|
|
Szerepjáték
(Yaoi)
| oosakinana | 2013. 07. 08. 22:57:27 | #26431 |
Karakter: Aomine Himura
Megjegyzés: (Ukéimnak)
A mai nap is hosszú meló fog rám várni, de a vége legalább élvezetes lesz. A főnököm kiosztotta, hogy szereljek fényeket az épületre, mivel ma lesz a felhőkarcoló 50. születésnapja. Szerencse, hogy már tegnap alaposan lemostam az ablakokat, mert így legalább most nem kell ezzel foglalatoskodnom.
Alulról kezdek neki a munkámnak, mint mindig és úgy nézem az embereket, ahogy bent szenvednek az asztaloknál. Én ilyen téren ezerszer jobban jártam, még akkor is ha lenézik a munkámat. Kint vagyok a szabad levegőn és én jártam a legjobban a többiek, meg szenvedhetnek, ahogy csak szeretnének.
Ahogy haladok lassan felfelé egyszer csak meglátok egy embert, akit már jó párszor kinéztem magamnak, meg láttam is a főnökkel nem egyszer így gondolom, hogy együtt vannak, bár ahogy elnéztem nem hiszem, hogy teljes az odaadás, de hát végül is az ő dolguk én csak nézelődök. Majd összeszedek az este folyamán valakit aztán egy jót dugok vele a tetőn vagy valami extrém helyen.
- Szia Aomine. – hallom meg az egyik lány hangját, aki már azóta próbál rám nyomulni, mióta itt dolgozok és mintha próbálna bejutni a gatyámba, ami eléggé érdekes.
- Szia Hanako. – az ő neve az egyetlen, amit megtudtam jegyezni és akit egyáltalán ismerek. Arcról már feltudok ismerni bárkit, bár a nevüket nem tudom.
- Mit fogsz ma este csinálni? Nem lenne kedved elmenni valahova kettecskén? – már megint kezdi a kacérkodást. Ha így fogja folytatni akkor hamarosan őt fogom lelőni, mint magamat. Túlságosan is értékes vagyok, hogy lelőjem magam. Ki kínozná az embereket, ha nem én?
- Néztél már tükörbe ma Hanako? – veszem fel most már a bunkó stílusomat. – Hogy nézel ki? Hogy tudsz így öltözni? Még a vásári majom is szebb nálad. – jegyzem meg, amire látom lefele görbülni a száját.
- Bunkó vagy. – mondja nekem csalódottan, de pont ez volt a szándékom.
- Te vagy túl érzékeny és nem fogadod jól a kritikát. – Nem mond erre semmit, csak bevágja az ablakot és úgy hagy magamra. De ahogy ismerem holnap megint meg fog keresni, hogy menjünk el valamerre, de hát ha szegénykém mazoista akkor csinálja.
A nap végére szerencsésen végzek a melómmal és még úgy döntöttem, hogy nem megyek haza, hanem inkább a felvonómra ülök le és úgy élvezem a kilátást, amikor egyszer csak egy kisebb dübbenést hallok és meg is remeg az ablaksor a hátam mögött. Lenézek és akkor látom meg, hogy a főnök egy igen érdekes műsort fog előadni azzal a kicsikével, akit már én is kinéztem magamnak.
Látom, hogy beszélgetnek, majd a kicsikének a fájdalmas arcát látom, ahogy a főnök beléhatol. Elvigyorodok, és egyből elkezd ágaskodnia farkam. Szeretek pornót nézni, de még jobban szeretem, ha valaki más csinálja helyettem, de még sem kopoghatok be, hogy bocsi, de beszállhatok én is?
Sliccemet húzom le, majd előkapva az egyszeműt kezdem el húzogatni rajta a bőrt, miközben figyelem a műsort, ahol a kicsikét dugják. Élvezetes látvány és eléggé beindít engem is. Egy kicsit megnyálazom a kezemet, majd úgy folytatom a mozgatást és egyben a síkosítását is, hogy ne fájjon azért másnap.
Annyira izgi és igen észre is vettek, mert az első menet után odahúzzák a kanapét és úgy néznek fel rám, amire elvigyorodok. Tetszik, hogy ennyire figyelembe veszik a nézőközönséget is és nem hagyják abba. Élvezettel nézem, ahogy először vibrátort dug a seggébe, majd úgy ülteti farkára, ahogy én is szívesen tenném, bár nem csak a kicsikével, hanem a főnökkel is. Jó segge van neki is, ahogy az előbb elnéztem. Már érzem, hogy nincs sok hátra nekem se, amint ők is elélveznek, de most megálltak valamiért és tárgyalnak, én meg csak nézem. Nem tudok szájról olvasni, de nem kell nagy tudomány ahhoz, hogy rájöjjek, valami szexszel kapcsolatos téma van, mert a kicsike úgy elvörösödött, hogy ha nem lenne kizárt, hogy az ember felgyulladjon, akkor ő már régen megtette volna.
A kicsike viszont elég kétségbe esettnek tűnik, de végül letörli a főnök kezéről a spermáját és úgy emeli a szájához, majd megeszi, de ahogy elnézem igen kifogja vágni a taccsot, mert már szalad is a wc-be, miközben a főnök kinyitja az ablakot és rám néz.
- Csatlakozol hozzánk? – hmmm. Felhívás keringőre? Rendben menjünk bele a kis játszmába, de drága főnök. Meg fogsz lepődni, ha azt hiszed, hogy engem te megdughatsz.
- Miért is ne. – mondom vigyorogva, majd úgy mászok be az ablakon a főnök irodájába és pont ekkor lép ki a kicsike a száját törölgetve.
- Öhm… én… akkor mennék. – mondja és próbálja felkapkodni a ruháját. Én csak leülök a kanapéra és várom, hogy mi lesz ennek a vége.
- Nem mész még sehova. – mondja a főnök, majd odamegy a kicsikéhez és kiveszi a ruháit a kezéből, majd felém irányítja. – Most pedig szépen kielégíted a drága vendégünket. – Igen próbálna tiltakozni is, de most tényleg jól jönne egy kis kielégítés, mert akkor így legalább nem magamnak kell eljátszadoznom a farkammal.
- Na gyerünk szopj le kicsikém. Ne aggódj be fog férni a farkam a szádba. – mondom vigyorogva és mivel szabadon van a farkam így leszedem a nadrágomat és úgy ülök vissza. – Gyerünk mire vársz? – nézek rá.
- Sora! – dörren rá a főnök. – Vagy úgy néz ki holnap be kell hogy hozzam a kis házi kedvencemet. – jegyzi meg, amire a kicsike egyből a farkamat vizslatja.
Megfogom a kezét és úgy teszem rá a szerszámomra. Eléggé remegő kezekkel kezd el dolgozni rajta, de a főnök ingem megelégszik a kis bizonytalanságával.
- Nyisd már ki a szádat. – kinyitja a száját, majd a szájába dugja a farkamat, amire felnyögök, mert olyan kurva jó érzés. – Na erről beszélek. – kezdi el mozgatni a farkamon, amire nyögések hada hagyja el ajkaimat, majd lenézek és látom, hogy nagyon nem akarja. A könnyei is kicsordulnak, de valahogy nem tud meghatni vele. Soha nem voltam azaz empatikus alkat és nem hiszem, hogy most fogom elkezdeni. Megfogom a fejét és úgy mozgatom magamon.
Nyögések hada csak úgy özönlik a számból. Nem szerettem magamban tartani az élvezeteimnek a megnyilvánulásait. Amikor már érzem, hogy csúcson lennék, leszedem magamról.
- Jó munkát végeztél. – mondom vigyorogva, majd felállok, és a főnökhöz megyek, aki veri magának, de ne aggódjon, a kicsike nem sokára őt fogja szopni.
- Na mi van? – néz rám a főnök.
- Álljon fel. – adom a parancsot neki, de látom, nem tetszik neki, felháborodva szólna is vissza, de megragadom, és úgy állítom fel, majd az asztalánál támaszkodik meg. – Szépség gyere ide. – parancsomra rázza a fejét, de csak megfogom és odarángatom. – kezd el szépen szopni, de úgy istenesen, ahogy velem is tetted. – kacsintok rá, majd egy lökéssel minden féle tágítás nélkül hatolok a főnökbe, akinek erre a korma is belevésődik az asztalra. Szóval ennyire nem kellemes az, amikor csak úgy szimplán hatolnak beléd.
Elkezdem dugni, miközben a kicsike, mintha meg lenne lepődve, de teljesen elvörösödik is.
- Ne bámulj, hanem te is csinálj valamit. – mondom neki, majd a főnöke alá húzom. Megfogom a kezét és úgy teszem az ágaskodó farokra, miközben én elkezdem tovább dugni a drága főnököt. Igen ez lehet az első ilyen élménye, mert igen szűk a segge, de majd megoldjuk a dolgokat és tágítunk rajta.
A menet olyan jól sikerül, hogy én egyenesen a főnökbe eresztem ki a magomat, ő pedig a kicsi Sora testét fedi be termékével, amit vigyorogva nézek. Nem hagytam, hogy elengedje és abba hagyja, amit csinál.
Ki csúszok a főnökből, majd úgy heveredek le a kanapéra, bár még áll a farkam, de majd elintézem, hogy jó legyen nekem.
- Sora. – mondja kicsit lihegve a kicsikének. – Szedd össze a holmidat és menj haza. – mondja a parancsot, bár mintha kicsit mérges lenne, amit próbál leplezni.
Az említettnek nem is kellett több. Szinte azonnal felkapta a ruháit és már suhant kifele az épületből, hogy minél messzebb lehessen a főnöktől és tőlem. Én meg várom azt, amire számítanom kell.
- Egy kis Whiskyt?
- Jöhet, de ha jól érzékelem, akkor nem kicsit mérges rám. – mondom vigyorogva. – De jobb ha tőlem tudja meg, hogy engem még soha nem dugtak meg és nem maga lesz az, aki ezt meg fogja tenni. – jegyzem meg neki. – Viszont a kicsi Sora-t kellemes érzés kínozni. – kíváncsi vagyok, hogy erre mit fog reagálni, mert ahogy észre vettem élvezettel kínozza ő is…
|
| yoshizawa | 2012. 10. 15. 21:25:09 | #23747 |
 Karakter: Eikiru Kozuma
Megjegyzés: (felhőkarcolós)
Hatalmas, jól működő vállalatot tudhatok a magaménak, látványa, ami minden embernek szemet szúr azzal, ahogy kiemelkedik az őt körbevevő szürkébb, és kisebb építmények közül büszkévé, valamint boldoggá tesz, elégedett vigyorral hajtok be a számomra külön kijelölt parkolóhelyre.
Természetesen olyan fontos, és központi részen van, mint amennyire én fontos ember vagyok itt.
És… Innen, gyönyörű új autóm fűthető ülésében hátradőlve egyik-másik üvegéből, valamint külön erre a célra felszerelt tükreiből azt is tökéletesen látom, ha valaki utánam akarna belógni a munkába.
Mindig akadnak ennyire botor, és szerencsétlen lelkek, de számukra sosincs kegyelem.
Igen…
Az időzítésem most is tökéletes, kuncogva figyelem legjobban kínzásomra termett alkalmazottamat, a kicsi Sorát, amint az előlem menekülési utat keresi.
Olyan, mint valami rémült nyuszi, ahogy jobbra, majd balra fordítja sötétbarna tincseit, és kémleli a tájat zöldes szemei jobban kitágultak a rettegéstől, mint eddig valaha, az arca is izgató piros színben pompázik, kicsi kezei remegnek.
Az a tudat csak még elégedettebbé tesz, hogy esélynek veszi lehajolásom, és besprintel a hatalmas épületbe. A csapdájába rohant, este benntarthatom, és majd a tűzijáték fényeinél dughatom meg.
Tökéletes, és látványos szex lesz…
Lassan tápászkodok ki, majd lépdelek be a büszke épületbe, nem felejtem el az utamba kerülő takarítónőt sem leszidni azért, hogy még nem ürítette ki a szemetet az összes kukából. Azért kapja a pénzt, hogy dolgozzon is…
Szidalmaimból a kávéautómata szerelőjének is kijut, aki miatt most muszáj volt abból a kávéból innom két kortyot, amiért az egyik recepciósnő rohant át lóhalálában az egyik közeli kávézóba, és hozott nekem.
De… csak finoman osztogatom a szitkaim, a maradék italt se nagyon magasról borítottam szét a padlón, hogy a takarítónőnek fel is kelljen mosnia, ma tényleg kivételesen jó a kedvem.
Pedig… Amikor drágaságom otthon hagytam, először még azt hittem, szörnyű lesz a napom.
***
A virágok a napfényből nyerik az életerejük, én abból, hogy amikor meglátnak kedves, és szorgalmas kis dolgozóim, akkor mind elsápadva merevednek mozdulatlanná látványomtól.
Némelyeknek még a keze is remeg, úgyhogy most kivételesen itt nem kötök bele senkibe se.
Sőt… Azt játszom, hogy jófej vagyok, aki minden hiba felett szemet huny.
Majd holnap persze az összes tévedésükért kapni fognak a fejükre. De a mai tényleg egy különleges nap. Ma el kell altatnom Sorám gyanakvását.
Ez egy nagyon nehéz feladat, viszont nem is én lennék, ha nem sikerülne azokkal a papírokkal, amikkel egész nap bombázom elterelnem egy kicsit a figyelmét.
Azt se igazán veszi észre, hogy este, amikor már rajtunk kívül mindenki más haza iszkolt, mellé állok, és vigyorogva tartom elé a felhőkarcolók fényjátékáról készült papírt.
- Meg akarod nézni? – kérdem gonosz mosollyal, amikor látom, hogy végigért a szövegen.
Válaszát sejtem, de abból, hogy meglép előlem ma sem fog enni.
- Köszönöm, de nem. – ehh… Ilyen nyílt visszavágásra, és fejrázására nem számítottam. Azt hittem azzal jön, hogy találkoznia kell valakivel, vagy vennie kell valamit. Na mindegy…
- Nem hallottam jól. – közlöm vele kuncogva. Ha így akar játszani, akkor így fogunk játszani.
- Szeretnék hazamenni… - a hangja már vékonyabb, kezdi talán belátni, hogy nincs menekvése.
- De ez csak öt perc és parancs. – veszem elő az egyik adum, szigorú arcvonással. Imádom a drágát, nem is tudok jelenleg annál jobbat elképzelni, minthogy annyiszor teszem a magamévá, ahányszor csak szeretném.
Mégis tudok jobbat… Szex után az a megtört arc, amit vág… Ahh… Az ezerszer élvezetesebb, és beindítóbb egy újabb körre…
- Én… én… én… - kezdene újabb magyarázkodásba, viszont már nem is hagyom, hogy végig mondja azt, amit akar, megragadom kicsi kezét, és viszem hatalmas, valamint elképesztően jól berendezett irodámba.
Türelmes vagyok, de ha hagynám, újra megpróbáljon mentegetőzni, még a végén ránk köszöntene a reggel, és egy újabb munkanap.
- Tudod Sora, - zárom be az iroda ajtaját, és lépek át asztalom elé, hogy hideg lapjának támaszkodva kezdhessek el a nyakkendőmmel játszani - te egy nagyon jó alkalmazott vagy. Szinte tökéletes munkát végzel. A mai munkavégzéseddel teljes mértékben elégedett vagyok.
- Köszönöm. – sóhajtja, szemeivel most is azt nézi, merre tudna elszökni előlem, vigyorogva folytatom a mondandóm.
- Jutalmul szeretném, ha megnéznéd velem, azaz a főnököddel – nem mindenkinek adatik meg ez a kegy, direkt emelem ki a vele szembeni rangomat - a fényjátékot.
- Igenis, de ahhoz nem kéne lemennünk? Keresni kéne, akkor egy jó helyet. – jó trükk, mégse fogom hagyni, hogy kijátszon.
- Dehogyis, innen fogjuk nézni. – magasból a legszebb, ő is itt, a munkahelyén lehet a legtündöklőbb, ismét széles vigyorral, nameg már teljesen mereven futtatom végig rajta újból a pillantásom.
Félelme csak jobban beindít, már lüktet is a farkam a látványától.
- Hogyan uram? – kérdez, még szélesebb vigyorral, mint eddig dobom fel neki az utolsó adum, adom meg számára ezzel egyben a kegyelemdöfést is:
- Úgy Sora, hogy tökéletes lett volna a mai napod… Az egyetlen bibi az, hogy utálom, ha én előbb érek be, mint az alkalmazottjaim. – talált süllyedt, habár a pofija vörös marad, az arca többi része elfehéredik, mialatt tiltakozni próbál, ragadozó léptekkel állok elé:
- Semmi de! Azt hitted, hogy nem látlak? Hogy te milyen kis naiv vagy.
És mennyire kívánatos… Legközelebb már a nyálam is folyni fog, ha csak attól, hogy az állát elkapom heves tiltakozásba kezd, és megpróbál magától ellökni.
Ezzel a tettével csak azt éri el, hogy csak jobban fogok utána epekedni.
- Sora ne ellenkezz. – próbálom száraz szájjal még jobban megtörni - Tudod jól, hogy mindent tudok rólad, nincs titkod előttem, és ha akarsz még munkát találni, feltéve ha egy nap elengedlek, akkor szépen szót fogadsz. – mondandóm végeztével jussomra is rámarkolok, ha jól érzem, ettől kezd ő is kemény lenni.
- Kérem… - tiltakozna még mindig persze szavaival, fülébe búgva intem le:
- Nyugalom, élvezni fogod.
Aztán már tapadok is rá édes ajkaira, hogy csókolhassam, érezhessem, mialatt nadrágját leszedem róla, és félkemény tagján kezdem el mozgatni az ujjaim.
Sajnos úgy nézem, most is csak annyira nyugodt, mint általában, ha nem fognám meg, akkor a földön kötne ki annak eredményeként, hogy letolt gatyával próbált meg előlem menekülni, vigyorogva faggatom arról, hová olyan sietősen.
Majd… Mielőtt még válaszolhatna nyomom neki az ablaküvegnek.
- Azt mondtam nem mész sehova! – betörni nem törhet alatta, egy csomó pénzt költöttem arra, hogy teherbíróak legyenek.
- Kérem… ne… - nyafog újra, kérése csak annyira tud meghatni, mint eddig.
- Gondolkodtál volna előbb. – húzom le a nadrágom, és hatolok forróságába, hogy kiáltásával egy időben sóhajthassak fel attól az élménytől, amit nyújt, mielőtt még vad iramban kezdeném el őt is a csúcs felé terelni.
–Tudod nagyon tetszik a kis piros, rémült arcod. Igazán izgató. – érem el azt, hogy vörösebb legyen - A fényjáték mindjárt kezdődik, remélem a valamelyik lent álló távcsővel is élvezni fogja a látványod. – igazán elégedett lehetne ahelyett, hogy megint ellenkezik.
A főnök dugja, ráadásul nem is akárhol, vagy egy akármilyen, átlagos helyzetecskében.
Ő sziporkázhat a legjobban a felvillanó, majd eltűnő fények rengetegében.
- Mondtam én, hogy élvezni fogod. – kuncogom kiáltása miatt, úgy gondolom, hogy legutolsó lökésem eredményeként hagyták el hangos, és egyben ennivalóan édes hangok az ajkait.
Viszont…
Ahelyett, hogy ismételt hirtelen testébe hatolásomkor újra hangosan, az előbbihez hasonlót sikoltana, fájdalma miatt felkiált, aztán dadogva kezd el mutogatni egy távoli pontra:
- Ott… Ott… Ott… Néznek…
Pff… Le is töri rendesen a lelkesedésem, amellett, hogy idegessé tesz…
Nem miattam reagált az előbb sikítással, hanem vagy egy képzeletbeli egyén, vagy valaki más miatt, morcosan keresek embert vagy kacsát, vagy egy nagyobb pókot az általa mutatott irányban.
- Értem… - sóhajtom, amikor szemem megakad azon a sötétségbe olvadó alakon, akit kiszúrt – Szóval tényleg nézőnk akadt… - hangom száraz, nem igazán tetszik, a kinti illető, aki itt, a vállalatban dolgozhat ruhája alapján, és aki ennyire magára vonta babám figyelmét.
Ha holnap meglátom az épületben az egyik kamerán keresztül, vagy személyesen, akkor első dolgom az lesz, hogy behívatom az irodába egy alapos kínzásra, mielőtt még úgy kirúgnám a cégtől, hogy a lába se érje a földet.
Sorám megint menekülne a karjaim közül, annyira feszít az indulat, hogy hagynám is, és nem belenyalva arcához hasonló vörös színt öltött füleinek egyikébe lökném magam ismét mélyen a forróságába, hogy most miattam sikítson fel, és adja a világ tudtára, mennyire élvezi igazából azt, amit vele teszek, ha nem vennék észre valami apró, de mégis életkedv adó tényt az idegenen.
Amellett, hogy néz minket, a farkát veri a látványunkra, tetszhet neki, amit mi itt művelünk…
Hmm… Vagyis… Kifogott minket egy igazi művkedvelő…
Ismét az egekben vagyok, habár áldozatom tiltakozik ellenem, egyre gyorsuló ütemmel teszem őt a magamévá.
Közben egyik kezemmel egy helyben tartom a másikkal pedig felhúzom pólóját nyakáig, hogy mialatt az üvegnek nyomom kis testét, a kukkoló jobban rálásson rózsaszín bimbóira, és kicsi, meredező zászlójára…
Persze így könnyebb mellbimbóit is izgatom, mielőtt lüktető merevedésének kényeztetését folytatnám.
Ez így jobb, és intenzívebb élmény, mint máskor nekem, és neki is, csak attól, hogy testébe élvezek a kezemre sül ő is, és az ablak elé rogy…
De… Hiába is szeretné, mára még nem végeztünk, megyek a kanapéért.
Szemem végig az idegenen tartottam, így láttam, neki még nem volt elég. Még látványt akar, meg is fogja kapni. Viszont… Utána már itt fog zenélni ő is alattam a szobában…
- Mi a fenét művelsz? – próbál meg arrébb állni előlem Sorám, amikor a közelébe érek a bútordarabbal, mintha meg se hallottam volna a kérdését kérem meg arra, másszon fel a kanapéra.
- Nem… Én most már megyek haza. – áll a sarkára, elég viszont gonosz vigyorral azt mondanom neki, hogy repedés van az ablakon, és a sötétből épp felé nyúl egy pók ahhoz, hogy azt tegye, amit mondtam.
Vagyis… Majdnem. A kanapéra mászás stimmelt, de a riadt sikolyt mellőzhette volna.
Na mindegy…
Kuncogva tolom teljesen el az ablakig az ülőalkalmatosságot, majd mászok úgy mellé, hogy ő legyen az ablak felé, mielőtt még birtokló csókot hintve az ajkaira markolnám meg a fenekét.
Lovagoltatni akarom, miután felizgattam kicsit azzal a vibrátorral, ami a kanapé ülései közé van elrejtve.
- Miért csinálod ezt? – piheg már a mellkasomon, miután egy hirtelen mozdulattal letépem a pólóját is, és alfelénél kezdek el körözni az apró rezgő szerkezettel, hogy meg-megrándulhasson a teste, mialatt élvezetemmel keveredett nedvei a combjára folynak – Még mindig ott ül…
Pff… Azt hittem, világos számára, miért van pont az ő kis segge az üveg felé.
- Tudom… Pont azért csillapítom így a hiányod. Tudom, hogy már régen voltunk együtt - válaszolok nemes egyszerűséggel neki, szabad kezem oldalának selymes bőrén futtatom, mielőtt még a vibrátort arrébb téve immáron két kézzel megragadnám a derekát, és szó szerint karóba húznám.
Felsikít, viszont aztán ismét ellenkezésbe kezd:
- Nekem nem hiányoztál se te se ez az egész… - ehh… Pedig le se tagadhatja. Merevedése a hasamnak nyomódik, kuncogva rázom meg a fejem:
- Már megint ellenkezel…
- Én nem ellenkezek… Csak azt akartam mondani, hogy… - na igen. Ezt akartam kiprovokálni, gonosz vigyorral vágok a szavába:
- Most is, úgyhogy a mai nap – már bőven elmúlt éjfél – is túlórázni fogsz. Vita nincs. – arról nem is beszélve, hogy ha benn alszunk, pontosabban dugom, akkor mindenki utánam fog beérni a munkába, és tényleg mindenkit megkínozhatok.
- Ne mááahh… - nem bírja végigmondani azt, amit akart, egy nagyobb lökésem miatt velem, és ha jól látom, akkor az ismeretlennel együtt élvez el, feszül ívbe a szép teste, hogy termése ismét merevedésén játszó kezemen köthessen ki.
- Dehogynem. – segítek neki mellém heveredni. Még akkor se úsznád meg, ha letakarítanád a kezem. – Esetleg… - húzom tovább – Annyit még elérhetsz, hogy ha megteszed, és megeszed a termésed, akkor nem megyek haza az én drága állatkámért.
Mindegy, hogy hogy dönt. Azt is élvezni fogom, ha csak holnap kínozhatom.
|
| Yoshiko | 2012. 07. 15. 10:30:31 | #22203 |
Karakter: Takeshi Sora
Megjegyzés: Felhőkarcolós-kezdés
Reggel újból arra ébredek, hogy a szomszéd kutya torka szakadtából üvölt. Kómásan átfordulok a másik oldalamra, próbálok visszaaludni, de akkor a hirtelen felismerés miatt kipattannak a szemeim. Ha a kutya így csahol és reggel van, az azt jelenti, hogy… jön a postás!!!
Azonnal felülök az ágyban és rohanok ki a konyhába, felkapom a söprűt, az első dolgot, amit megláttam, aztán hirtelen eszembe jut a mobilom. Ott maradt a szobában! Visszaszaladok a mobilomért és úgy settenkedek a bejárati ajtó elé, tettre készen. Egyik kezemben a fegyverem, másikban a mobilom, a rendőrség száma a kijelzőn, mutatóujjam a hívás gombon, ha segítséget kéne kérnem.
Szöszözést hallok az ajtónál. Itt van! A szívem a torkomban dobog, kezem remeg, még levegőt is elfelejtek venni, szemem nagyra tágul, pupillám szűköl és az ajtón kívül minden megszűnik létezni. Aztán nem sokkal később, esetleg fél órával utána? Hangokat hallok és egész testemben megrezzenek. Kinyílik… a… levélnyílás az ajtón és a levelek beszállingóznak. De engem ilyen kis trükkökkel nem vág át! Minden bátorságom összeszedve odalopakodok az ajtóhoz és halkan kopogok. Erre egy ember megkérdezi, hogy ki az? Vagy azt mondja, hogy szabad. De a postás… a postás nem. Ő az, aki mindig kopog, ő nem kérdez, és nem invitál beljebb senkit, ő csak áll némán az ajtók előtt várva a következő áldozatára. Vérmes szörnyeteg…
Mivel válasz nem jön ez azt jelenti, hogy még mindig itt van. De mi van, ha a másik ajtónál próbálkozik, mert meglátott valakit a szomszédban? A mobilom kartávolságban leteszem és felszedek egy levelet a földről, végig az ajtót figyelve és a levelet félig kidugom a levélnyíláson. Ha a postás még ott áll, akkor belső kényszerből adódóan vissza kell dugnia a levelet, hiszen ez az álcája. Legnagyobb megkönnyebbülésemre nem történik semmi. De ez még nem jelenti, hogy nem leselkedik még mindig a kulcslyukon keresztül! Hiszen mi zárja ki azt a lehetőséget, hogy ismeri az ilyen trükköket? Rettegve, de minden bátorságom összeszedve kikukucskálok a kulcslyukon, felkészülve arra, hogy egy postásszem fog sötéten visszakacsintani rám. De semmi… de még ez sem jelent semmit! Lehet, hogy elbújt oldalra, mert számított a viselkedésemre. Sajnos nem maradt más hátra, az elkerülhetetlent nem lehet elkerülni. Megfogom a kilincset, kipattintom a zárakat (konkrétan 10 plusz 5 darabot és a rendes kulcslyuk) és állok. Állok, nagy levegőket veszek, próbálok úrrá lenni a remegésemen. Meg kell győződnöm róla, hogy nincs már itt. Eddig minden azt igazolja, hogy nincs itt az az idegen férfi , aki tudja a címem, tudja hol lakom, hogy néz ki a házam, én, az aláírásom… mindent tud…
Hatalmas levegőt veszek, mielőtt még meggondolnám magam és visszaszaladnék az ágyhoz, hogy elbújjak alatta és hirtelen, a meglepetés erejével támadva, teljes nekifutással kitárom az ajtót, seprűvel a kezemben, mindenre elszántan. De nincs senki előttem. Jobbra kapom a fejem, ott sincs senki, baloldalt? Üres. Szóval feladta és én győztem? Nem… az nem lehet… biztos csak a biztonság csalóka érzetébe szeretne ringatni. De nem kell aggódnia. Én résen leszek.
Lassan visszacsukom az ajtót úgy, hogy az egyre keskenyedő résen végig ki tudjak nézni és utána gyorsan elmegyek fürdeni, reggelizek és összekapom a dolgaim a táskámba és újra azelőtt a rémisztő tölgyfa ajtó előtt állok. Van egy ötletem… ma inkább nem megyek munkába. De… de az sem jó… a főnököm… de az utca, az a nagy tér, ahol mindenki engem figyel… de a felhőkarcoló… Remegve kapaszkodom a kilincsbe, mivel úgy vélem, hogy a főnökömtől félek a legjobban ezért újból kirántom az ajtót és kituszkolom magam rajta, majd bezárom és már rohanok is a buszmegállóba, végig egy dolgot hajtogatva magamban. Nem, nem szaladunk vissza a házba, munkába kell menni, nem, nem néznek az emberek, nem, nem azt várják, hogy mikor nem figyelek oda… Miért nem használ?! Dr. Roche azt mondta, hogy használni fognak az ilyen belső kis szövegek!
Miután szerencsésen elértem az autóbuszt és épségben leszálltam, majd elsétáltam addig a borzalomig, amit felhőkarcolónak hívnak, földbe gyökerezett a lábam. A főnököm is pont akkor ért oda, mint én. Kocsijával megállt. Most mit csináljak? Nem láthat meg! Nem szereti, ha a dolgozók őutána érnek be! Mit csináljak? Mit csináljak? Elkezdek körbe-körbe kamillázni, hogy valami egérutat nyerjek, de semmi nem jut eszembe. Szerencsére még nem nézett ide, még a kocsijával van elfoglalva. Lehajolt valamiért! Ez az!
Gyorsan bespurizok az épületbe és ott is a liftet célzom meg, vészesen dobogó szívvel. Úgy nyomkodom a gombot, mint egy őrült, úgy szorítva az aktatáskám, mint egy öngyilkos merénylő a bombát. A lift halk csengőszóval ajtót nyit és bevágódom. Mielőtt azonban megnyomhatnám a legfelső emeletet, még egy tag lép be a fülkébe és én kicsit hátrébb húzódom. Mintha már láttam volna… szőke, gesztenyebarna unott szemek, izmos testalkat. Ismerős, de ki van zárva, hogy innen ismerem, erre csak aktakukacok és a főnök jár… Ő is elég szépen végigmér, biccent, beáll mellém és megnyom egy gombot és az ajtó… lassan… bezárul.
Úristen! Úristen! Úristen! Bent ragadtam egy kis fülkében egy gyanús alakkal! El fog fogyni a levegő! Érzem, már most kevesebb oxigént kapok! És a falak is nevetnek és szűkülnek! Aktatáskám magamhoz ölelve vánszorgok rémülten a lift egyik sarkába és próbálom felidézni Dr. Roche szavait. A falak nem mozognak, nem nevetnek, ezt csak én képzelem… Képzelem a frászt! Hiszen itt látom magam előtt!
- Minden oké? – ér a vállamhoz az idegen, akiről mindidáig elfeledkeztem. A váratlan érintéstől és hangtól felkiáltok és eldobom a táskám, amit kicsit zihálva felveszek.
- Persze, persze j… jó… jól vagyok. – rázogatom a fejem jobbra-balra. Most ráfigyeljek vagy a falakra?
- Na mindegy. – ránt unottan a vállán. – Én itt kiszállok. Viszlát, Sora! – int titokzatosan mosolyogva és kimegy. Megkönnyebbülve intek utána és miután bezáródnak az ajtók és megnyomom a legfelső emeletet, megdermedek. Konkrétan a vér is megfagy bennem. Az az alak… az a férfi… ő… tudta a nevem… de honnan? Figyelnek! Tudtam én, hogy a nap minden percében figyel valaki! Tudtam én, hogy nem vagyok paranoiás, ahogy azt Dr. Roche állítja! Nekem volt igazam! Ám örömittasságom hamar elmúlik, mert eszembe jut, hogy az a férfi tudja, hogy hívnak. De honnan és miért pont engem? Ezen gondolkodom, ezen remegek a lift út további részében és, mikor meghallom a nyitást jelző, kedves harangjátékot, villámot megszégyenítő sebességgel repülök ki a folyosóra. Onnan egészen az irodáig szaladok. Nem késhetek, nem érhetek be a főnök után, különben… különben büntetést kapok. Az irodába úgy rontok be, mint Zrínyi ki és a kollégáim mind döbbenten néznek rám, ahogy pillantásom kapkodom összevissza a főnököt lesve. Szerencsére még nincs bent. Nagyszerű, akkor még van időm, hogy eljussak az asztalomig. Drogos mókusként lehuppanok a rendezett íróasztalomhoz és előkotrom a mai elvégzendő feladatokat.
Tíz perc múlva a főnököm is beér, mindenkiben megáll egy pillanatra az ütő, de úgy néz ki, hogy jó kedvében van. Ezt onnan lehet tudni, hogy nem kötött bele senkibe, ameddig átment az irodájába és ha jól láttam, hála az égnek a házi állatkáját sem hozta magával. Hála a jó égnek!
Immáron megnyugodva, teljes gőzzel a munkára koncentrálva ülök le dolgozni. Mivel a főnök vagy beteg, vagy nem tudom mi a baja keveset basztat minket, ezért a dolgozók hangulata is jobb lesz. Minden olyan idillikus, olyan békés és én villámsebességgel haladok. Illetve haladnék, mivel a főnök, démonoktól kapott nevén Eikiru Kozuma, nem adna mindig újabb és újabb papírokat, amiket még ma kell megcsinálnom, de sürgősen! Így soha az életben nem végzek! A nap egyre hanyatlik és a hatalmas ablaktáblákon keresztül vörösre festi az irodát, majd beszürkül a környezet. A munkatársaim már jócskán megfogyatkoztak és én még mindig kapom a feladatokat. Ez egy ördögi kör… de nem baj, nem fogok túlórázni, be fogom fejezni! Az éj észrevétlenül kúszott be a szobába, alattomosan kihasználva hogy nem figyeltem rá.
A felhőkarcoló fényjátéka a vállalat ötvenedik születésnapja alkalmából, amit az ablakokra helyezet égők biztosítanak. Elhelyezésükért külön köszönet az igazán bátor Robert Spencernek, aki nap, mint nap a magasban lóg, az ablak üvegek gyönyörű tisztasága érdekénen… olvasom a papírt, amit az orrom elé dugott a főnök.
- Meg akarod nézni? – kérdezi ördögi vigyorral.
- Köszönöm, de nem. – rázom meg gyorsan a fejem.
- Nem hallottam jól.
- Szeretnék hazamenni… - cincogom, mint a sarokba szorított kisegér.
- De ez csak öt perc és parancs. – keményedik meg az arcvonása, de hangja ugyanolyan marad, mint amikor a pók dúdol kedves altatót hálójába ragadt áldozatának, miközben körbefonja puha fonállal, hogy később megegye.
- Én… én… én… - próbálnék kitalálni valamit, de karomnál fogva megragad és elvisz az irodájába.
- Tudod Sora, te egy nagyon jó alkalmazott vagy. Szinte tökéletes munkát végzel. A mai munkavégzéseddel teljes mértékben elégedett vagyok. – dől neki az asztalának és unottan eléggé lazán megkötött nyakkendőjével kezd játszadozni. Nem tetszik a hangja, a mosolya. Itt van valami a háttérben…
- Köszönöm.
- Jutalmul szeretném, ha megnéznéd velem, azaz a főnököddel – erre különös hangsúlyt fektet – a fényjátékot.
- Igenis, de ahhoz nem kéne lemennünk? Keresni kéne, akkor egy jó helyet. – próbálom felvenni a beszélgetés fonalát.
- Dehogyis, innen fogjuk nézni. – vigyorodik el ördögien, barna szemei baljósan szikráznak.
- Hogyan uram? – már kezdek nagyon félni.
- Úgy Sora, hogy tökéletes lett volna a mai napod… - mereng ki az alattunk elterülő fekete városra. – Az egyetlen bibi az, hogy utálom, ha én előbb érek be, mint az alkalmazottjaim.
- De… - kezdenék bele, de feláll és előttem terem.
- Semmi de! Azt hitted, hogy nem látlak? Hogy te milyen kis naiv vagy. – fogja meg az állam és kezdek újra bepánikolni. Nem, nem akarom. Kezemmel megpróbálom eltolni őt, de nem megy.
- Sora ne ellenkezz. Tudod jól, hogy mindent tudok rólad, nincs titkod előttem, és ha akarsz még munkát találni, feltéve ha egy nap elengedlek, akkor szépen szót fogadsz. – búgja mézes-mázosan és erélyesen rámarkol férfiasságomra, mire felnyisszentek.
- Kérem…
- Nyugalom, élvezni fogod. – susogja a fülembe és rátapad a számra, nehogy kiabáljak és a majdhogynem egy mozdulattal rántja le rólam a nadrágot és kezd el ingerelni. Egy pillanatra sikerül magam kitépnem a szorításából és kezdenék futni, de megbotlok a letolt gatyámban, de nem esek el, mivel főnököm elkap.
- Hová olyan sietősen? Azt mondtam nem mész sehova! – vág neki az üvegnek és én remegve szemezek az elém táruló hatalmas sötétséggel és semmivel.
- Kérem… ne… - könyörgök.
- Gondolkodtál volna előbb. – kuncog magában és minden előzetes nélkül belém hatol, mire a fájdalomtól ismét felkiáltok, de őt ez nem érdekli és elkezd bennem mozogni. –Tudod nagyon tetszik a kis piros, rémült arcod. Igazán izgató. – susogja, mire még jobban elvörösödök. – A fényjáték mindjárt kezdődik, remélem a valamelyik lent álló távcsővel is élvezni fogja a látványod. – teszi még hozzá.
- Nehh… kérehhm… - nyögöm, de őt ez hidegen hagyja, folytatja, amit elkezdett. Pár másodperc múlva meg is történik a várva várt pillanat. Különböző fények gyúlnak ki, de valami nincs rendben. Van valami előttem. felnézek és lassacskán már a szívroham kerülget. Az a szőke férfi ül valamilyen kinti felvonón és kéjesen néz rám, de nem értem miért. Pillantásom mozgó kezére vándorol, onnan lejjebb és felkiáltok. Kezét épp álló fakrán huzigálja és közben engem néz.
Szerkesztve Yoshiko által @ 2012. 07. 15. 10:30:51
|
|
