Lassan már fél egy lesz, de voltam olyan óvatlan, hogy meséltem Joyról, õk meg persze – fõként legjobb lány barátom -, rögtön hallani akartak mindent.
- Igazából, nem tudom mennyire egyedülálló – jegyzem meg elgondolkodva, és kirázom a tussolás után még mindig nedves hajamból a vizet.
- Mégis csorog rá a nyálad? – mormolja Dan félálomban, mire hozzávágok egy párnát.
- Nem ezt mondtam – öltök rá nyelvet, majd elgondolkodok kissé. – Öh… de végül is, igen.
Lemondóan sóhajtanak fel mindketten, de a mosolyt nem tudják letörölni az arcukról.
- Legalább tudd meg, mi van a feleségével – szólal meg Stef.
- Nem kérdezhetek csak úgy rá – húzom el a számat. – Majd idõvel úgyis kiderül, mindig ki szokott. Amúgy, légyszi ne szóljatok Leonnak, tuti kibukna.
Kissé kelletlenül, de bólintanak. Õk is tudják milyen vitám volt öcsémmel, mikor legutóbb összejöttem egy nálam idõsebb pasival. Nem díjazta a dolgot, mondván, hogy ebbõl én fogok rosszul kijönni. Tény, hogy igaza volt, kiderült, szórakozott velem, és pár napig eléggé magam alatt voltam, de már minden rendben.
És nem ítélhetek meg mindenkit egy peches eset után. Ráadásul még csak nem is tudom, Joyt vajon érdekli-e a saját neme.

~oOo~

Másnap reggel úszás után frissen és üdén térek vissza a kollégiumba, hogy kirázzam az ágyból barátomat, amit nem túl lelkesen fogad. Bele is telik vagy tíz percbe, mire nem alszik vissza amint elfordulok.
- Ha csak fele annyi energiám lenne, mint neked… - sóhajtja, majd nyöszörögve nekiáll átöltözni. Én még átnézem mi a mai órarend, hátha érdemes valamelyikre bemennem, de igazából nem különösebben.
- Már majdnem tíz óra van – vágok vissza barátomnak, majd némi töprengés után felé fordulok. – Hallod, lehet ma nem is érdemes bemenni.
- Fordítok… Feleslegesen keltem fel?!
- Nem éppen, így eljöhetsz velem röpire – vigyorgok rá, nem törõdve megsemmisítõ pillantásával.
- Most voltál úszni! – nyögi fájdalmasan, de látva könyörgõ tekintetem, lemondó sóhajjal halássza elõ a szekrénye mélyérõl az edzõcuccát.
- Holnapután viszont vizsga, szóval arra se ártana tanulni majd – jegyzem meg, csak úgy mellékesen, mire hirtelen kapná fel a fejét, jól be is veri az egyik polcba.
- Miiii? Az már itt is van? – dörzsöli a fejét kínkeserves képpel, majd komolyan bök rám az ujjával. – Elmegyek veled labdát püfölni, cserébe segítesz, neked úgyse nagyon kell tanulni!
- Rendben – nevetek fel. – Négyig ráérek, utána megyek az ikrekhez.

~oOo~

Délután ötre ott is vagyok Joyék háza elõtt, a tanulás ellenére töretlen jókedvvel. Nem is én voltam az, aki végigszenvedte a koradélutánt, sokkal inkább Dan és Stef, aki szintén csatlakozott a magolásunkhoz. Elmagyaráztam nekik mindent amit nem értettek, már csak meg kell tanulniuk.
Én meg rátenyerelek a csengõre, majd  megigazítom a táskámat a vállamon. Nem telik bele sok idõbe, és nyílik az ajtó. Már éppen nyitnám a számat, hogy köszönjek, de tátva is marad, egy hang nélkül.
- Rex, helló – üdvözöl mosolyogva egy enyhén szólva alulöltözött, vizes Joy. Csak egészen kicsit kábulok rá… azaz meg kell lengetnie a kezét az orrom elõtt, hogy visszatérjek a valóságba. Ömm… hogy is voltam azzal a nem csorgatom a nyálam a munkaadómra múltkor? - Rex – szólít is meg a kézlengetés mellett, mire összerezzenve hunyom le a szemem, és rázom meg a fejem.
Jó, oké, újra a földön.

- Gyorsan felöltözök, addig pakolj le bátran – mondja, udvariasan úgy téve, mintha mi sem történt volna. Mázli. Vagy talán nem is zavarta? 
Hümm… elképzelhetõ, hogy lenne esélyem? Áh… hagyjuk az álmodozást késõbbre, most elsõk az ikrek. Ledobom a táskám az elõszobában, majd megvárom, míg Joy ismét megjelenik, szerencsére ezúttal ruhában. Nem mintha abban nem nézne ki jól, de… Na jó, hagyjuk!
- Szerintem fél nyolcra itthon vagyok, addigra mond, hogy a két napra eddig mennyi, meg hogy kéred a pénzt, oké? – kérdezi, mire bólintok.
- A skacok? – nézek körbe, de sehol se látom, vagy hallom õket.
- Alszanak, lealudtak valami mesén. Majd keltsd fel õket, ha nem gond, meg hagytam a konyhaasztalon pénzt, rendeljetek vacsorát, a fiúk tudják, hogy honnan szoktuk – mosolyog rám, majd felkapva a cuccait, rohan is.

Kiverni egy alvó ikerpárt az ágyból… Ajvé, remek ötlet, bár aki Danen edzõdik, annak elvileg ez gyerekjáték. Na majd meglátjuk.
Felcaplatok a fiúk szobájába, majd benyitok hozzájuk. Édesdeden húzzák a lóbõrt, ha az apjuk nem kérte volna, biztos nem venném rá magam, hogy felzavarjam õket. Így viszont türelmesen, óvatosan keltegetem õket, nem zúdítok rájuk egy pohár vizet, vagy teszek jégkockát a nadrágjukban, mint néha barátomnál.
Hamarosan szemüket dörzsölgetve, de már egészen éberen ücsörögnek a kanapén.
- Bocsi srácok az ébresztõért, de ha most alszotok, este fogtok kukorékolni. Szóóóval, ma mit szeretnétek? – guggolok le eléjük, mire töprengenek egy darabig, majd a playstation mellett döntenek. – Rendben, elverhettek benne párszor, de aztán irány az udvar, rendben? Szép idõ van, és hoztam labdát is.
- Nekünk is van – vágja rá Alex. – Foci.
- Nekem röpi – mosolyodom el. – De kiegyezem egy focizással is.
Lelkesen fogadják el az alkut, majd pár menet videojáték után, valóban az udvaron kötünk ki. Majd egy órát rohangálunk kint, még a röpit is kipróbálják, majd rendelünk vacsorát, és mire az apjuk fél nyolc körül hazaér, már ásítozva ücsörögnek a tv elõtt, esti mesét nézve.

Amint viszont meghallják az apjukat, már ugranak is a karjaiba, én pedig leteszem a szárítóra az utolsó elmosogatott edényt.
- Szia – köszön nekem is, én pedig mosolyogva biccentek.
- ’estét. Jó pontos voltál – jegyzem meg, az órára pislogva.
- Üzletcserével foglalkoztam fõleg, átköltöztetjük a szalont ide – feleli, miközben igyekszik elküldeni a fiúkat fürdeni. Én az elõszobába lépve, a cipõmet kezdem felhúzni.
- Rex nem marad alvásig? – kérdezi Chris, két ásítás közepette.
- Ne haragudj, de ma nem tudok – mosolygok rá, a hajába borzolva. – Két nagyon hisztis barátom vár a kollégiumban, felelésre készen.
Olyan megértõen bólint, mintha legalábbis tökéletesen tisztában lenne a helyzettel, ezzel pedig jókedvû mosolygásra késztet. Végül hajlandóak felmászni az emeletre, hogy elkészüljenek a fürdéshez, így Joy elém lép.

- Ma is jók voltak? – érdeklõdik aggodalmasan.
- Persze – vigyorodok el. – Voltunk kint is focizni, meg röpizni – emelem fel az utóbbihoz szükséges labdát, majd beletömöm a táskámba. – Mikor jöjjek legközelebb?
- Hát, most költöztetjük a szalont, így jó lenne, ha holnap is tudnál jönni, de már egytõl, hogy elhozd õket az oviból. Holnap nincs ott alvás, de én is hazarohangálok majd néha.
- Rendben, viszont holnapután vizsgám lesz, ha megoldható, akkor nem jönnék.
- Ez csak természetes. De… akkor nem kéne holnap tanulnod inkább? – túr a hajába gondterhelten, de csak mosolyogva rázom meg a fejem.
- Nincs rá szükségem, majd átnézem ha visszaértem a kollégiumba.
- Köszönöm – mosolyog vissza rám, majd amikor már az ajtóban vagyok, észbe kapva utánam szól. – A pénz! Nem egyeztünk meg róla! Jaj, és majd szívesen látlak az új szalon megnyitó ünnepségén.
- Áh, majd holnap letudjuk az anyagiakat – legyintek, majd búcsút intve lépek ki az ajtón. – Jó éjszakát, üdvözlöm a fiúkat is!

- Nagyon jól viselkedtek, nem volt semmi baj – mondja. Hogyan?! Õ… biztosan nálunk volt egész végig?
- Nem volt… semmi? – kérdezem azért biztos, ami biztos alapon. - Betegek?
- Kétlem. Társasoztunk, megmutatták a házat, és lealáztak a videojátékban. A büszkeségemen esett csorbát leszámítva, nem történt semmi baj. - Komoly kölyök… megérte várni rá, az biztos! - Ez olyan fura?

- Hát… Azt hiszem úgy tisztességes, ha elmondom. A két kis ördögfióka igazi bébiszitterfaló, elég sokaknak akadt már velük gondja – mondom a lehetõ legfinomabban. Ezek után nem kellene, hogy elrémisszék a történtek.
- Szóval kicsinálták õket – kuncog fel. – Ne aggódj, nem riadok el.
- Akkor jó, mert már nem tudom, hol keressek új bébiszittereket! Akkor vállalod õket hosszútávon is?

- Persze – bólint is rá. – Itt vannak az ajánlóleveleim, az elsõsegélynyújtó papírjaim, egy kajajegy… ja, ez nem kell. Ümm… gondolom képregény se érdekel… áh, megvan, naptár. Melyik napokon kellek? - Kipakol mindent, bár igazság szerint nem érdekel egyik sem. Ma eléggé rátermettnek bizonyult.
- A papírokra szerintem nincs szükség, bizonyítottál ma.
- Rendben.
- Hétköznaponként, általában három este megyek fotózásra, de minden délelõtt a szalonban vagyok. Jöhetnek hirtelen hívások is, a modellek néha kiszámíthatatlanok. Amikor este elmegyek, kétszer megyek délután, így akkor az oviból is el kéne hozni õket. Hétvégén általában vagyok, de néha olyankor is jól jönne a segítség.

Elmesélek neki minden ötletet, lesz ugyanis olyan is, hogy én itthon leszek végig, de kell valaki a srácokhoz, pláne ha összejönne az üzletcsere végre!

- Nem ér! – jelentem ki, játékosan elhúzva a számat. – Ketten vagytok egy ellen!
- Azt mondtad könnyû – felelik egyszerre, marha büszkén, mire kuncoghatnékom támad. Úgy tûnik már egészen feloldódtak, amit abból is leszûrhetek, hogy már én is játszhatok a playstation-nel. Elõször ketten kezdték, kijelentvén, hogy egymással van lerendezni valójuk, de mikor a szõnyegen fekve folyton beleszóltam, Alex kijelentette, hogy ha ilyen jól tudom, gyõzzem le õket.
Hát… nem sikerült. Párszor gyõztem ugyan, de többségében közös erõvel vertek laposra.
Mivel azonban jobbnak láttam, ha nem egész este a képernyõ elõtt ülnek, sikerült rávennem õket klasszikus társasra is, meg körbevezettek a házban.
Jó fej kissrácok, és meglepõen éles eszûek a korukhoz képest, öröm velük társalogni a legújabb kisautómárkákról.

Aztán visszatérünk a videojátékhoz, de most se vagyok sokkal szerencsésebb, amit veszettül élveznek. Bezzeg ha kint fociznánk…Ahhoz viszont már bõven késõ van. Ha Joy kérte volna, le is fektetem õket, minden elõtte szükséges hercehurcával együtt, de mivel ez most nem volt benne a megállapodásban, jobbnak látom nem önállósítani magam, nem mindenki szereti.
Hamarosan az apuka haza is érkezik.

- Apuci! – visítanak fel a fiúk kánonban, és felpattanva a szõnyegrõl, már rohannak is hozzá. Félreteszem a játékkonzolt, és én is feltápászkodok.
 - Joy – mosolygok rá köszönésképp, mikor beljebb jönnek. Egy pillanatra elakad a lélegzetem, látván a mostani külsejét, és újra el kell ismernem magamban, hogy marha jól néz ki. És piszkosul jól áll neki a vörös. Oké Rex, vége a nyáladzásnak!
- Apuci, ma nem is voltál sokáig, milyen volt? – kérdezi Alex. Szerencsére már színes pólók nélkül is meg tudnám különböztetni õket.
- És mi ez az új ing? – kottyan közbe Chris is. Hát akármi is az, jó választás! 
- Rövid munka volt ma, és az egyik modelltõl kaptam, Adamtõl. – Modell? Vajon mi lehet a munkája? 
- A szõke, aki mindig olyan sokat nyafog és mindig izzadtságszaga van? – csicsergi Chris, mire kap egy megrovó pillantást az apjától. Most miért? A gyerekek õszintesége díjazandó, bár néha tényleg alaposan betalál. 
- Ezt már megbeszéltük.
- De ha az van neki! Még szájszaga is szokott lenni – kontrázik Alex is, ha már testvérére rászóltak. Ezt már nem bírom ki vigyor nélkül, de Joy inkább a lefekvés mellett dönt.
 
* * * 

Nagyjából egy óra múlva, a fiúk ár túl vannak vacsin, fürdésen, és még mesét is kaptak, így most vígan húzzák a lóbõrt. Én pedig az apjukkal ülök a nappaliban, hogy megbeszéljük a részleteket. 
- Valami alkohol? – kérdezi udvariasan, de én gyorsan nemet intek. Az kéne még csak…  - Akkor térjünk a lényegre. Milyen volt, és mennyit is fogsz érte kérni pontosan?

- Nagyon jól viselkedtek, nem volt semmi baj – mosolyodom el õszintén, majd elgondolkodok a kérdés második felén. Öh… mennyit is szoktam kérni? Vajon gáz lenne, ha felhívnám ezért az öcsémet? Leon jobb a pénzügyekben.
- Nem volt… semmi? – zökkent ki gondolataim közül meglepett kérdése. Értetlenül pislogok rá, jót derülve lesokkolódott vonásain. – Nem betegek?
- Kétlem – nevetek fel vidáman, de elég halkan ahhoz, hogy ne zavarjam az ikreket. – Társasoztunk, megmutatták a házat, és lealáztak a videojátékban. A büszkeségemen esett csorbát leszámítva, nem történt semmi baj.

Elismerést vélek felfedezni a tekintetében, és feléled bennem a kíváncsiság, hogy eddig vajon mi lehetett olyan katasztrofális a viselkedésükben, hogy olyan hihetetlen a nincs velük gond rész.
- Ez olyan fura? – puhatolózok kíváncsian.
- Hát… Azt hiszem úgy tisztességes, ha elmondom. A két kis ördögfióka igazi bébiszitterfaló, elég sokaknak akadt már velük gondja – feleli óvatosan, látszólag próbálva szépíteni a dolgon.
- Szóval kicsinálták õket – kuncogok jóízûen, majd megnyugtatóan rázom meg a fejem. – Ne aggódj, nem riadok el.

- Akkor jó, mert már nem tudom, hol keressek új bébiszittereket – sóhajtja megkönnyebbülten. – Akkor vállalod õket hosszútávon is?
- Persze – bólintok, majd az ölembe húzom a táskám, és elõhalászom belõle a mappám. – Itt vannak az ajánlóleveleim, az elsõsegélynyújtó papírjaim, egy kajajegy… ja, ez nem kell. Ümm… gondolom képregény se érdekel… áh, megvan, naptár. Melyik napokon kellek?
- A papírokra szerintem nincs szükség, bizonyítottál ma – jegyzi meg mosolyogva, én meg egy egész pillanatra leblokkolok tõle, de gyorsan összeszedem magam.
- Rendben. – A papírok nagy részét visszaömlesztem a helyükre, csak a naptárt hagyom elõle, meg egy tollat, amit a pakolás idejére bekapok.

- Hétköznaponként, általában három este megyek fotózásra, de minden délelõtt a szalonban vagyok. Jöhetnek hirtelen hívások is, a modellek néha kiszámíthatatlanok. Amikor este elmegyek, kétszer megyek délután, így akkor az oviból is el kéne hozni õket – sorolja, én pedig tõszavakban felírok mindent. – Hétvégén általában vagyok, de néha olyankor is jól jönne a segítség.
Még részletezi kissé, majd megegyezünk az árban is, de tizenegy után már én is elkezdek fojtottan ásítozni, csak talpon vagyok már hat óta. Holnap reggel meg úszás, fúúú, azt várom!
- Akkor holnap jöjjek ötre, ugye? – fixálom, mikor már a cipõmet húzom az elõszobában.
- Igen, kérlek. Amúgy egyetemista vagy, ugye? Nem esnek egybe ezek az idõpontok az óráiddal?
- Áh, vizsgaidõszak van, nem igen járunk be órákra – vigyorodom el, majd a hátamra vetem a táskámat. – Akkor holnap! – intek búcsút, majd sietek, hogy elérjem az uccsó buszt.

- Fiúk, ezt hogy gondoltátok? - kérdezem picit idegesen.
- Nem volt kedves - fújtatva Alex. - Egyszer még a fülem is meghúzgálta - durcáskodik.
- Mitõl vagy benne olyan biztos fiatalember, hogy én nem fogom? - kérdezem. Oké, nem bántom õket sosem, szerencsére okos srácok, nem kell sem kiabálni, sem ütni, mindent megértenek, csak van pár dolog, amit sehogy sem tudok kinevelni belõlük.
- De a lépcsõn nem is mi löktük le - motyogja Chris.
- A székét a fenekére ragasztóztátok, az a legnagyobb baj - sóhajtok fel, ekkor viszont megcsörren a telefonom, így megmenekülnek a további faggatástól, esetleges büntetéstõl. Pedig lettek volna ötleteim...
- Mr. Heller, zavarom? - szól bele a telefonba az egyik ismerõs.
- Nem, Mr. Baker, dehogy! Miben segíthetek?
- Az egyik hirdetési újságban hirdetett az a fiú, aki vigyázott a fiamra, gondoltam, megemlítem!
Lediktálja az újság nevét, én meg örömmel látom, hogy épp egy olyat vettem hazafelé jövet, így elköszönök és már keresem is a számot.
Délután öt, ha mázlim van, akkor ma ráér. Ha nem, akkor le kell mondanom a fotózást.

- Halló? – szól bele egy fiatalosan kellemes hang.
- Jó napot! Joy Heller vagyok, és Rex M. Stetfordot keresem – fejtem ki röviden a tényeket.
- Megtalálta… Én vagyok Rex, miben segíthetek?
- A hirdetés miatt telefonálok. Az igazság az, hogy az eddigi bébiszitterünk hirtelen felmondott, és már ma estére szükségem lenne valakire – darálom el. Legyen szerencsém…!
- Az nem gond, én mostantól szabad vagyok. Ha megadja a címet, indulok is a papírjaimmal együtt –
mondja csicseregve, én pedig megkönnyebbülten sóhajtok egyet.
- Köszönöm!
- Nagyjából háromnegyed óra, és ott vagyok.
- Rendben. Viszlát.
- Viszlát. – Bontja a vonalat, én meg a fiaim felé fordulok.
- Ha neki is valami baja lesz, egy hónapig semmi édesség - mondom szigorúan, mire nyelnek egyet. Már sikerült elérniük, amikor egy hét alatt nyolc babysittert végeztek ki. Pedig alapvetõen nem kezelhetetlenek, csak ha valaki nem szimpatikus nekik, azt kivégzik. De remélem ez a srác velük is csodát tesz, mint Baker gyerekével.

* * *

A megadott idõpontban már ott is van a srác. Pont olyan, ahogy lefestette Baker: helyes, életerõs srác, fiatal, és kicsit pimasz a tekintete, de ez engem nem érdekel, a lényeg, hogy vigyázzon a fiaimra.
Letisztázunk mindent, és már pakolok is. Még bemegyek a nappaliba.
- Egy hónap sütiszünet, ördögök, ez lebegjen a szemetek elõtt - intem meg õket. Bólintanak, kacsintok egyet, majd megyek is a garázsba.

* * *

Pont idõre érek oda.
- Jesszus Joy, nem hiszem el, hogy majdnem elkéstél! Hogy lesz így kész a hajam, édes? - hisztizik azonnal Adam, az egyik elismert modell, akit most kezelésbe kell vennem.
- Ha kések? Sehogy, cicus - kacsintok rá. Kis báj és már nem is lesz baj.
- Igazad van, akkor is megvártalak volna, az éjszakai város sehova sem megy hajnalig - nevet fel. - Na, szépségem, akkor kezdj valamit ezzel a lobonccal. - Beletúr a szõke, vékonyszálú hajába.
Elég nehezen kezelhetõ, ritkás haja van, gyenge is, nem nagyon tudok vele soha semmit csinálni, hogy tökéletes legyen, most viszont jó ötletem van.
- A srácaid? - kérdezi.
- Most egy új babysittert tesztelnek, remélem, ennek nem lesz baja - sóhajtok fel. - Egyébként majd valamelyik nap egy kicsit több idõ kellene, szeretném befonni a hajad olyan pici tincsekbe, amit mutattam a múltkor. Beszéltél a fõnököddel?
- Persze, hogy beszéltem. Tõle mehet, ha jól áll, akkor nincs gáz. Most mit csinálsz vele?
- Beszárítom, feltupírozom és próbálom póthajjal kihozni belõle a legtöbbet - ismertetem vele az ütemtervet, és el is kezdem mosni a séróját.

Alig egy óra múlva fotókra készen feszít a korlátnak dõlve és pózol, én meg készenlétben állok, ha szétmegy a haja, akkor valamit kezdenem kell vele. De szerencsére nem esik, a szél sem fúj, kifejezetten hajbarát az idõ.
- Joy - lép mellém a stylist, Scott. - Adam megkért, hogy ezt adjam neked, neki nem kell, de tudod, hogy amit felvesz, azt megkapja - mondja.
- Köszi - veszem el a vörös inget, majd ahogy Scott lelép, gyorsan szemügyre is veszem.
Háromnegyedes ujjú, kellemesnek látszik az anyaga is. Gondolok egyet, ledobom a pólómat, és belebújok az ingbe. Adam persze azonnal egy füttyentéssel kommentálja a dolgot, amiért kap is egy gyors fejmosást a fotóstól, hogy ez most munka, nem óvoda.
Mondjuk igaza van… de szerintem is jól áll nekem ez a szín.

Két óra múlva szerencsére kész vagyunk, nem kell sok kép, csak egy magazinnak kell címlapfotónak, és ugya Adam portfóliójába is tesznek majd párat. De én ennek csak örülök, így fél tízre már otthon is vagyok.
Beállok a garázsba, és nem megyek be azonnal, hiszen hallom, ogy még szöszölnek fent, a srácok hangja is beszûrõdik a garázsba, így hallgatózni kezdek.
Valamit játszanak, ha a zenébõl jól tippelem, akkor ez az a stratégiai játék, amit vettem nekik a playstation-re, és nagyon szeretik is, bár eddig még senkinek nem engedték, hogy játsszon vele.
Nos, lehet, hogy ez a srác tényleg érdekes lesz.
Mikor úgy döntök, hogy kihallgatóztam magam, benyitok, és persze azonnal én kerülök a figyelem középpontjába.
- Apuci! - hallom meg a visítást, majd két édes kölyök röppen a karomba, bár nem tagadom, ahogy egyre nagíobbak, egyre nehezebb egyszerre a kettõt megtartani.
- Joy - mosolyog rám Rex, köszöntésképp.
- Apuci, ma nem is voltál sokáig, milyen volt? - kérdezi Alex.
- És mi ez az új ing? - szól bele Chris.
- Rövid munka volt ma, és az egyik modelltõl kaptam, Adamtõl.
- A szõke, aki mindig olyan sokat nyafog és mindig izzadtságszaga van? - csicsergi édesen Chris, mire megrovón pillantok rá.
- Ezt már megbeszéltük. - A hangomra picit összerezzen, de Alex persze folytatja helyette.
- De ha az van neki! Még szájszaga is szokott lenni - jegyzi meg. Rex közben elvigyorodik, így eldöntöm, hogy inkább lassan feküdni kellene.

* * *

Alig egy óra múlva, túl a vacsin, a zuhin, a fogmosáson és egy gyors mesén, már ágyban is van mindkét rosszcsont, én meg Rex-szel ülök a nappaliban.
- Valami alkohol? - kérdezem. Nemet int. - Akkor térjünk a lényegre. Milyen volt, és mennyit is fogsz érte kérni pontosan? - kérdezem kíváncsian. Így közelrõl nézve elég helyes fiú. Kifejezetten szép az arca is.

- Hogy-hogy miért? – pillantok fel Rileyra meglepetten. – Hogy felhívjanak munkaügyben.
- De hát már így is egy halom állandó munkaadód van, minek keresel újat? – kotyog bele Stefani is velem szembõl.
- Áh, Baker-éknél Josh túl van a vizsgáin, így nem kell tovább oktatnom, White-éknál meg áthelyezték az apát, így jó messze költöznek, oda nem tudok eljárni. Felszabadult egy halom idõm – vonom meg a vállam vidáman, majd elcsórom öcsém tálcájáról az egyik almát, amit Leon csak ferde pillantással jutalmaz, de nem veszi vissza.
- Még nem vagy túl minden vizsgádon – emlékeztet Dan.
- Te se – vágok vissza vigyorogva, mire nyöszörögve kifejti, hogy ráadásul milyen vacakul is áll tanulás terén. Vetek egy fél pillantást tesómra, aki idén kezdte az egyetemet, de õ látszólag elég nyugodt a vizsgák említésére, így nem aggódom. – Amúgy, lassan nyári szünet, akkor még jól is jönnek a melók – teszem hozzá, majd a kajálást befejezve, felpattanok a székrõl.
- Edzés? – kérdezi Stefani mosolyogva, mire hasonló gesztussal bólintok.
- Jaja, viszlát késõbb! – És már rohanok is karatéra, utána úgyis lesz idõm tanulni este, mára nincs semmi meló, a srácok meg magolnak, majd vizsgák után bulizunk.

Jólesõen nyújtózkodok, egy szál törülközõvel a derekamon, mikor már túl vagyok az edzés utáni tussoláson. Még nincs egészen 5 óra, bõven van idõm délután.
Ahogy ezt megállapítom magamban, megcsörren a cuccaim közt a telefonom.
- Áh, hol van? – Feltúrom az egész kupacot, és végül Norman, az egyik edzõtársam és haverom nyomja a kezembe szó nélkül. – Oh, köszi! – mosolygok rá a szokásához híven hallgatag srácra. Most is csak egy biccentéssel reagál.
- Halló? – kapcsolok sietve, késõn jõve rá, hogy fogalmam sincs, kivel fogok beszélni. Nem néztem meg a kijelzõt.
- Jónapot! Joy Heller vagyok, és Rex M. Stetfordot keresem – felel egy igen kellemes férfihang.
- Megtalálta… - elakadok, mert ösztönösen tettem volna hozzá a tegezõ ragot, de nem tudhatom biztosan, mennyire illik tulajdonosához a fiatalos hang. – Én vagyok Rex, miben segíthetek? – folytatom inkább gyorsan.
- A hirdetés miatt telefonálok. Az igazság az, hogy az eddigi bébiszitterünk hirtelen felmondott, és már ma estére szükségem lenne valakire – ismerteti a helyzetet, kissé gondterhelt hangon.
- Az nem gond, én mostantól szabad vagyok. Ha megadja a címet, indulok is a papírjaimmal együtt – felelem, és már kezdem is a táskába dobálni az edzõcuccaim.
- Köszönöm – sóhajtja, majd diktálja a címet. Nincs szükségem írásra, megjegyzem egy hallás után.
- Nagyjából háromnegyed óra, és ott vagyok.
- Rendben. Viszlát.
- Viszlát. – bontom a vonalat, és magamra kapkodom a cuccaim, majd búcsút intek a többieknek. Már nincs idõm átmenni a kollégiumba, de szerencsére az ajánlóleveleim valahol a jegyzeteim közt vannak, a sportcuccom meg nem olyan nehéz, hogy ne bírjam cipelni.

Hamarosan már a megadott címnél toporgok az ajtó elõtt, és egy mély levegõt véve csöngetek. Bentrõl gyerekricsaj szûrõdik ki, így rögtön tudom, hogy nem egy lurkóval lesz dolgom. Pár pillanat múlva kitárul az ajtó, én pedig magamban füttyentek egyet, mikor egy szörnyen helyes pasi tárul a szemem elé.
- Jónapot, vagy inkább már estét – köszönök szolid mosollyal, majd a kezemet nyújtom. – Rex vagyok, velem beszélt telefonon.
- Oh, igen – rázza meg a kezem, halványan viszonozva a mosolyom.  – Joy Heller. Tegezõdjünk.
- Rendben – bólintok vidáman, majd a nyomában belépek az elõszobába. Az onnan nyíló nappali ajtajában, meg is pillantom a gyerekeket, bár egy perce azt hiszem, csak kettõs látásom lett. De nem, hanem ikrek.
- Az igazság az, hogy már hallottam rólad az egyik ismerõsünktõl is, de akkor tájt az elmondása szerint nem értél rá. Most viszont láttam a hirdetést – szólal meg Joy, mire felé fordulok. – Õk a fiaim, Alex és Chris.
Az említettek kapásból visszahúzódnak a nappaliba, de én csak jót mosolygok szégyenlõségükön. Majd levetkõzik, és ha nem vagyok szimpi nekik, megpróbálnak kicsinálni. Tapasztalatból mondom, bár idõvel minden gyerek megszeretett eddig.
- Nekem mennem is kéne, lehetséges, hogy a részletekrõl akkor beszéljünk, ha megjövök? – kérdezi az apjuk.
- Persze, csak pár gyors kérdés. Allergia, érzékenység, szükséges gyógyszer?
- Nem, semmi ilyesmi. Ha gond lenne, a számomat a hûtõre tûztem. Minden mást megmutatnak.
- Oké – mosolygok rá nyugtatóan, eléggé aggódónak tûnik.
- Köszönöm – sóhajt fel, majd besiet a nappaliba elköszönni a fiúktól- Mentem – int nekem is, majd távozik is, én pedig ledobom a táskám az elõszobában, és belépek az oroszlánbarlangba.
Az ikrek a kanapén ülnek, de nem az elõttük bekapcsolt tv-t, hanem engem néznek.  Tökéletesen látni rajtuk az óvatosságot és gyanakvást. Hogy hasonlítanak az apjukra külsõleg! Édesek.
- Én még be se mutatkoztam, Rex vagyok – állok meg az ajtóban, mire felcsillan kissé a szemük.
- Mint a felügyelõ? – kérdezi egyikük, a bemutatkozásnál õ volt Alex, a zöld pólóból tudom.
- Pontosan – vigyorodok el, majd beljebb lépek. – Na mit szeretnétek csinálni vacsiig?