|
|
Szerepjáték
(Yaoi)
| timcsiikee | 2018. 06. 23. 14:16:48 | #35521 |
 Karakter: Kurawa Ennosuke
Megjegyzés: ~ Shujinak
Nosu:
A reggel mindig egy őrültek háza, legalábbis ezt állítja anyám minden alkalommal, amikor a lányokat munkába és iskolába küldi. Mindig csodálom érte, hogy annyira kreatívan készíti el az ebédeket, uzsonnákat, hogy vagy maga az étel, de van amikor csak a csomagolás kap valami extra díszítést. Csak onnan tudom, hogy másoknál persze ez nem nagyon van így, mert általánosban voltam már barátoknál aludni, nem mellesleg vannak havonta egy-egy napok, amikor anya sem ilyen. Fumiko indítja a „nem kell kaja” sort azzal, hogy megbeszélésre megy, nem lesz most erre ideje. Ebben Yuriko követi, arra panaszkodva hogy megint túl sokat pakolt neki enni, ennyit biztos, hogy nem fog, inkább vesz majd salátát, és Azami lenne a harmadik ebben, mondván tegnap ő vitt kettőt a barátnőjének, ma ő fog vinni, de anyum rábeszélni – az én segítségemmel – hogy akkor is vigye el, nem baj ha hazahozza végül az ebédet, de nem szabad semmit sem a véletlenekre bízni. Mivel a többiek vagy viszik az ebédet, vagy itthon lesznek úgyis, ezért a kettő megmaradt bentot elpakolom megköszönve a fáradozást. Majd megosztom Shujival, egyet meg félreteszek a délutáni edzésre is, mindig jó a plusz energia, és legalább anya is boldog, hogy semmi nem megy kárba.
~*~
Nem ritka jelenség, hogy az iskola felé futok össze barátommal, így van időn a kezdés előtt is kicsit beszélgetni. Básr csodálom hogy mindig mennyi mindent tud mondani, és annyira hihetetlen számomra, amikor valaki, bárki a suliból azt mondja, hogy „ó, az a szótlan srác?”, de hiába cáfolom és mondom ugyan úgy bárkinek, hogy csak ismerje meg, tényleg nem szótlan, valahogy elterelődik mindig a szó. Az élet egy olyan rejtélye, ami nem tudom valaha megoldódik-e magtól.
- Nosu, Nosu! Ohayou!- olyan vidáman teper mellém, hogy lerí róla, nagyon örül valaminek, pont ezért is leszek kíváncsi hirtelen mi az, amit tegnap még nem mondott el.
- Mi ez a széles jó kedv kora reggel? – mert azért tényleg ritka, hogy iskola előtt legyen ilyen hiperaktív.
- Két dolog is van! Az egyiket majd megmutatom a teremben, itt lapul a táskámban – ebből már érzem, hogy megint fényképnézegetés lesz, eleinte zavaró volt, de már szerencsére hozzászoktam, hogy olyan furán sok képen látom vissza magam - A másik pedig, hogy ráérsz-e szombaton?
Hirtelen ér a kérdés, mert nem számítottam rá, egy pillanatra össze is zavarodom, hogy most kellene-e emlékeznem valamire, vagy sem-
- Szombaton? – bár várom, hogy közben folytassa, ezért is húzom el a gondolkodás mellett az időt, de kivárja a választ, ezért érzem még komolyabbnak a kérdést, de mivel semmi, de semmi nem jut eszembe, ezért bátrabban merek végre válaszolni neki. - Emlékeim szerint nincs különösebb dolgom.
- Akkor most már van dolgod, és nem érsz rá – jelenti ki, nagy örömmel, amitől én is mosolyogni kezdek, egészen addig míg „orrom alá” nem kapok egy papírt amit kíváncsian kezdek olvasni, de még csak sejtem mi akar rajta a lényeg lenni, amikor végre ő is kiböki nekem a dolgot. - Hát nem nagyszerű?! Sōichirō Hoshi ellátogat Shibuyába, és közönségtalálkozó rész is lesz, nem csak aláírás meg elõadás. Arra gondoltam, hogy feltehetnénk neki pár kérdést arról, hogyan is lehet valakiből seiyuu, mire érdemes a hangsúlyt fektetni, még mindig van idõnk, akár egy évet csúsztathatunk is, és kereshetünk valami felkészítő tanfolyamot. Nem fantasztikus?
Annyira kedvesen lelkes, de rám hirtelen elég nagy nyomás kerül, mert annyira ismer már engem, mondhatni közös célunk lett a seiyuu lét, de annyira nem érzem magam ebben jónak, biztos ezzel rontom el, de ezzel mindig csak magamnak generálom a pesszimizmust annak ellenére hogy nem szeretek így gondolkodni. Mégis megpróbálok magamra jó kedvet erőltetni, de még a nyomába sem ér az igazi örvendezésnek.
- De. - Ez persze Shujinak azonnal fel is tűnik, pedig annyira reménykedtem benne, hogy sikerült, de ahogy hirtelen elém áll duzzogva – Nani? – bár reflexből mondom ki de már előre érzem mi lesz a puffogás tárgya.
- Olyan lelkesnek látszol, mint egy döglött légy. Azt hittem, teljesen feldobódsz, és ha ezt nem is mutatod ki, legalább csillogás költözik a szemedbe, de semmi. Néha úgy érzem, hogy egyedül én akarom ezt a seiyuus, dolgot, pedig te meséltél róla nekem.
A legjobb és legborzasztóbb egyben, hogy igaza van, én rángattam bele akaratlanul is, de anno annyira szenvedélyesen tudtam erről mesélni, hogy őt is bevonzottam vele, ami… mint később kiderült a családja nem feltétlen örült ennek, de Shuji reménytelenül hajthatatlan mindig, ha kitalál valamit, nem tudtam volna lebeszélni erről ha akarnám se. Az sem javít a helyzeten, hogy nem is akartam soha igazán lemondani róla, mert a közös hanganyagok készítése mindig annyira szórakoztató, nem szívesen mondtam volna le róla. Önző vagyok ugye?
- Nem erről van szó… Csak arra gondoltam, hogy mi van, ha olyasmit hallunk, ami még inkább teljesíthetetlennek tûnik. Jó lenn találni valami B verziót… - gyermeteg mód szeretnék úgy kapaszkodni egy álomba, hogy kizárom minden negatív oldalát, ami hiába tudom, hogy nem működik és nem a legérettebb dolog, ez az egy, amiről nem tudok teljesen leszokni.
- Hányszor mondjam még el neked, hogy ha meg sem próbálod, biztosan nem fog menni, legalább egy kis erõfeszítést bele kell tenni, aztán jöhet a B terv, elvégre jó tanuló vagy, egy csomó lehetõség áll elõtted. Te is mehetsz üzleti fõiskolára, és apád nyomdokaiba léphetsz, vagy tanulj menedzsernek, és alkalmazlak – a végét már hallhatóan is játékosan teszi hozzá. Őszintén szólva annyiszor ugratott már vele, hogy tényleg elgondolkodtam rajta, a családja is örülne neki, és biztos jót tenne neki is, de mindig annyira lelkesen vonz vissza a seiyuu világba, már csak azért sem említem meg neki ezeket a hanyatló gonfolatokat, mert csak újabb adag dorgálást kapnék érte.
- Igaz, igaz – alapul veszem az egyik általa írt darabot, amit anno felmondjunk neki még diktafonra réges-régen, igaz ott csak a beszéd volt meg, a mozzanat nem, de most itt pont megfordítom a dolgot, megfogom a kezét és úgy nézek rá, hogy magam elé emelem, de semmi mást nem csinálok vele. - Köszönöm, hogy mindig bíztatsz – hogy ösztönzöl, hogy nem hagyod elhalványulni az álmodozásom. Szerencsére ahogy terveztem, megenyhül rögtön, amitől mosolyom csak szélesebb lesz hiába rántja vissza magához a kezét.
- Köszöheted is! – végtelenül aranyosnak tartom ilyenkor, amikor látszik rajta, hogy egyáltalán nem haragszik, de próbál úgy tenni még ha igen, miközben saját maga is tudja, hogy nem tudja már álcázni, mókás, és ez egy olyan tulajdonsága, amit nagyon kedvelek, de talán csak mert tudom kezelni és el tudom érni.
A terembe érve viszont a többiek is becsatlakoznak a beszélgetésbe, az óra és edzések lesz hirtelenjében a téma amellett ami tegnap a tévében volt. Ugyan nem nézem a valóságshowkat, inkább csak vetélkedőket, de a nővéreim igen így elég néha csak keresztülsétálnom a nappalin és hallok mindent, azaz majdnem mindent, de a többieknek valamiért az is elég, és szívesen beszélnek róla, még ha nem is formálok véleményt. Néha úgy érzem meghallgatni is elég őket beszélgetés helyett, de mielőtt becsengetnének még szemmel keresni kezdem Shujit, akit megtalálok a helyén, valamit nézegetve, amikor leesik hogy még volt szó – nem szó szerint – arról, hogy hozott még egy meglepit, nyilván a képeket. Szabadkozva intek a többieknek míg felállok a helyemről, és barátom mögé megyek pár pillanatig nézve én is azt a képet, amit éppen bámul, hogy aztán felhívjam magamra a figyelmet.
- Ez a kép kifejezetten jó lett – szerencsére nem haragszik meg érte, hogy nem jöttem azonnal mellé megnézni ezeket, mi több ahogy helyet foglalok még barátságosabbnak érzem mint általában.
- Az a kedvencem – igen, mindig is érzékeltem, hogy nagyon jó az ízlése nem mellesleg nagy tehetsége van hozzá, így mára már csak elvonatkoztatok arról, hogy a legtöbb képen én vagyok és csak magát a képet nézem, ámulva rajta vajon miért nem gondolt még inkább arra, hogy fotós legyen ahelyett, hogy velem kergeti a seiyuu álmokat?
~*~
- Gomen Shuji! Lekéstem az elõzõ buszt – azt inkább nem mondom el, hogy hogyan sikerült, mert lehet nem hinne nekem, pedig sok érdekeset meséltem már a testvéreimről, de van amikor az alapon is túl tudnak tenni. Szerencsére anya mentett ki újra és engedett el, hogy ideje lenne nekivágni a napnak. Vicces volt, hogy olyan izgatott volt ő is mint Shuji, és sajátosan ő is újra elkezdett unszolni, bátorítani, hogy minden aprólehetőséget ragadjak meg.
- Ugyan, előfordul. – ekkor veszem csak észre, hogy míg nem értem ide olvasott, ami nem meglepő, én is szoktam de hogy mit, az már egészen más kérdés-
- Megint ezt bújod?
- Naná! Komolyan meg akarom tanulni, hogy egyre pofásabb legyen a honlapunk. Az anyagok jók, de nem túl figyelemfelkeltõ az oldal, fõleg mert fogalmam sincs, hogy csináljam meg olyanra, amilyenre szeretném, sajnos egyelõre nem jutottam közelebb a megoldáshoz, mert ezeket az alapozó fejezeteket is be kell magolnom, hogy megértsem a többit, ami rá épül, és ami nekem kellene. Arra gondoltam, szerinted mennyire lenne merész akció megkérni Hoshi-senseit, hogy tegyen el egyet ezek közül a névjegykártyák közül, és ha úgy adódna, mutassa meg valakinek odabenn? – és azt mondják, hogy Shuji szótlan srác… tényleg nem tudom elhinni, hogy nem viccből mondják ezt rá általában a többiek.
Közben viszont szemügyre veszem azt, amit a kezembe ad.
- Hát, nem is tudom, én nem mernék ilyesmit csinálni, túl nyomulós, nem? – nem is ismer minket, rengeteg emberrel fog találkozni, és ki tudja, hogy egyáltalán hogyan viszonyul az ilyen feltörekvőkhöz? Viszont Shuji egy nagyon jó, köztes gondolatmenettel áll elő.
- Úgy gondolod… Otthon még jó ötletnek tûnt… Na mindegy, majd meglátjuk, milyen Hoshi-sensei, és akkor eldöntöm – az viszont szerintem is így lesz, hogy ha végülis vevő lesz rá a sensei, akkor Shuji lesz a bátrabb, hogy odaadja neki, de azért ez az egyet elteszem, van nála úgyis több is amit odaadhat majd, ami maradt a nyomtatásból. - Arra gondoltam tegnap, hogy kiírom egy kis füzetbe, milyen kérdéseket szeretnék feltenni, mert tuti elfelejtem, ha ott állok majd Hoshi-sensei elõtt. tuti megõrülnék, ha valamit kifelejtenék, és elszalasztottam az egyetlen lehetõséget – tényleg, így belegondolva lehet nekem is jó lett volna összeszedni legalább csak azért, hogy átgondoljam, hogy mit kérdeznék szívesen, ha Hitomi nem fog be az egyik varrásához, lehet hogy én is átgondoltam volna. Persze nem jelenti azt, hogy semmi nincs a fejemben, mert rég gondoltam már ilyesmikre.
- Ez jó ötlet, valóban. Megnézhetem, mit írtál fel?
- Persze, ha van még ötleted, van nálam toll. – kapom meg a füzetet, de a táskámra mutatok.
- Nálam is – készültem ám szintén mindennel, nem csak ezért, de hát mégis csak Hoshi-senseiről van szó, három toll is van nálam, ha esetleg éppen valamelyik nem működne aláírásadás közben. Átfutom Shuji kérdéseit, amik tetszenek, de szerencsére nem teljesen egyezik a saját elképzeléseimmel. - Jó, akkor majd ezeket én nem kérdezem – persze csak ha lesz lehetőségünk ennyi kérdést feltenni.
- Meg is tudtad jegyezni? Nem félsz, hogy valamit elfelejtesz?
- Nem. Ha mégis elfelejtenék valamit, akkor azt valószínûleg nem is kell tudnom – legalábbis hiszek a sorsban, épp ezért próbálok mindig a B tervre is gondolni (csak sosem tudom, hogy mi is legyen az) mert sosem lehet tudni hogy az álmodozásaimat a sors is hagyja-e vagy sem, és jobb lenne arra is felkészülni, amire nem lehet.
- Komolyan bámullak ezért – hoz zavarba sokadszorra ezzel a kijelentésével, mert ilyenkor mindig azt érzem, hogy túlértékel egy olyan dolog miatt, ami számomra régóta teljesen természetes.
- De hát nem is csináltam semmit, ami bámulatra méltó lenne.
- Hai, hai, gyere, mert különben elkésünk a seiyuu estrõl – a hangsúly ugyan sugallja, hogy úgysem ad nekem igazat csak rám hagyja a válaszomat, de karolásától csak nem csökken a zavarom, csak átalakul valami mosolygós mókázássá míg elérünk a vonathoz.
~*~
Shujival az odaúton is szinte végig beszélgettünk. Sokan külső szemlélőként azt hihetnék, hogy épp együtt utazunk viszonylag nagy hátizsákkal valahova mert rég nem láttuk egymást, és annyi megosztanivalónk van, pedig ha tudnák, hogy még este is beszélgettünk meg tegnap iskolában is együtt voltunk, nem tudom mit gondolnának. Mégis akármennyire soknak tűnik, jó elhallgatni Shujit ahogy lelkesen beszél szinte mindenről. A programról ahova megyünk, a honlapról amit szerkeszt, a következő hanganyag ötletéről amihez nem írta még meg a szöveget, de szeret rajta közösen ötletelni általában, s mindig szóba jön egy apróság, arról sokáig lehet beszélgetni. Mindezt úgy, hogy a testvéreim szinte nem is jönnek szóba, pedig ők is megérnek néha egy misét. Erről eszembe is jut valami.
- Nee, mit szólnál, ha majd egy friss mangából szednénk egyszer az alapot? Hitomi és Kiyomi-chan mondta, hogy ajánlanának párat, ami szerintük illene hozzánk – elég sokat mangáznak is az animék mellett, így tényleg el tudom képzelni, hogy találnának könnyen ilyesmit, épp csak azt éreztem bökkenőnek, hogy Shujit csupán az elmondásaim alapján ismerik. Tény, hogy sosem hazudnék nekik, se nem Shujiról, de valami azt súgta nekem nem biztos hogy nagyon beletalálnának az ő szerepválasztásával, de ahogy mindenki a környezetében bátorítja, ha meg sem próbálják akkor nem mondhatják el, hogy mindent megtettek.
- Jó ötlet – vidul fel, látom a tekintetén is, hogy benne van – gondoltam már én is erre, de nem mangázok olyan sokat és nem követem ennyire aktívan őket, hogy találjak olyat, amit még senki nem próbált meg. Mert olyan sem jó amiből még csak 1-2 fejezet van, mert alig ismerjük meg a karaktereket. Ezért írtam eddig inkább a mieinket meg, mert nem kell heteket várni vagy rengeteget utána olvasni, hogy megismerjem a karaktert.
- Hai-hai, tudom, de rájuk rá merem bízni a dolgot, úgyis olvasnak rengeteget. Ezzel nem azt mondom, hogy nem tetszenek azok, amiket írsz – kezdek enyhe zavarral szabadkozni, amikor rájövök, hogy negatív értelme is lehet az ajánlatomnak, de nem tűnik úgy mintha megsértődött volna, ami nyugtató.
- Tudom, főleg, hogy a legtöbbet közösen terveztük meg – legyint, hogy hagyjam abba – de igazad van, olyat is ki kell próbálnunk, ami picit a komfortzónán kívül esik, de mindig mire oda jutottam volna, hogy keressek ilyesmit, ráterelődtem valami másra a neten webfejlesztésről a reklámok miatt, ezek komolyan üldöznek engem, és nem jutottam még el addig, hogy találjak olyat, ami tetszik is.
- Most már van rá emberünk – mosolygok rá szélesen, amit viszonoz egy bólintással, de aztán közli az egyértelműt, hogy a következőnél már leszállunk, ezért fel is pattanunk a helyünkről, hogy épp csak megáll a vonat már le is tudjunk róla ugrani. Szerencsérne szó szerint loholnunk nem kell még, annyira nem, hogy a seiyuu est előtt van időnk a betervezett egyik csak itt fellelhető étterembe beugranunk, ami szerencsére nincs veszettül messze az állomástól, csak egy jó tíz perc sétára.
Amivel viszont egyáltalán nem számoltunk, legalábbis és nem, az a hatalmas tömeg, ami ilyenkor van. A telefon GPS-ével pontosan tudjuk hova kell menni így az nem probléma, nem kell kérdeznünk senkit, de a járdákon és zebrákon akkora tömeg van szombat délután, az egyik hullámban majdnem elvesztem Shujit, s a nevét kiáltva kapok utána hátrafelé, megragadva a csuklóját, hogy ne szakadjunk el egymástól a forgatagban, az egyik kereszteződés sarkánál a falhov megyek így vele, de nem engedem el a csuklóját már csak ösztönből sem.
- Ez necces volt. Nem gondoltam, hogy ez a városrész ennyire tömött lesz ilyenkor is. Mennyi van még az étteremig?
- Még ötszáz méter, nem vészes – nézi meg a telefonját, mert hát ő mondta, hogy előkeresi, én pedig persze hagytam, mert gyorsabb a telója az enyémnél. Viszont csak akkor veszem észre, hogy még mindig fogom a kezét, amikor ő veszi el enyhe zavarral, de rögtön le is rázva azt magáról. – Ne aggódj, egyenesen kell menni még annyit, ezen az úton – mutat pont befelé a kereszteződésnél ahová vontam – Ha lemarad valamelyikünk, akkor az éttermet a nevéről úgyis felismerjük majd, előtte megvárhatjuk egymást – veti fel praktikusan az ötletet, ami tényleg teljesen logikusnak is hangzik, de sajnos nem nyugtat meg vele teljesen, mert a megérzéseim kicsit mást sugallanak.
- Idegen helyen vagyunk egy forgalmas városrészben, tudom te is férfi vagy és megoldod, de nem szeretnélek egy percre sem elveszteni, ha nem muszáj, ha csak három percet várok, akkor is aggódnék – mosolygok rá meggyőzően, hogy lássa fontos nekem ez is, majd mint ahogy az előbb, megfogom a csuklóját, és előre megyek abba az irányba, ahová mutatott. Magam mögött vonom finoman, mert így jobban el is férünk az emberek között, na meg így beszélgetni sem lehet menet közben, így mindenképp jól tudunk haladni. Csak azt bánom a helyzetben, hogy nem tudunk úgy sétálgatva beszélgetni, ahogy képzeltem, pedig hangulatosabb lett volna, ha nézelődünk, esetleg meg-megtudunk állni néha egy kirakatnál, mert van időnk – nem mint az óceán, de nem kell rohannunk amiért elértük a vonatot – de azt hiszem ezt a kis étteremben kell eltöltenünk, ha nem akarunk tömegben nyomorogni. Amikor odaérek a felismert cégérhez, ami egy mosómedve, megállok és az ajtóhoz lépek ki a ritkuló tömegből és végre szembenézhetek Shujival, de még mindig a csuklóján felejtve a kezemet, és büszkén, vidáman mosolygok rá.
- Megérkeztünk! – kicsi duzzogásfélével, rózsás arccal kirántja mancsát ujjaim fogságából, ami miatt zavart kuncogással megvakarom a tarkóm, hogy elfelejtettem elengedni, majd előzékenyen kinyitom az ajtót, ami pont felé nyílik ki, ezért előre engedem.
Bent csodás látvány fogad, ahogy a képeken is láttuk, nagyon modern mégis hangulatos kis hely, sok kis férőhellyel, és úgy látszik hiába vannak sokan, szabad hely mindig van, így bátran megyünk választékot bújni, hogy a rendelés után leüljünk egy kicsi boxban. Annyira szerencsés az időzítésünk, hogy egy emeleti ablak mellé tudunk ülni, ahol felülről láthatjuk a kinti tömeget, így ahogy helyet foglalunk egymással szemben, is ideig elbambulva kifelé nézek, csodálva a nyüzsgő várost. Ha Shuji nem noszogatna és támogatna hatalmas lelkesedésével, lehet ezt is csak jóval később értem volna el. Apróság, de mégis annyira jólesik és szívet melengető. Míg ő enni kezd még kicsit csodálom a látványt, majd mondhatni csillogó szemekkel nézek rá, mert annyira magával ragad a hely és mindennek a látványa is.
- Köszönöm, hogy elhoztál, még el sem kezdődött a seiyuu találkozó, de máris csomó közös élményen vagyunk túl, nagyon úgy érzem, hogy megérte eljönnöm veled.
|
| ef-chan | 2014. 01. 30. 16:48:32 | #29179 |
 Karakter: Konoe Shuji
Megjegyzés: (Nosunak)
- Nosu, Nosu! - kiáltok barátom után, hogy megszaporázva a lépteim, beérjem. - Ohayou! - mosolygok rá vidáman, felemelve az öklöm, hogy összekoccintva őket, köszöntsük egymást.
- Mi ez a széles jó kedv kora reggel? - érdeklődik udvariasan, mert már sejti a vigyoromból, hogy valami roppant kielégítő dolgot műveltem tegnap, amivel majd úgyis eldicsekedek.
- Két dolog is van! - kapok is az alkalmon, kezemmel is mutatva, hogy az a jó dolog az bizony tényleg kettő. - Az egyiket majd megmutatom a teremben, itt lapul a táskámban - sejtheti, hogy egy újabb adag fényképről lehet szó, amik jól sikerültek, és amihez persze majd az engedélyét kérem, hogy felhasználhassam őket bárhol szabadon, már ott is lapul az erre vonatkozó engedély a táskámban szintén. - A másik pedig, hogy ráérsz-e szombaton?
- Szombaton? - kérdez vissza elgondolkodva. Ám hiába várja, mert alapjáraton szoktam folytatni, most keményen kivárom, amíg igennel vagy nemmel felel, ha nem ér rá, akkor jobb, ha el sem mondom, mert biztos nagyon sajnálná és akár neki is keseredne, hogy nem tud eljutni - én a helyében legalábbis biztos - ha meg ráér, akkor annál nagyobb lesz a közös öröm.
- Emlékeim szerint nincs különösebb dolgom - feleli végül, és rajta is látszik a minimális kíváncsiság, mert ismer már annyira, hogy ha nem mondom közben, akkor valami szerintem nagyobb jelentőségű esemény áll a háttérben.
- Akkor most már van dolgod, és nem érsz rá - jelentem ki elégedett mosollyal, majd előkapom a kinyomtatott eseményleírást. Egy honlapon bukkantam rá teljesen véletlenül tegnap, és biztos vagyok benne, hogy nekem és Nosunak is ott a helye.
Felvont szemöldökkel veszi át a papírt, majd rápillantva átfutja a fontosabb információkért, látom a tekintetén, mikor találja meg a lényeget.
- Hát nem nagyszerű! - ütök bele finoman kisebbet a vállába. - Sōichirō Hoshi ellátogat Shibuyába, és közönségtalálkozó rész is lesz, nem csak aláírás meg előadás. Arra gondoltam, hogy feltehetnénk neki pár kérdést arról, hogyan is lehet valakiből seiyuu, mire érdemes a hangsúlyt fektetni, még mindig van időnk, akár egy évet csúsztathatunk is, és kereshetünk valami felkészítő tanfolyamot. Nem fantasztikus?
- De - bólogat visszafogott mosollyal, s valahogy nem érzem, hogy valóban olyan kolosszálisnak érezné a dolgot, mint én. Gyanúsan méregetve is állok elé, megtorpanásra késztetve.
- Nani? - illetődik meg, mire keresztbe vágom a mellkasom előtt a két kezem, és úgy válaszolok: - Olyan lelkesnek látszol, mint egy döglött légy. Azt hittem, teljesen feldobódsz, és ha ezt nem is mutatod ki, legalább csillogás költözik a szemedbe, de semmi. Néha úgy érzem, hogy egyedül én akarom ezt a seiyuus, dolgot, pedig te meséltél róla nekem.
- Nem erről van szó - vakarja meg zavartan a tarkóját. - Csak arra gondoltam, hogy mi van, ha olyasmit hallunk, ami még inkább teljesíthetetlennek tűnik. Jó lenn találni valami B verziót…
Rosszalló csücsörítésemre inkább elhallgat. De még így sem úszhatja meg sokadszori kioktatásom: - Hányszor mondjam még el neked, hogy ha meg sem próbálod, biztosan nem fog menni, legalább egy kis erőfeszítést bele kell tenni, aztán jöhet a B terv, elvégre jó tanuló vagy, egy csomó lehetőség áll előtted. Te is mehetsz üzleti főiskolára, és apád nyomdokaiba léphetsz, vagy tanulj menedzsernek, és alkalmazlak - öltöm ki a nyelvem, s bár nem szoktam felvágni a család nyújtotta lehetőségekkel, Nosut szeretem ezzel húzni, mert tudja, hogy nem dicsekszem vele, hanem csak az ő agyát igyekszem húzni, és nem gondolom komolyan, hogy a családi vállalkozás részévé válnék. Persze teljesen nem zártam ki, de az a Zs verzió.
- Igaz, igaz - bólint bocsánatkérő mosollyal, majd könnyedén megfogja a kezem, maga elé emelve, mintha legalábbis valami romantikus drámában lennénk, és épp vallani akarna, zavarba is jövök elnémulva. - Köszönöm, hogy mindig bíztatsz - mosolyog rám, s bár tudom, hogy az egész csak arról szól, hogy leszerelje a “haragvásom”, akkor is gyorsabban ver a szívem, és természetesen megenyhülve fordulok el, kitépve a kezéből a kezem, s hátat fordítva fűzve azokat megint a mellkasom előtt össze.
- Köszöheted is! - puffancskodok még egy kcisit, mielőtt felsóhajtva leengedném a kezeim, és végre megint meg nem indulnánk a suli felé, jól kivesézve - hiszen én már tegnap gondolatban megszerveztem mindent - mikor és hol találkozunk szombaton, hogy jutunk Shibuyába, mit kellene kérdeznünk majd Hoshi Sōichirōtól, menjünk-e utána még valamerre, és hogyan is jövünk haza pontosan. Egyszóval töviről hegyire átbeszélem Nosuval a programot, amit kigondoltam, és hozzáadom az ő észrevételeit is.
A sulihoz érve már nem ennyire egyszerű a dolgom, csatlakozik Nosuhoz még két srác, haverjai ők is az osztályból, így elnémulok, és csak hallgatom fél füllel, miről beszélgetnek. Teljesen átlagos témák, mégsem érzem a késztetést hogy hozzászóljak. Ahogy beérünk az osztályterembe, ugyan köszönök, de inkább elvonulok a saját helyemre, és hagyom, hogy Nosut szokásos mód körberajongja mindenki. Fel sem tűnik neki, pedig mindenkinek szíve vágya, és rendesen törekszik is arra, hogy legalább egy-két szót váltson vele még reggel, de minimum a nap folyamán.
Lehuppanva pakolom elő a cuccokat az órára, s közben figyelem Nosut, és komolyan csodálatra méltónak tartom most is, mint mindig, hogyan képes türelmesen végigbírni ezt a reggeli szertartást. Az a perverz az egészben, hogy látszólag még élvezi is. Velem nem hiába nem beszél szinte senki, csak ha muszáj, hamar kifejtettem, hogy nem vagyok erre vevő. A sok üres fecsegés olyan emberekkel, akiket nem is ismersz igazán, fárasztó és idegesítő.
Az meg kifejezetten idegesítő, hogy még lett volna megbeszélnivalóm Nosuval. Eléggé komoran is bámulom a fotóalbumot, amibe összerendeztem a múltkori fociedzésen készült képeket. Mármint ami felvállalható volt közülük. Enyhe csalódott durcássággal nyitom ki, csak úgy belelapozva, hogy megkeressem as kedvenc képem, ahol Nosu épp dekázik. Annyira jól eltalált kép lett, a lába sem lett homályos, sem a labda, az arcán pedig sikerült elkapni a koncentrációt, amellyel feszülten igyekszik a levegőben tartani a labdát. Mivel nem volt beállított kép, az egésznek olyan megnyugtatóan természetes hatása van, a színek is egész élénkek, a Nap sütött, de nem olyan erősen, hogy túlságosan kifakítsa a fényképen a színeket, vagy túlhangsúlyba kerüljön a narancssárga, a háttér is kellemes, a pálya zöldje, a belógó társ, aki szintén hasonlóan küzd a gravitációval és a labdával, a másik oldalról egy belógó labda homályosabb, fókuszból kieső része, amely még inkább Nosut emeli ki a képen.
- Ez a kép kifejezetten jó lett - csendül hirtelen a hangja a hátam mögül, mire megrémülve egyenesedek ki első meglepetésemben. Nem tudom, feltűnt-e ez neki, mert egyszerűen csak letelepedik mellém, és egész közel hajolva, vállát a vállamnak nyomva, hiszen előttem az album teljesen, nézi tovább az oldalon még beragasztva virító egyéb képeket. Ha nem róla lenne szó, ezért már ütnék, de az ő érintése más, nem felidegesít, nem érzem azt, hogy betört volna az intim szférámba, épp ellenkezőleg, egész megnyugszom, és bár nem lépem meg, inger születik bennem, hogy még közelebb bújjak. Többek között ezért is ilyen fontos barátom, a jelenléte mindig olyan hatással van rám, mintha hazaérkeztem volna.
- Az a kedvencem - felelem magamra találva, nem pillantva fel, mert még a végén kilátszódna az arcomra ült győzelemittas boldogság, hogy lám, nyalhatjátok akármennyire körbe a seggét, Nosu az enyém, egyedül az én igaz barátom.
* * *
- Gomen Shuji! - áll meg előttem picit lihegve. - Lekéstem az előző buszt - vallja is meg azonnal.
- Ugyan, előfordul - csukom össze a honlapszerkesztésről szóló könyvet. Meg is akad rajta a tekintete.
- Megint ezt bújod?
- Naná! - vágom rá. - Komolyan meg akarom tanulni, hogy egyre pofásabb legyen a honlapunk. Az anyagok jók, de nem túl figyelemfelkeltő az oldal, főleg mert fogalmam sincs, hogy csináljam meg olyanra, amilyenre szeretném, sajnos egyelőre nem jutottam közelebb a megoldáshoz, mert ezeket az alapozó fejezeteket is be kell magolnom, hogy megértsem a többit, ami rá épül, és ami nekem kellene. Arra gondoltam, szerinted mennyire lenne merész akció megkérni Hoshi-senseit, hogy tegyen el egyet ezek közül a névjegykártyák közül, és ha úgy adódna, mutassa meg valakinek odabenn? - adom a kezébe, amit nyomtattam, a kártyán a neveink, hogy jelenleg tanulók vagyunk, és a honlapunk címe, amely elég egyértelműen mutatja a célját is, hiszen seiyuutanonc.jp-ként neveztem el. Meg is vettem a címet, más nem használhatja.
- Hát, nem is tudom, én nem mernék ilyesmit csinálni, túl nyomulós, nem? - vallja meg őszintén, és tartottam tőle, hogy elveszi majd a bátorságom.
- Úgy gondolod… Otthon még jó ötletnek tűnt… Na mindegy, majd meglátjuk, milyen Hoshi-sensei, és akkor eldöntöm - nyugszom bele, totál gyámoltalanságom ezzel oldva fel. Ő pedig készségesen egyetért ezzel a tervemmel is, mint általában amúgy mindennel, csak előtte még eléri, hogy totál elbizonytalanodjam, csak hogy nehezebb legyen a dolgom, mikor rám hagy mindent. Nem mintha úgy vélném, hogy ez volt a szándéka, de mindig ez van. Bosszankodok is magamban némán egy sort, mert mégsem szúrhatom le olyasmi miatt, amit nem direkt csinált, de akkor is!
- Arra gondoltam tegnap, hogy kiírom egy kis füzetbe, milyen kérdéseket szeretnék feltenni, mert tuti elfelejtem, ha ott állok majd Hoshi-sensei előtt. tuti megőrülnék, ha valamit kifelejtenék, és elszalasztottam az egyetlen lehetőséget - magyarázom.
- Ez jó ötlet, valóban - ért egyet. - Megnézhetem, mit írtál fel?
- Persze - kotrom elő a táskámból a füzetet, majd a kezébe is adom. - Ha van még ötleted, van nálam toll.
- Nálam is - mosolyodik el, a táskájára lapítva a tenyerét, hogy ott rejtőzik ám egy s más, és nem csak én vagyok ilyen jól felkészülve. Persze, hiszen ő is mindig gondol mindenfélére.
- Jó, akkor majd ezeket én nem kérdezem - nyújtja vissza a füzetet.
- Meg is tudtad jegyezni? Nem félsz, hogy valamit elfelejtesz? - pillantok rá.
- Nem - ingatja a fejét tagadólag. - Ha mégis elfelejtenék valamit, akkor azt valószínűleg nem is kell tudnom - feleli egyszerűen, mégis elnyerve a csodálatom.
- Komolyan bámullak ezért - sóhajtok egy nagyot. Én, aki mindig azt hiszem magamról, milyen összeszedett, talpraesett és felnőttes vagyok, mindig alul maradok vele szemben, pedig az ő hozzáállása felelőtlenségnek hallatszik elsőre, de ha jobban átgondolja mindenki, egyet fog velem érteni abban, hogy Nosu ezen képessége, hogy ilyen egyszerűen vegye a dolgokat, a magába vetett természetes önbizalma. Ami persze rögtön kihal, ha arról van szó, hogy jóképű-e, mennyire népszerű a lányoknál, vagy hogy mennyi esélye lehet seiyuuvá válni. Igazi baka! De még ezt az oldalát is kedvelem.
- De hát nem is csináltam semmit, ami bámulatra méltó lenne - értetlenkedik is, de csak megmosolygom. Annyira szórakoztató, amikor a magabiztos En és a bizonytalan Nosu egyszerre van jelen.
- Hai, hai, gyere, mert különben elkésünk a seiyuu estről - karolom át a nyakát bizalmasan, kuncogva zavartságán, magammal húzva izgatottan.
|
|
