Reggel nem nagy meglepetésemre a kis börtönömben ébredek. Újra én vagyok, nem Cy, nem Kyle, és megnyugtat a tudat, hogy még itt vagyok, nem öltek meg, és én sem öltem meg senkit.
Természetesen csak a véletlennek köszönhetõ, hogy túlélte.
Kyle hangja töri meg a csendet, mire felmorranok.
Próbálnék felkelni, de nyakamba fájdalom költözik. Kyle felsóhajt az élvezettõl, én pedig tûrve azt felkelek és úgy tekintek körbe a kis helyiségben. Semmi sem változott.
Apropó. Cy. Mégis hol van?
Remélem eltûnt.
Kyle egy paraszt. Már megszokhattam volna. Mivel jobb dolgom nincs, nekiállok felkutatni Cyt.
Kyle, csak megbéklyózva ücsörög, hiszen én elõbb keltem, mint õ így sikerült lekötözzem, talán ezért ilyen morcos.
Cy!
Szólítgatom, de nem kapok választ. Felsóhajtok. Mégis hová tûnhetett? Végül feladom a keresését. Úgy néz, ki nem akar elõbújni bárhol is van. Remélem nem viselték meg annyira a történtek, bár Kylehoz hasonlóan teljesen õszintén… Én csak egy dolog miatt bánnám, ha végleg eltûnne. Úgy kettecskén kéne legyek másik énemmel, amit végképp nem akarok.
Én tudod, minek örülnék a legjobban?
Kérdi felkunkogva.
Válaszom egyszerû és tiszta.
Nagyon is tudom Kyle.
Nem foglalkozik velem többet. Csak magában nevetgél. Chh…
Kiengedsz?
Nem.
Miért?
Vajon?
Nincs itt senki!
Nem érdekel! Ott maradsz! Õszintén nincs kedvem még egy tegnapihoz hasonlító élményt szerezni. Bár tudod, leszarom. Ha még több ilyet csinálsz, csak elõbb kerülünk halálsorra.
Tudod, ezzel engem nem tudsz fenyegetni. Én élvezném azt is. Ha meg meghalnánk… Legalább nem kéne idebent bezárva lennem.
Akkor sehol se kéne lenned.
Végre egy kis csönd. Kyle elnyugszik, én pedig sóhajtva gyûröm le magamban a késztetést, hogy visszafeküdjek a kényelmetlen ágyra még egy kis pihentetõ alvásért. Bár az álmok miatt…
„Anya…”
Nincs olyan, hogy kipihent lennék.
Feltápászkodva az ágyról, kissé remegõ lábakkal indulok el a tenyérnyi kis fény felé. Egyetlen játékom a fény, amit a kis lyuk ad nekem kintrõl. Olyan meleg. Jó lenne kint lenni… Jó volt régen. Sokkal jobb. Bárcsak…
Nekem nincs lehetõségem többé kimenni. Nekünk.  Rászokhattam volna az évek során, hogy többes számban kell, mondjam a dolgokat, de még mindig furcsán hangzik. Mások pedig csak tébolyultnak hívnak emiatt…

Talán. Az is vagyok.

***

A kis fényt figyelgetem épp és gondolkozok, mikor nyílik a vasajtó és nagy fény tölti be a helységet, bár még így sincs teljesen világos, de midben jól kivehetõ. Értetlenül meredek újdonsült behatolómra.

- Jó reggelt Joshua – elfintorodok.
Csak nem?
Kyle felkuncog, de szerencsére le van kötözve így képtelenség, hogy feltörjön.
- Már megint maga... Tökéletes... – morgom.
Bejön, majd egy székre ültet, ami a szobában volt eddig is és egy kötél segítségével lábaimat hozzákötözi. Kezeim szabadon maradnak. Kyle méltatlankodik, miért hagyom neki, de most nem érdekel, inkább csöndben hagyom, hogy azt tegyen a fiú, amit akar. Üveges tekintettel meredek rá. A falnak dõl, majd elkezd valamit olvasgatni.
Engedj már el. Fáj a csuklóm. Nem hallod?!
Piszkálja idegeimet továbbra is Kyle. Még mindig próbálom figyelmen kívül hagyni, ami félig meddig sikerül is.
Felsóhajt a srác, majd megfordítja székem, hogy az ággyal szemben legyek õ pedig a fekvõalkalmatosságra ül, közben kezeit összefonja maga elõtt. Szemkontaktust keres velem. Méregzöld szemeit valahogy muszáj, nézzem. Kyle csak dühöng, hogy gyáva vagyok, és hogy megint semmire sem vagyok képes nélküle, mikor itt ülök elõttem ez a srác, aki talán a szabadulásom kulcsa lehetne, és a kezeink szabadok. Való igaz. De a tegnapi után. nincs bennem késztetés arra, hogy bántsam õt. Rosszul esik, hogy miután embernek hívott… Kyle ilyen csúnyán elbánt szegénnyel. Talán sajnálom is valamennyire.
- Akkor kezdjük is el, Joshua. Mától fogva én leszek az új ápolód. Nyugodtan hívj csak Dorian-nek. Az elõzõ gondozód pedig nyugodtan elfelejtheted, nem fog többet téged idegesíteni – nyugtat meg. Hmm… Dorian.
Dorian.
Mondja ki Kyle is elgondolkozva a nevet.
Óh, szóval a másik végre megunta. Jól tette. Õ is megfogja egyszer, garantálom.
Kuncog Kyle. Kösz. A mi életünket teszed ezzel tönkre.
Nem. Pont fordítva. Segíteni akarok magamon.
Szóval magadon?
Jól hallottad.
Pedig nincs olyan, hogy „magad”. Te nem vagy, nem létezel. Nincs olyan, hogy ’Te’.
Hogyne lenne. Itt vagyok nem?
Te csak képzelet vagy, ahogyan Cy is.
Bárcsak ne te lennél a testem. Esküszöm megöltelek volna olyan idegesítõ vagy. Rühellek.
A fekete hajú felkel, majd a hajamba borzol mire Kyle dühösen felmorranva káromkodja el magát, én pedig csak hagyom neki, bár való igaz, hogy jó érzés, ha hozzám ér. A másik ’gondozó’ nem mert. Ó félt. Félt tõlem. Pedig ahogy a farkas is. Bármilyen veszélyesen néz is ki, van, hogy jobban fél tõled, mint te õ tõle.
Le is téptem volna a karját, ha hozzám ér az a másik.
…

Pár perc múlva a fiú visszatér kezében egy…
- Ugye csak viccel... – sóhajtom, mikor az ölembe teszi a kis fehér nyuszit. Cy felsóhajt, én pedig próbálom behatárolni honnan jött drága „barátom” életjele, de több mint valószínû, hogy ha elkezdeném keresni megint nem, találnám meg. Kyle dühös, én pedig végül is örülök neki, hogy itt van. Nem vagyok egyedül.
Még. Bár jobb lenne, ha magam lennék, csak én. Egyedül.
Persze. Hiú ábránd barom.

- Szereted az állatokat? – kíváncsiskodik. Hát, igazából. Szeretem õket. Kinyújtom kezem, majd kis hezitálás után az állatka bundájába túrok ujjaimmal.
- Persze... – simogatom az állatkát.
Ne csináld!
Ordít Kyle. A hátán hideg futkos.
Mi az?
Vidd a közelembõl azt a nyomorult dögöt! 
Morogja dühösen. Szóval tényleg ennyire utálja az állatokat?
Válasza kicsattanó, és érzem is, ahogy testem csattan a hideg kövön, és Kyle már megint sehol. Tökéletes. Hogy szabadult ki?
- Nesze neked rohadt dög! – ordítom, és tépném széjjel az állatot.
Josh nem szól bele. Úgy néz ki, már nem érdekli.
- Joshua! Joshua, ne bántsd szegény nyulat! – kapja ki kezembõl „ápolóm” az állatot. Végre. Dühösen felmorranok. Joshua?!
- Tévedésben élsz... már nem Joshua... – vigyorom kiszélesedik. Próbálnék helyezkedni, és felkelni, de lábaim nem mozdulnak, kezem pedig nem éri el a fiút.
Beszoptad.
Kussolj.
- Akkor ki, ha nem õ? – kérdezi, de felkuncogok. Miért érdekli ennyire? Hát legyen. Megérdemli, hogy tudja, ha már volt annyi mersze, hogy visszajött a legutóbbi után. Nem is olyan gyáva, mint aminek kinéz.
- Kyle. – mondom ki végül egy vigyor kíséretében. Elkezd jegyzetelni. Eddig még senki sem jutott el. Az elõzõ srác is folyton csak a gyilkosságaimról kérdezett és elborzadva hallgatott, na meg sokszor csak kioktató hangnemben közölte velem, hogy jobb lenen a világ nélkülem, sokkal értékesebb lennék, ha meghalnék, egy pszichopata elembeteg dög vagyok, egy utolsó senkiházi féreg.
Be kell, valljam szép jelzõitõl majdnem elpirultam. Cy viszont mindig elbõgte magát. Azokban az idõkben nem Josh, hanem én voltam mindig felül. Azt mondta õt már nem érdekli. Azt csinálok, amit akarok én pedig jobban éreztem magam, amikor én szabhattam meg merre és hogyan is mozgunk, illetve mozgok. Vagy épp mit válaszolok egy-egy kérdésre
.
Ekkor egy ismeretlen hang szól kintrõl. Dorian felkel, majd kimegy. Pár perc múlva behoz nekem egy könyvet, amin egy sárga kalapos srác van.
Nem kalap. Korona.
Oktat ki Josh. Leszarom mi az. Hülyén néz ki.
Fognám és dobnám el, tépném szét, de kezeim megállnak a mozdulatban. Josh keményen próbálkozik.
Nem! Ez nem vallásos! Esküszöm! Ne merj hozzá érni!
Dühös morgása hallatán felnevetek.
Rég voltál utoljára dühös.
És akkor mi van?
Vakkantja vissza válasz gyanánt.

Pár perc múlva visszajön a feketehajú, a másik pedig elhúz.
- Na, mi van doki? – vigyorgok rá. - Talán problémáznak a gyökerek? – kérdésem hallatán kicsit talán megdöbben. Igen hallottam a beszélgetésbõl valamennyit.
- Beteg – javítja ki jelzõmet. Nem. Nem beteg. Itt nincs semmi és senki, aki beteg lenne. Ahogy egyik kedves barátja is mondá. Féreg.
Férgek és az emberek számár halottak, akik végsõ perceiket is ezen az elzárt helyen fogják végig szenvedni. - Minden rendben. Akkor talán folytassuk is az eddigi beszélgetést – javasolja, de elhúzom a számat. A francokat.
- Még milyen beszélgetést akarsz te ma? – kérdezek rá fintorogva, mire megigazítja szemüvegét.
- Mesélj nekem arról, aki legutóbb utoljára volt kint. – kéri. Felkuncogok.
- Nincs, mit meséljek róla. Õ csak egy… - elgondolkozok. - Tévedés. Amúgy sincs már itt. Jobb is nélküle. – kuncogok, mire értetlenül mered rám.
- Nincs itt? – bólintok.
- Nincs. Nem találjuk. – mondom egy negédes mosoly kíséretében.
- Többes szám?
- Persze. Josh is itt van. Páholyból figyel a kis hülye, gyáva dög. – kuncogom. Elfintorodik. Elkezd jegyzetelni.
- Na és csak 3 man vagytok Kyle? – kérdi. Nem válaszolok. Miért kéne.
- Utálom magát. – kuncogok fel.
- Miért? – kérdése meglep, de mivel tisztelem annyira, azért amiért itt van, így elmondom neki.
- Pontosan emiatt. Amiért itt van. Még senki sem ért hozzám mióta idekerültem, azon kívül, hogy elaltattak vagy beráncigáltak egy-egy kezelésre, azt is kesztyûben. Utálom, ha hozzám ér, vagy ha itt van velem. És amiért felbolygatta itt nekünk a „békénket”. – emelem ki ezt a szót. - Bár magának köszönhetõen majdnem kijutottam. Kár hogy nem volt önfeláldozóbb és hagyta magát most is túsznak. Jobb lett volna. – pillantok itt lekötözött lábaimra. Meghökken. Mi az? Nem erre számítottál volna drága?
- Hát pedig mostantól én minden nap itt leszek. – mondja nyugodt hangnemben. Ez dühítõ. Miért nem hord el mindennek? Miért nem lesz ideges? Miért nem adja fel?
Felmorranok.
Én nem utálom annyira.
Hallom Josht. Hogy nem lehet utálni egy ilyen alakot?
- Mi az? – kérdez rá, mivel sokáig csöndben vagyok, hiszen egy egy „néma beszélgetés” alkalmával koncentrálni is kell, és néha elfelejtem, hogy ezt más nem hallja.
Persze, hogy nem.
Kuss.
- Semmi. – mondom, ekkor pillanatnyi megingathatóságomat kihasználva lök vissza Josh. Dühösen szitkozódva ordítok utána.

Felsóhajtva nyitom ki szemeimet.
- Josh? – kérdezi bizonytalanul Dorian. Ez meglep. Talán kezdi érteni, mikor ki van felül?
- Már. – nyögöm ki végül, miközben Kyle még mindig dühösen ordibál.
- Lehetne egy kérésem? – néz rám nagy zöld szemeivel. Nem válaszolok.
- Beszélhetnék a harmadikkal is? Mert ugye csak annyian vagytok? – kérdez rá a biztonság kedvéért. Megint, csak nem kap választ az utolsó kérdésére, már másodszor.
- Nem. Nincs itt. – jelentem ki
Elkezd írni valamit a füzetébe.
- Feladhatná végre. – jelentem ki.
- Mégis miért? – érdeklõdõ tekintete láttán felsóhajtok.
- Mert nincs esélye. Rajtunk nem lehet „segíteni”. Már sokszor meg akartak ölni minket. Mi is, sokat öltünk. Nincs okuk arra, hogy kivételezzenek velünk. Ahogy barátja is mondta mi csak férgek vagyunk és egy gyorshalál vagy többek kívánságára egy lassú lenne a leghelytállóbb módszer estünkben. – mondom ki nyugodt, rezzenéstelen arccal.
- Nem vagy féreg. Ember vagy. És miért beszélsz többes számban? Te is akartad? Ölni akartál? – kérdezi.
- Igen. Magamat. – mondom ki végül.
- De az… - ekkor megint kopognak.
Ugyanaz a srác lép be hozzánk lihegve, aki nemrégiben itt járt.
Kissé riadtan néz velem farkasszemet.
- Bocs, Dorian, hogy zavarok. Kellesz egy kicsit. Nagy baj van. – nyögi ki végül. Kyle elneveti magát.
Megérdemeltétek.
Felkel mellõlem a fekete hajú, majd kimegy engem meg tökéletesen otthagy lekötözve.

*** 

Kyle lassanként legyûr engem. Érzem, hogy kiabál és ordítozik nekem, hiszen… Az ajtó nyitva áll. Csak ki kéne oldani a kötést a lábunkon. Azt mondja, hogy, majd õ megcsinálja. Én nem akarom. Ki akarok menni, de…
Ekkor elhomályosul minden és újra a hideg kövön ébredek.
Francba…

Na, végre. Hatalmas vigyorral képemen nyúlok le és kezdem el kikötözni a lábamon lévõ csomót. Kis fejtörésbe telik, de végül is erõvel leszaggatom magunkról, bár a kötél a kezemet és a lábamat is megvágja, így jó mély sebek húzódnak rajta. Olyan finom és jó érzés volt, ahogyan a húsomba vájt... Joshnak már kevésbé…

Felkelve elindulok hát az ajtó felé. Kezemet végighúzom a rozsdás ajtón, ezzel akaratlanul is kisebb vérnyomot hagyva ott. Kibújva az ajtón elindulok lassan arra, amerre a kijárat van. Páran elfutnak mellettem. Van, aki ordítozva segítségért. Van, aki hisztérikusan nevetve. Van, aki semmit sem tud arról, hogy mi folyik itt, így hidegen hagyja az is, hogy én ki vagyok. Ismerõssel szerencsére nem futok össze kis utam során.
Meztelen talpam halkan csattan a betonon. Egyre közelebb érek az ajtóhoz. A szabadsághoz? Biztosan ez kell nekem?
Ez nem lehet!
De bizony.
Vigyor szökik arcomra. Szinte érzem a nap melegét. Szívem nagyot dobban, illetve Jsoh izgatottságát érzem átterjedni saját testemre is.
Bizsergés szalad végig rajtam. Itt vagyok. Tényleg? Ennyi lett volna? Röhejesen egyszerû volt. Most biztosan jön egy de…
Körbenézek, viszont senki sincs se közel se távol. Tényleg nem csalás. Itt vagyok. ideértem. De nekem nem ez kell.
Visszafordulok Josh pedig felsikít.
Ne! Ne csináld! Menj innen hallod! Tûnj innen!

Nem. Rájöttem, hogy van valami, ami sokkal jobban vonz a szabadulásnál…

Music~
 
Sosem szerettelek… Bárcsak eltûnnél végre az életembõl…

Anyám keserédes hanggal felnevet, majd felsír, és mérgesen becsapja elõttem szobája ajtaját. Miért teszi ezt? Miért? Miért mond nekem ilyeneket? Utálat. Az ilyen rossz? Rosszat csináltam anya? Mit rontottam el? Miért nem szeretsz?

Kis kezem a fa ajtónak feszül. Anyám felordít és egy üveget a földhöz vág. Vélhetõleg egy újabb pezsgõjét, amit attól a fiútól kapott ajándékba, aki most jött hozzánk. Amint meglátott elfogta a düh. Elkezdett ordibálnia anyámmal valami olyat mondott, hogy miért nem szólt neki a gyerekrõl? Nem fog õ egy kis szarosról gondoskodni. Még az is? Elég neki, ha anyám megmarad annál, amiben jó is és szop, vagy tûnjön a közelébõl a gyerekkel.
Akkor. Akkor fogadtam meg, hogy anyámra többet nem tekintek úgy, mint régen. Bár csak 6 éves voltam, mégis szívbõl gyûlöltem azt az embert, azt a lényt, aki megszült engem, aki miatt itt vagyok. Miért kellett megszületnem? Költõi kérdésemre nem vártam választ, de magamban az óta se találtam rá okot. Csak egyet: Véletlen. Miért? Hiszen. Én csak egy senki vagyok. Jobb lenne nélkülem az élet. Szobámba rohanok, majd az ágyra vetve magam sírni kezdek. Nem akarom hallani. A kiabálásokat. Nem akarom.
Hatalmas ordítás rázza meg a házat és anyám sírni kezd, majd az ajtó csapódik.
Lépteket hallok meg a szobám felõl. Hátrapillantva meglátom õt. Anyám tekintete. Ahogyan néz. Lenézõen, szörnyként tekint rám.

- Bárcsak meghalnál végre… - nagy barna szemei és gyászos tekintete felégeti bennem a maradék reményt is, mintha tehetnék arról, aki vagyok. – Elment. Elment! Miattad! Az életem elcseszted. Nyomorult senkiházi vagyok egy mihaszna gyerekkel. Egy kurva! Nélküled… Nélküled már házas lennék. Már gazdag lennék… - felnevet éles hangján. Felhüppögök, mire komor képpel néz vissza rám. Kezében egy borosüveggel, amit az ágyam melletti falhoz vág. A szilánkok végigszántanak hamvas bõrömön és mély, vagy csak apróbb felületi sebeket ejtenek rajta. Útjuk nyomán éles fájdalom és égetõ tûz költözik testembe. Könnyek áztatta arcomat semmibe veszi anyám. Elmebeteg vigyora megrémít.

- Pakolj. – szólít fel, de meg sem várja, míg reagálni tudok. Fog, majd felránt szõke hajamnál fogva a kényelmetlen ágyról és a földre dob érzelemmentesen.
- Anya… - nyüsszögöm, de felsikít, és pofon csap. Égõ képpel meredek a semmibe.
- Ne hívj így! Ne merj még egyszer így hívni! Megértetted?! – nem válaszolok, mire anyám. Nem. Nem is az anyám. Az õ szavaival élve… A kurva elfut, majd pár perc múlva visszatér kezében levelekkel és egy bank kártyával.
- Gyere! – ordítja, de nem mozdulok, mire dühösen felszisszenve kiállt rám. – Gyere már te mocskos kölyök nem hallottad?! – erre szinte maguktól mozdulnak ernyedt végtagjaim és keresztülszelik a kurva és köztem lévõ távot. Odaérve hozzá végignéz rajtam, majd egy fintorral indul el. Nem mondja, hogy kövessem, de biztos vagyok benne, hogy ezt akarja így engedelmesen vánszorgok utána. Az üvegszilánkok okozta sebek fájnak, égetnek. Ahogyan sós könnyeim végigfolynak arcomon, majd a földre pottyannak, néha pedig, mikor elérnek egy-egy karcolást megremegek.

Pár percen belül megérkezünk egy hatalmas fából összeeszkábált épület elé. Régebben sokszor jártam erre, mikor boltba küldött, de sosem néztem meg igazán. Nem volt szabad. Ide jöttünk. Hova ide? Mint egy kísértet mese helyszíne virít rajta vérvörös betûkkel egy szó, amit akkor nem értettem, de ma már tisztában vagyok vele, hogy bizony a felirat jelentésében nem hordozott mást, mint a gyerekek rémálmát. „ÁRVAHÁZ”. Akkor rémisztõnek találtam. Ma már szívesen lennék inkább ott, mint itt. Anyám megáll elõttem, majd szembefordul velem. Arca nyugodt. Vonásai kivételesen kisimultak. Ahogy rám néz az türkizkék ég helyett elmosolyodik. De nem egy olyan kedves és szeretetteljes, õszinte anyai mosollyal. Nem. Sosem tette most se fogja. Mosolya átlátszó és kegyetlen. Szíven szúr a felismerés, hogy nem tekint a gyermekének, mert nem ér hozzám. Távolabb lép tõlem. Mintha beteg lennék.

- Itt maradsz. Jó? – kérdi nyugodt, rideg hanggal.
- De… - kezdeném, de szája sarka megremeg, így nem folytatom.
- Itt maradsz. – suttogja még egyszer hangnemén nem változtatva. – Ha még egyszer meglátlak. Én esküszöm, hogy… - kezdi, de ekkor egy rendõrautó suhan el mellettünk. Szirénája hangosan szól, és kék-vörös fényekkel festi be a szûk kis utcát, még a napsütés ellenére is tökéletesen látni az élénk színeket. Anyám felnéz, majd sarkon fordul és elviharzik. Nem bánkódik. Sõt örül. Megkönnyebbült. Nélkülem vidámabb életet élhet. Utálom õt ezért. Utálom azt a kurvát, aki csak úgy otthagyott és elrontotta az életem. Elrontotta már ott, hogy megszült…

***

A kis réseken át beszûrõdõ napfény játékosan simogatja bõrömet,.. A meleg felpezsdít és élvezem, ahogy a jó idõbõl egy csepp hozzám is elér. A szûk kis lyukra tapasztom szememet, hogy így kiláthassak a külvilágra. Innen magasról minden olyan kicsike. Mégis. Mégis olyan színes. Nem úgy, mint itt bent. Egyszínû, egyhangú, lehangoló. A nap, fényesen süt. Az türkizkék, ragyogó égen pár ártatlan párapamacs siklik végig, de olyan hihetetlenül lassan, hogy majd fél óra, mire egy-egy felhõ kikerül látókörömbõl… bár ez relatív. Itt bent az idõ relatív. Minden olyan, mint egy álom. Néha nem tudom álmodok-e még vagy már az ébren lét kerülget? Olyankor Kyle ébreszt fel. Mint egy óra, bár nem önszántából, csak ilyenkor õ is érzi azt a nyomasztó érzést. Azt a ködös vitathatóságot a valóságról és nem tudok dönteni. Se õ se Cy. Csak bámulok, mint egy élõholt. Néha elhalad a rácsok elõtt egy-egy ápoló, de nem foglalkoznak velem. Ha mégis csak lenézõ pillantásokkal adják tudtomra, hogy egy õrült elembeteg vagyok. Kyle csak nevet rajtuk, de én nem. Nekem fájnak ezek a nézések, de már megszoktam õket. Edzett a sors eleget ahhoz, hogy tisztában legyek vele, mennyire kegyetlen is. Életfogytiglan. És még mennyi tapasztalatom lesz ezzel kapcsolatban…

Ekkor egy már ismerõs halk, szinte már sértõ nevetés hangzik fel fejemben.
Lesz, bizony.
Csöndben maradok. Igazán nincs kedvem vele beszélgetni. Kyle. Utálom õt. Õ az életem megrontója. Miatta vagyok itt.
Jaj, ne legyél ilyen optimista, kérlek. A miatt a kurva miatt vagy itt, nem?
Csönd. Minden este ugyanazt álmodom. Ugyanaddig. És unom már, hogy végig kell, nézzem akkori tehetetlenségemet, akkori nyomoromat és újraélni fájdalmamat, majd ébredés után is bennem motoszkál a gondolat, hogy egy az õ hibája igen. Az övé. Miatta lettem az aki.
Na, ugye.
Kyle szinte már kioktat hangjával, majd felkuncog. Ekkor felordít a zár és nyikorogva adja meg magát a rozsdás kapu. A nyitott ajtó elõtt álló idegen felé pillantok, de amint felismerem benne volt ápolóm hátrébb csúszva fordítom el róla tekintetem. Hagyj békén. Menj innen.
Nyitva az ajtó.
Hallom meg Kyle reménykedõ hangját, majd erõs fájdalom hasít fejembe.
Kyle hagyd, abba kérlek!
Ordítja Cy és sírni kezd, miközben próbálja megállítani Kylet én pedig összekuporodva várom, hogy mi történik. Próbálok minél kitartóbb lenni, de falaim leomlani látszanak és ez nem jó jel.

- Hagyjátok abba… - suttogom erõtlenül, mire az ajtóban álló idegen felmorran, és dühös képpel dob a földre egy könyvet.
- Undorító… - hallom még a hangját, ahogyan az ajtó záródik. Én pedig megremegek. Cy nyugt sóhajt ereszt meg én pedig megnyugszok egy kis idõre, de Kyle felordít.
Akkora egy balfasz vagy! Nyitva volt! Miért nem bírsz soha tenni valamit, akármit? Itt akarsz megrohadni? Itt ebben a nyomorult elzárt kis porfészekben? Térj már észhez. A büdös életben nem fognak emberként tekinteni rád. Itt fogsz megrohadni. Nem fogod fel te balfasz?! Ha nem a testem lennél rég megöltelek volna…
Hogyne tudnám... Hogyne tudnám… De így kimondva. megremegek a fájdalomtól. Már többször mondta Kyle, de nem akartam és nem is akarom elhinni. Egy kis reménysugár van bennem. Cy is hisz. Hisz benne és bennem, abban, hogy egyszer kikerülünk innen. Abszurdum. Cy felsír, és a sarokba kuporodik, én pedig felhúzom lábaimat, majd átkarolva azt élettelenül csillanó tekintettel nézem az ablakon át beszûrõdõ halovány fényt.

A csönd nyugalmat hordoz magával és végre lecsendesülnek az indulatok is. Halk sóhaj tör ki belõlem ezzel a szoba csendjét meg törve. Finoman a földre fektetem fejemet. A márvány padló hideg így hûti forró arcomat. Testemet kinyújtva terülök el, miközben egyik szemmel egy bogár útvonalát követem. Érdekes lények. Felkelek, majd utána megyek és megvárom, amíg a falra száll, majd tenyeremmel, egy gyors mozdulatnak köszönhetõen csapom le. Valami fekete dolog maradt a kezemen, azt a falba törlöm, majd visszadobom magam a kõkemény ágyra. Szinte fáj, ahogyan testemet rávetem. Majd, ahogy megfordulok, hogy az ajtóval szemben legyek megnyikordul alattam. Ekkor veszem észre a könyvet, amit az iménti ’látogatóm’ hozott nagy kedvesen ajándék gyanánt. Kissé elõrehajolva olvasom el címét.

Paul Thigpen – Gyehenna.

Már megint egy vallásos könyv? Kyle felmorranva teszi közzé ellenkezését a témával kapcsolatban.
Felkászálódok az ágyról, majd a könyvet felvéve elolvasom a kis alcímet rajta.

„A pokolban egy dolog biztos: Az ítélet… és a kiút pedig: mindig lefelé!”

Mekkora egy szarság.
Kyle a vártak szerint cselekszik, és ahogy eddig is tervemet átlátva kezd el idegesíteni, hogy még véletlenül se tudjam elkezdeni a könyv olvasását.
Eldobom azt és inkább visszafekszek az ágyra, csak hogy Kyle ne idegelhessen tovább, mert szörnyen hasogat a fejem.

***

Úgy tûnik elaludhattam. Az ablakon nem szûrõdik be már fény. Sötétség telepszik a szobára. Ekkor valaki felsóhajt az ajtóból. Én pedig félelemtõl megbénulva tettetem, hogy alszok.
Végre, hogy felkeltél. Mi a halál van?
Nem válaszolok neki, hisz így elárulnám magam. Kivételesen Kyle is elnyugszik, hogy hallhassa a halk suttogást.

- Õ lenne az? – kérdezi halkan egy számomra ismeretlen férfihang.
- Igen. – válaszolja korábbi ápolóm, aki még délben a könyvet hozta.
- Szóval ebben vannak az adatai igaz? – kérdi újra. Nem jön felelet. Biztosan valami bólintásféleséget kaphatott válasznak, vagy nem tudom. – Bemehetek hozzá?
- Nem. – jelenti ki az eddigieknél egy kicsit hangosabban az ápoló.
- Miért? Hisz alszik. – mondja türelmesen a vékony, kissé lányos hangú srác, mégis mély tónusban zengi szavait. Érdekes hangszín. Megborzongok tõle. Hasonlít a volt szerelmemére...
- Legyen. De csak 1 perc.

Léptek zaja hallatszódik egyre közelebbrõl. Végül nem messze ágyunktól megáll valaki, árnyékot vetve így testemre. Ahogy közelebb lép megérzem édes illatát. Olyan finom, mégis férfias. Tetszik.
Kyle!
Ordít fel Cy, ahogy megint megérzem, szabadulási vágyát. Gondolom, újból el akarja játszani azt, amit a legutóbbi báránykáva, akit mellém rendeltek. Elkapni, majd megölni, ha már ki nem engednek még vele sem. Kyle felnevet.
Az õ hibájuk volt. Engedj fel! Majd én elintézem hallod?!
Ne!
Sikolt Cy, mire szempilláim megrebbennek és kétségbeesetten kapaszkodok a takaróba. Testem megfeszül, de nem nyitom fel szemeimet. Nem akarom látni az idegent. A férfi hallhatóan megijed és hátrál egy lépést.

- Már megint? Jöjjön ki. Még a végén valami baja lesz. Nem szabad sokáig ennél az undorító féregnél bent lenni. Miután elolvassa, az adatlapját megérti miért. – mondja dühös hangnemben az ápoló.
- De hisz nincs jól. Még hogy féreg. Õ is ember! – szívem nagyot dobban, Cy pedig elbõgi magát. Kyle dühösen felmorranva próbál még jobban, és erõszakosabban a felszínre törni. Ember. Mióta nem hallottam ezt a szót. Már tudom. Mióta megszülettem. Libabõrös lesz a kezem, ahogy belegondolok, bár mostanra számomra az ember szó sem jelent túl jót mégis… Ez olyan jól esett… Ahogy furcsa melegség árad szét testemben. Kyletõl szinte felrobbanok. Annyira üvölt, és próbálkozik. Cy-pedig, bármilyen kedves is és visszatartja annyira, amennyire erejébõl telik, veszett ügy. Úgyis eléri, amit akar. Ha nem elõbb, hát utóbb.

- Tûnj innen. – sziszegem a ’látogatómnak’, akármennyire is nem akarja Kyle.
Vadbarom! Miért te vagy mindig elõl? Rühellek hallod!? Gyáva kutya! Itt fogsz megrohadni. engedj már el Cy!
A fájdalom csak nem tágít. Egy lépést hallok meg, de nem messzebbrõl. Közelebbrõl. Majd egy ujj simít végig libabõrös kezemen.

- Ezt nem engedhetem meg! Ne! – kiálltja kintrõl az ápoló, majd ordítozva elrohan pár orvosért. Jól teszi. Érintése nyomán felpezsdül a vérem, és ellenállásom gyengül. Gyorsan zuhanok le Cy mellé, aki sírva borul karjaimba. Hirtelen elkapom kezét, majd magam alá gyûröm, kezeit feje felett lefogom. Szemeimben vad vágy csillan. Ajkaimon végignyalva nézek végig a fekete hajún. Hmm... Nem rossz. Jó falat. Finom lesz.
Engedd el!
Ordítozik Cy, de le se szarom.
Élvezettel húzom végig körmömet arcán, ezzel vékony kis csíkot hagyva magam után. Szép kis pofija van. Haja szénfekete, és a kevés kis fényben megcsillan. Szinte késztetést érzek rá, hogy megfogjam. Beletúrok sötét hajába, majd annál fogva közelebb rántom arcát enyémhez és az imént ejtett kis vékonyka karcolásról lenyalintom azt a pár vércseppet, ami kószán folyik le arcán. Mmm... Rég volt ember a közelemben. Olyan jó érzés. Olyan szép fehér bõre van, ami még puha is. És az illata... Olyan finom… Alig várom, hogy a vérének ízébõl is többet kapjak.

- Mi.. Mit csinálsz? – hallom hangját, ahogyan körmömet erõsebben nyomom nyakához, és vércseppek folynak ki belõle, mire megremeg. Felkuncogok. Olyan jó érzés látni az arcán a félelmet.

Még egy ember, aki szörnynek fog tartani.
Felnevetek.
- Miután végzek nem fog tudni… - válaszolom Joshnak, majd felkuncogok, mire értetlen pillantást kapok, válaszol. Egyik ujjamat szájához nyomom.
- Ssss… neked, csak érezned kell… - kuncogok, majd kezemet lejjebb vezetem és kecses ujjaimat nyaka köré fonom, majd ahogyan elkezd vergõdni, egyre erõsebben szorítom. Vigyorom szélesedik. Olyan jó érzés látni. Olyan hihetetlenül jó. Már alig kap levegõt. Szinte fuldoklik. Ekkor sietõs lépteket hallok meg mögülem már tudom, hogy nincs menekvés. Mivel semmi kedvem nincs nekem szívni így eltûnök, helyettem meg Cyt lököm ki. Szerencsétlen azt se tudja, mi történik körülötte, mivel egész idáig nem merte nézni a történteket inkább bõgött.

Ahogy tekintetem kitisztul, kezdem felfogni a helyzetet. Kyle...
Értetlenül meredek az alattam fekvõ emberre, aki alig kap levegõt. Feleszmélve, sikoltva veszem el kezemet nyakától, és leugrok róla. Kicsit megingok, a gyors helyzetváltástól, de talpon maradok.
- Sajnálom... – zokogok fel, ekkor, páran lefognak, és egy tû szúródik nyakamba. Hatalmasat nyelek. Könnyeim patakként szánkáznak le arcomon.
Érzem, ahogyan testem hatalmasat csattan a hideg márványpadlón. Még egy. Már megint…

- Vigyétek… - hallom a hangot, ekkor éles, kicsit halk kiáltás jut el tudatomig.
- Ne! – Hangja nehézkesen cseng és köhent párat, még mond is valamit, de nem hallom. Ennyi. Akaraterõmnek nem veszem hasznát. Az altató hatásos és legyûri tudatomat. Már csak a sötétséget van mellettem, ahogyan elalszom...