|
|
Szerepjáték
(Yaoi)
| Rauko | 2017. 02. 02. 17:26:59 | #34995 |
Karakter: Thierry Papillon
Megjegyzés: ~ hyuuumnak
Nem sokat látok abból, ami az után történik, hogy szóltam Rhysnak. A nagydarab férfi a falnak szorít, de azt még a hangokból is felismerem, hogy verekedés tört ki. Azt meg, hogy ki áll nyerésre, az engem megtámadó bosszús morranásaiból érzékelem. Próbálok szabadulni, ellökni magam a faltól és így tőle, de nem sikerül, hiába kérem, hogy engedjen el. Aggódom, hiszen többen lehetnek, mint Rhys!
Hosszú percek telnek el, mire meghallom a hangját, de mire reagálhatnék, a férfi már fordít is rajtam egyet és felé lök. Kezdeném azt hinni, hogy végre vége, de amikor a földön fekve végignézem, ahogy egy kést márt barátom mellkasába, felordítok! Addig üvöltök, mire végre be nem jön valaki, de ekkorra már a támadóm is vérzik. Smith fegyőrnő lép be utoljára, és ő szól rá a többi őrre, hogy ne bántsák Rhyst.
- Pilli, jól vagy? – guggol le elém, de én csak Rhyst nézem és mozdulnék felé, de nem hagy. – Pilli, nyugodj le!
- De meghal! - ordítom egyenesen a képébe, ami tőlem annyira szokatlan, hogy nem csak ő szeppen meg, de én is a szám elé kapom a kezem a mondat végén. Nem sokáig nézem azonban őt, mert ekkor emelik fel Rhyst egy hordágyra. – Hova viszik? – kérdezem tőle félve.
- A rabkórházba. Nem lesz baja, ne félj! De most nagyon gyorsan kell cselekednünk, Pilli – rázza meg kicsit a vállam. – Pár napra be foglak záratni egy magánzárkába, az igazgató jön nekem egyel, szóval nem lesz semmi gond. De addig nem lehetsz bent, amíg Rhys ki nem szabadul. Érted? – Bólogatok, értem én. – Meglátom hány napot tudok kialkudni, a továbbiakról majd akkor. – Hirtelen feláll és magával ránt engem is. – Nincs bajod?
- Nincs – mondom és a fejem is megrázom hozzá.
- Akkor induljunk!
* * *
A magánzárka először rettenetes. Itt az a pici ablakféle lyuk sincs a falon, ami a zárkában, teljes a sötétség, ha nem ég a villany. Egy nap kétszer kapok enni, amit mindig Smith fegyőrnő hoz nekem, és már az első nap elmondja, hogy öt napot tudott nekem nyerni, de Rhys meg nem viselkedik túl jól. Elmeséli, hogy felébredt, de leugatta az őrt és az ápolókat is. Az ajtón keresztül könyörgök neki, hogy valahogy hasson rá, nem akarom, hogy baja legyen, de azt jó hallani, hogy nincs baja. Furcsa megkönnyebbülés, bár kicsit hibásnak érzem magam. Tudom, hogy nem tettem semmit, de talán ha kicsit erősebb vagyok... nem tudom, mi történt volna akkor. Talán akkor mindketten komolyan megsérülünk, talán őt nem szúrják le. De itt annyi, de annyi ideje van az embernek gondolkodni. Sok minden eszembe jut. Mi lett volna, ha nem... mi lett volna, ha máshogy... És vajon it érezhetnek a szüleim? Több, mint nyolcvan év... el sem tudom képzelni, ilyen lehet nekik. De biztosan nem hinnének nekem, ha meg is kérném az ügyvédemet, hogy kérje meg őket, látogassanak meg engem. Talán majd egyszer... hiszen hosszú idő ez. Talán apa vagy anya egyszer majd bejön és meglátogat engem. De az sem kizárt, hogy végleg visszamentek Franciaországba, ahol senki nem tud arról, hogy mi történt velem. Szomorú vagyok és magányosnak is érzem magam. Nem sokat lehettem eddig Rhys mellett, de az jó érzés volt. Remélem, akkor sem fog változni semmi, ha ismét találkozunk.
- Nos, az a story, hogy nem Rhys szúrt, hanem te. A hivatalos jelentésekben az igazság van, de ezt a pletykát terjesztettem el a diri engedélyével. Így talán tőled is megijednek egy picit. De leghamarabb egy hét múlva fog kijönni a kórházból. Bár nincs komoly baja, nem sokat eszik és az orvos aggódik – mondja egy nap a fegyőrnő.
- Kérem, beszéljen vele, hogy egyen!
- Nem kényszeríthetem rá. – Hallom Smith hangján, hogy ez az ötlet egy kicsit sem tetszik neki.
- Akkor hazudja neki azt, hogy ha nem eszik, akkor nem jöhet ki! Kérem!
- Ez még igaz is, addig a doki tuti nem engedi el. Oké – szólal meg mosolygós hangon. Az arcát ugye nem látom az ajtó miatt.
- Miért segít nekem, hölgyem? – kérdezem suttogva.
- Nem tudom. Talán mert olyan kis szerencsétlen vagy, hogy felébreszted az anyai ösztöneimet – neveti, aztán elköszön, de utána még én is mosolygok pár percig a sötét cellának.
* * *
Már kiengedtek a magánzárkából. Smith fegyőrnő kísér a konyhába, de ott egyedül kell hagynia, hiszen nem őrizhet állandóan engem. Én viszont rettenetesen kicsinek érzem itt magam. Sok perverz kiabálás, fütyülések...
- Azta, te aztán népszerű kis kurva vagy, mi? – pattan be mellém az asztalhoz egy fiatal férfi. És szó szerint pattan, észre sem vettem, hogy ide készül vagy erre jön. – Pártfogót keresel? Vagy a jelenlegi épp nem elérhető és egyedül maradtál? – vigyorog rám. Fél szemmel őrangyalom felé pillantok, de csak bólint, jelezve, hogy rendben, beszélgessek csak a fiúval.
- Én... nem vagyok kurva – mondom halkan. – Nem adtam nekik okot, hogy így viselkedjenek velem. – Nem nézek fel, így nem látom beszélgetőtársam arcát. – És nem tudom, mi az a pártfogó. Barátom van, aki épp a rabkórházban van, mert... – Nem tudom befejezni, mert félbeszakít.
- Barát? Mármint pasid van? Fasza! – Épp javítanám ki, de olyan elánnal száguld tovább a megjegyzésén, hogy csak kapkodom a fejem. – Ja, ti voltatok a késelős buliban a földszinti fürdőben? Úú, hallottam, hogy a feka faszikámat másik szárnyba deportálták. Volt valami oka amúgy? Vagy csak megtetszett neki a szexi kis segged? – Nem minden szavát értem, de látom, hogy nem bántásból mondja, érdeklődve figyel engem a saját kajáját majszolgatva.
- Nem adtunk rá okot. Csak... megtették.
- Hm, vannak ilyen állatok. Egyébként Adam vagyok, szívesen vigyázok rád, amíg a faszidat ki nem engedik. Hány évre ragadtál itt?
- Több, mint nyolcvan – mosolygok rá szomorúan.
- Ó, akkor az fasza. Én 250 évet kaptam – vigyorogja úgy, mintha csak dicsekedni akarna a dologgal.
- Jézusom! – sápadok el teljesen. – Mi a frászt kell tenni ilyesmiért? – kérdezem, de aztán rájövök, hogy nem illik ilyet kérdezni, de mielőtt bocsánatot kérhetnék, megint a szavamba vág.
- Mérget kevertem egy buliban a piába. Kinyírtam tíz embert, aztán az első éjszakámon kinyírtam a szobatársamat – rántja meg a vállát. – Vagy itt 250, vagy a gyogyiban alaphangon hetven. Inkább ez, mint az a sok elmeroggyant fasz, nem? Akkor már tök mindegy lesz, 95 évesen sem sokat tudok kezdeni magammal.
- Hát nem tudom... Jaj, de buta vagyok! Ne haragudj, Thierry Papillon – mutatkozok be neki.
- Azta, de fura neved van! Várjál már, csak nem csigazabáló vagy?! – Láthatja a rosszallást az arcomon, így folytatja is rögtön. – Félre ne értsd, imádom a franciákat! Olyan rohadt előkelő nép, igaz? Van kedved majd tanítania nyelvre? Egy élet áll előttünk!
- Persze – felelem mosolyogva.
- Akkor most irány, muti meg, hogy merre van a szobátok, hogy majd jöhessek – ugrik fel, de nem siet előre, bevár engem. Érdekes módon, ahogy ő feltűnt mellettem, senki nem mondott semmit, nem kiabáltak be többször. Érdekes, miért lehet ez vajon? Egész kedves srác, és ahogy most megnézem, magasabb, mint én – ami azért nem teljesítmény -, de nem túl izmos. Az arcát nem látom, de a haja szőke, szinte fehér. Furcsa jelenség.
* * *
Amikor egy héttel távozása után végre eljön a nap, hogy visszajön, egész nap furán érzem magam. Egyrészt rettenetesen félek, hogy mi lesz, ha megharagszik rám, ha eleve dühös, amiért nem tudtam maga megvédeni és még rabkórházba is került miattam. De azt hiszem, inkább azért izgulok, mert... mert egy hete nem láttam. Nem voltunk együtt sokat, pár órát, de mégis valahogy furcsán kellemes vele lenni. Épp ezért ugrok fel azonnal, amikor a cella elé ér. Először nem teszek semmit, csak mikor az őr már eltávolodott. Adam mondta, hogy előttük ne csináljak semmi furcsát, mert többségében mindegyik homofób. Bár én nem tudom, hogy Adam eleve honnan tudja, hogy meleg vagyok, de megkérdezni sem mertem eddig. Meg azért... itt mintha mindenki meleg lenne. De a többség – erre még én is rájöttem -, csupán rá van kényszerítve.
- Annyira örülök, hogy nem esett komolyabb bajod! – lépek közelebb halkan suttogva, és vigyázva a sebére, a mellkasához bújok. Olyan jó... meleg. Ilyen közelről még nem éreztem, de az illata is furcsán tetszik, pedig itt nyilván maximum annyi a titok, hogy nem büdös. De mégis jó – az ő illata, ami mindenféle mesterséges anyag nélküli, sokkal jobban felkavar, mint a legfinomabb parfüm.
- Én is örülök, hogy látszólag te is jól vagy. Ugye senki sem bántott, vagy ért hozzád? – kérdezi és visszaölel. Nem távolodunk el.
- Minden rendben volt – felelem. – Öt napig voltam magánzárkában, az elmúlt két napban pedig vigyáztak rám – mondom, mire megkönnyebbülten felsóhajt. – Ugye nem fáj semmid? – távolodom el tőle, de csak annyira, hogy az arcára nézzek.
- Minden rendben. Csak aggódtam – mosolyog rám, amit viszonzok is, de nem akaródzik még elengedni.
Fogalmam sincs, meddig állunk így összebújva. Kint már szabad foglalkozás van, de be mégsem mer kiabálni senki, a tekintetüket viszont szinte érzem a hátamon, ahogy percekig egymást ölelve állunk az ágy mellett.
- A fekete férfit átvitték másik szárnyba – kezdek mesélni, hogy megtörjem a csendet. – Nem sérült meg olyan súlyosan, mint te, de Smith fegyőrnő azt írta a jelentésben, hogy nem provokáltuk őket.
- És nem is – jegyzi meg hasonlóan halkan, mint én.
- És azt terjesztette el, hogy... én is védekeztem. Késsel. Ezért kerültem magánzárkába. Meg mert az igazgató tartozott neki – suttogom olyan halkan, amennyire csak tudom.
- Valahogy meg kell hálálni neki. – Hallom a hangján, hogy mosolyog.
- Te egyébként... haragszol rám? – kérdezem, ismét felnézve rá.
- Miért? Kellene? – kérdez vissza.
- Hát, nem tudtam magam megvédeni, így tulajdonképpen miattam... – Nem hagyja befejezni, az egyik kezét elveszi a derekamról, és a mutatóujját a szám elé teszi.
- Ezt be se fejezd. Nincs semmi baj. Nem haragszom. Megígértem, hogy megvédelek – néz a szemembe.
- De nem akarom, hogy ilyen történjen.
- De itt előfordulhat. Nem baj, legközelebb okosabbak leszünk, másképp fogunk csinálni és nem lesz semmi baj. Bízz bennem, oké? – Bólintok.
De mielőtt felelhetnék, megjelenik egy szinte fehér hajkorona a látóteremben.
- Hellóka nyalóka, mi a helyzet galambocskák? – kérdezi Adam vigyorogva. Rhys már akkor dühös, mikor fordul, látom rajta, de mielőtt rossz dolog történhetne, elkapom a karját.
- Semmi baj, Adam nem bánt engem! Ő védett meg a többiektől.
Rhys kérdő tekintettel fordul felém.
- Ez a pasi? – bök ujjával Adam felé. Bólintok. – Mit tudsz te erről a pasiról?
- Azt tudja, hogy miért és meddig vagyok itt – feleli vendégünk és minden különösebb gond nélkül ledobja magát Rhys ágyára. – Meg hogy a haverja vagyok – vigyorog keresztbe tett lábbal.
- Tényleg nem bántott, ugye?
- Nem – rázom meg a fejem, hogy nyomatékosabb legyen, amit mondok. – Smith fegyőrnő is látta, hogy beszélgettünk az étkezőben és nem volt gondja vele. Adam kedves hozzám. - Rhys felsóhajt, de nem szól többet. – Miért jöttél? – kérdezem Adamtől.
- Látni akartam a pasidat. Nehezen hittem el, hogy Barengates az. De örömmel látom, hogy minden rendben. Oh, és... - Kinyitja a tenyerét, amiben két szál cigi lapul. – Hoztam ám legyél jobban ajcsit is. Ha nektek nem kell, tuti kaptok érte gumit, szerintem max ötöt vagy hatot. Attól függ, melyikőtök megy el érte, de szerintem ne Pilli menjen, mert még kipróbá...
- Hé! – szól rá Rhys. – Honnan veszed, hogy a pasija vagyok, meg hogy kefélünk?
- Pilli mondta – bök rám, szobatársam meg rám emeli a tekintetét, de csak most érzem meg, hogy a derekamat az egyik kezével még mindig nem engedte el.
- Én egy szóval sem mondtam, hogy mi egy pár vagyunk – motyogom zavartan. – Csak nem cáfoltalak meg, amikor azt hitted. De nem vagyunk egy pár!
- Ja, én is gyakran ölelgetem fél órán keresztül a cellatársamat – neveti el magát. – Sőt, ahogy meséltél a te rettentően kedves és udvarias szobatársadról, épp hogy bele nem zúgtam én is – vigyorogja, majd ledobja az ágyra a cigiket és elindul kifelé. – Ha mégis kefélni akartok, tegyetek éjszakára lepedőt a rácsra. Az egyezményes jel az őrökkel, de ha lepedő nélkül elkapnak kefélés közben, kalitka jár érte – fejezi be, majd kimegy.
Én meg állok és szerintem a lábujjaimig el vagyok pirulva.
- Én nem is mondtam neki... csak azt, hogy a barátom vagy, de én nem úgy értettem – hajtom le a fejem. – Ne haragudj, hogy kellemetlen helyzetbe hoztalak előtte, ha találkozom vele, meg fogom neki magyarázni...
|
| ef-chan | 2015. 12. 27. 23:27:43 | #33802 |
 Karakter: Rhys Barengates
Megjegyzés: (Pillangómnak)
- Hát, nem is tudom, hogy mit mondjak - gondolkodik el olyan szexisen véve a szájába az ujját, hogy komolyan megmozdul bennem valami. De nem csak bennem, a folyosóról is jön a nagylelkű felajánlás, mit vehetne még a szájába kicsi pillangóm, amire azonnal elborul az agyam, és a rács felé fordulva, gyilkos pillantással közlöm a bekiabálóval, hogy ha ilyen harcias, keressen magának egy megtermett hímoroszlánt orális mókákra.
- Bocsánat - motyogja szobatársam lehajtott fejjel az ágyra huppanva. Annyira nem illik ide, hogy a fenébe vértezzem fel annyi tudással, hogy túlélje legalább az első hetet?...
- Semmi baj, csak az ilyesmire tényleg figyelj oda! Ha azt hiszik, hogy csábítgatod őket, sokkal rosszabb lesz, hidd el! - próbálom nem halálra rémítve megdorgálni, de nem hallgathatom el előle az igazságot se, hiszen ha nem lesz óvatos, még szupererő birtokában sem - ami márpedig nincs - sem tudnám megvédeni. Márpedig nem akarom, hogy bárki is összetörje. Azt hiszem, akkor tényleg képes lennék gondolkodás nélkül ölni is.
Bólint, hogy érti, viszont bosszantóan szótlan marad. Magamban felsóhajtok. Ennyire azért nem kell elkedvtelenedni... - De emiatt ne legyen ilyen rossz a kedved, mondtam, hogy megvédelek - biztatom mosolyogva, mire végre elérem, hogy újra felém forduljon, így noszogatom újra. - Most viszont mesélj!
S mesél. Alap dolgokat, de számomra ez is mind újdonság. Nem kicsit lep meg vele, hogy idősebb, ráadásul kőkemény négy évvel nálam. Ha tippelnem kellett volna, nagyon vad képzetként is csak velem egyidősnek néztem volna, de inkább max húsznak. Az még inkább meglep, hogy még csak nem is amerikai, hanem francia. Ahogy mesél a hazájáról, inger támad bennem, hogy egyszer lássam. Nem mintha lenne rá egyelőre belátható időn belül esélyem, de csodálatos lehet. De aztán elhallgat. Érződik, hogy olyan részhez ért, amit már nem akar így ismeretlenül elmondani. Szabadkozni is kezd: - A többire... visszatérhetünk picit később? Szó sincs arról, hogy nem szeretnék a többiről beszélni, csak tudod... nehéz lenne. Még túl friss az egész, és túlságosan fáj.
Mosolya annyira szomorú, hogy muszáj rákérdeznem, nem törődve a diszkréció törvényeivel: - Valaki bántott?
- Mondhatjuk így is. Átvert és... azt hiszem, kihasználta, hogy engem nagyon könnyű becsapni. Mert hát hajlamos vagyok a szép dolgokat látni, de valamiért még itt is. Mármint... - felnéz, egyenesen a szemembe. Azonnal elveszek gyönyörű íriszeiben, képtelen lennék levenni róla a tekintetem. - Mármint ha nem lennél itt, ez a hely nekem biztosan maga a pokol lenne. Már a buszon is ronda dolgokat mondott mindenki. Smith fegyőrnő védett meg, ő beszélgetett velem.
Sosem érzett erővel tör rám a vágy, hogy átöleljem, de nem teszem meg. Nem akarom megijeszteni, sokkal inkább szeretném, hogy mosolyogjon, rengeteget mosolyogjon csak nekem.
- Akkor pláne áll, amit mondtam. Ha én nem vagyok ott, vagy ő, akkor... ne. Ne is kerülj ilyen helyzetbe. Én mindig veled leszek - érem be a biztatásával, cinkosan rákacsintva, mint valami nagy testvér: "Mellettem biztonságban érezheted magad, ne aggódj, öcskös."
Elpirulva néz félre, majd újra vissza rám. Várom, hogy mondjon valamit, de nem szól, csak tanulmányoz, amitől egy csipetnyit zavarban érzem magam, de tartom a biztató ábrázatom. A pillanat elnyúlik, s nem is tudom, vége lett-e volna valaha is, ha nem hozza rám a frászt Smith fegyőrnő.
- Pilli, eljött a zuhanyzás ideje.
Megszólított cellatársam elpirulva hajtja le megint a fejét. Ah, basszus, még két ilyen, és megzabálom! Sminthből viszont másféle reakciót vált ki a jelenet, máris gyanakodva kérdez rá durván: - Mi volt ez?
- Semmi - nézek rá dacos fenyegetéssel, ellentmondást nem tűrően jelentve ki: - Velem jön.
Állja a tekintetem, mi több, hatalmát is érzékelteti: - Ha ő is akarja.
Igazából csípem, mert emberként bánik velünk, nem állatokként, de ettől függetlenül dacolok vele is, mert “hatalom”, és a hatalommal mindig dacolok zsigerből. De most egyéb okokból is magabiztos a mosolyom, hiszen előre tudom, hogy friss cellatársam nem fog tiltakozni a társaságom ellen, és kivételesen nem azért, mert annyira megrémisztettem volna, hogy még a szar is belé fagyott. Nem is kell csalódnom.
- Én… én szeretnék vele menni zuhanyozni. Meg itt is maradni. Rhys nagyon kedves velem - a kinyilatkoztatás halk, de őszinte. Smith fegyőrnő fel is vonja a szemöldökét, meglepve méreget, én meg győzedelmesen vigyorgok. Ezt kapd ki, kisanyám, meglepődtél te is, mi? Ha ez vigasztal, én is magamon.
De nem időzöm sokáig, felkapom a cuccaim, és bevárom Thierryt - kell neki találnom valami normális becenevet, kit hívnak így, komolyan, borzasztó, ahogy a mostani beceneve is!
A fürdő felé viszont elkomorodom. Tök jó érzés, hogy bízik bennem, viszont nekem helyette is extra óvatosnak kell lennem, mert ki tudja, hányszor fognak bepróbálkozni mindenfélével, mire elfogadják az újonc státuszát. Márpedig ha összefognak ellenem, még akár komolyabb gondom is származhat az ügyből.
Nem véletlen, hogy folyamatosan rajta tartom a szemem. mondjuk nem esik nehezemre, különösen, mikor vetkőzni kezd, minden egyes ruhadarab után nagyobb bajban vagyok odalenn, pedig jobb, ha visszafogom magam, mert meg fog ijedni. Nem baszhatom el ilyen faszsággal az egészet! Basszus, az a fenék!
- Rhys - szólít meg Tom. -, szeretnélek figyelmeztetni. Jay és bandája rá akar szállni az újoncra, különösen, mióta hallották, hogy a szárnyaid alá kívánod venni őt, teljesen kisajátítva.
- Ennyire nem bírják a burámat? Rég fitogtattam az erőm, igaz? - morgok, de hálásan nehezedik Tom vállára a kezem. Nem gondoltam volna, hogy pont ő lesz a besúgóm. Hálám addig tart, míg Thierry fel nem kiált mögöttem: - Rhys!
A nevem hallatán azonnal megfordulok. Már a tónusból is bajra asszociáltam, amit csak alátámaszt a látvány. Megindulnék, de két kar nyúl át a vállam alatt, hogy lefogjon. Úgy... Szóval tőrbe csaltál, te kis köcsög! Az összeesküvés mozzanataiban rajzolódik ki egyre pontosabban, ahogy a semlegesek elpárolognak, viszont még négyen megindulnak felém. Nem várom meg, hogy elérjenek, hülye nem vagyok, szarrá csépelnének. Azon sem erőlködöm, hogy megpróbáljak szabadulni a szorításból. Egyértelműen Tom az erősebb fizikailag. Helyette akarata ellenére csinálok belőle szövetségest, ahogy rúgásközelbe ér az első geci. Elrugaszkodok. Ahogy számítottam rá, Tom reflexből tart meg, hát lendítem is a lábam, és olyat rúgok a legközelebbi támadómba, hogy lepattanóként veszi a csempét,szétfröccsentve a vérét a zuhany alatt. A reccsenésből ítélve vagy az orra, vagy az állkapcsa tört - inkább az előbbire tippelnék. A másik három alak elbizonytalanodva torpan meg, de ugyanilyen döbbent fogvatartóm is.
Újabb előnyhöz jutok ezzel. Hátranyúlok, és megragadom támadóm fejét, és istenesen a képébe fejelek. Az újabb reccsenés megrészegít, élvetegen széles, démoni mosoly kúszik az ábrázatomra, ahogy szorítása elernyed, s szó nélkül zuhan a padlóra. Érzem, hogy a hajam csatakos a friss vértől. Hangosan kacagok fel, felspannolt az egész szituáció, hiszen maradék három támadóm épp most vizelt maga alá képletesen, s bár egyikük megindul, még ő is röhelyesen tétova mozdulattal próbál bemosni. Ezzel el is vesztette a harcot. Elhajolok az öklös elől keményen megragadva a karját, kvázi tovább rántva, de talpam a térdére támaszt visszatartva. Nem képes ellépni, s a térde kattan. Törni nem tört ugyan, de az ordításából következtetve a ficam is kurva fájdalmas.
Maradék két ellenfelemnek legalább az életösztöne működik. Maguk mentve szelelnek el, s nem marad a fürdőben más, csak gyönyörű pillangóm, a batár néger melák Jay és én.
- Engedd el Thierryt, és akkor nem heréllek ki - köpöm a szavakat.
Jay nem vesz komolyan, felnevet. Még így is fölényben érzi magát, pedig azt gondolná az ember, ha fosott egyedül cselekedni, tojik tőlem, de perpill úgy érzem, inkább tojik rám... Nem kell azonban sokat gondolkodnom mindenféle indokon, Thierryt felém - konkrétan rám - lökve nyúl a csempéhez, hogy felfedje rejtekhelyét; az egyik kilazult csempét lelökve ránt elő egy pillangókést.
Még arra sincs igazán időm, hogy egyenesbe állítsam védencem, már nekünk is ugrik. Savanyúan könyvelem el a másodperc tört része alatt, hogy ugyanazt a taktikát veti be ellenem, mint én a túlerővel szemben épp az imént. Mert hiába ocsúdok, hogy óvni akarom, sebezhetővé tesz: félrerántom, cserébe testem szinte védtelen. A kés megállíthatatlanul tör a mellkasom felé, csak annyit tehetek, hogy megpróbálok rogyasztva kitérni, hogy ne találjon el létfontosságú szervet. Elkerülni viszont lehetetlen. Felordítok a maró fájdalomtól, amely a kulcscsontom alatt összpontosul, de az adrenalin és az életösztön észnél tart. Rámarkolok a késre, s fordulva tépem ki a kezéből, még ha emiatt a vágás ki is szélesedik, s a penge az ujjaimba is belemar. Szabályosan kitépem magamból a pillangót, ösztönösen elhajolva egy öklös elől, amely csak milliméterekkel téveszti el a pofám, és még a szele is mondhatni csíp - szerencsém fő oka is inkább támadóm tettem miatti zavarodottsága, s hogy nem koncentrált igazán az ütésre. De nem hagyhatom, hogy elússzon a lehetőségem, félig sokkosan, félig az adrenalintól fűtve, s javarészt idegből döfök felé. Nem is célzok, oda szúrok, ahol érem. Hogy eltaláltam, csak abból tudom, hogy maga is fájdalmasan felnyög, mint az előbb én. Talán neki is ugranék, ha nem töltené meg a fejem az ordibálás, ahogy felbukkannak az őrök, mert ekkor már csak arra van erőm, hogy védjem magam valamelyest a gumibotozástól, miközben a földre kerülök, és kirúgják a kezemből a kést, amit eddig görcsösen szorongattam, és lefognak a kavarodásban. Smith fegyőrnő kap az egyik karom után, mire ránézek, és neki kezdek el rimánkodni, ő az egyetlen reményem, őt talán meghatja: - Smith fegyőrnő, kérem, Thierry nem maradhat egyedül, halálra kefélik, kérem, ne hagyja, őt ne, csak őt ne!
Elviselhetetlen csípés mar belém, mire elsötétül minden.
* * *
Kábán térek magamhoz, de ahogy felnyitom a szemem, máris felpattanok. Felpattannék… mert hogy visszatartanak a szíjak, a kulcscsontom környékét pedig elönti a fájdalom. Tekintetem vadul kezdi keresni Thierryt, de csak a harag önt el - tulajdonképp magánzárkában vagyok, csak a kórházi részlegen. Rohadt életbe!
- Hé! Te aljadék, aki a szoba előtt állsz! - ordítok ki, hátha felbosszantom, és akkor bejön, de erre sincs semmi reakció, és nem is várhatok sok mindent, míg nincs vizit vagy kajaidő. Kurva életbe! Idegesen, a fájdalmammal mit sem törődve kezdem rángatni a szíjakat. Semmi értelme, csak a kezem sértem fel teljesen, de szabályosan jól esik, ahogy a húsomba mar a nyers bőr.
Az ajtó nyílik, és egy nővér jelenik meg,kezében injekció.
- Hol van Thierry? Kérem, a másik fehér rab, aki velünk volt, hogy van? Hol van? - esek neki kérdéseimmel, de semmi választ nem ad, csak a kezembe szúrt infúzió csövébe nyomja a tű tartalmát. Szitkozódok, vergődök egy keveset még, de aztán újra elnyom a sötétség.
* * *
A plafont bámulom. Mennyi idő telhetett el? Marha vagyok. Ha nem hepajkodom, talán már tudnék valamit, így viszont csak a kétségek keserűsége és a utálat undora mardos belülről. Mikor bejönnek, nem mozdulok, nem akarok feleslegesen reménykedni, hogy megtudhatok valamit - hiszen lehet, hogy a lehető legrosszabb hírrel kell szembesülnöm, és valamelyik vadállat a bandájával halálra kefélte! Bele se akarok tényleg gondolni… Különösen nem abba, hogy ez az én hibám is. Rohadt büdös életbe!
Azonban azonnal megváltozik a hozzáállásom, mikor Smith fegyőrnő arca kerül a látóterembe. A másik alak megint egy nővér. Basszus, míg itt van, Smith fegyőrnő egy fél hangot sem fog szólni, maximum rendre utasít, ez a szabály… Kezdi elönteni az agyam a vörös köd, de ahogy újra találkozik a pillantásom Smith fegyőrnőével, enyhén megrázza a fejét, mintha azt mondaná, ne tegyek semmit, akármi is jár a fejemben. Csak ezért maradok nyugton, míg a nővér beveteti velem a gyógyszereket és lecseréli a fedő kötést.
Aztán az étvágyam felől érdeklődik. Ösztönösen is az őrzőnk felé pillantok, aki halványan bólint, hogy igen, akarok enni. Pedig nem vagyok kifejezetten éhes, inkább ideges, de úgy érzem, ezek az apró jelek fontosak. Csak ezért jelentem be az igényem a kajára. Erre a nővér Smith fegyőrnő felé fordul, aki bólint. - Menjen csak, majd én felügyelem.
Alig hogy kilép a nővér, máris nekiszegezem a kérdést, pedig még csak a mellkasom kezdi kiszíjazni, amit a két kezem követ.
- Mi történt a pillangómmal?
A nő arcán halvány mosoly suhan át. - Hallottam a kollegáktól, hogy rögtön ez volt az első szavad korábban is. Ne aggódj, Pilli jól van. Neked viszont minél előbb rendbe kell jönnöd, hogy visszamehess, mert nem tudom a végtelenségig kibulizni, hogy Pillit ne rakják vissza a cellájába. Szóval egyél! - tolja elém az ételt. Nem ellenkezek, bár rohadtul nem kívánom, elpusztítok mindent a tányérról.
* * *
Egy hét múlva kerülök vissza a cellámba, ahol már ott vár. Aggódva pillantok rá, mert nem tudom, mikor került vissza, de ahogy felém fordul, és megkönnyebbülten, talán örömmel elmosolyodik, megnyugszom. Nincs nyoma sem fizikálisan, sem lelkileg, hogy bántották volna. Jövök eggyel Smith fegyőrnőnek. Ahogy az őr ránk zárja a cella ajtaját, és eltűnik a folyosón, Thierry is felbátorodik, olyannyira, amennyire nem is számítottam, mert először csak tétován, de aztán egyre tempósabban lép közel, hogy a sérülésemre vigyázva átöleljen.
- Annyira örülök, hogy nem esett komolyabb bajod! - súgja kedvesen. Szívem szerint minimum lesmárolnám, de türtőztetem magam, s csak visszaölelem, lopva beleszívva a hajába. Olyan piszok jó illata van. - Én is örülök, hogy látszólag te is jól vagy. Ugye senki sem bántott, vagy ért hozzád?
|
| Rauko | 2013. 03. 12. 12:35:30 | #25332 |
Karakter: Thierry Papillon
Megjegyzés: ~ Szerelmetes Hyuuumnak
- Ne szédíts, már megháláltad rég, igazából én tartozom! - mondja határozott hangon, mire nekem picit még jobban elkerekednek a szemeim. Micsoda? Én?! - Nem ismersz meg, igaz? - kérdezi egy sóhaj után. Nemlegesen intek a fejemmel. Igaz, nagyon ismerős, de fogalmam sincs, hogy ki ez pontosan és honnanismerném. Bár ezek szerint alahonnan tényleg kellene.
- Semmi baj - mondja kedvesen, kicsit elüldözve a rossz kedvemet. Legalább nem olyan, mint amilyennek a fegyőrnő mondta a buszon. - Gyere, menjünk beljebb, nézz körbe az ideiglenes lakhelyeden. Ne aggódj, nem bántalak. Ha akarnálak, már rég megtettem volna, erre mérget vehetsz.
Bólintok, majd bentebb lépek és körbepillantok.
- Melyik ágy lehet az enyém?
- Amelyiket szeretnéd! A felső, vagy az alsó, tök mindegy nekem, a kedvedért szívesen költözöm. - Teljesen meglep. Nem ilyennek gondoltam, picit sem ilyenre számítottam. Jól esik a kedvessége, nem is arról van szó, hogy nem, csak nem tudom hova tenni.
- Á, igazán nem szükséges, jó nekem az is, amelyiket nem használtad eddig...
- Szeretném, ha választanál. Igazán boldoggá tennél vele! - Ez komolyan egyre félelmetesebb....
- Mindig is szerettem volna az emeletes ágy felső részén aludni, de sosem volt rá lehetőségem - felelem aztán, ha már szabad választani, akkor miért is ne?
- Bár nem ez a legjobb hely, de ha már itt vagy, használd ki a lehetőséget! Ezennel a tiéd a felső ágy.
- Igazán köszönöm.
- Nincs rá szükség, igazán. Örülök, hogy mosolyt csalhatok az arcodra ööö... Bocsi, de nem tudom a neved... - jegyzi meg, mire nekem is leesik, hogy ő mennyire kedves, én meg milyen bunkó vagyok! És ez olyan nagyon kellemetlen!
- Thierry Papillon - mutatkozom be neki, nyújtva a kezem.
- Rhys Barengates. Örvendek. - Elfogadja a kezemet, ami nekem kifejezetten tetszik. Ezek szerint tényleg lehet esélyünk barátkozni.
- Én is, igazán. Az az igazság, hogy félelemtesebbnek képzeltelek. Azt mondták, hogy igen veszélyes és durva alak vagy.
- Nem is hazudtak sokat. Figyelj, lehetek indiszkrét? - kérdezi. Megmondom neki, hogy persze, hogy lehet. - Egy ilyen rendes, sőt, túl rendes és naiv srácot, mint amilyen te vagy, miért csuknak le?
Hah, megint ez. Gondolni sem akarok rá...
- Kissé lehetetlen a történet, valószínűleg el sem hinnéd - válaszolom, de ahogy megérint, megrémülök picit, és láthatóan neki is van valami baja ezzel, hiszen elkapja azonnal akezét.
- Bocsánat. A kérdésemre sem kell válaszolnod, ha nem szeretnél. Megértem.
Mindennél többetjelent, hogy nem követelőzik. Idővel úgyis elmondom neki a dolgokat, de most nem akarom.
- Figyelj, mondok egy fontos aranyszabályt, amit mindenképp tarts be, rendben? Megígéred? - Megígéremneki és kíváncsian figyelek rá. - Soha, semmilyen körülmények között és semmilyen okból ne menj sehova nélkülem.
- De miért?
Kifelé mutat egy sóhaj után.
- Látod odakinn a többieket? Mind bűnöző - mint én, de ez mellékes. -, mind be van zárva már egy jó ideje, és hidd el, ha egy csepp esélyük is van rá, nem gondolkodnak el azon, hogy helyes-e vagy sem, lekapnak a tíz körmödről, és úgy megpakolnak, hogy utána egy ideig lábra sem állsz. Nem szeretnéd, igaz?
MICSODA?! Dehogy akarom ezt! Utálom az erőszakot! Bár ez felvet egy kérdést...
- Te is... azt akarod tőlem?
- Nem. Én nem lennék képes bántani. Sőt, azt sem tudnám elviselni, hogy más bántson. Ha bárki megpróbálná, kiontanám a belét.
- De miért tennél ilyet értem? - kérdezem őszinte kívéáncsisággal. Miért ennyire kedves?
- Remélem, egyszer majd emlékezni fogsz rá, de ha nem is, egyelőre nincs itt az ideje, hogy elmondjam - feleli, én pedig megelégszem a válasszal, de akaratlanul is elkezdek gondolkodni, hogy miről lehet szó. - Mesélj magadról kicsit, kérlek! Bármit, amit fontosnak tartasz, és méltónak ítélsz arra, hogy megoszd velem - pillant rám, kirángatva a gondolataimból.
- Hát, nem is tudom, hogy mit mondjak. - A számba veszem a mutatóujjamat, így gondolkodom. Észre sem veszem, hogy szopogatni kezdtem, csak amikor hangos vita robban ki a cella előtt és a cellában. Egy rab kintrőlolyan ajánlatokat tesz, mint a buszon, arra vonatkozóan, hogy mikrt szopogathatnék még az ujjacskáimon kívül, Rhys pedig felajánlja neki, hogy milyen húsevő állatokkat szopogattassa magát.
- Bocsánat - hajtom le a fejem, majd leülök mellé, az ő ágyára.
- Semmi baj, csak az ilyesmire tényleg figyelj oda dorgál meg, de kedves marad még így is. - Ha azt hiszik, hogy csábítgatod őket, sokkal rosszabb lesz, hidd el. - Bólintok, tudom, hogy igaza van és én tényleg nem akartam, de olyan bután jönnek ki a dolgok. - De emiatt ne legyen ilyen rossz a kedved, mondtam, hogy megvédelek - mosolyog rám. Ahogy rápillantok, szinte erőt ad, annyira kedves és magabiztos. - Most viszont mesélj.
És én mesélek. Mindent. Elmondom neki, hogymennyi idős vagyok pontosan, ezen picit még nevetünk is, mert nem látszom szerinte sem annyinak. Elmesélem, hogy francia vagyok, és erről is beszélgetünk aztán, hogy a szülőhazám mennyire szép hely, hogy szívesen elmenne, én pedig visszamennék. A családomról próbálok neki nem mesélni, ahogy róla sem, aki ezt tette velem, de nem tudom kikerülni a témát, azt hiszem. De akkor el kellene mondanom neki minden mást is.
- A többire... vissatérhetünk picit később? - kérdezem félve. Most lehet, hogy megharagszik, vagy megsértem, mert azt hiszi, hogy nem akarom elmondani. - Szó sincs arról, hogynem szeretnék a többiről beszélni, csak tudod... nehéz lenne. Még túl friss az egész, és túlságosan fáj - mosolygok rá szomorkásan.
- Valaki bántott? - kérdezi azonnal.
- Mondhatjuk így is. Átvert és... azt hiszem, kihasználta, hogy engem nagyon könnyű becsapni. Mert hát hajlamos vagyok a szép dolgokat látni, de valamiért még itt is. Mármint... - Felnézek rá. Ő épp rám néz, így a szemébe nézhetek, és teljesen elmélyülök a tekintetében. Ő is az enyémben mondjuk... - Mármint ha nem lennél itt, ez a hely nekem biztosan maga a pokol lenne. Már a buszon is ronda dolgokat mondott mindenki. Smith fegyőrnő védett meg, ő beszélgetett velem - fejezem be halkabbra véve a hangomat.
- Akkor pláne áll, amit mondtam. Ha én nem vagyok ott, vagy ő, akkor... ne. Ne is kerülj ilyen helyzetbe. Én mindig veled leszek - kacsint rám.
Elpirulok, és hogy ezt leplezni tudjam, elfordítom picit a fejemet is. Fogalmam sincs. hogy pontosan miért, de anniyra jó érzés, hogy itt van mellettem. Megnyugtat teljesen a gondolat, hogy ő nem akar tőlem semmi olyat, nem azért van, hogy azt megadjam neki. Kedves, és állítólag valami fontosra emlékeznem kellene vele kapcsolatban.
Felé fordítom a fejem. Ő engem néz, így a szemébe pillantok megint, és hirtelen azt sem tudom, hogy eddig mire gondoltam,annyira elveszek a tekintetében.
Igazából fogalmam sincs, hogy meddig ülünk egymást nézve, amikor meghallom a rácsok felöl Smith fegyőrnő hangját.
- Pilli, eljött a zuhanyzás ideje. - Rajtakapottan pirulok el és hajtomlea fejem, majd felé pillantok. Felvont szemöldökkel néz rám. - Mi volt ez?
- Semmi - feleli helyettem Rhys. - Velem jön.
- Ha ő is akarja. - Egymásra néznek, de valahogy egyik sem látszik olyan nagyon idegesnek.
-Én... én szeretnék vele menni zuhanyozni. Meg itt ismaradni. Rhys nagyon kedves velem - mondom halkan a fegyőrnőnek. Még jobban felvonja a szemöldökét, és határozottan meglepett szemekkel néz Rhys felé. Ő nem szól, én viszont gyorsan az ágyamhoz lépek és felveszem a törülközőt. Mire visszafordulok, a fegyőrnő már nincs ott, Rhys pedig a rács előtt áll és rám vár.
A zuhanyzós részbe érve meglep, hogy mennyire tiszta. Nem ilyenre számítottam, ez igazán pozitív csalódás. Rhys ígéretéhez hűen egy pillanatra sem hagymagamra, folyamatosan ott áll mellettem, engem figyel, ha épp mögötte vagyok pár lépéssel, és miközben öltözök lefelé is állandóan engem néz.
Olyan kedves, hogy ennyire figyelemmel kíséri minden lépésemet. Jól esik, hogy ilyen nagyon figyel rám, így biztos, hogy nem lehet bajom.
Amikor viszont már meztelen vagyok, az a férfi, aki a cellánk előtt állt, mikor megjöttem, mellé lép és eltereli a figyelmét, valami fontosról lehet szó, hiszen Rhys azonnal rá néz, ahogy elkezd beszélni a férfi. Mögém vsiszont hirtelen beáll valaki és csak nyikkanni van időm, ahogy hirtelen berántanak az egyik kabinba. Felillantok, és megijedek,hiszen egy hatalmas darab, néger férfi áll előttem, ragadozóvigyorral nézeget, majd a fal felé fordít és érzem, hogy akarja.... nagyon.
- Rhys! - szólongatom hanggosan. Tudom, hogy most meg fog menteni, hiszen megígérte, és biztos vagyok benne, hogy nem hagyja, hogy ez az állat bántson!
|
| ef-chan | 2013. 02. 12. 02:08:03 | #25126 |
Karakter: Rhys Barengates
Megjegyzés: (Pillangómnak)
Unottan burkolok az ebédlőben. Azt rebesgetik, új rabok jönnek majd. Kíváncsi vagyok. Biztos jön majd megint egy adag pöcs, akit majd jól móresre kell tanítani. Mit számít, már csak kismillió nap az 55 évből, és szabadulok - igazából jóval előbb, ebben biztos vagyok, mert ha nem visz ki innen valami ügyvéd, hát bizony megszököm magam. S akkor végre megkeresem. Valahogy, de megkeresem. Ahogy azt a rohadékot is, aki ide juttatott. Mert hogy nem fog azok után vígan, a fejével a nyakán mászkálni, hogy ide dugott, az tuti. Egyszerűen kinyírom a faszba, aztán majd oda lehet magával, hogy elárult. Mert éreztem, éreztem, hogy nem kellett volna benne megbíznom, de vagy elfogadtam a közvetítését, vagy nem álltak volna szóba velem. Már megtennék, csak hát, a másik fél már ropogósra süttette múlt hónapban az agyát a villamosszékben. Hogy lehet megbízni egy nyomorult téglában? Sőt, hogy lehet ennyire messzire jutni, ha egy rohadt téglát sem képes felismerni?! Lassan már a nagymenők között is válogatnom kell, mert minden IQ-fighterből bandavezér lehet már manapság...
Mindegy, legalább jól elláttam pár alak baját, és nem hagytam magam könnyen elkapni.
Na de a mai főbb probléma, hogy lesz egy szobatársam. A neve alapján valami nyápic, de voltak már csodák, így már tegnap óta készülök a fogadására, és ha kell, addig verem a képét a falba, amíg fel nem fogja, hogy én vagyok a cellában a főnök, neki meg kuss a neve. Tuti buzi. Mert hogy más nem tartaná meg a Pillangó nevet, az fix. Remélem, még balfék is, és sokat pofázik, hogy ha nem nagy darab és erőszakos, hát ezért verhessem a fejét a falba, levezetve a feszültségem. Sőt, ha nagyon pattog, hát még fel is dugom neki, de az öklöm, hogy tuti véresre szaggassam.
- Készülsz már, Rhys? - érdeklődik a velem szemben leülő Tom. Gyilkosan villantom rá tekintetem, mire azonnal meghúzza magát, megértve, hogy rohadtul nem vagyok kíváncsi a jópofizására.
- Ha meg akarod dugni köszöntésképp, hát kurvára nem érdekel, csak ne a cellámban fajtalankodj, hanem minimum húzd a beled vele a fürdőbe - vetem még felé, majd gyors mozdulatokkal belapátolom az utolsó falatokat és faképnél hagyom az asztalon hagyva a tálcám, hogy takarítsa el utánam, én pedig méretemhez képest nagymenőn, zsebre dugott kezekkel távozom az ebédlőből senkit se méltatva még a pillantásommal se.
* * *
Lustán és érdektelenül rugdosom a cella oldalát szabad foglalkozás címszóval, amikor Tom hangját hallom, ahogy a szomszéd cellából jelent: - Nézd már Rhys, ott jön a szobatársad!
Egy picit elfordítom a fejem, hogy kileshessek a cellán. Első és egyben legegyszerűbb opció lépett életbe, kis gebe, lepkefing izomzattal. - Ja, látom - kommentálom is. - Csini husinak tűnik így messziről.
Fel is tápászkodom, hogy Tom mellé lépve megvizsgálhassam jobban. Szerencsétlen nyomorék, szerintem két órát sem adok neki, és hülyére kefélik. Valószínű olyannyira, hogy utána a következő hetet a kórházi részlegen is tölti majd. Ha szerencséje van, addigra leharcolják, kié legyen, és csak egy valaki használja majd farokpolírozónak, rosszabb esetben egy csoport, még rosszabb esetben mindenki, akire rájön.
Nem is foglalkoznék vele többet, ha nem pillantanám meg az arcát, hiába rejti. Az arcomon ülő érdektelenség helyét a döbbent felismerés veszi át. Ez nem lehet!...
Valamit morog nekem a biztonságis, de meg sem hallom, egyszerűen fel kell dolgoznom, hogy képes legyek kontrollálni a döbbenetet felváltó örömöt, mert legszívesebben a keblemre ölelném!
Az idillt viszont Tom reszelős hangja töri meg: - Helló kicsike. - Az agyam eldurran, s a karjánál fogva rántom vissza a meginduló hiénát, majd az újonc mellé lépve pillantok rá fenyegetően, éppc csak nem vicsorogva: - Ez az enyém.
- Ki akarod sajátítani? - hányja szememre nonverbálisan is vádját.
- Ki hát - jelentem ki határozottan. Rohadtul leszarnám, kivel szórakozik és mennyire, ha nem RÓLA lenne szó, de ŐT nem adom senkinek! Ezt nyomatékosítom is. - Az én szobatársam, csak én nyúlok hozzá, ha más is megteszi, letépem a karját!
Ahogy azt elvártam - jó pár orrot betörtem érte kezdésnek - meghátrál, és a környéken levők is inkább továbbsétálnak, más szórakozást keresni.
- Kö... köszönöm - néz fel végre rám kissé több bizalommal. - Hogy hálálhatom meg a kedvességed? - mosolyodik el, és menten elolvadnék, ha képes lennék rá.
- Ne szédíts, már megháláltad rég, igazából én tartozom! - jelentem ki vidáman, ám az arca arról árulkodik, hogy nem ismer meg, amely kissé lehűt. Fel is sóhajtok. - Nem ismersz meg, igaz?
Elpirulva rázza meg nemlegesen a fejét. Sejtettem... miért is lenne minden hirtelen tökéletes? Ettől függetlenül még határozottabban meg vagyok róla győződve, hogy minket tényleg egymásnak teremtett az ég - még ha nem is hiszek sem az Istenben, sem a teremtésben -, különben nem találkozhattunk volna össze ilyen lehetetlen helyen.
- Semmi baj - nyugtatom meg. Bizonyára csak nekem volt jelentős esemény, neki nem annyira, mert ahogy rápillantok - s ez sajnos nem dicséret - tipikusan olyan érzésem támad, hogy ő az a kis hülye, akit bárki csőbe húz, ha van elég bőr a képén, de minimum zsigerből kihasznál. Ez pedig sehol sem előny, főleg nem ezen a tetves helyen. - Gyere, menjünk beljebb, nézz körbe az ideiglenes lakhelyeden - mondom kedvesen invitálva befelé a cellába. Picit elgondolkodik, de mosolyom rávillantva nyugtatom meg. - Ne aggód, nem bántalak. Ha akarnálak, már rég megtettem volna, erre mérget vehetsz.
Picit megszeppenve bólint ismét, de végre beljebb merészkedik, körbenézve.
- Melyik ágy lehet az enyém? - érdeklődik udvarias szerénységgel.
- Amelyiket szeretnéd! - vágom rá azonnal. - A felső, vagy az alsó, tök mindegy nekem, a kedvedért szívesen költözöm.
- Á, igazán nem szükséges, jó nekem az is, amelyiket nem használtad eddig - szabadkozik, de megrázom a fejem.
- Szeretném, ha választanál. Igazán boldoggá tennél vele! - Szeme elárulja, hogy második mondatommal megfogtam, majd bizonytalanul a felső, emeleti ágyra mutat.
- Mindig is szerettem volna az emeletes ágy felső részén aludni, de sosem volt rá lehetőségem - mondja szerényen, de a szemében izgatott öröm csillog.
- Bár nem ez a legjobb hely, de ha már itt vagy, használd ki a lehetőséget! - kacsintok rá. - Ezennel a tiéd a felső ágy.
Szemérmesen elmosolyodik lesütve a szemét: - Igazán köszönöm.
- Nincs rá szükség, igazán. Örülök, hogy mosolyt csalhatok az arcodra ööö... Bocsi, de nem tudom a neved... - vakarom meg zavartan a fejem, mert rohadtul nem figyeltem ám a nevére, és csak annyira jegyeztem meg, hogy egy elcseszett pillangóról kapta a vezetéknevét, de akkor egy olyan emberre gondoltam, akit minden bizonnyal zsigerből utáltam volna, hozzá viszont egyenesen illik ez a vezetéknév, mintha rá öntötték volna, vagy neki találták volna ki kizárólag.
- Thierry Papillon - mutatkozik be, kinyújtva puha és pöttömnek tűnő kezeit. Pedig az enyém sem nagy, de ő ha kétszer ekkora lenne is, pici, szeretnivaló, törékeny tündér lenne. Az én tündérkém!
- Rhys Barengates - fogadom el kinyújtott kezét, és gyengéden megszorítva rázom meg határozottan. - Örvendek.
- Én is, igazán - mosolyog, majd hozzáteszi édes naivitással gondolkodva el. - Az az igazság, hogy félelemtesebbnek képzeltelek. Azt mondták, hogy igen veszélyes és durva alak vagy.
- Nem is hazudtak sokat - vallom meg cseppet sem szégyellve, de ő nem nagyon van lenyűgözve. Pedig ez itt büszkeség, hé! - Figyelj, lehetek indiszkrét? - nézek pont ezért mélyebben a szemébe. Mert bár tök mellékes a gondolat, egyáltalán nem fér mégse a fejembe, mit kereshet itt.
- Hát... persze - fürkész kissé megint megszeppenve, így visszább veszek magamból, hogy ne legyen számára kényelmetlen a helyzet.
- Egy ilyen rendes, sőt, túl rendes és naiv srácot, mint amilyen te vagy, miért csuknak le?
Valóban indiszkrét lehet a kérdésem, mert megint kissé lehajtja a fejét, mintha kerülni szeretné a tekintetem.
- Kissé lehetetlen a történet, valószínűleg el sem hinnéd - kertel, mire a vállára teszem a kezem, de meg is bánom, mert megrezzen, így el is kapom onnan az ujjaim, mintha égetne minimum.
- Bocsánat - szabadkozom rögtön, majd hozzáteszem. - A kérdésemre sem kell válaszolnod, ha nem szeretnél. Megértem.
Hálásan bólint. Hah... Reménykedtem benne, hogy elmondja, de nem lehetek türelmetlen. Mindennek eljön a maga ideje. S mostantól kezdve rengeteg közös pillanatunk lesz, amikor megnyílhat.
Basszus! Olyan gyönyörű!
- Figyelj, mondok egy fontos aranyszabályt, amit mindenképp tarts be, rendben? Megígéred?
- Megígérem - rebegi. A kis édes. Még csak meg sem várta, hogy kibökjem, mi az. Olyan naiv, hogy az már szinte fáj... Az elhatározásom azonban még nagyobbra nő pont emiatt.
- Soha, semmilyen körülmények között és semmilyen okból ne menj sehova nélkülem.
- De miért? - pislog rám, édesen kíváncsian döntve oldalra kissé a fejét, mint egy kisgyerek.
Felsóhajtok, majd kezemmel kifelé mutatva kényszerítem arra a tekintetét.
- Látod odakinn a többieket? - Bólint. Persze, hogy bólint, hogyne látná őket. - Mind bűnöző - mint én, de ez mellékes. -, mind be van zárva már egy jó ideje, és hidd el, ha egy csepp esélyük is van rá, nem gondolkodnak el azon, hogy helyes-e vagy sem, lekapnak a tíz körmödről, és úgy megpakolnak, hogy utána egy ideig lábra sem állsz. Nem szeretnéd, igaz?
Hevesen megrázza tagadólag a fejét. Sejtettem. Senki nincs, aki ezt akarná. Ugyanakkor kívánatos ajkai szóra nyílnak: - Te is... azt akarod tőlem?
- Nem - válik önkéntelenül is szelídebbé az arcom. - Én nem lennék képes bántani. Sőt, azt sem tudnám elviselni, hogy más bántson. Ha bárki megpróbálná, kiontanám a belét.
- De miért tennél ilyet értem? - kérdez vissza, és ha nem tenné mindezt olyan ártatlanul pillogva rám, esküszöm azt hinném, hogy flörtöl.
- Remélem, egyszer majd emlékezni fogsz rá, de ha nem is, egyelőre nincs itt az ideje, hogy elmondjam - főleg, mert a falnak is füle van ezen a nyomorék helyen, és nem szeretnék közröhej tárgya lenni. Előtte nem szégyellem, de ha mások hallják, azt hiszik, elpuhultam, és oda a kiharcolt pozícióm. Márpedig egyelőre nem örvendhetek széles talpnyaló-tábornak, így ha nem vigyázok, könnyen összeesküdhetnek ellenem, amit most már miatta sem engedhetek meg magamnak.
Viszont letelepedek, kijelölve számára is a velem szemközti helyet az alsó ágyon. Mert iszonyatosan kíváncsi vagyok, és mindent, de mindent tudni akarok róla, amit csak hajlandó elmondani magáról.
- Mesélj magadról kicsit, kérlek! Bármit, amit fontosnak tartasz, és méltónak ítélsz arra, hogy megoszd velem - nézek rá mohón, mert inni akarom szavait, amelyekkel mézédesen dallamos hangján kényezteti fülemet, s közben kielégíti lelkem mohó vágyát.
|
| Rauko | 2012. 12. 31. 14:39:25 | #24721 |
Karakter: Thierry Papillon
Megjegyzés: ~Hyuuumnak
Már a buszon ülök. Sok, leláncolt rab között, akik ténylegesen gyilkoltak, rabolt vagy erőszakoltak, és olyan…. kicsinek érzem magam.
- Hé, cicus! Téged aztán jól meg fogunk dolgozni odabent!
- Bárcsak velem kerülnél egy cellába... megmutatnám neked, hogy milyen az igazi kéj.
- A farkamtól szétszakadna a kis segged!
Olyan hihetetlen. Ilyen helyeken, mintha sikerülne összeszedni a világ legperverzebb homoszexuálisait, bár az ügyvédem szólt, hogy vigyázzak, mert bent nincs nő és én pont jó pótlék vagyok a helyes pofimmal meg a vékony testemmel. Nem foglalkozom velük, próbálom teljesen ignorálni őket, de láthatólag az őröket zavarja, ugyanis egy hátrajön, és megáll a busz végében. Egy férfi. A megjelenésére kicsit elcsendesednek, de aztán jön egy női fegyőr és megint elkezdik, csak neki. A nő és a férfi együtt viszont gyorsan lecsendesítik őket, és a nő, mivel én vagyok legelöl, mellettem áll meg.
- Hogy kerül egy ilyen kis tündérke egy ilyen helyre? - kérdezi.
- Úgysem hinné el, ha elmondanám, hölgyem - felelem mosolyogva.
- A nevem Smith fegyőrnő.
- Thierry Papillon vagyok, szívesen kezet is fognék, csak hát… - Mosolyogva lengetem meg a láncot, amitől az arcomat sem érem el. A mellkasomig ér fel a kezem.
- Papillon mint pillangó? - kérdezi. Bólintok. - Illik önre.
- Köszönöm, ez kedves. A régi barátaim gyakran hívtak pillangónak, otthon pedig Pillinek. - Elmosolyodom az emlékekre, de el is szomorít, így az egész gyorsan átcsap egy szomorkás kifejezésbe, egy pár könnycseppel.
- Erről szokjon le, ha nem akar gyorsan megdögleni odabent - jelenti be, kissé durván. Tudom, segíteni akar, csak a helyzet maga annyira rossz. - Ha gondolja, megnézhetem, ki lesz a cellatársa, és tudok mondani róla pár szót.
- Ön is ott fog dolgozni? - csillannak fel a szemeim. - Azt hittem az ilyen járatokon csak olyanok vannak, akik nem.
- Ez így is van, de egy olyan személy kell, aki a börtönből jön, hogy irányítsa az elhelyezést odabent. Különböző emeletek és szárnyak, és nem mindig van a portáról idő kiszabadulni. Így könnyebb. - Rántja meg a vállát. A haja egy hanyag copfba kötve a feje tetején, olyan barnás-vöröses színű, kifestve természetesen nincs és a körmein sincs festék.
Elindul előre, majd látom, hogy mappába néz bele, hümmög párat és visszalép.
- Hát, nincs szerencséje, Pilli. Ugye nem zavarja, ha így hívom? Kedves név.
- Nem, nem zavar - felelem. - De miért is nincs szerencsém?
- Rhys Barengates. Piti bűnöző, de most elég komoly dolgokat szedett össze. Csalás, lopás, két rendbeli testi sértés és megvert egy kiérkező rendőrt is. Pont az én műszakomban hozták be három napja, elég problémás, és kissé félelmetes fazon - húzza el a száját. - De ne aggódjon, majd én vigyázok önre, PIlli! - A mosolya kedveskedőnek látszik, olyan, mint valami picike fénysugár ezen a mocskos helyen.
* * *
Két órás buszozás után végre beérünk. A portán természetesen levesznek minden holminkat, de Smith fegyőrnő ígéretéhez hűen végig a közelemben van és a lázongókat, vagy a zaklatóimat is ugyanolyan büntetéssel inti fegyelemre, és szinte egyedül tartja a fegyelmet a folyosón, amíg haladunk a kijelölt cellák felé.
A buszon tizenketten utaztunk, ebből az én szintemre még öten jönnek rajtam kívül, a másik hat elítélt súlyosabb bűnöket követett el, őket egy másik szárnyba viszik. Azt suttogta mögöttem egy néger srác, hogy az egyiküket tizenkilenc nő megerőszakolásával és meggyilkolása miatt zárták be. Állítólag a lapokban is volt. Bár a többiekről nem tudok meg sok mindent, talán nem is baj, mert nem érdekel most senki és semmi, csak érdeklődve figyelek mindent. Nyolcvankét év itt…
A fegyőrnő elmondta, hogy nem fogják levágni a hajam, amíg nem lesz baja, de vigyázzak vele, és azt javasolta, hogy a cellában se nagyon szóljak majd a társamhoz. Elég, ha megtartom azt a bizonyos három lépést, ha neki mégis az emeleti ágy kell, adjam át, és amint lesz rá mód, javasolni fogja, hogy helyezzenek át. Azt is elmesélte, bár azt még a buszon, hogy az öccse, aki egy lövöldözésben halt meg hat éve, korombeli lehetne és szerinte hasonlóan nézne ki, mint én. Biztosan ezért segít ennyit.
Ahogy aztán beérünk arra a részre, ahol a cellák vannak, mindenkit felfelé, az emeletekre irányatanak, engem viszont a földszinten vezetnek. Egy másik fegyőr indul el a többiekkel, engem Smith kísér lent, és csak figyelem a sok, engem vizslató, szinte éhes szempárt, hallgatom az undorító beszólásokat, majd ahogy közeledünk, egy beszélgetés hangjai ütik meg a fülem.
- Nézd már Rhys, ott jön a szobatársad! - Érces, karcos hang.
- Ne foglalkozzon velük, épp szabad foglalkozás van, de amíg itt vagyok, nem jönnek közelebb - hallom meg a fegyőrnő hangját is.
- Ja, látom. Csini husinak tűnik így messziről. - Ez biztosan a cellatársam hangja lesz. De ahogy közelebb érek és végre fel tudom emelni a fejem, meglep.
Valahonnan…. mintha…
Ahogy aztán közelebb érünk, meg tudom figyelni még jobban. Fiatalabb, mint én, szerintem huszonöt éves sincs, furcsa színű hajával kitűnik a tömegből és az arca kifejezetten férfias. És ismerős. De nem tudom, hogy pontosan honnan.
- Minden rendben legye, Barengates! Visszajövök, megnézlek később, Thierry - néz most rám, kevesebb szigorral, és elindul visszafelé. Én félénken emelem fel a fejem. és rögtön meg is látom a cellatársammal beszélgető férfit, túl közel hozzám.
- Helló kicsike. - Ideje sincs folytatni vagy hozzám érni, Rhys elkapja a kezét és ellöki tőlem, majd mellém lép, de ő sem ér hozzám.
- Ez az enyém. - A hangja most kemény, szinte félelmetes és nem is igazán értem,. hogy mi történik itt.
- Ki akarod sajátítani? - kérdezi morcosan a másik.
- Ki hát. Az én szobatársam, csak én nyúlok hozzá, ha más is megteszi, letépem a karját. - Pár pillanatig csend, még a körülöttünk állók is inkább elindulnak másfelé. mire a másik férfi is morog valamit, és elmegy az emelet felé.
- Kö… köszönöm - motyogom, és felnézek rá. - Hogy hálálhatom meg a kedvességed? - mosolygok rá kedvesen, de ő mégis olyan furcsán néz rám. Mintha örülne nekem? Nem tudom megállapítani, hiszen nem ismerem sem őt, sem az emberi mimikát igazán jól, de furcsa, ezt én is látom. Egy ismeretlen srácra nem néz így egy másik srác!
|
|
