Bõrkabátom belsõ zsebébõl elõhúzom ezüst flaskám, amiben ígéretesen lötyög a legutóbbi utam során szerzett igazi, orosz vodka. Ennél jobbat keresve sem találni! Alaposan meghúzom és élvezem, ahogy az erõs alkohol végig marja a torkom. Jól esõen sóhajtok fel egy lábfelpolcolás kíséretében. Igen, így már határozottan kényelmesebb. Managerem a váratlan hangokra felvont szemöldökkel hátrafordul csak azért, hogy utána összehúzza azt a két bozontos, túlméretezett valamit a homloka közepén, mikor meglátja a lábam az asztalon és a flaskát a kezemben.
- Örülnék, ha azt ide adnád. – nyújtja a kezét határozottan, de valamiért nem hat meg.
- Kérsz? Mert ha igen, akkor szerezz magadnak. – húzok belõle még egyet. Ez túl jó ahhoz, hogy egy cseppje is kárba vesszen. Ez a barom úgysem tudná értékelni.
- Add ide! Megbeszéltük, hogy nem iszol ameddig itt vagy. Nem akarok újabb botrányt és a detoxban sem akarlak meglátogatni.
- Akkor ne tedd, de te nem fogsz belepofázni abba, hogy mit csinálhatok és mit nem. Különben sem beszéltünk meg semmit. A filmet is a beleegyezésem nélkül engedélyezted.
- Elnézést, amiért nem hagyom, hogy egy kiégett sztár, egy emberi roncs, majdhogynem egy volt élõ legenda eltûnjön a süllyesztõben és az utcán nyalja az aszfaltot! – emeli fel a hangját. Csak nem azt hiszi, hogy ettõl berezelek?
- Senki sem kért rá. Meg nem értem, hogy mit panaszkodsz. A részesedésed mindenbõl nem egy miniatûr összeg. Inkább fogd be és hozass nekem piát.
Ezután többet nem szólunk egymáshoz és valamiért nem teljesíti a kérésem. Hiába, mint nekem kell csinálni, különben soha sem lesz semmi. Felhívom a szobaszervizt és rendelek valami whiskeyt vagy másképpen whiskyt. Managerem rondán sandít rám, de én még rondábban szóval befogja a pofáját. Miközben várok a szokás szerint lassú kiszolgálásra elgondolkodom. Úgy mindenen, ahogy a részegek szoktak, bár most kivételesen egy napja józan vagyok… vagyis voltam. Whiskey, whisky… az élet vize… micsoda nagyszerû név egy ilyen itókának. Vajon azért hívják így, mert életben tart? Ha igen, akkor örökké élni fogok. Sokat gondolkodtam már azon, hogy mikor fog engem is elvinni a jó, öreg kaszás. A többiek már elmentek a randevúra, én sem várathatom még sokáig.
Végre megérkezik a szobaszerviz is és lerakja elém a kért nedût. Hihetetlen, hogy az ötcsillagos szállodákban minden van, amit a vendég kér. „Cask Strenght” hirdeti a felirat, hogy higítatlan whiskyvel van dolgom. Elégedetten dobok jó pár eurót borravalóként a gyerekarcú, satnya kölyök elé és meg sem várom, amíg kimegy. Azonnal a pohár aljára nézek áldva a skótokat.
- Mit szólsz ehhez? – emelem fel a már üres poharat managerem, Chris felé. – Nélküled is ment.
- Igazán visszafoghatnád magad. – korhol, de tudja, hogy nem tud velem mit csinálni, ezért csak fáradtan legyint egyet. – De egyet megígérhetek, ha majd betámolyogsz az elsõ sorba, ha addigra még fogsz tudni járni, nem fogok majd segíteni, hogy mentegetõzzek a viselkedésed miatt. – fenyeget a mutatóujjával, mire kiröhögöm.
- Szarok az illemre és arra, hogy mások mit gondolnak!
A nap további részét némaságban töltjük, aztán amikor közeleg a nagy pillanat újra elkezdi jártatni a száját. Nem nagyon értem, hogy miért akarja, hogy fürödjek le, de nem is igazán érdekel. Végül beadom a derekam, mondván, hogy legyen egyszer neki is gyereknapja, és kicsit nehezen, de még a saját lábamon eltámolygok a fürdõig és letusolok. Mire végzek a limuzin is megérkezik és indulunk is a premierre. A film címe: Bloody Storm és a pokol kutyája. Igazán megható, annyira, hogy mindjárt elbõgöm magamat. Külön így kiemelni engem, hát ez igazán aranyos! Olyan cukorpofák, hogy mindjárt hányok. Az engedélyem és a tudtom nélkül filmet forgatni… hogy mennének a rákba!
A fekete limuzin lassít és megáll. A sofõr kinyitja az ajtót, Chris száll ki elsõnek és én, mint a sztár, a fõ látványosság, lépek ki a vörös szõnyegre utoljára, vigyázva a cilinderem a helyén maradjon. Azonnal felhangzanak a sikolyok, a fényképezõgép kattogások, vakuk villannak mindenhol, kezek nyúlnak át a korláton és az õrök között, mellett, fölött vagy alatt. Hiába, én én vagyok. Nem is vártam más fogadtatást, ez a minimum. Mindenhonnan a nevemet harsogják, de nem foglalkozom velük. Autógrammot szeretnének, meg kezet fogni… Igazán megszokhatták volna, hogy én ilyet nem csinálok.
Méltóságom próbálva megtartani igyekszem gyakorolni az egyenest járást a rajongók elõtt és igazán büszke vagyok magamra, nem is ment olyan rosszul. Elvezetnek minket a helyünkig és helyet foglalok. Jól meg baszta, aki a hátam mögött fog ülni. Nem csekély méretemmel és cilinderemmel valószínûleg semmit sem fog látni. Ám mielõtt jobban elszórakozhatnék a gondolattal, hogy mit fogok beszólni, ha netalántán kellemetlenkedni támad kedve, elkezdik a filmet.
Unottan figyelem, ahogy rólam van szó, mint az alapítóról és az egyetlen életben maradt tagról. Szerencsétlen gyermek, akit szigorú, vallásos, konzervatív szülei nem értettek meg és ezért a gyerek elkezdett lázongani. Peeeersze… Arról bezzeg nincs szó, hogy milyen is volt az apám, azt már nem mesélik el, hogyan is kerültem lakókocsi telepre vagy, hogy szeretõ szüleim, hogy tették tönkre az életem. Bár anyámat nem hibáztathatom annyira. Õ csak félt… Lassan közelgünk a banda megalapításáig és én ásítva nyúlok kabátomba a flaskámért. Muszáj valamit csinálnom, különben elalszom… Amikor ajkaimhoz emelem a fémet és az értékes nedû csorog le a torkomon a film hirtelen vált. Ígéretükhöz híven bevágnak eredeti felvételeket is, de én eddig úgy gondoltam, hogy azok csak koncertfelvételek lesznek. Mikor Aaron vidám arca hirtelen rám mosolyog a vászonról félrenyelek és hangos fuldoklásba kezdek. Mikor már jól vagyok, még mindig kaparó torokkal nézek körbe. Pár üléssel arrébb megtalálom Christ és bármennyire is szuggerálom nem néz rám. Pedig ha tudná, ha tudná, hogy ezért megölöm…. Hogy mert kutakodni a cuccaim, pláne a régi videók és dvd-k között? Kitekerem a nyakát. Nem azért vettünk fel pár életjelenetet, hogy közkedvére mutogathassa! Csak az öreg napokra akartuk emlékbe a felvételt a banda alapításáról, hogy majd nosztalgiázhassunk és röhöghessünk. Mégis hogy merészelte?!
- Te buzi vagy?! – hallok egy döbbent, de ismerõs hangot, mikor már állnék fel beverni a manageremnek és mindenkinek, aki dolgozott a filmen, de a hangra visszakapom a fejem a film felé. Ledermedek, mintha szellemeket látnék. Ricky, David, Boo, Josh, Aaron és én a kis albérletben, ahol a híres-neves „castingot” rendeztük. Ricky és David a gitárjukkal szórakoznak, Boo a szintijét szadizza és Josh, a még nem létezõ banda szépfiúja, legérzékenyebb tagja, dalos pacsirtánk a széken hátrafele ülve mered rám miután csókot hintettem Aaron nyakára és hátulról átkaroltam.
- Ha valami nem tetszik, le lehet lépni. Ez mindenkinek szólt. –nézek szét a társaságon és a kommentátor hangja kiragad a múltból.
- Már akkor is öntudatos volt, aki kiállt magáért, de az, hogy homoszexuális a híres sztár, ez mindeddig rejtve maradt a közönség elõtt, de a titok most leleplezõdött. - Újra a moziban találom magam… Titok a kurva anyjukat! Arról nem én tehetek, hogy nem járnak oda, ahova én az újságírók. Még mindig füstölgök és próbálok nem szétverni semmit, amikor Aaron is megszólal. Ezt azt hiszem a kis felvétel közepébõl vágták ki.
- Ki kéne már találnotok valami jó nevet, szóval szedjétek össze magatokat! A szalag sem végtelen, elõbb-utóbb elfogy és ha a banda megalapítása nem lesz rajta, akkor harapni fogok.– huppan le mellém fáradtan és dõl nekem az egyetlen lény, akit valaha is szerettem. Akkor még nem volt cilinderem…-mélázok el- se kecskeszakállam… a mostani külsõmhöz képest egész visszafogott voltam… Aaron… vajon most hol lehet, és mit csinálhat? Biztos boldog, nem olyan, mint én. Ráadásul õ lépett le, úgy, hogy egy büdös szót sem mondott. Gyáván hagyott egy cetlit és olajra lépett.
Mikor legközelebb felébredek a gondolataimból addigra már a film végét tapossuk. Annyira elgondolkoztam Aaron, hogy az egész film kiesett és még haragudni is elfelejtettem…
- Így hullt föld a Bloody Storm tagjaira és magára a zenekarra is. Az egyetlen túlélõje ennek a világot lázba hozó zenekarnak, avagy katasztrófának, ahogy a családtagok emlegetik, Agnus Cerberus Hollow, más néven a Pokolkutya. Rajongók millió imádják mind a mai napig, bálványukként tekintenek rá, arra az embert, akit szerelme elhagyott, aki mellõl társai elhulltak, aki az alkoholizmus sötét medrét vájja, aki nem törõdik szegény, rákos apjával, aki szeretné viszontlátni egyetlen fiát… Vagy a hírhedt pokol kutyája nem lenne más, mint egy romantikus hõs, aki nem bírta feldolgozni a hatalmas sikert és szerelme elvesztését? – Mi a franc baja van?! Milyen apa?! Mit akar?! Mi ez a romantikus maszlag?! megy fel bennem újra a pumpa és már nem is figyelek a szövegre. A stáblista legördülését sem várom meg miután eljutott a tudatomig, hogy vége a filmnek, közszemlére felpattanok, odarobogok Chrishez, megragadom a drága zakójánál fogva és ott, mindenki szeme láttára felkenem az emelvényre.
- Mi a francot képzeltél, hogy hozzányúlsz a személyes cuccaimhoz? Ki a franc engedte meg, hogy filmet forgattass és bevágd azokat a felvételeket?! – rázom és vágom vissza folyamatosan. Ijedten pillant rám, próbál bocsánatot kérni, meg mondja, hogy nem számított tõlem ilyen reakcióra.
- Mégis mire számítottál bazd meg? Rebegõ pillákra meg telesírt zsepikre? –üvöltöm magamból kikelve és hirtelen támadt forgolódásra leszek figyelmes a hátam mögül. Hátrapillantok és egyszerre száz fényképezõgép próbálja kiégetni a szemem és ugyanannyi kamera próbálja megörökíteni a csetepatét. Elengedem Christ és próbálok utat törni magamnak, miközben a flaskámból újra húzok. Már alig lötyög valami az alján… ez így nem lesz jó. Le kell higgadnom.
Erre nincs esélyem, mert kint az engem megelõzött rajongók állják az utam, hátulról meg a sáskahad jön utánam, hogy belõlem éljenek. De utálom én az ilyeneket.
- Félre az útból! – tolok durván arrébb egy férfit a pólójánál fogva, mire az nagy szemekkel rám néz és én mielõtt elengedhetném, felismerem. Barna haj, karakteres arc, telt ajkak és azok a szépen ívelõ, megbabonázó szemek… Aaron…
Remegõ kézzel elengedem és megdörzsölöm a szemem. Lehet túl sokat ittam…  De mivel ég utána is õ áll elõttem, ezért döbbenetem kicsit sem próbálom meg visszatartani és hirtelen semmi értelmes nem jut az eszembe. Ennyi év után itt áll elõttem és nem tudok semmit sem mondani… Újra feltolulnak bennem az érzések és az indulatok ezért mondhatni gyorsan túlesek lányos zavaromon.
- Te meg mi a kurva életet keresel itt? – esek neki flegmán, mire õ csak kamillázik.
- … megnéztem a filmedet… - válaszolja hosszú gondolkodási idõ után. – Hi…hetetlen, hogy újra látlak… - tátogja.
- Kurva jó! Láttál volna többet is, ha nem lépsz le! De tudod mit? Nem érdekelsz, menj a picsába! – esek most neki szavakkal és a kamerások ránk cuppannak. Aaron erre kicsit megrezeg, ökölbe szorítja a kezeit és ugyanúgy visszaüvölt, mint ahogy én õ rá.
- Én hagytalak el?! Mirõl hadobálsz?! Te léptél le azzal a kurva zenekarral egy fél éves turnéra! Még csak annyira se méltattál, hogy a egy kurva viszlátot mondj!   
- Most mit vagy úgy oda? Felhívhattál volna, hogy legalább személyesen közöld, hogy nekünk befellegzett!
- Személyesen közölni?! – akad ki még jobban. – Elfelejtetted a születésnapom, leléptél és nem szóltál róla és az csak hab a tortán, hogy két hónapig vártam rád, de te még csak nem is kerestél! Ezek után ne merészeld azt mondani, hogy én hagytalak el! – ordítja és mivel erre hirtelen csípõbõl nem tudok mit mondani, az újságírók és a riporterek letámadnak minket a bazi nagy kamerákkal és szerkentyûkkel együtt. Annyi mikrofont dugnak a pofánkba, hogy csodálom, hogy még egyet sem nyeltünk le.
- Vigye a pofámból azt a szart, különben szétverem! – fenyegetem az egyik tévést, aki a vállán pihenõ masináját olyan közel nyomja hozzám, hogy a pólusaim is simán felveheti. Mivel nem jut el addig a csökevényes kis agyáig az információ, ezért beverem a lencsét, majd az emberke is kap egyet a bal szeme alá. A tömeg felkiált, a riporterek kicsit hátrébb lépnek, a biztonságiak rohannak, hogy intézkedjenek, de senkire sem várok. Megragadom Aaron csuklóját és a már megbeszélt helyen várakozó limuzinomhoz sietek a vakuáradatban. Lemerném fogadni, hogy a holnapi fõcímlapon a botrányos premier vagy a sötét sztár elrabolja szívszerelmét és hasonló undorítóan nyálas cím fog díszelegni minden lapon, azt meg pláne, hogy ezek után napokig ezen fognak csámcsogni. De hát, ahogy az újságírók mondják: Minden csoda három napig tart.
Feltépem a limuzin ajtaját és bevágom Aaront, aki bénán próbált ellenkezni egész út alatt. Nem, nem engedem el, még nem végeztünk.
- Gázt neki, de kurva gyorsan! – adom ki a parancsot a sofõrnek, mikor bevágom az ajtót és a kerek már meg is csikordulnak.