Karakter: Keegan Griffen
Megjegyzés: ~ Unokának
Iskolánk ismételten felvételt hirdet, hogy az itt tanulni vágyók számára eleget tegyünk. Örülök ennek, hiszen mindig jó okítani a következő generáció táncos lábú tehetségeit, ám megvan ennek az árnyoldala is. Sajnos, mivel eléggé híres ez az iskola, sok diák felvételizik ide, hogy mi, az ország talán legjobbjai taníthassuk őket, ám ennek megvan a maga árnyoldala is. Mivel nincs sok helyünk, csak keveset tudunk fölvenni, és az iskolánk finanszírozásához pénz kell, ezért az igazgató úgy határozott, hogy a tehetősebb családok gyermekeit kell fölvennünk, akik tudják támogatni iskolánkat. Igen ám, de így annyi tehetséges diák esik el attól a lehetőségtől, hogy ők is itt tanulhassanak!
Mert az úgy rendben van, hogy vannak ösztöndíjas diákjaink, de mennyi? Nem sok, minden évfolyamban maximum kettő, és ez rettentően kevés, mivel általában a szegényebbek sokkal jobbak a gazdagok csemetéinél, de ők meg ezt nem engedhetik meg maguknak, hogy fizessék a tandíjat és a támogatást is.
Mennyivel jobb volt, mikor én felvételiztem ide, pedig aztán nem vagyok sokkal idősebb, mint a most felvételiző diákok többsége. Mondjuk, én csak egyetlen évet húztam itt le, aztán egyből tanár is lettem, de nekem sikerült bejutnom még úgy is, hogy nem fizettem tandíjat, hanem ötödik ösztöndíjasként, ami hatalmas megtiszteltetés volt. Ám ennek most már vége, nincs olyan, hogy öt ösztöndíjas egy évfolyamban, hanem szigorúan maximum kettő, azt is alig engedte meg az igazgató.
Ilyesféle gondolatok keringenek fejemben, miközben végig haladok a folyosón, végig a felvételi terem felé, ahonnét már hallatszik az első ötven táncos fiatal izgatott zsibongása. Utolsóként érkezek a terembe, ám még így sem késtem el, mivel csak két perc múlva kezdődik a felvételi, pontban nyolckor.
Ahogyan az nagy mutató eléri a tizenkettest, Marie, az egyetlen francia anyanyelvű tanárnőnk tapsol egyet, és neki is kezd annak a mozdulatsornak, amit kétszeri gyakorlás után tökéletesen pontosan el kell mutatnia mindenkinek, ezzel szűrve ki azt, aki nem képes tartani a ritmust és a tempót. Ezen múlik annak az ötszáz fiatalnak a sorsa, akik bekerülnek a második fordulóba.
Bár minden csoportra csak tizenkét perc jut, elég sokan vannak, így már eléggé későre jár az idő, mire megvan a kétszázötven lány, és ugyanennyi fiú sorszáma, akik itt maradhatnak a második fordulóra. Ez már kicsit nehezebb, mivel a gyakorlat itt már nem három, hanem öt perces, és külön van koreográfia a fiúknak, illetve a lányoknak, de ezt is sokan szinte akadálytalanul veszik. Igazán jók voltak, de csak páran juthatnak tovább a harmadik fordulóra, ami már egy sokkal kisebb teremben van, hiszen jóval kevesebb, mint ötven embert kell közelről megfigyelnünk. Láttam sok jó táncost, de ez még nem bizonyít semmit, majd most, mikor jobban láthatjuk őket, akkor kiderül, hogy ki milyen jó.
A gyakorlatok végzése zongorakísérettel, rúd segítségével mennek, és az egyik táncoló alakon igencsak meg akad a tekintetem. Szép, fiatal fiú, a mozgása pedig kecses, hajlékony és mégsem nőies, hanem megvan benne a férfias tartás is. A mozdulatai pedig szinte teljesen tökéletesek, egy apró csiszolás itt és ott, és már meg is van az új tündöklő csillagunk.
Kíváncsi vagyok a nevére, mert bár arca rémlik, de annyi szám volt, hogy onnan is csak azt tudom fölidézni, hogy az 1500-as csoportban volt benne. Közelebb lépek hozzá, hogy jobban megfigyeljem mozdulatait, és csak így, alapos megfigyelés után veszem észre arcát elönő bájos pírt.
- Mi is a neve? – kérdem, miközben egy pillanatra sem zökken ki előre meghatározott mozdulataiból, egyszerűen csak a halvány rózsaszín arcpírja kissé erősödik, amit akár foghatnék is a fáradságra, ám egészen eddig, amíg a közelébe nem értem, nem volt az arcán.
- Shawn. Shawn Cunningham – feleli szemeimbe pillantva, és egyetlen, hosszú pillanatig csak nézünk egymás tekintetébe, miközben mozdulatai ugyanolyan jók, amilyenek eddig voltak. Ettől függetlenül, nem akarom kizökkenteni a gyakorlat elvégzéséből, így inkább a következő felvételizőnkhöz lépek, majd az azutánihoz, ám tekintetem folyton visszasiklik arra a fiúra, Shawnra.
Ezután a gyakorlat után egyedüli, majd páros mozdulatsorokat kell bemutatniuk a felvételizőknek, és immár határozottan Shawnra figyelek, kíváncsian, hogyan veszi az akadályokat. Természetesen, bár szép, nem vagyok elfogult, ám látom, hogy mennyivel jobb egyes fiataloknál, akik még itt maradtak, ebben a körben, olyanoknál meg főleg, akik gazdag szülőktől származnak. Éppen ezért állok ki emiatt a srác miatt a többi tanárral szemben, akik kettő másik ösztöndíjra jelentkező diákot mondanak, ám hiába minden próbálkozásom, azt a két gyereket támogatják többen, Shawnról azt mondják, nem való ide.
Az ablaknál állok, hogy még egy utolsó pillantást vethessek Sahwnra, még mielőtt teljesen eltűnne a semmiben, hogy aztán soha többet ne találkozzunk újra, ám ez az utolsó pillantás túl jól sikerül, mivel észreveszi, hogy figyelem, és pillantását egy pillanatra enyémbe fúrja, ám nem sokáig, mert megrázza fejét, és bőröndjét maga után húzva, elsétál annak teljes tudatában, hogy nem vettük föl. Remélem, ettől még nem adja föl táncos karrierjét, túlságosan jól csinálja ahhoz.
---*---*---*---
Este, hogy feldobjam kicsit a felvételiztetés unalmasságát, no meg persze azért, mert megígértem Dylannek, hogy ma besegítek, a La Felicitába megyek, az egyetlen olyan bárba, ahol mindig jó zene van, olyan, amire táncolni is lehet, nem csak ide-oda vonaglani, illetve az egyetlen olyanba, amit a barátom üzemeltet.
Ahogyan besétálok, természetesen személyi, és igazoltatás nélkül, hiszen lassan már majdnem minden nap itt dolgozom, az egyik oszlopnál egy ismerős szőke üstököt fedezek föl. Nem hinném, hogy van ekkora szerencsém, hogy összetalálkozzak vele ismételten, ám muszáj tényleg megtudnom, hogy ő-e az, így rákérdezek.
- Shawn? – kérdezem, mire a srác megpördül, és smaragd szemei meglepetten pillantanak az én feketéimbe. Igen, ez ő, biztos, hogy ő az!
- Öhm… - szólal meg megdöbbenve, bár meg tudom érteni meglepődését. Biztosan nem emlékszik rám, hiszen a táncra kellett figyelnie, és most eléggé furcsa lehet, hogy egy vadidegen ember tudja a nevét, és leszólítja őt egy bárban. Kicsit zavarban is érezhetném magam emiatt, de nem érzem, túlságosan fölkeltette érdeklődésemet ez a fiú.
- Bocsánat, Keegan vagyok – mutatkozom be ismét, ha esetleg elfelejtette volna a nevetem. -, a felvételiről – teszem hozzá. Látom a felismerést a szemeiben, hogy már emlékszik rám, és bólint is, mutatva, hogy tényleg fölismert. Örülök, hogy nem felejtett el, még ha nem is láthatott túl sokat a koncentrálás miatt, hogy olyan jól táncoljon, ahogyan a felvételin tette. Nekem nagyon tetszett, szívesen látnám bármikor újra a mozgását, és örömmel tanítottam volna egy ilyen tehetséges diákot.
- Igen, tudom – mondja, és halványan elmosolyodik a szemembe nézve. Szép mosolya van, és az arca is igencsak szemrevaló… De ez most mellékes, nem hajthatok rá egy majdnem fölvett diákomra. Elhúzom a számat kicsit, hiszen biztosan nem lehet kellemes a mai napra emlékeztetni, arra, hogy nem vettük föl, de tényleg örülök, hogy fölismert.
- Ne haragudj, hogy így megszólítalak, de megláttalak, és el szerettem volna mondani, hogy sajnálom, amiért nem tudtunk fölvenni. Próbáltam rávenni azokat a maradi idiótákat, de nem ment, sajnálom – mondom félrenézve, és hosszú, fonott hajamba túrok. Tényleg bűntudatom van amiatt, hogy nem hallgattak rám, pedig próbálkoztam, mert szerintem tényleg nagyon tehetséges, és kiváló diákunk lett volna, még úgy is, hogy látható, mennyire nem gazdag családból származik. De éppen ez az, én sem gazdag családból származok, és mégis, ott tanítok, akkor miért nem tudtak egy ilyen tehetséges diáknak helyet szorítani? Nem értem, tényleg nem… Vallom, hogy mindenki szívesen tanította volna, hiszen olyan diáknak látszik, aki hallgat a tanárai szavára, azért, mert minél jobb és jobb akar lenni, és ki akarja használni a káprázatos tehetségét.
- Én is, de köszönöm, hogy kiálltál értem – mondja búsan, elszomorodva, ám a végén kierőszakol magából egy mosolyt. Hát, tényleg nem segítettem ezzel sokat, nem csodálom, hogy nem ugrik a nyakamba örömében. Akkor talán, ha sikerült volna, bár nem tűnik olyannak. Na, mindegy… Úgysem keresek párt magamnak, egyszerűen csak tetszik a mozgása, és nem tagadom, a külseje is.
- Szívesen tettem, és tényleg sajnálom – pillantok újból smaragd szemeibe, amik teljesen elütnek az én sötét szemeimtől. – És… most mihez fogsz kezdeni? – kérdezem pár pillanat némaság után, csak hogy tovább szóval tarthassam. Valamiért szeretném megismerni, szeretnék segíteni neki, ha már a többiek döntését nem tudtam megváltoztatni, hiába próbáltam.
Látom rajta, hogy kicsit érzékeny pontra tapintottam, élénk szemei kissé elsötétednek. Sajnálom, ha valami rosszat kérdeztem, de vissza már nem szívhatom, és tényleg kíváncsi vagyok, mihez kezd majd ezek után. Hátha a közelben marad, és többször is összefuthatunk… persze, csak barátilag! Meg szakmailag, meg… izé… na, csak beszélgetni!
- Igazából… - kezdi tanácstalanul, mire kicsit rossz érzés környékez meg. – még nem tudom. – Hangja halk, a szórakozóhely zaján át alig hallom, szinte csak a szájáról olvasom le a szavakat. Nem tudja, hogy mihez fog kezdeni? De hát… csak volt valami alternatív ötlete arra az esetre, ha nem sikerülne a felvételi! Nem gondolhatta, hogy teljesen biztos, hogy fölvesszük, vagy igen?
- Nem tudod, mihez fogsz kezdeni? Más iskola esetleg, vagy munka? – kérdezek rá csodálkozva, mire elfordítja a fejét, és halványan megrázza. De ez igazán… nem is tudom, eléggé naiv gondolat volt tőle. Tudom, láttam, milyen jól mozog, milyen kecsesen táncol, és milyen szép, ő volna a tökéletes diák, de még egy tökéletes jelöltnek is kell másik megoldás, ha az első nem jönne be! Végül is, a többiek szerint mégsem lehetett olyan tökéletes, ha helyette két másik, általam sokkal tehetségtelenebbnek talált fiatalt vettek föl, nem pedig őt, a felvételizők közül talán a legszegényebbet. Ez felelőtlenség, bár tényleg megértem, mire fel gondolta azt, hogy föl fogják őt venni.
- Nem tudom – vonja meg a vállát tanácstalanul, és az arca olyan elveszettséget tükröz, hogy legszívesebben minimum megsimogatnám, de még inkább, magamhoz ölelném, hogy aztán biztassam, hogy biztosan találni fog magának valami jó megoldást, de nem teszem. Nem hinném, hogy nagyon örülne, ha egy majdnem teljesen idegen magához ölelné, mint egy kisgyermeket. Én például kifejezetten utálnám, ha valaki velem tenné meg. – Ez volt az egyetlen iskola, ahová felvételiztem, azért is jöttem föl ide, de nem sikerült. Másra nem is gondoltam, hogy mire mehetnék, vagy mit dolgozhatnék… - mondja, majd megrázza a fejét, mintha ezzel kirázhatná magából a reménytelenségeket suttogó szavakat. De nem lehet azokat csak így lerázni, tudom jól. – Bocsánat, nem is értem, miért mondom én el ezt neked – pillant rám azokkal a lehetetlenül zöld szemekkel, ami miatt kénytelen vagyok elmosolyodni. Ugyan, örülök, hogy elmondta nekem ezeket, talán tudnék is segíteni neki, bár nem tudom, mennyire engedné. Meg azt sem tudom, mire fel van ez a késztetés…
Más felvételizők is voltak az évek során, akik rettenetesen tehetségesek voltak, ám ennek ellenére nem kerültek be, mégsem érdeklődtem ennyire irántuk, sőt, szinte semennyire sem. Ám ez a srác… valamiért megfogott, de tényleg nem tudom, hogyan. Hiába szép, maga a szépség nem feltétlenül tud megfogni, még ha ilyen fokú tehetséggel társul, akkor sem.
- Csak nyugodtan, szívesen meghallgatlak, viszont tudnál kicsit várni? – kérdezem, mikor eszembe jut, hogy igazából nem szórakozni, hanem dolgozni vagyok itt. Megígértem Dylannek, hogy ma besegítek, mert ilyenkor Josh, a báros srác szeretne elmenni hamarabb, hogy az egyetemista barátnőjével lehessen, vagy tudom is én, miért. A lényeg, hogy lassan közeleg a váltás ideje, szóval be kellene állnom a helyére. – Be kell állnom a bárpult mögé – mondom arra intve. Egy pillanatra megfordul, hogy a mutatott helyre pillantson, majd csodálkozva ismét rám néz.
- A bárpult mögé? – Hallom ki hangjából a meglepődést. Hát igen, nem sokan gondolnák, hogy napközben tánctanárként funkcionálok, heti pár éjszaka pedig másodállásként beugrok a bárpult mögé segíteni. Igazából nem is sokaknak kell tudniuk, mert biztos vagyok benne, hogy az igazgatóság nem nagyon örülne ennek, még ha nem is rontom le ezzel az intézményünk hírnevét, akkor sem. Csak néhány tanulóm tudja, hogy itt szoktam néha dolgozni, ők is csak azért, mert ajánlottam nekik ezt a helyet, ha jó táncos helyet keresnek, és ők megígérték, hogy senkinek nem fogják elárulni extra keresetem forrását.
- Igen, egy barátom a bár tulajdonosa, és néha besegítek a pult mögött – felelem neki, miközben megpillantom Dlyant, aki nagyban integet, hogy menjek már, pár perc, és nem lesz báros, aki töltögetné az italokat. Már köszönnék el tőle, mikor eszembe jut egy ötlet. Ha… ha nincs munkája, és nincs semmi alternatív megoldása sem pénzkeresetre, sem pedig tanulásra, néha ő is besegíthetne itt, miközben… áh, még nem gondolom tovább, először ebbe az ötletembe egyezzen bele. – Esetleg… te is segíthetnél! – ajánlom föl, és még mielőtt válaszolhatna, megragadom kezét, és magam után rángatom, persze csak vigyázva, hogy ne okozzak neki fájdalmat. – Gyere, bemutatlak neki!
- De én… igazán nem kell! – Tiltakozása alig jut át a hangos zenén, de kezét nem ráncigálja ki szorításomból, így gondolom, annyira nem tiltakozik hevesen ez ellen az ötlet ellen, nem igaz?
- Ugyan! Nem harap, és nem is örökre szóló szerződést ajánlottam neked, csak kis segítséget. Közben tudunk beszélgetni is, már ha éppen nincsenek ezren a bárpultnál – mondom visszapillantva rá, és elmosolyodok. Kíváncsian várom, hogy mit fog válaszolni, és remélem, hogy maradni fog, mivel valami miatt nagyon meg szeretném őt ismerni. Vonz magához, és az sem mellékes, hogy ismét látni akarom, hogyan mozog. Nagyon tetszett, bevallom őszintén, régen láttam ilyen természetes mozgást, ami belőle fakad, nem pedig megtanulta.
|
