Masa…
- Ne haragudj! Annyira sajnálom! Soha, soha többé nem engedlek el!
- Ígéred?
- Ígérem!
Hogy ígérem-e? Úgy fogok rá vigyázni, mint egy hímes tojásra. Nélküle semmi vagyok. Szükségem van rá…
Ahogy õszinte mosolya villan, a szívem hatalmasat dobban. Azonnal hajolok is egy csókért, hiszen tudnom kell, éreznem kell, hogy tényleg az enyém.
Leon persze morog mögöttünk, de aztán eddig ismeretlen hang is eljut hozzám.
- Örülök nektek, komolyan, bár új a szitu. Viszont a szomszéd néni már felhívott, hogy ne hívja e a rendõrséget, valami gebasz van a kertünkben. Szóval jobb lenne beköltözni, és a nappaliban folytatni a dolgot.
Mintha Masa állna elõttem, nõként. Totálisan ugyanaz a lehengerlõ kisugárzás.
- Joy, õ itt az idõsebb húgom, Keira. Hugi, õ itt a… párom, Joy – mutat be. Látom rajta, új neki ez a titulus, de ez tényleg így van. Õ már nem a dada, hanem a kedvesem.
Viszont nem indul el befelé, Adam felé pillant, aki ugyanolyan szánalmas, mint mikor utoljára pillantottam rá.
- Leon, légyszi mutasd meg neki a fürdõt, hagy szedje rendbe magát, mielõtt elmegy.
- Mi? Miért? Nem miatta van nagy részben ez az egész?
- Masa, tényleg nem kell foglalkozni vele – értek egyet azonnal Leonnal. Adam egy dög, nem kell vele finomkodni.
- Nem szorulok a szánalmadra – sziszegi Adam, mire vágnék neki vissza, de Masa gyorsabb.
- Nem sajnállak… Megérdemelted amit kaptál, de gondolom nem akarsz véres képpel átszambázni a városon, igazam van? Leon, kérlek! – Leon persze morog, de ellágyul, és elvezeti a dögöt. Nem hibáztatom, Masának nem lehet nemet mondani.
- Nem hiszem el, hogy a történtek után is ilyen kedves tudsz lenni vele – sóhajtok fel.
- Már mindegy, vége van, és csak az számít, hogy itt vagy velem! Viszont én most aludnék… egy ideje nem ment rendese. Ráérsz itt maradni, vagy menned kell a fiúkért?
- Markkal vannak. Az igazság az, hogy mióta nem voltál nálunk, szörnyen viselkednek, szóval lehet össze kéne szedni õket, és ha átjönnél… - ismerem be. Azt szeretném, ha velem jönne és ott aludna. A karjaimban…
- Hiányoznak. Átmegyek, persze, csak szólok Leonéknak.
- Ígérem, nyugton aludhatsz majd – húzom magamhoz egy ölelésre.

* * *

Mikor õ beviharzott a házba, én inkább megvártam kint. Nem a megfelelõ alkalom a bemutatkozásra, majd egy másik, sokkal nyugodtabb napon visszajövök és illendõen bemutatkozom a családjának, most viszont a kocsimnak támaszkodva vártam meg inkább, amíg vissza nem szaladt. Ahogy aztán elém ért és megint megölelt, nem bírtam ki csók nélkül. Szeretem.

Most pedig épp az autómban ülünk egy nagybevásárlás után, ugyanis Masa kérdése, miszerint mit vacsorázunk majd, ráébresztett, hogy alig van otthon kaja. Úgyhogy felhívtam Markot, hogy mi kell neki vagy a srácoknak, megkaptam a listát és már mentünk is. A csomagtartó tele van étellel, fagyival, tejszínhabbal, gyümölcsökkel. Vacsorára pedig halat fogok sütni, amíg kimasázzák magukat. Mert ha meglátják nem engedik el egy darabig, az teljesen biztos. Így hát rám marad a kipakolás, a gyors vacsikészítés, de nem zavar. Ha a másik szobából hallom a hangját, ahogy vidáman nevetgél és mókázik a fiúkkal, akkor minden megéri.
- Min mosolyogsz így magadban? - kérdezi kedvesen, majd kezét a combomra teszi, hiszen automata váltós az autó, így nem zavar.
- Csak eszembe jutott, hogy amíg a srácok nem mennek el aludni, nem nagyon tudsz majd velem lenni - pillantok rá még mindig mosolyogva.
- Hát igen - nevet fel õ is megkönnyebbülten.
- De akkor viszont csak az enyém leszel - nyúlok le a kezéért és szorítom meg, sokat sejtetõen. Nem feltétlenül akarok ma eljutni a dolgok végére testiség szempontjából, de biztos, hogy valamit akarok belõle. Muszáj lenne éreznem, hogy nem csak álom és tényleg visszakaptam. Mintha sejtene valamit, mélyen elpirul, de nem húzza el a kezét, ennek pedig kifejezetten örülök. Az út további része viszont nyugodtan telik. Csak ülünk és csendben örülünk egymásnak.

A csend és a nyugalom viszont addig tart, amíg haza nem érünk. Ahogy bekanyarodik a kocsi, az udvarról már robban is hozzánk két csemetém. Én megkapom a kötelezõ puszikat, majd Masa elé lépnek.
- Te… komolyan visszajöttél? - méregeti Alex kritikus szemekkel, de Chris leszereli azonnal.
- Ha nem komolyan is jött vissza, most itt van! - Már ugrik is, Masát pedig legyõzi a gravitáció mikor mindketten ráugranak és eldõl velük, szerencsére a fûre, ami viszont kifejezetten puha.
Innentõl mondjuk már én is csak fél füllel hallgatom a nevetést, aztán beszélgetnek is, de mivel Mark pont ekkor lép  mellém, nem hallom.
- Segítek - mondja és elkap két bevásárlótáskát és elindul befelé. Én még hátrapillantok, de mivel nagyon bele vannak valamibe merülve nem zavarom meg õket, úgyis bejönnek ha látják, hogy mi már bent vagyunk.

Nem csalódom, egy perc sem telik bele, látom, ahogy Masát behúzza két picikém a hátsó ajtón, egyenesen a nappaliba.
- Szóval gyere, megmutatom mi az az új játék! - jelenti be Chris. Masa bocsánatkérõen rám mosolyog, de csak visszamosolyogva intek nemet, jelezve, hogy semmi baj. Mark érdeklõdve néz rám, majd megszólal.
- Szerelmes vagy. - Hangja nem kérdõ, õ kijelenti, mert tudja: így igaz.
- Igen, az vagyok - ismerem be. - De nem tehetek és nem is akarok tenni ellene. A fiúk imádják, láttad te is milyenek nélküle és õ is nagyon szereti a srácokat. És engem is. - Közben elkezdek elõkészülni: ne rántott hal lesz, hanem párolt. Sokkal egészségesebb. Hozzá meg még nem döntöttem el. Rizs, zöldség vagy burgonya…
- Az tuti, hogy mindhármótokért oda meg vissza van - ért egyet Mark. - Látszik abból, ahogy rátok néz meg ahogy az egészhez viszonyul. Amilyen genyó voltál vele, csodálom, hogy ilyen könnyen visszafogadott. - Szigorúan nézek rá, de ahogy rájövök, hogy tulajdonképpen mennyire igazam van, azonnal ellágyulnak a vonásaim. - Figyelj haver. - Közelebb lép. - Ígértem a srácoknak egy mozit, ha nem csak fagyit esznek és elfogadták. Szóval ha gondolod, este elviszem õket hármasban mozizni. Úgysincs programom.
- Nem tudom, hogy tudod elcsalni õket Masa mellõl - pillantok rá kételkedve. - Jó lenne kettesben tölteni az este egy részét, de szerintem reménytelen.
- Bízd ide. Fél óra és jövök. - Elrohan, hallom, kocsival megy. Megrántom a vállam és inkább készülök tovább a vacsorára, mert így nem lesz semmi.
Épp a közepén járok a párolásnak, amikor kezek kulcsolódnak a derekam köré és valaki belecsókol a nyakamba.
- Masa… - suttogom, mire a fülemhez hajol.
- Igen?- kérdezi játékosan.
- Ha felizgatsz, abból baj lesz - fenyegetem meg, kicsit sem komolyan, mire még egy utolsó nyakonpuszit kapok, és már száguld is a hûtõhöz, hogy ananászlevet töltsön a fiúknak - gondolom. -  Alexék?
- Bemelegítik a játékot - mondja, és önt magának is. Ahogy azonban a szájához emeli a poharat, nem tudom, direkt vagy véletlenül, egy kis ananászlé csíkban indul el az állán lefelé, a nyakához. Nem várok egy pillanatot sem, elé lépve nyalom le az elkószálni készülõ üdítõt, mire õ leteszi a poharat és nyöszörögve túr a hajamba. Elhajolok és gondolkodás nélkül marok az ajkaira.
Fogalmam sincs, hogy meddig csókolózunk, ugyanis egyszercsak Chris hangja üti meg a fülem.
- Fújj! Mondtam, hogy hozzuk be mi. Megbízhatatlanok.
Nevetve hajolok el Masától, aki azonnal viszi a kis gengsztereknek az innivalót.

Fél óra múlva befut Mark, és egyenesen a nappaliba megy, én meg kíváncsian követem.
- Na, kinek van három mozijegye arra az új, menõ filmre? - kérdezi hangosan, mire három szempár is rátapad. Masa érdeklõdve, a fiúk izgatottan.
- Neked? - kérdezi Alex és már kukacol is.
- Nekem bizony - jelenti be büszkén Mark. - Vacsi után elmegyünk megnézni? Direkt 3D-s elõadásra vettem jegyet.
 
Beleegyeznek, és Masa meg is nyeri a kiselõadást, ami még vacsora közben is tart, hogy pontosan mi ez a film. Mark nem eszik velünk, hazaszaladt átöltözni de épp mire a desszerttel is végzünk, megjelenik ismét.
Masa-szeretet ide vagy oda, egy 3D-s elõadás azért csak komoly dolog, így gyors köszönés után már mennek is kis Markhoz.
- Mikorra hozod õket? - kérdezem.
- Tízig tart a film. Ha nem lesznek hullák még megyünk egy kört a plázában, de inkább maradjunk abban, hogy fél tizenegyre itthon vannak. - Kacsint, feltekeri az ablakot és már mennek is, én pedig vigyorgva fordulok Masa felé.
- Ezt most kicsit nem értem - mondja.
- Mark elvitte õket, hogy kettesben tudjunk lenni. - Közelebb lépek és teljesen magamhoz rántom. - Szóval… mihez lenne kedved? - kérdezem, majd megrohamozom a nyakát, kihasználva, hogy a kertkapu miatt senki nem lát be. 

- Ha még egyezer ide merészelsz jönni, feljelentem – sziszegi hirtelen Leon, és még inkább rászorít a karjára, amit az elõbb ragadott meg. Érzem, hogy ebbõl baj lesz, de esélyt se adnak, hogy közbeavatkozzak.
- Ha nem engedsz el, baj lesz – vág vissza Joy, és most jóval kevésbé tûnik higgadtnak és szelídnek, mint szokott.
- MI baj lehetne? Mit tudsz te tenni ellenem? Levágod a hajam? – Az öcsém egyértelmûen kezdi elvetni a sulykot, és bár tudom, hogy miattam teszi, õ is kifordult önmagából.
- Megértem, hogy félted a testvéredet, de ha nem engedsz el, esküszöm felképellek – figyelmezteti Joy, és látom rajta, hogy komolyan gondolja. Riadtan ugrom melléjük, hogy szétszedjem õket, de mielõtt bármit is mondhatnék, Leonnak túlzottan kegyetlen és meggondolatlan mondat csúszik ki a száján.
- Megérted? Mit? A fiaid is árvaházban fognak felnõni, mert apának is borzalmas vagy, nem csak embernek. – Ezt nem kellett volna… Kétségbeesetten kiáltok fel, ahogy Joy keze lendül, de Leont se kell félteni, már viszonozza is az ütést. Úgy esnek egymásnak, mint az óvódások, de mikor már mindketten vérezni kezdenek, nincs jobb ötletem, közéjük állok.
Ha alkalmaznám amit karatén tanultam, még mindkettõjüket megsérteném, így csak abban reménykedek, hogy engem egyikük se akar megütni. És nem is, öcsém szitkozódva áll meg a hátam mögött, Joy pedig elõttem dermed le.
- Tudom, hogy én rontottam el – kezdi, mélyen a szemembe nézve. - Tudom, hogy nem érdemlek semmit, de adnod kell egy esélyt. Ha még szeretsz, várj itt egy óra múlva.
- Hogy kérhetsz ilyet ezek után? Hogy gondolhatod, hogy Adam után… - kezdem, bár mivel itt lakom, messze nem mehetnék innen… Az viszont fáj, hogy most reményt ébreszt bennem.
- Adamet másnap elzavartam. Felmondtam a szerzõdést az ügynökségével. Hinned kell nekem – szakít félbe, és könyörögve pillant rám. Nem tudom állni a tekintetét, biztos vagyok benne, hogy oda lenne minden határozottságom, így inkább a föld felé fordulok.
- Nem tudok bízni benned – suttogom õszintén, keserûségtõl reszketõ hangon.
- Megértem. De nem hagyhatlak csak így kilépni az életembõl. – Felnézek rá, és õszintének tûnik, majd megfordul, és elindul a kocsijához.
- Ha visszajössz én esküszöm… - áll neki ordibálni Leon, mire én is felkapom kissé a vizet.
- Leon fejezd már be! – csattanok fel, mire benne reked a folytatás, Joy pedig elhajt. – Mi ütött beléd? – fordulok dühtõl remegõ öcsém felé. – Hogy mondhattál neki olyat? Fogalmad sincs, milyen apa!

- Most miért véded? – húzza fel magát még jobban. – Te tudod a leginkább, hogy mit tett veled! Remélem nem fogsz ennyitõl újra a karjaiba zuhanni!
- Én… - elbizonytalanodok kissé, és elhalkul a hangom. – Megbánta, láttam rajta… Neki is fájt, és szeretné jóvátenni…
- Ne legyél már idióta, Masa! – vág közbe ingerülten. – Nem akarom látni megint, hogy így magadba zuhansz, érted?! Tudod te milyen szar volt? – Meglepetten pillantok rá, ahogy egyre inkább kétségbeesetté válik a hangja a dühös helyett. Persze erre õ is rájön, és ingerült morgással törli meg könnyes szemeit.
- Köszönöm, öcskös! – mosolygok rá hálásan, és mielõtt bármit is mondhatna, magamhoz ölelem. Az én idióta, védelemmániás öcsém. – Tudom, hogy féltesz, és hidd el, én se kívánom ezt magamnak. De szeretem õt… szeretem Joyt, és minden vágyam, hogy mellette lehessek!
- Hülye… - szipogja, majd lefejt magáról, és beterel a házba, ahol húgom toporog, magyarázatra várva.

 * * *

Egy óra múlva kint állok a ház elõtt, ahogy Joy kérte, de Leont persze nem tudtam rávenni, hogy maradjon bent. Mikor meglátom, hogy Joy kivel száll ki a kocsiból, nem is bánom már annyira a dolgot, örülök, hogy öcsém mellettem van.
 - Hát visszatoltad a… Ez ki? – Leon persze már összeszedte magát, de elakad kissé, mikor megpillantja Adamat.
- Egy modell – felelem, bár perpillanat a férfi inkább tûnik egy elvert bunyósnak. Mi a fene történt?  - Minek hoztad ide? – suttogom. Nem kívántam õt újra látni, lehetõleg soha többet.
- Gyerünk, mond el neki amit nekem mondtál – löki elém Joy, mire Adam gyûlölködve pillant rám. Összerezzenek, még sose érzett így irányomba senki, és nem túl felemelõ.
- Utállak, érted? - sziszegi. - A jelenléted is veszélyes volt arra, amit akartam. Joy hozzám tartozik! Nekem kellene vele lennem, de azok miatt a kurva kölykök miatt… - Itt lett elegem belõle, és bár akkor se ütöttem meg, mikor bevádolt, akkor se, mikor tönkretette a kapcsolatom, és akkor se, mikor engem szólt le, de azt már nem tûröm, hogy az ikreket bántsa. Ösztönösen lendítem a kezem, de mikor rájövök, hogy az én képzettségemmel ez túl durva lenne, visszafogom magam egy erõteljesebb pofonra. Többet érdemelt volna, de legalább ez is elég volt ahhoz, hogy hátraessen.
- Miért jöttél ide? – pillantok rá villogó szemekkel.
- Hazudtam, oké? - nyüszít fel, nagyjából azzal egy idõben, hogy Joy mögé lépve ösztönzi a válasz adásra. - Én meséltem be azt a dolgot Joynak, mert tudtam, hogy be fogja venni. Csak idõzítenem kellett. Semmi dolgom nem volt, mert te barom ott hagytad a kétségei között. Persze, hogy hozzám menekült…
Tudom… tudom, hogy az õ hibája, már akkor is tudtam. Ahogy azt is, hogy Joyon múlt, elhiszi e amit mond, vagy sem… Mégis… mennyivel könnyebb Adamat hibáztatnom nekem is.
- Tudom, hogy késõ – tolja félre õt Joy, hogy elém léphessen. -  Tudom, hogy nem bízol bennem és tudom, hogy ne is álmodjak róla, de… nem jönnél velem haza? Szeretlek és mindent sajnálok. Nem lett volna szabad kételkedned benned, tudom. Utálj, de tudnod kell, hogy õszintén szeretlek…

Elakad a lélegzetem, ahogy belenézek könnyes szemeibe. Ha jól emlékszem, ilyen nyíltan most mondta ki elõször, hogy szeret…
- Nem veszíthetlek el. Nem hagyhatsz el te is az én hibám miatt… Tudom, már késõ, mert már van valakid, de…
- Mirõl beszélsz? Kim lenne? – térek magamhoz kissé, közbevágva.
- Leon mondta, hogy más vigasztal, hogy már nem vagy egyedül… Tudom, késõ. De… biztosan késõ? Nincs reményem?
Szúrós pillantást vetek öcsémre, aki elhúzott szájjal, duzzogva vonja meg a vállát, és még véletlenül se néz a szemembe.

- Nincs senkim – nézek vissza Joyra, és bár nem felejtettem még el, mennyire fájtak a történtek, és nem is tûnt el belõlem minden kétely az újrakezdést illetõen, egyet biztosan tudok. Szeretem õt, mindennél jobban szeretem! – Nem is akarok rajtad kívül mást! – suttogom, majd egészen elé lépve, könnyes szemekkel ölelem át, arcomat a vállához fúrva.
Rögtön átkarol, és szorosabban magához húz, én pedig boldogan simulok hozzá még jobban, amennyire csak tudok.
- Ne haragudj! – suttogja, közvetlenül a fülembe. – Annyira sajnálom! Soha, soha többé nem engedlek el!
- Ígéred? – mosolyodom el halványan, bár úgyse láthatja.
- Ígérem!
Hátrébb húzódok, és végre õszintén, felszabadultan tudom kiszélesíteni a mosolyom. Ettõl láthatóan õ is megnyugszik, és viszonozza, majd kezeit az arcomra simítva hajol le hozzám, hogy egy szelíd, de hosszú, szerelmes csókban forrjunk össze.
- Hát ez remek… - morran fel mögöttem Leon, és csörtetne be a házba, ha nem vágódna ki az ajtó, kis híján eltarolva õt is, és robbanna ki belõle Keira is.
- Örülök nektek, komolyan, bár új a szitu. Viszont a szomszéd néni már felhívott, hogy ne hívja e a rendõrséget, valami gebasz van a kertünkben. Szóval jobb lenne beköltözni, és a nappaliban folytatni a dolgot – magyaráz nagyban, Joy pedig kissé ledöbbenve figyeli.
Nos igen, húgaim közül õ hasonlít rám a legjobban jellemügyileg, általában ugyan annyi energia van benne is, és ha éppen össze vagyunk zárva, alaposan kimerítjük a környezetünk.

- Megyünk – mosolygok rá, mire szélesen viszonozza, és látom a szemében az örömöt, hogy újra a régi vagyok. – Joy, õ itt az idõsebb húgom, Keira. Hugi, õ itt a… párom, Joy – mutatom be õket egymásnak, még mielõtt bemennénk. Egy pillanatra hezitálok, hogy mit is mondjak, de Joy bátorító pillantása miatt, boldogan közlöm a helyzetünk.
Már indulnék is be velük, mikor észbe kapok. Töprengve fordulok Adam felé, aki még mindig véres arcát törölgetve, igen csak szerencsétlenül álldogál a háttérben. Nem mondom, hogy maradéktalanul megbocsájtottam neki, és szeretni se nagyon fogom, de azért csurom véresen nem hagyhatjuk itt, még a végén tényleg kijönnek a rendõrök.
- Leon, légyszi mutasd meg neki a fürdõt, hagy szedje rendbe magát, mielõtt elmegy – fordulok öcsém felé, aki éppen Keirának tart kiselõadást a helyes közlekedésrõl. Erre meglepetten, és alaposan felháborodva kapja rám a tekintetét, húgom meg szépen belibben a házba, amint szabadul a figyelme alól.
- Mi? Miért? – hördül fel. – Nem miatta van nagy részben ez az egész?
- Masa, tényleg nem kell foglalkozni vele – szólal meg mellettem Joy is. Õ is biztos elárulva érzi magát azért amit a másik tett, de nem lennék jobb nála, ha én is utálkozni kezdenék.
- Nem szorulok a szánalmadra – sziszegi Adam is, mire az öcsém is, meg Joy is nyitná a száját, hogy valószínûleg valami nem túl kellemeset vágjanak a fejéhez, de megelõzöm õket.
- Nem sajnállak… Megérdemelted amit kaptál, de gondolom nem akarsz véres képpel átszambázni a városon, igazam van? – pillantok rá, és bár nincs utálat a hangomban vagy a szememben, nem vagyok vele olyan kedves már, mint mással szoktam lenni.

Nem felel, de összeszorított szája mutatja, hogy ehhez valóban nincs kedve. Mégis csak modell, akinek most biztos szabadságra kell mennie egy idõre…
- Leon, kérlek! – fordulok az öcsémhez, aki már vágna vissza, de a tekintetem látva, morgolódva lép Adam mellé, és mikor a másik maradna egy helyben, megragadja a kezét, és zsörtölõdve behúzza a házba.
- Nem hiszem el, hogy a történtek után is ilyen kedves tudsz lenni vele – sóhajt fel Joy mellettem, mikor mosolyogva rápillantok.
- Már mindegy, vége van, és csak az számít, hogy itt vagy velem! – jelentem ki, gyors csókot nyomva a szájára. – Viszont én most aludnék… egy ideje nem ment rendesen – ásítom. Valóban most érzem igazán, hogy milyen szinten ki vagyok merülve még úgyis, hogy mióta itthon vagyok, nem hajszolom magam tanulásba és edzésbe.
Látom rajta, hogy mondana valamit, talán elnézést kérne, de megelõzöm, és reménykedve nézek fel rá. – Ráérsz itt maradni, vagy menned kell a fiúkért?
- Markkal vannak. Az igazság az, hogy mióta nem voltál nálunk, szörnyen viselkednek, szóval lehet össze kéne szedni õket, és ha átjönnél… - mondja kissé zavartan, nekem pedig melegség árad szét a szívemben.
- Hiányoznak – jegyzem meg halkan, majd vidáman bólintok. – Átmegyek, persze, csak szólok Leonéknak.
- Ígérem, nyugton aludhatsz majd – húz magához egy ölelésre, még mielõtt berohanhatnék a házba. Boldogan simulok a karjaiba, és biztos vagyok benne, hogy rögtön kipihenem maga, ha mellette aludhatok. 

- Joy, várj! – szól utánam. Megtorpanok. egy pillanatra kétségeim támadnak, és ahogy rá pillantok, próbálok közönyt tettetni, de széthasad a szívem.– Én nem… hogy hiheted, mikor…
Mielõtt folytathatná, a srácok jelennek meg, és az ajtóból figyelem, ahogy beszélgetnek, Masa sír, a kicsik meg nem értik.
- Ez nem árt a pocidnak – ad Alex kezébe egy dobozt, és ahogy nézem… nem így kellett volna. Meg kellett volna hallgatnom.
- Én… - kezd bele, de Adam félbeszakítja. Miért szólt közbe?!
- Jobb lesz, ha elmész, kölyök.
- Hazudtál… Azt ígérted, nem fogsz bántani… - veti a szememre és kirohan. Én lefagyva állok pár pillanatig, majd utána lépek, de ahogy meglátom, hogy i van itt érte, megtorpanok. Persze…

Adam lép utánam, de azonnal ordítani kezdek vele, hogy miért szólt közbe.
- Most mi a bajod?! Te akartad, hogy elhúzzon!
- Én nem akartam! - kiabálom. Ekkor jelennek meg a fiúk, ijedten néznek rám, majd mellém lépnek és hozzám bújnak.
- Apuci, Masa hova ment? - kérdezi Chris suttogva, mire bennem eltörik valami, sírni kezdek. A fiúk ölelgetnek, sírnak velem. Adam Meg áll, és néz.
- Takarodj innen - nézek rá.
- Hogy mi?!
- Azt hiszed, hogy kell más rajta kívül…?
- Faszomba! Ezért veszõdtem ennyit ezzel a szarsággal! - morogja és elrohan. Én meglepve hallgatom, de a karjaim közt síró fiaim elterelik a figyelmem.

* * *

A napok kegyetlenek, nem s számolom õket. Amikor Alexet visszavittem kontrollra, a doktornõ rákérdezett, hogy mi a baj, és elmondtam, hogy nagy gondok vannak. Erre õ a kezembe nyomott egy papírt, rajta egy címmel. Nem értem elõször, de ahogy kezd a fejemben körvonalazódni, hogy mit kell tennem, végre elhatározom magam.

Fogalmam sincs, hány nappal késõbb keresem fel. Markot kértem meg, hogy vigyázzon a srácokra, akik Masa távozása óta szinte kezelhetetlenek. Állandóan utána sírnak, hogy akarják, hogy hozzam el, én meg nem bírom.
De nem mehetek oda indok nélkül.
Végül a doboz, és mivel az hülye ok, a pénz. A fizetése…

Ahogy leparkolok, a testvére épp kint áll.
- Mit keresel itt? Masa nincs egyedül. Nincs rád szüksége, van más, aki megvigasztalja.
Bamm. Azonnal eszembe jut a fiú, akivel volt, és tudom, talán késõ.
- A pénzét hoztam. Szólnál neki?
- Van képed ezek után idejönni?! Miattad teljesen összezuhant. Most pedig van képed még idejönni? Nem gyötörted eleget?!
- Leon! – Összerezzenek, összeszorul a torkom és…. istenem. Mekkora barom vagyok! Milyen fáradt, milyen rosszul néz ki!
- Emily adta meg a címed…
- Értem – mondja, nekem pedig eszembe jut, hogy felesleges lenne bocsánatot kérnek. Neki más valakije van már.
- Benne van a fizetés is, amit még nem kaptál meg.

Elveszi, de látom, hogy mennyire nem esik jól neki. A szívem szakad meg és egyre biztosabb vagyok benne: ez voltéletem legrosszabb döntése.

- Nem kell a pénzed! Sose az kellett! Nézz körül! Ösztöndíjas vagyok. Az egyetem se kerül pénzbe, és mindig magamnak kerestem meg a költõpénzt! Hogy hihetted… hogy hihetted el…   Sajnálom, hogy nem voltam elég jó, de már… már mindegy… Most menj el kérlek – suttogja összetörten, de ahogy rám néz…

Igen. Ez az a tekintet… ebbe szerettem bele. Ezekbe a szemekbe. Nem hagyhatom így veszni. Nem engedhetem el, hiszen tudnom kell, hogy Adam már sokszor próbálkozott. És most, hogy elzavartam, az a furcsa fél mondat nagyon megragadt.
- Nem végeztünk egymással - jelentem ki, de ahogy lépnék el, a testvére utánam kap.
- Ha még egyezer ide merészelsz jönni, feljelentem - sziszegi ellenségesen, de még inkább szorítja a kezem.
- Ha nem engedsz el, baj lesz - villantom rá a tekintetem. Nem vagyok rá hangolva. El kell mennem Adamért és tisztáznom kell mindent.  
- MI baj lehetne? Mit tudsz te tenni ellenem? Levágod a hajam? - vigyorog rám gúnyosan, de szinte izzik benne a harag.
- Megértem, hogy félted a testvéredet, de ha nem engedsz el, esküszöm felképellek - jelentem ki, halálosan komolyan gondolva. Masa látja rajtam, hogy meg fogom tenni, ezért mellénk ugrik, de mielõtt tehetne, mondhatna bármit, a testvére folytatja.
- Megérted? Mit? A fiaid is árvaházban fognak felnõni, mert apának is borzalmas vagy, nem csak embernek. - Patt. Masa felsikít, nekem már lendül is az öklöm, de nem hagyja ennyiben, Leon is visszaüt.
Verekedni kezdünk, egyre hevesebben, nekem már felrepedt a szám, de nem hagyom magam! Végül Masa ugrik be elém, és ahogy meglátom, teljesen lefagyok.
- Tudom, hogy én rontottam el - kezdek bele, csak rá figyelve, teljesen kizárva mindent. - Tudom, hogy nem érdemlek semmit, de adnod kell egy esélyt. Ha még szeretsz, várj itt egy óra múlva - nézek a szemébe.
- Hogy kérhetsz ilyet ezek után? Hogy gondolhatod, hogy Adam után… - kezdene bele, de félbeszakítom.
- Adamet másnap elzavartam. Felmondtam a szerzõdést az ügynökségével. Hinned kell nekem. - Könyörgõn nézek a szemébe.
- Nem tudok bízni benned - suttogja, nekem pedig még apróbb darabokra hullik a szívem, de nem hagyom.
- Megértem. De nem hagyhatlak csak így kilépni az életembõl. - Mélyen a szemébe nézek majd megfordulok és a kocsihoz indulok.
- Ha visszajössz én esküszöm… - kezdi ordítva Leon, de Masa hangja megelõzi az enyémet.
- Leon fejezd már be! - Meglep, de nincs erre idõm.

 * * *
Fél óra múlva a város másik végében vagyok. Adam azonnal kinyitja az ajtót, de nem várok semmire, azonnal elkezdem.
- Hazudtál, igaz? - kérdezem. - Egy újabb csel volt, hogy megszerezz és én hittem neked… - mondom idegesen, mire elvigyorodik.
- Talán szép vagy, de rohadtul idióta - fröcsögi. - Neked egy olyannal kellene lenni, mint én, nem egy olyan kis szardarabbal, mint Rex. - Lendül az öklöm, reccsen az orra és elesik.
- Még egy szó, és nem hoz helyre az orvosod- sziszegem, mire megszeppen. - Azonnal beülsz a kibaszott kocsiba, vagy szétszedlek, megértetted?! Egy hangot sem akarok hallani!
Tudja, hogy most komoly vagyok. Meg tudnám ölni, képes lennék rá, ezt õ is tudja és nem is akadékoskodik. A kocsiba ül és vár, majd ahogy beszállok, összerezzen,amint felé lendítem a kezem, de a pofont nem tudja elkerülni.
- Hány embert martál így el mellõlem, te hímkurva? - sziszegem, de indítok, indexelek és megyünk.
Masáékig párszor még megütöm, amikor eszembe jut, hogy mit tett velem, a végén már magyarázatot sem adok neki.
Remegve kanyarodok be, de ahogy meglátom, hogy kint áll, megnyugszom picit. Mellette Leon.
- Hát visszatoltad a… Ez ki? - kérdezi Leon, ahogy meglátja az ekkorra már jócskán véres képû Adamet.
- Egy modell - mondja Masa helyettem. - Minek hoztad ide?
- Gyerünk, mond el neki amit nekem mondtál - lököm elé a modellt és várok. Adam gyûlölködve pillant rá.
- Utállak, érted? - sziszegi. - A jelenléted is veszélyes volt arra, amit akartam. Joy hozzám tartozik! Nekem kellene vele lennem, de azok miatt a kurva kölykök miatt… - Most Masa ökle lendül és pofont ad neki. Adam hátraesik.
- Miért jöttél ide? - kérdezi Adamtõl.
- Hazudtam, oké? - nyüszít fel Adam, mikor mögé lépek és a vállára teszem a kezem. - Én meséltem be azt a dolgot Joynak, mert tudtam, hogy be fogja venni. Csak idõzítenem kellett. Semmi dolgom nem volt, mert te barom ott hagytad a kétségei között. Persze, hogy hozzám menekült…
Adam abbahagyja, és ahogy ellököm, én lépek Masa elé.
- Tudom, hogy késõ.  Tudom, hogy nem bízol bennem és tudom, hogy ne is álmodjak róla, de… nem jönnél velem haza? Szeretlek és mindent sajnálok. Nem lett volna szabad kételkedned benned, tudom. Utálj, de tudnod kell, hogy õszintén szeretlek…
Könnyes szemekkel nézek most rá.
- Nem veszíthetlek el. Nem hagyhatsz el te is az én hibám miatt… Tudom, már késõ, mert már van valakid, de…
- Mirõl beszélsz? Kim lenne? - kérdezi.
- Leon mondta, hogy más vigasztal, hogy már nem vagy egyedül… Tudom, késõ. De… biztosan késõ? Nincs reményem?

- Hogy maradhattál nála egész éjjel, anélkül, hogy valaki értelmesebbnek szóltál volna? – morranja, én pedig fáradt sóhajjal nézek a szemébe a visszapillantón keresztül.
- Alex rosszul lett, bevittük Emilyhez, és azt hittem ennyi megjegyzése nem haladja meg Dan képességeit. Egyébként is Leon… nem vagyok óvódás.
- Nagyon karikásak a szemeid! – folytatja, mintha meg se hallotta volna amit mondtam. – Holnap vizsgáid vannak, és fogadjunk azt is elfelejtetted, milyen nap van ma…
- Nem felejtettem el – felelem, fáradtan hunyva le a szemeim. Most kezdem érezni, hogy kevés volt az a pár óra délelõtt, és még az én energiáim is kimeríthetõek. – Pedig jó lett volna, ha Joyék elfeledtetik velem.
Leon nem felel. Tudom, hogy õ se emlékszik szívesen erre a napra, még ha csúnyán szólva, ez is jelentette a szabadságunkat. Azonban akárhogy is nézzük, mégiscsak az apánk halt meg… Ha nem is viselkedett akként.
- Anya el akar menni a temetõbe – szólal meg kis idõ múlva, én pedig bólintok. Ahogy minden évben, most is elkísérem. Többnyire csak verést, halál közeli élményeket, és rossz emlékeket kaptam tõle, ahogy anya is, de ha õ ennek ellenére elmegy tiszteletét tenni, én se húzhatom ki magam alóla.

Legalábbis a kocsiban még ezt gondoltam. Késõbb azonban Joy áthívott estére, így lemondtam a temetõlátogatást. Csúnyán összevesztem miatta Leonnal, pedig ilyen súlyos vitáink nem szoktak lenni. Tudom, hogy neki se azzal van a gondja, hogy nem látogatom meg egy olyan ember sírját, aki nem egyszer véresre vert… De a féltés ott van benne, plusz az este miatt aludni se voltam hajlandó délután, inkább Alexnek csináltam olyan sütit gyógyfüvekkel, ami segít helyretenni a hasát, és még finom is.
Viszont mire észbe kaptam, már késésben is vagyok. Normant környékezem meg, aki a holnapi vizsga miatt Dannel és Steffel tanul a szobánkban, és nem kell csalódnom, hajlandó elvinni. Joynak pedig küldtem egy sms-t, hogy sajnálom a késést, részben elnéztem az idõt, részben családi problémák. Mert az nem oldódott meg, Leon fel se veszi a telefont ha hívom.
- Azt hiszem most nagyon haragszik rám – jegyzem meg sóhajtva, mikor harmadjára is kinyomja.
- Ne aggódj, majd megbékél – feleli Norman.
- És még Joy is biztos haragszik – kámpicsorodok el teljesen, mikor lefékez a ház elõtt. – Sokat késtem.
- Mintha nem miatta lennél hulla fáradt… - morogja, én meg rosszalló pillantást vetek rá.
- Nem az õ hibája volt! Csak segítettem a fiának…
- Nem arra gondoltam – vág közbe, de nem fejti ki jobban. – Leon miatt pedig ne aggódj, csak félt. Ahogy én is…
Elmosolyodva hajolok hozzá, és ölelem meg, majd megköszönöm a fuvart, és már pattanok is ki. Közel sincs bennem annyi energia, mint lenni szokott, de mindegy. Meg kell beszélnünk a dolgokat Joyal.

Nagyjából egy idõben azzal, hogy kiszállok Norman kocsijából, õ is kilép a házból. Rögtön elé sétálva hajolnék csókért, végül is Norman mindent tud, nem zavar ha látja, Joy viszont ellép tõlem.
 - Mi a baj? – kérdezem ijedten, és összeszorul a szívem, ahogy hûvös arcára tekintek.
- Adam elmondta, hogy mit mondott neked a szalonban reggel – néz vissza rám. Az nem jó… mármint most biztos dühös, mert én nem voltam hajlandó elmondani egy ilyen butaságot. - Nem volt nehéz összeraknom azt azzal, ami itthon történt.
- Joy, várj, én… - Leint, bennem pedig elakad a levegõ. Mi…? Ugye nem…?
- Nem te vagy az elsõ és azt hiszem, nem is az utolsó, aki a pénzemre hajt amikor kiszagolja, hogy mennyi van. - Kikerekednek a szemeim, és nem tudok… vagy inkább nem akarok hinni a füleimnek. - Ne tagadd és ne játszd a hülyét. Minden összevág. Ha nem így lenne, el kellett volna mondanod, hogy mit mondott Adam, amikor kérdeztem. De ezek szerint neki volt igaza.
- Hogy mondhatsz ilyet – préselem ki magamból egyszerre totálisan ijedten, és dühösen. Nem tudom elhinni, hogy ilyet mond. A keserû fájdalom jeges marokként szorítja a szívemet, és érzem, ahogy könnyeim is kitörni kívánnak. - Mivel érdemeltem ezt ki?
- Idecipeled a pasidat, nekem meg itt elõadod a szegény, félreértett srácot? Masa, többre tartottalak. De te is csak egy olyan fiatal srác vagy, aki a pénzemet akarja. Adamnak igaza volt...

Nyitnám a szám, hogy megcáfoljam, hogy elmondjam az igazat, de még mielõtt megtehetném, boldogságom mérgezõje jelenik meg a teraszajtóban. Itt van? Nem elég, hogy ezt tette, még kárörvendeni is idejött?
- A srácok mondták, hogy itt vagytok. Minden rendben?  - kérdezi, és Joy mellé lép. Oda, ahol nekem lenne a helyem, amellé, akinek engem kellett volna védenie egy ilyen feltételezés miatt, és nem elhinni…
- Persze, bár Rex még mindig tagad mindent, és nem is értem, miért. Annyira egyértelmû. – Felcsuklom a fájdalomtól, mikor visszatér a jóval kevésbé személyes nevem használatára, majd elindul befelé, ahonnan kiszûrõdik a fiúk veszekedése.
Ennyi? Részérõl ennyi lenne az egész, miután azt mondta elfogadja az érzelmeim, és õ is kedvel? Miután azt mondta, hogy a család része vagyok…

- Joy, várj! – kiáltok fel, elfúló hangon, és figyelmen kívül hagyva Adamat, aki igencsak elégedettnek tûnik, Joy után lépek. Õ meg is torpan, de olyan kelletlenül, hogy csak még jobban összeszorul a szívem. – Én nem… hogy hiheted, mikor… - Összeszedetlenül buknak ki belõlem a szavak, és könnyeim is elerednek, levegõ után pedig úgy kapkodok, hogy az már komolyan fáj.
Ekkor viszont az ikrek robbannak elõ a házból, és már folytatnák is a vitát, mikor észrevesznek. Nem sikerül úgy tennem, mintha nem lenne baj, és ahogy elém szaladnak, észre is veszik a könnyeimet.
- Masa, mi a baj? – kérdezi Chris.
- Ne sírj, már jól vagyok – vágja rá Alex, nekem pedig elszorul a torkom, és leguggolva hozzájuk, nagy nehézségek árán, mosolyt erõltetek az arcomra.
- Ennek igazán… örülök – mondom halkan, így kevésbé remeg a hangom.
- Akkor ne sírj! Ha szeretnél, játszhatsz az új játékunkkal, Adamtõl kaptuk, és képzeld, már nem is büdös, apu is szereti az illatát!
Megingok, azt hiszem most kaptam életem legerõsebb gyomrosát, anélkül, hogy bárki is hozzám ért volna. Hang nélkül simogatom meg a fiúk fejét, majd a táskámból elõhúzom a sütis dobozt, és a kezükbe adom.
- Ez nem árt a pocidnak – suttogom Alexnek, õk pedig felcsillanó szemekkel rohannak vissza a házba zsákmányukkal.
Pár pillanatig még leguggolva maradok, igyekszem legalább egy kicsit összeszedni magam, és megfogalmazni magamban valamit… bármit. De azt hiszem értem… Vesztettem. Sose voltam elég jó neki, nem tudom felvenni a versenyt valakivel, aki olyan mint Adam.
Remegõ lábakkal állok fel, és fájdalommal telt, könnyektõl homályos szemekkel nézek rá Joyra, aki mintha kissé elbizonytalanodott volna, de továbbra is hûvösen állja a pillantásom. Úgy fáj… úgy fáj, hogy így néz rám, hogy képes volt elhinni mindezt rólam…
- Én… - Képtelen vagyok folytatni, nem találom a szavakat.
- Jobb lesz, ha elmész, kölyök – szólal meg Adam, mire egy pillanatra düh izzik fel bennem, de rögtön ki is oltja a fájdalom. Mintha lenne értelme õt utálni…
- Hazudtál… - suttogom még utoljára, felpillantva Joyra. – Azt ígérted, nem fogsz bántani… - azzal hátat fordítva, sietve indulok meg az utcán, legnagyobb megkönnyebbülésemre a következõ pillanatban Norman fékez le mellettem.
- Masa, itt hagytad a mobi… - benne reked a hang, mikor az arcomra néz. – Jó ég, mi az ördögöt mûvelt veled? – csattan fel, ahogy beülök mellé.
- Menjünk innen – suttogom, õ pedig dühösen néz Joy háza felé, mintha azon agyalna, hogy kiszáll számon kérni rajta a dolgot, de végül gázt ad, és megcélozza a kolit.
- Masa…?
- Szakított velem – lehelem magam elé reszketeg hangon. – De kérlek… Leonnak ne mond el…
- Nem fogom – morogja maga elé sötéten, rászorítva a kormányra. – Úgyis az arcodra van írva minden…
Megremegek, és erõteljesen feltörõ zokogással görnyedek össze, körbeölelve barátom tehetetlen dühével. Tényleg el van átkozva ez a nap…

~oOo~

Ha bárki is azt hitte, hogy most is gyorsan a régi leszek, csalódnia kellett. Azt hiszem most vagyok életemben elõször, igazán nagyon szerelmes, és amilyen erõteljesen érzek Joy iránt, most olyannyira fáj ez az egész.
Tökéletesen magamba zuhanok, de úgy, hogy még öcsém se képes semmit a fejemhez vágni, mikor meghallja a történteket. Elmarad az én megmondtam, és a fejmosás is, a vitánkat is elfelejti. az viszont idõbe telik, míg képes vagyok elmondani bárkinek is, hogy mi zajlott le köztünk egészen pontosan.
A másnapi vizsgán meg se jelenek, életemben elõször kihagytam egyet, és bár lesz lehetõségem pótolni, még csak nem is érdekel. Bezárkózom a szobánkba, és a telefonom lesem egész nap, remélve, hogy felhív… hogy közli, ez csak egy ostoba poén volt. Az is megfordul a fejemben, hogy én hívjam, de nem merem… nem bírnám elviselni, ha ismét elküldene…

Végül barátaim elkobozzák a telómat, és megpróbálnak kicibálni a fájdalmamból, de csak annyit érnek el vele, hogy a felejtés céljából, gõzerõvel állok neki tanulni, és edzeni. Végkimerülésig hajszolom magam, de így se tudom megkerülni, hogy rágondoljak.
Hol hibáztatom, amiért elhitette velem, hogy fontos vagyok neki, aztán annak ellenére, hogy mindent megtettem, kapásból elhitt egy olyan vádat, aminek semmi alapja nem volt. Máskor viszont magam okolom, hogy nem vagyok elég jó neki… Ilyenkor még inkább a tanulásra koncentrálok, viszont minden hiába csak leromlik az amúgy tökéletes eredményem a fáradtság miatt.
Végül egy, vagy két hét telik el így, lehet annyi se, képtelen vagyok követni a napok múlását, és Leon megelégelve a dolgot, hazapaterol.

Otthon valóban lenyugszom kicsit. Továbbra se tér vissza a régi énem, még az árnyéka se, de legalább nem hajszolom magam ájulásig, és húgaim törõdésétõl is jobban érzem magam.
Át tudom gondolni higgadtabban, mit rontottam el, és már tudom, hogy el kellett volna mondanom amit Adam közölt velem. Azt viszont továbbra se értem, hogy reagálhatott Joy így rá… Komolyan ilyennek ismert meg? Érzett egyáltalán valamit is irántam, ha ennyire egyszerûen képes elhinni rólam, hogy egy pénzsóvár… ribanc vagyok? Sose kértem tõle semmit… Talán az a baj, hogy hagytam az étteremben fizetni?
Vagy csak szimplán nem lát többnek egy idióta kölyöknél, aki majdnem olyan gyerekesen viselkedik, mint a fiai? Az ikrek… Õk is szörnyen hiányoznak, komolyan gondoltam, hogy üresek lennének a heteim, ha nem járhatnék hozzájuk. Bár nem csak a napok lettek üresek… én is…

- Bátyó, van egy kis gond lent! – toppan be a szobámba fiatalabb húgom. – Le kéne jönnöd – teszi hozzá, miután ez bólintással nyugtáztam, és fordultam volna vissza fektemben a fal felé.
Sóhajtva kászálódom fel, és sétálok le a földszintre, de rögtön éberebbé válok, mikor rájövök, hogy Leon kivel kiabál az ajtóban.
- … most pedig van képed még idejönni? Nem gyötörted eleget?!
- Leon! – fojtom belé a folytatást, mire felém villan a tekintete, ahogy Joyé is. Persze a szívem rögtön megdobban, nem szûnt meg szeretni õt, képtelenség is lett volna ennyi idõ alatt felejteni. Fáradt a tekintete, de a helyzet az, hogy tudom, szarabbul festek, hisz eddig távol állt tõlem ez a keserû, fájdalmas komorság, mint tengerfenék a hegycsúcstól.
Eléjük sétálok, és arrébb terelgetem öcsémet, valószínûleg nem hozzá jött.
- Emily adta meg a címed – szólal meg, miután pár percig némán álluk egymással szemben. Én a földet fürkészem, még mindig elõttem lebeg milyen hûvösen nézett rám legutóbb, és nem akarom újraélni.
- Értem – reagálom le, õ pedig elém tolja a sütis dobozt, amiben a fiúknak vittem édességet.
- Benne van a fizetés is, amit még nem kaptál meg.
Remegõ kézzel veszem át, és szertefoszlik a reményem, hogy esetleg bocsánatot kérni jött, vagy tisztázni, vagy akármi… De mit is gondolok, remélek? Valószínûleg tökéletesen jól elvan Adammal, és nem bánta meg, nem hitte el, hogy nem az vagyok, aminek a modell mondott…
Kinyitom a dobozt, és a borítékot kivéve visszanyújtom felé. Nem veszi el, és mikor patakzó könnyekkel felnézek, látom, hogy tanácstalanul figyeli a papírost, majd rám pillant, kicsit meg is hökken könnyes arcom láttán.
- Nem kell a pénzed! – préselem ki magamból, és mivel nem veszi el, az inge zsebébe gyûröm. – Sose az kellett! Nézz körül! – intek a házunk felé, ami kifejezetten jólétet sugall. Nem vagyunk gazdagok, de mióta anya újraházasodott, sose volt gondunk semmire. – Ösztöndíjas vagyok – bár lehet csak voltam, a múlt heti vizsgákkal lehet leestem róla, de ez most mindegy, még azt hinné vádolom. – Az egyetem se kerül pénzbe, és mindig magamnak kerestem meg a költõpénzt! Hogy hihetted… hogy hihetted el… - elakadok, és vennem kell pár mély levegõt, hogy megnyugodjak annyira, amennyire az értelmes beszédhez szükséges. – Sajnálom, hogy nem voltam elég jó, de már… már mindegy… Most menj el kérlek – suttogom magam elé. Azt hiszem megint közel állok hozzá, hogy kiboruljak, és nem szeretném, ha látná.

 - Jó reggelt – suttogja, én pedig meg se próbálom elrejteni boldog pirulásom.
- Ne... neked is. Mész dolgozni?
- Csak szólni megyek be, hogy nem leszek ma. Adam jön, nem akarom, hogy átjöjjön. Maradnál addig a srácokkal? Utána maradsz és alszol egyet, oké? – kérdezi.
- De nem akarok a terhetekre lenni. Visszamegyek a koliba, alszom ott, nem nagy dolog – mosolygok vissza rá, kissé zavartan.
- Ne kéresd magad – suttogja, az arcomra simítva ujjaival. Nekem persze feldübörög a szívverésem, és ha lehet még vörösebb leszek. - Nekem is nagyobb biztonságot jelentene, ha itt maradsz, legalább addig, amíg Alex meg nem erõsödik. – Nem tudok vitába szállni vele, nem is akarok, így miután bólintottam, kapok még egy gyors csókot, mielõtt felkel, hogy elmenjen átöltözni. Azt hiszem, képes lennék elolvadni a karjaiban, ha csak kicsit hosszabbítana a csókokon…

Mire visszajön, már én is összeszedtem kissé magam, és elindulunk lefelé, hogy az ajtóig kísérhessem. Elõtte viszont benéz a fiúkhoz, így eredeti terveit sutba dobhatja.
- Apuci, ne menj el - sír fel Alex, akiben még mindig dolgozik az éjjeli riadalom. Apja azonnal mellette terem, és puszit nyom a buksijára, de elég ránéznem, hogy tudjam, ennyi nem lesz elég.
- Csak a szalonba megyek, Masa itt marad – próbálkozik Joy.
- De apuci, ne menj el! – öleli át a kisfiú kétségbeesetten, testvére pedig tanácstalanul figyeli, elkapva közben az én kezem.
- Masa itt marad! – ismétli meg az apja.
- De nekem nem Masa kell! – kiabál fel Alex, még inkább az apjába kapaszkodva, mire Joy felsóhajtva pillant rám. Mindent értve bólintok, majd leguggolok Chrishez, hogy egyrészt megnyugtassam, másrészt átöltöztessem.
Miután végzünk, én Christ veszem fel, õ pedig Alexet, és egy méretes oroszlán plüsst, majd elindulunk lefelé.
- Ne haragudj – pillant rám.
-  Semmi baj – ingatom meg a fejem mosolyogva. - Megijedt, természetes, hogy most ragaszkodóbb, és inkább hozzád, hiszen te vagy az apuci. – Már az udvaron járunk, mikor megtorpan, és mivel a fiúk közben elbóbiskoltak, hozzám hajolva, puszit nyom az számra. Pirulva mosolyodom el még szélesebben, õ pedig viszonozva azt, folytatja az utat a szalonba.

 Ott már benn van a munkatársa, akivel a megnyitón találkoztam, és az egyik modell is, de õt még nem ismerem. Csak lerí róla a szakmája.
- Mi történt, édes? – kérdez, ahogy rögtön Joyhoz lép, és még az arcán is végigsimít. Szúró fájdalmat érzek meg a mellkasomnál, bár fogalmam sincs miért.
- Alex szalmonellás lett. Este kórházban voltunk,ezért jöttem.
- Akkor maradj otthon, ameddig csak kell – szólal meg Mark is.
- Igen, beszólok a fõnökségnek, hogy eltoljuk a fotózást – mondja a modell. - Menjetek haza és pihenjetek, a dadádra is ráfér egy nagy alvás – néz felém, de van valami különös a tekintetében. Zavartan, kissé feszengve állom a pillantását, és bár megszólalásai se tetszenek valamiért, nem mondok semmit. - Egy egész olimpia van a szemei alatt - mosolyog rám, de nem kifejezetten kedvesen, bár lehet csak képzelem, végül is udvariasan elém lép, hogy bemutatkozzon.

- Hívj csak Adamnak, Joy… nos, mondhatjuk, hogy barátja vagyok – kacsint rám, miközben megragadja szabaddá tett jobb kezem.
- Mondhatjuk? – csúszik ki meglepetten a kérdés, és zavartan pillantok a kezemre, amit még mindig nem engedett el, pedig Christ nem olyan egyszerû csak a ballal tartani.
- Nos, nagyon jó barátok vagyunk, ha érted mire gondolok – vigyorodik elv, majd arckifejezésemet látva, halkan felnevet. – Igen, látom érted… Csak nem keresztbe húztam a számításaid?
- Tessék? – rökönyödök meg, és rántanám el a kezem, de helyette õ húz közelebb magához. Nem sokkal lehet magasabb nálam, erõsebb meg szerintem semmivel, de csak nem karatézhatom le ezért…
- Fiatal vagy, csinos a pofikád, elõtted az élet, mégis egy kétgyerekes családapánál próbálkozol, aki nem mellesleg a város egyik legmenõbb fodrásza. Kicsit gyanús, nem gondolod? – komolyodik el, én pedig elõször egészen lesápadok, majd kipirulok a dühtõl. Már vágnék vissza, de folytatja. – Keress valakit a saját korosztályodban, Joy pedig hagy kapjon végre olyat, akit érdemelne! – azzal elengedi végre a kezem, és vigyorogva visszasétál Joyhoz, aki épp most fejezte be a beszélgetést Markkal.
  - Rendben szépségem, menjetek csak, a fotózásokat lerendezem  - hallom meg Adam hangját, de én már szinte ajtón kívül is vagyok egy halk köszönés után.
- Köszi srácok! – köszön el Joy is, majd követ.

Nem nagyon szólalok meg, ami szokatlan tõlem, de a modell szavai elég mély nyomot hagytak bennem. Szörnyen bánt a feltételezés, sõt, gyanúsítgatás, hogy esetleg a státusza és pénze miatt érdeklõdök Joy iránt, abban mégis igazat kell adnom neki, hogy lehet jobbat érdemelne nálam, végül is, tényleg csak egy kölyök vagyok.
Ez pedig alaposan dühít, bár igyekszem titkolni, miközben megesszük a pékségtõl rendelt finomságokat. Úgyis Chrissel kell foglalkoznom, ugyanis Alex nem hajlandó elszakadni az apjától, így egyedül érzi magát.
Reggeli után viszont muszáj ledõlnöm picit, mert lassan 24 órája nem aludtam. Ebédidõben magamtól kelek, és bár továbbra se felejtettem el a reggeli kis incidenst, viszonylagos kipihentséggel kevésbé érzem zaklatottnak magam.
A finom ebéd elfogyasztása után lefektetjük aludni a fiúkat, és lent megvárom, hogy Joy is elszabaduljon Alextõl, aki még mindig nem engedi karnyújtásnyira magától, ha ébren van. Szegénynek tényleg szörnyû élmény lehetett az éjszaka.

Végül a nappaliban telepszünk le, ahol ülnék a kanapéra mellé, de az ölébe húz. Meglepetten pillantok fel rá, de rögtön el is pirulok, mikor az állam alá nyúlva húz közelebb, és valamivel hosszabban csókol meg, mint reggel.
Ahogy elválunk, szuszogva dõlök a mellkasának, hogy elrejtsem égõ arcomat. Nem elõször kerülök ilyen helyzetbe, de azt hiszem sose fogom zavar nélkül kezelni. Ráadásul ahogy hátam simogatása közben le letéved a fenekemre is, nem bírom ki jólesõ sóhajok nélkül, amik miatt legszívesebben betapasztanám a számat, ha az nem lenne még zavarba ejtõbb.
- Mondott neked Adam valamit? Olyan ingerültnek látszol azóta is – szólal meg hirtelen rám pillantva, ezzel akaratlanul is felkavarva az idõközben rám ereszkedett nyugalmat.

- Ne…nem mondott semmit – bököm ki nehézkesen, mire kétkedve húzza fel a szemöldökét. Nem akarom elmondani neki Adam elméletét… Mi van, ha eddig ugyan eszébe se jutott ilyen, de ha meghallja, õ is azt fogja hinni?
- Masa, látom rajtad, hogy mondott valamit – jegyzi meg lágyan, én pedig zavartan fordítom el az arcáról a tekintetem, és hezitálva szemlélem meg inkább a szõnyeget. Végül megelégeli, és az állam alá nyúlva, szelíden visszafordít maga felé.
Lemondó sóhajjal hunyom le a szemem egy pillanatra, és aztán már nyitnám a számat, hogy meséljek, mert képtelen vagyok hazudni, vagy tagadni, mikor megszólal a csengõ.
Mindketten összerezzenünk, én pedig némiképp megkönnyebbült mosollyal csúszom le az ölébõl, hogy el tudjon menni ajtót nyitni. Rosszalló fejcsóválással áll fel, hogy eleget tegyen a csengõ türelmetlen felszólalásának, és elsiet az elõszoba felé.

- Elnézést a zavarásért, de Masa itt van? – Bele a közepébe, ahogy azt az ismerõs hang tulajdonosától már megszokhattam… Felpattanva sietek ki az ajtóhoz, ahol cseppet se jókedvû öcsémmel nézhetek farkasszemet, mögötte pedig Norman ácsorog, valószínûleg õ volt az áldozat, aki sofõrködhetett Leonnak, tekintve, hogy csak neki van kocsija a baráti társaságunkból.
- Leon? – fékezek le Joy mellett, aki meglepetten, de érdeklõdve figyel minket. – Mit keresel itt?
- A kérdés az, te mit keresel itt? – csattan fel Leon. – Reggel nem voltál a szobádban, egész nap nem jelentél meg, és senki se tudta merre jársz! A végén már a fodrászaton keresztül derítettük ki ezt a címet!
- De én szóltam Dannek éjjel, hogy be kell vinni Alexet a nõvéréhez! – vágom rá, kapásból védekezve, de meglepettnek tûnik, valószínûleg ilyenrõl nem hallott.
- Dan azt mondta fogalma sincs hol vagy… - morogja, egészen elhalkulva.
- Bah… félálomban volt, mikor mondtam neki, szerintem nem emlékezett rá – forgatom meg a szemeim.
- Idióta – morogja Leon, bár nem tudom ez most pontosan kinek is szól. – Na és a mobilod? Egész nap hívtunk!
Zavartan húzom elõ a zsebembõl az emlegetett jószágot, és mutatom meg a full sötét kijelzõjét, jelezvén, hogy ezen ma a jóisten se ért volna el.
- Basszus… - sóhajt fel. – Jó párost alkottok azzal a csonthülyével – utal legjobb barátomra, majd tekintete Joyra siklik, aki türelmesen végighallgatta az egészet.

- Jaj, tényleg… - kapok észbe. – Joy, õ itt az öcsém Leon, és az egyik legjobb barátom, és edzõtársam, Norman. Fiúk, õ itt Joy. – Szándékosan nem teszek hozzá titulust, mert nem tudhatom, õ mit szeretne, és bár öcsém meg barátaim már tudják milyen kapcsolatban vagyunk, talán Joy nem akarja nagy dobra verni.
üdvözlik egymást, és kezet fognak, majd Leon figyelme ismét felém irányul.
- Menjünk vissza a kollégiumba. – Nem utasítás, de egy megszívlelendõ jó tanács, a hangsúlyából ítélve. Nem azt mondom, hogy félek az öcsémtõl, és lehet van akinek gáz lenne, ha a fiatalabb testvére pesztrálná, de tudom, hogy neki megnyugvás, ha teheti. Mintha ezzel akarná kompenzálni, hogy gyerekkorunkban minden verést én vállaltam be.
- Rendben – sóhajtok fel, majd Joyhoz fordulok. – Tényleg ideje mennem, de ha segítségre lenne szükséged, csörögj rögtön, felteszem majd töltõre a telóm – nevetek fel halkan, majd visszaszaladok a nappaliba a többi cuccomért. Mire visszaérek, Leonék már távolabb várnak, hagyják, hogy elköszönjek.

- Masa, amirõl beszéltünk…
- Ne aggódj, tényleg nem mondott semmit – hadarom el, de közben kerülöm a tekintetét, és zavartan a hajamba túrok. Elszomorít és dühít, amit Adam mondott, de én tényleg szeretem Joyt, és jobb, ha ebben nem kezd kételkedni a modell megjegyzése miatt. Õ is látja viszont, hogy jelenlegi jókedvem erõltetett, és lehet úgy érzi szinte menekülök innen, bár ez nincs egészen így. Nagyon szeretnék még maradni, és visszaülni az ölébe, mellette lenni és érezni õt… de össze kell szednem magam. – Szia, és puszilom a fiúkat is! – gyors csókot nyomok a szájára, majd búcsút intve sietek öcsémék után.

Norman rögtön átveti a vállamon a karját, ahogy mellé érek, és fejemet lejjebb nyomva, kokit nyom rá, alaposan összekócolva a hajamat is.
- Hééé! – kezdek ellenkezni, halk, de már egészen õszinte nevetéssel, mire a kapunál végre elenged.
- Ezt azért kaptad, mert egész nap Leon tombolását hallgattuk miattad – villant rám féloldalas molyost az átlagban elég kifejezéstelen vonásokkal rendelkezõ barátom.
- Hallom ám – morogja elõttünk öcsém, és mindkettõnket megjutalmaz egy szúrós pillantással, majd bepattan az anyósülésre, ahogy Norman nyitja a járda mellett parkoló kocsit.
Barátom még egyszer beleborzol a hajamba, majd beszáll a kormány mögé. Én még visszapillantok Joyra, aki továbbra is az ajtóban ácsorog, majd követem a példájukat. Úgyis tudom, hogy nem fogom megúszni még tovább fejmosás nélkül Leon részérõl ezt az egészet, és Dan helyében se szívesen lennék, mikor visszaérünk a kollégiumba.

Amikor Alex-szel együtt hazaérünk, én már olyan fáradt vagyok, hogy élni is alig bírok. Komolyan. Épp ezért esik rosszul, amikor Masa haza akarna menni, és marasztalom is.
- Maradj itt kérlek. Szeretném, ha mellettem lennél, és te tudsz segíteni is, ha megint baj lenne. - Megint elpirul. 
- Rád fér a pihenés, bízd rám az õrködést! – mondja, és már a szobámban vagyuunk,. Ledõlök, és akármennyire szeretném csak megpihentetni a szemem, mikor az ölében fwekszem, teljesen ellazulok, és élvezem a simogatását, így pillanatokon belül elalszok. 

Reggel az ébresztõm hangjára kelek. Masa nem aludt el, így õ nyúl érte és nyomja le. Hét óra van... bár az estieket figyelembe véve a srácok itthon maradnak, nem mehetnek sehoiva, nekem be kell mennem a fodrászatba, Marknak szólni, hogy mi a helyzet. Azonnal fel is kelek, és ahogy felülök, õ elöttem ül. Mosolyogva hajolok közelebb hozzá, és egy rövid, teljesen ártatlan csókot adok neki. 
- Jó reggelt - suttogom, homlokomat az övéhez döntve. 
- Ne... neked is. - Megint elpirult. - Mész dolgozni? 
- Csak szólni megyek be, hogy nem leszek ba. Adam jön, nem akarom, hogy átjöjjön. Maradnl addig a srácokkal? Utána maradsz és alszol egyet, oké? - kérdezem. 
- De nem akarok a terhetekre lenni. Visszamegyek a koliba, alszom ott, nem nagy dolog - mosolyog rám. 
- Ne kéresd magad - suttogom, az arcára simítva ujjaimmal. - Nekem is nagyobb biztonságot jelentene, ha ittmaradsz, legalább addig, amíg Alex meg nem erõsödik. - Még egy gyors csók, inkább csak puszi és kelek is. Összeszedek pár ruhát amit magamra kaphatok és a fürdõbe megyek átöltözni. Nem akarok elõtte átöltözni, hiszen azt talán még tényleg korai lenne. Hiszen komolyan nem akarom siettetni semmilyen szempontból. 

Ahogy végzek, bemegyek a hálóba és már az ágy szélén ül, mintha várna, hogy kikísérhessen az ajtóig. Ahogy megyünk lefelé még benézek a srácokhoz, ami mint kiderült, hoba volt. 
- Apuci, ne menj el - sír fel azonnal Alex. Mellé ugrok és a homlokára puszilok. 
- Csak a szalonba megyek, Masa ittmarad - mondom neki. Nem suttogok, hiszen Chris is ébren van. 
- De apuci, ne menj el! - ölel magához, szinte görcsösen szorítva, ami kis erejétõl telik. 
- Masa itt marad! - ismétlem magam finoman. 
- De nekem nem Masa kell! - kiabálja és teljesen lehúz magához. Felsóhajtok és oldalt kipillantzok Masára, mire õ mosolyogva bólint és Chrishez lép, majd elkezdi öltöztetni.
- Akkor gyere kincsem, öltözzünk fel, átjösztök velem - suttogom a fülébe, mire sírástól szipogvó hangon leokézza a dolgot és elenged. 
Jó melegen öltöztetem fel, nem kell, hogy meg is fázzon, és ahogy kész vagyiunk, a kezébe veszi az oroszlános plóüsst, és megyünk is. Õ persze az ölemben, hiszen egy fél percre sem kerülhetek ki a látóterébõl, mert sírni kezd. Masa Christ hozza a karájban.- 
- Ne haragudj - nézek rá. 
-  Semmi baj - mosolyog vissza. - Megijedt, természetes, hogy most ragaszkodóbb, és inkább hozzád, hiszen te vagy az apuci. - Még mindig mosolyog. Még az udvaron vagyunk, így megállok elõtte. Alex elszundizott, Chris is hangosan szuszog, így odahajolok és egy puszit nyomok megint az ajkaira. Tudom, hogy lassan ez kevés, de megígértem magamnak, hogynem sietem el. Muszáj, hogy biztosak legyünk benne mindketten, hogy mit akarunk. 

 A szalonba érve már ott van Adam is. Ahogy meglátja a piciket, elénk lép. 
- Mi történt, édes? - kérdezi, és az én arcomon is végigsimít. 
- Alex szalmonellás lett. Este kórházban voltunk,ezért jöttem - sóhajtok fel. Adam megint Alex felé fordít nagyobb figyelmet, kedvesen simít ki egy tincset a hajából. 
- Akkor maradj otthon, ameddig csak kell - szól közbe Mark. 
- Igen, beszólok a fpnökségnek, hogy eltoljuk a fotózást - mondja Adam, rám nézve. - Menjetek haza és pihenjetek, a dadádra is ráfér egy nagy alvás - néz most Masa felé. - Egy egész olimpia van a szemei alatt - mosolyog rá majd elé lép és amíg õ bemutatkozik, én Markhoz lépek és elmondom neki, hogy kit kell mindenképp nekem csinálnom, azokat kiírja nekem. Majd otthonról felhívom õket. Ahogy Adam visszalép mellém, vigyorog, Masa pedig láthatóan bprzalmasan ideges. 
Mit mondhatott neki ez az idióta? 
  - Rendben szépségem, menjetek csak, a fotózásokat lerendezem  kacsint rám. Látom a szemében, hogy csókért hajolna, amolyan kis mókacsókért, de elfordulok, és elindulok kifelé. 
- Köszi srácok! - Masa elõtt nem akarom. Sõt, ha Masa van, be is fogom ezeket szüntetni.

Hazaérve felhívom a kisboltot és rendelek péksütit, frisset, meleget és hozzá tejet reggelinek. Alex még mindig a karomban van, hiába hívja Chris játszani, õ csak megrázzaa fejét és még jobban a nyakamba bújik. Masa viszont változatlanul ideges, de nincs alkalmam vele kettesben beszélgetni. 

Reggeli után õ lefekszik aludni, én pedig lkezdem egy kezes módszerrel az ebédet fõzni.Nem nagy dolog, halat sütök és zöldséges rizst csinálok mellé, de Alex persze nem hajlandó székre ülni. Bár legalább kezd színe lenni és eszegetett is egy picikét, bár õ nem tejet kapott, hanem teát. 
Pont mire végzek, Chris már jön, hogy õ felkelti Masát, hogyebédeljünk, mert szeretne aludni. Masa viszont megjelenik, és hatalmas mosollyal köszönt minket, de a szeme még mindig olyan, mintha zavarná valami. 

Az ebéd végül csendben telik. Alex hajlandó egy másik székre ülni, ha az a szék mellettem van, így nyugodtabban tudok én is ebédelni. 
Mindenki jó adatog eszik, még Alex is csipeget, és a kaja után le is fektetjüók õket. Nekem persze meg kell várni, hogy Alex elaludjon, hogy kijöhessek, Masa pedig megvár odabent. A nappaliba megyünk és ahogy leülök, õ ülne mellém, de nem hagyom neki, inkábbaz ölembe húzom. Meglepetten néz rám, mire az álla alá nyúlok és egy hosszabb, de még mindig nem elmélyített csókot adok neki. Annyira édes, annyira imádni fogom minden pillanatát, ha végre beteljesül minden, de nem akarok elsietni semmit! Ez fontos! 
Amikor elválunk, szuszogva dõl a mellkasomnak. A hátát simogatom, néha picit lentebb siklik a kezem, és a fenekére csusszan, ilyenkor halkan felsóhajt. Kezd nagyon felizgatni ez az egész... így gyorsan beszélgetni kezdek vele. Illetve egy kérdés... 
- Mondott neked Adam valamit? Olyan ingerültnek látszol azóta is - nézek rá. Adam hajlamos kicsit máshogy értékelni a közte és köztem levõ barátságot... és hs olyanja van, ezt hangoztatja is. Bár ha ez történt, Masának éreznie kell, hogy ez butaság, nekem nem kell Adam. Nekem csak Õ kell. 

- Örülök, hogy visszataláltál – jegyzi meg Leon felhúzott szemöldökkel.
- Küldtem sms-t anyának, hogy nem megyek az ebédre! – állok neki kapásból védekezni, miközben beslisszolok mellette a szobába.
- Hát az remek, de én meg itt vártam rád, hogy együtt menjünk! – fújtatja, és zárja maga után az ajtót.
- Bocsi Leon, de már mondtam párszor, hogy nem szükséges pesztrálnod – mosolygok rá békítõen, mire rögtön enyhülni látszik. Hajlamos túlzottan belelovalni magát az aggódásba, ahogy én a szerelembe.

- Mindegy – sóhajt végül. – Csak biztos szeretnék lenni benne, hogy nem végzed megint úgy, mint legutóbb. Miért nem keresel korban hozzád jobban illõt?
Egy pillanatra meglepetten pillantok fel rá, miközben a szennyesemet pakolom, majd eszembe jut, honnan tudhatja merre jártam. Dant kérem meg, hogy az igazat közölje vele, ha keresne.
- Leon, majd ha te is megismered õt, rá fogsz jönni, hogy felesleges aggódni! – közlöm vele szelíd mosollyal, mire szemforgatva, lemondóan int egyet.
- Te tényleg belezúgtál… innentõl reménytelen a dolog – nyögi, majd egy morgós sziával távozik. Halkan felkuncogok, majd lecipelem Dan és az én szennyesemet is a mosodába. Még jó, hogy ilyenje is van a kolinak, különben bajban lennénk. Mondjuk Dan így is, ha nem intézném helyette. Mikor legutóbb mosott, minden fehérbõl rózsaszínt csinált, és összement gyerekméretre az egyik pulcsija.

A mosodában összefutok Stef-el is, aki nem ereszt, míg el nem mesélem neki, mik történtek a randin. Kissé vörösödve, igyekszem elkerülni a részleteket, de persze szemfülesen rajtakap a ködösítésen, és kihúz belõlem mindent.
Habár õ is félt, úgy tûnik elmondás alapján szimpi neki Joy, fõleg azzal, hogy nem siet, és szeret udvarolni. Már látom is az ábrándos felhõcskéket a feje felett, imád rajongani a lovagias férfiakért, nem véletlen, hogy hiába koslat utána a legtöbb fiú.
Szerencsére sikerül elmenekülnöm elõle, de tudom, hogy este még lesz egy küzdelmem, mikor Dan is visszaérkezik, de addig még elmegyek karatéra. Normannal úgyis csak ott találkozom vizsgaidõszakban, mert nem kollégista.

Túl vagyunk az edzésen, a zuhanyzáson, és éppen jókedvûen ecsetelem barátomnak legújabb munkámat, az ikreket és az apjukat, mikor az utóbbi nevével felvillan a mobilom kijelzõje.
Mondat közepén állok le kapásból, és lelkesen kapom fel a készüléket. Kissé lelomboz az infó, hogy Alex rosszul van, de megnyugtatom Joyt, hogy biztos minden rendben lesz, ha viszont rosszabbodna az állapota, szóljon. Ezzel be is fejezzük a beszélgetést.
- Tényleg oda vagy érte – jegyzi meg Norman tömören, ahogy az már csak szokása. Nem éppen beszédes fajta, de mindig türelmesen meghallgat, csodálom, hogy még nem csapott le.
- Mi? – pislogok rá értetlenül, hisz õ még nem tudja, hogy járok Joy-al.
- Dan mondta. – Áh… így már minden világos…
- Pletykás vénasszony – zsörtölõdök, de Norman komolyan fürkészi az arcom. Nem szeretem, mikor ilyen képet vág, túlságosan hasonlít Leonéra. Nem értem miért van mindenki úgy oda attól, hogy újra kapcsolatom van.
- Mennem kell! – jelentem ki gyorsan, még mielõtt fejmosást kapnék tõle is. Lehunyja egy pillanatra a szemét, és nemes egyszerûséggel búcsút int, majd némán elfordul bepakolni a táskájába. Fura… Sose örült neki, mikor összejöttem valakivel, pedig nem tudhatta mindig, hogy rossz vége lesz. Mindegy, majd megbarátkozik a dologgal, ahogy a többiek is. Dannél már sikere van Joynak.

***

Rögtön felpattannak a szemeim, mikor megszólal a telefonom, de kissé kábán húzom magam elé, hogy megnézzem rajta az idõt, mielõtt felveszem.
Mikor azonban Joy nevét pillantom meg a kijelzõn, éberebbé válok, és megfeledkezve az óra nézésrõl, kapásból felveszem. Chris szól bele sírós hangon, és meséli el, hogy Alex rosszabbul van, és már jönnek a kórházba.
Kipattanok az ágyból, és Dant is kiborítom legalább annyi idõre, hogy elmondjam neki merre leszek, és hogy a nõvérét fogom felkeresni. Motyog valamit reagálásként, de biztos vagyok benne, hogy fel nem fogta mit mondtam, és holnap nem fog emlékezni semmire.

Legyintve öltözök fel rekordsebességgel, közben felhívom Emilyt, Dan nõvérét, aki szerencsére pont ügyeletes az egyetemi kórházban. Szívesen a segítségemre van, már párszor mondta, hogy ha bármire szükségem van szóljak, rendelkezésemre áll hálából, hogy mindig segítek az öccsének felkészülni a vizsgákra.
Mire Joyék megjönnek, mi már a parkolóban várjuk õket, és Emily ki is kapja Alexet a kocsiból, hogy elszaladjon vele a vizsgáló felé. Mindhárman követjük, és amíg vizsgálja, leültetem Joyt és Christ egy-egy székre. A kisfiú hamarosan el is alszik, könnytõl maszatos arccal.

- Ne félj, nem lesz baja – próbálom nyugtatni Joyt, és szelíden az arcára simítok. Nem felel, csak felsóhajtva bújik az érintésembe, ami kellemes bizsergést ébreszt bennem. Pedig nem nekem van szükségem nyugalomra.
Percekig csend van köztünk, majd hirtelen elkapja a kezem, és az ölébe húzva megcsókol. tána a vállamra hajtja a fejét, és keservesen felsóhajt.
- Ha valami baja lesz, belehalok – suttogja a fülembe elkeseredetten, mire riadtan rezzenek össze kissé, nem tetszik, hogy ilyeneket mond…

- Ne is gondolj ilyesmire, minden rendben lesz! – jelentem ki határozottan, vigasztalóan simogatva a fejét. Engem is feszít az aggodalom, de most támaszra van szüksége, én pedig megteszek minden tõlem telhetõt.
Sóhajtva ölel magához mégjobban, és egészen addig így maradunk, míg Chris el nem kezd mocorogni mellette. Ekkor kiszállok az ölébõl, és a közeli automatából hozok egy kakaót a kisfiúnak. Hálásan, még félálomban veszi el, majd miután elkortyolgatta, és kijelentette, hogy az enyém jobb, visszaalszik.
- Te mit gondolsz, mi lehet a baja? – fordul felém Joy, mivel idõközben leültem szorosan mellé, összesimítva a lábainkat, és karunkat is.
Komolyan elgondolkodok a válaszon, végigpörgetem magamban, amit tudok, majd némi hezitálás után válaszolok.
- Nem tudnám biztosra mondani, de ha esetleg evett valami olyat a napokban, amit mi nem, akkor szalmonella. Szerinted ehetett?

- Én… nem hiszem – sóhajt fel. – De tegnap reggel még semmi baja se volt, ugyan azt ette, mint Chris. Te csináltál palacsintát és kakaót.
Mindketten Chrisre nézünk, keresve a betegség tüneteit, de egyenletesen, nyugodtan szuszog az apjának dõlve, így megnyugszom kissé, hogy akármi is Alex baja, nem én okoztam.
- Mindjárt jövök! – szólalok meg végül, és felpattanva sietek be a vizsgálóba. Emily csak egy pillantást vet felém, majd mikor megbizonyosodik róla, hogy én vagyok, már osztja is az utasításokat.
Úgy néz ki, nem volt téves a diagnózisom, tényleg szalmonella a bûnös, és Emily kezelése után, máris sokkal jobban néz ki.
Nyugodtan, bár kissé megviselten alszik az ágyon, Emily pedig megkönnyebbülten mosolyog fel rám.
- Ügyes voltál! – jelenti ki, miközben én is boldogan nyugszom meg.
- Nem is csináltam semmit – túrok zavartan a hajamba, mire kuncogva int, hogy vigyem meg a jó hírt a várakozóknak, és lehetõleg derítsem ki, mit ehetett.

Vidáman robbanok ki a folyosóra, mire Joy rögtön felém fordul, és látva az arcomat, megkönnyebbülten, hosszan fújja ki a levegõt, majd gyengéden felébreszti Christ, hogy bejöhessenek Alexhez.
- Szalmonella volt – közlöm vele halkan, az ágy mellett állva. Õ azon ücsörög, ölében Chrissel, és ellágyulva simogatja másik fia buksiját. – Chris, ettetek tegnap valamit a zeneórán? – kérdezem meg a kisfiút, mire töprengve megszorítja a plüssét.
- Én nem – rázza meg a fejét végül. – Tele voltam a reggeli miatt, de Alex evett valami fehér habosat, valamilyen tejet.
- Madártej – bólintok, ez mindent megmagyaráz. Abban bõven akad nyers tojás.
- Tényleg kitûnõ orvos lesz belõled – szólal meg hirtelen Joy, meleg mosollyal, mire rögtön köldökig pirulok. Emily felkuncog mellettem, és megveregeti a vállamat, egy nagyjából „én megmondtam” mozdulattal.

Végül Emily engedélyezi, hogy haza lehessen vinni Alexet, ha megígérjük, hogy bármi gond esetén, rögtön értesítjük. Az egyik legkiválóbb gyerekorvos, akit ismerek, én is szeretnék olyan lenni majd, mint õ.
Hazakísérem Joyékat, és segítek neki bepakolni a fiúkat az ágyba, majd szedelõzködnék az induláshoz, mikor a kezemet megfogva húz magához.
- Maradj itt kérlek – suttogja fáradtan. Nem is csoda a kimerültsége, már hajnali öt óra van. – Szeretném, ha mellettem lennél, és te tudsz segíteni is, ha megint baj lenne.
Zavartan, pirulva bólintok.
- Rád fér a pihenés, bízd rám az õrködést! – jegyzem meg, mikor nagyot ásít, majd elnoszogatom az ágyba. Hezitálva, kelletlenül dõl végig rajta, de mikor leülök mellé, és biztosítom róla, hogy figyelni fogok, végül enged.
Fejét az ölembe fektetve hunyja le a szemeit, én pedig az éjjeli lámpánál nekiállok olvasni a fiúk egyik mesekönyvét. Pár pillanat múlva már alszik is.
Ma már hétfõ van, és fogalmam sincs, mikor kéne kelnie, de valószínûleg csörögni fog az órája, és majd õ eldönti, hogy mit akar. Én meg bajban leszek a többiek, fõleg Leon elõtt, ha Dan nem szól majd nekik merre vagyok. Franc az aggódós mindenükbe! 

- Én… én nagyon örülök, hogy ezt hallom! – mondja, mikor de még mindig tûz vörös az arca. – El nem tudom képzelni, mennyire üresek lennének a heteim mostantól, ha hirtelen nem járhatnék hozzátok.
- Ettõl nem kell félned – kuncogok halkan. Én sem vagyok hülye, hogy magamnak akarjak rosszat.
Ahogy kiér az étel, és enni kezdünk, rám néz majd megszólal.
- Megkóstolod? - Mosolyogva kapom be a villára tûzött húsdarabot, és viszonzom is a dolgot, bár kicsit furcsa ez. Én ilyet eddig nem nagyon csináltam, így alapvetõen furcsa.
- Tudod, ebbõl sose fogok kinõni – vigyorodik el. – Mikor a családommal megyünk étterembe, végigkóstolom mindenkiét, és kisebb húgom is eltanulta már tõlem, öcsém legnagyobb bánatára. Bár hiába tesz úgy, mintha halálra idegesítené a dolog, mindig ad nekünk a sajátjából.
- Kedvesnek tûnik a családod. Hány tesód van? - kérdezem, direkt nem térve ki az apjára.
- Három – mondja. – Kettõ húgom, és egy öcsém. A húgaim még gimisek, az öcsémmel együtt járunk egyetemre. Néha megfordult már a fejemben, hogy csak azért jött ide, hogy felügyeljen, de tényleg jók az eredményei, és lelkes is.
- Pedig az orvosi nem egyszerû – jegyzem meg. – De úgy tûnik te is könnyedén veszed.
- Hát, a legtöbb anyagrésszel valóban nincs gondom, amivel van is, hamar megtanulom. Igazából attól félek, hogyan fogok reagálni igazi vészhelyzetekben.
- Ne, lesz gond, ne aggódj. – Megint megfogom a kezét, õ pedig közben befejezi az evést.
- Tele vagyok! – jelenti be, és hátradõl a székben.
- Akkor a banánhajó már nem is kell? – kérdezem, de persze azonnal cáfolja is magát, miszerint az édességnek mindig van hely odabent. A vaníliás rész van felé, a csokis felém, de felvilágosít, hogy nem igazán szereti a csokit fagyiban, én meg megszoktam a fiúknak hála, hogy mindenre fel kell készülni.

A parton történõ séta közben azért nem hazudtolja meg magát, és szedeget is kagylót az ikreknek is, meg a testvéreinek is. Amikor viszont az órára nézek és megállapítom, hogy lassan mennem kell a srácokért, akkor visszaviszem a kolihoz és várok.
- Köszönök mindent! – mondja mosolyogva, kiköti magát, és kicsi tétovázás után végül áthajol hozzám és csókot kezdeményez. Vezetni persze nem engedem, ne gondolja, hogy máshol is átadom a vezetõ szerepet neki, de kedvesen tûri, sõt, élvezi is így nem aggódom. Bár hol van az még…!
Ezen gondolkodom akkor is, amikor elhajtok, és megyek a zenetanárhoz a fiúkért.

Össze is szedem a srácokat, de nem kérdezik, hogy merre voltam és mit csináltam, hiszen lekenyerezésképp elviszem õket egy cukrászdába sütizni. Kifejezetten örülnek neki, de Alex valamiért nagyon nem tetszik most. Szólni viszont nem fogok nekik, talán csak összekaptak, de Alex sokkal kevésbé eleven, mint lenni szokott és valahogy sápadtabb is.

* * *

Amikor este felhívom Masát, neki is említem, hogy olyan, mintha beteg lenne. Megnyugtat, hogy nem lesz semmi baj, esetleg valamivel elcsaphatta magát azért sápadt és kedvtelen, de a kérdésemre, miszerint megy-e a hasa nemmel felel, úgyhogy annyiban maradunk, hogy ha valami baj lenne, akkor azonnal hívom és viszem az egyetemi kórházba, õ pedig jön oda. De ha nem lesz baj, akkor is elvisszük holnap legalább háziorvoshoz, én nem megyek be a szalonba majd akkor csak délután, elkérem addig és gyorsan beszaladunk vele.

Attól, hogy Masával leegyeztettem a holnapot, valamivel nyugodtabb vagyok, de így sem engedem a fiúknak, hogy vacsora és zuhany után bezárt ajtó mellett aludjanak, és a sajátomat is nyitva hagyom, meghagyva nekik, hogy ha a másikkal baj lenne, azonnal jöjjenek hozzám.
De nem alszok. Hogy is tudnék?! Más lenne, ha itt lenne valaki… mondjuk Masa. Ha itt feküdne mellettem, bár biztos, hogy õ sem tudna aludni, de legalább nem lennék egyedül és nem újságot olvasnék a kislámpám fényénél, hanem mondjuk beszélgetés után egy kicsit még… talán egymásra is lehetne idõt szánni a nyitott ajtók ellenére. Mert nem csak a szex jelenti ezt. Becézõ simogatások, kedveskedõ csókok, még csak egymáshoz sem kell érni intimebb részen - bár tény, hogy Masa egy hormonoktól fûtött fiatal srác. De majd meglátjuk, hogy mi lesz.

Valamikor hajnali kettõ táján viszont szöszölést hallok, és Chris síró, macit szorongató alakja jelenik meg az ajtóban.
- Apuci, Alex furcsán veszi a levegõt és nem válaszol - pihegi sírástól remegõ, félõ hangon. A telefonommal a kezemben rohanok át, és tényleg. Nem is várok egy pillanatot sem, gyorsan betekerem egy takaróba, és a karomba kapom.
A tüdeje furcsa… mintha hörögne és nem kapna levegõt, de nem fullad. Borzalmasan meg vagyok ijedve én is, de meg kell próbálnom nem mutatni a dolgot, hiszen Chris is sír közben, és a macikkal a kezében szalad utánunk a kocsihoz. A kezébe adom a telefont.
- Hívd fel Rexet, az elsõ a híváslistában - mondom, mire okosan bólint,tudja használni természetesen. Mai gyerekek.
Hallom, ahogy sírva elmondja neki hüppögve, remegõ hangon, hogy Alex beteg, apucival megy épp a kórházba és Rex is jöjjön oda, aztán egy okéval lerendezik a dolgot.

Amikor beérünk, õ már ott van, mellette egy fiatal doktornõ áll.
Köszönni sincs idõm a dokinak, azonnal kikapja a kocsiból Alexet és elrohan vele, mi meg utána mindhárman.
Chris végül pár perc után a mellettem levõ széken sírja magát álomba, Masa ekkor lép elém.
- Ne félj, nem lesz baja - simít végig az arcomon. Nem szólok egy szót sem, csak felsóhajtok és belebújok az érintésébe. Nem tudom, mennyire éreti… szülõként ez a rémálmom. Hogy az egyiknek baja lesz, és tessék.
Percekig nem szólok semmit, aztán felemelem a fejem és körbepillantok. Sehol senki.
Elkapom Masa kezét, lehúzom az ölembe, szembõl, és megcsókolom, majd a fejem a vállára hajtom és hatalmasat sóhajtok.
- Ha valami baja lesz, belehalok - suttogom a fülébe elkeseredetett hangon.Szükségem van valakire, aki most erõsebb mint én...

- Mr. Heller, öröm int újra látni - mondja. - Önt is üdvözöljük – fordul felém széles mosollyal. - Mit hozhatok?

- Két Pussyfoot-ot kérünk – feleli Joy, majd rám kacsint. Ömm… az mi is? - A többit késõbb, látom, étlap ismét van az asztalon – jegyzi meg, mire a nõ bólint, majd elsiet.

- Pussyfoot? – kérdezem tanácstalanul. Remélem nem alkoholos, bár Joy már tudja, mit mûvelek egy egészen kicsitõl is, így valószínûleg nem kockáztat. Ráadásul magának is azt kért, és õ vezet.

 - Narancslé, ananászlé, grenadine és citromlé – sorolja. Jól hangzik, pont ilyen kellemes meleg idõre van kitalálva. - Kellemes íze van, én szeretem, biztosan ízleni fog neked is. És mond, mennyire vagy éhes?

- Eléggé – mosolygok vissza õszintén, bár kissé zavartan. Ám akkor pirulok el leginkább, mikor egyszer csak átnyúl az asztalon, és összefûzi az ujjainkat.

- Régimódi pasas vagyok, szeretek udvarolni a páromnak – mondja mosolyogva.

- Szeretem, ha nem támadnak le azonnal – felelem vöröslõ arccal, de irtó boldogan.

- Ennek örülök, de így nem lesz olyan gyors a tempó. Remélem megérted… nekem fontos, hogy biztos legyen a választásomban. – Mélyen a szemembe néz, valószínûleg azt figyelve, hogyan reagálok. Nem kell aggódnia, tökéletesen megértem.

- Egyébként… te mit rendelsz? – váltok témát, mielõtt lángra kap az arcom.

- Grillezett csirkemellet jázminrizzsel és joghurtos öntettel. És te? Kinéztél valamit?

- Nem is tudom…

- Én fizetek, kérhetsz akármit, remélem, tudod.

- Akkor… grillezett zöldséget fogok kérni fûszeres panírban sült csirkemellel – jutok végül döntésre.

- Desszertnek megfelezünk egy banánhajócskát? Elég nagy… - Lelkesen bólintok, és mikor megjelenik a pincérnõ az italainkkal, leadjuk a rendelést is.

Míg várunk, nem nagyon beszélgetünk, csak összefûzött ujjakkal, mosolyogva fürkészzük egymás arcát. Ez pedig pont jó így, békés, és biztonságot adó, egyáltalán nem félek az átverésemtõl, mint öcsém.
 - Van egy jó hely a kolitól nem messze, legközelebb eljössz velem oda? – kérdezem egy kis idõ után.

- Étterem?

- Cukrászda. Különleges fagyikelyhet adnak és nem is drága, megmutatnám neked a helyet, aztán ha jó, elvinnénk a fiúkat is – ötletelek lelkesen.

- Tudod mi tetszik nekem benned? – szorítja meg a kezem. - Hogy teljesen természetes módon lettél lassacskán része a családomnak, és ez borzalmasan jó érzés nekem – mosolyog rám.

Pillanatok alatt pirulok köldökig, de a zavartan is boldog mosolyt, nem tudom eltûntetni az arcomról. Szörnyen jól esik ezt hallani, hisz én már visszavonhatatlanul, fülig belé zúgtam, az már egyszer biztos.
- Én… én nagyon örülök, hogy ezt hallom! – jelentem ki, csillogó szemekkel nézve az övébe. – El nem tudom képzelni, mennyire üresek lennének a heteim mostantól, ha hirtelen nem járhatnék hozzátok.
- Ettõl nem kell félned – nevet fel halkan, egyik ujjával a kezem cirógatva.
Nincs rá szó, hogy perpill mennyire boldog vagyok, vidámságom pedig fokozza, hogy hamarosan kihozzák a kajákat is. Jóízûen állok neki betermelni a sajátom, közben pedig egy falatot Joy felé nyújtok.
- Megkóstolod?
Elmosolyodik a gyerekes megnyilvánuláson, de bólint, és bekapja az falatot, majd én is kapok tõle.
- Tudod, ebbõl sose fogok kinõni – vigyorodom el. – Mikor a családommal megyünk étterembe, végigkóstolom mindenkiét, és kisebb húgom is eltanulta már tõlem, öcsém legnagyobb bánatára. Bár hiába tesz úgy, mintha halálra idegesítené a dolog, mindig ad nekünk a sajátjából – kuncogok fel, újabb falatot tûntetve el a tányéromról.
- Kedvesnek tûnik a családod – jegyzi meg kedvesen, tapintatosan nem kérdezve a kocsiban zajló párbeszédrõl az apám ügyében. Lelkesen bólintok, most tényleg irigylésre méltó a családi helyzetem. – Hány tesód van?
- Három – felelem. – Kettõ húgom, és egy öcsém. A húgaim még gimisek, az öcsémmel együtt járunk egyetemre. Néha megfordult már a fejemben, hogy csak azért jött ide, hogy felügyeljen, de tényleg jók az eredményei, és lelkes is.
- Pedig az orvosi nem egyszerû – mondja elismerõen. – De úgy tûnik te is könnyedén veszed.
- Hát, a legtöbb anyagrésszel valóban nincs gondom, amivel van is, hamar megtanulom. Igazából attól félek, hogyan fogok reagálni igazi vészhelyzetekben – mesélem az aggályaim, amiket másnak még nem igen részleteztem.
- Ne, lesz gond, ne aggódj – mosolyodik el, és ismét megfogja a kezem az asztalon. Pirulva bólintok, és megtörölve a szám, elhelyezem az evõeszközeim a tányéron.
- Tele vagyok! – jelentem ki elégedetten.
- Akkor a banánhajó már nem is kell? – húzza fel a szemöldökét sunyi mosollyal, mire riadtan kezdek bólogatni.
- De, de! Az édességnek külön rekesz van a hasamban – bizonygatom.
- Gondoltam – nevet fel, és mikor megjelenik a pincérnõ az édességgel, középre tolja. Úgy fordítom a tányért, hogy a vaníliás fagyi felém, a csokis felé kerüljön.
- Nem baj, a enyém a vanília? – kérdezem meg azért udvariasan.
- Nem szereted a csokit? – hökken meg.
- Fagyiban nem – rázom meg a fejem, majd mikor lágy mosollyal int, hogy neki mindegy, boldogan vetem rá magam a felém esõ részre.
Miután végeztünk, sétálunk még egyet a parton, találok is pár szép kagylót, amibõl adok neki és az ikreknek is, majd kettõt elteszek a húgaimnak. Végül mennie kell a fiúkért, de elõtte még visszavisz a kolihoz.
- Köszönök mindent! – mosolygok rá boldogan, majd miután kikötöttem az övem, áthajolok hozzá, és némi tétovázás után, lágyan megcsókolom, amit rögtön viszonoz, átvéve a vezetést. Kipirultan húzódok el végül tõle, mikor elfogy a levegõnk.
- Mindenképpen megismételjük majd! – mosolyog rám, majd megbeszéljük, hogy a fiúkra vigyázásról telefonon keresztül tárgyalunk majd, és végül kipattanok a kocsiból, majd búcsút intek, mikor elhajt.