Az Alpok fagyos lehelete, egészen csontomig hatol, tiszti sapkám megigazítom, majd sétabotom a hónom alá kapva halászom ki egy cigarettát a zsebembõl és rágyújtva indulok el autómtól, hogy elfoglaljam új pozícióm, ezen az ocsmány helyen. A tetves hóesés teljesen elhomályosítja látásom, ahogy egyre közelebb érek az elhagyatottnak tûnõ épületekhez. A dróthálóból felhúzott kerítést, egyetlen egy tetves lámpa világítja meg, aminek himbálózó fénye, csak még jobban gerjeszti bennem a tényt, hogy egy az isten háta mögötti, kibaszott pokolba számûztek. Hitler lehetne kicsit gyakorlatiasabb is, hisz fél Európa a markában van, és õ mégis egy ilyen tetves helyre rakta ezt a labort. Nem értem igazán, mi olyan különleges ezen a kutatáson. Terve, miszerint egyetlen egy gén kiemelésével, majd egész népcsoportokat írt ki, elég kétélû fegyver, ráadásul szerény véleményem szerint egy baromság, de hát mit lehet itt tenni, sok baromságot talál ki mostanság és mi tisztek készségesen asszisztálunk hozzá.
A kerítéshez érve egy fegyveres õrrel találom szembe magam, aki azonnal tiszteleg, ahogy azt illik.
- Már vártam önt uram. – int az õrtoronyban szobrozó figurának, majd a kapu kitárul és szépen utat mutat nekem. A kocsi is szépen követ minket, amiben jelenleg cuccaim tartózkodnak, majd a kapu bezárul és mint egy tetves börtön ketrec mögé kerülök.
- Nincs nagy õrizet ezen a helyen…  - indulok el a katona mögött, nyugodt megfontol léptekkel. Botomra kissé rátámaszkodom, mivel a lábam, mintha nem bírná a hideget és kezd berozsdásodni.
- Nincs rá szükség uram. A kerítésben áram van, végig kõrbe és kizárólag bentrõl lehet lekapcsolni, szakaszonként…  és ha kívülrõl szakítják, meg a rendszer azonnal jelzi … Ne aggódjon uram, ez a hely biztonságos… - fejti ki, mire felhúzom a szemöldököm. Nocsak, idegesnek tûnök? Az ilyen okoskodó katonáktól mászom igazán a falra, feltételeznek dolgokat, ahelyett, hogy agyatlan droidként tennék amit kell.
- Majd igyekszem megbirkózni az aggodalmaimmal…  - morgom orrom alá, aminek nagy részét a süvítõ szél messzire repítve nyomja el. Kõrbe tekintve megyek tovább, a már rendesen kitaposott úton. A falak közt, fagyos sikollyal fütyül a szél, mintha kínoznának valakit, aki utolsó halálsikolyával, még a világ tudtára óhajtja adni, hogy bizony létezett. A lerobbant épületek, baljós külseje miatt végigfut a hideg hátamon, felborzolva, mind érzékeim és idegeim.
- Hová vezet? – érdeklõdöm, ahogy elhagyva az épületeket, egy távolabbi, viszonylag rendbe kapott épület felé veszi az irányt.
- A szállására uram… - fordul meg, mire megtorpanok és eldobva leégett cigarettám a hóba taposom. Eszemben sincs elõször a szállásomra menni, nem ezért vagyok itt, és minél elõbb elkezdem a takarítást, no meg az alapos ellenõrzést, amit a Führer maga kért tõlem személyesen, hogy semmi kép ne tudjam visszautasítani. Nyílván való kinek a keze van ebben a dologban, de csak egy darabig tud eltávolítani, ez pedig számára nyílván való. Azért jobb, ha a hátam mögé tekintek néha, sosem lehet tudni mikor veszi a bátorságot és támad hátba.
- Hol a kutatólabor? – kérdezek rá konkrétan és igen határozott kiállással, majd kõrbe tekintve próbálom kisilabizálni, melyik épület lehet az. Ez a hely teljesen kihaltnak tûnik. Azon sem csodálkoznék, ha kiderülne, hogy a vastag hótakaró alatt egy egész osztag pihengetne.
- De uram, oda nem mehet csak úgy be… - erre a kijelentésre közel bicegek hozzá.  A lábam egyre jobban sajog, mintha rég összeforrt sérülésem, felhasadt volna, épp csak a meleg vér nem folyik lábamon, ami jelzi, hogy csak a fájdalom valós.
- Vitatkozni akar velem katona? – magasodom fölé, akár egy hegy.
- Nem uram… A543-as épület… - motyogja és kicsit elhátrál. Jobban is teszi, mivel még egy tetves szó és itt helyben belezem ki. Hiányozni úgy sem fog senkinek a családjának meg úgy is küldenék egy kellemes és ugyanakkor gyászos hangvitelû gyásztáviratot. Bassza meg, mik járnak a fejemben, ez is csak a tehetetlenségem miatt van így. Az éles helyzeteket szeretem, de a sérülés óta, mintha mellékvágányra siklattak volna, pedig minden jól mûködik, a sérülés nem gátol semmibe.
- Nagyon helyes, most meglátogatom Josefet … - fordítok hátat.
- Maguk pakolják be a cuccaim, szerintem nélkülem is menni fog… - teszem még hozzá és az említett épület felé veszem az irányt. A szél továbbra sem akarja megkönnyíteni a dolgom, mintha azt akarná jelezni, hogy forduljak vissza és inkább igyak meg egy meleg teát a kényelmes lakomban. Persze én dacolok ezzel a tanáccsal, és kisöpörve a számra ragadt hópelyheket takarom el kicsit jobban a nyakam felöltõmmel.  Az ajtóhoz érve leveszem a sapkám és lerázva róla a havat kocogtatom meg az ajtót sétabotommal. A kukucskáló kinyílik és egy marcona hangú katona szól ki rajta.
- Igen?
- Claus Hindenburg az SS-tõl… nyissa ki, azonnal. - érces hangom messzire viszi a szél, de az ajtó lassan kitárul és egy meglepett katona néz velem farkasszemet.
- Uram ön itt? Nem szóltak az érkezésérõl…
- Talán idõpontot kellett volna egyeztetnem? Álljon félre, beszélnem kell a Dr.-al.. – tolom félre botommal, mintha büdös lenne, vagy derogálna kézzel hozzá nyúlni. Nálam inkább az utolsó játszik most nagyobb szerepet. Rühellem, ha gátolnak a szabad mozgásomban.
- Az lehetetlen uram, a steril részlegen van és oda senki sem léphet be… ez a szabály… - próbálja megmagyarázni, de én le sem sajnálom próbálkozását. Elsétálok mellette, mintha nem is mondott volna semmit és a folyosón sétálva keresgélem azt a bizonyos steril izét. Engem egy ilyen nevetséges szabállyal nem lehet megállítani. A katona utánam siet, és megpróbál jobb belátásra bírni. Eskü mindjárt lecsapom, de annak nem sok értelme lenne, így megállok és felé fordulva biccentem fejem oldalra, egy nagyobb sóhaj kíséretében.
- Jól van, vezessen egy nem steril szobába és jelezze a dr.-nak hogy itt vagyok… igyekezzen, nem akarom az éjszakát itt tölteni… - a katona megkönnyebbülve bólint és utat mutat. Félnek valakitõl, de nem hiszem, hogy a Dr.-tól. Nem mintha érdekelne, ezért csak követem. A hosszú folyosók labirintusában, emberek jajveszékelése lesz egyre intenzívebb, ahogy az épület mélyére hatolunk. Jó pár ajtón keresztül haladva jutunk el egy kisebb szobáig, ahol egy asztalon és két széken kívül bizony nem található semmi. Vallatóba hozott, ezt nem is akarom elhinni. Lenyelem a mérgem és megállva a szoba közepén kezdek integetni, hogy megsürgessem ezt az idiótát.
- Máris szólok neki uram… Sajnálom, de ez az egyetlen hely, ahol nyugodtan és biztonságosan tartózkodhat… - biztonságosan? Mégis mi az ördögöt rejtegetnek ezek közt a falak közt? Egyre jobban felkeli érdeklõdésem, talán még valami érdekeset is tudnak majd mutatni. Az ajtó becsukódik és a elhalkuló kopogással együtt ismét a jajveszékelés veszi át az uralmat. Nyílván emberi kísérleteket folytat itt az isten háta mögött. Így már érthetõ a hely választás, hisz itt senki sem hallja, ha igazán beindulnak, ráadásul a szökés is kizárt. A delikvens elõbb fagy meg, minthogy kijusson a hegyekbõl és a vírusok sem hiszem, hogy ebben a hideg közegben túl szaporák lennének. Egyszóval a hely tökéletes. Kõrbe nézelõdöm, nem mintha túl nagy látványosság lenne, mire kinyílik az ajtó és megjelenik a várt személy.
- Dr. Mengele, nem szeretem, ha megvárakoztatnak, nem azért jöttem, hogy pihengessek. Tudták, hogy
ma érkezem, mégsem várt igazán senki, mindössze egy szerencsétlen katona… én önre számítottam… - fejtem ki fortyongásom tárgyát.
- Elnézést uram, nem gondoltam, hogy már ma este szeretne kõrbe tekinteni a laborban… Holnapra terveztük a kõrbevezetést…
- Kõrbevezetésre semmi szükség, nem áll szándékomban személyesen megtekinteni a kísérleti alanyokat… Adatokat várok el és a Führer is…
- Igen ez csak természetes… Nagyon jó hírekkel tudunk szolgálni… - szónoklatát az ajtó csapódása szakítja félbe és egy fehér köpenyes alak, akinek az arcát maszk fedi. Elég mérgesnek tûnik, és bemutatkozás nélkül ront Mengelének.
- Ezt mégis hogyan képzeli? Épp egy komoly kísérlet közepén vagyunk… az alany mindjárt beadja a kulcsot, maga meg sehol…
- Higgadjon le, a vezérõrnagy miatt jöttem ki és majd egy másik alany helyettesítheti a mostanit.. – ez a vita elég fárasztó és unalmas, de ahogy Mengele megemlít a dühös férfi felém fordul.  Vajon engem is le akar cseszni?
- Én megértem, hogy nincs türelme, de ez egy fontos kísérlet, nem ronthat be ide csak úgy, hisz a létesítmény fõ profilja, amit most csinálunk… - magyaráz nekem nagy hévvel. Ami a leg inkább zavar, hogy nem látom az ábrázatát és még a nevét sem tudom, vagy éppen a tisztégét, de a szemi nagyon meggyõzõen csillognak, akár a gyémánt. Közel sétálok hozzá, amitõl elhallgat. Nem sokan állják tekintetem, de õ egy pillanatig sem inog meg, pedig a legcudarabb formámmal közeledek, így fogalma sem lehet mi a célom. Talán ennyire biztonságban érzi magát? Vajon, honnan ez a nagy önbizalom? Kezem lassan emelem és a száját takaró maszkra helyezve két ujjam, húzom le álla alá. Micsoda ajkak, és így összességében, még a tekintete is sokkal határozottabb.
- A megszólításom, uram, vagy vezérõrnagy… Ezek a sávok a vállamon nem a vonatátkelõt jelzik… És önt hogyan lehet szólítani? – nézek tekintetébe, némileg megenyhülve, de még mindig elég fenyegetõen. Nekem nem sokat kell tennem, hogy az embert kirázza a hideg, egyetlen pillantásomtól, de ahogy elnézem ez neki sem esik nehezére. Milyen vonzó a külseje, teljesen megbabonáz.
- Frederich Eisenwald, kutatóorvos… uram… - teszi hozzá, némi fintorral. Talán sértem a  stílusommal? Legalább már meg van, hogy kitõl tartanak itt igazán az emberek, még maga Mengele is. Oldalra pillantva látom, hogy szíve szerint eltûnne, mielõtt robbanna ez a szöszke fiatalember itt elõttem. Hogyan lehet, hogy jobban tartanak tõle, mint tõlem? Ezt minden képen tudnom kell. Közelebb hajolok hozzá, botomra támaszkodva, némileg átlépve azt a bizonyos intim szférát.
- Remek Frederich … akkor most  visszatérek a lakomba és két órán belül várom magát, hogy beszámoljon errõl a csodálatos kutatási anyagról… Maga fog engem felvillanyozni…
- Nekem rengeteg dolgom van… - vág vissza. A levegõ szinte megfagy, ahogy tekintetem elsötétedik. Nekem nem lehet csak úgy ellent mondani, mégis mit képzel magáról ez a kis nyavalyás? Jobban tenné, ha velem szemben nem játszaná a nagyfiút, mert ha kihúzza a gyufát, az nagyon fog neki fájni.
- Azt mondtam két óra, vagy fogjon egy fegyvert és szépen lõje fõbe magát, mert ha nekem kell megkeresnem, azzal rosszul fog járni… nagyon rosszul… - ellépek és Mengelére nézve biccentve távozom a szobából. Visszafele, már magamtól is megy és az ajtóhoz érve a katona felpattan székérõl, hogy ki tuja nyitni az ajtót. Szemmel láthatóan örül távozásomnak, ami gyanakvóvá tesz. Rejtegetnek valamit ez nem kétséges és rá fogok jönni, hogy mit, még akkor is, ha a kutató részleg összes nagy koponyáját kell megölnöm hozzá. Visszatekintek az épületre, és ismét rágyújtva egy cigarettára indulok el, lakhelyem felé. Az autó éppen elé parkolt és a sofõröm kint vár, fagyoskodva a hidegben.
- Uram bevittem a holmiját… szüksége van még rám?
- Nem elmehet… csak mondja meg, melyik szoba az enyém…- sétálok be mellette, mire azonnal utánam jön, fel a lépcsõn megmutatva, lakhelyem. Az ajtón belépve tiszteleg és lép le a maga dolgára. Ledobálom felöltõm és sapkám, majd a tiszti egyenruhám kigombolva, kicsit lazítok megjelenésemen. A szoba meglehetõsen nagy, egy íróasztallal az ablak elõtt, mellette egy bárszekrény, tele minden féle itallal. A kandallóban melengetõ érzést adó tûz pattogása tölti meg a szoba félhomályát és a szoba közepén egy kanapé ékeskedik, talán Barokk stílusú, de ebben nem vagyok biztos. A mûvészet és a stílusirányzatok sosem voltak az erõsségeim. Mindenesetre az elõdömnek volt ízlése, azt meg kell hagyni, de úgy tûnik mégsem végezte jól a munkáját, ha úgy döntöttek leváltják. A bárhoz sétálok és egy poharat elõvéve, töltök magamnak egy kis gint, ami majd felpezsdíti a vérem és átmelegíti kihûlt végtagjaim. Leülök a kanapéra, és a tûz felé fordítva magam masszírozom kicsit elgémberedett lábam. Mostanában egyre rosszabb, mintha meg akarná adni magát, csakhogy én nem vagyok hajlandó ezt hagyni. Italom kortyolgatva, kezdek gondolkodni, hogy vajon meddig leszek kénytelen ezen a helyen rostokolni. Nem titok, hogy cseppet sem fûlik hozzá a fogam és eddig a leg érdekesebb dolog amit itt láttam, az a fiatal Dr. volt. Ahogy eszembe jut, dacos ábrázata, mosolyra húzódik a szám. Csodálnám, ha meg merné tenni, hogy nem jön ide, de ha mégis megteszi, sajnos rajta leszek kénytelen példát statuálni, aminek be kell vallanom nem örülnék. Felkeltette az érdeklõdésem, és sokkal szívesebben venném, ha alattam nyögne és nem a kezeim közt visítana a fájdalomtól. Az ablak felé tekintve kortyolok bele italomba és mikor elfogy lerakva a poharat indulok el, némi felfedezõ útra. Megtekintem a fürdõt és a hálót is, amik igazán ízléses, akár a dolgozó része, majd az íróasztalhoz ülve, nyitom ki a fiókokat, hogy némileg utána nézzek elõdöm ügyködéseinek. Papírmunka, amitõl lassan hupililát fogok hányni, de ez a tisztségem velejárója. Ahogy az asztal fölött görnyedek, és lassan kiesik a szemem a lámpa, pislákoló fénye miatt, kopogásra leszek figyelmes. Fejem fölkapom és tekintetem az ajtóra emelem. Pontosan tudom, ki áll az ajtóban, így csak felállok.
- Jöjjön be… - az ajtó kinyílik és egy mogorva, de annál csábosabb tekintetû Dr. lép be rajta. Micsoda kiállás, ritka, ha egy tiszt ennyire megfog. Persze minden katonának jó kiállása van, de ez más. A határozott fellépés és a belõle áradó ridegség nagyon izgatóan hat. Felborzolva az álló pocsolyát ami elvileg a véremet szimbolizálná.
- Én sem szeretem, ha fölöslegesen ugráltatnak uram… - vágja hozzám, szinte azonnal, mire felhúzom szemöldököm és elvéve két poharat töltök bele egy kis bort, majd az egyiket átadom neki. Elég meglepõdve néz rám és a hóna alatt lévõ papírokat lerakja az asztalra.
- Azért hívott ide, hogy iszogassunk? … uram… - nincs hozzá szokva az igazi formalitásokhoz, de jelenleg nem érzem úgy, hogy fel kellene oldanom ezt a protokollt.
- Nem, nem ezért hívtam ide, vagy önnel, vagy Mengelével kell beszélnem és én inkább önt választottam… Fontos, hogy közben nem érezhetjük jól magunkat?? – nézek tekintetébe. Mi járhat abban a szépséges buksiban? Egyre jobban tetszik, minél tovább nézem, egyre több dolgot fedezek fel rajta és az apró részletek még vonzóbbá teszik. 
- Üljünk le és nyugodtan számoljon be a kutatásairól… Persze idõnk van bõven, de legalább az alapokat had ismerjem meg… - elõveszem leg csábosabb, de leginkább, mézes-mázosabb stílusom. Megszoktam, hogy ilyennek kell lennem, de a valódi természetem egy igazi állat, amit csak az tapasztalhat meg, aki igazán közel kerül hozzám.