzon egy törölközõt, majd letörölgetem az arcát. Izzad mint egy ló, már most hiányolja az alkoholt, vagy csak a terem túl meleg.
- Segíteni fogok rajtad… - mosolyodom el és elõveszem telefonom. Mindenki értetlenül néz rám, amíg tárcsázom. – Jó estét, Carmine Winchenzó vagyok és egy személyt szeretnék vitetni önökhöz, rehabilitációra… Alkohol probléma igen, és zárt osztályra lesz szükség… Nem nincs beleegyezõ nyilatkozat, én vagyok a nyilatkozat…- magyarázom rezzenéstelen arccal mire Zoltán szemei kikerekednek és nekem akar jönni, amit persze az embereim akadályoznak meg.
- Értem, akkor fél óra és ott lesz… Köszönöm, nagyon hálás leszek ígérem… - teszem le a telefont és ismét Zoltánhoz fordulok, aki veszettül próbál menekülni.
- Te rohadék, ezt nem teheted, nem tehetsz azt az emberekkel, amit akarsz… Anna az én lányom!! … - kiabálja, de én nem is törõdöm vele, csak az egyik emberem felé fordulok.
- Giovanni… vigyétek a Szent Johannába… - az emberem bólint és elcibálják a köpködõ kapálózó férfit. Matteo felvont szemöldökkel figyel, mintha valami kitörésre számítana, ami mindjárt végigsöpör a termen.
- Mi van Matteo?
- Semmi, csak furcsa, hogy tényleg segítesz neki, még ha azt a magad módján teszed is…
- Mondtam, családtagon segítünk… - felelem, nemes egyszerûséggel.
- Na igen, de Zoltán mióta családtag? – kérdez vissza gúnyosan. Igaz, õ nem családtag, de Anna igen, és nekem õ mindenkinél többet jelent. Már négy éve én nevelem, olyan mintha a lányom lenne, és eszemben sincs hagyni, hogy bárki fenyegesse a lelki nyugalmát, vagy elvegye tõlem.
- Anna családtag…  felelem kisvártatva.
- Ez igaz, de azt gondolom nem kell elmagyaráznom, ha Zoltán kigyógyul ebbõl az alkoholizmusból, elveszítheted Annát… - a kis rohadék a vesémbe lát, csakhogy nálam õ nem lehet ravaszabb.
- Tudom, de a kishercegnõ a legfontosabb és, ha õ boldog, akkor nekem mindegy hol él… Így is lehetek a nagybácsija… Viszont ezt nem fogom most veled megvitatni… - fordulok egy másik bûnös felé.
- Hogy jutott be Zoltán ilyen állapotban? – érdeklõdöm nyugodtan, mire az emberem rázni kezdi a fejét és nem kevésbé izzad, mint Zoltán.
- Nem tudom uram, én mindenre figyeltem, nem értem, hogyan kerülhette el a figyelmem…
- Nem tudod? Majd én elmondom… - lépek hozzá és szó nélkül kutatni kezdek a zsebében. Eléggé meglepõdik, de nem sokat tehet, hát hagyja. – Annának mindig azt tanítom, hogy nem illik ilyesmit csinálni… Tudjátok, mikor ajándékot keres a zsebemben, de Matteo tanította rá és úgy tûnik, néha hasznos lehet… - kuncogok viccesen és elõhalászok egy gázosan összegyûrt papírpénz, alig 60 euró, de nyílván való, hogy nem Armandoé, aki elég stílusos ahhoz, hogy ne tartson ilyen féle pénzt magánál.
- Meg tudom magyarázni uram… - mentegetõzik. – Azt mondta, nem akar balhét, csak meg szeretné nézni a lányát… Megsajnáltam… - ezen elmosolyodom, mert valljuk be igazán vicces, hogy egy gyilkos megsajnál egy alkoholistát. Micsoda jótét lélek.
- Semmi baj én megértem… és mind hibázunk igaz? – rakom vissza a pénz, mire megnyugszik én pedig Matteóhoz sétálok és intek neki, hogy távozzunk.
- Szóval most ez a módi?... Vállon kell veregetnem azokat, akik elv elárultak minket? – néz rám érdeklõdve.
- Jogos és jó, hogy szólsz, majd nem elfelejtettem valamit… - veszem ki övébõl fegyverét és megfordulva repítek golyót Armando búrájába, ami beteríti a két másik emberem, akik közel álltak hozzá. A tagnak arra sem volt ideje, hogy felfogja mi történik, de az árulást nem tûröm, semmilyen formába, ezt jó ha mindenki tudatosítja magában.
- Minek használsz te ekkora kalibert? – tolom vissza Matteó kezébe, aki elhúzza a száját. – Takarítsátok föl a szemetet, jó éjt… - zárom le a témát és kisétálok magam mögött hagyva a nem kis mocskot.
***Három hónappal és két héttel késõbb***
A rehabilitációt végig szemmel tartottam és néha engedtem, hogy Anna láthassa az apját, miközben egyre jobban kitisztul szervezetébõl a méreg. A ma napon is egy ilyen látogatásra megyünk és az én kis hercegnõm, olyan izgatott, hogy egész reggel úgy viselkedett mint aki megkergült. A szanatóriumhoz érve, egy orvos fogad, aki azt mondja, hogy Zoltán remekül halad. A rohadék még megcáfolja az elméletem miszerint ilyen mélyrõl már nincs visszaút. Persze ez kizárt, mert tudom, hogy a visszaesés szinte százas így meg sem fordul a fejemben, hogy elálljak a tervemtõl.
- Szia kicsim… - öleli meg az ÉN..kicsi hercegnõm. Igyekszem visszafogni magam, de az sem tetszik, hogy egy levegõt szív vele, nemhogy ölelgeti. Anna boldogan magyaráz neki, hogy mit tett és hogyan, majd egy óra édelgés után, Zoltán kiejti a száján azokat, amit Matteo említett és én is tisztában voltam vele.
- Ahogy kikerülök innen, hozzám költözöl jó?... – Anna nagy lelkesedéssel fogadja a hírt és a nyakamba veti magát.
- Apával fogok élni… - lelkendezik. Na persze, ahogy azt Móricka elképzeli, hat éve elveszítette a jogát, hogy igényt tartson Annára, egész pontosan, mikor a nõvérem meghalt és mikor meglátogattam õket, õ egy üveg alkohollal döglött a fotelben, Anna pedig saját ürülékében ordított a kiságyban. El sem akarom hinni, hogy ezt komolyan ki merte ejteni a száján.
- Persze, eszemben sincs elszakítani õt tõled Carmine… Nagyon hálás vagyok neked azért amit értünk tettél… - elmosolyodom és megpuszilom Anna buksiját.
- A lényeg, hogy talpra állsz, Anna szeret téged, mégis csak te vagy az apja… - hálás pillantásokat vet rám, majd elbúcsúzva tõle indulunk a dolgunkra. Anna az iskolába, én pedig be az irodába. A lift megint bekrepált így gyalog kellett megtennem a tíz emeletnyi túrát, miközben az ideg majd szét vetett, de nem mutathattam, én nem engedhetem meg magamnak, hogy tomboljak mint Matteo, még egy ilyen helyzetben sem. A titkárnõ kedves mosollyal fogad, és bár szívem szerint, most az õ csinos kis nyakát is kitekerném, csak egy bókot kap tõlem.
Matteo is befut, némi késéssel, és megadva neki a napi teendõket bocsátom útra. Alig lép ki, az ajtón teljesen felbaszva az agyam, mikor megérkezik Taddeo és úgy rúgja be az ajtót, mint egy vaddisznó.
- CARMINEEE!!!- o, hogy a faszom verdessem belé, mégis mi a reteknek kell ordítani, mikor itt vagyunk egy szobában? Unottan nézek föl az íróasztalom mögül, de az ideg egy halovány jelét sem mutatom.
 - Te teljesen meg vagy hibbanva?! Majdnem megölettél! Tudtad! Tudtad, hogy profi õrzõ-védõ szervezet fogja figyelni a helyet, mégsem szóltál!- acsarog, szinte bele a képembe, így leteszem a tollam és megpróbálok az õ érdekes kis problémájára figyelni. A sok panasztól már tele van a tököm, de sebaj, meghallgatom.
- Taddeo, ha tovább ordibálsz, esküszöm, te is egy divatos beton bakancsban fogod végezni a tenger mélyén. - közlöm hûvösen, mintha csak azt mondanám, nincs baj kicsim, nyugodj meg.
- Nem lennél ilyen nyugodt, ha tudnád, miken mentem keresztül! Tudod te, milyen fájdalmas, mikor tetanusz injekciót nyomnak a szebbik feledbe?! Kis híján felfalt néhány vérengzõ dög! És majdnem meglõttek!- hisztizik tovább, mire elmosolyodom.
- Arról én nem tehetek, hogy néhány kutyával sem tudsz elbánni. – vetem oda neki a legnagyobb nyugalomban. Nem érdekel a nyûgje, de elég vizuális típus vagyok, és elképzeltem, ahogy a tetanuszt a fenekébe nyomják. Szó mi szó, helyes kis dög, én is szívesen tolnék a fenekébe egy erõteljes tetanuszt, amitõl nem pár órára, hanem napokig sajoghat a feneke.
- Gyûlöllek!- sziszegi, mire elkuncogom magam. Álljon be a sorba.
- Állj be a sorba.
- Alig várom már, hogy végre ledolgozzam minden tartozásom! Már csak pár hónap, és soha a büdös életben nem fogsz többet látni!- közli, de csak felvonom a szemöldököm. Csak nyugtával a napot, nem mész te sehová, se most, se pár hónap múlva. Túl kényelmes õ nekem, ahhoz, hogy csak úgy hagyjam neki, hogy lelépjen, ráadásul, amit nem lesz adósága, más feladatot szánok neki. Már abban a pillanatban eldöntöttem, hogy kell nekem, mikor ellopta a kocsimat, igen kellemetlen helyzetbe hozva ezzel, de ha nem büntetem meg, akkor elveszítettem volna a határozottságom, így ezen tervem elhalasztottam kicsit késõbbre.
- Majd meglátjuk. Kiiktattad a célpontot?- térek át egy másik témára.
- Még szép, hogy kiiktattam. A fószer már alulról szagolja az ibolyát, négy másik biztonsági õrrel és egy vérszomjas kutyával együtt. – ez kicsit több, mint amivel megbíztam, de végül is a célpont volt a lényeg, így biccentek, hogy helyes. - Most komolyan ki akartál csinálni ezzel a melóval?- érdeklõdik nagy komolysággal. Nyilván valóan csak viccel, mivel ennék egyszerûbb módszerek is léteznek a kiiktatására.
- Ez nem lényeg, ameddig élve jössz vissza, nem?- rendezem le ennyivel.
- Nálad még Giorgio is jobb fõnök lenne... – szavaira lerakom ismét a tollam és összekulcsolva kezem állam rá helyezve nézek a szemébe. Harag, vagy ideg még mindig nem látszik rajtam, viszont a feszültség kezdi az egyet verni, megtölti az iroda légkörét és szinte hasítni lehet a levegõt.
- Talán igazad van… Giorgi, eszes, jó a modora és határozott Hercegi kiállása… Még megeshet, hogy átveszi a helyem, de te addigra már nem leszel itt igaz? - benyúlok a belsõ zsebembe, mire megugrik és a fegyveréért nyúl. – Neked meg mi a bajod? – nézek rá, fejet csóválva és elõveszek egy kulcsot, majd felállva kinyitok egy szekrényt és egy fecskendõt elõvéve, szívok fel valami anyagot egy fecskendõbe.
- Mi a faszt fogsz akarsz, ha felém jössz azzal a szarral kinyírlak… - rosszallóan fordulok felé és felmutatom a fecskendõt.
- Ez nem a tiéd, de az új megbízásod szerves része…
- Mégpedig? – vonja fel a szemöldökét, nem érzem rajta, hogy nagyon érdekelné, de én nem végezhetek Zoltánnal, személyesen nem.
- A Szent Johanna 5. emeletének 103-es szobájában, van egy férfi… Ma éjjel menj el, de persze úgy, hogy ne vegyen észre senki és add be neki ezt a szeretetcsomagot… - rakom elé az asztalra.
- Mégis mi ez?
- Vitamin, immunerõsítõ, nem mindegy? A jobb karjába szúrd, és ne legyen más külsõsérelmi nyom rajta…  A legjobb az lenne, ha aludna miközben megkapja… - fejtem ki, majd visszaülök az asztal mögé.
- Ez minden? – néz rám értetlenül, nyílván arra számított, hogy felhúzhat ezzel a Giorgiós megjegyzésével, csakhogy Giorgi egy gyáva alak, mindig a menekülést választja, és a legegyszerûbb utat. Ahogy annak idején, itt hagyott engem a szarban, most sem lesz máshogy, így elfogadom, amíg itt van, kihasználom az eszét, aztán hagyom lelépni. Szeretem õt, és meg is értem, hogy könnyebb csak magával foglalkoznia, mint vállalni a felelõséget. Megértem, hogy könnyebb volt rám hárítani mindent és élni a nagyvilágba. Már nem haragszom, volt idõ, mikor nagyon haragudtam, de végül is megtanított valamire, mégpedig, hogy csak magamra számíthatok, másra nem, még akkor sem, ha az illetõ az unokatestvérem.
- Még valami van… négy hét múlva lesz a kaszinóhajó megnyitója, inkább már most szólok, hogy oda jelenésed van…
- Mégis minek? – horkan föl, és elrakja Zoltán szeretetcsomagját. Szívesen vágnám Zoltán képébe még halála elõtt, hogy senki sem veheti el tõlem Annát, de az túl kockázatos lenne, így megelégszem a végkifejlettel, hogy Anna nálam marad.
- Azzal ne törõdj, add át a csomagot és vegyél egy normális öltönyt…  - intek a kezemmel, és visszatérek a munkámhoz. Tüntetõlegesen, még telefonálok is egyet, hogy észlelje, már nem kívánok vele többet beszélgetni, jelenleg nem.
***
Másnap reggel kapom a telefont, hogy Zoltán az éjjel folyamán elhalálozott szívrohamban. Annával nem volt egyszerû közölni, de igyekeztem kíméletes lenni, és nagy vigaszt nyújtani a bánatában. Persze azonnal odamentünk a szanatóriumba, mert Anna minden áron látni akarta még egyszer az apját, amit nem tartottam jó ötletnek, de így legalább éreztethettem, hogy csak én vagyok neki. Nem lettem volna képes elengedni vele és, hogy okozott e lelkiismeret furdalást végezni Zoltánnal? Nos nem, de azért a kishercegnõm bánata engem is meghatott.
Pár órával késõbb Taddeo robbant be az irodámba, ismételten vadkan módjára.
- Hogy lehetsz ekkora féreg? Te velem öletted meg Anna édesapját? – morogja, bevágva maga mögött az ajtót. Komótosan állok fel az asztaltól és hozzá sétálva teszem kezem a vállára, majd olyat szorítok rajta, amitõl fájdalmas arckifejezéssel térdel a padlóra.
- A nagy pofád fog sírba tenni… Anna Matteoval ment el enni egy fagyit, hogy jobb kedvre derüljön és, ha a fülébe jut ez a baromság, amit most mondtál, garantálom, hogy kicsinállak… - engedem el, és hagyom, hogy a vállát kimozgatva felálljon. Mérges, de az okát nem értem, neki aztán teljesen mindegy, hogy kit kell megölnie, ez nem tartozik rá, nem ismeri igazán Annát, az apját meg még annyira sem.  Anna szinte azonnal megérkezik és pityeregve nyalogatja a fagyiját, majd ahogy letérdelek hozzá megölel.
- Nem jó  fagyi… - suttogja.
- Drága kincsem, sajnálom, én azt hittem jó lesz, hogy tudnak apádon segíteni… Nem tehetünk róla, hogy a szíve nem bírta… de mi itt vagyunk neked, nem vagy egyedül.. Ugye Matteo? – nézek föl rá, Taddeo pedig a háttérbe húzódik.
- Pontosan kishercegnõ… mi itt vagyunk… - simogatja meg a fejét.
- Kincsem, most sok dolgom van, de este beszélgetünk jó? Most elmész Matteoval én pedig beszélek Taddeoval, csak egy két óra és már otthon is leszek… - magyarázom neki kedvesen, majd egy búcsúzás után Matteo elviszi magával, mi pedig újra kettesben maradunk.
- Taddeo, remélem felfogtad, hogy Zoltán szívrohamot kapott, ez egy nagy tragédia nekünk, és gyászolunk, nem kell butaságokkal mérgezni Anna törékeny lelkét… - magyarázom a legnagyobb nyugalomban és komolysággal.